Zihálásom folytatódott, a hajamba túrtam, majd az arcomba temettem a kezeimet. Nem hiszem el! Ideges voltam, nagyon. Beleütöttem egyet a falba a kezem vérezni kezdett, de inkább a falat ütöm, mint Caret bántom még egyszer. - Már mondtam, hogy mit akarok, csak nem fogod fel! - mutattam fel a mutató ujjamat magyarázom közben. Mit tegyek, hogy megértse. - Tűnj el! - mondtam halk szavakkal, majd láttam, hogy még ott áll. - MOST! - kiáltottam rá torkom szakadtából, egyszerűen szerettem volna letépni a fejét, annyira idegesített engem.
Megrémített a saját legjobb barátom. Nem tudom, hogy mégis mi ütött belé, de egyszerűen felfoghatatlan volt a számomra, hogy ennyire nekem támadt. Nem tettem semmi rosszat, de mégis alig pár másodpercre a torkomat szorongatta most pedig elzavar maga mellől. Ellök és tudom, hogy nem szabadna távoznom, de nem bírom már. Tudom mindez azért történik, mert el akar lökni magától. Most sikerült. De nem fogom feladni. Újra fel fogom keresni csak időt kell neki adnom, mert a barátságunk nekem ennél sokkal többet ér, minthogy az első kudarcnál feladjam az egészet. – Még találkozunk.. Nem fogom ennyiben hagyni. – Mondtam és fel is szívódtam, majd pár utcával arrébb egy sikátorban adtam át magam a zokogásnak. Végigkúsztam a fal mentén és csak sírtam. Gyászoltam a legjobb barátomat, aki elveszítette önmagát.
Az utóbbi időben nem adódott semmi dolgom a városban. Egyszóval: unatkoztam, mint a fene, és úgy tűnt, hogy senki nem akar gondoskodni arról, hogy ez ne így legyen. De hát... mit is vár egy vámpír azoktól, akik utálják? Nem mintha én szeretném őket. Egyedül Tatia iránt érzek barátságos érzéseket, hiszen ő a teremtőm, és sokat jelent nekem az, hogy bízott bennem, pont bennem annyira, hogy örök élettel ajándékozott meg, majd fogadott barátjai körébe. Egy mély sóhajtás, és leültem egy padra a játszótérrel szemben. Nem okozott örömet gyermekeket nézni, hiszen soha nem vágytam rájuk. Egy gyerek... az én fejemen átok lenne. Még jó, hogy nem vagyok képes arra, hogy gyermekem legyen. Az egy igazi viccújságba való történet lenne! A kezeimre tévedt a pillantásom. Mások mindig a kezükön állapítják meg, hogy az idő elszállt, ők pedig megöregedtek. Én viszont már itt vagyok majdnem hatszáz éve. A kezeim még mindig makulátlanok. A ráncaim még mindig ott bújkálnak, ahol kell. Másszóval... kérhet egy nő ennél többet az élettől? Bár az utóbbi időben engem is megkísértett valami, amiről nem hittem, hogy létezik... pontosabban valaki. De mondhatni, a kettő kéz a kézben jár. Damon Salvatore... és az a furcsa érzelem, amit én még tényleg nem éreztem soha... Gondolataimból egy megjelenő női alak ébresztett fel, és talán két másodperc kellett, nem több... az arcomon széles vigyor jelent meg, ahogy végigmértem őt. Ahogy a parfümjének illata végigáramlott a tüdőmön, jólesően lélegeztem be... egészen vámpír szaga volt. - Hm, régóta vagyok ebben a városban, de téged még nem láttalak itt - jegyeztem meg némileg csendesen, de ő biztosan hallotta a hallásának hála. Arról már ne is szóljon a fáma, hogy nemcsak a parfümje voltz olyan jó illatú... hanem a vére is.
A halálból visszatérni, több volt, mint sok. Képtelen voltam feldolgozni, hogy újra élek, és örökké - ami egy percig sem mellékes -. Kissé komolytalanul vettem az ezzel járó akadályokat, úgy szomjaztam a vérre, mint friss vámpír koromban. Tartottam tőle, hogy az önkontrollom elhagy, és eszeveszettül gyilkolászni fogok. Az iváson kívül nem volt semmim. Stefan nem sokat lógott velem, és nem volt komolyabb kapcsolatom senkivel. Mióta visszatértem csak szórakoztam és élveztem az élet apró örömeit. Koncerteken nyomultam, részt vettem minden híresebb eseményen, de nem utaztam semerre. Itt akartam maradni, ha ifjabb Salvatore-nak szüksége lenne valakire, a külső körökből. A magam züllött fajtájából a legrosszabb voltam, mintha sosem nőtt volna be a fejem lágya. Úgy szeltem az utcákat, mint egy zabos vadállat. Szinte érintés nélkül fellökhettem volna mindent magam előtt. Természetesen a szembejövő egyéniségek megérezték sötét aurám, és maguktól oszlopba fejlődtek körülöttem. Ez így jóval egyszerűbb volt. Éreztem, ahogyan a szél beletép hosszú szőke zuhatagomba, és apróbb fejbiccentésekkel próbáltam lerázni azt, miközben előfordult, hogy sűrűbben kellett pislognom. Ahogyan önfeledtem haladtam, egy lágyan csengő hangot hallottam meg, ahogyan éppen hozzám szól. Megdöbbenve torpantam meg, és vontatottan a kellemes hang irányába fordultam. - Azt nem csodálom. - egy apró grimasz kíséretében félmosolyra görbült szám, és azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy milyen teremtmény. Közelebb léptem hozzá, de még mindig tisztes távolságból figyeltem. Bájos, gyönyörű nőnek gondoltam, de egy éjjeli vad sosem tudhatja ki vadászik rá éppen.
Nem csalódtam benne. A reagálása rögtön stílusosságra utalt, bár nem mintha öltözéke nem valami ilyesmit akart volna sugallni. Elegáns, vad és laza... egyszerre. Imádom. Milyen kár, hogy az én alakom, s az egész arcberendezésem nem illene ehhez a szetthez... bizonyára bennem a hiba, hogy ilyesmiről fantáziálok, miközben a vére illata egyre inkább csábít, de... meg kell tanulnom nemet mondani. Egyelőre. Azt nem garantálom, hogy nem találom meg később a nyakán kidudorodó ütőerét és nem mártom meg bennük fogaimat... igazán szeretném tudni, hogy ki is ő; hány éves, mennyi esélyem van ellene. De ha ilyen bátran drasszál az utcán, valószínűleg nem egy újszülött kis senki. Legalábbis ez lenne logikus, nemde? Hm... érdekes kérdések. De nem az én feladatom megválaszolni őket, hiszen az ő feladata. Nekem csupán annyi dolgom van, hogy megtudjak mindent, amit akarok... - Szeretem az őszinte... vámpírokat - ízlelgettem a szót, miközben végigmértem. Még továbbra is tartotta a távolságot, de számunkra így sem volt lehetetlen a kommunikáció. Vámpírok vagyunk, kérlek! Megnyaltam alsó ajkaimat. Szerettem a ravasz játékokat. Én magam is egy ravasz játékos voltam, csak az utóbbi időben mindez kissé megkopott. Hogy miért? Remek kérdés... talán mert nem volt kivel játszani. - Sajnos az a tapasztalatom, hogy a beteges vámpírok hiánycikké váltak. Pedig egykoron... még a reneszánsz idején... - sóhajtottam fel elmélázva, kellemesen emlékezve vissza azokra a szép időkre. - Mintha mindenki jó útra akarna térni. Vagy ha nem... akkor sem elég betegek ahhoz, hogy... az én társaságomat élvezhessék - szólaltam meg aztán újra, kissé egoista stílusban. De ez tőlem már megszokott volt. Igazából egy célom volt. Kideríteni, hogy ő emlékszik-e a reneszánsz időkre. Ha igen, nos...
Mystic Falls. Mit keresek itt megint? Úgy tűnik, valaki semmiből nem képes tanulni. Ez leginkább jellemző rám, mindig visszatértem oda, ahol életem nagy vereségei csattantak a hátamon. Megannyiszor visszatértem Bulgáriába, életem legmeghatározóbb helyszínére... ahol az életemet hozzákötöttem egy férfihez, kinek gyermeket szültem, s kit végül egyszerűen csak... odébb dobtam, mert jött az a másik, az a vámpír, aki engem is azzá tett. Tönkrevágtam mindent, mert azt hittem, ettől jobb leszek.. s mindent ki akartam hozni magamból. Anya nélkül felnőni... miután nekem ezt a sorsot kellett elszenvednem, soha nem kívántam ezt saját gyermekemnek. Habár az apámban lehetett volna annyi, hogy egy új nőt vesz feleségül, ki szeret és gondoz engem. Sosem kaptam annyit, mint más gyermekek.. csoda, hogy végül én is elszöktem, hogy mással lehessek boldog? Felsóhajtottam. Mystic Falls egy mini Bulgária a szívemben. A családom itt ismét egyesült, ki az egyik, ki a másik oldalon. Hol összetörték a szívem, hol összeragasztották, de nem vagyok ép. Sosem leszek, mert valami mindig fájni fog... de ez ellen tudok tenni. Egy jó vásárló túra orvosolni fogja a problémámat. Nem hiszem, hogy van ennél jobb ötletem. Amúgy is, mióta majdnem eladtam a birtokomat a városban, elültettem egy gondolatot a saját agyamban; mi köt még ide? Azon az átkozott, emlékekkel teli házon kívül. Az anyám? Ugyan, kérlek. Tatia Petrovát a legkevésbé sem érdeklem. Az apámat? Őt még annyira sem. Le merném fogadni, hogy amennyire ezek utálták egymást, mára annyira fetrengenek egymással ismét. A vámpírság megváltoztatja az embert. És felerősíti az érzéseket. Az egyik kirakat mellett sétáltam el éppen, vadul bámulva egy legalább tíz centiméter magas sarkú cipőt a hozzá tartozó mini szettel, mikor hirtelen magam elé néztem, és megdermedtem. Túl ismerős volt az arc, aki velem szemben tartott. Szentséges...! - Te... - Bukott ki belőlem először csak ennyi, hiszen köpni se, de nyelni se tudtam. Egyszerűen megállt bennem az ütő, a vérem megdermedt ereimben. Ez minden kétséget kizáróan Damyan... az a férfi, aki megpecsételte a sorsom. Ha Ő nincs, meghaltam volna emberként, s ma már nem lennék itt. Nem öltem volna meg Christophert az átváltozásom után... vele teljesedtem ki, az ő vérével... Damyan miatt öltem meg a számomra legfontosabb embereket... De ahogy egyre közeledett, és láthatóan egyáltalán nem érdekeltem őt, tudtam, hogy egykori gyanúm beigazolódik; soha semmit nem jelentettem neki. Egy voltam a sok közül. Azóta lehet, hogy már több százon túl van. Vajon mindegyiket átváltoztatta? Ahogy elhaladt mellettem, megfordultam. Arcom nem tükrözött érzelmet, de belül tomboltam. Miért pont itt van? S ahogy követtem, hirtelen megtorpantam. Háttal állt nekem, de ettől függetlenül mégis szóra nyílt a szám. - Milyen érzés Bulgária zordon vidékei után egy napos, amerikai városban? - Hangom legalább olyan zord, mint Bulgária sötét vidékei.
Van pár kecóm –hogy a fiatalok nyelvén beszéljek - szerte az államban. Természetesen mindegyiket feketén vettem… már amelyiket megvettem. Mert van olyan épület is, amelyik úgy került hozzám, hogy megöltem a lakóit. Mondjuk azokban már rendszerint már áram és víz sincs, de búvóhelynek mindegyik tökéletes. Igaziból egy-egy hotelbe is becsekkolhatnék néhanapján, de az a helyzet, hogy jobb szeretem otthon érezni magam és azt csinálni amit akarok. Ki nem állhatom az emberivadékok puffogását, ha minden tiszta vér. Valamit ennem kell, nemde? Valamiért mindig hatalmas ügyet csinálnak a takarításból és abból, ha esetleg hullaszag van odabent. És ezért sajnos azokat is meg kell ölnöm, akik fel akarnak jelenteni. Ebből kifolyólag sokkal kevesebb munkával jár az, ha a saját házaimban tartózkodok egy-két nap erejéig. Több ideig úgy sem igazán szoktam maradni, az üzleti ügyeimet ennyi idő alatt bőven el tudom intézni. Jelenleg azért vagyok itt, mert egy elég agresszív fickó komoly összeget ajánlott egy vérkorcs haláláért. Vele lenne ma találkozóm az üzletsorok mögött, úgyhogy kénytelen vagyok erre eljönni, a különféle női szarságok mellett. Komolyan mondom a manapság minden a csillogásról szól és a feminizmusról. Régebben nem volt ilyen a világ. Sokkal nyugodtabb voltak a parasztok is, a nők nem hőbörögtek az egyenlőségért, hanem elfogadták, hogy nekik azon kívül, hogy gyereket szülnek és felnevelik nincs más dolguk. Most meg mi van? Napi 24-ben a plázában „shoppingolnak”, hogy sikeresen lefagyasszák a keményen dolgozó férj bankszámláját. Ráadásul pofátlanul visszaélnek a jogaikkal. Persze heteroszexuális vagyok már jó 1000 éve, de ez nekem akkor sem tetszik. Lehet, hogy én vagyok régimódi –sőt biztos-, de engem zavar a mai felfogásmód. Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha idáig elfajulnak a dolgok. Szomorú ezt látni. Éppen az egyik prosti növendéket nézem, amint nagyban hajolgat, azt remélve, hogy legalább annyira feltűnő jelenség lesz a kivillanó bugyijával, hogy majd leszólítja valami jött ment férfi modell, amikor a közelben meghallok egy apró „te” szót. De egyelőre nem foglalkozom vele. Igaziból legbelül abban reménykedek, hogy nem nekem szólt. Semmi kedvem most még egy plázalakóval is „összekapni”. Dolgom van, nem állhatok le nőkkel veszekedni. Azonban nem hagy a zaklatóm, legközelebb már a hangját a hátam mögül hallom és nagyon úgy fest, hogy régi ismertségről van szó, mert Bulgáriát emlegeti. Sóhajtva megállok és megfordulok. Felmérem az előttem álló vámpírt, de akármennyire is ismerősek a vonásai hirtelen nem tudom őt hova rakni majd’ 1000 év idővonalán. Nagyon régen találkozhattam vele, még 1200 körül, de annyi arcot láttam már az évek során és annyi nevet tudnék hozzákapcsolni, hogy hirtelen gőzöm sincs ki lehet az és mi a baja. -Aranyom, Mystic Falls és a napos idő két külön fogalom –válaszolok a kérdésére, bár nem egyenes úton. Egyébként tényleg nem értem hogyan képes ehhez a lepukkant városhoz kötni a jó időjárás fogalmát. Én akárhányszor jártam errefelé mindig vagy be volt borulva az ég vagy esett az eső. Bulgária viszont… messze nem olyan zord, mint amilyennek mondjuk egy Amerikai elképzeli (legalábbis mostanában semmiképp). Északon például a nyár forró és párás, ráadásul irigylésre méltó tengerpartja van. –De ha az időjárásról szeretnél velem csevegni, akkor sajnálom, de nem érek rá. Van annál fontosabb dolgom is.
Magam sem tudom, hogy hogyan vagy egyáltalán miért jött meg a hangom. Eleinte azt hittem, csak összekeverem őt valakivel, hiszen jó ideje nem is gondoltam már a férfira, aki átváltoztatott, és nekem adta az örök halhatatlanságot. Ha tudtam volna, hogy az anyám és az apám is ezt az utat választja, valószínűleg sosem választom ezt az utat. Sok fájdalomtól kíméltem volna meg magamat... a világról nem is beszélve. Megforgattam a szemem, ahogy reagált a szavaimra. Hát, tény, hogy Mystic Falls az utóbbi időben - vagy talán mindig is? - távol áll a napos oldaltól, de határozottan szebb, mint Bulgária télen... igaz, miután vámpír lettem, nem voltam képes gyönyörködni Szófia szépségében, a csodálatos tengerpartban. Talán mikor Klausszal mentem oda, visszanyerte a tekintetemben a szépségét, de végül maga Klaus fosztott meg attól hogy ismét hazámként szeressem Bulgáriát... bonyolult életem volt, mi sem mutatja jobban. Felsóhajtottam, és félrebillentettem a fejem. - Oh, nem. Vannak kellemesebb témáim is, Damyan... vagy az utóbbi időben már más névre hallgatsz? - Vontam fel kérdőn a pillantásomat. Tény, hogy kettőnknek lennie kellene pár izgalmasabb témája is. Legalábbis erre következtettem, hiszen amióta átváltoztam, nem láttam őt. Próbáltam visszaemlékezni, de a homály már elfedi azt az estét... az arca itt van a fejemben, úgy világítanak a szemei, mint éjszaka a hold az ég tiszta felszínén... majd a pillanat, mikor szinte megfürödtem barátaim és férjem vérében. Akkor már vámpírként... - Soha nem hittem volna, hogy még egyszer látnom kell téged. Bíztam abban, hogy valaki már belefáradt a játékaidba, és eltett láb alól. A hobbid mit sem változott, ugyanúgy ártatlan lányokat teszel szörnyeteggé? - Hangom gúnyos, de közel sem annyira, mint arra amúgy képes lennék. Ez a férfi túl profi ahhoz, hogy ne tudjon előkelően visszaszólni.
A legkevésbé sem számítottam több, mint 800 évvel ezelőtt megismert személyekre ezen a délutánon. Az a helyzet, hogy akikkel akkoriban jóban voltam, nos… nagyrészt már elrohadtak a föld alatt. Még azok is, akik természetfelettiek voltak. Bár akkoriban azért nem volt annyi vérszívó sem, mint amennyi ma van. Vérfarkasokkal 200 év alatt alig találkoztam. A hibrid fajok meg még lehet nem is léteztek. Vagy csak én nem jártam elég nyitott szemmel. Mindenesetre tényleg eléggé meglep, hogy a hátam mögötti hang tulajdonosa Bulgáriát emlegeti. Az meg még inkább, hogy akármilyen ismerős is a lány arca, nem tudom hova tenni. Erőlködök, mert tényleg szeretném tudni, hogy milyen szívességet kellett volna megköszönnie, de sehogy sem jön össze. Nem mai gyerek vagyok, úgyhogy a memóriám már helyenként lyukas. Egyszerűen nem tudok elraktározni ennyi információt és emléket, amit a több mint 900 éves pályafutásom alatt átéltem. Van, akinek jobban megy, szerintem ez is adottságfüggő. Nekem sosem volt híresen jó a hosszú távúm. Emlékszem, mikor próbáltam magamnak diplomát szerezni, a tanulandó anyag körülbelül addig maradt meg bennem, ameddig megírtam a vizsgákat. Utána mintha kimosták volna. De mindegy, mára már feladtam, hogy valaha is megpróbálkozzak egy kicsit normálisabb élettel. Rájöttem, hogy nem tudok alkalmazkodni a törvényekhez és nem is akarok. Jobban szeretek bűnözőként élni függetlenül, mint mondjuk egy gyárban hallgatni más dirigálását. Attól már úgy is kiver a víz, hogy nem tisztelnek eléggé. Lekezelően beszélnek velem, mint egy 18 éves seggdugasszal. Legszívesebben az összes pofátlan majmot lefejezném nyilvánosan, hogy megmutassam mindenkinek kit hívott tegnap mocskos kölyöknek. Csak ez azért nem lenne ésszerű, mert… azért a figyelemfelhívásnak is megvannak a határai. Plusz nem hátrány, ha az ellenfeled alábecsül. -Honnan tudod a nevemet? – komolyodik el az arckifejezésem, amint meghallom azt a nevet, ahogy nagyjából 900 évvel ezelőtt hívhattak. A kérdésére azonban még nem felelek. Előnyöm származhat abból, ha nem tudja a jelenlegi nevemet. Mert hát fogalmam sincs miért van rám bepöccenve. Lehet, hogy a rendőrséget is még jobban a nyomomra állítaná, ami miatt megint új iratokra lenne szükségem. Nem mintha félnék tőlük, de tény, hogy szeretek egy lépéssel előttük járni. A menekülős játék csak úgy izgalmas, ha tudom, hogy nyerhetek. A vámpírlány szövegére akaratlanul is mosolyognom kell. Szóval innen fúj a szél… –Engem nem lehet megunni –csóválom a fejem, majd közelebb lépek a másikhoz és néhány tincsét a füle mögé tűröm. –Hol is haraptalak meg? Talán itt? Vagy a másik oldalon? Sajnos már nem emlékszem rá milyen felemelő érzés volt hallani a sikolyodat –hümmögök egyet, miközben látszólag a távolba meredek. Valójában azonban a vámpír minden egyes mozdulatára figyelek, résen vagyok, ezért ha netán ütni szeretne, akkor a még szabad kezemmel ki tudom védeni a támadást.
Figyelem, arcvonásait és azon tanakodok jó magamban, hogy láthattam-e már és ha igen, akkor hol és miért. Nem ugrik be egyelőre semmi, ezért mintha nem is tudatosan tenném, de lépek irányába egyet. Megemelve állam figyelem a nőt, ahogyan tekintetemmel arcomba vág, ha komolyabban nézne, lyukat vájhatna a homlokom közepébe. Úgy gondolom veszélyes, ezért inkább nem is veszek tudomást arról a nézésről, ahogyan szemeivel vizslat. Elfordítom arcom és alig észrevehetően bólogatva járkálok fel-alá. Nem hinném, hogy barátságos vámpír, akkor már megközelített volna. Inkább tűnik lesben álló vadásznak, mint barátságra vágyó vérszomjas vámpírnak. Akármelyik véglet is az, nem vagyok ostoba, megtartom a távolságot. - Én pedig szeretem tudni, hogy kivel társalgok. - hangom kissé nyers, és tudom, hogy némi ellenszenvet is érezni belőle. Nem vagyok mai, nem vagyok védtelen. Erőm teljében vagyok. Mióta újra élek, azóta csak még vadabb vagyok és nem kívánok vele pont az utcán véres harcot vívni. Azt inkább Damon-ra bíznám. Nem tetszik a nő kisugárzása, a viselkedése, mintha szomjazna a véremre. Megtorpanok és mélyen beszívom a levegőt, majd szemben állok vele, kellő távolságnyira ahhoz, hogy elsuhanjak, ha úgy adódna. Tartom a szemkontaktust és mélyen nézek a szemébe. Kijelentése biztosít arról, hogy nem mai, nem friss közöttünk. Ez elbizonytalanít, de tudom, hogy nem mondhatok biztosat, mert ha megbizonyosodik arról, hogy fiatalabb vagyok, azonnal rám veti magát. Nem tudom, hogy ösztönből, dühből, bosszúból, vagy milyen inditatásból készülne rám támadni, de bizonyos vagyok abban, hogy azonnal végezne velem. Legalábbis megpróbálná. És nincs itt senki, aki mellém állhatna. - Az idő megváltoztatott minket. Rádöbbentünk, hogy az öröklét nem merül ki a végtelen gyilkolásban, annál többről szól. - bólintok igazolva saját magam, majd lépek egyet oldalra elfordítva rólam tekintetem, mintha szánalmat éreznék az iránt, amit képviselni próbál - Őrült vagyok, imádok élni, imádom a vért. A mámoros érzést, mikor valakivel együtt lehetek. - köszörülöm a torkom nőiesen - De a gyilkolászásban nem látom az élvezetet. Kinőttem belőle. - vonok vállat lemondóan, majd megtorpanva figyelek egy fickót, aki elhaladva mellettem lazán dúdolgat. Szám sarkának íve felfelé görbül és le sem veszem tekintetem az emberekről. Szükségünk van rájuk és nem csak a vérük miatt, némelyik szórakoztatónak bizonyul még számomra is.
Fogalmam sincs, honnan bennem ez a nagy uralkodó ösztön. Pontosabban, most azon látszódott meg, hogy képes voltam uralkodni saját magam érzésein, s azon az indulaton, amely képes lett volna kitörni belőlem akár egy másodperc alatt, ha elönt a hév. És a gyűlölet amelyet érzek eziránt a férfi iránt. Az a tűz, melyet egykoron éreztem iránta, amely szinte elvakított, s elérte, hogy eláruljam a házasságomat, mára pont az ellenkezőjét jelenti nekem; életem keserítője itt áll a szemem előtt. Megannyiszor lejátszódott a szemem előtt, hogy vajon mi lett volna, ha ő nem jön... ha akkor valaki másra veti ki a hálóját, s nem engem pécéz ki. De mindig rájöttem, hogy a mi lett volna, ha-nevezetű kérdések és lehetőségek oly' szinten feleslegesek, hogy az már nevetséges. Butyutaság azon gondolkodni, hogy mi minden lehetett volna, ha... bizonyára meghaltam volna. Egyszerű emberként. Feleségként. Anyaként és nagyszülőként... nem tudojm, hogy akartam-e volna azt az életet. Cserébe kaptam egy nagy lehetőséget, amelyben az lehettem, aki szerettem volna. Voltam is... egyetemre járó diák. Országokat járó kíváncsi utazó. Pénzben fürdő üzletasszony. Minden, ami csak akartam. És minden, amire ráuntam. Az örök életnél akadnak kellemesebb dolgok is. Igaz, ritkaság ma már, ha tudunk erre példát mondani. Elvakít minket a hatalom. Rám pedig nem túlzás azt mondani, hogy egy nárcisztikus vámpír vagyok. A lehető legjobban passzol rám. Lehet, hogy szándékosan rám találták ki ezt a kifejezést. Vagy az anyámra. A gondolatra fintorogni tudtam csak. - Hogy honnan tudom a neved? Ugyan, édes. - nevettem fel halkan. - Fiatal voltam, de nem hülye. Bár nyilvánvalóan te azt voltál, amikor elárultad a valódi neved. Nem mintha kerestelek volna utána, jobb dolgom is volt. Például eltemetni az átváltozásom áldozatait. - Ajkaim megrándultak. Keserédes emlékek. Mind az ő hibája. És az enyém. Ostoba, ostoba! Közelebb lépett hozzám, és meglepett mikor megérintette a hajamat. A szél némileg összekócolt. Ezt utálom. Mi jogon érint meg engem?! - Hm, pedig felejthetetlen volt. - jegyeztem meg, és megragadtam az ujját, mikor ahhoz a ponthoz érintett, ahová annak idején a harapást kaptam tőle. Eleinte azt hittem, akkor és ott megöl. Helyette új életet adott nekem. Mégsem érzem úgy, hogy köszönettel tartoznék neki. - Majdnem ezer év... megértem a hiányos memóriád. De a nők sosem felejtenek. - Egy ravasz vigyor kíséretében billentettem oldalra a fejem, de még mindig nem engedtem a kezét, amely az imént még azt próbálta felderíteni, hol is harapott meg, és változtatta meg vele az egész életem. - Van egy olyan sejtésem, hogy hiába is remélem, hogy én vagyok a világ közepe, nem miattam jöttél ide. - biggyesztettem le az ajkaimat. Játék? Igen, az. Jobb, mint a kétszázas vérnyomás és a teli torokból üvöltés.
-Szóval innen fúj a szél… -annak ellenére, hogy valószínűleg egyáltalán nem kellemes emlékek jutottak eszébe az átváltozásáról, rámosolygok. Eddig még nem akadt ki annyira, mint amennyire általában a nők ki szoktak akadni,kötelességemnek érzem kihozni belőle az állatot, másképp nincs ebben az egészben semmi izgalom. Én halálosan nyugodt tudok maradni és szemtelen, neki pedig úgy érzem nem sok kell ebből az énemből, hogy elkezdjen ordibálni. Már csak popcorn kéne a kezembe, mire elkezdi. –Na és mondd csak, hány gödröt kellett ásnod? –kérdezem ezt legalább olyan hangsúllyal, mintha a tegnapi meccsről beszélnék vele. Az arcomról még mindig nem tűnt el a mosoly, annak ellenére, hogy egyébként lehülyézett. Eljutottam arra a szintre, ahol már egyszerűen nem érdekel ki mit gondol rólam. Persze van, hogy még mindig bosszant, ha beszólogatnak, de… ők basznak rá, mert nekem csak egy kis erőfeszítésembe kerül másokat megölni. Ez a vámpír mondjuk annyira még nem húzta ki a gyufát, egyelőre élvezem azt, hogy húzhatom az agyát valamivel. -Szépen összeforrt –jegyzem meg, miközben azt a pontot nézegetem, ahol megállította az ujjamat. Természetesen továbbra is óvatos vagyok, minden apró rezdülésére odafigyelek, mert az életembe kerülhet egy-egy mozdulata… még mindig nem tudom van-e nála valamilyen fegyver, illetve mennyi harci tudást halmozott fel cirka 900 év alatt. –De ha szeretnéd visszacsinálom –vonok vállat, mintha csak egy szívességet ajánlottam volna fel… ami tulajdonképpen így is van, csak nem mindegy milyen szemszögből. Ha megengedné, hogy megharapjam, akkor biztos, hogy meg is ölném, azzal pedig szívességet tennék a bolygónak. Semmi szükség a hálátlan nőkre. -Igen… pont ezért nem értem miért nem hoztál nekem valami ajándékot –csóválom a fejem lemondóan. –Például valami jófajta bort, mert még azóta sem tudtad meghálálni, hogy átváltoztattalak –tulajdonképpen eddig alig volt olyan, aki megköszönte volna. Persze találkoztam olyannal, aki örült az örök életnek és azóta is jóban vagyok vele, amióta vámpírrá tettem, de a többség sajnos nem ilyen. Úgy kezelik ezt az egészet, mintha valami átok lenne, holott lényegében ajándék. Aki puhap*csű annak nem is muszáj feltétlen embert ölnie, nincs ebben semmi rossz. -Eltaláltad picim, sajnos vannak sokkal érdekesebb programjaim is, mint azt hallgatni, hogy mennyire hálás vagy nekem azért, amiért átváltoztattalak –húzom el a számat, majd elveszem a nyakától a kezemet és várom a következő lépését. Valószínűleg már kellően felbosszantottam ahhoz, hogy nekem essen, szóval arra számítok, hogy támadni fog.
Nyers hangja szöget ütött a fejemben. Egyáltalán nem szoktam hozzá, hogy velem szemben valaki így, ilyen hangnemben szólaljon meg. Igaz, ideje lenne változtatnom azon a társasági körön, amelyből válogatok az utóbbi időben. Elegem van a mihaszna, senkiházi vámpírokból. Egyáltalán nem becsülnek engem, nem mintha ez fordítva igaz lenne. Viszont az élet még a vámpírság ellenére is túl rövid, nem fecsérelhetjük feleslegesen az időnket ilyesmire. Felsóhajtottam. - Óh, engem nem fogsz egykönnyen kiismerni. Nem vagyok egy olyan nő, aki... nos... szeret nyílt lapokkal játszani - húzódott meg ismét ravasz mosoly ajkam szegletében, majd közelebb léptem hozzá. Ez a birodalom a nők fellegvára. A vásárlás minden problémát megold. De én most egyáltalán nem vagyok problémás. Vele vajon mi a helyzet? - Kérlek! Ne gyere te is ezzel a szent beszéddel! Felfordul tőle a gyomrom - forgattam meg aztán a szemem. Tudtam, hogy figyel. Veszélyesnek tart. Minden egyes rezdülést, melyet produkálok, szem előtt tart. Nem hajlandó levenni rólam a radarját, muszáj hogy szemmel tartson. Igen, valószínűleg érzi, hogy valami nincs rendben. De nem akarom egyelőre felfedni magam. - Szóval egyfajta gyerekes hobbinak tartod a gyilkolást? - kérdeztem felvont szemöldökkel, szinte égve a vágytól, hogy választ kapjak kérdésemre. Tudni akarom, vajo ő milyen. De szavai azt igazolják, hogy a dorbézolást ő maga sem veti meg. Csak éppen gyilkolni nem szeret. - Ami azt illeti, a kis stílű szórakozás hozzám is közel áll. Élvezni az életet... ez a vámpírok életcélja - szívtam magamba a levegőt. Nem akartam felhagyni. Ez a nő még hasznomra lehet. Megvan benne minden, amit keresek egy-egy másik vámpírban. És remélem, nem akarom majd megenni félúton.
Nagy sóhaj bukott ki belőlem. A hozzá hasonló férfiak az őrületbe tudnak kergetni, s azt hiszem, ő pontosan ezt a célt tűzte ki maga elé. Egyáltalán nem élvezem a helyzetet, de annyi biztos, hogy ő sem fogja. Végignéztem rajta. Nem tűnik régimódinak, sőt! Ha a külsejét nézem, még az esetemnek is mondanám. Nyilván ezért láttam őt érdekesnek annak idején. Nem igézett meg, önnön akaratomból tartottam vele. Még ha ez kissé... nagy árat is követelt. - Nem eleget. - fintorodtam el, látva mosolyát. Direkt csinálta, ppróbált engem felhúzni. - A lista akkor lett volna teljesen teljes, ha téged is el kellett volna földelnem. - fűztem még hozz, hogy megértse mondanivalómat. Egyáltalán, azt gondolta, hogy elkerülheti ezt a pillanatot? Hogy... kegyes lesz vele az élet? Bár, eddig is eléggé kegyes volt, ha még életben van. Ezek szerint eddig boldogan és gondtalanul tudta élvezni az életét, és senkinek meg sem fordult a fejében, hogy eltegye láb alól. Összekoccantak a fogaim. - Ne fáradj. - feleltem, de egyre inkább idegesített a elem szemben megengedett hangneme. Nyilván hozzászoktam, hogy aki velem beszél, az tisztelettel telve teszi azt, mert ezt követeltem meg tőlük. Ő azonban áthág minden eddigi általam megszabott határt. Mindent, amelyet követelni tudok valakitől. És láthatóan nem zavarja egyáltalán, hogy táncolhat az idegeimen. - Á, szóval úgy gondolod, hálával tartozom neked, amiért átváltoztattál. - nyeltem egyet, de úgy, hogy ő ezt ne láthassa. - Ne haragudj, ezen baráti gesztis teljesen kiment a fejemből. De ha adsz egy címet, még ma orvosolom a problémát. Csak imádkozz, hogy ne verbénával felhígított bort kapj tőlem. - pislogtam ártatlanul. Elhúzta az ujját a nyakamtól. - Befejeztem. - jelentettem ki, ezzel jelezve hogy befejeztem a múlt ecsetelését. - Sok mindent veszítettem miattad, de még többet nyertem. Talán ezért tényleg jár neked egy üveg bor. - rántottam egyet a vállamon. - Még mindig változtatsz át nőket hobbiból? -
Lerí róla, hogy rosszban sántikál. A hideg rázott tőle, ahogy kiejtette száján a szavakat. Megriadtam és most először ténylegesen nem tudtam eldönteni, hogy mit érezzek vele kapcsolatban. Egyrészről hátborzongatóan zavart, hogy tisztában vagyok vele, hogy milyen és mennyiféle lény van itt, másrészről hajtott a kíváncsiság, hogy többet megtudjak róla. Elvégre a kíváncsi természetemnél nincs is rosszabb, de tudni akarom, hogy ki ő és mi ő, na és persze, hogy miért van itt. Nem tetszésem jeléül válaszára egy sóhajszerű nevetés tört fel belőlem. - Akkor te se várj sokat. - bólintottam. Bátor, vagy botor dolog ujjat húzni egy idegennel, fogalmam sincs. De sok veszíteni valóm nem nincs. És borzasztóan elegem van már a fölényeskedő, arrogáns vámpírokból, akik uralni kívánják a földet, csak mert halhatatlanok. Ezen mind túlesünk, csak van aki később, vagy aki korábban. Úgy vélem a nő még igazán benne mozog a témában. Nem tetszett, ahogy közelebb lépett. - Ha arra számítottál, hogy gyilkoscimbik leszünk, akkor ki kell, hogy ábrándítsalak. - pillantok le róla valahova a távolba. Nem számít, hogy mit gondol. És az sem érdekel, ha lemészárolja a fél várost. Az már inkább Elenáék gondja lesz. Én megvagyok a magam világában és semmi szükségem rá, hogy ismét vér tapadjon a kezemhez, legalábbis nem olyan brutális módon, ahogy ő képzeli. - Pontosan. - bólintok egy elégedett mosollyal arcomon. Talán mélyre ásom magam a szemében, hisz rengeteg olyan vérszívó él közöttünk, akik lenézik, gyűlölik azokat, akik nem képesek gyilkolni, de oda se neki. Egy idegen véleményére nem érdemes adni. Mégis, ahogy belevési tekintetét arcomba, úgy érzem jobb távolságot tartanom tőle, mert rendkívül veszélyes. - Legalább egy valami közös bennünk. - most először, ajkaim vonala ívesen görbül, mintha barátságosan mosolyognék rá, miközben magába szívja a levegőt. Minden porcikám retteg tőle, de ahogy most előttem áll, mintha ez valamelyest háttérbe szorulna.
Csak sóhajtottam egyet. Nekem nincs szükségem gyilkos társra, elvagyok én magammal is, ha erre lenne szükség. Nem szeretem, ha néznek, vagy netán elkobozzák előlem a kajámat. rohadtul kellemetlen tud lenni, amikor megelégelem az ilyesmit, és előbb hal meg a gyilkostársam, mint az áldozatom. Egyszer fordult elő. Egyetlen egyszer, és azóta sem vagyok hajlandó közös vadászatokban részt venni. Főleg mióta a fő táplálékom nem is az ember, hanem a vámpír és minden, amiben vámpírvér van... kegyetlen játék az élettől. Egyedül Tatia társaságát viselem el, ha táplálkozom, de úgy fest, ebben a helyzetben még őt is megenném. Én, és a vad sösztöneim. És Maxfield hülye gyógyszere. Nem tudom, mire jó neki, ha vámpír kannibálokat gyárt le. Mondjuk egy kis szerencsével Damon megakadályozta ezt az apróságot. Nagyon reménykedem benne. Bár lehet, elő kellene vennem az azt oldalamat, amely úgy vélekedik, hogy ha én is, akkor mások is. - Akkor a gyilkoscimbik kilőve. Bár emiatt végképp nem kell aggódnod. Egyedül vadászom - billent oldalra a fejem, majd tekintetemet visszafordítottam a kirakat irányába. Régóta vámpír lehet már, és az is előfordulhat, hogy idősebb mint én. De ettől eltekintve ugyanazok a játékszabályok uralkodnak. - Ha már legalább egy közös pont van bennünk, igyunk meg egy kávét. Ígérem, nem fogok letámadni senkit a közelben. - Még téged sem. De ezt csak magamban tettem hozzá. Nyilván nem udja megállapítani rólam, hogy más csapatban játszom egy ideje. A gondolat, miszerint megeszem a saját fajtámat, eléggé nevetségesen groteszk, de így van lényegében. És nem tudom, meddig bírom ki. Ma reggel már ettem. De nemsokára ismét táplálkoznom kell.
Nehezemre esik helyesen dönteni egy-egy alkalommal, mikor idegennel találkozom, hogy mennyire bízzak, avagy mennyire mutassam ki neki a fogam fehérjét. Elvégre amíg csak a szája nagy, addig semmi szükség rá, hogy viaskodjunk. Tetszik, vagy nem tetszik már a Salvatore-Gilbert csapatba tartozom, ahol nem elfogadott belerondítani a halandó emberek életébe, így óvatosan táplálkozom, ha lehetséges csak a vérbankokból, nem élő, friss, forró -még lüktető- áldozataimból. A halálból való visszatérés azonban okoz némi fejfájást, ugyanis helyenként-időnként elő tör belőlem a vágy, hogy kiontsam az előttem haladó férfi, vagy apróbb termetű leány vérét és magamba szívjam azt. - Ennek felettébb örülök. - kifejezéstelen arccal pillantok el róla, tisztázva magamban, hogy nem lesz baj, ha nem fakadok ki az iménti vadászat szó hallatán. Nem hiányzik, hogy a városban még egy sarlatán kedvére ölje az ártatlanokat, legalábbis úgy nem, hogy nekem tudomásom van a kilétéről. - Rendben van. - bólintok barátságosan, elvégre jobb tudni kivel állok szemben - És így talán megismerhetlek, egy kicsit közelebbről is. - ajkaim vékony vonallá formálom, miközben körbe pillantok a téren, hogy a legközelebbi kávézóra találjanak szemeim, de mozgolódnom kell, mire találok egyet - Cukorral, vagy nélküle iszod? - ennél hétköznapibb kérdéssel nem is nyithatnék, miközben lelépek a padkáról és lassú léptekkel haladok a kijelölt cél felé. A nő miatt keserű ízt érzek a számban, egyrészt hajt a kíváncsiság, hogy megtudjam ki ő, másrészt van bennem némi tartás tőle, elvégre ismeretlen.
A vámpír válaszára vállat vonok egész lazán. –Még most is áshatnál, én nem tartalak vissza –a gúnyos, már-már lenéző mosoly az arcomról továbbra sem tűnik el. Pontosan tudom mit csinálok. Hergelem egész addig, amíg jól esik. Amíg rám nem ront, vagy meg nem unom. De ameddig ennyire szórakoztat a lány, addig nem fogom faképnél hagyni. Márpedig én egész jól érzem magam a társaságában. –Csak attól tartok te kerülnél bele –sóhajtok egyet tettetett együttérzéssel. Egyel több vagy kevesebb áldozattal már nem lesz tisztább a lelkiismeretem, és ezt ő is nagyon jól tudja szerintem, már ha van egy kis esze. Ebből következik, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül tépném ki a szívét. Már amúgy sem emlékszem rá, ahogy arra sem, hogy miért változtattam át pontosan. A külseje tetszetős, de az kizárt, hogy bármilyen komolyabb kapcsolatom volt vele… arra azért emlékeznék. Legalábbis remélem. -Pedig örömmel tenném –utalok itt arra, hogy újra megharapnám. Igaziból még az engedélye sem kéne, akár itt és most véget is vethetnék az életének, de ahhoz túlságosan élvezem a játékot, hogy ilyent tegyek. Talán tiszteletlen vagyok vele, sőt, biztos. De megtehetem, mert én alkottam őt. Én vagyok az ő teremtője, nélkülem ő már rég a föld alatt rohadna és a kukacok talicskáznának a beleivel. Tehát nincs joga háborogni, főleg azért nem, mert ma jó napom van, és most még sértetlenül hagynám lelépni. A vámpír visszavágására gúnyosan felnevetek. –Szóval szerinted lennék én olyan hülye, hogy valaha is megigyak akár egyetlen verbénával hígított bort is? –egy tapasztalatlan vámpír talán megtenné, de én a több száz évemmel egyáltalán nem számítok tapasztalatlannak. Milliószor megpróbáltak már megmérgezni, sőt, már vérfarkas is harapott meg, de én mindegyiket túléltem. Mára már profikat megszégyenítő módon tudom megállapítani, hogy mi van megmérgezve és mi nincs. De igaziból ehhez nem is kell profizmus, csak egy kis józan paraszti ész. Logika, amit Erintől kapok, azt nem iszom meg. –Nagyon el vagy tévedve –csóválom a fejem továbbra is mosolyogva. A következő mondatai viszont határozottan meglepnek. Kicsit még össze is ráncolom a homlokom a túlzott kedvességre miatt. Még a szemeim is kikerekednek, ezzel is kifejezve meglepődöttségemet. –Na, csak nem megjött az eszed? Belátod végre, hogy hálával tartozol nekem? –egyelőre inkább távolodok és természetesen ott marad a hangomban az a bizonyos lenéző lejtés, mert ugyebár nem ismerem a vámpírt, engem pedig nem fog csapdába csalni. Egy óvatlan pillanatban még a végén belém állítja a nagykést. De akkor azzal fogom kinyírni. -Nem mindig, csak ha a kedvem tartja –vonok vállat megint.
Ilyenkor számtalan alkalommal áldom ékes szavaimmal a fentiek sajátos humorát. Az ironizált majdnem kocsis-baleset egy vidámparki látogatásba nyugtatta meg magát, amit most egy hirtelen beütemezett bevásárlás követ, szokatlan érzelmi-rendben. Akár egy 90 éves szenilis öreg-ember memória készségével, csak így hipp-hopp elfelejtődött volna minden, Ewan? Utálnom kéne...ellenszenvet most is tanúsítok, ami ezúttal is dicséretes. Ám a flegmával vegyült tahóságom kezdi erejét veszteni a társalgásban. Főleg, mikor, kitudja milyen bosszús ürügyből, még ő akar megfelelni, hogy jó vendégváró vacsorában részesüljek. Ááá...ami túl szép, hogy igaz legyen, az határozottan nem az! - Mi-mi? Jól hallom...vendégségbe megyek, és még én főzzek neked?? - kérdem mindezt olyan cinikusan kikérve magamnak, mintha az anya-királynő tenne látogatást szerény-hajlékába. - Pff...az etikett szó ismerősen cseng? - toldmk mellé ismét egy újabb kérdésem, mialatt a helyes kereszteződésnél lefordulok az autóval. A közismert supermarket, ahol napi-rendszerességgel adok ki pénzt magamnak -minden hasztalan cucc mellett, - arra az olcsó, de igazán finom kínai tésztára. Összesen 3 perc az elkészítési ideje. Ideális, mikor 10 percere pontosan valami tartalmasabb, és vörösebb színűbb étekre fáj a fogam. Aztán ott van még az a nyavalyás macska...ejjj, ha nem adnám meg a kellő mennyiséget, menten felzabálna engem farkas-éhségében. Szerencsére ez még nem következett be...és mázlimra a konzerves kaját még mégmindig finomabbnak találja, mint az emberi húst. De az utóbbi napokban mintha kámforrá vált volna. Talán az évi tortúra miatt. Annyi hasonlóságot vélek észrevenni benne velem kapcsolatban, hogy szinte már kis-testvéremnek kezelem. Vagányan császkál az utcán, biztos egy alkalmas nőstény után kutatva. Talán ez az amiben egyedül különbözünk. Mert számára minden nő nemű, szaporodó képes élőlény számba-jöhetett. Lényeg, hogy lecsillapodjon a pajzán-éhsége. Én azonban, egy apáca szemérmességgel megáldva, mondjuk ki, már rég kielégítetlen állapotban vagyok! Milyen jó abban a tudatban élni, hogy a macskám is képes lekörözni a csajozásban. Emellett még Merinda is jól belém szúrta valódi meglátását ezzel kapcsolatban. Komolyan...a végzetkönyvében van megírva, hogy kényszerből alkalmazkodjak ezekhez az ostoba szokásokhoz? Ha elméletben bele is mennék, két randi között rendeznénk le, egy sürgős de létfenetartó mocskos ügyet. Nem beszélve, hogy az anyagot frissen kell előállítani. Most képzeljük el, ahogy az idillnek megfelelő romantikus vacsorán, megadatna az a röpke mosdó szünet, hogy két liter vért észrevétlen, csukott ajtók mögött lecsapoljak a wc-ben. Igazi érzelmes pillanat, nemde? Nah ezért is vagyok ilyen anti-couple-ista. Kiszállok a kocsiból, és még a tervezett lista nélkül kerülök beljebb, a zsúfolt supermarketbe. Legyen akkor a vacsora készítéshez megfelelő alapanyagok megtalálása az én reszortom. Ő addig...kezdjen valamit magával. De mégmielőtt belevetném magamat a felderítésbe, muszáj vagyok utána kérdezősködni afelől, hogy: - Allergiás vagy valamire? - a pillantásából leszűrten, silány mosolyban hozzá tettem. - Nem kell ez a "rád vagyok allergiás" szöveg. Mert akkor lelki-furdalás nélkül megfőzöm az utolsó vacsorádat!! - teszem hozzá, most már akaratlanul is elröhögve magamat. Mindig is ilyen humoros voltam. Ez a szó vicc azonban jobban rádöbbentett milyen szinten is űzöm ezt a " megnevettetős szakmát".
Megvannak annak az előnyei és a hátrányai is, ha az ember magára van utalva és senki más segítségére nem szorul. Igaz ez rólam nem volt annyira erősen elmondható, mert ha azt vesszük csupán az utóbbi hónapokban, az anyukámtól távol kényszerültem arra, hogy egyedül legyek képes megállni a saját lábamon, és valahogyan az sem ment zökkenőmentesen.Lássuk be a lakásom bárki is teszi be oda a lábát átmenet volt egy babaház meg egy áruház informatikai részlege között. Mindenhol vagy valami alkatrész vagy éppen az ezredik plüss figura. Talán valahol a lelkem mélyén egy kicsit még gyerek voltam, de ez engem sosem zavart. Mégis rendszeresen szerettem megmutatni a világnak, hogy én igenis képes vagyok arra, hogy egyedül is boldogulok. Orbitális tévedés. Hajlamos voltam a saját lábamban is megbotlani, mint az a példa tökéletesen mutatja, hogy a mandulaszemű mellett gyakorlatilag már majdnem ripityára törtem magam. Másodjára is. Persze most jöhetnék a jó öreg kifogásokkal, hogy miatta van ez az egész, hogy ő az oka, hogy érdekes módon másokkal ha vagyok ez sosem történik meg. És ez megint egy hatalmas hazugság lenne. Szégyen vagy sem, én ilyen kis szerencsétlen vagyok az élet apró dolgait illetően. De nincs mit szégyellnem úgy érzem. Jelen pillanatban is csak saját magam előtt szégyenkezem, hogy hajlandó voltam ebbe a kocsiba betenni a formás kis valagamat, de a szükség törvényt bont ugyebár, és ez így volt az én esetemben is. Szóval a tényállás az, hogy én rendületlenül pofázok, ő meg a szokásos fintoraival vagy éppen csak a szótlan nézéseivel konstatálja a szómenésemet. Miért...istenkém miért nem tudsz mondani valamit? Akármit, de nem...csak néz, azokkal az egyébként igazán szép szemekkel...ócsessze meg, ez már az első alkalommal is feltűnt, és ahogyan akkor úgy most is alaposan pofán nyomom gondolatban magamat. Nem...durciból sem vagyok erről a cseppet sem elhanyagolható tényről tudomást venni, ahogyan arról sem, hogy a parkban hajlandó voltam bokán harapni az elrablómat, csak mert beszólt neki. Merinda mi a franc van veled? Hát erre a kérdésre momentán nem tudnék semmiféle olyan magyarázatot adni, ami megnyugtató lenne. Csak azt tudtam, hogy Ewan pofátlanul meghívatta magát, és ott fog sertepertélni a holmijaim között, az én...én apró kis zugomban.De ahelyett, hogy a gondolat ijesztően hatott volna rám, már azon kezdtem el meditálni, hogy melyik serpenyő lenne a legideálisabb a húsoknak, és hova a fakkomba pakolhattam a bambusztálat, amiben olyan frankón össze lehet kavarni a salátához valókat. Mert nyúl ugyan nem vagyok, de azért szeretem a zöldségeket. Vajon Ewan szereti annyira a málnás habot b@szottul sok tejszínhabbal úgy mint én? És vajon ő is képes ezt olyan malac módon begyűrni ahogyan nekem sikerül időnként? Már előre látom, hogy mekkora blama lesz a kajálásom, merthogy az nem egyszerű mutatvány, főleg ha otthon vagyok. No nem baj, ezt is látnia kell, ha teljes képet akar kapni rólam. Nem mintha akarna, de kénytelen lesz...ugyebár ha már nálam leszünk. És még mindig nem fér a fejembe, hogy ezek a dolgok honnan jutnak az eszembe és egyáltalán miért érdekel engem, hogy ő mit szeretne? Ő sem volt valami király házigazda, nekem miért kéne annak lennem? Persze ilyenkor jönne anyukám, hogy azért mert valaki bunkó velem, még nekem nem kéne annak lennem, sőt azzal tudom legjobban ráhozni a frászt ha kedves vagyok...de nem megy annyira na. Vele még nem. Ott hagyott a vidámpark kellős közepén...okés, de utána visszajött értem. Na most légy okos kis vörös! Méghogy a nőkön nem lehet kiigazodni? Hát Ewan olyan volt mint a szabásminta: csak a gyakorlott szem igazodna ki rajta. - Nem neked kell főznöd, még csak az kéne, hogy elfoglald a konyhámat és mindent szétbarmolj nekem benne!- csattantam fel, amikor méltatlankodásának adott hangot a főzést illetően. Persze nem bántam volna ha segít, de akkor esetében a mondás, mely szerint edd meg amit főztél, némi torzuláson esik át, és jön az, hogy edd meg amit főzettél. És nem garantálom, hogy tökéletes lesz. Én vagyok annyira egomán, hogy a legszarabb kajámat is mennyei eledelnek tekintem, ha ő ezt nem így látja majd hát sajnálom, az az ő baja, igazán. - Az etikett szó úgy látom nem csak az én szótáramból hiányzik, ami azt illeti!- céloztam több olyan cselekedetére is, ami nem igazán volt vendéglátóhoz méltó. - Csak amíg én kényszerből voltam a vendéged, téged senki nem kényszerített erre.-vágtam még oda lazán, és egészen a supermarketig kussban maradtam, ami jelen esetben egy laza öt perc volt. Rekordot fogok dönteni a csendemet illetően. Eddig három percig bírtam. Azért fejlődőképes vagyok, nem? Morcosan szálltam ki az autóból és kedvem lett volna bevágni magam mögött, hogy csak úgy füstöljön, de ahogyan haladtam mellette, kezdett a haragom elpárologni. A pénztárban megpillantottam azt a középkorú asszonyságot, aki mindig olyan kerek szemekkel bámult meg, mintha ki akarna fordulni...az a halszem fajta volt. Szerintem pislogni is szökőévente szokott, és amikor mosolyog...ótejóég, inkább ne mosolyogjon, mert szegénynek több füle van mint foga. Látásból ismertem, és megint egy fiúval jöttem vásárolni, Ewan már a negyedik akit láthat velem, és láttam a kigúvadó üveggolyó szemein, hogy elkönyvelt egy orbitális ribancnak. Hát ha azt vesszük, hogy egy strici hintóval jöttem, még nem is sértődhetek meg olyan nagyon. Kedvem lett volna legalább alapot adni a gondolatainak, és egy kis public- session keretén belül rámászni egy kicsit a mandulaszeműre, de inkább nem nem tettem. A saját érdekemben sem. Közel két hónapja nem volt senki az életemben, és már így is k@rva nagy kísértés lesz valakivel együtt lenni a saját lakásomban. Az övében más volt...az nem az én közegem, de az otthonom az mégis számomra egy intimebb és meghittebb közeg és pont ezért kicsit féltem is, hogy ott jobban képes leszek...feloldódni. Nem akartam, hogy lássa milyen vagyok feloldódva, mert akkor sebezhető vagyok, és nem akartam sebezhető lenni, számára meg főleg nem. Már a sírásom így is megmutatott valamit amit...nem egyszerűen nem. Merinda erős és igenis végig fogja ezt csinálni! Ez ilyen napi mantra volt, amit akár a hűtőmre is kitűzhetnék a rengeteg angyalkás és egyéb kisállatos hűtőmágnes mellé. Ha belegondolok mennyi mindent kellene egyszerre eltüntetnem a lakásból mielőtt egyáltalán hagynám, hogy átlépje a küszöböt, azt hiszem superman gyorsasága is kevés lenne hozzá. beletörődtem abba is, hogy látni fogja a szobamamuszom, meg a fürdőben a gumikacsáimat. Ciki, de ez van. Azt már eldöntöttem, hogy vele ellentétben nem leszek rossz vendéglátó, ha már így alakult, tőlem ne úgy menjen el senki, hogy a földön kellett aludnia. Kényelmes a kanapém, még akkor is óriási virágok vannak rajta. Anya flower-power korszakából származó ágytakaró. Vannak furcsa dolgaim de hát kinek nincsenek? Azt már az első megszólalásával az értésemre adta, hogy ő fogja összeállítani a menüt. Na jó, felőlem, de nekem kell megfőzni és nem garantálom, hogy tökéletes lesz, kivált ha azt sem tudom valamiről melyik végén kell megfogni, és kellően döglött ahhoz, hogy megfőzzem. Volt már példa rá, hogy a hal még mozgott amikor hozzá akartam látni az elkészítéséhez. Jamie csak csendesen jegyezte meg, hogy talán előbb nem ártana megszabadítani a szenvedéseitől. Na az egészben az a szépség, hogy utálom a halat és a tengeri kütyüket. A kérdést hallva csak a szemeimet forgattam és a mellkasomon keresztbe fontam a kezem. Hülye kérdés, mégis mit várt? - Nem rád vagyok allergiás, hanem a hülyeségeidre!- válaszoltam valahol megtalálva az egyensúlyt aközött amit várt, hogy mondok, meg aközött amit tényleg mondani akartam. - Amúgy igen. Mogyoró és diófélékre vagyok allergiás. Azon kívül semmi másra. Viszont van olyan amit nem eszek meg. Ilyenek a vizi jószágok, meg a tengeri akármik. Szóval ha ilyesmiben gondolkodsz max magadnak, én akkor veszek pizzát és aztán letudva mára. Nálam az olasz konyha a nyerő, bár nem tudom mennyire vagy egy mesterszakács, rendelésben mindenesetre verhetetlen vagy. Így nyomkodni a telefont, és elmondani mit szeretnél, én nem tudok.- gúnyolódtam, mert ha már beszólogat újra és én is neki, kezdünk visszazökkenni, a mi kis remek kapcsolatunkba. Ha a kosár megtöltését ő akarja végezni rendben van, akkor én leszek a szórakoztató szekció, szóval a pofázást nem fogom abbahagyni, ahogyan szerintem még elszórakozom vásárlás közben. A zöldségosztályon például két fürt szőlőt rakok oldalt a fejemhez, és azzal bohóckodom, mintha két óriási méretes fülbevaló lenne. - Mit szólsz, a gettóban simán elmennék Lady Marmaládénak. Mondjuk a sminkem még nincs meg hozzá, de itt azt is lehet kapni. Hehe, milyen lennék már lábujjig sminkben...bleeeehhhh- nyújtottam ki a nyelvem utálkozva, majd a szőlőt visszatettem a többi közé. A narancsok következtek és három darabbal próbálkoztam zsonglőrködni. Hát a probléma az, hogy rohadtul semmi érzékem hozzá, úgyhogy el is gurultak, és ahogyan kaptam utána a nagy halomból még sikerült legalább négyet levernem. Összekapkodtam, majd szépen visszaépítettem a toronyba. Nem erőlködöm ezzel, de Ewan nem fogja megúszni, hogy csak úgy csendesen vásárolgasson, a nyomában vagyok és mindenhez van valami megjegyzésem. Kezemet a hátam mögött összefűzve mint valami hótfontos ellenőr. Pipiskedem, a nyakamat nyújtogatom egy-egy holmi láttán. - Nem lesz az sok? Nem lesz az túl kevés? Nem lesz az túl zsíros? Nem lesz az túl...fúúúúúj az meg mi azmiazazizé?- fintorogtam időnként, de alapvetően inkább csak a nyüzsgő kis hülyegyerek benyomását keltettem vagy az akadékoskodó barátnőét, esetleg az esetlen hugiét, ki mit akart mennem látni, aki éppen ránk nézett, és amilyen hangerőt és hangmagasságot ütöttem meg időnként volt nézőnk bőven. Már a pénztár felé araszoltunk mikor meghallottam azt a zenét...és bármennyire is összetörtnek éreztem magam, bármennyire is hullámzó volt a mai nap egyszerűen nem tudtam megállni, hogy fokozatosan ne hagyjam, hogy a zene elragadjon magával. És most már az sem érdekelt, hogy ki néz minket. Hogy Ewan mit gondolt, cseppet sem zavart, ő akart vásárolni, akkor én lefoglalom magam. Ritmusosan kezdtem a zenére tapsikolni, és frankó kis retró bugit nyomtam le, lépegettem előre, szintén a ritmusra és énekeltem is hozzá, csak úgy Nick-el együtt, mert jó kis muzsika volt ez. Még forogtam is meg léggitároztam. Körbetáncoltam Ewant kocsistól mindenestől...éééés nem most semmivel nem fogja elrontani a kedvem. És láss csodát, az emberek körülöttünk vigyorogni kezdtek és azt hiszem tetszett nekik a rögtönzött kis műsorom. Nem táncoltam rémesen, csak a múltkor minden porcikám össze volt törve. Most csak úgy kb a fele. Mire nem jó az áruházakban a zene, mi? Karácsonykor rémes, de ezek fúúúú ezeket nagyon szerettem. Most nem akartam rávenni, hogy táncoljon velem mint a múltkor, mert nem akartam elrontani a kedvét, meg aztán nem tudom mennyire vannak benne olyan exchibicionista hajlamok amelyek bennem időnként túltengtek, de azért ott csillogott a szemeimben, hogy "gyerünk, nagyfiú!"...azért egy bolt közepén a kozerv ananászok és a felstócolt sörösdobozok között Nick Kamenre táncolni egy teli bevásárló kocsival, nem volt mindennapos. Még nekem sem. De pont ezeket a spontán dolgokat élveztem nagyon, és valahogyan le kellett vezeni a mai napi feszültséget. Vagy legalábbis elkezdeni.
Mondanám, - ha önkényesen elhagyná a torkomat, - hogy jót tesz nekem ez az időszakos szociólódás egy másik fajtársammal...leginkább elvtársammal, vagy kinézetbeli hasonló társammal. Igazából egyre megy! Valójában frusztrált, nem hogy örömmel töltött el, hogy minden léptemben egy idegesítő csitri szó-menését kellett hallgatnom. Nem mintha nagy kunszt lenne nekem, egy boltban kézenfekvően a kezembe ragadnom, ami a számra-való. Csaképp, ezt teljes egészében egyedül szoktam. Rendszeres rendbontóként, nem veszek kosarat, és mikor a konzerves részleg érkezem mindig ledöntöm azokat. Olyan nagy legényként spurizok el felügyelők szeme mellől, akár egy tizenéves csirkefogó. Ez az ami igazán kedvemet termeti ha egy bolt helységében betérek. A vásárlás már a maga jelentésével is, fárasztó tevékenységet takar, és igazán a női társadalomra vonatkozó feladat. Az instant leves helye polcnyi pontosságban adott. A többi nem foglalkoztat annyira. Jó-jó, néha egy magányos uborka is betéved a markomba. Meg persze a nyavalyás macska-kaja. A lista ezzel le is tudva. Ebben a szent-minutumban, azonban, nem tűnik elégségesnek csak egy két tasakos levessel villognom egy idegen házában. Még a végén azért dobna ki, mert az időszakos bohóc műszak mellett nem vagyok alkalmas gasztronómiai kukta. Nem állítom, hogy nem ragadtam soha életemben fakanalat...sőt, mikor még nem voltam ilyen elfajzott, gyakran besegítettem az otthoni konyha-munkában anyámnak. Egyedül ezt nevezhetjük normális időszaknak a gyermekkoromban. Bár a konyhai tudásom az ízletes rák-felfújtnál, slussz-passz kifújt. S ha jól figyeltem, ő nem nagy híve a tenger adta ízes dolgoknak. Egy ütköző nagy ízlés-ficam. Mindegyis...ilyenekért nem éri meg vitába szállni egy abszolút visszamaradott szárnyas evővel. Meggondolkozva léptem a zöldséges sor elé, az uborkát Chuck Norris-os pisztoly rántással megforgatva a levegőben. Az esti menüt, alapos megfontolással raktam össze az fejben előírt étlapomban. Hamár, szárnyas evő, és nem visszakozik a zöldség áradttól, akkor egy szimpla panírozott csirke, grillázs zöldségekkel kellően megetszi mindkettőnknek. Becsapós, hiszen már előre tudom, hogy nincs neki grillje, hogy ezt szabadon kivitelezzem. A főfogáshoz szükséges zöldség anyagot, hamar lemértem, majd külön zacskókba helyeztem őket. - Mi van?? - kérdeztem zsörtölődötten, a közvetlenül mellém lépő lány étvágyat-szedő fintorárra. - Gondolom, most vallomást teszel, hogy zöldség-fóbiád van! - teszem hozzá, ugyanolyan kedvet-szedett fintorral kifigurázva. Akkor ezzel a helyeseléssel, újabb fogás került a szemetesbe, nem pedig terítékre. Nem vagyok gasztro-mentő, hogy silány kaja-felhozatalából kimentsem. Ha ez sem válik ínyére, hát akkor marad a hagyományos zsírral megkent kenyér, felaprózott hagymával. Remélhetőleg, abban az egy személyes bungalóban, találni némi zsírt. Vagy legalább vajat. - Háziállatod van? - rögvest hozom, válasz-kérdés szituációba, miközben a kezemben a paradicsomok pirosságát diskurálóm. A kérdés feltevés azért volt ideális, mert tudni akartam, személye mellett nem kell még egy koszos szőr-zsákot is mulattatnom. Épp elegendő volt, kuktában állnom, az ő konyhájában. S vegye halál biztosra, hogy a konyhai kötényét elkérem ezért! Az idegesítő képet nem fogom megvonni, továbbra sem előtte. A házi-gazdasszonykodás nem lesz olyan könnyed, mint közkedvelt vendégeivel. Velem biztos, hogy nem.
Ezzel a fickóval vásárolni, komolyan mondom rosszabb mint egy medvét fogpiszkálóval levadászni. Mondjuk az előbbi szinte teljességgel lehetetlen, de legalább a medve nem fintorog és vág olyan képeket amilyeneket Ewan vágott egy-egy polcnál. Rémesen kimerítő. Anya volt hasonló időnként, főleg mert a tészták között akár fél órákat is elácsorgott, én meg már hatszor átolvastam a dobozokon található apró betűs részt is, és egyáltalán nem volt kedvem tovább időzni sehol öt percnél tovább. Most komolyan a Ritz esti sztármenüjét akarja összeállítani, vagy mi a rossebet szerencsétlenkedünk még itt? Mondjuk én a magam sajátos módján oldottam a hangulatot, és úgy döntöttem nem fogom hagyni, hogy a mai nap után alig megtalált jó kedvemet elrontsa bármivel is. Még azzal sem, hogy beszólogat és még azzal sem, hogy leginkább ki sem kéri a véleményemet sehol, a bohóckodásaimra pedig nagyjából annyira vevő, mint egy üzbég, aki nem beszéli a nyelvünket. Jól van felőlem, elleszek én itt így magamban is, nem kell nekem mindenben az ő kedvében járnom, különben is már eléggé abban jártam, hogy egyáltalán hagyom, hogy a lakásomba betegye a lábát. Na álljunk meg egy polgári szóra! Miért is hagyom én ezt? Mármint miért nem mondom meg neki egyszerűen, hogy szedje össze szépen a holmikat és menjen haza én sem lakom már messze és felejtsük már el ezt az egészet, nincs nekem ehhez kedvem! Na itt volt a bibi, mert ha jobban belegondolok nagyon is volt kedvem. A maga sajátos és hülye módján ez a fickó foglalkozott velem, úgy értem jelen pillanatban még az sem érdekelt, hogy utálatos, én sem vagyok vele valami hűdekedves, de az igazság az, hogy amióta a kocsijával majdnem halálra gázolt - erős túlzással- azóta úgy csüngök rajta mint a cseresznye az ágon. Na jó, annyira azért nem, de egyetlen pillanatra sem jutott eszembe, attól a kevés kivételtől eltekintve, hogy megszabaduljak tőle. Mondjuk azért ez sem teljesen igaz, de mindegy is a lényegen nem változtat. Itt vásárolgatunk az esti vacsihoz, és én már előre látom, hogy hülyére fogom röhögni magam ahogyan a fejébe nyomom a kukta csákót, meg a köténykémet is megkapja, az "Ennivalóan finom csaj vagyok" felirattal, és az elején két csini bikini felsőbe bújtatott didkókkal. Fényképet is csinálok az is fix, legalább nekem legyen örök emlék, hogy miképpen szórakozott a konyhámban. Illetve miképpen tárolta a popsiját a konyhámban. Óbakker meg sem néztem még a fenekét! Merinda hát hogy lehetsz ilyen figyelmetlen? Hát onnan, hogy eddig még nem sikerült pasiként tekintenem rá, mert leginkább a bosszúságom forrása volt, semmint valaki akinek olyan nagy vehemenciával akartam volna megcsodálni a hátsó idomait. No de térjünk és kanyarogjunk vissza az áruházhoz, ahol éppen azzal van elfoglalva, hogy mindenféle zöldséget összevásároljon, engem meg kiráz már a látványtól is a hideg. Ugye ezt a rengeteg mindent nem nekem kell megennem? Nálam a köret abból állt, hogy időnként a véletlenszerű tányér kotorászás közben beleakadtam egy-egy zöldségdarabba, ha már végképp nem tudta kikerülni a villám. Éppen ezért általában gyümölcsöket ettem a húsokhoz. Mondtam, hogy az étkezési szokásaim eléggé meredekek időnként. Még mindig táncikáltam és nem is nagyon akartam abbahagyni a seggrázást, szóval jókedvűen vontam meg a vállam a kérdésre, mely szerint zöldség fóbiám van esetleg? Nem nincs, csak éppen rühellem. - Hát ha engem kérdezel szívesebben eszek valami gyümölcsöt a husihoz, semmint ilyen izéket...és szerintem ne szórakozz azzal az uborkával, mert olyan mint amikor a joviális háziasszony vibrátorokat mustrál a Chicken Shop-ban. Neki még elnézné az eladó, de rád csúnyán nézne- vigyorogtam rendületlenül, majd a mutató ujjam a levegőbe lendült, már jó előre figyelmeztetve, hogy fojtsa magába a megjegyzést. - Ne! Ne forgasd a szemeid, ne fintorogj és legfőképp rohadtul felejtsd el, hogy beszólsz bármiért is! Az az uborka minden nőnél beindítja az önkéntelen reflexet és valamiféle mocskos asszociációt. Szóval csak lazán dobd be a kosárba és ne bűvészkedj vele!- komolyan beszéltem, én már csak tudtam, legalább egy hónapja nem volt szerencsém ahhoz, hogy valaki miatt letúrjam az ágyamról Monicot és a többi helyes kis plüssöt. És ha minden jól megy a mai nappal bővülni is fog a szőrmók kis élettelen figuráim száma, hála Ewan remek célzóképességének. - Gyümölcsből viszont bármilyen jöhet és bármennyi, nincsenek korlátaim!- behúzott nyakkal vigyorogtam és az jutott eszembe, hogy mit fog szólni, amikor két pofára begyűrök egy fürt szőlőt, mint egy hörcsög, telepakolva a pofazacskómat és csak pislogva mint a luki nyúl, lassan rágcsálva meg a lédús finomságot. - De úgy látom te inkább zöldség párti vagy, szóval legalább a köreten nem fogunk összeveszni, ennyit mindenképp értékelek ebben az egészben! Húsból csak szárnyas, az amúgy is gyorsabban kész van. Majd grillezzük. Legalább hasznát veszem annak a borzalmas cuccnak amit anyától kaptam amikor ide költöztem. Még sosem használtam, de kipróbálhatjuk, bár remélem nem most fogjuk felgyújtani a konyhámat. És kettőnk közül legalább te értesz ezekhez az ördögi masinákhoz. Egy gépet én szétkapok meg összerakok mint a Rubik kockát, de ezek mindig kifognak rajtam.- nem nagyon érdekelt, hogy érdekli e amit mondok, én attól még mondtam. Majd kikapcsolja az agyát félúton vagy szelektálja mi lényeges számára és mi nem. Már megszoktam, hogy így csinálják velem az emberek. Épp az egyik polcnál álltam és két konzerv ananászt tartottam a kezemben, amikor megkérdezte van esetleg valami háziállatom. A kérdés lassan futott végig a fejemben, majd egyre szélesedő vigyorom majdnem körbefutott a fejemen. Csak álltam ott a két konzerv oldalra billent a kezemben, ahogyan lazán elengedtem a csuklómat, és jelentőségteljesen fordultam féloldalasan felé. - Háááááátttt- már maga ahogyan a mondatot kezdtem előre vetítette, hogy akkora gólpasszt kaptam, hogy ha kihagyom irtó béna lennék. - Onnantól kezdve, hogy átléped a küszöbömet, már lesz. Igaz, néha kicsit bosszantó tudsz lenni, meg leginkább utálatos dög, de ha jól viselkedsz minden egyes ügyes megmozdulásért jár a jutalom falat.-a paradicsomokat szemrevételezte és reméltem azért a piros kis finomságok megússzák a kimondott szavaim után keletkező dühöt, mert pofátlan voltam az tény. De azért igazán értékelhetné, hogy annyira már mégsem mint korábban. Különben is ő tesz fel olyan kérdéseket amire csak ezt tudom válaszolni, neki egyszerűen nem lehet másképp. Gyanítom most először és utoljára jött velem vásárolni, mondjuk nem mintha lettek volna terveim a jövőre nézve. Bútorboltba közös ágyat venni fix, hogy nem fogunk menni, ez már most látszott. Vagy nem? Nevetve dobtam a kocsiba a két konzerv ananászt és magyarázatot is fűztem hozzá. - Erre mézet kérek szépen és úgy kell jól átsütni. Édes legyen, de úgy, hogy ragadjon tőle a szájpadlásom.Jah és nincs semmiféle háziállatom.- meghívatta magát, ő akart bevásárolni, akkor én leadom a rendelést. Ha nem csinálja meg, majd megcsinálom én. Ennyire még én is képes vagyok, igaz időnként sikerült frankón odakapatni az ananászt és leginkább valami barna trutymó lett a végén, de majd csukott szemmel eszem mint máskor. Mondjuk gyakran van úgy, hogy én ilyen carpe diem módon főzök, tehát amit találok, abból lesz a kaja, és emiatt is alakulhatott ki azt hiszem a borzalmas ízlésem az ételeket illetően. Mint az a nagyon komoly vicc is mondja, hogy a papper faragja már egy napja azt a bazi nagy farönköt és a szomszéd kislány estére látja ám, hogy a kezdeti hatalmas törzsből az öreg kezében nem maradt már csak egy apró kis kardmarkolatra hajazó valami. Meg is kérdi az öreget, hogy mi készül abból a fából, ha már heréig ücsörög a forgácsban, mire az öreg közli, hogy fogpiszkáló, ha el nem b@ssza azt is, pedig eredetileg széknek készült. Na hát nagyjából én is így járok mindig a konyhával, hogy megálmodok valami királyi lakomát, és a végére lesz belőle vajas kenyér...ha el nem b@szom. Szóval a vásárlás további részébe kénytelen voltam besegíteni ha akarta ha nem mert a végére olyasmiket vásárol nekem össze ami kétszer fogja megjárni a maga útját. Egyszer befelé, és egyszer kifelé. Egy órán belül, szájon át. A pénztárhoz irányítottam, miközben én magam még mindig bugiztam az áruház hangszóróiból hallható zenére, magas ívben tettem rá, hogy ő mit akar. Nem értem miért kell ilyen undoknak lenni, de hát legyen, nekem annyi szar zúdult ma a nyakamba, hogy eszembe sem volt a továbbiakban szomorúnak lenni. Sikeresen túlbillentem az autójában egy lelkizuttyon, kidühöngtem magam annak kapcsán, hogy semmibe néz, szóval sikeresen kihisztiztem magam amúgy merindásan, és most a sorbanállás csodálatos élményében osztoztam vele. Előttünk egy öreg ácsorgott ezer doboz mogyoróvajat és egy csomó szendvicskenyeret vásárolt. Hát kinek mi a kedvelt eledele, a mogyoróvaj nem tartozott a kedvenceim közé, ugyanis vörös lett tőle az orrom...mogyoró allergia. A golyószemű pénztáros sorába álltunk be, aki két pittyentés között nézett meg magának bennünket és jól láttam azokból a nagy halszemeiből, hogy éppen Ewant mustrálja, úgy kábé veséig levetkőztetve a tekintetével. Megszólalt bennem egy csengő, és már megint elővettem a pofátlanabbik énemet, mondjuk eddig el sem raktam. Közelebb húzódtam hozzá, és amit a Vidámparkban előadtam azt itt is elő kellett, nehogymár azt gondolja ezt a nőszemély, hogy sétáltatni hozott le engem a mandulaszemű. Hát akkor nyomjuk fullba az odaadó barátnőt, ha már ez a nő azt hiszi ku*va vagyok. - Figyuuuuu Cicmó, mindent megvettünk? Jajjj tényleg hazafelé mindenképpen be kell menni Claytonhoz megnézni azt a cukker vízágyat. Azt a kéket, ja nem kék, türkiz.- hehe imádtam azt amikor egy pasinak árnyalatokról fecseghetek. Ha nem volt szakmabeli akkor számára a kék kék volt a zöld meg zöld. Olyan, hogy türkiz nem létezett és szerintük a mályva egy virág és nem szín, ahogyan a tüdő egy testrész és szintén nem szín.Hogy Ewan erre hogyan reagál rá bíztam, de diszkréten oldalba böktem, és a fejem mozdulatlan maradt de a szemem elég beszédesen "mutogatott" a pénztárosnő irányába. Hogy vette a lapot vagy nem tudom mindenesetre, a mikor az üveggolyó szemű felpillantott olyan lenézően tekintett végig rajtunk, mintha minimum kirabolni akarnánk az üzletet és nem vásárolni. Annyira imádom, hogy engem mindenki szeret, még a boltban is! Végre mi kerültünk sorra, és minden holmit hatszor átforgatott mielőtt lehúzta, nekem meg természetesen ebbe is bele kellett szólnom. - Nem dugtunk bele a konzervekbe semmit, és nem akarjuk a boltot sem kirabolni, szóval haladhatnánk kicsit gyorsabban?- türelmetlen barátnőre vettem a figurát, és a pénztárosnő értetlenül meredt rám. - Hova olyan sietősen?- azt hiszem most döfött belém egy katanát a tekintetével és meg is forgatta azt. - Hát Cicmó meg én már egy hónapja nem láttuk egymást.- jelentettem ki tovább vigyorogva a pénztárosnő meg úgy meredt Ewan-ra mintha szellemet látna, aztán értetlenül megcsóválta a fejét. Azt hiszem elkönyvelte magában a sokadiknak. Okés, ezen is túl vagyunk, szóval haladjunk. Ezzel az apró kis közjátékkal nem hoztam rendbe ugyan a dolgokat amit elkövettem ellene a Vidámparkban a csókot illetően de istenke lássa az én sötét és bűnös lelkem nagyon igyekeztem. Szóval még megfejeltem egy utolsó mondattal amivel azt hiszem sikeresen kicsaptam a pénztárosnőnél a biztosítékot. - És egy nagy karton extra méretű epres óvszert is csapjon hozzá legyen kedves a végén. De ne azt amelyiket olyan kesernyés vacakkal vonják be, hanem amelyiknél az édesebb síkosítót szokták használni. Köszikeeeee!- vigyorogtam tovább s nem mertem a mandulaszeműre nézni, a pénztáros golyószemű viszont annál inkább, és ahogyan szétterült a képén az a huncut vigyor, éreztem, hogy egy picit nagyot nőtt a szemében a srác. Ugye, ugye?
Egy sor képtelen és groteszk érzetet vont maga után, ahogy én ezzel a világot megrendítő hiszti géppel róttam a fontosságú köröket. Most már igazán érdekel, hol van az a pihenő üzemmódba kapcsoló piros gomb, vagy a kiüthető akkumulátor. Valahol biztos a háta környéken lesz, nagy piros figyelmeztető szöveggel jelezve: "az újraindítás esetlegesen felmerülő károkat okozhat!" Kit érdekel, ígyis elég defektes a kicsike! Ráadásul, még ő hozza az uralkodó szerepet, hogy bármit megtehet, én pedig hű szolgaként kövessem, amit otromba ízlés-világa óhajt. Majd a túlbecsült magatartására rányomja, azt fenemód röhejmentes összehasonlítását. Én mint háziállat? Ha valóban annak születtem volna, mindenegyes erőmmel azon lettem volna, hogy jól feldúljam meghitt hétköznapját. Tele sz*rtam volna az egész lakást, a kaját pedig méteres távolságban disznóul széthordtam volna. Mindenhova az illat-anyagomat fecskendeztem volna, hogy mindenki tudja, ki az alfa-hím a házban. Sétáláskor szabotáltam volna, és addig futkároztam volna, míg fel nem adja. Szóval, egy mintaképtelen becstelen kutya lettem volna. De ha macska párti lenne is, a helyzet továbbra sem változna. S milyen újabb briliáns terv bújt ki a zsákból! Bármennyire is nap-világot akar látni újabb összeesküvésem ellene, adandóbb helyzet volna ezt a lakásán részletesebben felvezetni előtte. Továbbra is kiideggel ezzel a viselkedésével, ugyan az utóbbi pár órában megtanultam ezt vas-láncok között kordában tartani, hogy ne teljesen borítsa be a piros szín az arcomat. Hát igen, ha valami nem öl meg, az ideggileg felb*sz! Ez az elrettentő példák egyike. Némán tűrők, ismételten. Mindkét fél tudja, hogy ha ezt az acsarkodást tovább húzzuk érintő sértéseket produkálunk előbb-utóbb. Nem próbáltam én, magamtól megvédeni őt, hiszen ahhoz elég lett volna fékezés helyett menetben hagynom az autómat. Elsősorban magamat akartam megóvni, az aktuális sértésektől és rágalmazásoktól. Ez működő-képes is marad, ha befogom a számat, amit megjegyzek a jelenlegi provokatív beszélgetésben igen nehézkes. De ne legyen Ewan Matthews a nevem, ha nem bírok megálljt parancsolni magamnak ezért a fecsegő tyúkért. Lásd és okulj, a pénztárig sikerült ebben a csendes magatartásomban eltűrnöm őt. De amilyen diadalittasan éreztem a győzelemi sör illatát, úgy jött az újabb idegesítő klisé a várakozásban. Amolyan Kardashian szem-trükkel néztem végig az eladón, Merinda személyét is érintve. Hogy csöppentünk, a háziállat megnevezésből hirtelen a boyfriend szerepbe? Csak azt ne mond, hogy féltékeny!? Rám, akit tiszta szívéből megvet és ott sért ahol tiszta bőrfelületet talál? Hát ez volna a nap nyilvánvalóan legnagyobb paradoxonja. Én meg, mint egy hip-hop kiöntött manöken, csak elnézem, ahogy ez a két apa-komplexusban szenvedő fruska mit szerencsétlenkedik itt mellettem. Értelmetlen harc, semmilyen győztes jutalommal. Lehunyom a szemem, és egy hatalmas sóhajjal adom közre, mennyire kedvemet szedi ez a kelletlen összecsapás. Inkább gyorsítanám az időt, hogy ne kelljen még benne feszengve elnéznem két hormon-túltengő nőstény harcát. Vajon a hím-oroszlán miért leli kedvét ebben? Persze az érdem, egy 6 órás folyamatos szex. Ennek melyik pasi nem örülne? De mégmielőtt előre futnánk, illik tudni, én nem kölyök eszű nőstényekért szállnék harcba egy másik hímmel. Márpedig, ők ketten semmilyen védelemre nem jogosak tőlem. Milyen pontos találat, hát nem épp abban a momentumba jön a társalgásba az óvszer szó? Dehogyis nem...és épp olyan kelletlen sóhajt kiűzve a tüdőmből mint az előzőkben. - Minek a tetszés szerinti ízesítés, ha sosem alkalmazod?! - az a csepp túltelítette a képzeletbeli poharat. Nem bírtam szó nélkül hagyni, ahogy oroszlán módon ezek csak egy roston-sült szalonnának titulálnak. Fancsali pofával, fordultam az eladóhoz, a kért pénzösszegért a bankkártyámat nyújtva. - Ne vegye komolyan, igazából nem vagyunk együtt. - teszem hozzá, ingyen húsként feltálalva magamat az eladónál. - Szegénykémnek nehéz eljutnia a tudatába. - mondom ezt intim-szférát sértően közelebb húzódva az pénztároshoz, suttogva. Igazán nem tartozik semmilyen kedvelt ismerősöm számába Merinda...mégis olyan evidens szeretné birtokba venni a személyemet, mintha ő pont az ellenkezőjét gondolná rólam. Ha valóban így volna, akkor is szabad tudnia, én nem vagyok semmilyen pórázra köthető ebe, hogy a kaja reményében a küszöbön fekve várjam, mikor lépbe a házamba. Nem! Nem! Én pontosan az a fajta "eb" voltam, aki napokon átcsatangol a város utcáin, az étel szükségét is letudva. Kötetlen élet igazán, a kötetlen személyeknek való. Egy ketrec sem elég kényelmes, hogy a letelepedés mellett döntsek. És ez a jövőben sem lesz változó-képes.
Én és a kevésbé meredek helyzetek: még köszönő viszonyban se. Ezt az egészet nem is én erőltettem, de ha már rám lett húzva, mint egy sok számmal kisebb póló, akkor hozzam ki belőle a legjobbat nem? Már úgy értve, hogy a magam számára a legjobbat. Szóval ha az én konyhámat fogjuk összemalackodni, az én konyhámban fogja a levegőt kiszorítani és egyáltalán ott sündörögni, akkor igenis együk már nagyrészt azt amit én is szeretek. Szóval felőlem ott szenvedhet mindenféle tengeri kütyüvel, láttam ám hogy szemezett a rákokkal, és az is feltűnt, hogy a zöldségek között több ideig időzött mint egy nő a drogéria parfümös kacatjai között, de én ezt nem vagyok hajlandó megenni. Nekem gyümölcs kell és csirke slussz! Szóval végül az is belekerült abba a kocsiba, és a pénztár felé araszolva úgy tűnik nem díjazza az egész áruházas baromkodásomat. Miért is lep meg ez engem annyira? De ne legyen a nevem Merinda ha nem jövök rá, mivel lehet úgy igazán kibillenteni őt ebből a hűvös és módfelett idegesítő nyugalmából, meg abból, hogy leginkább levegőnek néz. Mondjuk gebeszthetek akkor sem lesz ez másképp. Aztán a pénztárnál nyújtom azt a fergeteges alakítást a golyószeművel, na és akkor itt állítanám meg a filmkockát egy pillanatra. Ha azt hinné esetleg ez a hím egyed, hogy én bármiféle cicaharcba kezdek miatta marha nagy tévedésben van ám. Nem született még meg az a férfi és a diversity jegyében nő sem ha már itt tartunk aki miatt én kiereszteném a karmaimat. Illetve egy valaki volt, aki miatt ezt megtettem volna, és a rohadt életbe megtenném ma is, de Ewan bizony messze nem az a kategória volt számomra, akit egy laza mozdulattal nem dobtam volna oda ennek a felettébb extroverált, kissé talán erotikus kisugárzással rendelkező hölgyeménynek. Erotikust értettem ez alatt azt, hogy b@szta az ember szemét a megjelenése. Az óveszeres megjegyzésemre egy számomra váratlan de mindenképp elismerésre méltó kontrával reagált, tőlem pedig cserébe kapott egy levegőben a tenyeremből eldobott puszit felé. – Ó Édes, alkalmaznám ha hagynád, de mivel erőteljesen tiltakozol a szexuális együttlét ezen verziója ellen, sajnos nem marad más hátra, mint régi emlékeken evezni amikor még volt olyan akin az epres óvszer is ízletesebb volt.- azt hiszem a golyószemű pénztárosnő nagyot nézett és amikor Ewan odahajolt bizalmaskodón hozzá én kissé hátrébb léptem. Hogy nem vagyunk együtt valószínű az előbbi szópárbaj hallatán elég nehéz lett volna elhinni, én meg nem fogok erre semmit mondani, szerintem már így is levágta elég gyorsan, hogy nem valóban nem vagyunk együtt…de azt sem mondaná hogy nem. Úgy veszekedtünk szerintem mint nagyjából azok akik már tíz éve boldogítják a másikat. A pénztár melletti helyes kis edénykére siklott a pillantásom amíg Ewan befűzi magának a nőt, ha így halad akkor hagyhatom itt és várhatja meg a műszak végét, én meg taxizhatok, Pazar kilátások, de hát szükség törvényt bont ugyebár. Szóval egy átlátszó gömb alakú üvegbödön volt tele színes és édes és hívogató nyalókákkal. Gondoltam egyet, belemarkoltam és odacsaptam az utolsó tétel elé, mielőtt még a nő lehúzhatta volna Ewan kártyáját. – Ezt is dobja mellé kérem, ha már az óvszer nem alkalmazható kell valami pótcselekvés a „Titanic” és és a „Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt” mellé. Tudja a nyalóka nem kér számon semmit, a nyalóka megérti az embert.- vigyorogtam és hallottam ahogyan a mögöttünk állók duruzsolnak valamit, majd halk kuncogások is hallatszottak. Élveztem, hogy az emberek körülöttem jól szórakoznak és teret adtam Ewannak, hogy a pénztárosnőnél kibontakoztathassa a mellettem visszafogni kényszerült igazán erőteljes tesztoszteron túltengését. Kibontogattam egy nyalókát, és a gömböcskét laza mozdulattal dugtam a számba, miközben a cuccokat hagytam, hogy a srác rámolja vissza a kocsiba, nekem csak a nyalókák kellettek leginkább. Cuppogtam és szürcsögtem vele még mindig igen szélesen vigyorogva. – Hmmmm epres…isteni…kér egy nyalást?- nyújtottam szemét és eléggé pofátlan módon a pénztáros nő felé, aki szerintem agyban már azt játszotta le, hogy rám hívja a biztonságiakat ha ezt nem hagyom abba. Nem kaptam tőle szóbeli választ, csak egy lefitymálló szájbigyesztés volt a válasz, ami nem egy mosoly volt. Nem lepődöm meg. – Figyu Cicmó- maradjunk következetesen az előbb is alkalmazott becéző formulánál - Amíg a hölgynek begyűjtöd a melltartó méretét, és a telefonszámát kinn leszek a kocsinál.- biccentettem fejemmel a kijárat irányába, majd még egy utolsó szúrást bevittem a pénztárosnőnek, csakhogy a srác ázsióját amelyet az extra mérettel már azt hiszem így is megalapoztam még inkább növeljem. Szóval a golyószemű előtt azt hiszem egy életre elvágom magam, de remélem Ewan soha nem fog tőle szabadulni. Egyik kezemmel megforgattam a számban a nyalókát, cuppogtam egy kicsit vele, majd megemeltem a kezem, összecsippentve a mutató és a hüvelykujjam mutattam a tutit a nőnek, még kacsintottam is mellé. – Ilyen tuti a srác, komolyan. És tényleg nem vagyunk együtt. Szabad préda!- azzal még egy kacsintás, végül vonszoltam is el a hátsómat a kijárat felé, magára hagyva a mandulaszeműt, meg a teljesen begerjedt pénztárost. Látszott az arcán az önelégült beteljesülésre váró vigyor. Szerintem ez utoljára akkor látott faszit, amikor megnézte a Michelangelo Dávidját Firenzében. Szóval kicsit még régebben mint én, viszont élveztem ha sikerült a tervem. Hogy én meg a mandulaszemű? Ne máááár ez még viccnek is rossz lenne. Okés, hogy remekül tudjuk egymás vérét szívni, de hogy mást is azt már elképzelni sem tudtam volna. Pedig ahogyan kifelé sétáltam és a nyalókámmal szórakoztam megfordult a fejemben, hogy ugyan miért ne? Csak ő utál engem. Jah igen ez pont elég indok ahhoz, hogy ne akarjak vele kedves lenni, vagy legalábbis kedvesebb. Ahányszor eddig megpróbáltam mindannyiszor falakba ütköztem. Aztán az jutott eszembe, hogy Ewan kicsit olyan mint azok a rendszerek amiket megpróbálok feltörni. Mikor már azt hiszem ott vagyok a megoldásnál, kiderül, hogy rohadtul zsákutca és kezdhetem az egészet előlről. Ha akkor nem adom fel, akkor miért éppen valaki nagyon is élő estében akarom ezt megtenni? Szóval kezeljem úgy őt mint egy tetves rendszert amibe be akarok jutni? Ez teljesen abszurd, nem akarok bejutni sem a lelkébe sem a szívébe sem sehova. Megpillantottam a kocsit a távolban, és arra felé vette az irányt. Még mindig bűn ronda volt, és a szememben az idő sem lesz képes soha megszépíteni ezt a járgányt. Gondolkodtam, hogy nekidöntöm a hátsómat, de esélyes, hogy a nyalókával a számban tíz perc múlva megkérdeznék tőlem a tarifatáblázatomat. Szóval inkább a szegletkövet rugdaltam és a kezemet zsebre dugva vártam, hogy a mandulaszeműt kiegye a fene végre az áruházból, aztán végre hazajussunk: majdnem elütött, vidámparkban voltunk, vattacukrot zabáltam (epreset, ez mondjuk jó) bementünk valami rémes helyre, ahol rám mászott (óbazmeg erre nem is akarok gondolni illetve a jó részekre igen) aztán vérig sértettem, aztán majdnem elraboltak de ő megmentett, és bőgtem is egy sort a kocsijában, vásárolni jöttünk (amit remélem örök életére meg fog bánni)…szóval egy képzeletbeli sóhaj: sok volt ez így egyszerre na. Nem akartam semmi mást csak hazajutni végre a saját kis otthonomba, ami éppen olyan kicsi mint én, és amitől valószínű ki fog akadni de már ez a része sem érdekelt. Végre megpillantottam ahogyan kifelé tolja a kocsit az irányomba, én meg már messziről integettem és röhörésztem nagy mellénnyel - Na megvan Miss Üveggolyó telefonszáma? Mondd hogy este vele találkozol és rakj ki engem kérlek a lakásomnál. Még a cuccokat is viheted.- ahogyan ő sem, én sem szerettem volna, Peter óta meg különösen óvatosan kezeltem ezt a kérdést, barátnőként könyvelt volna el. Na ő meg főleg nem. Na jó, akkor kezdjük első körben a rendszer feltérképezését. Most komolyan fel akarom törni Ewant? Hát persze! Hacker vagyok nem? Ő meg egy megoldásra váró egyenlet, ha így nézem a dolgot akkor jobban beletudom élni magam. És mi lesz ha olyat találok ott ami megtetszik? Nem, az kizárt, az fix, hogy valami bug!
Kezdőlap
||
