Annyira utam már az örökös nyavajgását, erős volt nem igazán akart rá hatni a bájolásom. -Istenem te mennyit sipákolsz-Mondtam, majd égnek emeltem zöld szemeim. -Nyavajgos kis picsa-Suttogtam, majd figyeltem ahogy eltemeti a lányt ordibálni kezdett velem és én csak tágra nyílt szemekkel néztem, majd nevetésben törtem ki.
-Remélem tisztában vagy azzal, hogy bármikor kitudom tépni a kis szíved?-Sétáltam körbe körbe körülötte, majd megfogtam egy tincset a hajából és ledobtam. -Nem jó velem kezdeni.-Ismét elorditotta magát, hogy ne nyúljak hozzá. Ki biggyesztettem a szám és mögé tétáltam. -Szabad vagy nem érdekelsz légy ujra az aki vagy-Mondtam megbájolva ismét őt. Majd hirtelen a nyakát törtem és megigazítottam a hajam. Mosolyogtam egyet és elindultam haza...
NEm tudom, mennyi ideig merengtem a saját világomban, de ami feltűnt, hogy egy lány jelent meg. A kinézete alapján lehetne szimplán ember... de a szeme másképpen csillogott. Talán pontosan ez volt a jó abban, hogy élősködtem a vámpírokon. Remekül kiismertem a jellegzetességeit. Bár ő valamiben mégis más volt. Nem volt teljes egészéebn az, aminek látszott. Pompás! Itt már hódítanak a félvérek. - Szerintem jólállna neked. - álltam meg mellette, azt a ruhát bámulva, amit ő kiszemelt magának, hiszen látszott, hogy be akar menni az üzletbe. - A bőrödhöz illik ez a szín - böktem a kirakatra, majd a lány arcát vizslattam. - Na de a mellette lévő lenne az igazi! Az már csak... hab a tortán - vigyorodtam el. - És bocs, hogy beleszóltam, de ezt nem hagyhatom szó nélkül.
Bocsánat a késésért, valahol elhagytam az ihletemet. :/
Igazából nem kellett hozzászólnom a barna hajú lányhoz akit nem is olyan rég vettem észre, mert odalépett mellém, és szólított meg. Szerinte jól állna nekem a ruha amit kiszemeltem magamnak. Eléggé feltűnően vizslathattam azt a ruhát, és már nem kellett volna sok, hogy bemenjek, hogy felpróbáljam. Bár mostanában szokásom úgy megvenni egy ruhát, hogy fel sem próbálom, de ezt most úgy érzem muszáj felvenni, hogy megnézzem. - Igazad lehet, bár addig nem biztos a dolog, míg fel nem próbáltam. - Néztem a ruhát, de mire a mondatom végére értem, a mellettem álló lányra néztem, és egy kisebb mosolyra húztam ajkaimat. Amint megemlítette a másik ruhát, rögtön megnéztem magamnak. Első látásra annyira nem tetszett, de most hogy így mondja! - Mondasz valamit... - Vigyorodtam el én is elgondolkozva. - Semmi baj, szeretem meghallgatni mások véleményét. Sőt... bejöhetnél velem! Felpróbálom mind két ruhát, és nem árt ha valaki elmondja a véleményét. - Vetettem fel hirtelen az ötletet gondolkodás nélkül.
Egyáltalán nem volt ellenemre ez a beszélgetés. Volt ennek a nőnek valamilyen kisugárzása, mely abba a bizonyos irányba billentette a szememben. Mégpedig hogy ő egy vámpír. És a vámpírokat kedvelni kell. A szemükből ismerem már a fajtájukat. Meg kell ismernem. Kicsit jobban. Még annál a kicsinél is jobban. Félrebillentett fejjel villogott a tekintetem hol a kirakaton, hol a testalkatán, majd elmosolyodtam. - Szerintem pont a te méreted. Vékony vagy... a ruha szabásán látszik, hogy az ilyen alkatra tervezték - nyitottam ki előtte az üzlet ajtaját. - Szívesen bekísérlek. Ha őszinte akarok lenni, szeretnék megjelenni azon a bulin, amit hamarosan megrendeznek. És.. arra kell valami alkalmi öltözék. - mondtam fecsegve. Elveszítettem a rideg önmagam. De a vámpírok társaságában mindig megered a nyelvem. - Egyébként Yvonne vagyok. Barátoknak Yve. Ahogy neked jobban esik. - kacsintottam rá.
Alig váltottunk pár szót, de már beszédesebb is lett. Végül is nem is volt baj, engem nem zavart, már csak azért is mert én nem mindig voltam az a nagyon beszédes fajta. Ez a hangulatomtól is függött, meg persze a helyzettől, de ő szimpatikusnak tűnt akivel jól el lehet beszélgetni. - Tényleg... - Adtam neki igazat röviden, miközben tüzetesebben megnéztem a ruhát, majd beléptem az üzletbe, ahogy kinyitotta előtte az ajtót. Hallgattam amit mondott, közben pedig a fogason nézelődtem a ruhák között míg meg nem láttam azt a darabot, amit a kirakaton láttam. - A buli... teljesen kiment a fejemből hogy azt mostanában lesz. Na nem baj arra is keresünk valami ruhát, meg akkor neked is találni fogunk valamit ami illik a buli hangulatához. - Mondtam a végére elmosolyodva- Yve, ez tetszik... - Mondtam ki azt amelyik jobban tetszett. - Én pedig simán csak Lana! - Mutatkoztam be tulajdonképp én is.
- Hm... - néztem a ruhát továbbra is, miközben próbáltam megfogalmazni magamban a véleményemet róla. Nem volt könnyű, de hát próbálkozni ugyanúgy kell. Vagy nem? Na mindegy, ezen most nem tűnődöm tovább. - A bulira talán nem való, de amúgy meg... brilliáns. Ezekkel a kis... izékkel - vigyorogtam egy-két kiálló résszel a vállrésznél. De ez tette olyan egyedivé az egész darabot. - Miért nem próbálod fel? - kérdeztem egy mosollyal. - Lana... - tettem hozzá a nevét, amit időközben megtudtam. Szeretem a divatot... legalábbid divatról beszélgetni egy vámpírral... az aztán a földi paradicsom. Maga a mennyország... azt hiszem.
- Hát a bulira tényleg nem való, de csak találok más alkalmat mikor felvehetem. - Vontam meg válllamat, elhúzva szám szélét. Milyen témájú is a buli? 20-as évek... na arra tényleg nem valami jó ez a ruha, de hát plusz egy ruha a szekrényembe, nem árthat. Mostanában úgyis sűrűn járok el otthonról, úgy hogy alkalmat is lehet majd találni mikor felveszem. - Mindjárt felpróbálom, csak kikeresem a méretem. - Kezdtem újra kutatni, és kerestem ki a méretem a sok ruha közül. Kezembe kaptam ruhát, és elindultam a próbafülke felé. Szerettem vásárolni, így még egy ideig biztos eltudtam volna válogatni a ruhák között, főleg most hogy ezt társaságban teszem. Bementem az egyik próbafülkébe, és egy kicsit kihasználva gyorsaságomat, magamra kaptam a ruhát, hogy aztán kitudjak menni, hogy megnézzem magam a tükörben. - Itt is vagyok! - Szólaltam meg mikor kijöttem, hisz Yve már ott várt engem. A tükörhöz léptem és megnéztem magam. - Nem is olyan rossz! - Mosolyodtam el vidáman, és Yve-ra néztem.
Kikereste a megfelelő méretet, majd miután megfogta a ruhát, és besétált az öltözőfülkébe, csak felsóhajtottam, és tovább nézelődtem. Soha nem voltam nagy vásárolgató. Már csak azért sem, mert... hát hogy is mondják ezt? Volt midnig annál jobb dolgom is. Például hogy egy-két vámpírt magamba bolondítsak. De talán hiú ábránd az, hogy nem vagyok hétköznapi. HIszen ki tudja, hány olyan lány szaladgál a világon, mint én. Hasonló célokkal. Vagy csak engem ejtettek a fejemre? - Öhm... nem tudom - billent oldalra a fejem, és elvigyorodtam, majd megragadftam egy férfi vállát, és odarángattam magunkhoz. - Mondja csak, magának tetszik a hölgy ebben a ruhában? Most úgy őszintén - tartottam ott szigorúan. Éreztem rajta, hogy vámpír. És mi több... egy eléggé jóképű vámpír. De hát... előfordul az, hogy az ilyeneket inkább átlököm mások kezébe.
Kikereste a megfelelő méretet, majd miután megfogta a ruhát, és besétált az öltözőfülkébe, csak felsóhajtottam, és tovább nézelődtem. Soha nem voltam nagy vásárolgató. Már csak azért sem, mert... hát hogy is mondják ezt? Volt midnig annál jobb dolgom is. Például hogy egy-két vámpírt magamba bolondítsak. De talán hiú ábránd az, hogy nem vagyok hétköznapi. HIszen ki tudja, hány olyan lány szaladgál a világon, mint én. Hasonló célokkal. Vagy csak engem ejtettek a fejemre? - Öhm... nem tudom - billent oldalra a fejem, és elvigyorodtam, majd megragadftam egy férfi vállát, és odarángattam magunkhoz. - Mondja csak, magának tetszik a hölgy ebben a ruhában? Most úgy őszintén - tartottam ott szigorúan. Éreztem rajta, hogy vámpír. És mi több... egy eléggé jóképű vámpír. De hát... előfordul az, hogy az ilyeneket inkább átlököm mások kezébe.
Kikereste a megfelelő méretet, majd miután megfogta a ruhát, és besétált az öltözőfülkébe, csak felsóhajtottam, és tovább nézelődtem. Soha nem voltam nagy vásárolgató. Már csak azért sem, mert... hát hogy is mondják ezt? Volt midnig annál jobb dolgom is. Például hogy egy-két vámpírt magamba bolondítsak. De talán hiú ábránd az, hogy nem vagyok hétköznapi. HIszen ki tudja, hány olyan lány szaladgál a világon, mint én. Hasonló célokkal. Vagy csak engem ejtettek a fejemre? - Öhm... nem tudom - billent oldalra a fejem, és elvigyorodtam, majd megragadftam egy férfi vállát, és odarángattam magunkhoz. - Mondja csak, magának tetszik a hölgy ebben a ruhában? Most úgy őszintén - tartottam ott szigorúan. Éreztem rajta, hogy vámpír. És mi több... egy eléggé jóképű vámpír. De hát... előfordul az, hogy az ilyeneket inkább átlököm mások kezébe.
Kikereste a megfelelő méretet, majd miután megfogta a ruhát, és besétált az öltözőfülkébe, csak felsóhajtottam, és tovább nézelődtem. Soha nem voltam nagy vásárolgató. Már csak azért sem, mert... hát hogy is mondják ezt? Volt midnig annál jobb dolgom is. Például hogy egy-két vámpírt magamba bolondítsak. De talán hiú ábránd az, hogy nem vagyok hétköznapi. HIszen ki tudja, hány olyan lány szaladgál a világon, mint én. Hasonló célokkal. Vagy csak engem ejtettek a fejemre? - Öhm... nem tudom - billent oldalra a fejem, és elvigyorodtam, majd megragadftam egy férfi vállát, és odarángattam magunkhoz. - Mondja csak, magának tetszik a hölgy ebben a ruhában? Most úgy őszintén - tartottam ott szigorúan. Éreztem rajta, hogy vámpír. És mi több... egy eléggé jóképű vámpír. De hát... előfordul az, hogy az ilyeneket inkább átlököm mások kezébe.
Egy magamfajta komoly férfi... nem álmodozhat... mintha egy bolond volnék, aki megszállottan kutat valami után, ami talán nem is létezik, vagy mi több, ostoba képzelgés, netán tényleg az agyamra ment az, hogy majd' negyven éve vesztek el olyanokat, akiket szeretek. Nem vagyok egy könnyű eset, és nehéz velem elbírni, mert bosszúálló típus vagyok, vagy ami még ennél is igazabb rám, hogy semmit nem hagyok megtorlás nélkül... de mégis van bennem egy gyengeség, mégpedig az, hogy... szeretnék végre rátalálni arra a gyönyörűséges lányra, akit nemrég álmaimban ismét láttam. Nem foghatom arra, hogy ittam aznap, hiszen egy korty alkoholt nem iszom már évek óta. Az apám hibájába, a gusztustalan alkoholista életmódba sosem fognék bele. Nem vedelek kontroll nélkül. Éppen az üzletsoron sétáltam végig. Itt van az én üzletem is. Régiségeket árulok, ami általában csak a szélhámosokat, netán egyszer-egyszer normális embereket is érdekel. De hát arra sem mindig sok az esély. Az ajtó kulcsát kutattam zsebemben, másik kezemmel a sétabotomat támasztottam, de felfigyeltem arra, hogy egy ifjú lány nézegeti a kirakatomat. - Az üzlet éppen most nyit, ha talált kedvére valót - kutattam továbbra is a zsebemben, de a lánynak csak a hátát láthattam.
Céltalanul sétálgattam az utcákon egy ideig, de amint a városnak arra a részére értem, ahol a különféle kis üzletek foglalnak helyet, rögtön mosolyra húzódott a szám. A barátnőimmel mindig itt vásárolgattunk, beültünk egy kávéra és hosszasan elbeszélgettünk, nevetgéltünk, kibeszéltük életünk dolgait. Persze nem most, hanem húsz évvel később. És még mindig átjárt erre a gondolatra a borzongás. Mikor fogom megszokni? A legijesztőbb az, hogy túl korainak érzem a saját időmbe való visszamenetelt, hiszen annyi minden érdekelne még itt... van ilyen egyáltalán? Hogy valaki, aki egyébként teljesen elégedett az életével szívesen időzne máshol? Megálltam az egyik kirakat előtt és érdeklődve néztem az ajánlatát. Régiségek, csupa antik tárgy. Az ilyenek mindig közel álltak a szívemhez, szerettem gyönyörködni bennük. És hirtelen az jutott eszembe, mi lenne, ha elvinnék egy ilyet magammal a saját időmbe, ha visszamegyek? Emlék a múltból. Szó szerint és kézzel foghatóan. - Szeretnék szétnézni. - Észre sem vettem a tulajt egészen addig, míg meg nem érkezett, de két másodperccel később felé fordultam és kedvesen rámosolyogtam.
Amikor ma reggel felkeltem, szinte biztos voltam abban, hogy ez a nap valamiben más lesz, mint a többi. Ez általában midnig azért volt, mert hát... utólag áttekintve, azokon a napokon egyfolytában ellenségeket szereztem magamnak, és azóta is haraggal tekintenek rám. De sosem voltam olyan ember, aki ezt túlzottan magára veszi. Sőt! Teszek magasról mások véleményére. Csupán ezt sosem hangoztatom kimondva. Úriember vagyok, kinek csak a fejében lehetnek ilyen gondolatok. Felnéztem aztán, mikor érezhetően megfordult a lány, és a szívem talán több ütemet hagyott ki, mint amennyit szabadna... -Te... te vagy az... - méregettem az arcát ledöbbenve, és talán csak ekkor vettem észre, hogy fél perc is eltelt, mióta ő megszólalt, és azóta bámultam őt... fél percig alig vert a szívem. Gyenge volt, erőtlen, én pedig... - Te... - ismételtem megint.
Vártam, hogy beinvitál vagy hasonló, de ehelyett teljesen más reakciót kaptam. Olyan volt, mintha lefagyott volna, egy pillanatra meg is ijedtem, pedig ha a családom körül állandó jelleggel lejátszódó folyamatokat nézzük, akkor büszkén állíthatom, hogy megedződtem az idők során. Csakhogy olyasmire még sincs felkészülve az ember lánya, hogy valaki hirtelen meg se szólaljon, arra meg főleg nem, hogy utána csak annyit ejtsen ki a száján, hogy: te vagy az. - Elnézést, de... - Köszörültem meg a torkomat. - Ismerjük egymást? - Érdeklődtem, ám a hangnemem nem változott, ugyanolyan kedves volt, mint amikor először megszólaltam. Annyi változott, hogy érdekelt, honnan ismer. Talán összekever valakivel, hiszen... engem itt nem sokan ismerhetnének.
Nem tudom, mi jutott eszembe... nem szabadott volna ilyen egyszerűen elszólnom magam, hiszen egyértelmű volt, hogy ezáltal gyanússá válhatok a szemében. Így hát... muszáj tovább adnom a saját szerepemet. - Sajnálom - köszörültem meg zavartan a torkomat. - Azt hiszem, összekevertem valakivel - jelent meg egy zavart, ámde annál inkább érett mosoly az arcomon, és elfordítottam a kulcsot a zárban, majd belépve megfordítottam a "zárva" táblát. - Kérem, fáradjon be. Rentegeg ingóságot tartok, így talán nem lesz nehéz választania valamit... - mondtam már bátrabb mosollyal.
Elkezdhettem volna kíváncsian tapogatózni, hogy mégis miért viselkedett úgy, mint aki felismert, de úgy döntöttem, inkább annyiban hagyom a dolgot. Biztos hasonlítok egy ismerősére vagy valami... és egyébként sem voltam olyan fajta, aki csak úgy hirtelen rákérdez dolgokra. Az néha amúgy is elég bunkó dolog tud lenni. Én pedig nem szívesen öltök magamra ilyenfajta szerepet. Főleg, hogy pár másodperccel később saját maga mondta, hogy összekevert valakivel. Ki vagyok én, hogy ne higgyem el? Mi okom lenne mást feltételezni, amikor tipikusak az ilyen összekeverős esetek? - Köszönöm. - Mosolyodtam el kedvesen, amikor kitárta előttem a ajtót és természetesen nem voltam rest beljebb lépni. Mindig is odáig voltam a régiségekért, ez a bolt számomra már biztos, hogy egy kincsesbánya lesz, pedig még csupán futólag hordoztam rajta végig a tekintetemet. Szó mi szó, rögtön elnyerte a tetszésemet. - Igazából magamnak szeretnék vásárolni valamit... valamit, amire ha ránézek azonnal ez a város jut eszembe. Hogy pont most jártam itt, ebben az évben... nem máskor. - Próbáltam kissé finomítani azon, hogy emléket keresek, hogy a jövőmben emlékezzek a múltbeli utazásomra. Azt hiszem, ez elég furcsán hangzott volna. A férfi felé fordultam és halk sóhaj hagyta el az ajkaimat. - Igaza volt. Itt tényleg rengeteg minden van. - Léptem oda az egyik polchoz, de szinte hozzányúlni sem mertem semmihez. Ez a halom gyönyörűség, törékeny és régi dolog. Eszméletlen.
Nem is tudom, mi lett volna, ha tegyük fel, nem hiszi el nekem azt, amit mondtam. Bár azt hiszem, nem tévedtem eddig sem nagyot a személyiségével kapcsolatban... megérzem, ha valaki romlott belülről. És ez a lány nem az. Ő jó... és tiszta. A fene sem tudja, hogy mi folyik körülöttem már. Beléptem a pult mögé, onnan fürkészve alakját, és elmosolyodtam azon, ahogy láttam, hogy tekintete milyen élettel telik meg, és csillogással, ahogy a régi holmik között kutat. Én magam is ilyen volt egykoron... talán ez adta a löketet, hogy ezzel foglalkozzak. De nem tűnődtem ezen sokáig. - Tehát Ön nem itt él? - kérdeztem a papírok között kutatva. Ha itt élne, nyilván találkoztunk volna már, de ha minden igaz... ha minden álmom valósággá válik... nem éppen jó pont, ha nem itt él ez a lány. - Minden századból, kérem - léptem oda mellé egy kis sóhajtással, és megtámaszkodtam a boton, mellyel muszáj volt segítenem a járásomat. - A vikingek korából... - emeltem fel egy fából faragott darabot, mely faragványokkal volt díszítve, majd arrébb pillantva egy kis medált emeltem fel. - Ez pedig ebből a városból származik, huszadik századi. Egy különleges növényt tartalmaz, úgynevezett verbénát. Sokan összekeverik a vasfűvel, de a két növény nem ugyanaz - fürkésztem a medál ezüst díszítését. - A mondák szerint a verbéna megvédi az embert az éjszaka sötét démonaitól. A vámpíroktól, ha így jobban tetszik - nevettem halkab. Én tudtam, hogy létezik. De ő valószínűleg nem. - Mindez csak mendemonda, de sokan hittek benne.
Pár pillanat erejéig a férfit néztem, miközben a pult mögé sétált és bár megfordult a fejemben, hogy az előbb kissé furcsán viselkedett, elhessegettem a gondolatot. Elvégre ugyan már, mindenkivel előfordulhat, hogy egy személyt összekever valaki mással. Velem is volt már ilyen, nem kell ebből nagy ügyet csinálni. Azt hiszem, hogy mindenben kezdem meglátni a rosszat... eléggé rossz szokásom van kialakulóban. - Ez kicsit bonyolult. - Válaszoltam a kérdésére apró, zavart mosollyal a szám szélén. Hogy magyarázzam el valakinek, hogy tulajdonképpen ez a város az otthonom, csak a történetem meg van spékelve azzal, hogy egy boszorkány visszarángatott húsz évvel későbbről? Húsz perc múlva a diliházban találnám magam, ha lenne olyan szerencsém, hogy a város egyetlen normális emberét fogtam ki. - A családom itt él és fogjuk rá, hogy én is... egy ideje. És azt hiszem, még egy darabig. - Mondtam végül, hiszen nem tudhattam, Esther mikor akar visszaküldeni saját koromba vagy mikor akar tőlem újra valamit. Mondhatnám, hogy ez még a jövő zenéje, de.. az én számból valljuk be, hogy furcsán hangzana. A férfi mellém lépett és csodálattal bámultam a tárgyakat, amelyeket felmutatott. Ujjaimat a felmutatott medálra fontam. Tényleg gyönyörű darab volt, kellőképpen megmunkált, olyasmi, ami kiáltott azért, hogy egy nő nyakában díszelegjen. A verbéna szó hallatán minden csodálatom ellenére apró kacaj hagyta el az ajkaimat. - Higgye el, ha valaki, akkor én képes vagyok megkülönböztetni a kettőt. - Próbáltam megmagyarázni kacajom okát, a férfire pillantva egyszerűen megcsóváltam a fejemet. - Nem csodálom, hogy sokan hittek ebben a... mendemondában. Manapság is sokan hisznek. - Nyeltem egyet nyomatékosítva, hogy igen, én is hiszek bennük. Sőt, tisztában vagyok azzal, hogy köztük élek... ám ezt így azért nem kellene kimondanom. Elég, ha erről én tudok, viszont volt egy olyan sejtésem, hogy ő sem teljesen tudatlan. Egyáltalán létezik ember a városban, akinek sejtése sincs, mi folyik körülötte? - Egyébként a nevem Delena. - Nyújtottam felé a kezem. Valamiért úgy éreztem, be kell mutatkoznom neki...
Nocsak... nemcsak rendkívül szépséges ez a lány, de az esze is a helyén van! Számomra elképzelhetetlen volt az, hogy... bárki, aki a környezetemben él, ne legyen rendesen felkészülve, s ne legyen meg kellőképpen az intelligenciája. Hiszen magam is tanult ember vagyok. Jó ideje már annak természetesen, hiszen elég rámnézni... ráncos vagyok, a hajam lassan teljesen őszbe borul, és nem tudnék megmozdulni a sétabotom nélkül, hiszen pár évvel ezelőtt egy szörnyű autóbalesetben súlyosan megsérült a bal lábam, és azóta csupán sántítva tudok járni. Persze a rossznyelvűség kihasználja ezt, egyesek szörnyetegnek neveznek... de ha ez így van, én megtaláltam a szépséget, akit a szörnyetegeknek rendelnek... és a szörnyetegek ezáltal válnak jobbá... Szavai azt keltik bennem, hogy tud arról a bizonyos dologról, amelyről nem hittem, hogy tudhat. Hiszen az ilyen korú lányok általában mindig a tündérmesékben hisznek, nem pedig az éjszaka szörnyetegeiben... - Szóval Delena - jelent meg ekkor egy újabb mosoly az ajkaimon, és felé nyújtottam tenyeremet. - Phillip. De a környéken csak zsémbes öregnek hívnak. A hátam mögött Eldöntheti, hogy ön minek szeretne szólítani. Már ha... - pillantottam az ajtó irányába. - máskor is számíthatok kegyed látogatására - pillantottam szemeibe, szinte a tekintetébe égetve a sajátomat.
Kicsin múlott, hogy ne nevessem el magam és így is széles mosoly húzódott arcomra szavai hallatán. Zsémbes öregember? Mindennek tűnt, csak zsémbesnek nem, legalábbis az elmúlt pár percből semmi ilyesmit nem szűrtem le róla, ám amint megfogtam a kezét hirtelen, mint derült égből villámcsapás hatott rám a felismerés, hogy én nem most találkozom vele először... nem bizony.. hiszen láttam már őt a városban. Nem most, nem ebben az évben, nem ebben az időben... hanem a jövőben, amikor még fiatalabb voltam. Milyen bonyolult helyzet, ha valakinek el kellene magyaráznom, akkor biztosan belezavarodnék. De hát eddig szerencsére nem kerültem olyan helyzetbe, amikor magyarázkodnom kellett... viszont Phillip.. biztosan láttam már! Ezer százalék. Talán csak kislány voltam, nem tudom pontosan.. a megérzéseim mégsem csalnak sohasem. - Szerintem betérek még ide, míg a városban vagyok. - Ahogy a szemeibe néztem volt bennük egyfajta különleges csillogás, amit nem tudtam mire vélni, de nem furcsálltam vagy hasonló. Sőt, kellemes érzés járt át a tekintetébe mélyedve. - És maga mióta lakik itt? Feltételezem régóta... sok mindent tud Mystic Falls-ról. - Jelentettem ki és érdekelni kezdett, hogy vajon mennyire jártas a történetben azon kívül, hogy régen az éjszaka szörnyeitől rettegett mindenki? Vajon ő is... természetfeletti? Vagy csak én látom már azt mindenkiben, hogy nem emberi lény? Lehet, hogy nem kell sok annak a kiderüléséhez, hogy én vagyok a nemnormális, míg a körülöttem lévőknek semmi "baja".
A mosolya számomra is olyan töltet volt, melyet nem tudom, mikor volt szerencsém utoljára érezni. A tekintete csillogott, valószínűleg azért, mert a helyiség közepén égő lámpa fénye visszatükröződött benne. S nem bírtam elszakadni tőle. Akár ezer évig is bámultam volna önfeledten... csak úgy. Ahogy férfi egy nőt néz. De nem akartam őt zavarba hozni. Nem, nem lenne helyes. Inkább váltok egy kis irányt. Sóhajtás kíséretében tettem arrébb a sétabotomat, és elfordultam tőle, de a szavait meghallva hirtelen nevetés tört fel belőlem. - Igen, régóta - bólintottam egyetértően. - Láthatja rajtam, hogy nem vagyok egy mai szerzet - vettem kezembe egy apró kis medált, majd a láncot, mely hozzá tartozott. - Itt élek már születésem óta - feleltem aztán tisztán a kérdésére. - Itt éltem, de néha elszólít a kötelesség nagyobb városokba, mikor szebbnél szebb régiségekről szerzek tudomást - sétáltam vissza felé ugyan sántítva, de még így is a helyzetben képest gyorsabban. - Az idő már elszállt fölöttem. A feleségem halott... a lányom pedig ki tudja, hogy hol jár. Nem tartja velem a kapcsolatot - tettem szóvá, majd mielőtt bármire rákérdezett volna, arca elé emeltem a medált. - Azt hiszem, ez pontosan illik önhöz, Delena - mosolyodtam el.
Bólintással tudatosítottam, hogy jól gondoltam, régóta itt él. A magam nemében én is, bár a helyzetem még mindig annyira bonyolult, hogy jómagam sem szeretek belegondolni. Az ő élete minden bizonnyal kicsit kevésbé kacifántos, ha mégsem, akkor ilyen időutazásos dolog csak nem történt vele... érdekes lenne, sőt, inkább groteszk. Nem hagytam, hogy a gondolatra sóhaj hagyja el az ajkaimat, inkább rá és a szavaira figyeltem. Nem volt kellemes hallani, hogy míg a felesége halott, addig a lánya sem beszél vele. Egyedül van, én pedig utáltam, ha valakiről tudtam, hogy magányos. Attól nincs rosszabb, ha nem áll melletted senki. - Sajnálattal hallom. - Nyeltem egyet, de mire bármi mást is mondhattam volna elém tartott egy medált, amitől mondhatni még a lélegzetem is elállt. Odavoltam a szépen megmunkált darabokért, őszinte csodálkozással tudtam bámulni minden egyes műremeket. Akár egy láncot is. - Nagyon szép. - Néztem a férfira ismét. - Fogalmam sincs, hogy kerülhettem el eddig ezt a helyet, amikor felér egy aranybányával az olyanoknak, mint én vagyok. - Mosolyodtam el kedvesen és az ujjaim közé fogtam az apró, láncon függő medált. - Azt hiszem ez pont jó lesz arra a célra, amire kerestem valamit. Ránézek és ez az időszak fog az eszembe jutni.
Elégedettség töltött el, ahogyan észleltem, hogy tetszik neki a medál. Nem egy mai darab, ez tény. De azt hiszem, hogy Delena pontosan olyan nő, aki ezt értékelni tudja. Nem az a fajta, aki mindent és mindenkit eladna, csupán egy márkás cipellőért. Az egy másik mese, semmi kétség. - Fogadja... ajándékomként - billent oldalra a fejem, miközben egy féloldalas mosoly jelent meg ajkaimon. - Szerény személyen számára elég fizettség az, hogy bejött ebbe az üzletbe, és megszépítette a napomat. - tartottam egy pár pillanatra a tekintetét, de ekkor rajtam volt a sor, hogy végiggondoljam, mit is mondott. Nem kérdeztem meg végül, hogy milyen időszakról beszél. Talán valami különös esemény zajlik az életében, nem tudhatom. Nem is tartozik rám, hiszen alig tíz perce ismer. Nem állíthatom meg azzal, hogy máris avasson személyes titkokba. - Mondja csak, szép hölgy... - köszörültem meg aztán a torkomat, majd fél kézzel beletúrtam hajamba, mely kezdett az arcomba lógni. - Honnan származik a neve? Olyan különleges... soha nem hallottam még. Nem is tudom hová tenni - mosolyodtam el. - Ahhoz nem fér kétség azonban, hogy tökéletesen passzol Önhöz.
Mosolyom kiszélesedett és elégedettséggel töltött el, hogy legalább vannak még kedves emberek ebben a városban. A legtöbben már a jóság emlékét sem képesek felidézni, nemhogy éljenek ezzel az egyébként mindenkiben megtalálható tulajdonsággal. Talán még sincs elveszve minden. Mondhatom, én is örültem, hogy betévedtem ebbe az üzletbe, a nyakláncon kívül legalább ezzel a tudattal is gazdagabb lettem. - Köszönöm. Ez nagyon kedves volt öntől. - Talán még el is pirultam, de ebbe bele sem mertem gondolni, mert akkor a pír biztosan valós lett volna. Inkább a kérdésére koncentráltam, aminek hatására mosolyom nem hervadt le, sőt, még szélesebb lett. Na igen, tipikus kérdés. - Tudja, nem maga az első, aki ezt kérdezi. Már hozzászoktam, előbb-utóbb mindenki felteszi ezt a kérdést. - Lazán megvontam a vállamat. - A szüleim valószínűleg kreatívak akartak lenni és összevonták az ő neveiket, hogy az az enyém is legyen. Az biztos, hogy még senki nem jött velem szembe, akit így hívnának. - Jelentettek ki a nyakamban lógó nyaklánchoz nyúlva.
Kezdőlap
