Miért ez erős vehemencia, a nők részéről, mikor azonos nemű vetélytársak kerülnek a színre? Férfi szemmel nézve, igen értelmét-vesztett, távolságtartó szitkokkal harcra hívni a másikat. Hiszen a férfiak szemszögéből, ez pont ellenkezőleg, véresen komoly és nem cselekvés-mentes. A nők harcát gyakran hasonlítják a macskák örült párbajához. Maga az elmélet nem is olyan rossz. Hiszen a végén nem lesz halálos kimenetelű harc. Nekünk férfiaknak, ez a harc-stílus az oroszlánok szintjével mérhető. Mi, ugyan sokszor leplezzük, de a személyes tulajdonunk ért szállunk küzdelembe. Igazán nem játszik közre semmilyen hasztalan csecsebe-becse mint mondjuk a lányok esetében. Az előforduló esetek többségében a territóriumunkért vagy barátnőnkért készülünk be az ölő pozícióba. A pénztáros eset, ahhoz képest egy ártalmatlan figyelem-felhívás volt. Hogy mennyire szánalmasan acsarkodnak egy falat "ismeretlen" szalonnáért. A pénztáros külleme nem varázsolt el annyira, hogy tovább folytassam ezt a megjátszott figyelmemet iránta. Amint Merinda eltűnt a látó-szögemből, azonnal visszakapcsoltam Ewan üzemmódba. - És most, hogy békén hagyott az az idegesítő cafka - nem kell ahhoz jövőbe lássak, hogy kikövetkeztessem milyen közönyös felhívással akar engem behálózni a pénztár tulajdonosa. Jobbára, ilyenkor az unalmas "jobban megismerős" monológ szokott bekapcsolódni a beszélgetésbe. Két erős okom volt rá, hogy nyomulós kedvét elvegyem, amit leplezetlenül ki is nyilvánítottam előtte. - Nem vagy az estem. - a kijelentés mellet húzom végig lenéző mosolyomat előtte. - ...mellesleg az az idegesítő cafka, alsóbb rangú hozzád képest, te pénzt-túró céda! - toldom mellé, ugyanolyan szívélyes báj-vigyorban. Mindezt összezárt fogakkal, hogy a mögöttem lévők egy kukkot se értsenek jól irányzott visszaszólásomból. Azzal a lendülettel sarkon is fordultam, a kevésbe telerakott kosárral a kijárat felé. Persze, megadom az engedélyt a rovásra a sovinisztáknak. Egy eltérő neműnek, könnyű beszólni...tudván, hogy nincs az fizikai felkészültsége, hogy egy másodperc alatt helyre tegyen. Én azonban, úgy könyveltem el magamban, hogy a nem-kívánatos beszéd-stílusára hasonló modor a válasz. Nem-nem...semmiesetre se, hogy őt védjem! Kint állt az autónál, mintha csak azt próbálni üzenni vele "gyerünk-gyerünk pattanj már verádba!" A siettető beállását bosszantóan semmibe-véve, nyitottam a fehér porse csomagtartóját. Aztán, mint valami túl égett neon-cső a szürkeállományomban, esett le, hogy a nevezetes járgányt, - amibe épp vígan pakolászok - estére vissza kellett volna vinnem. Basszus Ewan! Minek minősül szimplán elfelejtett tetted, ha nem kib*szott lopásnak?! Abban a percben rémültség hulláma futott át, az arc-izmaimtól egészen a lábujj-percei-mikig. Lopott járgánnyal egy ismeretlen portáján, még számomra is túl erős bűntett volna. Jó-jó...jobb ötlet van megoldásra? Maximum, ha rendelkezik olyan fedett parkolóval, ahol sötétített ablakok hárítják a szomszédok kíváncsi rögein-szemeit. Nem érezem túlontúl esélyesnek ezt kibújót sem. Hát akkor legyünk csak nyugodtak....hogy a k*rva életben legyek az, mikor "nahnézdcsak milyen irónikusan" most fordul be a parkolóba egy járőrautó!!? - Hogy az A! - bámulatos gyorsasággal vetem le mély nyugodtságomat, nyomatékul adva az értelmetlen felkiáltásomat. Mindösszesen két cselekvés sorozatra futja az agyamban. Ha ez első mellett döntök, minta-polgárként bevallva vétkeimet a zsaruknak...az elképzelhetetlen bajba sodorna. Ha viszont a második, egyben örült megoldás mellett döntök, Merindát ellenségből lelkiismeretes cinkos társammá teszem. Vezessünk fel egy fontossági-sorrendet ennek érdekében. Igen, inkább legyen a második! - Szállj be!! - parancsoltam rá, mikor gyors léptekkel melléléptem a kocsi ajtaját egy időben feltárva előtte. Ha túl gyorsan végzem a mozdulat soraimat, gyanút keltek. Egy látszólagos nyugalmat erőltetek az arcomra. Mindez elfecsérelt számba vész, mikor látom, hogy a járőrkocsi szögegyenest befarol a fehér porsém elé. Óhh...hogy a mai nap során mennyire mázlista vagyok én ezekhez a kellemetlen helyzetekhez!
Miközben várakoztam rá, és a szegletkő meg én már a sokadik meccsünket vívtuk, és azt hiszem ő állt nyerésre, mert egyszer sikerült alaposan belerúgnom úgy, hogy még a kislábujjam körme is felvisított, szóval amíg ezzel a roppantul szórakoztató tevékenységgel voltam elfoglalva, magamban már az ezredik verziót futtattam le arra vonatkozóan, hogy miképpen is akarom én meghekkelni ezt az Ewan névre hallgató roppant bonyolult rendszert? Első körben fel kell térképezzem miért működik ennyire elcseszettül, mitől van rám úgy kiakadva. Ha nem beszéltük volna át a témát már ezerszer, azt gondoltam volna, hogy jobban lázba hozzák a búgó hangú fiúkák, semmint a lányok. De "hála" Jamie igencsak szar helyről szedett infójának, megtudtam, hogy ez a feltételezés alaptalan, sőt mi több azt hiszem ez volt az első alkalom, hogy alaposan magamra haragítottam csupán a kijelentéssel, vagy inkább feltételezéssel. Szóval nem ezért fúj rám annyira. Második verzióként azt hoztam volna fel, hogy a családjában történt nem kevés bibi, ami miatt ilyen szépen félresiklott személyiség lett. Erről többet kellene tudnom, hogy egyáltalán meg tudjam állapítani mennyire hibás a process ezen része. Na akkor aztán abba is belegondoltam, hogy meglehet kicsit keserűbb gyerekkora volt mint nekem, s nem feltétlenül a családja miatt. Engem soha nem gúnyoltak a suliban, igaz nem is hagytam volna magam, már elég korán kiakasztóan sokat tudtam beszélni, és soha nem az izmaimmal döngöltem valakt a földbe. Megalázóbb a szavaknál azt hiszem nincsen is. Mert az ütést csak az érzi akinek beviszik, de a sértéseket akár egy egész suli hallhatja. Így sikerült a egyik srácról szétüvöltenem a középsuliban hogy tangát hord. Tettem mindezt azért, mert szándékosan elgáncsolt. Hogy amúgy ezt az infót honnan tudtam róla? Ó kérem az email-eket a legkönnyebb feltörni. A scripteknek valódi kis csemege, ha megfelelően szabadítjuk rá a megfelelő gépre. No de talán nem is ez a lényeg, hanem még mindig az, hogy mit is szeretnék ezzel az egésszel elérni. Talán csak a kihívást látom benne? Miért mi többet láthatnék? Ez a srác több volt számomra mint idegesítő és megmondom az igazat szabadultam volna már tőle, mert a mai napra ennyi bőven elég volt, ráadásul az én alapvetően jó kedvemet folyamatosan megfúrni szándékozott, amit nem vettem tőle valami jó néven. Gyűlöltem a besavanyodott és megkeseredett embereket. Nekem is kijutott millió kis szar az életembe, és lehet, hogy nem olyan mértékű mint neki, de mindenkinek a sajátja a legrosszabb, szóval jó lenne, ha ezek nem az én vállamon landolnának. Mégis én vagyok az aki egy bűnronda fehér sportautó mellett rúgogatja a szegletkövet, türelmetlenül rágcsálja a lassan apró kis golyóvá olvadó nyalókát, és várja, hogy Ewan végre megérkezzen a vásárlásból, és persze azon morfondírozok, hogy tulajdonképpen miért ilyen zsigeri tapló velem szemben? A lefutó algoritmusok kidobták, hogy egyszerűen azért, mert én merek élni, mert én képes vagyok arra amire ő nem. Ő sosem mondja ki amit gondol, csak állandóan forgatja azokat a szép mandula szemeit, és hiába kérdezek mintha meg sem hallaná. A question parancssor mint olyan nem működik nála. Bütykölni kellene rajta és talán menne is nekem, de most komolyan ki vagyok én? Valami tetves hekker angyalka, akinek meg kellene mentenie az ő lelkét? Ugyan miért, megszolgálta, rászolgált ő egyáltalán az én kedvességemre valamivel? Hát rohadtul nem, sőt igen...már ezredszer is megállapítom, hogy valahányszor még ennek ellenére is megpróbálkoztam vele, csak elutasító volt velem szemben. Éppen ezért az áruházbeli utolsó húzása óta marhára csak magammal vagyok elfoglalva, és amikor csak tehetem lehetőség szerint kerülöm vele a kontaktust. De ugyebár közös autóba fogunk beülni ismét, szóval ennek jelen pillanatban igen csekély az esélye, és ha a csaj nem fűzte be magának, és nem koptat le engem, amire a pillantásából ítélve, ahogyan közeledett igen csekély volt az esély, akkor ma még a konyhámban is kénytelen leszek őt elviselni. A gyomrom liftezni kezdett a gondolatra, hogy ott fog sertepertélni nálam, de ha bármire is megjegyzést tesz komolyan mondom annak nagyon csúnya következményei lesznek. Ma már sikerült pattanásig húznia az idegeimet és azon nyomott egy laza rock and roll-t, szóval nem ajánlom, hogy ezt újra megtegye, különben megismerkedik a Merinda féle magas frekvenciákkal, és garantálom halláskárosodással fog tőlem távozni. de ha cuki fiú lesz ígérem én is cuki leszek...még arra is hajlandó leszek, hogy akár egy egész percig befogjam a csipogómat az ő kedvéért. Többet egyelőre ne várjon tőlem, nem vagyunk ahhoz olyan jó viszonyban. Cuppanva szedtem ki a számból a nyalókát, s végignéztem ahogyan a cuccokat rámolja befelé a kocsiba, és nem tudtam megállni, hogy ne szóljak rá a plüssök miatt. - Ne borítsd be szerencsétlen óriáspandát a gazokkal. És lehetőleg a kacsának sem szeretnék konzerveket a bundájára. Ó basszus,vigyázz már arra a...- idegesen csattantam fel, de persze befejezni már nem tudtam a mondatot, mert velem szinkronban, ő is valamiféle visszafogott szitkozódásba kezdett volna. Fordult a fejem mint a szélkakas, hogy mi az ami ennyire megrémítette, és lassan én is arra fordultam a parkoló irányába, ahol a zsernyákok hasonlóan undorító, szirénákkal felszerelt járgánya fordult be. Komolyan mi ez a fétis a fehér autókat illetően? Az enyém szép lilás színű volt, ezért volt Málna...tényleg Málna valahol a külvárosban árválkodik és rám vár, hogy visszamenjünk érte. A zsaruk autója mint a filmekben lassított felvételben gurult befelé...ha ettől lassabb lenne már leállna a motor, vagy csak én látom innen úgy? Riadtan néztem Ewanra, aztán az autóra. - Ugye nem egy stricit lőttél le ezért a kocsiért?- a kérdés lehet, hogy abszurd volt, de nem kellett ahhoz zseninek lenni, hogy levágjam, az éppen érkező hivatalos közeg látványa az amely okozta az arcának színeváltozását. Eddig sem csattant ki vörösen az egészségtől, de most még fehérebb volt, mint a monitoron beálló fagyás ha éppen háttérképet próbálsz cserélni. Na jól van, okés, hogy valami nem stimmel, és ahhoz sem kell nagy tudomány, hogy két opciót vázoljak fel: vagy ő csinált valamit vagy az autóval van gáz. Nem kellett kétszer mondani nekem, és bármennyire is rühelltem a továbbiakban is ezt a borzalmat, mégis sietve kerültem meg és ültem be ahogyan kérte. Ösztönösen cselekedtem és mikor már bent voltam az anyósülésen kucorogva akkor ráncoltam össze a homlokom és gondolkodtam el azon, hogy miért is menekülök én itt most vele, hiszen nekem nincs vaj a fejemen, én nem csináltam semmit. Ki kellene szállni és egyszerűen odasétálni, hogy biztos urak pompásan szép délutánunk van, ez a fiatalember éppen a reggeli órák óta gyömöszölget az autójába be és ki és már kezdem k@rvára unni, az igazat megvallva, de valahogyan mégsem vitt rá erre a lélek. Hogy miért is nem? Azon aprócska eseményszeletke mellett soha nem fogok tudni elsétálni, hogy Ewan megmentett, és ezt nem fogom neki elfelejteni. A zsaruk autója továbbra is komótos lassúsággal gurult elénk, én meg oldalról Ewanra tekintettem és egy egészen rövid ideig bámultunk egymásra. Tudtam, hogy tudja és érzi, hogy nem fogok kiszállni, az indokaim rohadtul nem rá tartoznak úgyhogy csak újra megnéztem a szélvédőn át kinéztem ahogyan szépen elénk kanyarodik a zsarumobil, majd megint Ewanra tekintettem. - Na mire vársz? A rükverc reggel még nagyon ment. Tűnés! Menjünk innen a francba már!- lövésem sincs mit csinált, de ha már a seggemet viszem érte a vásárra akkor az lesz a minimum, hogy kiszedem belőle, ha túl vagyunk rajta. Most egyelőre csak el akartam innen tűnni. Nem ez lesz életem legjobb napja, de, hogy a legtöbbet emlegetettebb az tutifix. - Ha bevárod a zsarukat esküszöm a nem létező harisnyakötőmmel fojtalak meg álmodban. Menj mááááár!- szűrtem a fogaim között. Két hete törtem fel a központi gépjárműnyilvántartást. Igaz semmi sem bizonyítható, de jobb az óvatosság. Nem szívesen akadok össze fakabátokkal. Szeretem őket távolról bosszantani.
Eleinte nevetni támadt kedvem, hiszen bárhonnan is néztem, valójában ő az, akinek itt teljes hatalma van. Idősebb és erősebb. Valószínűleg sokkal nagyobb feladatokat teljesített az utóbbi időben, és ezt én viszont nem mondhatom el magamról. Sajnos vagy nem sajnos. - Talán ha elölről kezdhetnénk... örülnék is neki, ha engem földelnél el. Az élet túl unalmas egy idő után... én pedig már megtanultam a leckét. Már nem nagy jelentősége van annak, hogy itt vagyok . -vontam egyet a vállamon egyszerűen, hiszen ez volt a valóság. Egykoron az én csillagom volt a legfényesebb az égen. Olyan mohón ragyogott, mintha ezer és ezer más csillagot győzött volna le... mondjuk így is volt. Képletesen értve természetesen. Már azonban a fénye megkopott. S bárhogyan is próbálom csiszolni, készül meghalni... nem azt érdemlem, hogy elfelejtsenek! Örömmel megtenné... hát, igen. Ebben biztos voltam. Nem tudom, hogy miért... mert szeretné ismét kifejezni, hogy ő van erőfölényben mint egykoron, majdnem ezer éve, vagy ezúttal csak simán... azért, mert olyan finom voltam. Hát, erre úgysem fogok választ kapni. Igazság szérum pedig nincs a zsebemben. - Ügyes. Már tökéletesen megtanultad, hogy nem fogadunk el ajándékot ellenségtől. Bár volt rá ezer éved. - Egyre csak nőtt a feszültség a gyomromban. Leginkább azért is, mert... tudtam, hogy ez nem egy sima találkozás. Ha itt vna, akkor tényleg akar valamit. Lehet, hogy nem velem, talán más céljai vannak, de annyi biztos, hogy nem fogom hagyni, hogy más életét is oly' módon tegye tönkre, ahogyan az enyémet tette. Már bocsánat, de az... senkivel szemben nem lenne fair. Főleg az áldozatával szemben. - De reméltem, hogy ez esetleg ösztönző hatással lesz rád, és meghívsz egy gyertyafényes vacsorára, hogy kiküszöböljük a mérgezett bor problémáját. Csalódtam. - biggyesztettem le a szám szélét keservesen. - Persze, én mindent belátok egy idő elteltével. Lényegében mindentől megfosztottál, de helyette adtál nekem egy örökkévalóságot arra, hogy behozzak mindent. Ez annyira nagyszerű... de tényleg. - sóhajtottam fel drámaian, bár lényegében volt valami apró dicséret is a hangomban. A lányom és a férjem mind miattam tértek le a helyes útról... de helyette nekem volt ezer évem. Remek. Vajon hányan neveznének ezért önzőnek? Közelebb léptem hozzá, majd egy halvány, elegáns kis mosoly jelent meg ajkaimon. - Te elvesztettél már valakit, akiért úgy érezted, hogy feladnád az örökkévalóságot? - kérdeztem lehelethalkan, arcától összesen két centire, így méregettem a szemét. Igaz, kissé lábujjhegyre kellett állnom.
Elfordítottam a kulcsot a zárban, majd beléptem az üzlethelyiségbe. Megfordítottam a kis táblát, amely azt hivatott jelezni, hogy most már nyitva van a régiség kereskedés, ám tudtam, hogy nagyjából bő egy óra szabadidőm még mindig van; évek ótak csináltam már ezt, tudtam, hogyan gondolkodik az ember, és milyen az időbeosztása. Ajándékok érdeklik őket általában, amelyeknek nem túl drága az ára, ám ezek valódi régiségek, igazi történettel bírnak, s megírták már a saját történelmüket. Ezeket nem lehet egyszerűen csak... olcsón beszerezni. Utáltam ezt a szót, mintha arra vágyódnának, hogy pár dollárért igazi értékes ereklyékkel vegyék körbe magukat. De ha így van, akkor rendeljenek az internet nevezte oldalakon hamisítványokat. Legtöbb esetben úgyis csak egy valódi műértő fogja tudni megmondani, hogy a tárgy valódi-e avagy sem. De ezen viselkedés ellenére sem aggódtam amiatt, hogy nem lesz mit tennem az asztalra holnap. Tényleg túl régóta vagyok már ebben az üzletben, és az az igazság, hogy míg ez csak egy kirakat, tele különlegesebbnél különlegesebb tárgyakkal, a valódi érték máshol van. És remek másodállás megtalálni őket, ha valaki kéri. Nem egy ilyen családi ereklyére akadtam már rá, és azok, akik ilyet kérnek, nem félnek megadni az árát is ezeknek. Az órára néztem. Direkt ezt az időközt választottam arra, hogy idehívjam azt a lányt, akivel néhány hete akadtam össze egy némileg távoli városban. A bátyját indult keresni, én pedig segítségére akartam lenni. Hát meg is tettem, a tőlem telhető eszközökkel elvezettem idáig, de még volt nálam valami, amit akkor nem adtam át neki. Mondhatjuk azt is, mindennek ára van, de ő nem tűnt olyannak, mint akit felemészt a pénz. Csak egy fiatal, ártatlan leány volt... olyan, amilyen kislányról én is álmodtam volna, ha egyszer megadatott volna ez az élmény, de visszatekintve nem is bánom, hogy csak egy utálatos fiam van. Eleget szenvedek vele. - Lépj be, kedvesem! - emeltem meg a hangom, mikor megpillantottam alakját az üvegajtón keresztül.
Már hetek óta ezt a találkozót vártam. Hiába jöttem ide, Mystic Fallsba, még mindig nem találtam meg Haydent. Egyre jobban azt érzem, hogy ideje lenne lassan hazamennem. Az iskola fel sem ér azzal, amelyikben otthon tanultam. A környezet teljesen más és nekem pedig óriási honvágyam van. Persze nem tudok csak úgy év közbe kiiratkozni az iskolából, és ismét visszamenni a régibe. Muszáj kivárnom legalább a félév végét. Addig tudok reménykedni benne, hogy hátha össze tudom hozni a találkozót Haydennel. Hátha megtalálom... Mondjuk feltalálom magam most már a környéken, valamennyire megismertem a két városkát, az egyetemen pedig kevés, szinte egy kezemen meg tudom számolni mennyi ismerősöm lett, de velük viszont érdemes lesz a későbbiekben is tartanom a kapcsolatot, úgy hiszem. Autóba ültem, majd elhajtottam a belvárosba, ahol nézelődni kezdtem az üzletek között. Nem tudtam pontosan hol is van ez a hely, ahová mennem kell, csak azt, hogy merre felé. Szép lassan indultam meg, szinte mindenhová benézve, mivel egyébként is kell vásárolnom ezt azt, így meg tudtam nézni, hogy mik vannak itt, milyen üzletek, hová lenne érdemes később benézni. Nem kellett túl sokáig sétálnom, mire megtaláltam a régiségüzletet. A megbeszélt időpontra jöttem, körülbelül pár perccel hamarabb érhettem ide, mindig pontos szoktam lenni. A férfit nagyon rendesnek találtam a legutóbbi alkalomkor, valamiért úgy éreztem, megbízhatok benne, a segítségébe. S jól is tettem, hiszen ő terelgetett el erre. Most, pedig ismét itt vagyok. A kirakatot kezdem elszemlélni, majd az ajtóhoz lépek, de már ő is észrevesz, beinvitál. Belépek. -Jó napot! - Halványan elmosolyodtam, miközben körülnéztem. Annyi érdekesség tűnik itt is fel, lehet, hogy vásárolnom kellene valamit anyámnak, hiszen még nem is küldtem neki szuvenírt. Közelebb sétálok, és pár pillanat múlva tekintetem ismét a férfira emelem. - Még mindig nem találtam meg őt, úgyhogy azt hiszem így szükségem lenne a segítségére.
Sosem voltam olyan helyzetben, mint ő. Köszönhető ez annak nyilván, hogy nem adatott meg egy testvér, aki végett aggodalmat, szeretetet, vagy bármit érezhettem volna, és ez úgy tűnt, hogy már öröre megpecsételte azt a bizonyos sorsot, amit nekem rendeltek. Kimardt az életemtől a legnormálisabb, legalapvetőbb kapcsolati háló, amely összeköti a testvéreket, és tűzön és vizen át, haragon keresztül is, de mindig egymáshoz kötöttek ezek az életek, tekintve, hogy ugyanazon vér csörög az ereikben. De valahol örültem is, hogy nekem nem adatott meg efféle kötelék. A szüleimnek rám sem volt ideje, nem még egy másik utódra. Talán egy lánynak jobban örültek volna? Apám midnig is hangoztatta, hogy férfi örökösre vágyott, de lám, hová jutottunk ezzel. Sehová. - Ó gyermekem. Már az is nagy előrelépés, hogy idáig eljutottál - tártam szét karjaimat, mikor becsukta maga után az ajtót, majd közelebb lépett, és hallottam szavait. Sajnos ez eleve nem úgy volt megírva, hogy eljön idáig, aztán a bátyja már a városhatárnál várni fogja. Nem vagyok varázslény, de a tárgyaim egy-két darabjának vannak mágikus képességei. Elléptem a pult mögül, és egy kis vitrin felé közelítettem, miközben halk sóhaj kíséretében beszélni kezdtem hozzá. - Úgy gondolod, a testvéred örömmel fog fogadni téged? Hogy van remény számotokra? - Kíváncsi voltam, habár tény, hogy tényleg nem tudtam, milyen a testvéri kíváncsiság. - Nekem sosem volt testvérem, de olybá' tűnik, hogy hasonló cipőben vagyunk, és még te sem tudod, hogyan érezz vele kapcsolatban. Tévedek? - sandítottam felé egy félmosollyal, majd egy nyakláncot vettem elő az üvegfedő alól.
Még nem igazán ismertem ki magamat ebben a városban, meg az is igaz, hogy nem túlzottan mertem senkivel se beszélni, hiszen féltem attól, hogy a következő este az ő holtteste felett fogok állni vérben úszva. Lassan haladtam az utcai árusok között és a boltok tömkelege előtt. Nem is értem, hogy az embereknek honnét volt ennyi pénzünk, hogy mindig tele legyen ez az utca, de itt legalább elvegyülhettem és senki se szúrt ki. Valaki nekem jött, de a bocsánatkérését szóra se méltattam, hiszen tényleg nem akartam megölni. Inkább csak bólintottam, hogy nem történt semmi baj se, mert a végén a szavaknak köszönhetően eléri őt a végzet. Pedig nem ártott nekem, de akkor is fura volt. Egyszer majdnem megöltem egy lányt is, de szerencsére még idejében kapcsoltam, s sikerült még hátat fordítanom egy újabb gyilkosságnak. Már így is tele volt az újság az általam megölt emberekkel, pedig nagy bűnt nem követtek el. Maximum annyit, hogy velem beszéltek, s nem mindig szépeket mondtak, de most istenem ebben a világban majdnem minden második ember káromkodik, így gyűlöltem azt, hogy annyi évszázaddal hamarabb hagytam magamat megátkozni, de legalább szabad voltam. Már csak arra van szükségem, hogy végre valaki meg szabadítson az átoktól, hiszen még Henry se tette meg, pedig megígérte. Addig pedig nem látja a testvére holttestét. Idebeszéltem meg egy lánnyal a találkozott, hiszen itt legalább gyorsan el tudok tűnni a tömegben. Az újságban láttam a lakáshirdetését, miszerint lakótársat keres, nekem meg pont kapóra jönne, de a veszély még mindig fennáll. Mindegy, majd eldől. Sietve ültem le a padra egy forrócsokoládé kíséretében és úgy vártam rá. Amikor vélhetően megjelent a lány, akkor sietve pattantam fel és léptem közelebb hozzá. - Szia! Te lennél Laura? – kérdeztem tőle óvatosan kicsit és reménykedtem abban, hogy most ennek nem lesz rossz vége.
Van az a pillanat, mikor hirtelen azon kapod magad, hogy nagyon semmid sincs. Pedig harcolsz. Harcolsz, hogy legyél valaki, hogy ne tűnj el a tömegben, hogy ne legyél csak egy a sok közül, akin bárki átléphet. Mégis minek? A lakás üres, az előző lakótársam, már ha lehet annak nevezni, szőrén-szálán eltűnt, cuccait hátrahagyva. Így kiadós nagytakarítás után arra a döntésre jutottam, hogy ideje ismét szocializálódni és a munkából, na meg az egyetemtől eltávolodni kicsit és új lakótárs reményében feladtam egy hirdetést. Ugyan azt nem írtam bele, hogy rendmániás ne legyen, mint az előző, ahogy azt se, hogy a cuccaim között ne kutasson. A szobám az enyém volt, és a fegyvereimnek ugyan biztos menedéket alakítottam ki, semmit sem bíztam volna a véletlenre. A találkozót a belvárosba beszéltük meg, innen ha úgy adódik könnyen el tudom kalauzolni a lakás felé, ha esetleg meg akarja nézni, hogy pontosan hová is fog beköltözni. Veszek egy pohár kávét, és elindulok hát a megbeszélt helyre, igaz, hogy kicsit kések, de mivel motorral gyorsabban ki tudtam számítani az utat, mint gyalog, így különösebben nem esik csorba a lelkiismeretemen, hogy megvárakoztatom. Az üzletsor mellett tolongó embertömeget pásztázom, végül a megbeszélt üzlet előtt megállok, körbefordulok, és ahogy a padról meglátom felpattanni a szőke lányt, tudom, hogy ő lenne az esetleges jelöltem. -Igen, én volnék, te pedig biztos Seraphina.-kicsit elszoktam az ilyesmitől, így arcomra erőltetek egy halovány mosolyt. Barátok? Szó se róla, hogy jól jönnének. De igaz, ami igaz, amióta meghaltak az igazi barátaim, nem keresek társaságot, csak annak élek, hogy vadász vagyok.-Örülök, hogy jelentkeztél. Nem sokan akarnak mostanság lakótársakat.-próbálok valamiféle beszélgetést kezdeményezni, míg ketten is nekem vágják a szatyrukat, s szinte ökölbe kell szorítanom a kezem, hogy ne forduljak utánuk, hogy azért álljon meg a nászmenet.-Nem sok közöm van hozzá, de az előző társam eltűnt. Szőrén-szálán, se szó se beszéd. Ha egy pár dobozt ki kell dobnod, ne lepődj meg. Nem nagyon jutottam el oda, hogy átnézzem, mit hagyott hátra.-vonok vállat egyszerűen. Talán nem ezzel kellene kezdenem, de ez van. Végül is, maximum azt gondolja, hogy egy kaszás gyilkos vagyok, aki nem meri beismerni, hogy eltette láb alól az előző társát. Pedig szó sincs ilyesmiről.
Nem biztos, hogy túl jó ötlet, mert mi van akkor, ha esetleg legközelebb őt támadom meg? Fogalmam sincs, hogy milyen lány keres lakótársat, de nem hiszem, hogy vámpírról lenne szó, vagy tündérről, hiszen az egyik nem túlzottan társasági lény, míg az olyanok, mint mi szintén nem szeretünk emberek közelébe kerülni, hiszen a képességünk ijesztő és veszélyes is. Emiatt aggódtam én is, hiszen én még ráadásul gyilkos is voltam, pedig nem akartam az lenni. De régebben valamit nagyon elronthattam, amiért egy boszorkány elátkozott és hosszú idei fogoly is voltam, így emiatt még kevésbé tudok bízni másokban, illetve számomra fontos személy is magamra hagyott, pedig ő segíthetett volna rajtam. Mellette nem történt meg az a fura dolog, mint amikor egyedül vagyok, nem kellett attól rettegnem, hogy esetleg újra egy hulla mellett, vagy éppen vérben úszva ébredek. Mellette újra érezhettem azt, hogy milyen normálisnak lenni, de jelenleg erre talán minden lehetőségemet elveszítettem, hiszen fogalmam sincs arról, hogy ki lenne képes megtörni eme átkot… Amikor megpillantottam a lányt, akkor sietve teremtem mellette és üdvözöltem őt, de nem nyújtottam neki kezet, se nem öleltem meg. Nem akartam olvasni benne, nem akartam érezni azt, ami ő érez vagy tud. Nem akartam lebukni, de néha nehéz. Főleg akkor, amikor valami sokkoló dolgot pillantok meg. - Igen, örülök a találkozásnak. – látom, hogy a mosolya erőltetett, de nem teszem szóvá. Túl jól ismerem azt az érzést, amikor mosolyogni kell, de igazából nem akarsz, viszont nincs más választásod. - Szerintem ez nem meglepő, hiszen sose lehet tudni, hogy ki milyen személy, vagy éppen mikor sétál be egy gyilkos házába az ember. – hogy ezzel magamat akartam-e ostorozni, vagy csak egyszerűen másképpen fejeztem ki azt, hogy az emberek miért bizalmatlanok a másikkal szemben és miért nem jelentkeznek annyira ilyenekre. – Oh, csak úgy eltűnt? Semmit se mondott? Esetleg valami bajba keveredett, vagy nem ismerted annyira? – pillantottam rá kíváncsian, hiszen ha eltűnt, akkor legalább én biztosan nem öltem meg őt. S ez már jó jel, vagyis gondolom, hogy legalább nem valami hozzátartozó útjába sodort az élet. – Rendben van, nem lepődök meg. Esetleg elárulod, hogy mit érdemes tudnom? – kérdeztem tőle kíváncsian, s ha benne volt, akkor lassan elindultam az utcán és közben hol az árusokat, hol pedig a fiatal lányt figyeltem. Annyira nagy volt a kísértés, hogy megérintsem és többet tudja meg róla, de nem akartam lebukni se, hiszen néha pont az ártatlan angyali arcok mögött rejtőzik a legnagyobb démon…
Nem kellene itt lennem, nem kellett volna megszöknöm, de még se bírtam tovább azon a helyen maradni. Nem akartam hallgatni azt, hogy miért is lenne jó, ha végre barátkoznék olyanokkal, akik tényleg elkövettek valamit. Én semmit se tettem, csak rosszkor voltam rossz helyen, de tényleg gyilkosnak hisz mindenki? Vagy csak azért tesznek úgy, mert így a családom pénzét megkaphatja az intézet? Nem is értem, hogy miként élhetünk ilyen világban, ahol a pénz többet ér a becsületnél és még a szeretetnél is. Azok árultak el, akikben megbíztam, én ezt nem értem, még mindig képtelen vagyok igazán megérteni, de már igazából talán kicsit fel is adtam az egészet, hogy rájöjjek anya miért értett egyet apával, vagy éppen az apám miként hozhatott meg egy ilyen döntést azért, hogy a hatalom a kezében maradjon. Még a hideg is kiráz tőle, de vélhetően amiatt is, mert igazán hűvösre fordult az idő is már és nem éppen ősziesen vágtam neki ennek a menekülésnek. Amikor megtudtam, hogy apám jön látogató, akkor több se kellett nekem, mint szedjen a sátorfámat és a lehető legmesszebb kerüljek attól a helytől. Hiányzik anya is, de nem, nem tudom már úgy tekinteni rájuk, mint régebben tettem. Meghaltak azon a napon a szemeimben, amikor elárultak és száműztek a világ másik felére. Szép lassan meg az eső is rákezdte, ilyen tényleg nem létezik… Ahogyan az se segített a helyzetemen, hogy még mindig nem tudtam kiverni Noah-t a fejemből. Nem értettem, hogy miként történhetett ez meg, de miután már bőrig áztam és nem is volt igazán hova mennem, meg a gondolataim se hagytak igazán nyugton leroskadtam az egyik padra. Lámpák fényei világították meg az éjszakai utcát, ami olyan kihalt volt, mintha nem is élne itt senki se, de ez nem is annyira meglepő, hiszen mégis csak szakadt az eső. Mintha éppen a tenger kiöntött volna, vagy megmártóztam volna ruhástól egy medencében úgy éreztem magam, miközben a könnyeim is elkezdtek hullani. Ennyire szerencsétlen is csak én lehetek, nem akarok sírni, de most még is azt tettem. Nem akarok egyedül ücsörögni, nem akarok sehova se tartozni. Szeretném úgy érezni, hogy még valahol lehet helyem és nem mindenki árul el, vagy döf hátba, ha megbízom bennünk. Fejemet rövid időre két tenyerembe hajtottam, majd mély levegőt vettem és hagytam, hogy az eső még inkább eláztasson, miközben egyre inkább fázni kezdtem.
Túl sok volt nekem ez az év, azt hiszem. Most valóban rám fér, hogy az isten háza mögött lazítsak egy kicsit, távol a gondoktól és a tengernyi fájdalomtól, amitől képtelen vagyok szabadulni. Vagy csak nem akarok, mert úgy érzem, megérdemlem a szenvedést a múltam miatt? A francba is, éveken át hallgattam pszichológiát, pontosan tudom, hogy a szüleim halála nem az én hibám volt. Akkor mégis miért okolom saját magam? Nevetséges, ezzel csak még nagyobb lelki ronccsá változom. Most pláne ideje elhessegetni a szomorú gondolatokat, még ha piszkosul nehéz is, hiszen azért döntöttem úgy pár napja, hogy vaktában rábökök a térképre, és arra a helyre utazom, ahova mutatok, mert eltökélt szándékom volt vakációzni. Most pedig pontosan ezt is fogom tenni. Már három napja itt vagyok...öhm...Mystic Fallsban, de az agyam továbbra is kattog. Ez így nincs rendjén. Minden elhatározás kérdése, ergo: Caitlin, remekül fogod érezni magad, nem álmodsz a baleset éjszakájáról, sem a 2 éve elhunyt vőlegényed miatt nem hullajtasz könnyeket, és a bátyád miatt sem rágod magad, aki ki nem állhat, mivel téged okol a szüleitek haláláért. Aha, ez tök könnyű lesz. Már érzem is, hogy hamar el tudom engedni ezeket a kínzó gondolatokat. Szarkasztikus vagyok? Bár nem szokásom, de most lehet, erről van szó. Milyen szép ez a város este. Mármint oké, nappal sem rossz, sőt örömmel járkáltam az utcákon, de ezek a fények meseszépek. Sokkal gyönyörűbb, mint a nagyvárosban. Lehet, maradok még néhány napot, és egy hétből két hét lesz. Nem. Ezt nem tehetem meg a pácienseimmel. Oké, összesen hárman járnak hozzám rendszeresen, de ők számítanak rám. Elvileg. Szóval inkább élvezem még az elkövetkező négy napot, aztán visszatérek a megszokott életemhez. Ahogy császkálok a gondolataimba mélyedve, észre sem veszem, hogy eleredt az eső. Hamar előkapom a táskámba gondosan bekészített esernyőt, aztán ahogy felemelem a tekintetemet az esőverte járdára, megakad a szemem egy nem is olyan messze kuporgó alakon. Ahogy közelebb lépek hozzá, észreveszem, hogy egy fiatal lány az illető. Nem tűnik túl vidámnak, én viszont olyan értékrenddel lettem megáldva, miszerint segítsek embertársaimon. Jelen pillanatban pedig örülnék, ha az ismeretlen lány elkerülne egy tüdőgyulladást. Odamegyek egész közel hozzá, majd pedig gyorsan lehuppanok mellé, és fölé tartom az esernyőt. Szerencsére van olyan nagy, hogy mindketten kényelmesen elférjünk alatta. - Nem tudom, mi lehet a baj, bár biztos nem ok nélkül ücsörögsz idekint. Viszont láthatóan mindjárt megfagysz, szóval azt javaslom, húzódjunk be valami meleg helyre, legalább, míg az eső eláll. - Mosolygok rá. Jól látszik, hogy bántja valami, a főiskolán pedig belém lett nevelve, hogy foglalkozzak mások problémájával. Szóval nem, nincs szívem csendben elsétálni. Remélem, valahogy segíthetek neki. Ha másképp nem is, de legalább az esőtől kicsit védve lesz az ernyőmnek hála.
Hirtelen még az se tűnt fel, hogy közeledő léptek zaja tűnik fel az esőben, de persze nem volt elég, hogy az eső rákezdte, de még a szellő is egyre inkább kezdett feléledni, mintha csak valami vitorlába akarna kapni, de én nem voltam vitorla, mégis szinte a húsomba vájt, ahogyan újra és újra belendült. Vacogtam, a fogaim olykor kicsit egymásnak koccantak, de már valahogy ez se tudott érdekelni, hiszen ehet még ennél is pocsékabb a helyzet? Tényleg ennyire lehetséges az, hogy valaki bekússzon a bőrünk alá és elcseszhettem mindent azzal, hogy leléptem, amikor holnap jönne az apám látogatóba? Nem tudom látni, nem akarom látni és már a pénz se érdekel. Egyébként is, ha nem talál meg, akkor nem tehet semmit se velem, nem? Gondolataimból egyszer csak az szakít ki, hogy már nem érzem a hideg esőcseppeket magamon. Sietve emelem fel a fejemet, majd kicsit riadtan is rezdülök össze, amikor meglátom a mellém letelepedő alakot, hiszen a könnyes fátyolnak, ami a szemeimet borította nem tudtam hirtelen kivenni, hogy csak egy lány ült le mellém és nem másról van szó. Főleg a múltkori eset után nem meglepő, amikor pár srác nem akart elereszteni és csak az volt a szerencsém, hogy Noah a védelmemre kelt. Kíváncsian fürkészem a kibontakozó alakot, majd letörlöm a könnyeimet is. Szavaira haloványan elmosolyodom, majd nedves hajamba túrok. – Nem hiszem, hogy bárhol szívesen látnának ennyire ázottan. Legtöbb helyről ilyenkor kiszokták dobni az embert, nem pedig befogadni, de azért köszönöm. – mondom kicsit lemondóan, hiszen sajnos ez a tendencia a legtöbb étteremben. Tudom, mert láttam, pedig szerintem senki se tehet arról, ha bőrig ázik, de hát ezt mások nem így gondolják. A lábamat lassan felhúzom, a fejemet pedig a térdemre hajtom. – Sajnálom, de biztosan van jobb dolgod is, mint egy padon lévő ázott verebet pátyolgass, de köszönöm, hogy idejöttél. – pillantok végül ismét a lányra, miközben továbbra is olykor a könnyeimmel küszködöm. Próbálok kedves lenni, de nem megy mindig egyszerűen. Nem tudok oly könnyedén már barátkozni, mint egykoron. A múlt talán túlzottan is mély nyomot hagyott bennem, vagy magam sem tudom. - Agnes. - nyújtom végül a kezemet, ha már legalább volt annyira kedves - ami a mai világban meglepő, akkor azt hiszem ez a legkevesebb, hogy részben bemutatkozom. A családnevemet meg inkább nem mondom, mert hiába nem Washington ez a hely, attól még sokan ismerni szokták.
Még csak betippelni sem tudom, mi lehet a lány baja, de úgy tűnik, nincs rendben lelkileg szegény. Ilyenkor mindig elfog egyfajta jó szamaritánus érzés, és azt érzem, mindenáron segíteni szeretnék. Ahhoz tudnám hasonlítani, amit az emberek többsége karácsony környékén érez. A segíteni akarást, a jótettre vágyást... csak én ezeket kb. egész évben érzem. Nem tudom és nem is akarom levetkőzni. Ha már annyi mindent utálok magamban, legalább erre a tulajdonságomra méltán büszke lehetek. A hangja olyan reményvesztetten cseng. - Sajnos valóban sokan viselkednek borzasztóan az embertársaikkal, de hidd el, nem mindenki ilyen. Mit szólnál, ha bepróbálkoznánk egy-két helyen? Szívesen veled maradok, míg nem áll el az eső. A lelkiismeretem is ezt diktálja. - Küldök felé egy bátorító mosolyt. Persze, furcsának tűnhet, hogy egy idegennek ajánlom fel esernyős szolgálataimat, de világéletemben ilyen voltam. Nyitott, barátságos és segítőkész. Hogy ez a DNS-embe lett-e kódolva vagy a mérhetetlen bűntudat alakította ki inkább, azt nem tudom. Ilyen vagyok és kész. - Igazság szerint pont azért jöttem ebbe a városba, mert jelenleg nincs semmi dolgom. És ez így is lesz az elkövetkező jó néhány napban. Szóval ráérek addig tartani az esernyőt. - Mondom neki nevetve. Azt mondják, a nevetés mindenre gyógyír. Bár ezt anno butaságnak gondoltam, az pedig még most is teljesen biztos, hogy a gondokat nem oszlatja el. Viszont valóban kicsit jobban lesz tőle az ember. Ezért is szeretném, ha mosolyra tudnám fakasztani ezt a lányt. Igazából legszívesebben minden velem szembejövő, bánatos képű vadidegent felvidítanék, ha tehetném, de félek, az már túl parás lenne. Ám az fix, hogy ha viccesebb lennék, biztos, hogy bohócnak mentem volna, hogy azzal is elérjem, az emberek nevessenek. Igen, ennyire a szívemen viselem az ilyesmit. Talán azért is, mert nekem gyerekkoromban nem sok mosoly jutott. - Nagyon örülök, Agnes. Engem Caitlinnek hívnak. És ne vedd tolakodásnak, de esetleg tudok még valamiben segíteni? - Csak óvatosan, hiszen nem szeretném elijeszteni a puhatolózásommal. Ám másképp nem tudhatom meg, mi bántja ennyire. Ki tudja? Talán javítható a helyzet, ha nem tartja magában.
Hirtelen még az se Ez az egész őrültség volt, hiszen én tényleg úgy éreztem, hogy a családom „kidobott”, hogy kitagadtak, az már másabb kérdés volt, hogy valójában én szöktem meg, amikor Mia elmondta az igazságot és igazából itt ücsörögni, ilyen lelkiállapotban is túlzottan veszélyes volt. Kezdett megjelenni az erőm, én pedig nem tudtam kontrollálni, nagyon reméltem, hogy most nem fog megint szabadjára kelni és még több galibát okozni, mint eddig tette már, amióta anya varázslata gyengülni látszik. - Legfőképpen olykor a saját családunk. – tüsszentek is egyet, mielőtt még felelhetnék arra, amit mondott. Sietve halászok elő egy zsebkendőt, hogy ki fújjam az orromat. Remek, már csak ez kellett a szökésem mellé, hogy még meg is fázzak. – Megpróbálhatjuk, de én tényleg nem akarlak feltartani. Mármint biztosan van jobb dolgod és miattam nem kell lelkiismeret furdalásodnak lennie. Megleszek. - és még egyet tüsszentek, hogy igaz is. Kifújom újra, majd el is pakolom a zsebkendőmet. Igazából hova akartam menni? Anya ki fog csinálni, de még mindig nem tudok úgy tekinteni rá, mintha az anyám lenne. Egyszerűen nem megy. Szavaira elmosolyodtam és hálásan pillantottam rá, hogy próbál kicsit jobb kedvre deríteni és azért is hálás voltam, hogy csak úgy ideült mellém. Pedig vélhetően ő is elázott, legalábbis a pad miatt. Mindegy is, hiszen ritkaság, amikor ennyire kedves emberrel találkozik az ember. - Új vagy ebben a városban? Esetleg a családod itt él, vagy munka miatt jöttél? – kíváncsiskodtam kicsit, hogy ne csak rólam essen szó, mert tényleg érdekelt, hogy ki ő vagy éppen milyen is ő, vagy mit keres egy olyan városba, ahol az egyszerű emberek eléggé veszélyben tudnak lenni, még én is. Bár hirtelen nem tudtam, hogy az erőm fogja a vesztemet okozni, amit uralni se tudok, vagy inkább az itt élő sok természetfeletti. - Nem tudom, talán. Esetleg lenne kedved meginni egy kávét? Ha már úgyis mondtad korábban, hogy nézzünk meg valami helyet, ahova talán beengednek minket. – pillantottam rá barátságosan, s ha benne volt, akkor sietve kaptam fel a táskámat, hogy az egyik közeli kávézó felé vegyem az irányt. – Mivel foglalkozol? – faggattam tovább, miközben ügyeltem arra, hogy nehogy elkezdjek neki csacsogni a természetfeletti világról és mindenről, mert ő talán nem is ismeri, vagy a látszat csal? Nálam is eléggé csalóka a látszat, de ha így megy tovább, akkor nem sokáig, mert az erőm túl nagy lesz, én pedig vele együtt elbukhatok. Kellett anyának elfojtania évekkel ezelőtt.
Kezdőlap
| 
