Ha egy új helyre költözöm olyan, mintha mindent kezdhetnék a legelejéről. S tulajdonképpen így is van ez. Új életet kezdek minden egyes alkalommal, amikor költözöm. Csak remélem, hogy itt legalább megtalálom azt, amit keresek. Mert most már tényleg elegem van a folyamatos vándorlásból. Egykoron azért tettem, mert szükséges volt. Mondhatni vadásztak rám. Talán vérdíj is volt kitűzve a fejemre nem tudom, mert miután átváltoztam olyan messzire menekültem amilyen messzire csak tudtam. Nem volt egyszerű hozzászokni az új életmódomhoz, de ennek köszönhetően van ezer meg ezer lehetőségem arra, hogy újrakezdhessem az életemet. Viszont jó lenne egyszer, már igazán tartozni valahova. Összeírtam magamnak egy kisebb listát, hogy a közeljövőben mikre lehet szükségem. Bár ez a lista elég ritkán változik.. Mondhatni minden egyes költözésnél ezt használom fel. S mindig kiegészítem azzal, amit elfelejtettem. Ez abból is látszik, hogy párat feketével véstem fel a listára a többit pedig már kékkel vagy éppenséggel pirossal. De még a zöld szín is feltűnik ezen a már rettentően összegyűrt lapon. Nem egy alkalommal használtam már. Van rajta egy kisebb folt, ami az egyik tollal történt balesetem miatt került oda. Hunyorogva tartom az arcom elé és próbálom elolvasni, de eközben figyelmetlen is leszek és belerohanok valakibe. – Uh, bocsánat. – Nyögöm ki gyorsan, majd felpillantok, hogy kibe is sikerült belerohannom. Az arcvonásai valamiért roppant ismerősek voltak nekem, de egyszerűen nem tudtam beazonosítani. Elég sok emberrel találkoztam az életem során még akkor is, ha csak elrohantunk egymás mellett az utcán valamilyen szinten megjegyeztem az arcukat. De sem nevet sem pedig emléket nem tudtam hozzákötni később. – Jól vagy? Figyelmetlen voltam.. – Érdeklődtem, majd a hátsó zsebembe csúsztattam a kis papír fecnit. Ennyi idő után, már fejből kellene tudnom a listát és nem egy tintapacából megpróbálni kigubózni. Azonban nem is én lennék, ha legalább nem próbáltam megfejteni a saját írásomat. – Ne haragudj.. De mi nem ismerjük egymást? – Tettem fel a kérdést, ami nem hagyott nyugodni.. Ismerős volt nekem. Nagyon is. De nem tudtam beazonosítani, hogy mégis honnan.
Régóta nem láttam már L-t, de ez nem is annyira meglepő, hiszen mit is hittem, hogy hamarosan feltűnik az életemben? Fura nem, hogy egy nap alatt képes valaki teljesen az elmédbe férkőzni és onnét soha többé nem tudod kizárni őt. Nem bírtam elfelejteni őt, illetve azt se ami történt köztünk. Bár nem igazán történt bármi is, vagyis majdnem történt valami, de mindegy is. Nem kellene rágondolnom, hiszen talán pontosan az lenne a legjobb mindenkinek, ha örökké egyedül maradnék. Nem került elő Sean se azóta, de nem is csodálom, hiszen biztosan rájött a kis hazugságomra. Tényleg szörnyű ember lehetek, hiszen képes voltam arra a sok rosszra és még nem is bánom az egészet. Nem érzem azt, hogy bánnom kellene. Azt tettem, amit a legjobbnak hittem, hiszen szerettem őt, vagy legalább is ezt hittem. Nem bírtam már otthon ülni és elmélkedni az elmúlt napok, hetek történésein, így inkább elindultam a városban. Fogalmam sem volt, hogy mit fogok csinálni, de úgy éreztem, hogy muszáj kicsit kiszabadulnom a négy fal közül, vagy még a végén saját magamban fogok kárt tenni, mert teljesen becsavarodok. Egyszerűen nem bírtam már magammal. Néha legszívesebben törtem volna és zúztam volna, de másik pillanatban meg egy barátra vágytam volna, aki ott velem és meghallgat. Beszélni szerettem volna valakivel mindenről, illetve csak szerettem volna tudni, hogy nem vagyok egyedül. Miközben ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben arra lettem figyelmes, hogy valaki belém jött. Egy pillanatra ránéztem, de nem is érdekelt az amit mond. Nem volt kedvem most még leüvölteni a fejét se. Már indultam volna tovább, amikor csak nem hagyott békén. A tekintetemet újra ráemeltem, s ha ölni tudnék a tekintetemmel, akkor már régen halott lenne.-Szerinted, ha nem lennék jól, akkor tovább mentem volna? - kérdeztem tőle kissé barátságtalanul, majd pedig jobban szemügyre vettem. Emlékeztetett valakire, de az nem lehet, hiszen ő elment minden szó nélkül. Utáltam azért amit tett, majd pedig a barátnőm lett és végül szó nélkül eltűnt jó pár évre. Biztosan csak képzelődöm. Megfordultam és tovább sétáltam, de a következő szavai megállítottak. Egy darabig nem mozdultam, majd végül megfordultam és figyeltem őt. - Szia Scar... - szólaltam megvégül, hiszen tudtam jól, hogy kicsoda ő, mivel nem mindennap menti meg az embert egy vámpír.
Az első dolog, amit feljegyezhetek magamnak azaz, hogy az emberek nem túlzottan barátságosak. Bár nem hiszem, hogy bárki mosolyogva tűrné, ha belerohannak. Természetesen nem szándékos volt. Nem így akarok ismertségeket szerezni, mert ez annyira béna lenne. Csak annyira béna, mint az, hogy a saját írásomat próbáltam megfejteni, mikor beleütközök valakibe. Nem mindennap csinálok ilyet, de néha már a saját ügyetlenségemen sem lepődök meg. Mondjuk nem mondhatom azt, hogy egész életemben szerencsétlen lettem volna. Na, jó nem túl szerencsés, hogy azok az emberek, akiket a családodnak hittél ellened fordulnak, de akkor is. Képes voltam elszökni előlük. Igaz, hogy a vámpírságnak köszönhetem, hogy véglegesen és úgy élhetem az életemet vagyis az örökkévalóságomat, hogy nem kell állandóan hátrapillantanom a vállam felett. Nincs már aki kövessen. Legalábbis remélem, hogy egyikük sem jutott arra a sorsra, amire én. Annyiban hagytam volna az egészet és folytattam volna az utamat. Mentem volna amerre látok fülem s farkam behúzva, de most nem voltam képes erre. Valahonnét ismerős volt nekem ez a lány, de nem tudtam megmagyarázni hogy mégis honnét. Az is lehet, hogy valaki a múltamban hasonlított rá és tényleg semmi közünk nincs egymáshoz. Aztán, mikor kimondta a nevem tudtam, hogy ismer.. Én pedig eltemetkeztem pár percre a gondolataim alá és kerestem kutattam, hogy mégis honnan ismerős. Aztán beugrott. Még akkor találkoztam vele, mikor kislány volt. Kirohant a labdája után az autó elé én pedig nem voltam képes végignézni, ahogy egy autó elüt egy kislányt ezért megmentettem. Összebarátkoztam vele, ha mondhatom ezt aztán pedig kiléptem az életéből. Ennek az egésznek pont fordítva kellett volna történnie. Mármint, hogy én emlékszem rá s ő nem rám. Bár nehezen felejtünk el valakit, aki megmentette az életünket, nemde? Akaratlanul is Matthias mászott elő az emlékeim mélyéről. Ő már halott s talán ez jobb is így. Nem tudom, hogy milyen szörnyűségeket művelt.. Azt hittem ismerem, de sajnos tévedtem.. Vagyis nem tudom. Lehet, hogy lett volna az egészre egy épeszű magyarázata.. Ki tudja. Nem adtam neki lehetőséget, hogy elmondja s ha visszamehetnék az időben akkor sem változtatnék meg semmit sem. – Kendra. Öhm.. Megnőttél.. – Nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy öreg nénike, aki hosszú évek óta először lát egy lányt. Ezzel pedig nem állok messze az igazságtól. A lelkem, már öreg. Lehet, hogy a külsőmön ebből semmi nem látszik, de az emlékek számomra épp elég bizonyítékok.
Nem voltam olyan hangulatban, hogy kedves legyek az emberekkel, illetve soha se voltam olyan hangulatban, de most extrán nem. Legszívesebben leordítottam volna a fejét annak a lánynak aki belém jött, mert rendben van, hogy szűkösek a helyek itt, de se én, se ő nem annyira testes, hogy ne fértünk volna el egymás mellett, illetve ott van az a tény is, hogy vámpír. Utálom a vámpírokat, legszívesebben mindegyiknek átharapnám a torkát, főleg amióta találkoztam Elijah-val és ételnek nézett. Egyszer még ezért meg fog fizetni, még akkor is, ha abba belehalok. Nem érdekelt semmi se, mert mérges voltam L-re is, mert úgy éreztem, hogy valamit eltitkol és nem véletlenül kerül engem. Elegem volt mindenből, mert soha se gondoltam volna, hogy ennyire felfordul majd az életem. Hirtelen minden annyira rossznak tűnt és fogalmam sem volt arról, hogy mit tegyek. Először nem is figyeltem, hogy kicsoda jött nekem, csak automatikusan válaszoltam neki. Nem értem komolyan az embereket, majd amikor szemügyre vettem akkor már pontosan tudtam, hogy kicsoda ő. Ha akarnám se tudnám elfelejteni ezt az arcot. Reméltem, hogy soha többé nem látom, mert utáltam azért amit tett. Megmentett és a barátom lett, de utána meg cserbenhagyott, amikor szükségem lett volna rá. Talán soha se szeretett és megbánta azt amit tett. Figyeltem őt és nem mozdultam. Tisztán emlékeztem, hogy mennyire kedves volt, majd pedig egyszer csak eltűnt. Talán ő is hozzájárult ahhoz, hogy ilyen lettem. Soha se voltam egy angyal, de ha így átverik az embert, akkor hamar megtanulja azt, hogy senkiben se bízhat. Te viszont semmit se változtál. - mondtam neki ridegen, de nem mozdultam meg. Nem akartam közel menni hozzá, nem ment. Túlzottan eleven éltek a múlt emlékei a fejemben. - Mit csinálsz itt és mennyi ideig fogsz maradni? - kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen tudni akartam, hogy mennyi ideig fog maradni, de még mindig nem volt semmi kedvesség a hangomban
Nem volt szép dolog tőlem csak úgy búcsú nélkül lelépnem, de a búcsúzkodás soha nem volt az én asztalom. Plusz tudtam, hogyha valaki maradásra tud bírni, akkor az a kislány volt az.. Akiből egy gyönyörű felnőtt nő lett most és itt áll velem szemben. Habár nem túl kedvesen reagált rám.. Mondjuk meg is értem. Belerohantam és most meg fel is tartom. Biztos vagyok benne, hogy van jobb dolga is, mint velem csevegni. Velem. Egy olyan emberrel, aki elhagyta.. Nem szeretek túlságosan kötődni az emberekhez. Amennyire csak lehet el akarom vágni magam tőlük. Hogy miért? Mert így könnyebb. Most pedig mégis egy otthont keresek.. Egy helyet, ahol megértenek az emberek. Vagy éppen nem az emberek. Mystic Falls pedig hemzseg a természetfelettitől, szóval.. Van egy lehetőségem csak igyekeznem kell nem elrontani az egészet. – Ha valami előnye van ennek az egésznek, akkor ez az. – Mondtam zavart mosollyal az arcomon, miközben lefagyva figyeltem őt. Nem mertem közelíteni.. Nem tudom, hogyan reagálna az egészre ezért inkább fenntartom a távolságot. Így lesz a legjobb. – Pár szükséges kelléket készülök bevásárolni.. Ha már ideköltözöm minden meglegyen.. Hogy meddig maradok? Nem tudom még, de szeretnék addig ameddig csak lehetséges. – Mondtam, majd egy nagyot nyeltem és minden bátorságomat összeszedve tettem felé egy lépést. Nem hiszem, hogy bántana.. Vagy nem tudom. Akkor ismertem, mikor még kislány volt mostanra pedig egyértelműen sokat változott. – Sajnálom, hogy ott hagytalak egy szó nélkül.. Én nem akartalak megbántani.. Egyszerűen csak egy elcseszett lélek vagyok, aki sokszor meggondolatlanul cselekszik. Még egyszer sajnálom. – Nem tudom visszacsinálni a dolgokat és azt sem mondom, ha megtehetném másként tenném, mert én mégis én vagyok. Valószínűleg pontosan ugyanazt a hibát követném el, mint akkor is. – Valami baj van? – Próbáltam közeledni felé, ha fizikailag ennél az egy lépésnél többet nem is mertem megtenni. Egy aprócska lépés is hatalmasnak tűnhet a szemében.. Tudom jól, hogy milyen nehezen engedi közel magához az embereket. Ez talán még most sem változott.
Talán jobb volt, hogy most találkoztunk újra és nem akkor, amikor éppen vérfarkas lett belőlem. A vérfarkosok eleve utálják a vámpírokat, lehet ez kicsit közhelyes és túl nagy általánosítás, de ez van. Biztos vagyok abban, hogy akkor megtámadtam volna pt és lehet valamelyiküknek súlyos baja esett volna. Utáltam őt? Nem, sokkal inkább gyűlöltem azért amit tett, de még se tudtom teljesen őt hibáztatni azért, hogy ilyen lettem. Ez nem csak rajta múlt, de sokban hozzájárult. Mi voltam neki, egy egyszerű báb? Esetleg egy játék baba? Nem tudom és talán már nem is érdekel. Lett volna lehetősége arra, hogy maradjon vagy pedig örökre elfelejtesse magát, de nem tette. Nem tüntetett el minden emléket és ez még jobban fájt. Apró kislány voltam akkor még csak, amikor megmentett, majd nem sokkal később már azt is megtanultam, hogy senkiben se szabad bízni, hiszen mindenki csak magával törődik. Az élet szép? Nem, egyáltalán nem az. Egy gúnyos nevetés hagyta el a torkomat a szavai hallatán. Igen, a vérszívóknak ez az egy nagy előnyük van, hogy nem változnak. Pontosan tudom, hogy ez vele jár. - mondtam neki még mindig minden kedvesség nélkül és figyeltem őt. Nem akartam közelebb menni, nem akartam a karjaiba vetni magamat, mint egykoron tettem, kicsikét. Egyszerűen csak próbáltam féken tartani az érzéseimet. Döbbenten néztem rá, mert erre nem számítottam. Nem akartam, hogy ide költözzön. Nem akartam mindennap találkozni vele és látni a tökéletes kis mosolyát, a vöröses haját és a kedves szavait. Megváltoztam és egyáltalán nem olyan vagyok már amilyennek ő ismer. - Remek és most mennyi ártatlan kislánynak fogod megtanítani azt, hogy ne bízzon senkiben se, mert az emberek és a lények is csak saját magukkal törődnek? - kérdeztem tőle egy apró gúnyos mosoly kíséretében. Figyeltem ahogyan közelebb lép, de nem mozdultam meg. Nem mentem se közelebb hozzá, se pedig távolodni nem kezdtem. Ahhoz képest, hogy vámpír és biztosan jóval idősebb, mint én láttam rajta, hogy fél. Vajon tényleg tart attól, hogy esetleg itt a vásár közepén neki ugranék? Vérfarkas vagyok, s eléggé temperamentumos ez tény és való, de ostoba nem vagyok. Ohhh, ez aztán micsoda bocsánat kérés. Érdekes, hogy még eközben is saját magadat sajnáltatod. - mondtam neki rezzenéstelen arccal és közben összefontam a karomat magam előtt. Figyeltem őt, de még mindig nem mozdultam. Úgy álltam ott a hömpölygő tömegben, mintha valami szobor, vagy esetleg egy oszlop lennék. Nem ijedtem meg tőle, de az tény, hogy váratlanul ért a felbukkanása. Nem tudtam, hogy mit is gondoljak róla, hiszen egyszer már bíztam benne, majd pedig cserben hagyott. - Van, de szerintem semmi közöd hozzá. - mondtam még mindig kicsit ércesen, majd oldalra pillantottam. Jó lett volna valakivel erről beszélni, de nem nagyon volt kivel. Két "barátom" volt, ha őket annak lehet nevezni, de mind a ketten elfoglaltak voltak a saját kis életükkel. Viszont azt se tudtam, hogy Scar mennyire gondolja komolyan azt amit mond. Nem tudtam egyszerűen megbízni benne, nem ment... Féltem attól, hogy esetleg újra eltűnne, ha közel engedném magamhoz.
Hiba volt, hogy csak úgy elhagytam. Megigézhettem volna, hogy ne is emlékezzen rám, de önző módon akartam, hogy emlékezzen rám. Jól éreztem magam vele.. Kislány volt és mindennek a jó oldalát látta. Most pedig teljesen az ellentéte. Hibáztatnom kellene érte? Nem hiszem és nem is hibáztatom. Egyáltalán nem. Meg is értem a haragját, mert tényleg nem szabadott volna csak úgy szó nélkül lelépnem. Nem gondolkodtam. Elég sokszor előfordul az ilyen. Anélkül bántok meg másokat, hogy belegondolnék mit is csinálok igazából. Csak megyek a saját fejem után, ami akkor azt diktálta, hogy menjen onnan a francba. Akkori kislánynak mégis, hogyan magyaráztam volna el, hogy míg ő is és mindenki más változik körülötte én még mindig ugyanúgy nézek ki? Nem lehettem biztos, hogy a szülei beavatták a természetfelettibe. Nem sok olyan gyerek van, aki úgy nő fel, hogy tudja vérfarkas génekkel rendelkezik és mivel járhat az, ha véletlenül megöl valakit. Én pedig nem voltam feljogosítva arra, hogy beavassam ebbe a világba. Másrészt pedig a szülei már gyanakodtak egy idő után, hogy egy vámpírral barátkozik. Szóval őt sem szerettem volna bajba sodorni azért, mert szegény velem játszott néha. – Tisztában vagyok azzal, hogy nem vagy ostoba. Soha nem voltál. – Mondtam halvány mosollyal az arcomon. Tényleg próbáltam helyrehozni, de olyan erős falat húzott maga köré, hogy a segítsége nélkül nem vagyok képes lerombolni. Szükségem van a beleegyezésére ahhoz, hogy segíthessek rajta. Látszik rajta, hogy nincs éppen jó passzban. Lehet, hogy részben azért is viselkedik így velem, hogy valakin levezesse. Nem tudhatom, hiszen ennyi év után nagyon sokat változhatott. Nem csak külsőleg, de belsőleg is. Én is rátettem egy lapáttal azzal, hogy cserben hagytam tudom. – Elhiheted, hogy nem ez a szándékom.. Veled sem ez volt. – Ha tudná, hogy miért mentem el.. Nem. Jobb ez így, hogy nem tudja. Inkább okoljon csak engem ne pedig a szüleit. Ők csak védeni próbálták és én ezt teljes mértékben megértem. – Egyáltalán nem magamat akarom sajnáltatni, de most már semmit nem tudok kezdeni azzal, ami a múltban történt. A jelenben megpróbálhatnám helyrehozni.. Ha engednéd. Mert most nem megyek sehova. – Ha valaki még egyszer megfenyeget nem fogok elmenekülni. Harcolni fogok. Nem rohanhatok el mindig, ha valami balul sül el bármennyire is szeretnék eltűnni a föld felszínéről többnyire. – Candy.. – Szólítottam a becenevén. Pontosan úgy, mint amikor még kislány volt. – Nem azért vagyok itt, hogy fájdalmat okozzak neked. Segíteni akarok. Szeretném rendbe hozni a múlt hibáit. Kérlek engedd, hogy segítsek.. – Olyan rosszul érzem magam, ha azok az emberek, akiket szeretek lógatják az orrukat.
Ahogy átnyújtottam neki azt, amelyet ajándékként szántam, rögtön mosolyra húzódott az arcom. Tudtam, hogy ezzel örömet fogok okozni számára. Hogy miért? Ráéreztem. Talán a férfiaknak is vannak ilyen megérzései, vagy nem tudom. De sosem éreztem még ekkora tanácstalanságot. Mindig a magabiztosságomról vagyok híres és most... megzavar egy nő ebben az egészben. De Ő nem akárki! Ő az a lány, akit egykoron álmaimban láttam... és nem fogom engedni, hogy csak úgy elsétáljon. Azt még ebben a lila ködben sem engedném. - A szülei kreatívak - mosolyodtam el, majd egy halk sóhajjal hátrébb léptem, ezt követően pedig körülnéztem. Semmi kétség nem fér hozzá, ez az üzlet tökéletesen tükröz engem. Egy vén férfit, aki már nem tudja másban látni a boldogságát, csak a régi ereklyékben, melyeket ókori, vagy középkori időkből szalajtottak. Ízlésesen rendeztem be a helyiséget, de nem akartam sokáig ezzel foglalkozni. Ismét megkerestem a pillantását. - Remélem, hogy a későbbiekben is betér ide, kedves - mosolyodtam el szélesebben, és tekintetem furcsa, csillogó fénnyel telt meg. Elhívjam? Vagy ne hívjam? Vén vagyok én már egy ilyen fiatal szépséghez... nem tudom, miként fogadná. Bár eddig sem... szaladt még el.
Széles mosolyra húzódtak az ajkaim. Ez nem volt tőlem meglepő, de eszembe jutott, hogy a szüleim mennyi más tulajdonsággal rendelkeznek azon kívül, hogy kreatívak! Ha ő tudná, ha ismerné a történetet… persze ez olyasvalami, amit nem kötök a legelső velem szembejövő ember orrára, a legjobb barátaim is csak hosszú idő után tudták meg, hogy az apám nem a biológiai apám. Bár a férfiról, akit apámként szerettem mai napig is mindössze azt hiszik, hogy a gyönyörű, rám megszólalásig hasonlító unokatestvérem elképesztően helyes férje. És ezt nem én találtam ki. Idéztem a szavaikat. - Én is remélem. - Biccentettem kedvesen. - Ameddig a városban leszek, bármikor beléphetek az ajtón, úgyhogy figyeljen jól. - Mosolyom nem hervadt le az arcomról, hangomban lelkesedés ólálkodott. Magam sem tudom miért, a férfi akarva-akaratlanul is jókedvet táplált belém. Felettébb szimpatikus volt és sajnálni kezdtem, hogy a saját időmben még egyszer sem találkoztam vele. Húsz évvel később, húsz évvel hamarabb… ha összefutottunk volna, arra biztosan emlékeznék. A gond csak annyi volt, hogy már nem tudtam mit mondani. Miért jöttem volna vissza egy régiségboltba? Elég lett volna tíz percet rászánnom, hogy mindent megnézzek, de nem akartam elkapkodni a dolgot… vissza akartam jönni ide attól függetlenül, hogy konkrét dolgot egyáltalán nem kerestem. - Viszont azt hiszem, most mennem kellene. - Ejtettem ki a számon nagy nehezen ügyelve arra, hogy az apró sóhaj, amit hallatni akartam ne hagyja el a számat. Szívesen lettem volna itt. Akár egész nap.
Nem bíztam benne, talán féltem is tőle és egyben utáltam is őt azért amit tett. Ez nem fog eltűnni azért, mert ő azt akarja. Nem érdekelt a mosolya se és a szavai se. Megtanultam már azt, hogy mindenki csak beszél, de senki se cselekszik. Sok férfinak csak a szája jár, de közben meg képtelenek bármit is tenni, illetve egyre több nő is ilyenné válik, így nem csoda, ha számomra szinte a szavak semmit se jelentenek. Főleg nem egy ilyen helyzetben. Figyeltem őt, de még mindig nem bírtam megmozdulni. Nem akartam a közelében lenni, de ugyan akkor pontosan emlékeztem arra, hogy régen milyen volt az ölelésében lenni és játszani vele. Kezdtem úgy érezni, hogy a sors valami miatt utál engem, hiszen mostanában sorra olyan dolgok történtek, amiket nem akarok. Ha nem ez volt a szándékod, akkor miért léptél le? Miért tűntél el szó nélkül? Miért nem akartad azt, hogy elfejtselek? - kérdeztem tőle egyre ingerültebben és a hajamba túrtam. Nem értettem semmit se és egyre inkább összezavarodtam. Egy pillanatra még a fejemet is lehajtottam. Kezdtem úgy érezni, hogy a fejem lassan kezd szétrobbanni, de még se tudtam mit tenni. Az életem maga lett a káosz, amit részben magamnak köszönhetek, illetve biztos voltam abban, hogy az élet most éppen kacagva figyel engem és élvezi azt, hogy szenvedni lát. -Az igazat akarom. Mond el, hogy miért tetted! - mondtam neki határozottan és újra őt figyeltem. Biztos voltam abban, ha hazudni próbál, akkor soha többé nem fog látni, ha az igazat mondja, akkor viszont nem tudom, hogy mi lesz még. Majd kiderül akkor, de tudnom kellett az igazságot. Nem fog minden helyre jönni, egy mosolytól biztosan nem. Mit vársz, hogy a nyakadba ugorjak? Részben neked köszönhetően lettem ilyen, majd a többi hozzád hasonlónak köszönhetően már nem hiszek a szavakban. Sok mindent lehet mondani, de akkor fogom hinni neked, ha tenni is fogsz érte. - mondtam neki komolyan, majd pedig oldalra pillantottam. Biztos voltam abban, hogy sokan néznek már minket, vagy sokan talán dilisnek hisznek minket, de most egyáltalán nem érdekeltek engem. Majd amikor a régi nevemen hívott, akkor újra ránéztem, de nem mondtam semmit se egy darabig, csak néztem őt. - Scar lehet elkéstél, lehet, hogy már nincs esély számunkra. - mondtam neki egyre halkabban, hiszen tényleg hiányzott nekem, de már egyáltalán nem az a személy voltam akit egykor ő ismert. Megváltoztam, mondhatni teljesen az ellentétem lettem. Egykor angyali teremtés voltam, most pedig maga voltam az ördög. ઈ Note: <3
Amíg a városban lesz... meg kell hagynom, ez szöget ütött a fülembe, és rögtön egyensúlyt kellett váltanom egyik lábamról a másikra, ezzel azt eredményezvén, hogy a sétabotomat is arrébb kellett helyeznem. Már kezdtem reménykedni, hogy talán létezik az a bizonyos - eddig nevetségesnek tűnő - mendemonda, hogy az álmok egyszer valóra válnak. Bíztam benne, hittem... igaz, az elmúlt pár évben a feleségem halála és a fiam gyűlölete miatt lemondtam mindenről. Mikor elvettem azt a nőt, már tudtam, hogy jöjjön bármi... vele kell leélnem az életem. És miután meghalt - még ha gonosz gondolat is - de megfordult a fejemben, hogy ez a sors keze, és hamarosan ismét jön egy álom, mely majd útbaigazít. De nem álom jött... hanem Ő. Delena. - Hogy érti, kedves? Talán készül elhagyni Mystic Falls-t? - kérdeztem, közelebb sétálva hozzá, még ha nehézkesen is a járásom akadozása miatt, majd egy féloldalas mosoly jelent meg az enyhén ráncosodó arcomon. Nem vagyok képes felfogni, hogy mit álltatom magam még mindig! Nézz már a tükörbe, Te vénember! Egy ilyen lány még a mesékben hisz, a szőke hercegben, ki megérkezik fehér lovon. Nem egy hozzám hasonló szörnyetegre várt kislányként, aki... járni is csak bottal tud, és aki már megette a kenyere javát. De ezért élünk. Amíg élünk, tervezünk, várunk... és remélünk. Hallottam ugyan távozási szándékát, de még nem akartam válaszolni. Míg ő nem felel nekem, addig semmiképpen sem. - Sajnálatos lenne. A szülei itt élnek, nem? - vontam fel kérdőn szemöldökeimet.
El akartam mondani az igazságot, de nem tudtam, hogyan lássak neki. Egyszerűen nem akartam bemocskolni a szüleinek emlékét. Nem tudom, hogy milyen viszonyban voltak azután, hogy elmentem. Tudom, mikor ott voltam nagyrészt én játszottam vele. Csak akkor figyeltek fel rá. Mi van, ha egy másik vámpírral kezdett volna játszadozni? Aki tényleg ártani akart neki? Mert én soha nem akartam őt megbántani. Olyan, mintha a húgom lenne vagy nem tudom. Nagyon fontos a számomra. Igazán csak azokat tudjuk bántani, akik fontosak a számunkra és nem tudom, hogy mihez kezdek, ha nem tud megbocsájtani. Hiányzott. Az évek során talán ő volt az, akit úgy igazán közelebb engedtem magamhoz. Hátat kellett fordítanom neki, de ezt az egészet nem azért tettem, mert én így akartam. Megvolt kötve a kezem. Bánom már, hogy akkor nem küzdöttem, hogy nem fogtam Kendra-t és hoztam el magammal, de mégis mi jogon fosztottam volna meg anyától a gyermekét? Nem vagyok egy tökéletes példa. Mindig menekülök. Néha van rá okom néha nincs. Bonyolult. Velem kapcsolatban semmi sem egyszerű erre már rájöttem. De többször nem adom meg magam. Nem leszek gyenge senkinek nem fogom engedni, hogy eltiporjon. – Én elfeledtettem volna magam veled, hogy ne kelljen szenvedned amiatt, hogy megismertél, de a közeledbe sem mehettem! – Beletúrtam a hajamba és éreztem, hogy könnyek marják a szememet és a látásom is elhomályosodik. Ha most elkezdtem nem fejezhetem be. Részben azért, mert megérdemli, hogy egy teljes magyarázatot adjak, amiért elhagytam és nem hazudhatok neki. Talán pont ezért fogom elveszíteni. Most még talán van egy kis remény kettőnk számára. Hogy újra barátok legyünk, hogy megbízzon bennem. – A szüleid rájöttek, hogy összebarátkoztunk. Nem akartak egy vámpírt a vérfarkas lányuk közelében. El akartam búcsúzni tőled, de nem engedtek a közeledbe. Úgy gondolták, hogy rossz útra terellek majd. Úgy döntöttem, hogy megpróbálok később elbúcsúzni tőled.. A játszótéren, ahol mindig játszottunk.. Emlékszel? De úgy őriztek, ahogy akkor kellett volna, mikor kisétáltál az a kocsi elé.. Én próbáltam beszélni veled, de mielőtt még csak a közeledbe férkőzhettem volna ketten lefogtak és pár centiméterre a szívemtől kaptam egy fakarót a mellkasomba. Azt mondták, ha még egyszer a közeledbe próbálok menni megölnek.. Tudom önző dolog volt, hogy elmentem. Harcolnom kellett volna, de.. Ha akkor meghalok talán soha nem látlak újra. Akkor nem tudtam volna helyrehozni a hibáimat és most arra kérlek, hogy add meg nekem ezt a lehetőséget. Kérlek. – Csak rendbe akarom hozni. Tudom, hogy nem lesz egyszerű s a múltamban elkövetett hibát sem tudom eltörölni, de meg akarom próbálni. Főleg, mivel látom, hogy mennyire pocsék állapotban van.. S most, hogy megtudta az igazat a szüleiről talán sokkal inkább szüksége van egy támaszra, mint azt gondolná.
A fülem mögé túrtam néhány kósza hajtincsemet. Nem mintha zavarban lettem volna, de tagadhatatlanul jól éreztem magam ebben a kis helyiségben a tulajdonossal. Ahogy ránéztem... nem is tudom, mintha olyasvalami érzés kerített volna hatalmába, mintha már találkoztunk volna valahol holott tudtam, hogy a lehetetlen nem elég szó arra, hogy kifejezze ennek a gondolatnak a valószínűtlenségét. Mégis hol futottunk volna össze? Biztos voltam benne, hogy életemben először akkor pillantottam meg az arcát, amikor átléptem a boltja küszöbét, ennek ellenére eluralkodott rajtam a deja vu. Furcsa, nem hittem volna, hogy ilyesmi lehetséges. Badarság...az én világomban mi nem lehetséges? - Tudja, egyetemista vagyok. - Az egyetlen ésszerű és logikus magyarázat hagyta el az ajkaimat, amit mondhattam. Az igazságot nem köthettem az orrára, lehet, hogy a telefon után nyúlna és pár perccel később pár férfi kényszerzubbonyt húzna rám. - A hosszabb szünetek kivételével ritkán járok haza... a mostani is egy ilyen hodszabb szünet volt, de nemsokára vége. - A számra és arcomra szinte reflexesen ült ki a csalódottság és egyfajta kétségbeesés, hiszen én sem tudtam, mikor jön el a itt tartózkodásom vége... amikor Esther úgy dönt... vagy amikor teljesen összekuszálódik a jövőm és eltűnök, mert már nem lesz miért visszamennem. - És egyébként is,ha minden igaz, már elrendeztem azt, amiért sürgésem ide kellett jönnöm. Már csak a szüleim tartanak vissza. - Vallottam be. - De ha tud egy frappáns indokot, ami maradásra bírhat, szívesen hallgatom. - Elmosolyodva pillantottam ismét rá, tekintetemben talán még némi gyermeteg csillogás is megbújt. Nem tehetek róla.. egy részem mindig is cserfes lány marad.
Kíváncsi voltam arra, hogy milyen mesével fog előállni, hiszen ilyenkor sokan képesek bármire. Nem tudtam, hogy el fogom e hinni azt amit mond vagy nem, de muszáj volt megpróbálnom, hiszen veszteni valóm nem volt. Maximum hallani fogom az igazságot, vagy a hazugságot. Ráérek utána is agyalni azon, hogy vajon mennyire lehet igaz az amit mond. Soha se engedtem senkit se közel, már gyerekkoromban se, de ő kivétel volt, de jelenleg ezt bánom, hogy megbíztam benne. Bánom azt, hogy barátom lett, olyan lett nekem, mintha a nővérem lenne, de jelenpillanatban olyan volt, mint egy idegen. Úgy éreztem, hogy nem ismerem őt igazán, illetve abban se voltam biztos, hogy valaha képes lennék újra megbízni benne. - Ohh, ezt most sokkal jobb. Tényleg képes lettél volna elfejtetni velem magadat? - néztem rá csodálkozva, mert hiába vágtam azt az előbb a fejéhez, akkor se gondoltam komolyan, vagy talán csak kicsit. Néha tényleg jó lenne, ha valaki tudná törölni a memóriánkat. Nem csak azt szeretném elfelejteni, hogy megbántott, de talán lehet az összes dolgot vele kapcsolatban. Hiába volt fontos számomra, most csak fájdalmat és ürességet éreztem. Úgy éreztem, hogy lassan tényleg szét fog robbanni a fejem mindentől. Túl sok volt egyszerre és túl hirtelen jelent meg újra az életemben. Nem gondoltam volna, hogy a szüleimet bele fogja ebbe keverni. Első pillanatban nagyon dühös lettem és nem bírtam be fogni a számat.- Ennél jobb mesét is kitalálhattál volna.- közelebb sétáltam hozzá, de még mindig a kellő távolságot fenntartottam. A hajamba túrtam, majd habozás nélkül folytattam.- Ebből hagyd ki a szüleimet. Ők nem tehetnek arról, hogy leléptél, vagy ha van is akkor is lett volna rengeteg lehetőséged arra, hogy újra a közelemben legyél. Ott vannak az iskolás éveim. - mondtam neki még mindig kicsit ingerülten, majd pedig az ajkamba haraptam, hogy végre be tudjam fogni. Egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyt és próbáltam lehiggadni és végig gondolni a dolgokat, hiszen lehet igazat beszél, mert az eltűnése után sokkal többet foglalkozott velem anyukám, majd apukám is, de ettől függetlenül még sok lehetősége lett volna. - Hol voltál akkor, amikor megöltem az első embert? Szükségem lett volna egy barátra, de te neked nyomod se volt. Talán igazat mondasz, mondjuk azt, hogy részben elhiszem amit mondasz, de akkor most miért jöttél vissza? Most már nem félsz tőlük? - néztem rá kíváncsian és közben összefontam a karomat magam előtt.- Rendbe szeretnéd hozni? Talán sikerülhet, talán nem. Nem tudom, hogy tudok-e bízni benned... - közben lesütöttem a szememet, mert egy részem örült neki, de a másik részem pedig óva intett tőle. Egy darabig nem néztem rá, majd pedig újra felemeltem a fejemet és megszólaltam, de alig hallatóan és a fájdalom is kicsengett minden szó mögül.- Nem tudom, hogy mi lesz Scar, de ha szeretnéd helyre hozni a dolgokat, akkor bizonyítsd, de ne csak mond. - mondtam neki komolyan és közben végig őt néztem.
Nem szívesen mondtam el neki az igazat, hiszen teljesen mindegy mit mondok a reakciója ugyanez lett volna. Talán még rosszabb is nem tudom. Az igazság fáj ezzel én is nagyon tisztában vagyok, de mások sokkal nehezebben kezelik, mint én. Most pedig hazudjak neki? Mi értelme lenne? Ha most nem is vágná le rögtön a dolgokat, akkor rájönne idővel, hogy hazudtam. Meg amúgy sem tudnék kitalálni jelen pillanatban egy olyan hazugságot, amivel érthető lenne, hogy miért is hagytam őt ott. Szerette a szüleit. Tudom. Minden kisgyerek szereti őket.. Én pedig most szépen darabokra törtem a gyerekkorát ezzel a kijelentésemmel. Tudom semmi nem fog helyrejönni, ha csettintek egyet, mert nem lehet ilyen könnyen helyrehozni semmit sem, de ha nem is próbáljuk meg, akkor soha nem fogjuk tudni, hogy működött volna-e. Na, meg persze az sem lenne egy hátrány, ha nem akarna ennyire ellökni magától. – Miért.. Nem lenne jobb, ha nem emlékeznél rám? Lehet, hogy teljesen más ember lennél ma.. Ezt te magad mondtad. Nem kellett volna emlékezned arra, hogy elhagytalak.. Mikor nem is igazán volt választásom. – Meg akartam fosztani egy keserű gyerekkori emléktől most annyira rossz lennék emiatt? Gyűlöl engem, amiatt, hogy otthagytam. Miattam nem tud megbízni másokban és, akkor még felháborodik, hogyan gondoltam én azt, hogy elfeledtettem vele magam? Talán más lenne ma.. Lehet, hogy sokkal jobb élete lenne, ha én nem keveredek bele, de ez most már soha nem fogjuk megtudni. Tudhattam volna, hogy nem fogja elhinni, amit mondok. Mégis miért hinné el? A szüleiről beszélünk, akiket szeretett és ők is szerették őt. Mondhatok neki bármit nem hisz nekem. Egyszerűen képtelen felfogni, hogy az ő érdekeit nézem még akkor is, ha ez az ő szemében nem így tűnik. Elmondtam az igazat, mert úgy gondoltam megérdemli, de ő mégis csak hazugként tekint rám. Pedig soha, de soha nem hazudtam neki. Az, hogy nem volt lehetőségem elbúcsúzni tőle nem az én hibám. Nem tudom, hogyan reagált volna, ha később újra felbukkanok az életében, de talán akkor még megértőbb lett volna. Azonban nem kockáztathattam, hiszen reménykedtem abban, hogy egyszer talán az évek során újra találkozunk. De ez a találkozás sem úgy alakult, ahogyan gondoltam volna. Nem számítottam barátságos ölelésre, de akkor is rosszul esett, hogy ennyire semmibe veszi a szavaimat. Olyan, mintha falnak beszélnék. Megalkotott egy véleményt és makacs módon kitart mellette. Nem engedi be az információkat, amiket én közlök vele.. Csak egy picit érezném rajta, hogy ő is akar valamit.. Hogy szeretné, ha rendbe hoznánk a kapcsolatunkat, de nem.. Ellök. Folyamatosan eltaszít magától. Ezen a ponton pedig egyáltalán nem rajtam múlik már a dolog. – Én szeretném, de te láthatólag nem. Nem az vagy, akit megismertem. Mindig nyitott voltál.. Most pedig nem is lehetnél zárkózottabb.. Ha tényleg úgy gondolod, hogy van esély a barátságunkra keress fel.. Mert ameddig ilyen passzívan állsz ehhez az egészhez én nem hiszem, hogy képes vagyok küzdeni.. Futni egy olyan szekér után, ami úgy sem vesz fel. – Könnyek szöktek a szemeimbe, majd hátráltam pár lépést és talán még soha nem fájt semmi sem ennyire, de hátat fordítottam és újból magam mögött hagytam. De most az én döntésem volt. Csakis az enyém.
Egyetem. Jómagam már el is felejtettem, hogy milyen az. Akkoriban még nem volt nagy divat, hogy nők tanuljanak, vagy csupán ott nem kerültek előtérbe, ahová én bekerültem, s folytattam a tanulmányaimat. Ez egy rettentő régi történet, és azt hiszem, hogy jobb, ha erről nem is gondolkodom tovább. - Nos, ez igencsak sajnálatos, kedves - jegyeztem meg, majd előre léptem, de továbbra is határozottan támaszkodtam a "támaszomra". A mosolyom még mindig ott időzött arcomon, bár tény, hogy egyáltalán nem estek jól azok a szavak, melyeket kénytelen voltam felfogni. Tehetek mást? Ez a lány egy fiatal nő. Én már legalább három évtizede álmodtam vele... s sokáig hittem, hogy csak egy ostoba téveszme. De nem, itt van. Nem engedhetem csak úgy kisétálni az életemből... akkor is, ha a boltomból hamarosan kisétál. - Nem tudom, elég frappáns-e, de... umm... - gondolkodtam el, de tekintetemet nem szakítottam el az övétől. - Esetleg holnap este egy vacsora mellett szívesen folytatám a beszélgetésünket, ha nincs más... programja - nyújtottam át neki egy névjegyet, melyet az imént vettem fel az asztalról. A hátára gondosan az étterem nevét firkantottam fel, mikor elmerült a tárgyak halmazában, és nem figyelt. - Mondjuk este nyolckor.
Amikor megálltam a kirakat előtt nem gondoltam volna, hogy ennyire magával ragad a hely és hogy a tulaj ennyire... nem is tudom megnevezni, milyen érzések kavarogtak bennem. Mintha mióta az eszemet tudom, azóta ismerném, egyáltalán nem az kattogott az agyamban, hogy egy idegenről van szó. Több óra hosszáig képes lettem volna itt ácsorogni és szimplán beszélgetni vele, de tudtam, hogy az túlontúl furcsa lett volna, ezért is takaróztam inkább azzal, hogy mennem kellene. Más nem jutott eszembe, amitől nem leszek még furcsább. Arra viszont tényleg nem számítottam, hogy vacsorameghívással rukkol elő. Szó, mi szó megdöbbentem, de nem negatív, hanem sokkal inkább pozitív értelemben. Örültem a meghívásnak, szinte azonnal bólintottam a kérdésre és készségesen a kártya után nyúltam, amit felém nyújtott. Nem akartam túl lelkesnek látszani, de az tény, hogyha valamilyen oknál fogva zárós határidőn belül vissza kell mennem a saját világomba, ott már biztosan nem fogunk találkozni. Így és ilyen körülmények között esélytelen, hogy húsz évvel később összefussunk. - Elfogadom a meghívást. - Mondtam ki szavakkal azt, amit a szememben egyébként már láthatott volna. - Akkor holnap este nyolckor... - Mosolyogtam változatlanul és a kijárat felé kezdtem araszolni, szigorúan lassan, hogyha még lenne valami mondandója, akkor ne fojtsam belé a szót hirtelen távozásommal.
Ismét Mystic Falls utcáit koptatom. Újra itt vagyok, hogy megtaláljak egy olyan személyt, akinek bizonyára nincsen szüksége rám. Azt hittem, hogy számítok neki valamit, de ezek szerint nem is tévedhettem volna nagyobbat. A barátom és tényleg nagyon sajnálom, hogy úgy cserben hagytam, de azóta minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megtaláljam és segíteni tudjak rajta, de nem értem el semmit sem. Pedig tényleg rengeteg energiát öltem bele ebbe az egészbe, de mégis olyan, mintha egy árnyat kergetnék, akit talán soha nem fogok utolérni. Vásárlással próbálom elterelni a figyelmem, ami többnyire sikerülni is szokott, de most megint túlságosan sok reményt fűztem ahhoz, hogy megtalálom Stefan-t, de megint kudarcot vallottam. Megálltam és körbenéztem, miközben lehordtam magamat a fejemben, hogy mennyire ostoba vagyok. Arcomat a kezeimbe temettem és úgy éreztem, hogy itt és most el fogom sírni magam nem érdekel, hogy hányan lesznek ennek a szemtanúi egyszerűen csak teljesen darabokra hullok Stefan nélkül. Tudom, hogy neki van szüksége inkább támaszra azok után, ami történt vele nem pedig nekem, de számomra már a közelsége is bőven elég. Tudnom kell, hogy nem veszítettem el a barátomat. Nekem ez mindennél fontosabb. Segíteni akarok rajta, mert a tehetetlenség engem teljesen megőrjít. Könnyek gyűltek a szemembe, de nem engedem, hogy végiggördüljenek az arcomon, mikor elveszem a kezem a szívem nagyot dobban, hiszen meglátom Őt. S ez most nem Tom. Pedig tisztában vagyok, hogy kettő van belőlük is azonban tökéletesen képes vagyok megkülönböztetni őket. – Stefan.. Jól vagy? – Teremtem előtte és végignéztem rajta. Rendkívül pocsék állapotban volt.
Folyton emlékeimet mardosta az a láda, nem tudtam kiverni a szörnyű, keserves dolgokat a fejemből. Silas mit tett velem? Bedobott egy ládába és hol életre keltem, hol pedig haltam, inkább kapcsoltam volna ki az emberségem. Botorkával ugyan, de eljutottam egyik faltól a másikig. Nagy levegő, ki, be. Másnak úgy tűnhettem, mint egy részeg. Bex is a helyett, hogy segített volna, áááá! Ismét egy emlékkép. És, ha nem térnek vissza az emlékeim boldogan leszek a férje vagy mi lett volna? Megálltam egy pillanatra és csak meredtem magam elé, mikor egy ismerős lágyan csilingelő, dallamos hang csapta meg a fülemet. Caroline. Most pont rá nincs szükségem, hogy mondja nekem, hogy ő már keresett eltűntem hasonlók. - Igen, öhm persze. - Ráztam meg a fejemet és néztem bele zöld íriszébe. Nincs kedvem ehhez, de ahhoz se, hogy anyáskodjon felettem. - Mit keresel itt? - kérdeztem, egyenlőre azt se tudtam, hogy én hol vagyok.
Görcsbe rándult a gyomrom Stefan látványától. Talán még rosszabbul nézett ki, mint akkor, mikor kihúztuk abból a ládából. Tisztában voltam azzal, hogy mély nyomot fog hagyni rajta ez az egész, de nem gondoltam volna, hogy ekkora lesz a probléma. Miért nem kérte a segítségemet? Mégis miért akart felszívódni előlem? Annyi kérdés van bennem, de nem vághatom a fejéhez egytől-egyig mindegyiket, hiszen most nem az én érzéseim számítanak, hanem az övéi, hogyan akarja ezt az egészet megoldani, mert én segítek neki megoldani. Muszáj lesz. Nem hagyom hátra a barátaimat. Az nem én vagyok. – Egyáltalán nem úgy nézel ki, mint aki jól van. Stefan aggódom érted. – Kezeimet óvatosan a vállára helyezem, hiszen nagyon úgy néz ki, hogy szüksége van egy kisebb támaszra, mert a lábai egyáltalán nem tűnnek túlságosan biztosnak. A sápadtsága pedig csak tetőzi az aggodalmam. – Téged kerestelek.. Stefan mi a baj? – Tettem fel a kérdést, miközben óvatosan végigsimítottam az arcán. Rég láttam őt ennyire rossz passzban, de nem fogom csak úgy itt hagyni. Nem azok után, hogy hagytam, hogy egy őrült nőszemély magával vigye. Azok után meg végképp nem, hogy ennyi időt töltöttem a keresésével, mire végre megtaláltam.
Olyan szemekkel pásztázott engem, mint ha beteg lennék vagy is ilyen nem tudom, hatalmas sajnálattal. Na pont erre nem volt most szükségem. Most pont egy hatalmas csendre és egyedül létre lesz szükségem. Vállamra tette a kezét én meg elléptem egyet és rá néztem kissé mérgesen. -Nem kell aggódni értem. - mondtam. - Egyedül akarok lenni, nem kellesz nekem most érted? - Próbáltam világosan fogalmazni, hogy megértse, de láttam a szemében, hogy most jön a hiszti, és az, hogy ő segíteni fog rajtam. Nem kell senki segítsége.
Olyan volt, mintha karót döftek volna a szívembe, mikor egyszerűen lerázta magáról a kezeimet. Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki ezt a viselkedést, mikor csak segíteni akarok neki. Tudom, hogy nem voltam ott vele abban a három hónapban és hosszú ideig csak szenvedett, miközben talán nem is gondoltam rá és nem kérhetek elégszer bocsánatot, de most itt vagyok és segíteni akarok neki. Fáj, hogy nem enged közel magához, hogy ilyen intenzíven eltaszít, mert nem akarok mást csak azt, hogy ő jól legyen és ne úgy nézzen ki, mint egy totális élőhalott. – Stefan.. Nem tudsz ellökni magadtól. Pocsékul nézel ki és a legkevesebb, hogy segítek. Kérlek, Stefan hadd segítsek rajtad. – Nagyot nyeltem és a szemeim újra megteltek könnyekkel, mert azt hittem mi ennél jobbak vagyunk.. Hogy szorosabb a barátságunk ennél az egésznél.
Újra megszédültem, gondolataim ismét feketeségben úsztak a fájdalmak folyóján. Istenem, kapaszkodtam bele a falba, de a kezemben maradt egy kis darabja. Tényleg pocsékol voltam és még jobban zsongott a fejem, hogy Caroline itt akart nekem segíteni. Ez már nagyon sok volt nekem. Felnéztem rá, szemeim elfeketedettek, arcomra erek kerültem fogaim előjöttek. Kezem akaratlanul is a lány nyakára ment és fel emeltem őt. - Hagy engem békén Caroline! Nem érted? - Kiabáltam rá, majd eszméltem, hogy mit is teszek, hogy mit cselekszem éppen és szorításom engedte a lány nyakát. Megráztam a fejem, majd rá pillantottam. Bocsánatot kellett volna kérnem, de nem tettem.
Úgy éreztem, hogy bármit teszek vagy mondok az csak rossz lehet, de nem adom fel. Én nem az a személy vagyok, aki egyszerűen csak hátat fordít a barátainak, ha ők arra kérik. Nem fogom itt hagyni, mikor láthatóan szenved. A nyakamhoz kaptam, hiszen Stefan keze szorosan fonódtak köré. Nem értettem, hogy miért teszi ezt, de láttam a szemében, hogy egyáltalán nem önmaga. A tekintete ürességről, ugyanakkor hatalmas fájdalomról árulkodott, ami az én szívemet is darabokra szaggatta. Mégis mit tehetnék, hogy csökkentsem a fájdalmat Stefan? Csak egy kis jelet kérek, mert tényleg bármire képes vagyok azért, hogy őt visszakapjam. – Nem hagylak békén. – Mondtam köhögve, miközben próbáltam összeszedni minden erőmet, hogy beszélni tudjak és a tüdőm újra megtelhessen levegővel. – Nem foglak békén hagyni, mert a barátom vagy és segíteni akarok neked. Segíteni fogok, mert ezt teszik a barátok Stefan. Nem fogok egyszerűen csak hátat fordítani neked, mikor látom, hogy szenvedsz. Csak mondd meg kérlek, hogy mégis hogyan segíthetnék rajtad és megteszem! Bármit megteszek, Stefan! – Könyörögtem a segítségéért. Hogy mondja el mégis mire van szüksége, mert tényleg nincs olyan dolog, amit ne tennék meg érte.
Mosolyogva fürkésztem az arcát. Nem voltam benne biztos, hogy elnyeri tetszését a merészségem, miszerint meghívtam őt, de volt bennem annyi bátorság, hogy megtegyem. Nem tudom, talán a kor tette - ami több mint valószínű - hogy ennyire magabiztos voltam, s nem féltem túlontúl a kosártól, amelyet kaphatok, de végülis... mégsem olyan könnyű ez. Erre a lányra már régóta vártam. Mióta kisfiúként láttam őt álmomban... még csak boszorkány sem vagyok, hogy előre ráérezzek egy effajta történésre! Érti a pokol, hogy mi történik itt az utóbbi időben. - Alig várom, hogy ismét lássam, kedves! - szóltam még utána, mosolyomat továbbra is őrizvén, és felsóhajtottam halkan, miközben továbbra is a botomon támaszkodtam. Ki kell találnom valamit holnap estére, egy kellőképpen megfelelő ajándékot, ahogyan az régen szokás volt. Végülis... már azt hiszem, tudom, mit viszek magammal.
Kezdőlap
Because everyone has a good and dark side
