- Hát, akkor válaszd a gyűrűt - kortyoltam bele a kávémba, miután a tejszínhabbal jól eljátszadoztam, majd végignéztem rajta, különösképpen az arcán, és hirtelen nevetnem kellett tőle, bár talán ez hangosan nem bukott ki belőlem. Jó ég, hogyan juthat el Ő idáig? Mindig azt bizonygatta, hogy őt nem enyhíti meg semmi. És tessék. Tatia megtette. Nem mintha zavarna, mert nekem is ott van Damon, és Damon is... hogy is mondják? "Emberibb", mióta velem van... de Klaustól ez már durva. - Mondták már neked, hogy kissé... bomlik az image-ed? - vontam fel a szemöldökömet. - Tudod, nagyon édes, hogy szerelmes vagy, meg minden, de... ahhoz képest, ahogy Damont szoktad gúnyolni, amiért családja van... te is abba az irányba haladsz - billentettem oldalra a fejemet.
Elkapott egy halvány köhögőroham. Valahogy mostanában nem volt túl jó dolog a családot emlegetni előttem... - Attól én messze vagyok - morogtam. - Mellesleg, lehetek szerelmes, attól még mindig én vagyok az Első hibrid! - telt meg a tekintetem büszkeséggel, és a mellkasomra csaptam. - Ha eljön az időm, hogy uralkodjak a világ felett, Tatia lesz majd a királynőm, aki az oldalamon ül - ittam bele a kávéba. - A szerelem nem változtatta meg a céljaimat. Sőt, mondok neked valamit. Ha akarod látni, milyen is vagyok valójában, gyere el velem vadászni. Most. Én még például sosem láttam, te hogyan ölsz. Talán tudok jó ötleteket adni. Hogy hogyan játssz a prédával, mielőtt kioltod az életét.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Hm - bukott ki belőlem csupán ennyi. Nem volt jogom Tatiáról beszélni, hiszen annyira azért nem ismerem, de talán a vérvonalunk miatt, vagy valami, talán Petrovaként ő sem a hatalomra vágyik. Vagy nem is tudom. Nagyon tág a lehetőségek tárháza. Felsóhajtottam, de ahogy meghallottam a vadászat szót, hatalmasat kellett nyelnem. A mellkasom rögtön égni kezdett, hiszen eszembe jutott a múltkori kis baleset a plázában. De a fejem rögtön tiltakozásba kezdett. - Nem ölök embert - bukott ki végül belőlem nagyot nyelve.
- Na tessék - vetettem magam hátra a székben, egy amolyan "ezt nem hiszem el" arckifejezéssel. - Látod, Salvatore máris mit tett veled? Ugyanolyan leszel, mint ő. Egy vámpír, aki nem kóstol bele az emberi vérbe, haszontalan. Higgy nekem - hajoltam közel Elenához - minél jobban megtagadod magadtól, annál nagyobb lesz a kísértés. A végén az őrület szélén fogsz állni. Bár csak hallomásból tudom. Sosem aljasodtam odáig, hogy megkíméljek néhány emberi életet. És ha attól félsz, hogy Salvatore megtudja, ígérem, én nem fogom elmondani neki.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Damonnek hívják! - bukott ki belőlem már hevesebben, miközben egyre nagyobb kétségbeesés indult el a bensőmben, ahogy a fejem harcolt az ösztönöm ellen, és tudtam, tudtam, hogy nekem, az én akaratomnak kell erősebbnek lennie. Nem pedig Klaus szavainak. - Ő talán nem tudná meg. De én tudnám - mondtam valamiért rekedt hangon. - Öltem már embert. Nem akarom még egyszer megtenni... ti Tatiával ezer éve úgy éltek, hogy nem törődtök mások életével. De én nemrég még ember voltam... nekem gyerekeim vannak, és van valaki, aki csakis miattam, miattunk képes megállni, hogy ne öljön meg senkit. Ha ő képes rá miattunk, akkor én is képes vagyok rá miattuk.
- Neked lehet Damon - vigyorogtam el magam - sőt, becézgetheted is, ahogy jólesik, nekem Salvatore marad, és kész - vontam meg a vállam. - Szóval öltél már - állapítottam meg. - És ne mondd, hogy nem esett jól. Tudod, mi a baj veletek? Hogy elvárások alapján éltek. Én pont azért vagyok szabad, és független, erős és hatalmas, mert nem érdekelnek mások. Ha élet kell, elveszem. Ha hatalom kell, elveszem. És nem érdekel, kin vagy min kell keresztülgázolnom ezért. Tudod, kis hasonmás, te túl sok örömöt tagadsz meg magadtól, pedig sok jó dolog van, ami vár még rád az életben. Meg volt is már... kétszer - vigyorogtam el magam, hogy megértse, arról beszélek, amikor ő meg én egy mámoros éjszakán egymásnak estünk.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Mondj akármit... hogy ha választanom kell a gyilkolás és a családom között, akkor az utóbbit választom - mondtam ezt már határozottan. Nem akartam még egyszer átélni azt, mikor Damon úgy nézett rám a plázás hírek után, mint valami véres rongyra, akivel mindenki feltörli a padlót. Nem akartam ezt a tekintetet még egyszer. Igaz, most Delena nincs itt, hogy végignézze. Valami negédes mosoly jelent meg az arcomon, természetesen színtiszta kényszerérzetből. - Az életben vannak más jó dolgok is, mint az, hogy lefekszel olyannal, akit nem szeretsz, de vonzódsz hozzá. A gyerekeidet látni, látni ahogyan mosolyognak, járni tanulnak, vagy éppen először beszélnek... azok tényleg jó dolgok. Te viszont túlontúl nagyra becsülöd magadat és a teljesítményedet - legyintettem.
- Nagyra becsülöm a teljesítményemet? - vontam fel a szemöldökömet. - Nyilván joggal. Ezer év alatt számolni sem tudom, hányszor hallottam, hogy tökéletes vagyok az ágyban - hunyorogtam jókedvűen Elenára. - Emlékeim szerint te sem távoztál tőlem csalódottan - tettem hozzá, majd széles, aljas vigyorra húzódott a szám. - Azt hiszem, a napokban meglátogatlak titeket. Megigézem Salvatorét, hogy viselkedjen végre vámpírhoz illően. És ha majd ő gyilkolni kezd, te sem fogod sokáig megállni, hogy ne tedd - hajtottam fel a kávémat.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Hát persze. Az igézett nők biztosan örömmel mondanak ilyesmit - vontam egyet a vállamon, majd az utolsó néhány mondatát hallva felkaptam a fejemet, és úgy néztem rá, mintha maga a sátán ült volna le mellém. Nagyon nagyot kellett nyelnem, így mértem őt végig, és rázni kezdtem a fejemet. - Ezt nem fogod megtenni. Ismerlek, ilyet nem teszel meg - súgtam, de már magam sem tudom, hogy kit akartam ezzel meggyőzni. - Mi kell még neked ahhoz, hogy végre békén hagyd a családomat?
- Igazad van. Nem teszem meg - biggyesztettem le az ajkaimat. - De csak arra való tekintettel, hogy te még vámpírként is fontos vagy nekem. A hasonmás vérvonalba tartozol. Emberként, vagy vámpírként, egyre megy. Na meg persze, a szép, közös múltunkra való tekintettel nem - fontam össze a két kezem a tarkómon. - Nem bántom a családodat. Egy ideje már mintha felétek sem mentem volna, ha ez nem tűnt fel. Vagy ha mentem is, segítő szándékkal tettem. Arról nem én tehetek, hogy te nem éltél ezzel.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Kicsit megnyugodtam, de nem tartott sokáig, mert valami láthatatlan okból kifolyólag elég gyorsan dühös lettem ismét. Felálltam, az asztal fölé hajoltam, megtámaszkodva rajta a két tenyeremmel, így nézve a tekintetét immáron jóval közelebbről. - Jól jegyezd meg, mert csak egyszer mondom el... se bántó szándékkal, se segítő szándékkal ne gyere a családom közelébe, és én sem megyek a tiédbe - jöttek ki belőlem némileg sziszegve a szavak. - Nincs szükségünk a segítségedre, egyedül is megoldjuk a gondjainkat.
Kissé meglepve, és elkomorodva néztem Elenát, ahogy az asztal felé magasodott. - Hagy mondjak neked valamit, kis hasonmás - mondtam komolyan. - Tudom én, mi a te bajod. Olyan vagy, mint a beteg emberek. Egy féllábú emberi lény is szeretne olyan lenni, mint az egészséges társai. De nem lehet, hisz nincs rá lehetősége. És mit tesz ilyenkor? Gyűlöl mindenki mást, akinek van lehetősége megtenni azt, amit neki nem. Hát ilyen vagy te is. Neked is fél lábad van. Csak épp nem fizikailag - néztem a szemeibe.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Kissé meglepve néztem rá, még mindig az asztalra támaszkodva. Oké, értettem, hogy miről beszél, csak éppen nem gondoltam, hogy így lenne. Mert nekem mindenem megvan... és ha nem is lenne, hát nem őt "gyűlölném", mert neki van valamije, ami nekem nincs. Mégis, mije van? Hatalma? Én arra sosem vágytam. Szabadsága? Talán igaz, nekem ilyen nincs. De nem is engedném, hogy legyen, ha a szabadság abból áll, hogy elveszítem azokat, akiket szeretek. - És szerinted én miért gyűlölök másokat? Mim nincs meg, ami másoknak igen?
- Az Élet, kis hasonmás. A nagybetűs Élet - válaszoltam. - Túl korán lekötötted magad. Túl korán lettél feleség, és anya. Túl korán vesztettél el mindenkit, a családod, a barátaidat, a lelked ártatlanságát Oliver oldalán. Ez hiányzik neked, Elena Gilbert - álltam talpra. - Ha gyűlölni akarsz az őszinte szavakért, tedd. Így sem voltam a szíved csücske.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Na jó, erre nem számítottam. Egyáltalán nem is tudtam, mi lenne rá a jó felelet. Hiszen azt hiszem, a hűtlenkedéseim okában az is benne volt a vágyódáson kívül, hogy... a korombéliek még nem állnak meg egyetlen férfi mellett, hanem vágyódnak a kaland után, annak ellenére is, hogy az én életem magában egy kaland. - Nem gyűlöllek - mondtam végül ennyit. - De az ellen tenni már nem tudok, hogy nincs életem. Nem fordíthatom vissza az időt. És nem is tenném - mondtam már visszafogottabban, és elfordítottam a tekintetemet.
- Hát persze. A te döntésed - biccentettem. - Én semmi mást nem akartam, csak azt, hogy élj egy kicsit. De ha nem, hát nem... - sóhajtottam színpadiasan. - Kísérhetlek még valamerre, vagy faképnél hagysz? - vágtam aztán zsebre a kezem, és a sarkaimon hintáztam egy keveset.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Visszaültem a helyemre, miközben hol a tekintetét néztem, hol a szomszéd üzletet, végül úgy döntöttem, hogy inkább tovább iszom a kávémat. - Még nem ittam meg a kávémat. Te mehetsz, ha akarsz. Vedd meg Tatiának az ajándékodat - jegyeztem meg.
Nem is értettem miért lép a lábam, miért mozdul a kezem, miért düllednek ki a hegyes szemfogaim, amikor egyértelműen nemet mondtam és az agyam minden szeglete elutasítja a testem működését. Miért fogom be a nő száját?! Miért motyogom neki azt, hogy ne sikítson?! Miért hajolok a nyaka fölé, amikor még mindig azt suttogom Rebekah-nak, hogy nem akarom, segítsen rajtam. Hogy lehet valaki ekkora dög? Hogy tudott egyáltalán megigézni? Figyelmesebben kellett volna olvasnom az anyám feljegyzéseit. Biztos volt még pár dolog ott az eredetiekről, amiket feltétlen tudnom kellett volna és akkor most talán nem szívnám ki egy eladó vérét a bolt kelős közepén. Amikor megízleltem a vér ízét már csak egy cseppnyi ellenállás volt bennem, de tudtam, hogy már akkor sem tudnék leállni, ha nem lennék igézet alatt. Most nincs itt sem Nash, sem Ariel, hogy lerángassanak erről az ártatlan nőről, itt fog meghalni a kezeim között. Görcsösen szorongattam a nő kezét, míg végül elernyedt a teste a karjaimban és ha nem fogtam volna már a földön lenne. Az utolsó csepp vérét is izgalommal, élvezettel, vággyal és félelem, aggodalom vegyes egyvelegével szívtam ki, majd megmerevedtem és a nő hideg teste kicsúszott a kezeim közül. Meghalt. Pár percig csak némán álltam és Rebekah kárörvendő vigyorába bambultam, amíg fel fogtam mit tettem. Fuldokló, keserves zokogás tört fel a torkomból és mit sem törődve a boltban lévőkkel hangosan üvöltözni kezdtem Rebekahval. - Te szemét dög! Hogy tehetted ezt velem?! - a lábaim megremegtem és gyengeségük miatt a padlóra hulltam az áldozatom mellé. Nem bírtam ránézni. Átkaroltam a térdemet és hangosan felzokogtam. Miért nem volt itt most senki sem, hogy segítsen rajtam? Miért nem követnek az őrangyalaim? Hova lettek? Elhagytak? Mi tettem, hogy ezt érdemlem? Remélem most meghalok. Remélem Rebekah megöl, mint én azt a nőt és véget vet ennek a mardosó, súlyos érzésnek. A torkomban csomó gyűlt, a hasam görcsösen összerándult és több tonnás vassúly nyomta a mellkasom. Már búcsút vettem az életemtől. Fel sem néztem Rebekahra utoljára, hogy lássam a gyilkosom mohó tekintetét, hiszen biztosan a sajátomat is láttam volna. Nem akarok olyan lenni, mint ő. Nem is akarok tudni arról, hogy véletlen olyan lennék, mint ő... vagy, mint az anyám. Úgy viselkedtem az előbb, mintha semmiben sem különböznék tőle. Én is öltem és hiába fogom az igézésre. Hallottam már olyan embert is, aki ellen állt. Nagy akarattal képes lettem volna rá, de egy szörnyeteg vagyok. Egy vérszívó szörnyeteg. Hiába próbálom tagadni. Mindennél jobban vágyom a friss emberi vér édes ízére. Ó, bárcsak eltűnnék! Megszűnnék létezni! Bárcsak itt lenne most Nash és találna valami megoldást. Biztosan találna, de nincsen, hiszen megint itt hagyott egyetlen szó nélkül. Kivertem a fejemből őt. Ennyi baj nyakába nem rakok még egy problémát. Különben is, ha meghalok még egy pofont sem tudok adni neki. Nem járhat ilyen jól! - Érzéketlen ribanc, miért volt ez neked jó? - sikítottam tovább. Továbbra is hangosan zokogtam. Utálom Rebekah Mikaelsont! Teljes szívemből gyűlölöm. És ha most nem öl meg, akkor egész további létezésem alatt azon leszek, hogy tönkretegyem az életét és megöljem őt.
Annyira mosolyogtam a látványon ahogy szenvedett. Imádtam játszani az emberekkel elnézést vámpírokkal. Imádtam a hatalmat azt, hogy bármit megtehetek és minden az ölembe hull csak annyit kell tenne, hogy mélyen a másik szemébe nézek. Olyan jó móka. Néztem ahogy Claudia az utolsó cseppig ki issza a lányból a vért. ismét mosolyra derült az arcom mikor el kezdett velem ordibálni.-Gondold meg kivel ordibálsz. Szedd össze magad-Mondtam, majd ő le ereszkedett sírva én meg fel rántottam. Szemébe néztem ismét közel és ajkaimat szavakra gömbölyítettem. -Élvezted a dolgot, többet akarsz még persze mértékkel és velem tartasz.- Mondtam, majd a lány abba hagyta a zokogást és szép lassan felcsillant a szeme. Imádtam ezt. Parancsolni és uralkodni.
Elkaptam a karját és magamhoz húztam. -kaparjuk össze és ássuk el valahol.-Mondtam a hullára nézve ami egy sarokban feküdt. Felkaptam és elundultam vele kifelé. Már éppen estére járt az emberek kezdtek haza menni. Remek, gondoltam magamban és megálltam nem messze a boltól lecsaptam a hullát a földre és a ruhámra néztem ami véres lett. -Remek. Claudia kérlek hozd ide a kertész ásóját.-Mondtam ami a falnak volt támasztva. Villám tempóban el temetem a lányt és mosolyogtam. -Egy új élet kezdete kedvesem.-Fogtam meg a lány vállát és cirógattam meg másik kezemmel baba arcát.
- Rendben, legyen - dobtam pénzt az asztalra a kávéért. - Megyek. De valamit ne felejts el, Elena Gilbert. Tagadhatod az igazságot, a családod elől, önmagad elől is. De eljön majd egy reggel, mikor ráébredsz, hogy az élet elszállt feletted, anélkül, hogy magad éltél volna. Olyan lesz, mintha egy súlyos vasgolyóba fejelnél, és életed minden hátralévő percében ott lesz veled. És akkor fogod elveszteni a családodat, és önmagad is. Mert ez elől az érzés elől nem lesz más menekülés, csak a gyilkolás. Jusson majd akkor eszedbe mindaz, amit most mondtam - biccentettem még egyet oda, aztán elsétáltam. Tényleg ideje volt valamit néznem Tatiának.
(pláza)
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Csak néztem Klaus után, majd rántottam egyet a vállamon. Éppenhogy hidegen hagy, mit beszél. Most ne akarjon nekem "hogyan éld az életedet" tanácsokat adni, mert nem vagyok vevő rájuk. Felsóhajtottam, megittam a kávémat, majd megfogtam a vásárolt fehérneműt, és megindultam hazafelé, útba ejtve egy cukrászdát.
Alig érkeztem meg Mystic Fallsba. Untam már New Orleans-t. Ott mindig minden egyformán történik. A vámpírok megölik azokat, akik boszorkányságot gyakorolnak. Szegény boszorkányok... olyan sokaknak nem marad feje... vagy éppen vér a testében. Kár, hogy ilyen vérszomjasak ezek a drága vámpírok. De én pont ezt imádom bennük. Imádom, ahogy szívják a véremet. Bár be kell vallanom, hogy a férfi vámpírokat jobban csípem, mert szó mi szó, sajnos még nincsenek ferde hajlamaim, amik lehetővé tennék, hogy női vámpírokkal is időt töltsek. Az olyan... gusztustalan. Még az én gyomromnak is. A férfiak jók... ők... olyan... különlegesek. És használhatóak egy nő által. Egy nő nem használhat nőt. De férfit igen. És én ebben tökéletesen mester voltam. Majd végül megöltem őket, ha már meguntam. Vásárolni akartam. Jó ez, ha van kivel. Csak éppen nincs. Még nem találtam itt olyan vámpírt, akivel időt tölthetnék. De talán ez rövidesen változik.
Vártam, hogy megöljön... Féltem tőle ugyan, de meglehet, hogy megváltásként hatott volna rám és jobban jártam volna, ha úgy végzem, mint az eladó a földön. Neki csak eszméletlenül, minden csepp vérétől megfosztva feküdnie kellett a földön, azt várva, hogy majd valaki rátalál, esetleg elviszi onnan. Ezzel szemben nekem sokkal nehezebb dolgom volt. Szembe kellett néznem Rebekah-val, akinek lassan a jelenlététől is hányingerem van, de amikor megszólal azon a kényeskedő, kisasszonyos, flegma hangján... Egyszer megtalálom a módját, hogy kicsináljam. - Hagyj békén vagy ölj meg! - ordítottam az arcába, amikor felrántott a földről. Nem akartam teljesíteni a kívánságait, de nem tudtam mit tenni akkor, amikor megigézett. Kiráncigált az utcára és a bolttól nem messze, egy eldugott helyen elkezdett ásni, majd villámgyorsan eltemette a hullát. Már nem pityeregtem, mert megparancsolta és hiába zokogtam volna tovább, keservesen, a könnyeim megapadtak, nem tudtam mit tenni ellene. Teljesen ki voltam szolgáltatva ennek az ősi ribancnak. - Ne nyúlj hozzám. - morogtam és elhessegettem az arcomat cirógató kezeit. Nem kell új élet. Ez már a második számomra és egészen eddig élveztem, jobban, mint a másikat, most viszont újra a mélyen érzem magam. Ötleteltem hogyan úszhatnám meg az önző, kínzó húzásait, hogyan menekülhetnék, de tudtam, hogy nem tudok. Gyorsabb, erősebb, idősebb mint én és még rafináltabbnak, ravaszabbnak sem mondhatom magam.
Már rég jártam Mystic Falls-ba, de jó volt végre visszatérni. Itt valahogy még a szél is máshogy fúj. Ez a város nem unalmas, nem úgy mint egyes helyek. Itt hemzsegnek a hozzám hasonlók, de ugyanakkor ez több veszélyt is jelent a fiatalabb vámpíroknak. Mint én... csak én már megtanultam vigyázni. Bár szeretem a feltűnést, mégse okozok olyan nagyot, hogy az idősebb vámpírok felfigyeljenek rám! Az nem lenne a legjobb, habár valahogy csak megúsznám! Ehhez azért mégis csak jól értek.. már nem egy veszély helyzetet megúsztam ahhoz, hogy tudjam mit kell egy olyan helyzetben csinálni, vagy mondani. Első programnak a városban a vásárlást terveztem. Nem hoztam magammal sok mindent (nem mintha nem lenne..) így hát vásárolnom kell egy-két új ruhát. Azok úgyis mindig jól jönnek, nem árt egy pár újabb darab. Akár egy felső, vagy bármi más. Érdeklődve sétáltam végig az üzlet soron és nézegettem a kirakatokat, míg nem meg nem álltam az egyiknél. Egy lány sétáltam el mellettem. Valamiért rögtön felfigyeltem rá, de aztán végül elfordítottam róla tekintetem, és a kirakatban lévő ruhákra néztem újra, gondolkodva, hogy ebbe az üzletbe be kéne mennem.
NEm tudom, mennyi ideig merengtem a saját világomban, de ami feltűnt, hogy egy lány jelent meg. A kinézete alapján lehetne szimplán ember... de a szeme másképpen csillogott. Talán pontosan ez volt a jó abban, hogy élősködtem a vámpírokon. Remekül kiismertem a jellegzetességeit. Bár ő valamiben mégis más volt. Nem volt teljes egészéebn az, aminek látszott. Pompás! Itt már hódítanak a félvérek. - Szerintem jólállna neked. - álltam meg mellette, azt a ruhát bámulva, amit ő kiszemelt magának, hiszen látszott, hogy be akar menni az üzletbe. - A bőrödhöz illik ez a szín - böktem a kirakatra, majd a lány arcát vizslattam. - Na de a mellette lévő lenne az igazi! Az már csak... hab a tortán - vigyorodtam el. - És bocs, hogy beleszóltam, de ezt nem hagyhatom szó nélkül.
Kezdőlap
