Úgyszintén tudtam, hogy nem sokáig leszek egyedül. Talán a szellemeknek erre van valami furcsa ráérző képessége, mert a hosszú évszázadok után már nem ez volt az első alkalom. Hm, komoly dilemmát és fejtörést is okozhatna a dolog. - Liam. - jelent meg egy apró mosoly az arcomon, ámbár nem akartam, hogy zavarban érezze magát azért, mert ő látja a szellemeket, és ráadásul... szóval képes velünk kommunikálni. Míg mások nem. És ezért őt bolondnak látják. - A boszorkány még kissé elfoglalt. - jelentettem ki szomorkásan. - De reméltem, hogy te nagyobb sikerrel jártál mint én. - húztam el számat aprón.
Apró mosolyt engedtem el miközben a lányt néztem. -megígértem vagy nem?-Néztem rá, majd kacsintottam. -Ha nem ragaszkodsz ahhoz a banyához szerzek másikat.-Suttogtam halkan, mert egy férfi éppen hülyének nézett engem. Kész voltam az összes szellemnek segíteni, még is csak én vagyok az utolsó ments várjuk. Nekem is jól esne, ha valaki segítene miután meghaltam.
Oké, igaz, tényleg rossz ötlet volt azt mondani, hogy már eltetettem magamnak a cipőt, de mit mondhattam volna?! Akartam azt a lábbelit, nagyon vágytam rá, de leginkább arra, hogy végre kiharcoljak magamnak valamit. Körbenéztem a boltban, túl sokan voltak. Még csak le sem tudom döfni a cipő magas sarkával... Ijesztő, hogy ilyen gondolatok jártak a fejemben. Nem akartam olyan lenni, mint az a sok gonosz, őrült vámpír, aki önön célokból használja az erejét. Itt egy példa: a drága anyukám. Ezért mély levegőt vettem és lenézően végigvizslattam a lányt, de jó feltűnően. - Tudod mit? Tartsd meg a cipőt. Neked nagyobb szükséged van rá... - motyogtam szánakozó tekintettel, majd hátat fordítottam és elhagytam az üzletet.
Nagyon jólesett, amit mondott. Leginkább azért, mert már szívből ott akartam lenni a testvérem mellett. Talán Katerinának nincs másra szüksége, mint rám. A húgára... hiszen olyan régen volt már, hogy ő és én egymás kezét fogja, kislányként, de boldogok voltunk. Soha senki nem kívánt olyan jó leánygyermekeket, mint amilyenek mi voltunk. S nem is értem, hogy mi történt, miután betöltöttük a 15-öt. - És ki az a boszorkány, akit szerezni tudnál? - kérdeztem nagy nyeléssel.
- Szóval még nem... - hangsúlyoztam ki a középső szót, majd felsóhajtottam, és hajamba túrva mértem végig a lányt ismét. Tipikusan Klaus ízlése, valamelyest hasonlít is a Petrovákra a barna hajával, bár a szemét most inkább nem fixírozom. Arra végképp nem vagyok kíváncsi. Úgy döntöttem, ebből a vásárlásból nem lesz már semmi ma, tehát ha lehet, fordítsam másra a szabad időmet. Valószínűleg a legjobb az lesz, ha erre a drágalátos hölgyeményre fordítom, és hát... kezdünk nagyon abba az irányba haladni, hogy meg akarjam tépni, ha még egyszer utalást tesz arra, hogy az ő dolga, hogy Klaust - a köteléke végett - értesítse, vagy védje, ha úgy adódik. - Szóval.. - sóhajtottam, és odahajoltam hozzá, hogy egy ravasz vigyorral mélyüljek el szemeiben, s mi több, a vállára tettem a kezét. - Hogyan akadályozod meg, hogy ne akarjak bosszút állni azon a szemét hibriden... kicsi lány? - vigyorodtam el, de mikor eszembe jutott valami, csak egy sóhajtással az órámra néztem, és csalódottan fordítottam tekintetemet a lányra. - Igazán kár. De mennem kell. - jelentettem ki csalódott arccal, majd hátat fordítottam neki. - Ne aggódj. Találkozunk még. - vigyorodtam el, még ha ő ezt nem is láthatta. - Erin birtoka -
Nagyon jólesett, amit mondott. Leginkább azért, mert már szívből ott akartam lenni a testvérem mellett. Talán Katerinának nincs másra szüksége, mint rám. A húgára... hiszen olyan régen volt már, hogy ő és én egymás kezét fogja, kislányként, de boldogok voltunk. Soha senki nem kívánt olyan jó leánygyermekeket, mint amilyenek mi voltunk. S nem is értem, hogy mi történt, miután betöltöttük a 15-öt. - És ki az a boszorkány, akit szerezni tudnál? - kérdeztem nagy nyeléssel.
Egy nem éppen jól sikerült vadászat után, úgy döntöttem lazítok egy kicsit és vigasztalásul, siralmas teljesítményem miatt, elmegyek vásárolni. A vásárlás mindig segít, lelki erőt, kitartást, örömöt nyújt és őszintén sajnálom, azokat az embereket, akik nem ismerik azt az elégedett, elismerő érzést, miután vett egy jó ruhát. Legjobban cipőt szeretek venni, abból mostanában jó párral bővült a gyűjteményem. Most azonban nem csak saját magamnak néztem cuccokat. Jin említette, hogy jó lenne néhány nőies darab az ő szekrényében is, de minek után ő ki nem állhat vásárolni és nincs is nagyon tisztában, milyen ruhát kéne vennie, nekem kellett eljönnöm és választani számára pár göncöt. Na nem mintha nehezemre esne...
Az egyik karomat hat ruhadarab súlya nyomta a másik kezembe pedig csak három pár cipő fért. Így léptem be az öltözőbe. Gyorsan magamra is húztam az első ruhát és a hozzá illő cipőt. Kiléptem a függöny mögül, hogy a nagy alakos tükörben is megnézhessem magam új ruhámban. A cipő nem tetszett hozzá, ezért felpróbáltam egy másikat és teljesen belemerülve vaciláltam a két darab között. Nem sokan voltak a boltba, épp egy perce lépett be egy magas, szőke szépség. Úgy döntöttem kikérem a véleményét, mert így kapásból nekem mind a kettő tetszett.
- Szia! - szólítottam meg halkan. - Segítenél egy picit? Mit gondolsz ehhez a ruhához, melyik cipőt válasszam? - úgy kérdeztem, mintha élet-halál kérdés volna. Beharaptam az alsó ajkam és aggódva járt a szemem a két magassarkú között.
Haza utam nem volt egyszerű ott hagyni Odettet meg pláne nem. Vissza kellett utaznom a városomban egyszerűen nekem hiányzott, nem tudtam merre lelem meg Klaust és azt se, hogy mikor látom újra a barátnőm, de tudtam felkeress majd. Kitettek engem egy hosszú üzlet sor előtt taxival muszáj volt sétálnom is. Amik Chichagóban történtek az nem volt éppen kellemes. Sétálgattam a hosszú sorok között mikor észre vettem egy csoda szép cipőt. "Ez kell" Villant végig agyamon ez a mondat.
Besétáltam és egyből mikor közelebbről is szemügyre vettem láttam, hogy ez nekem nem kell. Felháborodtam, hogy közelebbről milyen rusnya. Egy barna hajú pörgős csaj jött ki és engem faggatott melyik cipő legyen. Felhúztam bal szemöldökömet és flegmán néztem rá. -Minek nézel te engem. Nem vagyok eladó!- Mondtam egy hökkenés közepette. Nem tudja ki vagyok? Bár ahogy szemügyre vettem a lányt egyre jobban éreztem, hogy nem rég lett vámpír. Ráadásul nem is olyan rég táplálkozott. -Finom volt-Kérdeztem csintalan mosollyal kerek arcomon. Végig gondoltam az én első táplálkozásoma. Még mikor a vikingek idejében jártunk támadtam rá egy férfire nem bírtam a véremmel így üresre szívtam a férfit, a vére olyan volt akár a friss méz és csak úgy csorgott le a torkomon. Többet akartam és meg is szereztem. De ez már nagyon régen volt. De a szépségem semmit nem változott sőt szebb lettem a koromhoz képest.
Amilyen szép kívülről, olyan ronda belülről. Már akkor is észre kellett volna vennem jellegzetes, lenéző vonásait, határozott, magabiztos lépéseit és unott arckifejezését, amikor belépett az üzletbe, de nálam nem első látásra értékelődnek át a dolgok. Viszont már az első szavánál azt kívántam bár meg se szólaltam volna. Arcán egy idegesítő fintor volt, mintha állandóan valami büdöset érezne, homloka sima, egyenes, érzékenységet árulnak el, de szépen ívelt szemöldökét cinikusan felhúzta és szemeivel és mosolytalan ajkaival sugározza felém azt az érzést, hogy ő jobb nálam, jobb bárkinél. Hogy merek én egyáltalán hozzászólni?!
A gimnáziumban is előfordultak ilyen lányok. Ő az a tipikus, elkényeztetett, apuci pici lánya, gazdag királylány, aki több méterrel lebeg a felhők fölött. Kedvem lett volna lerombolni az álmait, de az nem az én stílusom.
A viselkedése ugyan nevetséges volt, mégis megálltam egy, hogy el ne röhögjem magam. Viszont nem bírtam ki, hogy ne vigyorogjak.
- Ne aggódj! Egyáltalán nem hasonlítasz egy eladóra. - nyugtattam meg, majd beharaptam az alsó ajkam, hogy el ne nevessem magam. - Csak egy értelmes fiatal nőnek tűntél, aki ráadásul ismert egy kicsit a divatban, ezért kérdeztem meg. Viszont tévedtem, sajnálom. Majd megkérdezek egy hozzá értőbb embert. - kacsintottam mosolyogva.
Úgy sétálgatott a boltba, mint egy goromba, duzzogó kislány, akinek lerombolták az álmait. Flegmán mosolygott rám, tekintetével próbálta elérni, hogy megalázkodjak, elszégyelljem magam, amiért nem tudom ki ő. Hát azt várhatja. Bár fogalmam sem volt, akkor sem jönnék zavarba, ha az angol királynő állna előttem és nem ismerném fel.
- Mi volt finom? - kérdeztem értetlenül és egy cseppet meglepődve, amikor hirtelen megváltozott az arca. Flegma mosolyból egy halvány csintalan vigyort villantott felém. Próbáltam rájönni, hogy mit tud, amit én nem. Tetőtől talpig végigmértem, aztán újra és újra. eltartott egy ideig, míg végre leesett. Ő egy vámpír! - Ó,te is egy... - nem fojtattam a mondatot, nehogy meghallja valaki. Érti ő miről beszélek. - Finomnak finom volt, de nem volt valami kellemes. - fintorogtam és akaratlanul is visszagondoltam a vadászatomra. Újra hálát adtam az égnek, hogy Ariel arra jött. Nem is tudom mit tettem volna nélküle.
Nem igazán tetszett ez a beszéd az irányomba és mérges szemekkel néztem rá. -Nem csak egy vámpír A VÁMPÍR-Emeltem ki, majd mikor mosolygásba tört ki az ideg el uralkodott rajtam.
Megragadtam és a nyakánál fogva vittem be a fülkébe és emeltem a magasba. -HOgy mersz te engem ki nevetni?-Kérdeztem miközben az ér megdagadt az arcomon és a fogaim előjöttek. -Nem tudod én kivagyok még.. téged megöllek egy átlagos fa karóval viszont rám az nem hat tőlem származol most, ha nem lennék te se lennél tisztelj engem kislány!-Mondtam, majd le eresztettem és ő pedig köhögésbe kezdett és meg kisétáltam a fülkéből. -A csatos jobban tetszik!-Vettem halvány mosoly és elsétáltam a cipők mellett nézelődtem.
Egy pillanatig volt csak halálfélelmem. Mikor megragadta a nyakam és az öltözőfalának nyomott, na akkor tényleg azt hittem, hogy kipurcanok, de végül eleresztett. Úgy tűnt ő sem tartja jó ötletnek, hogy egy üzlet közepén tartson vérengzést.
Mikor elengedett a nyakamat szorongatva próbáltam levegőhöz jutni. Míg én csillapítottam a rám törő köhögőrohamot, addig ő lazán kisétált a próbafülkéből. Ugyanazzal a fensőbbség érzéssel, határozottsággal, nagyképűséggel.
Lehet, hogy az év legidiótább döntése volt utána menni, de én úgy tettem. Követtem, mert nem akartam, hogy ha meggondolja magát és mégsem akarja megkímélni az életem, akkor máshol, máskor elkapjon. Valahogy semlegesítenem kellett ezt a kis összeakaszkodást, mert van nekem így is elég ellenségem, aki ha akar a kisujjával is végezhetne elem.
-Tényleg nem ismerlek. - motyogtam. És azért tiszteljem, mert karóval nem lehet megölni? Ezt várja mindenkitől? Hát tőlem nem fog sikerülni. A tiszteletemet senki nem kapja meg olyasfajta tények miatt, mint az öregség. Fontosabbak a belső értékek. Ezt már nem tettem hozzá, így is eléggé feldühítettem. - Hogy érted, hogy nem lehet karóval megölni? Ne haragudj, hogy kérdezősködök, még új vagyok és természetemtől fogva kíváncsi. - mosolyogtam rá kedvesen, hátha megenyhül az a kemény, önelégült szíve.
- Rendben, köszi. - motyogtam összezavarodva hirtelen hangulatváltozásától. - Azt hiszem elviszem mindkettőt.
Csodáltam a bátorságát nem érdekelt engem az, hogy milyen kis édes van elég bajom Klaust elhagytam valahol remélem semmi baja. És Kol vajon Kollal mi lehet? Nem tudom mihez kezdek hiszen nagyon nem akarok találkozni se "apámmal, anyámmal".
Felnevettem egy vámpír kit jobban érdekel az, hogy mit vásároljon, mint az, hogy kit öljön meg? -Látom te tényleg tudatlan vagy kislány-Mondtam ön elégült mosollyal és teljesen elképedtem ezen. -Én vagyok az első női vámpír kislány-Mondtam úgy, hgy nem néztem rá és kezemben tartottam egy csodaszép női ruhát.
- Attól még, hogy nem ismerlek, nem vagyok tudatlan. - nyögtem be meggondolatlanul. Jöttek volna még a kioktató szavak, de úgy döntöttem itt elég. Talán még túl sokat is mondtam. Nem akarom karóval a szívembe végezni, de kezdett felidegelni önelégült képe.
Már egyáltalán nem tűnt olyan szépnek és természetesnek az arca, amikor belépett. Most inkább flegma, undorodó, szigorú és fintorgó. És lekicsinyítő becézései, hangsúlyai sem tetszettek. Sokáig éreztem úgy, hogy ilyen nők előtt meg kell alázkodnom. El kell ismernem a fensőbb rendűségüket, de már az új életemet élem. Nem szabad elnyomnom magam és másnak sem hagyom.
- Te vagy... Rebekah Mikaelson? - kérdeztem közömbösen.
Valószínűleg imponálni fog neki, hogy tudtam a nevét. Sokat olvastam róla és a családjáról az édesanyám feljegyzéseiben. Ő szenvedélyesen kutatta őket és mindent tudni akart az eredeti családról. Nekem nem tűntek olyan érdekesnek. Most meg pláne nem.
- Nekem nem tetszik. - motyogtam a ruhára nézve, amit a kezében tartott, majd hátat fordítottam neki és tovább nézelődtem a mellette lévő polcokon.
Gúnyosan néztem rá és megigazitottam a hajam. -Nekem nem úgy tűnik.-Mondtam, majd tovább nézegettem a dolgokat. Aztán felfigyeltem a nevemre. Nagy mosollyal flegmán válaszoltam rá. -Mik se olyan tudatlan a pici lány-Mondtam közelebb hajolva az arcában lihegve.
Gúnyos megjegyzét tett a ruhadarabbra amit fogtam éppen. -Nem hinném, hogy kérdeztem volna a kicsilány véleményét-Mondtam, majd Tovább tekergettem a fogasokat. Miközben e szavak elhagyták a szám, nem néztem rá olyan volt, mint a levegő számomra.
Vigyorogva néztem finom, határozott, kényes de nagyképű mozdulatait. Most is olyan arcot vágott, mintha valamit büdösnek érezne. Már csak egy ezüst tiara kéne a fejére és olyan lenne, mint egy goromba, duzzogó kiskirálylány.
- Köszönöm. - biccentettem.
Be kellett harapnom az alsó ajkam, hogy ne nevessem el magam. Kitöröltem a fejemből a duzzogó, habos-babos ruhába öltözött kislány az ő arcával és némiképp elment a kedvem a nevetéstől.
- Csak próbállak megóvni a rossz választástól. - motyogtam fejcsóválva, de igazából jót mulattam rajta. - Abban a ruhában úgy néztél volna ki, mint egy bohóc. - bizonygattam, majd hirtelen ötlettől egy vérelve előkerestem egy rózsaszín selyemruhát, ami tele volt aggatva egy csomó fodorral, flitterrel és csupa drágakőnek tettetett műanyaggal. Gusztustalan volt. - Nézd meg! Ez illik hozzád. - mutattam fel, hogy ő is lássa. - Válasszak neked koronát is hozzá?- kérdeztem halál nyugodt arccal, de szívem szerint fetrengtem volna a nevetéstől. Jó lenne, ha ő is nevetne rajta és nem szúrna le, vagy dobna fel az első falra a nyakamat szorongatva. Egy egészséges mosolyt szerettem volna csalni a goromba arcára, hogy megszépüljön.
Próbáltam higgadt maradni, de nem igazán marad eltereltem a gondolataimat. Családomon járt inkább az eszem, hogy mi lesz, ha találkozom majd velük. Anyám megmentette Klaust, de még is ő keze is benne volt a megölésében.
Mikor a korona szót meg említette nem bírtam a véremmel tovább. Egy olyan ruhás fogas mögé tereltem, ahol nem látja senki és mellkasába toltam a kezemet. -Na idefigyelj szívi még egy dobásod van és teljes mértékben kitépem a szíved-Mondtam szemöldökömet rángatva az idegtől. -Nem fog senkinek se hiányozni ilyen kislány szóval vagy nem gúnyólodsz rajtam, vagy eltakarodsz-
- Neked nincs humorérzéked. - motyogtam, mikor megragadott és teljes erejével elráncigált egy jól eldugott sarok felé.
Amikor keze belém nyúlt és megfogdosta a szívemet, az arca centiméterekre volt tőlem és idegesen sziszegte az arcomba fenyegetéseit, megfordult a fejemben, hogy ennek a lánynak súlyos problémái vannak. Mielőtt azonban megsajnáltam volna emiatt, a pokol legmélyebb bugyrai közé átkoztam le és próbáltam visszafogni fájdalmas sikolyom, így csak kínlódva nyüszítettem fel. Még mindig nem engedett el és meg sem próbáltam szabadulni, nagyon erős volt.
- Rendben van. - motyogtam engedelmeskedve és szótlanul vártam, hogy engedjem utamra.
Felnevettem ahogy láttam, hogy mennyire megijedt és csak megragadtam a szívét és erősebben csak szorítottam. Fel mosolyogtam és elengedtem, majd a ruhájába töröltem a kezemet.
-Csak tudd kivel állsz szemben.-Mondtam majd mélyen a szemébe néztem. -Nem is mondtad hogyan is hívnak?- Mondtam, majd megsimogattam az arcát.
Amikor végre kihúzta a mellkasomból a kezét, hátratántorodtam és levegőért kapkodtam. Milyen kegyetlen dög, ez a Rebekah Mikaelson! Anyám feljegyzései arról szóltak, hogy ő egy érzelmekkel túlfűtött, szeretethiányos kislány. Hát tévedett. Ő egy ugyanolyan őrült tyúk, mint az anyám csak erősebb. - Claudia... - nyögtem, miközben a gyorsan beforró mellkasomat tapogattam. Jobbnak láttam a vezetéknevem nem elárulni. Nem tudtam miért, de jobbnak láttam. A blúzom tiszta vér volt és néhány csepp az üzlet padlójára is folyt. Én mégis remegve álltam előtte, mint a cövek. Képtelen voltam és nem is mertem megmozdulni.
Nagyott nevettem fel mikor a mellkasához kapott. Biztos még nem szokott hozzá ahhoz, hogy beforrjanak a sebbei. Én már rég vágyom arra az életre mikor még csak halandó voltam és egy kis kés fájdalmat tud okozni. Most, ha megölnek mi lesz semmi elájulok majd 1 órára és újra felkelek. Ha egy karót döfnek belém mi lesz? Felkelek.
Gondoltam egy kis móka belefér a mai napomba. -Szóval küzdesz a vérivással? Megmutatom neked hogyan legyél ön felett szórakozni-Mondtam, majd közelebb léptem hozzá. -Tekintsd ezt jutalomnak élvezd a halhatatlanságot. -Kacsintottam rá. Körbe néztem és észre vettem egy nőt aki nagyon válogatott szép is volt túl szép.. halnia kellett. -Menj oda és szívd le őt....teljesen.-Mondtam és láttam ahogy Claudia arca megrezzen és lassan de biztosan csoválni kezdte a fejét. Belenéztem a szemeibe és megigéztem őt. -Hidd el élvezni fogod-Mondtam, majd megsimogattam és arca már is magabiztos lett és tette a dolgát. Össze fontam a karom és elégedett vigyorral néztem ahogy Claudia elkapja a lányt, persze diszkréten.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Talán kissé modortalan voltam, ahogy otthagytam Delenát és Damont a konyhában, de... ezt váltja ki belőlem az ilyesmi. Még mindig nem dühös voltam, nem is csalódott, de... utáltam az ilyen helyzeteket, márpedig az ilyeneknek sosincs vége. És le kell vezetnem valamivel. Az pedig most a vásárlás lesz. Befordultam az egyik utcába, ahol máris millió meg egy kisebb üzlet várt, és hirtelen a mennyországban éreztem magam, azt sem tudtam, merre forduljak.
Ha valamire most nem vágytam, az a magány volt. Egy vámpír számára természetes életforma ugyan, de az elmúlt néhány napban úgy éltem - leszámítva persze Tatia közelségét - mint aki kiszakadt a világból. Társaságra vágytam, emberekre. Már csak azért is, mert ott zsákmány is mindig könnyebben akad. A város sétáló utcájában, az üzletsoron sétafikáltam éppen, és azon tanakodtam, kiröhög-e vajon Tatia, ha veszek neki valamit. Valami emléket. Vagy a fejemhez vágja, mert nem szereti, ha emberi létére emlékeztetem. És amúgy is, mit vegyek? Ékszere meg ruhája van millió. A babazokniról meg inkább lemondok. A legnagyobb tanakodásból az zökkentett ki, hogy egy ismerős alakot láttam meg az utca közepén. Úgy állt ott, olyan néma elragadtatással, mint mikor egy gyerek találkozik a Télapóval. - Úgy látszik, jó érzékkel találom meg a legjobb társaságot - léptem a háta mögé, és a fülébe suttogtam, magamban jót mulatva azon, hogy kissé összerezzent.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Még mindig azon gondolkodtam, hogy vajon mit nézzek meg először. Vagy inkább hagyjam a ruhákat, menjek cukrászdába, hiszen eléggé kesergő érzések voltak bennem, olyankor meg a legjobb a csokoládé a sok boldogsághormonnal. Lépteket hallottam, de nem figyeltem oda rájuk. Hiszen millió ember van itt. De mikor ez a valaki megállt mögöttem, és suttogni kezdett, összerezzentem tőle. Pár másodperc kellett, hogy felfogjam, ki áll ott mögöttem, de nem tartott sokáig, és erre csak megforgattam a szemeimet. Miért mindig akkor futok össze vele, mikor Damonnel éppen "rosszban vagyunk?" Ez valami íróniája a sorsnak. - Te mindenhol ott vagy? - fordítottam felé a tekintetemet.
- Ez az én városom - tártam szét a karjaimat. - Szóval, miért ne lehetnék ott mindenhol? - mosolyogtam. - Mintha nem lennél boldog a ténytől, hogy engem látsz. Tüzetesen végigmértem. Nem változott semmit. Ugyanaz az arc, ugyanaz a barna szempár, amibe most enyhe megvetés is belekerült. De még volt valami, ami nem változott. - Nem használtad a gyógyírt - mondtam csodálkozó, és ugyanakkor szemrehányó hangon.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Miért kellene boldognak lennem a ténytől, hogy egyáltalán életben vagy? - kérdeztem. Hiszen azért alaposan meg tudnám mondani, mikor kezdődtek életem legnagyobb problémái. Valahol ott, mikor ő bekerült a képbe. Vagy úgy általánosságban Mystic Fallsba. Áh, mindegy. Ami megtörtént, az megtörtént. Innentől kezdve már csak tudni kell, hogy minek nem kell megtörténnie. - Kellett volna? - kérdeztem. - Ha annyira hibrideket akarsz, ott volt lehetőségként Tatia, aki "használta". Csapolhattál volna tőle is elég vért hozzá, hiszen ő is hasonmás volt - vontam egyet a vállamon.
Kezdőlap
