- Most meg már egyenesen a halálomat kívánod - állapítottam meg. - Ember nem lettél, pimaszabb annál inkább - villant meg aztán a szemem, mikor szóba került Tatia, és megfogtam Elena könyökét. Határozottan, de nem durván.
- Gyere - kezdtem el irányítani egy kis kávézó felé. - Igyunk valamit. Beszélgessünk. Még soha nem beszélgettél velem úgy igazán, egy-két alkalmat kivéve. Nem is ismersz engem igazán - pislogtam rá féloldalról.

Egy nagyot sóhajtottam. Nem volt most hangulatom magyarázkodni, hogy miért mondtam az életével kapcsolatban azt, ami kicsúszott belőlem, de a lényege így is az lett volna, hogy legyen életben, csak az én családomat kerülje el, meg azzal együtt engem is.
- Oké. Engedd el a kezemet - torpantam meg, végignézve a tenyerét, ami a könyökömet fogta meg. - Arról az apróságról megfeledkezel, hogy talán én nem akarok többet látni belőled. Eleget kaptam már. És most vásárolni jöttem, hogy eltereljem a gondolataimat, nem pedig kávézni - néztem vissza a szemeibe. Védekező álláspont. Ez a legbiztosabb, hogy még egyszer ne "gyengüljek" el a közelében. Bár mióta vámpír vagyok, ez könnyebben megy. Csak ne adja be a durcát, mert akkor már nem nemcsak az ő esetében, de senki más esetében nem tudok kőszikla maradni.

- Én is vásárolni vagyok itt - vontam fel a szemöldökömet. - De azért egy kávé még belefér, nem? Ne kéresd már magad. Most mitől félsz? Hogy bántalak? Nem áll szándékomban - fontam karba a kezeimet, kissé morcosan méregetve őt. - Mióta vámpír lettél, valahogy kevésbé vagy kedves. Ez csak nekem szól, vagy Salvatore is részesül ebből az angyali viselkedésből?

- Nem félek semmitől. Nincs hangulatom a társasághoz. Ha szükségem lenne rá, otthon maradtam volna - jegyeztem meg. Na igen, lehet, hogy ez a feszültséglevezetés. Kötözködöm egy hibriddel, méghozzá a legidősebbel, aki a fél kisujjával képes lenne letépni a fejemet a helyéről.
- Mondtam, hogy kikapcsolódni jöttem. Ehhez mérten, Salvatore-ról inkább ne beszélj - fordítottam el a tekintetemet, majd odasétáltam egy kirakat elé, hogy egy szép ruhát kezdjek nézegetni. Na igen, enyhe célzás, hogy mi a feszültségem forrása, vagy inkább ki, de inkább az bosszantott, hogy megint Damonnek van igaza, és nekem megint nincs.

- Úgy látom, vihar van a nagy paradicsomban - jegyeztem meg, és odaálltam Elena mögé, miközben valami ruhát nézegetett. - Csak egy jótanács, kis hasonmás. Néha nem árt visszafogni magad. A vérmérsékleted hevesebbé vált, és ez nem mindig jó - mondtam. - Példának okáért az sem tanácsos, hogy az Első hibriddel kötözködsz. Szerencséd, hogy rólad van szó, mást már megöltem volna ezért - mormogtam, aztán hirtelen a ruhára böktem.
- Jól állna neked. Megvegyem?

- Persze... az én vérmérsékletem... - forgattam meg a szemeimet. - Miért mindig neki van igaza? Nekem miért nem lehet soha? - kérdeztem úgy, mint egy nyafogó gyerek. Persze nyilván van köze ahhoz, hogy ha Damon életkorát és az enyémet nézem, hozzá képest, és a tapasztalataihoz képest tényleg gyerek vagyok. De ettől néha nekem is lehetne néha igazam.
Halványan elmosolyodtam, ahogy ő is végigmérte a ruhát. - Vedd meg Tatiának. Ha nekem jólállna, neki is. Amúgy is vásárolni jöttél... gondolom, neki akarsz valamit.

- Arra még soha nem gondoltál, hogy mi van, ha az adott helyzetekben tényleg Damonnek van igaza? - vetettem fel a kérdést. - Azt nem tudom, mennyivel jobb duzzogva elrohanni otthonról vásárolni, de... te tudod - vontam vállat, aztán elnevettem magam.
- Okos vagy, kis hasonmás. Igen, Tatiának néznék valamit. De neki ez a ruha...nem is tudom... túl visszafogott. Azt hiszem, maradok valami szép ékszernél. De ha fel akarod próbálni, lovagiasan megvárom, sőt még véleményt is mondok. Ma abban a stádiumban vagyok, hogy kenyérre lehet engem kenni. Neked meg pláne.

- Férfiak... - jegyeztem meg. Hiába egymás ellenségei, néha még az ilyenek is képesek egymás mellett kiállni, már ha a férfiúi igazságról van szó. Tudom, hogy ezúttal is Damonnek van igaza, de ettől függetlenül... most nem tudnék olyat mondani, amikor nekem lett volna. És bosszantott, hogy mindig ő az okosabb, én meg a hirtelen cselekvő kislány.
- Jó... legyen! De akkor menjünk - adtam meg végül magamat, besétálva az üzletbe. Nem is tudom, mikor volt az, hogy csak úgy felpróbáltam valamit. Talán a ruhám az esküvőn, de... később már nem emlékszem. Alig van időm vásárolni.
Leemeltem egy olyan ruhát, amilyet a kirakatban láttam, de nem láttam benne azt a visszafogottságot, amit Klaus. Bár való igaz, ebben nem tudnám elképzelni Tatiát. Ő olyan... Katherine-es ízléssel rendelkezik. Vagy Katherine rendelkezik Tatiás ízléssel, mindegy. Én kakukktojás vagyok.
- Remélem, türelmes típus vagy - kuncogtam fel, besétálva a próbafülkébe, viszonylag magam is rekordot döntve, hogy elég hamar sikerült belebújni a ruhába.
- Nos? - léptem ki, széthúzva a függönyt. Bár a lábaim eléggé fáztak, hiszen a levegő itt hűvösebb volt.

http://4.bp.blogspot.com/-Y_LLBIQ_qxs/UB5ljMO2s_I/AAAAAAAAA0g/JV2qIZqON6w/s640/rtgry.jpg

Csak némán az égnek emeltem a szemem Elena első szavát hallva. Mintha Salvatore a szivem csücske lenne. Nem azért állok ki mellette, mert kebelbarátok vagyunk, hanem azért, mert ismerem Elenát. Méghozzá úgy, ahogy ő önmagát láthatóan nem.
- Türelmes vagyok, és időm is van - léptem be Elena után a boltba, és míg ő ruhát próbált, én valami ékszer után kutattam a tekintetemmel, és felemeltem egy láncot, amin - nomen est omen - egy pólyás baba-szerű medál lógott.
- Mondtam, hogy visszafogott - vigyorogtam el magam látva Elenát. - Neked nagyon jól áll. Gyönyörű vagy benne - mondtam ki amit gondoltam. - Tatiára viszont csak akkor illene, ha combig fel lenne vágva, és kb ugyanilyen mély lenne a dekoltázsa - vizslattam végig. - Ha tetszik, megveszem neked. Mondtam, ma adakozó kedvemben vagyok.

- Nem túl hízelgő, hogy csórónak nézel - forgattam meg a szemeimet, fél szemmel azért látva, hogy mit tartott az előbb a kezeiben, de... hm, jobbnak láttam nem kitérni rá. Majd később.
Visszavettem a ruhámat, majd fogtam a ruha vállfáját, és visszaakasztottam. - Nekem már nem tetszik - sóhajtottam, aztán hirtelen kibukott belőlem:
- Talán gyereket tervezel? Mármint... - néztem a lánc felé, amit az előbb láttam a kezében.

- Ez is az új életed része? A gyors szemléletváltás? - érdeklődtem, mikor Elena kijelentette, hogy nem tetszik neki a ruha. - Az előbb még csillogott tőle a szemed. De legyen, ahogy akarod. De akkor válassz magadnak valami szépet. Szeretnék neked adni valami ajándékot. Mondjuk úgy, hogy... a további jó viszony alapjaként - vigyorogtam, aztán letettem a láncot a kezemből.
- Ugyan már! - fintorogtam. - Csak valami ékszert kerestem, és épp ez akadt a kezembe. Én nem Salvatore vagyok, aki egy szakajtónyi gyereket képes összehozni. Már bocs - tettem hozzá.

Kicsit elgondolkodtam. Valószínűleg az lesz a legjobb, hogy ha hazamegyek, én kérek bocsánatot Damontől, és nem várhatom, hogy ő jöjjön oda hozzám... mert most én vagyok a hunyó. De... naaa!
- Ezzel az a problémám, hogy... mivel ki kell engesztelnem a férjemet, neki akarok venni valamit. Vagyis... magamnak, de úgy, hogy neki tetsszen, vagyis az ő kedvéért - kezdtem bele ostoba magyarázkodásba. Nem akartam nyíltan kimondani, hogy éppenséggel a fehérneművásárlás kattog a fejemben. Azt meg nem Klaus előtt fogom lefolytatni.
- Oké! Bocs - reagáltam csak ennyit a gyerektémára. Bár az feltűnt, hogy kissé... furcsán beszél, vagy inkább erőltetetten... de nem volt jogom beleszólni.

- Mondd, miért jó ez nektek, nőknek? - fordultam szembe Elenával. - Tudjátok, hogy a másiknak van igaza, de dúltok-fúltok, duzzogtok, hogy aztán menjetek, és kiengeszteljétek a férfit. Ezt egyszerűen nem értem meg - csóváltam a fejem, aztán zsebre vágtam a kezem.
- Szóval neked is jó legyen, de neki is - sommáztam a mondandóját, és kimondatlanul is értettem a lényeget. - Mit szólsz ehhez? - emeltem fel kaján vigyorral egy csipke-csoda bugyit, és két ujjam közé fogva meglóbáltam az orra előtt. - Engem beindítanál, ha ilyenben látnálak.

- Nem tudom, miért csináljuk. Talán így üzen a tudatalattink, hogy ideje új fehérneműt vásárolni - vontam egyet a vállamon mosolyogva, majd felsóhajtottam, és teljes mértékben ledöbbentem, ahogy a fehérneműkhöz sétált, és felemelt egyet. Most tényleg ő fog segíteni nekem, hogy bugyit vegyek? Persze, férfi. De Damon ízlése azt hiszem, hogy... más. Mondjuk abban talán jogos, hogy a férfiakat beindítja ugyanaz.
- Oké, de én a férjemet akarom beindítani, nem téged - vettem ki kuncogva a kezéből a semmi ruhadarabot, és visszatettem a helyére.

- Ezt fájlalom - sóhajtottam, aztán elsétáltam a bugyik halmazától. - De szívesen megnézem rajtad őket, ha kedved lenne felpróbálni ezeket is - pimaszkodtam, aztán a szemközti kávézó felé intettem. - Még mindig nemet mondasz egy kávéra? Beszélgethetnénk. Csak hogy lásd, képes vagyok rá. De ha azt akarod, hogy lekopjak, el is mehetek - vágtam olyan arcot, mint egy sértett kisfiú. Tatiánál mindig bejött. Talán Elenánál is.

- Persze, persze. Álmodik a nyomor - mondtam méltatlankodó mosolygással, miközben arrébb sétált, majd magam is a kávézó felé néztem.
- Rendben. Egy kávéban benne vagyok. De csak azért, mert úgy nézel rám, mint egy gyerek. És ennek nem lehet ellent mondani. De előtte még... - köszörültem meg a torkomat, visszafordulva a fehérneműk halmaza felé, és felemeltem valamit. - Nos, egy férfi szava döntő az ilyesmiben - mutattam felé. Elég gáz, de... hát na, ha Klaus van itt...

http://alkupiac.hu/kepek/termekek/898800/898845_2_szexi-fehernemu-egyuttes-susi.jpg

- Na végre - mondtam elégedetten, mikor rábólintott egy kávéra, és épp indultam kifelé, amikor Elena hangja megállított. Visszafordultam, és ahogy megláttam a kezében azt a semmi kis akármicsodát, nagyot kellett nyelnem.
- Azt hiszem... Salvatore helyében nem haragudnék sokáig - motyogtam, aztán elfordultam. - Tessék, vedd meg, ha akarod, csak kérlek, ne lóbáld sokáig a szemem előtt - morogtam, és átnyújtottam a bankkártyámat. - Vedd úgy, hogy ezzel hozzájárulok a kibékülésetekhez.

- Nézni szabad - vigyorodtam el az arcán. Igazából megkönnyebbülést jelentett az, hogy látszólag nagyon odavan Tatiáért, és ezért nem úgy néz rám, mint régen. Az mindig bezavarta a fejemet, és mindig csúf vége lett, már ami a házasságomat illeti. De úgy tűnik, ennek a szakasznak végre vége azzal, hogy ő (talán sikeresen, és végleg) elkötelezte magát Tatia mellett.
Átvettem tőle a bankkártyáját, bár jobb szerettem volna saját zsebből megvenni, de... akkor meg azt hallgathattam volna, hogy miét nem fogadom el.
- Oké, most már itt is vagyok - montam alig két perc múlva, a szatyorral a kezemben és visszanyújtottam neki a kártyáját.

- Nagyszerű - nyitottam ki az ajtót, és előreengedtem Elenát, majd lassan átsétáltunk a kávézóba.
- Én egy kávét kérek - néztem az asztalnál megjelenő nőre, mikor leültünk, aztán Elena felé pislogtam. - Várj, kitalálom. Habos, extra cukorral, tejszínnel és csokireszelékkel a tetején - mondtam félrebillentett fejjel. - Eltaláltam?

Leültem az egyik asztalhoz, amint átértünk a kávézóba, és meglehetősen lesokkolódva néztem Klausra, ahogy kitalálja, én mit rendelnék. "Erre befizetek." - gondoltam magamban, kíváncsian várva, hogy ebből mit hoz ki, de a lehető legjobban én lepődtem meg, mikor kitalálta azt, ami pont az én szájízemnek való.
- Ez ledöbbentő... - dőltem hátra kissé sokkolódva.

- Nem, nem az - mosolyogtam elégedetten, mikor a nő elsietett a rendelésekkel. - Csak tapasztalat. Továbbá azt se felejtsd el, hogy ismerem Tatiát, és Katerinát is. Ahogy az ízlésüket is. Te is a vérvonalba tartozol. Gondolom, nem különböztök mindenben - dőltem hátra elégedetten.
- Elmondod, mi ez a nagy összezörrenés Salvatoréval? - húztam ki egy szívószálat a tartóból, és szórakozottan piszkálni kezdtem.

- Már megint a Petrovák... tudom, hogy te büszkélkedsz a legtöbb Petrova ereklyével, nem kell mindig rávilágítani - jegyeztem meg egy kis grimasszal, majd felsóhajtottam, ahogy a probléámára kérdezett rá, márpedig hogy mi a viszály oka Damon és köztem.
- Lényegtelen - legyintettem. Mikor legutóbb elmondtam neki, hogy a férjem elutasított (igaz, az nem egy alkalmat foglalt magába), megcsaltam Damont. - Mondjuk úgy, hogy... míg én néhány dologban szeretek komolytalanabb lenni, ő... gondol mindenre, és... nekem ez nem tetszett - sóhajtottam fel.

- Elárulok neked egy titkot - hajoltam kissé közelebb Elenához. - Ennek egyetlen oka van. Salvatore majd' kétszáz éves. Vén szamár. Te meg fiatal vagy. Generációs problémák - vigyorogtam. - Lehet, valami fiatalabbat kellett volna választanod - tettem hozzá szemtelenül, majd megkavartam a kávémat, amit időközben kihoztak.
- Ha ma ráérsz, viszonozhatnád a csábító fehérneműt - mondtam aztán. - Valamit vennék Tatiának. De még fogalmam sincs, hogy mit. Valamit, amiről tudni fogja, hogy.... hogy fontos nekem - fejeztem be aztán a mondatot.

- Hm, ha ő vén szamár, akkor te mi vagy? Aggastyán? - kérdeztem szemtelenül. - Damon tökéletes. És... nekem soha nem kellene más. Legyen akár fiatalabb, akár öregebb - forgattam meg a szemiemet. Az ilyen kis viszályok kettőnk között részemről nem változtatták az érzéseket, csak... na jó, néha tényleg kezelhetetlen vagyok.
- Hm... - kezdtem el gondolkodni, miközben egy kis tejszínhabot kóstolgattam a kávém tetejéről. Nem ismertem Tatia ízlését. Azt se tudtam, hogy mit szeret.
- Gondolom, ékszert nem akarsz venni. Márpedig... az szerintem egy tökéletes ajándék, megspékelve egy kis gravírozással... miután Oliver meghalt, és Damonnel próbáltuk megoldani a gondjainkat, miközben Delena úton volt, adott nekem egy medált... egy szív alakú, nyitható medált, amibe az "Igaz szerelem" volt gravírozva, és... volt benne egy közös képünk - nyúltam a nyakamba, amikor eszembe jutott, hogy mit hadoválok itt, ha meg is mutathatom.
- Ez az - nyújtottam felé.

- Tökéletes, na ja - forgattam a szemeimet. - Ugye nem baj, ha én nem ájulok el Tökéletes Salvatorétól? - kérdeztem, aztán átvettem Elenától az ékszert amit felém nyújtott.
- Szép. Illik hozzád - mondtam, és visszanyújtottam. - De Tatiához nem illene. Tudod, a mi kapcsolatunk... fogalmazzunk úgy... nem hétköznapi. Mi gyűlölve szeretjük egymást. Ma még szeretjük, holnap talán már a pokolra kívánjuk. Valami mást akarok adni. Egy gyűrűre gondoltam - böktem ki. - Nem akarom elvenni, még mielőtt szívni kezdenéd a véremet - tettem hozzá. - A gravírozás viszont jó ötlet. Az ő neve, meg az enyém. Tatia, és Nik. És az évszám... 1013. A közös történetünk kezdete. Azt hiszem, ez talán tetszene neki.