Kikötő

Jólesett végre megszabadulni a zajoktól, az ordibálástól és minden egyébtől mely a város egyéb részén uralkodott. Az a hely is, Morning Star Pub.. mintha egy bolondok háza lenne, és nyilvánvaló rólam hogy én nem vagyok oda ezekért a dolgokért. Jólesett azonban hogy.. ott találtam egy kedvemre való nőt is, méghozzá ellenkező fajból. Vérfarkas. De legalább az ágyban jó volt! Ha a nyelvét úgy is ferlvágták ahhoz hogy tisztességesen beszéljen.

Megtámaszkodtam a kikötő korlátjában, mely a víztől választott el, és néztem a sodródást. Majdnem beleszédültem, de szép volt.. túl szép. Elmerengtem. A múlton leginkább.

«Padlástér»

Miután kiéltem a lányon szükségleteim, csak otthagytam. Ez után már nem érdekel él e vagy ha e, megadta nekem amit akartam és ennyi. Az ilyesféle kalandjaim sosem igazán jelentettek ennél többet. Néhány lányt eltekintve, csak egy éjszakát töltöttem velük. Hisz érzelmek nélkül a hölgyekben is csak vágyaim csillapítását láttam. Ami többnyire most is igaz rám, de persze már vannak olyan személyek az életemben. Akik fontosabb szerepet töltenek be ennél. Hiszen ott van a lányom Lucy, akire csak most találtam rá igazán. Még fogalmam sincs, hogyan is kezeljem ezt a dolgot. De az már nagy előrehaladás az ügyben, hogy meg tudtuk beszélni. És az, hogy Wyettel van, akiben bízom, jócskán megkönnyíti a dolgomat. Ugyanis így tudom, hogy biztonságban van és nincs szükség a túlzott apáskodásra. Ami amúgy szerintem csak rontana a dolgokon köztünk.
Csak sétálgattam a városban, majd át a parkon, hogy kicsit körül nézzek milyen is ez a hely. Már itt vagyok egy ideje, de erre még csak most jutott időm. Annyi dolog történt ebben a pár napban, hogy azt ép ésszel szinte fel sem lehet fogni. Szerencse, hogy én már megszoktam, az a pár évszázad elegendő volt rá. Majd valahogy a kikötőhöz jutottam, szóval úgy gondoltam megcsodálom a tengert. De mielőtt ezt megtehettem volna, egy ismerős arcot pillantottam meg a víz mellett ácsorogni. Egy sunyi tolvajt, akivel pár évszázada találkoztam és mentettem meg az életét. Ez a dolog nemsokkal a Lucy-val való találkozásom után történt. Mielőtt még újra kikapcsoltam volna érzelmeimet. Megmentettem egy csapat farkastól és ő úgy hálálta meg, hogy ellopott egy számomra értékes dolgot. Az apám medálját... ezt azon az éjszakán adta nekem, mielőtt még... Mindegy, ez a rohadék valahogy elcsente, majd eltűnt. És többé nem is láttam, egészen idáig.
Amikor megláttam elöntött a düh, arra gondolta most megfizet amiért átvert. Kevesen élték túl az ilyesfajta tetteket ellenem, szóval még szerencsésnek is vallhatja magát, hogy eddig megúszta. Ezt követően vámpírsebességgel rohantam oda, majd ragadtam meg nyakát és nyomtam az egyik falhoz.
-Rég találkozunk... Mit szólnál ha kicsit elszórakoznánk a régi idők emlékére? Szerintem van mit bepótolnunk. mondtam neki a falba ütve a fejét úgy, hogy az berepedt. Már régen vágytam erre a pillanatra, hogy a markomban tudhassam. Régi számlát kell megfizetnie, ami a legjobb indulatomból is az életével fog.

A víz hullámzott, olyan volt, mint valami lágy hullám, s közben lehunytam szemeimet. Katherine-re gondoltam, majd a múltamra.. a sok nőre, kiket csak úgy elhagytam, magamhoz édesgettem, s mindez annyira jólesett, mint talán soha semmi eddigi életemben. Katherine más. Bár n ekem ez a modern név sem tetszik. Nálam a Katerina rögzült be. Tehát nagy eséllyel sosem megy ki a divatból nálam.
Egyszer aztán valamit érezni kezdtem. Valami baljósat.. s mire megfordultam volna, már ott is állt mellettem egy ismerős arc, és ujjai rászorultak nyakamra.
Úgy meredtem rá, mintha szellemet látnék.
- Te még életben vagy? - kérdeztem rekedt hangon, hiszen szorította a nyelőcsövemet. Rendes hangot sem tudtam kiadni miatta. azt hittem, hogy csupán ennyivel elfojtja minden levegővételemet. - Csak nem amiatt a rohadt medál miatt vagy még mindig ennyire zabos? - kérdeztem tőle gonosz fintorral, majd összeszorított szemekkel nyögtem és szisszentem fel, ahogy a falra kent.
- Óh, hogy csesznéd meg.. - nyögtem fel.

Régóta gyűlik bennem az a düh, amit most végre kitölthetek rajta. Ha valaki velem húz ujjat teszek róla, hogy ne ússza meg szárazon. Ő meglopott engem, ezért pedig most meg kell fizetnie. De mielőtt még megölném meg akarom tudni mit csinált apám medáljával. Hiszen az volt az egyetlen dolog ami utána maradt nekem. Amíg érzelmek nélkül életem talán fenyegetést is jelentett, hogy érzelmeket facsarna ki belőlem. Ezért sem igazán kutattam utána, ha kerestem volna ezt a tolvajt már biztos halott lenne. Igazából már meg is feledkeztem róla, de a sors nem volt kegyelmes hozzá. Mostanra pedig már meg tudok birkózni az érzelmeimmel, szóval ideje lenne visszavennem ami az enyém.
-Élek ám, de ez már nem sokáig mondható el rólad. mondtam neki dühös tekintettel nézve rá, egyre jobban szorítva nyakát. Ezt követően még rá is kérdezett, hogy a medál miatt vagyok e mérges. Hol van? Mit csináltál vele? kérdeztem tőle újra a falba verve fejét. Legszívesebben azon nyomban végeztem volna vele. De sokat jelent nekem az a medál és csak ez féreg tudja hol lehet.

- Nem fogsz megölni. Különben soha többé nem találod meg azt a medált. - mondtam ki az egyetlen ütőkártyámat. Ha fontos neki az az apró sz*rság, akkor nem fog megölni, mert még mindig van annyira hülye, hogy keresi azt az akármicsodát. Nem tudom, hogy miért olyan fontos az. Lehet, hogy nagy az értéke? Mármint... az erkölcsi értéke. Mert hát azt tudom, hogy pénzben sokat ér.
- Engedj el, jó? - mondtam neki szinte köpködve, majd felsóhajtottam, és megpróbáltam ellökni őt magamtól. - Sajnálom, de... az az igazság, hogy... már nincs nálam. - jelentettem ki. Nem tudhatja, hogy hazudom. Vagy éppen nem.

Csak kijelentette, hogy nem fogom megölni, ez kissé felhúzott, de igaza volt. Meg szeretném találni a medált, szóval szükségem van rá. Sokat jelent apám miatt, tudom, hogy az lenne a legjobb, ha hagynám a fenébe. De ha van rá lehetőségem visszaszerezni, miért dobnám el magamtól? Ez után elengedtem nyakát, hogy beszélni tudjon. Mivel előtte annyira szorítottam, hogy már levegőt is alig bírt.
-Rendben, most pedig mond. Hol van a medálom? kérdeztem tőle dühösen, fenyegető tekintettel. De nem fogom hagyni, hogy játszadozzon velem. Hiába ő az egyetlen aki tudhatja, hogy hol van, ezt nem hagyom. Ha el is mondja, azzal már nem törli el amit ellenem követett el akkor. Szóval így is úgyis végzek vele. Kérdésemre nem azt a választ kaptam amit vártam. Ekkor újra ráförmedtem.
-Látom nem voltam elég világos. mondtam neki elmosolyodva dühömben. Engem csöppet sem érdekel, hogy hol nincs. mondtam még viszonylag nyugodt hangon. Hol van most? üvöltöttem rá ujjaimat a mellkasába vájva, majd elkezdtem szívét szorongatni.

Elengedett, de semmit sem változott az arckifejezése. Eléggé dühös volt, amit még meg is értettem, de számomra nem jelentett semmit, hogy ő felkapta a vizet. Mert nem érdekelt. Ő is idős, én is az vagyok... a medál az, ami összeköt bennünket, így ha akarja, életben kell tartania engem.
- Hogy is mondtam az imént? FOGALMAM SINCS! - mondtam komoly ábrázattal meredve az arcába, de felnyögtem, és fájdalmasan elnyúlt az arcom, mikor ujjai a mellkasomba másztak.
- Oh, hogy rohadnál szét.. - nyögtem fel összeszorított szemekkel.

Szokásos napi sétámat tettem a városban, de kissé megspékelve. Errefelé nem jártam, mióta itt lakom, de emlékeztem, hogy kiskorunkban néha kijártunk ide Elenáékkal. A gondtalan gyermekévek... milyen jók voltak! Semmi természetfeletti, semmi vámpír vagy ilyesmi. Nem, csak a gondtalan játszadozás.
Kiabálásra lettem figyelmes és hamarosan felsejlett előttem két férfi alakja. Sok mindenre vevő voltam, ám inkább próbáltam elkerülni őket, mert ez aztán tényleg nem az én dolgom volt. Viszont megláttam, hogy az egyik férfi a másik mellkasába mélyesztette az ujjait... ez normális embereknél nem menő. Vámpír... vagy más szupererős lény, nem ez volt a lényeg, hanem az, hogyha vámpír, akkor gyönyörű alkalom ez arra, hogy leszereljek egyet.
Tudtam, hogy a férfi nem fog rám figyelni, ezért a háta mögé settenkedtem, a kezemben már egy karót szorongattam. Egy pillanat alatt vágtam a férfi hátába a karót úgy, hogy a szíve mellett álljon meg. Először le kell gyengíteni, csak utána megölni... ekkor azonban észrevettem, hogy ki a másik férfi és mivel a leszúrt térde esett, ezért volt időm sóhajtani egyet.
- Te? - Vontam fel a szemöldököm. Remek. A pasas, akivel korábban már találkoztam és aki szintén vámpír... mennyei.

Nem tudom, hogy miért nem volt képes elengedni a nyakamat, mindenesetre már nagyon untam ennek a szánalmas alaknak a próbálkozásait. Idősebb, és akkor mi van? egyáltalán nem értem, hogy mire vannak olyan nagyra ezek a hülye ősvámpírok. A kor nem minden. lehet, hogy észnek viszont híján van. Ha velem próbálkozik, akkor mindenképpen.
Meglepetten kezdtem pislogni, mikor megláttam egy harmadik személyt. Ez se volt épp mindennapi, hogy egy ember - mert nyilván az - megjelenik és segít egy vámpírnak. Igaz, mindketten azok vagyunk.
Közelebbről felmérve azonban nem is volt olyan idegen a leányzó.
- Én.. még szép, hogy én! - húztam ki magam, és végigmértem a mellkasomat. Sértetlen. Még jó, hogy..!
- Mi a pokolért kellett beleszólnod? - kérdeztem felvont szemöldökkel, miközben lenéztem a földön térdeplő Williamre. Szép karót kapott. Meg is érdemli.

Fél szemmel arra a vámpírra figyeltem, akinek egy karó állt ki a hátából. Elég jól célozhattam, mert nem nagyon mozgolódott és úgy látszik, hogy a verbéna és nitrát keveréke is kezdte megtenni a hatását, mert a férfi egyre laposabbakat pislogott. Sohasem tudni, kivel találkozom szembe, éppen ezért hordoztam magamnál ilyen cuccokat és mártogattam ezekbe a kivonatokba a fadarabjaimat. És ugyebár egy női táskában minden elfér.
- Ez most komoly? - Vontam fel a szemöldökömet értetlenül. - Még te vagy felháborodva, mert megmentettem az életedet? Már bocs, de nagyon úgy tűnt, hogy kettőtök közül te fogod húzni a rövidebbet. - Előbányásztam egy másik, kisebb karót a táskámból és Victor-ra néztem. Igen, azt hiszem ez a neve. Most mégsem ez a lényeg... választanom kellene, hogy őt is megpróbáljam megkarózni vagy a földön fetrengővel végezzek?

jogos volt, amit mondott. William, vagyis emlékeim szerint így hívják ezt a senkiházit, megölt volna, ha nem jön ez a lány. Akihez nem fűznek túl szép emlékek, mert találkoztunk már egyszer. De még hgy találkoztunk!
- Kösz. - bukott ki belőlem ennyi végül, mert ne legyek már hálátlan, majd végigmértem őt egy apró nyeléssel, és vállat vontam.
- Úgy tűnik, én tudom, hogyan kell pácba keveredni. - vigyorodtam el szélesen, de már teljes nyugalomban.

Megcsóváltam a fejemet, méghozzá hitetlenkedve. Nekem sem volt ínyemre, hogy megmentettem egy vámpírt, pályafutásom alatt ilyen még egyszer sem fordult vele elő. A vadász énemnek ez borzasztó érzés volt, elvégre az ellenségnek adtam egy második esélyt. Ugye nem kezdek kijönni a gyakorlatból?
- Nos, szerencsére nem ismerlek annyira, hogy ezt meg tudjam erősíteni. - Jelent meg pimasz, gunyoros mosoly az ajkaimon, majd sóhajtottam egyet. - Ugye tudod, hogy neked is ugyanúgy kellene fetrengened, mint ahogy ő teszi? - Böktem a fejemmel a férfi felé összeszűkült szemekkel.

- Áh, ne légy már ilyen.. flegma! - vágtam idióta fintort, ahogy még mindig rezzenéstelen arccal, negatív hanglejtéssel szólt hozzám. Ennyire nem lehetek csúnya.. nem jövök be neki? Pedig a mosoylom mindig mindenkit levesz a lábáról. Ő lenne a kivétel? Hát már bármi megeshet.
- És mivel szeretnéd, hogy megháláljam? - kérdeztem felvont szemöldökkel, pajzán vigyorral.

Elnevettem magam a fintorát látva. Ez a baj az olyan fajtákkal, mint ő: azt hiszi, hogy csak azért, mert játssza a különleges természetfeletti lényt és az ellenállhatatlan szépfiút? Na igen, ez általában sok mindenkinek bejön, ám én más vagyok. Hahó, egy vámpírvadász! Nem rémlik neki? Örüljön, hogy még életben van, a flegmázásomat igazán elviselheti.
- Ó hidd el, maga a tudat is elég nagy csapás, hogy megmentettem az életedet. Ha még meg is akarnád hálálni, inkább öngyilkos lennék. - Megforgattam a szemeimet és a hajamat a fülem mögé túrtam. - De szerencsére mára elég vámpírt iktattam ki ha csak ideiglenesen is. Téged most megkíméllek. - Kacsintottam rá a fene se tudja, hogy miért. Rákacsintottam egy vámpírra? Szíven kellene szúrnom magam.
- Egyébként mi volt a vita oka? - Kérdeztem. Legalább hagy tájékozódjak afelől, hogy min tud összeverekedni két vámpír.

Félrebillentett fejjel ragyogta be a képemet egy széles vigyor. A kislány mintha fellazulna a társaságomban. Ami nem nagy hiba, hisz miért is lenne feszült? Egyszer kivételesen lehetne, hogy vámpír az emberrel szemben.. és annyi, hogy nem harapom meg. Nincs kedvem egy vadásszal szórakozni ilyen téren.
- A vita oka.. - túrtam a hajamba, majd elvigyorodtam. - Még évszázadokkal ezelőtt elloptam valamit tőle.. most meg akarta szerezni. normális az ilyen, mondd már meg nekem? - kérdeztem költőien.

Felvont szemöldökkel hallgattam az apró civakodás okát, majd lebiggyesztettem az ajkaimat.
- Ha tőlem ellopnának valamit, ami fontos nekem, akkor én is vissza szeretném szerezni, még ha sok idő telt el, akkor is. - Mondtam el a véleményemet. Ebből a férfiból sütött a lazaság, de hát mi mást is várhattam volna egy vámpírtól? Igazából kár, hogy a vérszívók közé tartozik... mondhatni pazarlás, ha az emberi társadalmat nézzük.
- Ti vámpírok olyan könnyen dobálóztok az évszázad szóval, mintha csak két nap telt volna el a megtörtént dolgok óta... - Nyögtem ki hirtelen. Mindig is érdekelt, hogy mégis mit lehet évszázadokon át csinálni a földön? Főleg úgy, hogy az ilyen lények nagy többsége emberi életeket olt ki azért, hogy ők tovább tengethessék az egyébként értelmetlen örökkévalóságukat. Inkább éltek volna 60 évet, csináltak volna valami jót, minthogy folyamatosan hallhatatlanként ontsák a nyomort.

- A probléma csupán annyi, drágám, hogy te nem tudod, mennyi a majdnem ötszáz év. Most komolyan emlékeznél egy ilyen hülye sérelemre, mert csak jólesik emlékezni? Ez a hülye is... normális? - néztem Williamre úgy, mintha gyagyás lenne, de a szememben körülbelül azon a szinten állt. Nevetséges a fickó. Egyszerűen nevetséges.
- Csak egy szavadba kerülne... és te is élnél évszázadokat. - vigyorodtam el aztán a lányra nézve, s odalépve elé, végigmértem alakját. Nem is olyan rossz bőr, nem?

- Igazad van, fogalmam sincs, hogy mennyi ötszáz év. Az én esetemben még húsz év is sok, ha azt nézzük. - Nyeltem egyet. Azért küzdöttem, hogy senki ne is tudja meg, hogy milyen évszázadokat élni vagy ha meg is tudja, akkor ne kelljen tovább tengetnie a mindennapjait. Vámpírvadász vagyok, az a dolgom, hogy elpusztítsam a hozzá hasonlókat.
Halkan felnevettem. - Ez felhívás keringőre? - Felhúztam a szemöldökömet és természetesen nem kerülte el a figyelmemet, ahogy végigmért. Én már a múltkor is megállapítottam, hogy eléggé, kár, hogy vámpír... de hát ehhez is hozzá kellett már szoknom a pályafutásom során. - Soha nem lennék vámpír. Önszántamból nem. - Néztem a szemeibe, de akkor sem hátráltam meg, amikor közelebb lépett hozzám.

Nevetést csikartam ki belőle, de egyelőre nem tudtam azt hogy mit várjak. De tudtam hogy mi lesz a felelet: egy vámpírvadász soha nem fog önszántából vámpír lenni. És ezzel gond egy szál se!
- Én talán önszántamból lettem az? - kérdeztem felvont szemöldökkel, de széles vigyorral. - A vámpírvadászok olyan ostobák tudnak lenni. Talán kezdhetnék azzal a kérdéssel, hogy miért lettünk mi vámpírok. És talán akkor némi szánakozást éreznének, hogy mi.. néhányan csak sodródtunk azzal, amit adtak nekünk. - vált ekkora már komollyá tekintetem.

Na igen. Talán a vámpírvadászokat nem érdekli, hogy miért, hogyan, mikor változtak át a levadászandó vérszívók, ám a vámpírok törődnek azzal, hogy kit ölnek meg? Hogy annak az embernek van-e családja, barátai, szerelme és a többi? Nem. Egyáltalán nem.
- Ti ártatlan embereket öltök. Olyanokat, akik nem tudják megvédeni magukat és titeket sem érdekel, hogy milyen életük volt vagy miért pont azon az utcán járkált, ahol ti megtámadtátok. Vagy tévedek? - Vontam fel én is a szemöldökömet kissé már ingerültebben, hiszen eszembe jutott az apám. Tőle megkérdezte a gyilkosa, hogy várja-e valaki haza? Nem hinném. - És ezek után még azt várod, hogy értsem meg a vámpírokat? Én csak azt látom, hogy bűnhődnötök kell minden egyes életért, amit kioltottatok. Választhattátok volna a halált is, nem kellett volna átalakulnotok vagy évszázadokat élnetek... senki sem kényszerítette rátok, de nektek jobban tetszik az öröklét és a kegyetlenség. - Megcsóváltam a fejemet. Pont egy vámpírnak papoljak erről, akinek még a szeme sem áll jól? Elég ránézni, látszik, hogy nem a szamaritánusok közül való.
- De hogy valaki törődjön a kárhozott lelkeddel... hogy változtál át? - Keresztbe fontam a karjaimat a melleim alatt és így néztem rá. Hangom cinikus volt, ám kit érdekel? Ő akarta, hogy a vadász törődjön a vámpírral.

[Park]

David

Fel sem fogtam, hogy mi történt. Csak ültem a padon, és szívtam be a friss és tiszta levegőt, miközben valaki megtámadott, és egy sötét kendőt szorított a szememhez, amitől nem láthattam semmit. Villámgyors volt, így mertem feltételezni, hogy vámpír. Átfutott az agyamon az is, hogy ő az, aki... aki Lizzel is végzett.. Megremegtem, és éppen már automatikusan felsikoltani készültem, amikor elhallgattatott, és felkapott, majd elvonszolt valamerre. Nyugtalanul ficánkoltam a kezei között, a szabadulást próbálgatva. Féltem, meg voltam ijedve, és arra gondoltam: mi lesz a kislánnyal, ha engem is megölnek? Aztán a fülembe suttog valamit, én pedig megpróbálom eltolni magamtól.
-Eressz el! -mondogatom, teljes erőmmel ütve a vállát, de nem sokat használ. Nem tudom mennyi idő telhetett el, amikor érzem a csattanást a hátamon. Valószínű "szépen" ledobott valahol. Felszisszenek, majd feltápászkodom ülő helyzetbe.
-Mit akarsz tőlem? -a fejem ide-oda cikázik, keresve őt, pedig nem látok semmit. A telefonom pedig megrezzen a zsebemben. Sms-em jött, utána nyúlok, és egy mozdulattal kiveszem, majd szorongatni kezdem, hiszen tudom, hogy nem tudom megnézni jelen pillanatban.

cassidy & victor

- Még szép, hogy tévedsz! - vágtam rá rögvest, meglehetősen méltatlakodva, s felszegtem az államat, úgy vontam össze karjaimat mellkasomon. - Eleinte egyikünk sem azért öl, mert élvezi. Eleinte azért tesszük, mert nem tudjuk uralni magunkat. Ti, vámpírvadászok azt hiszitek, mindent tutdok, de fele annyira nem vagytok okosak, mint hiszitek magatokat. - jegyeztem meg megvetően, majd körülnéztem, s mikor megláttam egy másik párost, megfogtam a csaj karját, hogy arrébb húzzam onnan, s mikor biztonságos távba értünk, visszafordultam felé.
- Tudni akarod? - vontam fel szemöldökömet. - Egy nő miatt váltam vámpírrá. Örök életet ígértek. Nem tudtam, hogy az lesz az ára, hogy életeket kell majd ontsak, mert a vérük lesz a fő táplálékom. Azzá váltam, mert szerettem egy nőt. És mára már talán ezerszer megbántam, mert neki sosem leszek én elég. Vagy olyan nem, amilyet ő akar. - tettem hozzá keserűen. - Nem vagyunk mi annyira eltérőek az embertől. Ugyanolyan problémáink vannak.

cassidy & victor

- Még szép, hogy tévedsz! - vágtam rá rögvest, meglehetősen méltatlakodva, s felszegtem az államat, úgy vontam össze karjaimat mellkasomon. - Eleinte egyikünk sem azért öl, mert élvezi. Eleinte azért tesszük, mert nem tudjuk uralni magunkat. Ti, vámpírvadászok azt hiszitek, mindent tutdok, de fele annyira nem vagytok okosak, mint hiszitek magatokat. - jegyeztem meg megvetően, majd körülnéztem, s mikor megláttam egy másik párost, megfogtam a csaj karját, hogy arrébb húzzam onnan, s mikor biztonságos távba értünk, visszafordultam felé.
- Tudni akarod? - vontam fel szemöldökömet. - Egy nő miatt váltam vámpírrá. Örök életet ígértek. Nem tudtam, hogy az lesz az ára, hogy életeket kell majd ontsak, mert a vérük lesz a fő táplálékom. Azzá váltam, mert szerettem egy nőt. És mára már talán ezerszer megbántam, mert neki sosem leszek én elég. Vagy olyan nem, amilyet ő akar. - tettem hozzá keserűen. - Nem vagyunk mi annyira eltérőek az embertől. Ugyanolyan problémáink vannak.