Sajnálom, Bonnie. Mindössze csak ennyi járt a fejemben. Még így kikapcsolva is csak ezt tudom mondani. Ez a mondat ugyan nem mond nekem semmit sem, mert nem érzek, akármennyire is szeretném a szívem mélyén. Tudom, hogy én is nem egyszer magára hagytam őt, de ugyanúgy ő is magamra hagyott, mikor szükségem lett volna rá. Inkább Elenát babusgatta, mint mindenki más, és csak én maradtam egyedül a porban. Nyugodj bele Stefan a nyomorodba… Mély sóhajt veszek, amikor azt mondta, hogy Klaus engem bármikor megölhet. Ez valóban így van, de Klaus ahhoz túl ostoba, hogy engem meg tudjon ölni. Ő sem halhatatlan. És én sem. Csak ahhoz kicsivel több ész kéne, hogy engem megöljön ő. Engem csak akkor öl meg valaki, ha én hagyni fogom. Klaus most már nem is tudja kikapcsolni az érzelmeimet, mert azt megtettem már helyette is. Innentől fogva mi félni valóm van tőle? Soha nem féltem tőle, mert csak egy szánalmas, gusztustalan, undorító hibrid, aki nem tud semmi mást tenni, csak minden másnap más nőt dönget az ágyában. Komolyan… egy ilyen elkorcsosult ember le tudna győzni? Na ne nevettess, Bonnie… Lehet, hogy csak 167. évemet élem, de attól függetlenül Klaus egy ujjal sem fog hozzám érni. ó… azt nagyon megkeserülné. - Engem nem fog megölni senki sem, ameddig én nem hagyom. – ejtem ki a szavaimat mint határozottan, s szinte már dühtől is beleremegtem. Dobban a szívem, de csak az ürességtől. Most csak egy dologra hallgatok; és az pedig az eszem. A szívnek mi haszna van… semmi sem azon kívül, hogy életben tart. - Nem olyan veszélyes, mint ahogyan gondolod. Kitől félsz? Az őshibridtől? – nevetek fel halványan jólesően. – Amelyik kutya ugat, az nem harap, tudod… - Kacsintok rá, azután izmos mellkasom elé fonom karjaimat. Bonnie olyan ünneprontó néha. De nem baj… én így szeretem őt, mert szeretem, és ezt nem fogom letagadni. Nem bántott soha sem. Miért gyűlölném? Bonnie nem érdemel rosszat. Nem akarom bántani sem, mert azzal nem jutnék előrébb. Szeretem, és nem véletlenül akarom, hogy velem jöjjön New Orleansba. Talán majd ott rátalál a nagy ’ő’, s akkor ő is meglenne. - Reggel 9? – kérdezek rá zavartan. – Megpróbálok felkelni addig…- Mosolygok, mintha hirtelen újra lennének érzéseim. De az élet csak színjáték. Minden tettem, mozdulatom, szavam, érzésem, minden csupán csak színjáték. Maga az élet is az. Az arcaimon forró ajkai érzelődnek, s ekkor lehunyom szemeimet, mintha minden maradék érzelmet vissza akarnék fogni. Így is értelmezhetjük, de a vicc csak az, hogy semmilyen érzelem sem maradt már bennem. Sarkon fordul, s elindul, én pedig csak ugyanott állok, miközben őt figyelem. Azután én is köddé válok.
Épp a cipőorromnak szenteltem a figyelmem, amikor egy baljós hang ütötte fel fejét gondolataimban, majd lehorgonyozott. Kísértésbe fogsz esni. Talán elhamarkodtam ezt a mondvacsinált tervet, talán le kellett volna nyelnem, ahogy megszületett. Már attól kiver a víz, hogy emberek között kell meginnom egy forró italt, egy hangos, piszkos, zsúfolt szórakozóhely önmagában is kiverné a biztosítékot, de úgy, hogy egy komplett kész átverés show-t szándékozok felfesteni a műsortervre, felülbírálja a tűrőképességem. Le kellene fújnom. Felkacagni, hogy csak poén volt, ne vegye komolyan egy szavam sem. De úgy érzem, hogy ezzel már elkéstem. Vékony fátyol suhant el látókörömben, fel is szegte fejem a finom impulzus. Beth vágtatott el előttem. Elkerekedtek szemeim. Versenyezni akar? Az előbb köptem ki a tüdőmet, törtem szét a csontozatom. Mert elütöttek. Ő ütött el. Hogyan..? Bizonytalanul előrébb battyogtam, de ő már sehol. Dühösen fújtattam, mint egy felbőszült kopó, s csak kapkodtam a fejem a visszapillantó tükrökre. Az egyikben megláttam őnagysága csípőjét, de csak egy pillanatképet, a nyom mobil volt - a gazdájával tartott. Fejet ingatva szökkentem a kocsik közé, de azok már el is felejtkeztek a játékos barnaságról, nyugodtan tűrték a verdeső sugarakat. Max hangja pislákolt fel a zárlatos elmémben. Ne erővel, ésszel. Hát lefutni nem tudom, ha kétrét görnyedek is, de egy kis csellel meg tudom akasztani a nagy lótifutijában. Néhány elmormolt szó, és lábbelijének sarka olyan cseppfolyóssá vált, mint az izzadtság a halántékomon. De istentelenül meleg van! Egy hangos koccanás jelezte, hogy a kisasszony eltaknyolt a betonon. Remek! Hozzákocogtam, arcomon vigyor játszott. - Ez jó móka volt, nem? - Pimaszkodom immáron bátran, hogy az erőviszonyok felborultak. - Rád is férne néhány lecke - csapom kezem csípőmre, a másikkal meg átfogom derekamat. - Max biztos elvállalna - vonok vállat, és elnézem az esetlen testet. Csúnya találkozó lehetett ez az imént. - Hol a mosoly az arcodról?
- Ó, na látja ebben biztos vagyok! - Igen. Tudom, hogy a nő tett rosszabbat is ennél. Honnan? Különben nem szerepelne Victor ellenségei között. Már csak azt lenne jó megtudnom, hogy mégis mi a frász történt és miért volt olyan fontos megerőszakolni az elmémet majd évszázadokon keresztül tudattalanul életben tartani. Legnagyobb meglepetésemre azonban a további játszmák, hezitálások és beárnyékolt rébuszok helyett a nő felém nyújtja emlékeim. Az esélyt a választásra. Hatszáz évet kellett várnom ahhoz, hogy mihaszna parasztfiúból, hű szolgálóból egy olyan férfi legyek aki választhat a megélt korok és emlékek alapján. Igen, Victor a barátom. Hűséges szolgája vagyok. Jobb keze. Bajtársa... de szolga létem életünk végéig behálózza majd történetünket. Hezitálok egy pillanatig aztán a nő tekintetébe fúrom sajátomat. Itt az ideje annak, hogy a múltam ismét a sajátom lehessen... az ideje annak, miért voltam évszázados álomba taszítva... és miért ébredtem egy új korban a megélt életem nélkül. Az apró kavics eltűnik a nő kezéből. A kikötőből kikopnak a hajók. Eltűnnek a járókelők. Az autók. Csend van. Csend és hó és halál. Kardom a kezemben, hegyét vér mocskolja. A hó vörös és hallottak hideg tekintete fagyasztja meg csontjaim. Megemelem a kezem. Vércseppek hullanak a tiszta hóba, olvadt vértől ittas vízzé varázsolva azt. Felkiáltok. Kiáltásomból egy nő érintése ébreszt évekkel később. A nő aki az előbb még mellettem ült. Szerető ujjai végigbecézik mellkasom, arcom. Megcsókol. Megcsókolom. - Sajnálom szerelmem. - rebegem halkan, reszkető testemben még dúl a háború. A nő ajkai egybeforrnak az enyémekkel. - Katerina! Mit műveltél? - ragadom meg a nőt és arra fordítom tekintetem akit szeretek. Victor az oldalamon. Dühös. Eva a másik oldalon... s mikor választanom kellene, elsötétül a világ. Victor kiáltása, Eva tekintete és Katerina kacaja. Ezekkel szállok a sírba. Ezek ringatnak álomba. Úgy hiszem vége. Úgy hiszem az én időm lejárt. Hajókürt hoz vissza a jelenbe. Felemelkedem. Föl s alá kezdek járkálni. Hosszú percek után állok csak ismét a nő elé. Durván ragadom meg csuklóit és rántom magamhoz. Ujjaim tarkójára futnak. - A franca is te nő! - mordulok fel majd hirtelen hévvel, elégedetlen, türelmetlen szenvedéllyel csókolom meg őt. Tudom ki ő. Tudom mi ő. Tudok mindent. Élek. Élek és emlékszem.
Egyszer már el kellett engednem... abban a pillanatban azt hittem, hogy az életem végetér, és soha semmi nem hozhat vissza abba a katyvaszba, amelyet egyesek életnek neveznek. Én magam tettem vele, az én döntésem volt, hogy évszázadokra elveszítsem. És ennyi idő alatt sem sikerült eldöntenem, hogy miként is kell kezelnem, ha ismét úgy döntök, szükségem lesz rá egy harcban... Victor bármire képes, ám fogalmam sincs, miként fogja fogadni azt, hogy egykori csatlósa ismét az élők között van. És talán a legnagyobb balgaság Dimytrit eszközként használni, de nem tehettem mást... azt tudom, hogy ha miattam esik baja most, hogy ismét az élők között van, olyat teszek, amit senki nem fog megbocsájtani, de még én sem magamnak. Most ismét szükségem van rá... jobban, mint valaha, és az, hogy megtaláljam az utat... azt a bizonyos utat, amely kivezet ebből, egyedül nem fog menni. Egyszerre két ellenséget kell legyőznöm... Victort... és a halált. De a halál sem azért zaklat, mert félek tőle... hanem mert elragadta a húgomat. Zooey halála megrázott, de már annyira közel vagyok hozzá... és msot még közelebb. Ő lesz a következő lépcsőfok Dimytri után. Szükségem van a testvéremre... ebben a harcban egyedül nem győzhetek. És ha Victor azt hiszi, hogy megismerte már a valódi bűnhődést, hát... lesz számára meglepetésem. Zooey sosem árulna el... de a többi csatlósom kapcsán nem tudom, mit érezhetnék. Vártam. Még soha nem éreztem ennyire lassúnak pár másodpercet, óráknak tűnt néhány momentum, ahogyan néztem őt... furcsa mágia lengte körül őt, a mellkasom hatalmasra emelkedett, majd kifújtam a levegőt. Emlékezni fog rám, Victorra, Katerina-ra, mindenkire, aki egykoron segítette, majd elárulta, és próbáltam a lehető legjobban felkészülni arra, hogyan fog reagálni rám. A szívem már évek óta nem dobbant meg senki iránt, olyan voltam ,mint egy jeges tömb, amelyre már nem jöhet tavasz, nem jöhet nyár... csak ősz van, és tél... a legkeményebb mindkettőből. A tekintetem sosem telt meg többé élettel, a szavaimból kiveszett a szín... a szerelem ölt meg, s az, ahogyan döntöttem vele kapcsolatban. Megöltem azt, ami a kettőnké volt és lehetett volna, vele együtt feláldoztam mindent, amelyet ezzel a lángoló érzéssel megmozdított bennem. Eltemettem vele együtt... de nem hittem volna, hogy kiáshatom mindezt. Én sosem leszek és voltam jó. De ha mellettem van, az élet elviselhetőbb nyomás... Járkáéni kezdett. Fel és le. Kérlelni akartam, hogy szóljon valamit. Arcom eltorzult, soha ennyi érzés még nem kavargott bennem egyszerre. Gyűlölet magammal szemben, harag a körülményekkel kapcsolatban, remény, amelyet Dimytri iránt éreztem... érezni. Ismét érezni valamit, ami végre nem bosszúvágy, amely nem méreg... - Dimytri - leheltem halkan a nevét, ahogyan belém karolt, ujjai elvesztek a hajam alatt, majd olyan tűzzel pecsételte meg visszatérését, amelyet már majdnem elfelejtettem... tényleg ő az. Furcsa ismét fiatal lánynak éreznem magam, holott már nem vagyok egy mai teremtmény. A szerelem pedig azoknak való, akik még tiszta, őszinte szívvel képesek szeretni. Dimytri volt az első a listán, akinek elveszítése elindított a lavinán... majd Zooey halála, Katerina választása... mind segített aybban, hogy mára egy szörnyeteg legyen. - Élsz... ismét itt vagy... kérlek, bocsáss meg - leheltem halkan, elszakítva magam az ajkaitól, és lehunytam a szemeimet. - Nem volt más választásom, én... tudtam, hogy egy élet nem elég, hogy tovább fogok élni... és tudtam, hogy rád is szükségem lesz majd - nyeltem gyámoltalanul.
Az örökkévaló a magunk fajtának nem mindig tartogatott szép dolgokat, de meg kellett próbálnunk kihozni belőle a legjobbat. Épp ezért a társasága élvezése első számú dolognak tűnt, ha túl akartam élni én is. Hiányzott a dilis képe, a a furcsa jelleme, amivel megáldotta a sors, még ha néha nem is értettem meg, vagy nem is próbálkoztam ilyesmivel. Fogalmam sem volt, mi történt vele az elmúlt években, de annyira ismertem, hogy tudjam, a bulizás fogalma kettőnk számára kicsit más, mégsem ellenkeztem. Majd meglátjuk, mit tudunk kihozni belőle, vagy mit sem. Elrohanok mellette, mielőtt egy szava lehetne, s belevetem magam az éjszakába, várva, fülelve, hogy vajon követ e vagy sem, hogy mennyire van lemaradva mögöttem, s mikor eszmél fel. Majd valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag koppanok a földön, és a fölém magasodó lányra nézek, fintorral arcomon. -Tartsa meg magának a remek kis ötleteit. Te boszorkány vagy, én meg egy hibrid. Ő a szerencsétlen harmadik, aki nem a keresztezett fajok közé tartozik. Kösz, hát kihagyom az oktatást.-nem volt bajom a vámpírokkal, de sajna, a farkas énem dominánsabb volt bennem, mint a vérszívóé, így egyenlőre a megszokás volt a kérdés, meg mások elviselése, akik nem farkasok. Így kicsit azért vele szemben is voltak fenntartásaim, Clary viszont valamiért más volt. -Biztos kilapult az aszfalton.-kászálódok fel a földről, és túrók kócos hajamba, s simítok végig szakadt felsőmön, ami haszontalannak tűnik, és koszosnak, így az egyik közeli kukába dobom, és a levegőbe szagolok. embereknek nyoma sincs. Kár. Kezdtem éhes lenni. -Egyéb remek ötlet esetleg? Ha nincs, akkor megejtenék egy zuhanyt, és lefeküdnék aludni, kicsit sok volt a mai kalandokból. -nézek rá, és ismét hajamba túrok, mert a partoldali szél nagyon ellenem akar játszani.
A kis leszerelésemet nemhogy furfangosnak nem vette, egészen ellenségesen méregetett a kisasszony a felnyalt macskakőről. Ugyan már! Hibrid! Ez pedig szép fogás volt! Értékelnie kellene! Mi ütött belém? Clarissa! - Jaj, ne mondj ilyet... - igazgatom a frizurám zavartan, ahogy tudatosult bennem, hoppon maradtam a remek kis ötleteimmel. A mai nap egy totális lebőgés, és ezt láthatta bárki is, mintha alkoholos filccel lett volna a homlokomba vésve: nem a te napod, kislány. Még annak sem tudok a kedvére tenni, akivel igazán törődök. Itt ez a nő, legalább annyira kivert, mint amennyire én, mégis. Játékról volt szó, én pedig gőgösen mentem a vérre, minden háttérinfóm ellenére... az adrenalin diktált és a bosszúvágy. - Ő nem kevesebb azért, mert nem keverék... - ingatom fejem eltökélten, és megragadom a kezeit. - Hadd bizonyítsam be! Ma délben ebéd! Nálam! Hármasban! Mit szólsz? Látom rajtad, hogy már imádod! Kertváros! Hetedik szám alatt... Ne késs! - paskolom meg tenyerét, szemem csillog, mosolyom széles - a helyzet visszássága ellenére is. Jó lesz! Olyan húst fogok eléjük rakni, ami megolvasztja azt a fagyos hangulatot.... ami valószínűleg körbe fog lengeni minket... nagy a sansz rá.
Nem érdekel mit tett a nő. Nem érdekel, hogy mit nem tett. Az érdekel, hogy most itt áll előttem, teljesen egészében, még mindig épp olyan gyönyörűen, eszesen, magabiztosan, mint ahogy annak idején is tette és én mást sem akarok csak csókolni, ölelni, tincseit cirógatni még fejét az ölemben hatja álomra, érezni testének melegét, mikor mellém bújik. Olyan mérhetetlen birtoklási vággyal falom ajkait, hogy azt a legnagyobb romantikus hősök is megirigyelnék. Mit mondjak. Szeretem a nőt és nem vagyok rest úgy csókolni, hogy ezt tudassam vele. Aztán elhúzódik – vagyis el akar de nem engedem – s magyarázkodni kezd. - Shh. Shh, kedvesem. - simítok ki egy tincset az arcából és elhajtva füle mögé csóválom meg a fejemet. - Megbocsátok te bolond nőszemély, persze, hogy megbocsátok. - ölelem magamhoz közel, hosszú percekig el sem eresztve teste melegét az enyémtől. Aztán hirtelen rádöbbenek, hogy éves is vagyok valójában s ez felvet néhány kérdést. - Hol van Zooey? S mit tett Victor amiért háborúra készülsz? - egy percig sem feltételezem, hogy Eva tett volna valamit. Victor a legjobb barátom. Vele nőttem fel. Egész életében szolgáltam őt. Tudtam minden titkáról. A mocskos titkokat én fektettem sírba. Én földeltem el a veszélyt. Jól tudom, milyen ember Victor. S mégis szolgáltam, hosszú évekig. Az életem az övé volt. S persze, mondhattuk oly sokszor, hogy a háborúban barátokként harcoltunk egymás oldalán, én mindig is a szolgáló fiú voltam, ő pedig az uracska. Amivel nekem soha nem volt bajom. Kemény, dolgos emberként ismertem meg Evat is. Ezt a gyönyörű, okos, végtelenül vonzó, határozott nőt, aki az én ágyamban épp oly sebezhetővé vált, mint én mellette. Az utolsó kép mi felmerengett előttem az arca s az ébredésem után is őt láttam meg először. Nem csoda hát, hogy minden mozdulat olyan ismerős volt. - El kell mesélned mi történt Eva. El kell mesélned mindent. - mondom komolyra fordítva a szót, hiszen nagyon is sok idő telt el, ami alatt én aludtam. Tudnom kell mi történt ennyi idő alatt vele, Victorral és... - Katerina. - ejtem ki a nevet megvetően, dühösen. Ha valakinek a halálát kívántam hát az Katerina volt. Az áruló nőé.
Őszintén bevallva, nem volt tőlem túl elegáns, hogy csak úgy meglógtam a kollégiumból. Nagyon visszahúzódó társaság vagyok, s az még csak hagyján, de nagyon hiányzik a kinti világ. Az iskola egyetlen, kő kövön nem marad, ami ott megy. Minden egyes nap úgy érzem magam, mint egy élőhalott, aki egész nap csak robotol mint egy bolond. Ugyan már nagykorú vagyok, de még is, fontos az egyetem. A boszorkányságból sajnos nem fogok megélni, és nem is abból akarok megélni. Gyűlölöm, hogy nem vagyok ember, gyűlölöm, hogy mások lenéznek a másságom miatt. Az emberek gonoszak. Azt gondoltam délután, hogy kicsit kisétálok a kikötőhöz. Olyan jó hallani az óceán hullámzó hangját, egyszerűen megnyugtatással tölt el. Szó nélkül hagytam el ugyan az épület kapuját, s ezért is számíthatok durva következményekre. Nem volt jó ötlet ezt tennem, elvégre engem nagyon könnyen fel lehet bosszantani. Ha leszabályoznak, olyankor úgy érzem, mintha le lennék kötözve. Sok mindent el tudok tűrni, de azt nem, ha dirigálnak, megmondják azt, hogy mit csináljak. Én tudom, hogy nekem mi a jó, hagyjon engem mindenki békén. Pár napja azonban, hogy új társat kaptam magam mellé. Azt hittem, nem leszek senkivel sem egy szobában, de tévedtem. Minden egyes pillanat erőfeszítés, hogy ne gyújtsam fel a lányt élve. Mindenen képes vagyok felkapni magam, és ezért is nagyon féltem őt magamtól, nem szeretnék senkit sem bántani. Nem szeretem az embereket, de még sem akarok egyikben sem kárt tenni. Így is emlékeimbe és gondolataimba égett a pillanatkép, ahogyan végzek a huszonöt diákkal. Látom, ahogyan húsuk eltűnik csontjukról, s nem marad belőlük más, mint csak a por, és a hamu. Lehet, hogy talán veszélyes vagyok? Kételkedem a saját képességemben, de valójában korántsem vagyok gyenge? Nem tagadom, nem volt olyan pillanat, hogy bármikor is tanultam volna annak érdekében, hogy erősebb boszorkány lehessek. Nem tartottam fontosnak, főleg azok után, amit tettem ennek köszönhetően. Képtelen vagyok ölni, de még is megtettem. Ami pedig a legérdekesebb? Más embert megviselt volna, lehet, hogy már elmegyógyintézetbe került volna, de én nem. Nem akarok gonosz lenni... Igyekszem szép, és hasznos dolgot tenni, ezért is gondoltam, hogy inkább lejövök ide madarakat etetni. Itt a parton nagyon sok sirály van, delfintől elkezdve mindenféle vízi állat, talán így majd a szívem is megpuhul egy idő után. Hátamon hordom a nehézsúlyú hátizsákot, amely a fenekemet veri szinte, annyira leeresztettem a szíjánál. Ebben azonban egy kenyeret vittem, hogy ezt tépkedjem el a madaraknak. Ezzel a megbékülő gondolattal a kikötőhöz érek, és végigsétálok annak peremén. Hallom a sirályok hangját, amely egybeolvad az óceán vízének suttogásával, ahogyan a hullámok a gerendáknak csapódnak... nincs az ilyen szép látványnak párja, nem beszélve az óceán friss illatáról, amely a hegyi levegőhöz hasonlítható. Óvatosan ledobom magamat a szélére törökülésbe, ezzel levéve a hátamról a táskát, majdan magam mellé teszem, és kutakodni kezdek benne kényelmesen. Pár pillanat elteltével kivettem a kenyeret, majdan a madarakra szegeztem az egészet. Figyeltem, mikor jönnek ide, hátha lesz olyan szerencsém, hogy az egyiket a tenyeremből etethetem.
Maga a szituáció meglehetősen olyan volt, mintha egy álomból hívtam volna őt elő. Talán tényleg ez történt, a varázslat csak mese, és tényleg a fejemből pattant ki... vágytam arra, hogy ismét velem legyen valaki, akit a múltban csatlósomnak tekinthettem, habár ő nem kifejezetten ezt a célt szolgálta az életemben. Sőt, mondhatjuk azt is, hogy az élet egy bizonyos területét ő ismertette meg velem. Ő volt az, aki bevezetett abba a csodába, amelyről azt hittem, nem létezik. Nem hittem a szerelem értelmében, abban, hogy tényleg létezik ilyesmi, és hogy emberek ezért képesek lennének meghalni. Akkoriban még némileg elviselhetőbb személyiséggel rendelkeztem... megvolt mindenem, ami ma már nincs. Zooey és Dimytri is az életem részét képezték, éltek és azóta már rájöttem, hogy ennél fontosabb tlaán nem is létezik. Nincs olyan hatalom, amely ennél fontosabb lehetne. Ezért is tettem azt Dimytrivel, amit tettem... őt nem akartam elveszíteni. Talán Zooey-t sem így kellett volna elengednem. Nem, az ő halála teljesen értelmetlen volt, és... minden pillanata az én lelkemen szárad, mert már akkor is egy kegyetlen bosszú vezérelt. Nem akartam bántani senkit, mégis én lettem az, akiről ma már félve beszél az, aki ismeri a nevem. És erre nem büszke az a nő, akit Dimytri évszázadokkal ezelőtt megismert. A jelenléte túl sok emléket kavart fel a meglapuló gondolatok között, és talán ez volt az egyetlen hátránya annak, ha a szeretteink körülvettek bennünket... sebezhetővé válunk. És kétlem, hogy Victort valaha is érdekelné Dimytri sorsa azok után, ami történt. A szó, ami elhagyta a száját, többet jelentett mindennél, amit valaha is hallani akartam már. Megbocsájt... és ahogyan az ölelése közben magamba szívtam az illatát, ismét jólesően vettem a levegőt. - Ó, Dimytri - suttogtam halkan, hiába próbálkozván azzal, hogy úrrá legyek az érzelmes kitöréseken. Túl sok volt ez a négy évszázad nélküle... négy évszázad szerelem és érzelem nélkül. Elengedve a kezét, arcom egyik pillanatról a másikra komorságot kezdett tükrözni, és megráztam a fejem. - Zooey pár éve meghalt - jött ki belőlem őszintén. Valamennyire ismerték egymást, elvégre a testvérem volt a családom, mindent ő jelentett nekem. Nem akartam elzárni a férfi elől, aki a világot kezdte jelenteni számomra, és nem is lett volna logikus. - Baleset történt - fűztem aztán hozzá, és abban a pillanatban mindenhová néztem, csak a szemébe nem. Nehéz lett volna kimondanom azt, hogy az én döntésem okozta azon ember halálát, akit a legjobban tiszteltem és szerettem. Aki a jót adta, és elnyomta azt a sötétséget, amely kezdett eluralkodni rajtam Dimytri "elaltatása után". - Hosszú ez a történet, Dimytri - nyeltem egyet, majd ismét a szemébe néztem, az elgyötörtségemet nem tudtam véka alá rejteni. - Állandó háború dúlt köztem és Victor között. Katerina néhány évvel a halálod után eltűnt,majd Victor is követte. Mindketten megpróbáltunk a nyomára bukkanni, de mindketten elvesztettük a fonalat egy idő után... Victor az örök életet választotta, miután olyat tett, melyet nem tudtam neki megbocsájtani. Vámpírrá vált, ezzel téve pecsétet kettőnk örök háborújára. - Még mindig nehezen emlékeztem vissza, habár a kép tiszta volt, de beszélni róla már egyáltalán nem szokványos. Nem tudtam kimondani, mit tett ellenem az egykori gazdája, miért akarom minél előbb a föld alatt látni... és hogy ennek az oka nem elsőként Katerina, habár az ő barátságát is emiatt az átkozott ficsúr miatt veszítettem el.
Ingerült vagyok. Felettébb ingerült. Nemrég érkeztem Mystic Fallsba, de már most bosszant, hogy nem tudom, merre keressem Gabriellát. De meg fogom találni, méghozzá rövidesen, ezt garantálom. Előlem nem lehet csakúgy elfutni! Engem nem hagyhat szó nélküli ott senki! Még ez az idegesítő nőszemély sem! Meg akartam szabadulni tőle végre, igen, de nem így. Ha én zavarom, üldözöm el, akkor mehet, de akkor, amikor én akarom! Nem hagyom, hogy ő nyerjen, hogy fölényben érezze magát. Azt nem lehet. Valószínűleg az idegesség teszi, hogy már szürkület környékén felébredek. Egy motelben béreltem egyelőre szobát, míg nem találok egy megfelelőbb, tartós szálláshelyet. Mert úgy tűnik szükségem lesz rá amiatt a kis… mindegy, jobb lesz, ha járok egyet és keresek valakit, akin levezethetem a dühömet. A Nap már úgysem tűz olyan erősen, ilyenkor már nyugodtan kimerészkedhetek. Átlagos, ing, farmer kombóban indulok útnak, de tudom, az ellenkező nem számára még így is igencsak vonzó látványt nyújtok. Egyelőre nem tudom, merre keressem ezt az idegesítő nőszemélyt, de hogy megnyugtassam saját idegeimet, a kikötő felé veszem az irányt. Nem mintha a víz látványa engem annyira megnyugtatna. Azt nem ebben fogom megtalálni. Ahhoz nekem vérfürdő kell. Jelenleg két alternatíva tenne nekem a legjobbat. Vagy egy ártatlan kis szűzlányt megrontani és vérét venni, vagy egy boszorkányt átküldeni a másvilágra, persze a lehető legnagyobb kínok és megaláztatások között. Itt Mystic Fallsban jó esélyem van az utóbbira is megfelelő alanyt találni. Engem most csak ez tudna kikapcsolni egy időre. Látszólag senkire sem figyelve, hanyagul, nyugodt tempóban sétálgatok az utcákon, de valójában minden járókelőt alaposan szemügyre veszek, különösen a nőket. Egyik sem fog meg azonban annyira, hogy úgy érezzem, érdemes lenne időt vesztegetnem rá. Vagy túl idősek, vagy túl kacérak velem már az első pillantásukkal is. És mind halandó. Semmi különös. Pedig Mystic Fallsban állítólag hemzseg a természetfeletti. De nem vagyok türelmetlen, végül is még be sem sötétedett teljesen. Már majdnem elérem a kikötőnél a vízpartot, mikor valami egészen erőteljes energiát érzek vibrálni a levegőben. Nincs használatban, de annyira nyers, annyira kontrollálatlan még így is, hogy szinte arcátlan módon csigázza fel az érzékeim. Megtorpanok és lassan abba az irányba fordítom a fejem. Jó szememnek hála nem kell különösebben közel mennem és az a néhány járókelő sem vonja el a figyelmemet, akik még ilyenkor erre járnak, hogy lássam a parton ülő igencsak fiatal lányt, amint a vízre ételért lecsapó madarakat nézi. Fiatalnak és ártatlannak tűnik, de a belőle vibráló energiáról valósággal üvölt, kivel is van valójában dolgom. Egy boszorkány, valószínűleg kezdő, aki nem uralja teljesen az erejét. Kicsit félrehúzódok, hátamat egy közeli oszlopnak vetem és úgy figyelem a lányt. Úgy érzem, megtaláltam a mai ideális áldozatomat.
Bárhogyan is nézem az óceán vízét, valamiért akkor is gyötörnek a gondolatok. Legszívesebben megfognám az agyam, és eldobnám valahova, csakhogy ne gondoljam túl a dolgokat. Kissé feszült vagyok, egyrészt a magány miatt, másodszorra pedig azért, hogy senki sem tud elfogadni, és, hogy végeztem huszonöt diákkal. Bár azt nem mondhatnám, hogy ugyanúgy gyötör a bűntudat, mint akkor, hiszen az óta eltelt egy kis idő, és társaságba is keveredtem egyaránt. nyilván kerülöm az embereket, mert nagyon könnyen ki lehet engem hozni a sodromból, és akkor bizony kő-kövön nem marad. Igyekszem emberibben viselkedni, de amennyire próbálkozom, oly módon elbaltázom az egészet. Fájdalmas sóhaj keretében végül odadobok a madaraknak egy kenyérdarabot. Nesze, kenyeret a népnek. Olyan ostobának érzem magam. Nem is értem, hogy mi ütött belém, és hogy mi vett rá arra, hogy egyáltalán kitegyem a lábamat a szobából. Lehet, hogy talán a szobatársam ment az agyamra, aki bizony tényleg teljes valósággal idegesítő, de legalább egy jó próba, hogy ne végezzek vele is egyaránt. Engem ő ugyan nem bánt, ő egyáltalán nem olyan lány, aki képes lenne rá. Persze, sokkal jobban és ostromlom szerencsétlent, de valakin ki kell engednem a feszültséget. Máson hogyan tudnám? Olyan egyedül vagyok, akárcsak a kisujjam, arról nem beszélve, hogy nem szeret annyira Isten, hogy szimpla egyszerű embernek teremtsen meg engemet, hanem némi boszorkánysággal is megspékelt. Nos, Braylin, ilyen szerencsés is már csak te lehetsz, nyugodj bele! Míg sorra tépkedtem a kenyérdarabokat a madaraknak, csak arra leszek figyelmes, hogy az egész kenyér eltűnik. - Ennyire éhesek voltatok? Én két hét alatt nem eszek meg ennyit. – érthetetlenül bámulok a madarakra, és tényleg nem néznek ostobának, hogy madarakkal trécselek. Végtére is... néhány madárba több ész és gerinc szorult, mint emberbe. Szóval nem bánom, hogy arra kényszerülök, hogy madarakkal csevegjek. Igazán jó társaság! Legalább ezek nem pofáznak vissza, mint egyesek. Hajtincseimet könnyed mozdulattal igazítom át egyik vállamra, majd felállok a kiüresedett táskámmal együtt. Közben pedig a madarakat figyelem, akik nagy szemekkel néznek rám. - Ti meg mit bámultok? – Szinte az is irritál már, hogy vagy ötven szempár bámul rám mereven. – Tűnjetek innét! –haragommal együtt erőmnek köszönhetően mind érződött az állatok számára, akik abban a pillanatban ahogyan kiejtettem eme szavakat, azonnal elillantak jó messzire elkerülve engemet. Nos, bárcsak ez működne néhány embernél is. - Így már mindjárt más. – Elégedett mosoly rajzolódik ki arcom közepére, miközben két tenyeremet összepaskolom, s egyik vállamra felakasztom táskám egyik szíját, amikor is arra leszek figyelmes, hogy egy szempár azonban rajtam ragadt. De az nem madár volt. Szemeim fent akadnak fájdalmasan, majd az égre nézek, és a táskát hanyag módra dobom le magam mellé. - Nem voltam elég világos talán? – teszem fel eme kérdést nemes egyszerűen, egészen hangosan, hogy a számomra nem látható személy is hallja a szavaim. A figyelmeztetés nem csak a hülye madaraknak szólt, hanem mindenkinek. Végül aztán megfordulok arra az irányba, ahonnét érzem, hogy a szemek rám irányulnak. Egy oszlop felé tekintek, és egy újabb fájdalmas sóhaj hagyja el ajkaim. - Baromira nincs kedvem bújócskásat játszani. Régen szerettem, de akkor bezzeg senki sem akart. Szóval örülnék, ha mutatnád azt a csinos kis pofikádat. – Mellkasom előtt fonom végül össze mindkét karom, várva a csodára.
Hosszú ideje gyűlölöm és vadászom a boszorkányokat. Legszívesebben az egész fajt gyökerestül irtanám ki. Persze ha ezt nézzük, tulajdonképpen magammal kellene kezdenem. Bár én nem vagyok boszorkány, de több mint valószínű, hogy valahol mélyen bennem is szunnyad ilyen gén. Ezért sem lenne okos gyereket vállalnom. Még a végén egy boszorkánnyal vagy warlock-kal gazdagítanám a nemzetségüket. Én pedig leszámolni akarok velük, nem gyarapítani őket. De ez a veszély nem fenyeget. Egyrészt rühellem a kölyköket, másrészt az összes nő, akivel valaha szexuális kapcsolatot létesítettem, nos, az nem élte túl az adott találkozást. És ez így van jól, a jövőben sem szándékozom változtatni ezen. Az életem a boszorkányok miatt futott vakvágányra, bűnhődjenek hát. Apám is warlock volt, de szerencsére sikerült eltennem láb alól. Egyébként sem értem neki semmit, miután nem örököltem az erejét. Hát megkapta. Mint ahogy a többi fajtája béli is. Ezzel a lánnyal sincsenek más terveim. Szórakoztat és felcsigázza az érzékeimet, ahogyan dühösen engedi szabadjára az erejét valami semmi kis okból. Érzem rajta a feszültséget, ahogyan az erre a halandóknál jóval érzékenyebb madarak is és ijedten röppennek szét. Tüzes kis teremtés. De határozottan naivnak és képzetlennek tűnik. Annyira kontrollálatlan, annyira nyers az erő, ami belőle árad. Talán némi gyakorlással nem is lenne gyenge. Így azonban, az én tapasztalataimmal és éveimmel a hátam mögött, érzem, nem jelentene nagy kihívást. Ha halandó vagy kezdő vámpír lennék, esetleg meggyűlhetne vele a bajom. De túl sok boszorkánnyal volt már dolgom, hogy egy ilyen zöldfülű, érezhetően irányítás nélküli ereje megrettentsen. Könnyed kis vadászat. Tulajdonképpen pont ideális. Amire most szükségem van. Tisztában vagyok vele, hogy meg fogja érezni a jelenlétem, de éppen erre is játszom. Ez benne a lényeg. Hanyagul állok az oszlopnak vetve hátamat és figyelem őt. Várok, hogy ő lépjen. Ha távozna, természetesen követem. De nem kerül erre sor. Azt teszi, ami nekem a legjobb. Feláll és fennhangon hozzám kezd beszélni. Talán az a néhány járókelő teszi, aki még ilyenkor erre jár, hiszen én alapvetően elég jól látható, bár kétségtelenül nem feltűnő helyen állok, de nem tudja pontosan, hol is keressen, csak az irányt találja el. Ettől ösztönösen is hamiskás mosoly terül szét az arcomon. Milyen kis zsenge! Öröm az ilyen kezdő kis boszorkányok nyakát elroppantani, de komolyan. De még nincs itt az ideje. Még cicáznék vele egy kicsit. - Hát akkor nyisd ki azokat a szép kis szemeidet, Aranyom – a szavakat olyan hangerőn ejtem ki, hogy meghallhassa azokat, de nem kiabálok feleslegesen. Az irányt eltalálta, ezek után, ha túl messze is lennék ahhoz, hogy halljon, amit kétlek, akár a számról is leolvashatja a szavakat. Nekem nem áll szándékomban elbújni. Kettőnk közül akinek búvóhelyre volna szüksége, az nem én vagyok. De úgy tűnik, ezt ő még nem látja át. Nem mintha egyébként lenne hova bújni, hiszen ha én egyszer kiválasztom a prédámat, onnan aligha van számára menekvés. És jelenleg egyértelműen ő áll a célkeresztemben.
Miután meghagytam azt a kedves üzenetet a bátyámnak, miszerint hamarosan megérkezem New Orleansba, elindultam. Mondanom sem kell, hogy mi vezérelt arra, hogy gyorsan, szinte pihenés nélkül haladjak. A szerelem. Már ezer éve nem láttam életem szerelmét és most, most végre van rá lehetőségem. Soha nem tudtam kiverni a fejemből, főként azok után, hogy Elijah fránya igézései elszálltak a fejemből. Nehéz is elfelejteni azt a személyt akiről úgy érzed, életedet adnád érte. Akkoriban hasonlóképpen is volt. Nem sok kellett volna már, hogy örökre vele menjek, de Elijahnak nem tetszett az ötlet és... valószínűleg akaratán kívül igézett meg először. Először... meg amikor már azzal lettünk megigézve, hogy fussunk és higgyük azt magunkról hogy mi vagyunk ők... igen. Egy évtizedig hittem azt magamról, hogy én vagyok Rebekah Mikaelson. Nekik köszönhetően menekültünk és vesztegettünk el ennyi időt az életünkből. Mi lett volna, ha Mikael megtalál minket? Biztosan nem kegyelmezett volna, hiszen nem kímélt akkoriban senkit sem. De megmenekültünk és az igézés is eltűnt, most, már magam vagyok. Főleg, hogy tiszta az agyam amióta eljöttem a kolostorból. -Helló szépségem. Nem vágysz egy kis társaságra? - Lépek elő az egyik sötét kis sarokból vidáman, egy rémült lány elé. Biztosan megijedt tőlem, hiszen ki ne félne éjszaka egy kikötőben, ahol túl sok a sötét kis zug? - Mit keres egy ilyen csinos kis nőszemély egy ilyen undorító helyen? - Szinte válaszolni sem tud, kinyög talán pár szót, majd elkezd szaladni. Nem értem, ennyire rémisztő lennék? Pedig én is csak egy egyszerű lánynak tűnhetek mint ő. Biztosan hallott valamit vagy tud valamit a sötétben rejtőző lényekről. Neki aztán már teljesen mindegy, szerintem. Elébe suhanok, mire ő megtorpan. Felemelem egyik kezem és megingatom mutatóujjam. -A-a. Ha én azt akarom, akkor velem fogsz jönni drágám. - Közelebb lépek egy lépést, szemem meg sem rebben. Vámpírfogaim előbukkannak, szemem és körülötte az arcom elfeketedik. A lányt a mellettem lévő falhoz tolom, nyakánál megfogom, majd beleharapok. Nem sajnálva, csak iszom és iszom és ismerve magam, nem fogom abbahagyni még teljesen ki nem elégítem szomjam. Ahhoz pedig ő biztosan nem lesz elég...
Mivel szép, csillagos az este, ezért úgy döntöttem, hogy kicsit elmegyek sétálni Mystic Falls utcáin, úgy is olyan régen jártam már erre, hiszen amikor vissza tértem a halálból egy kicsi időre egyszer-kétszer akkor semmire sem volt időm, csak Stefannal foglalkozni. Tudom, ez most úgy hangzik, mintha bánnám, de egyeltalán nem erről van szó, szeretek neki segíteni, hiszen az életem egy része erről szólt és szól a mai napig is; hogy segítek neki. Persze nem csak neki, hanem másoknak is, ott van például a legjobb barátnőm, Sierra, számtalanszor meghallgattam már, nincsen könnyű élete, de sosem bántam meg azt, hogy végig hallgatom a bajait, problémáit, hiszen erre van egy barát, hogy ha bármi van akkor meghallgat. Sierrával mi pont ilyenek vagyunk, tudjuk mind a ketten, hogy bármikor számíthatunk a másikra. Nagyon fájt az elvesztése, nagyon hiányzott, amíg a túlvilágon voltam, de figyeltem őt végig, és láttam, hogy szomorú, mikor megtudta, hogy meghaltam ki volt bukva. A szívem szakadt meg azért, hogy így látom, de mind ez már a múlt, most már egy csoda folytán, Bonnie-nak hála újra itt vagyok az élők között, újra a legjobb barátnőmmel lehetek és újra azokkal lehetek, akiket szeretek. Sok bepótolni valóm van, de szerencsére időm annyi, mint a tenger, hiszem azt, hogy a sors most már nem fog nekem olyan lapot osztani, hogy valamilyen oknál fogva újra meghaljak, mert akkor nem hiszem, hogy bármikor is vissza tudnék térni megint az élők közé, hiszen a túlvilág felbomlott akkor, amikor Rick és a többiek vissza tértek. Hirtelen megtoppanok amikor hangokat hallok meg. A fülem mögé simítom a hajamat és hallgatózok, hogy a hang merre lehet. Mikor kb sikerült kivennem a hang forrásának az irányát, akkor nem gondolkodok egy pillanatig sem, hanem egy gyors suhanással ott termek, majd a vámpírt arrébb lököm jó erősen az áldozattól, majd az ember szemébe nézek, jó mélyen. - Elfelejtesz mindent, elfelejted, hogy bármelyikünkel is találkoztál. Most pedig fuss! Menj haza! - igézem meg, majd mikor az illettő elment, a másik vámpír felé fordulok és kifújom a levegőt. Vajon kivel sikerült össze találkoznom?
A vér íze és melegsége átjárja a testem. Ki szereti ezeket a bezacskózott baromságokat, amikor annyi ember van a közelben, akiket meg lehet csapolni, frissen. Régen, amikor még sokkal nagyobb veszélyben voltunk, akkor sem gondolkodtunk zacskós vérben. Engem soha nem érdekelt. Aztán pedig úgyis azt fogom tenni amit én akarok és amikor én akarom. A többiek meg próbáljanak csak visszatartani. Csak ne a bátyám... Már nagyon izgatott vagyok New Orleans miatt. El sem tudom képzelni milyen érzés lesz majd újra látni életem szerelmét. Persze jól tudom, hogy körülvette magát különböző hibridekkel, vámpírokkal és persze ott van Elijah is. Ő lesz az, akin egy kicsit nehezebb lesz átférkőznöm, azt hiszem. De túlságosan sokat tudtam agyalni az utóbbi években ott, fenn a kolostorban. Néha olyan volt, mintha egy toronyba zárt hercegnő lennék, aki várja hős megmentőjét. Nekem nem volt megmentőm, hiszen csak a bátyám tudta, hogy ott vagyok. Megmentettem saját magam, pár kardsuhintással lekaszaboltam az összes buddhistát és hipp-hopp már itt is vagyok. Nem hagyom abba a csapolást, csak iszom és iszom a friss vérét, már érzem kicsit lassabban kezdi el venni a levegőt. Ekkor erős lökést érzek, elválok a lánytól és egy másik vámpir lép a helyembe. Nem iszik belőle, hanem megigézi. Dühös arckifejezésem szerintem nem elég kifejezés arra, amit érzek. -Hogy merészeled elvenni a játékszerem? És még lökdösni is?! - Sokan nem tudják, hogy egy sokkal de sokkal idősebb vámpírral nem igazán éri meg kezdeni, főleg nem egy olyannal, aki még a mérgekhez is túl jól ért. Még egyszer nem fog tudni ellökni, csak olyan esetbe amikor nem koncentrálok rá. Végignézek a lányon, és pimasz mosolyra húzom a számat. - A mai fiatalokban semmi jólneveltség sincs... - Húzom fel az orrom és kicsit odébb sétálok. Résen vagyok, nem tudom mire számítsak ettől a nőtől. Kezeim a hátam mögé teszem, talán ebből ő azt gondolhatja, hogy nem akarom bántani, mert igazából tényleg nem, csak elég sunyi vagyok, hogy ha mégis egy rosszat szólna...
Nem vetem meg azokat akik emberből isznak és nem vértasakból, azokat viszont igen akik megölik őket. Pontosan jól tudom, hogy milyen jó, mámorító a friss vér íze, én is nagyon szeretem és jó magam is sokszor iszok emberből, hiszen ki akar mindig vértasakokon élni? Tápláló ugyan, de egy idő után nagyon unalmassá tud válni az ember számára. Nem szokásom gyilkolni, szórakozni szeretek én is, de mindig ügyelek arra, hogy csak is annyit igyak az áldozatomból, hogy az még élve távozzon, természetesen megigézve úgy, hogy elfelejtsen mindent abból ami az elmúlt időben történt vele. Ez a nőszemély viszont akitől most mentettem meg egy embert, teljesen az ellentétem, látszott rajta, hogy nem állt volna le, amíg az áldozata holtan össze nem esik, mert annyit ivott belőle. Fogalmam sincsen arról, hogy mennyivel idősebb nálam, de ha őszinte akarok lenni, akkor nem is igazán érdekel, a lényeg az, hogy az ember elment innen, így hát most már teljesen tudok koncentrálni az idegenre, aki már most eléggé ellenszenves nekem, de van egy olyan érzésem, hogy én is neki. - Nem jó játszani az emberekkel, aranyom. - mondom nyugodt hangnemben, miközben afelé az irány felé nézek, merre a nemrég még áldozatnak nevezhető személy elfutott, majd tekintetemet ismételten az ismeretlen nőre szegezem, és enyhén felhúzom a szemöldökömet amikor meghallom a következő mondatát. Hogy mondja? - Semmit sem tudsz te rólam. - mondom közelebb lépve hozzá, ezzel is jelezve azt, hogy egyeltalán nem félek tőle. Megjártam már kétszer is a halált, szóval már nem félek semmitől.
Szám széléről letörlöm a vérfoltot, amit akkor keletkezett rajtam, amikor a csaj ellökött az embertől. Halvány mosolyra húzom a szám, angyali tekintetem pedig manipulatív és szemeimbe némi düh is fellelhető. Persze, hogy dühös vagyok, hiszen ki ne lenne az, ha elveszik a játékszerét?! Miután sikerült egyensúlyomat kellőképpen helyrehoznom egy lépést hátrálok és megnézem magamnak a vámpírlányt. A tipikus túl buzgóság eredményei lettek ezek a ártatlan kis vámpir egyedek, akiknek igazából semmi de semmi helye nem lenne a világon. Csak akkor, ha ér is valamit az életük, ha valami hasznuk is van itt. Az elvesztegetett éveim során megláttam azt, hogy mi kell és mi nem. Persze, tök jó hogy mi vagyunk, de hát nem száz évvel ezelőtt születtem már, és sokkalta kifinomultabb vagyok mint a mai kis fruskák. Én megválogattam rendesen a vérvonalunk leszármazottjait, de nem is mondhatom azt, hogy túl sok ember vált vámpírrá a kezemtől. Ilyen kis semmi szőkeségeket biztosan nem változtattam volna át. A mosoly nem tűnik el az arcomról még akkor sem, amikor mikor közelebb lép hozzám. Kezeim hátra teszem, jelezve hogy nem szeretnék semmit sem tenni, és lassan elindulok mellette, körbe sétálok rajta. -Elmagyaráznád, kérlek, hogy miért nem jó velük játszani? - Érek vissza elébe, megállok és a szemébe nézek. Lehet, hogy egy picikét kisebb vagyok tőle, de ez még semmit sem jelent. Kell félni tőlem. Akár egy gyors mozdulattal letéphetném a lányka fejét, ha azt úgy akarnám éppen. De nem teszem. Túl szórakozott vagyok és most ettem. Ilyenkor pihenni kell egy kicsit. - Elég csak rád nézni. Tipikus kicsapongó lány akinek a mindene a szórakozás, DE... - Hangsúlyozom, miközben háttal fordulok neki és a kikötőt kezdem el szemlélni. A hajókat, és elhúzom a szám egy kicsit erre a büdös halszagra amit még jobban is érzek mint kellene. - Biztosan történt veled valami hosszú életed során, ami miatt ilyen komolyság sugárzik belőled. Csak szórakoztam. - Játékosan vonok vállat és fordulok vissza a lány felé. Pedig igazán szórakozhatott volna ő is velem, ha akart volna. Akkor biztosan piros pontja lenne nálam. De így, még nem döntöttem el hová is tegyem őt...
Hogy kivel is van jelen pillanatban dolgom? Ki tudja! Abban azonban teljes mértékben biztos vagyok, hogy egy olyan személlyel, aki minden bizonnyal vámpír lehet. Melyik ostobának jutna eszébe szórakozni egy olyan boszorkánnyal, aki abszolút képtelen az erejét kordában tartani? Nem mondom, hogy világrengető erővel rendelkezem, de annyival meg vagyok áldva, hogy nekem csak egy mozzanat legyen, és az ő feje valahol a sirályok között kössön ki. A vámpírok nagyon csak sérülékenyek, még akkor is, hogy ha ők ezt nem akarják bevallani. Semmi kétség sincs a felől, hogy ő most naivan gondolja azt, hogy velem könnyedén végezhet. Ugyan már! Én a helyében továbbra is az oszlop mögött kuksolnék, mielőtt még meg nem találnám kitépni a szívét egy könnyed igével. Én tudok kegyelmes is lenni, de ha sokáig folytatja a játszmát, nos, akkor garantálhatom, hogy nem fogja megköszönni a tényeket. Szavai hallatán elmosolyodom, s valami pokoli is volt arcomban felfedezni. - Sajnos nem látok át a tárgyakon. – Hangom fenn hangú, rendkívül ironikus, akárcsak ez az egész helyzet az. Nem tudom, mit élveznek a vámpírok ebben, hogy gondolnak egyet, és kiszemelnek valaki olyant, akit különben nem kéne. Persze, nem hordom fent az orrom, és nem is vagyok egoista, még nem szálltam el magamtól, de pontosan jól tudom magam is, hogy a boszorkányok veszélyesek, egyaránt egymásra nézve is. Velem is könnyedén lehet végezni, de ha bárki is ehhez folyamodna, a pillanat tört része alatt vetek véget szánalmas kis életének. Ugyan az élet borzalmas, siralmas, és még sorolhatnám a rossz szónak a szinonimáit, de én ettől függetlenül szeretek élni. Nem vagyok olyan gyenge és szánalmas, hogy állandóan azon legyek, hogy végezzek magammal. Ugyan már! És innen kifolyólag sem fogom hagyni magamat csak úgy játszadozni. Ami azt illeti, én is szeretek szórakozni, csak pusztán azt nem, hogyha mindezt velem teszik. Minden végleges az életben, így hát a türelmem is egyaránt. Végül aztán mosolyogva dobom hátra karjaimat hátam mögé összefonva őket, s egy bájoló vigyorral sétálok lassan az oszlop mellé, s odapillantva már meg is látom ezt a jómadarat, aki megzavart az én jócselekedetemben, azaz abban, hogy a madarakat etettem. Nem szokásom jót tenni, de az unatkozás olykor igen csak nagy úrrá válik. Meglehetősen egy egészen jóképű férfi állt az oszlop mögött, és az ilyen arcot kár lenne semmivé tenni. Nem akarom megölni tehát, hogyha nem kényszerít. Szórakozni pedig lehet, nemde? - Én a te helyedben most vennék egy negyvenöt fokos fordulatot, és elbaktatnék a messziségbe. Szóval hajrá! – Kacsintok rá, ahogyan megemelem karom, ezáltal tárt tenyérrel mutatva a hátam mögé, hogy szépen baktasson el innét. Persze, mindenkinek meg van a joga itt lenni, de a tény az, hogy mi nem igazán férnénk meg egy helyen. Nem szeretem a vámpírokat, s mint ahogyan azt gondolom én, ő sem lehet fantábor tag a boszorkányok iránt.
Kezdem már kicsit unni, hogy ártatlan emberek életét kell megmentenem. Nem vagyok én hős, még is mióta vissza tértem a halálból - remélem immáron véglegesen, mert nagyon nincs kedvem megint a túloldalon időzni, amíg ide vissza nem jövök... ha egyeltalán vissza tudnék jutni az élők közé - több ártatlan ember életét is mentettem meg, mert minő meglepetés, Mystic Falls még mindig hemzseg a természetfeletti lényektől. Sőt! Szerintem sokkal többen vannak, mint anno régen, mikor ide jöttem csak azzal a szándékkal, hogy felköszöntsem az én legjobb barátomat, Stefan Salvatoret. Eléggé rosszúl is végződött az a nap... Nah, de a múltat hagyjuk, hiszen annak nem most van itt az ideje. Sokkal inkább a jelennel kéne foglalkoznom, de túl sok minden köti le a figyelmemet, ami a múltam. - Nos, mivel egy ártatlan emberről, életről van szó, ezért szerintem evidens, hogy miért. Én is szeretek szórakozni, félreértés ne essék, de sosem gyilkolok, csak akkor amikor nagyon muszáj. Nem pedig unalomból. - mondom cinikus hangnemben. Egy csöppet sem törődöm azzal, hogy az előttem álló nő szemmel láthatóan idősebb nálam. Már megjártam a halált többször is, nem hiszem, hogy már félnem kéne bármitől is. - Sok mindenen mentem keresztül, de nem hiszem, hogy azt veled fogom megbeszélni, hiszen az életemhez nem túl sok közöd van. - mondom érzéstelen hangnemben, miközben figyelem, ahogyan a kikötőt szemléli.
Zooey meghalt. Falnak ütközött a gondolat. Nem akartam elhinni. Ujjaim akarva-akaratlanul is tincseimbe futottak majd arcélére simultak. - Sajnálom Eva. - vonom magamhoz közel és csókot lehelek homlokára. Tudom, hogy a testvére és ő közel álltak egymáshoz és mi tagadás én is kedveltem a nőt. Halálának híre azonban erősebben vágott mellbe, mint arra számítottam pedig, ha valaki négy évszázad után felébred, nem remélheti, hogy mindenki akit egykor szeretett életben talál. Már az is kész csoda volt, hogy a nő akit szeretek él; nem beszélve Victorról és arról a pokoli bestiáról, Katerinaról, aki mindent tönkretett. Csöndben bólogatva hallgatom a nőt aki háborúról beszél közte és az én egykori uram és barátom között. - Vámpírrá vált? - kérdem csendesen és inkább a padot választom. Nem vagyok gyenge szívű de a hír miszerint egykori barátom azzá vált ami ellen küzdöttünk... nehéz megemésztenem. Azonban ismerem Evat és tudom, hogy nem mond el mindent. Valami szörnyűnek vélt titkot rejteget, valamit amit vagy a szégyen miatt nem mer bevallani vagy mert nem akarja beszennyezni előttem Victort. - Eva ez minden amit el akarsz mondani? - kérdem egy lesújtott ember hangjával miközben tenyerembe temetem arcomat. Váratlanul értek szavai. Annyi minden történt ez elmúlt hosszú évszázadok alatt és nekem esélyem sincs rendbe tenni az elsiklott múltat. - Vámpír? Nem, ez... - megrázom a fejem. Nehéz elhinnem pedig jól tudom, hogy nem hazudik. - Mit nem mondasz el? Mit tett veled? - emelkedem meg hirtelen és haragtól eltelve szorulnak ökölbe kezeim. Nem. Evat soha nem bántanám, egyetlen ujjal sem, sőt, nőt vagy gyermeket sem bántottam még soha és nem is terveztem. Erkölcsös ember vagyok, szabályokkal és olyan értékrenddel amit még gyermekként neveltek belém. Épp ezért nem is merek belegondolni mit titkol Eva.
Apró, halk sóhaj bukott ki belőlem, mikor csókot lehelt a homlokomra. Még a szemeimet is lehunytam, bár ennek leginkább az volt az oka, hogy ha most a szemembe nézhetett volna, csak a könnycseppek fátyolát láthatta volna bennük... nem akartam a húgom haláláról beszélni, minden egyes alkalom olyan volt, mintha tűvel szúrkálnák szét a szívemet. Megérdemeltem ugyan, de ekkora fájdalmat már nem tudtam hová tenni. Nem tudtam csak úgy elfojtani, mint az esetek többségében teszem... sőt, mióta ő meghalt, már nem is fogtam fel, hogy milyen hatása van rám a fájdalomnak. Egyszerűen nem volt mivel kifogniuk rajtam. Én öltem meg, ezzel tisztában voltam, de olyan mélyen őriztem magamban ezt a titkot, ahogyan csak tudtam. Még Dimytri előtt sem voltam képes felvállalni. Nem tudtam kimondani, meggyónni legsúlyosabb vétkemet, amit az ellen követtem el, akit a legjobban szerettem ezen a világon. A húgom és Dimytri volt az, akire leszűkült a saját kis birodalmam, és hosszú... hosszú éveket töltöttem el nélkülük. Dimytri nélkül főleg. - Igen, vámpírrá - biccentettem, mikor leült, majd nagy levegőt vettem, és tovább folytattam ezt a gondolatmenetet. - Én tettem azzá. Közvetve, de... én tettem. Én küldtem el az első hadüzenetet - vallottam be csendesen. Nem voltam rá büszke, habár megannyi gondolkodás után is úgy éreztem, ha elölről kezdhetném, ugyanezt tenném. Victor volt az egyedüli, aki érzéseket csikart ki belőlem, még ha az düh és gyűlölet is volt. - Utána évszázadokig kikerültünk egymás látóköréből, de nekünk az van megírva, hogy... az egyikünk meghaljon. Méghozzá a másikunk keze által. Ez a sorsunk - folytattam tovább. Hittem ebben, és ez volt az egyetlen eset, amelynél elfogadtam, hogy ha úgy hozza az élet, meg kell válnom a saját életemtől. Kockáztatnom kellett. Mióta Victort ismertem, másból sem állt az életem, mint kockáztatásból. Már azzal kockára tettem mindent, hogy... beleszerettem a legjobb barátjába. Lehajtottam a fejem. - Nem bocsájtotta meg nekem, hogy hosszú álmot küldtem rád, majd elrejtettelek előle. Tajtékzott, mikor megtudta, hogy elvettelek tőle - mondtam tovább, majdf mikor láttam, hogy a dühtől ökölbe szorul a keze, odaléptem hozzá, és gyengéden megfogtam kezét, hogy lassan ellazítsam az ujjait. - Megpróbál majd elvenni tőlem. Megpróbál majd visszaszerezni, csak hogy mellé állj. Képes lennél rá? - kérdeztem, ekkor viszont már nem hunytam le a szemem. Láthatta azt, mekkora ijedség lett úrrá rajtam már magától a gondolattól, hogy alig kaptam vissza, de máris elveszíthetem.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem szórakoztat a kis boszorka fölényes, fenyegetőnek szánt hangneme. Sok boszorkány hiszi azt, hogy sebezhetetlen, csak azért, mert ért egy kicsit a mágiához. Nem mondom, akadnak közöttük tényleg veszedelmesek, ősi boszorkánnyal például jelenlegi tudásommal és erőmmel nem lenne szerencsés kezdenem, de majd eljön annak is az ideje. Ennek a lánynak nagyon nyers az ereje, nem hinném, hogy rendesen tudja irányítani. Tapasztalt boszorkánygyilkos vagyok, én tudom, hogyan kell őket kezelni. Végül is ez az egyik hobbim, sőt már-már mániám, ha úgy nézzük. De hát igazából pont ez benne a legszórakoztatóbb. Látni a döbbenetet az addig elbizakodott kis arcukon, mikor rájönnek, hogy én végzek velük és nem fordítva. Elképzelem ennek a lánynak a dölyfös arcát is így és valamiféle kéjes élvezet járja át a testem már csak a fantáziától is. Nem engedhetem el élve, ebben már most biztos vagyok. Ha csak egy elképzelt kép ekkora élvezetet okoz számomra. Muszáj a valóságban is megtennem. De előtte mégis játszanék egy kicsit. Az élvezet növelése végett. Hadd higgye még egy darabig, hogy ő fenyegethet engem és nem fordított a leosztás. - De ahogy látom a légüres téren sem-jegyzem meg gúnyosan, remélve, hogy ezzel is tovább provokálom. Felcsigáz a dühe. Egyébként tényleg az oszlop oldalánál állok, nem mögötte, de ahogy fölényeskedően, haját hátravetve odasétál mellém, már igazán láthatja ezt ő is. - Negyvenöt? Egészen pontosan annyit? Mi van arra Kislány? Esetleg a lakásod? Tudod, ha szobára akarsz menni velem, ennél nyíltabban is közölheted, nem kell ilyen szégyenlős utalásokat tenned! -Felettébb szórakoztat a helyzet. És nem én lennék, ha nem akarnám ezt még fokozni. Érzem a vibráló dühét a levegőben, ami ellenem irányul. Az ereje is érezhető. Nem tudja rendesen uralni, ehhez kétség sem fér. Ahogy az indulatait sem. És ez tetszik, nagyon tetszik. Micsoda tökéletes prédára találtam ebben a tüzes, tapasztalatlan kis boszorkányban!
Sokszor azt kívánom, hogy bárcsak belelássak az emberek gondolataiba. Hogy bárcsak hallanám azokat, de most ennél a vámpírnál nem különösebben vágyom rá, ami igazából meg is lep. Elég csak az arcára néznem, és már is láthatóvá válnak a gondolatai számomra. Látszik rajt, hogy egy igazi nőgyűlölő, s valami szánalmas alak, aki a magányát és a gyötrelmét öldöklésbe taszítja. Azt gondolja magáról, hogy mindenki egy kis játékszer, de a tény az, hogy ebben nagyon is téved. Senki sem játékszer, de ezt pont én mondom, aki huszonöt diáknak vetett véget az életüknek? Persze, nem szórakozásból tettem azt, amit. Meg van a magam jelleme, tekintve, hogy nem szeretek senkit sem, még magamat sem, de azért nem sajnáltatom magamat olyan dologgal, amivel másoknak ártok. Mondjuk itt jelen pillanatban nem is akarok ujjal mutogatni... Ettől eltekintve róbálom magamat megnyugtatni néhány naiv gondolattal, elvégre nem akarom az illetőnek letépni a fejét egy könnyed varázslattal. A bátorságából azt szűröm le, hogy úgy gondolja, hogy egy magatehetelen, fiatal boszorkány képtelen önmagát megvédeni, illetve nem tudja az erejét kontrol alatt tartani. Ez való igaz, de nem mindegy, hogy az az erő voltaképpen mit is vált ki önmagából, főleg, hogy ha az a fiatal boszorkány még dühös is. Nem szeretném őt bántan, bármennyire is jól esne a fejét valahol a testétől távol tudni. Persze, még ki tudja, hogy mit hoz ki még ez a szituáció magából, nemde? Én igyekszem a legbarátságosabb lenni, s ha arra kényszerít, hogy ez mind meghiúsuljon bennem, nos, akkor állok elébe. - A legkisebb dolog, amit most megérdemelnél, az egy bazinagy pofon lenne, tudsz róla? – kérdezem tőle kissé feszülten, amikor melleim elé fonom mindkét karomat. Hogy van egyeseknek mersze ahhoz, hogy ilyen módban s hangnemben beszéljen egy nővel?! Végül homlokomhoz emelem egyik tenyeremet, ezáltal lehunyva szempáromat, s valami óriási erőt veszek magamra azzal szemben, hogy lenyugodjak. Tényleg nem szeretném őt bántani. Végül aztán leülök a mellettem lévő padra, de persze azelőtt még odanéztem, hogy ha lenne ott egy rágó vagy valami, nos, akkor nehogy beleüljek. De mivel nem volt ott semmi kosz, ezért nyugodt szívvel foglaltam a pad szélén helyet. Végül a férfira nézek aztán, próbálva valami kedvességet is kisugározni magamból, úgyhogy felkötöm a gatyát... - A nevem Braylin Hill. Na és a tiéd? – kérdezem tőle, ahogyan követem arcát tekintetemmel.
Sokszor, sokan hitték már rólam azt, hogy nem állhatom a nőket, végtére is tény, általában nőket szoktam ölni. Férfiakat tényleg csak akkor, ha feltétlenül muszáj. Tehát mondjuk ha rám támadnak. Bár ha warlockhoz van szerencsém, azt nem biztos, hogy elengedem élve. A boszorkányokat gyűlölöm, nem a nőket. Gyűlölöm őket, gyűlölöm az egész fajt, mert egy boszorkány tette tönkre az én életemet is. Az apám. Ami a halandókat illeti, igazából csak azért létesítem előnyben a nőket, mert számomra élvezetesebb a gyilkolás. A vérük ízét is jobban szeretem. A szexuális játszadozás, a sikítozásuk pedig egyenesen hab a tortán számomra. Ennek a kis boszorkának a dühe, a fensőbbséges viselkedése az, ami plusz ízt ad a dolognak. Meg nyilván boszorkány. Boszorkányok életét elvenni mindig nagyfokú elégedettséggel tölt el. 140 éve gyilkolok boszorkányokat, de mivel a korom nem látszik rajtam, sok kezdő boszorkány hitte már azt, hogy ő van fölényben. Én pedig nyilván nem győzködöm az ellenkezőjéről. Annál szórakoztatóbb lesz a csattanó, mikor rájön, hogyan is áll valójában a helyzet. Addig azonban még szívesen játszom egy kicsit. - Pofon? Szóval keményen szereted? Lehet róla szó végül is – közben jól láthatóan végigmérem, elidőzve a melle vonalában, amire a karmozdulatával egyébként is szinte felhívja a figyelmemet. Nagyon fiatalnak néz ki, inkább egy tinilány hamvas bája jellemző rá, mint egy érett nő szexuális vonzereje. De pont ez, ami felkelti az érdeklődésem. A nyers, kevéssé kontrol alatt tartott erő és érzelmek. Különösen tetszik. Élvezettel fogom elvenni az életét, ehhez kétségem sem fér már. Az, hogy egyre igyekszem fokozni a dühét is a játék része számomra. Kicsit meglep, mikor leül a közeli padra és bemutatkozik. Nocsak? Most már barátkozni akarunk? Végül is nekem így is jó. Így is lehet épp annyira szórakoztató a dolog számomra. - Braylin. Ritka és szép név. Noah Christianson – annak ellenére, hogy szeretek gyilkolni, boszorkányokat különösen, nem vagyok modortalan. A tizenkilencedik század végén születtem, kaptam megfelelő nevelést. És bármilyen hihetetlen, még kedves, gáláns is tudok lenni a nőkkel, ha éppen olyan a kedvem. Az más kérdés, hogy utána átharapom a torkukat, de ha úgy álnak hozzá, életük utolsó órái akár kellemesek is lehetnek. Rajtam igazán nem múlik. !
Az itt előttem álló férfit egyáltalán nem hibáztatom, hiszen, mindennek meg van a maga oka. Oka van arra, hogy itt van, és hogy engem megölni szándékozzon, habár, a kérdés akkor is felmerül, hogy miért pont engem? Az égvilágon nem ártottam senkinek sem, a huszonöt diákon kívül, s most még is én lettem az, akire jelenleg vadászni próbálnak. Olyan érzést keltett fel bennem a helyzet, mintha ő kimondottan a boszorkányokra menne. Tudok egyest, s mást, mint például az, hogy sok természetfeletti körében nem kedveltek a boszorkányok, de én vagyok az, aki voltaképpen a legkevésbé sem árt csak úgy bárkinek. Ráadásul... az erőmet elég gyakran próbáltatom, de be kell valljam, olykor nem megyek vele semmire sem. Nincs, aki tanítson, és ahhoz túl bátortalan vagyok, hogy önmagamtól próbáljak ki mindent. Huszonöt ember halálát okoztam, nem akarom, hogy az ostobaságom miatt haljon meg egy egész város, velük együtt én magam is. Kijelentésére kellően elundorodom, ami látványosan kiül arcom vonulataira. Még is hogy nyúl ahhoz, hogy egy lányt ilyen kellemetlen helyzetbe hozzon? Pláne nem engem, aki még a gondolatát sem tudja annak a bizonyos dolgoknak, hiszen, nem volt benne része. A férfi pedig ezer örömmel táncol az idegrendszeremen, holott ő maga is tudja a szíve mélyén talán, ha van olyanja neki egyáltalán, hogy számomra csak egy mozdulat, és halott. Ezt persze ő is elmondhatja a maga helyében. Velem is könnyedén végezhetne, amit látszólag meg is akar tenni, de még húzza az időt. Sokszor vágyom a halálra. Nincs senkim, se családom, egyedül vagyok. És el kell ismernem, hogy még az e féle társaságnak is valahol a szívem kamrája mögött örülök neki, hiszen, valaki hozzám szólt. - Nos, Noah Christianson. Részemről a szerencse. – némi irónia vélhető felfedezni hangnememben, amikor is szúró pillantást vetek rá, mikor ő kicsit sem látványosan tekint rajtam végig buja tekintetekkel. Még van türelmem, de ha ilyen lekezelően bánik velem, akkor azt nem fogja zsebre tenni! - Egyet árulj el nekem, mielőtt még megtalálnál megölni. – Tovább nézem őt éles tekintettel, noha valójából egy fontos kérdésem lenne felé. – Miért akarsz engem megölni? Azon kívül, hogy vámpír vagy. Ha elmondod, akkor megbocsájtok neked. – Barátságosabb mosoly húzódik mostanra arcomra, miközben még mindig a padon foglalok helyet kényelmesen, míg végül aztán törökülésbe nem teszem lábaimat azon. Igazán felkeltette az érdeklődésemet, hogy még is miért teszi ezt. Érdekesnek, s nem utolsósorban titokzatosnak tűnik a férfi. Igazán felkeltette az érdeklődésemet.
Kezdőlap
•• 
