Reményt kellene éreznem, hiszen megannyi új esélyt tartogat minden egyes nap, de talán leginkább az új év, de valahogy mégse éreztem azt. Szinte már vártam azt, hogy végre kimondják a válást, a nevem visszakapjam, mert mintha még annak a tudata is megfullasztott, hogy Hoechlin helyett Kwanten voltam. Tényleg ennyire félremehet egy emberi kapcsolat? Ennyire rosszul ítélhetjük meg a másikat, vagy csak szimplán ez volt az ára annak, hogy visszatérjek a halálból?  Sokszor gondoltam végig, hogy mikor is romolhatott el minden, ki mekkorát hibázott, de bármennyire is rettegtem úgy éreztem, hogy már korábban is elromlott sok minden, míg végül zátonyra nem futott az egész.
Magányra vágytam, a víz halk csobogásának megnyugtató hangjára, arra, hogy a fagyos szellő húsomba marjon szinte, de mégse kaphattam meg. Egy férfinak meg kellett zavarnia, aminek végül olyan következménye volt, ami rám nem volt igazán jellemző. Nem volt sose szokásom másokat megütni, vagy bántalmazni, de most megtettem. Talán egy részem remélt is, hogy megtorolja, hogy elkapja a kezem és nem hagyja, de mégse történt meg. Kezem arcán csattant, s mintha valami fura tréfát űzve a kikötő visszhangozta volna azt a csattanást, hogy utána a felismerés újult erővel vájjon bele a lelkembe, mintha eddig nem lett volna megcincálva eléggé. Arcom nyúzott volt, sokszor már meg se próbáltam elrejteni akár smink mögé.
Kezére pillantok, amivel megálljra késztetett, hiszen érzem az érintését, vélhetően tényleg itt van, létezik és nem csak képzelődőm, mégse mentek el teljesen otthonról. – Igen, valóban ő volnék. – hangom nem árulkodott sok érzelemről, ahogyan egészen halk is volt, mintha csak az élet is olykor már nem is létezne, csak valami más tartana még életben. – Akkor talán valamiben nagyon is hasonlítunk. Egykoron egymásban tartottuk a lelket, de most úgy néz ki, mintha mind a ketten elvesztettük volna a remény legapróbb szikráját is. – szavak túl könnyedén jöttek, nem válogattam meg, hogy mit mondok. Csak kimondtam azt, ami először az eszembe jutott, de legalább igaz volt. – Meg, vámpírrá változtam, nem tudtam, hogy mi lesz belőlem, de a bátyám mellett akartam lenni. Azóta pedig sok árat megfizettem már. – keserűen csendült a hangom, még kicsit a számat is elhúztam, amikor pedig elengedte a kezemet, akkor a kabátom zsebébe csúsztattam. Mennék, miért nem mennék innen is, hiszen egy múltbéli árny, kell nekem még több a múltamból, amikor a jelenben nem lelem valódiönmagam? De mégis maradok, pedig látom rajta, szeme árulkodó, vagy éppen bűzös lehelete, hogy nemrégen még ivott. – Kérhetek? – pillantok a cigarettájára és most még az se érdekel, hogy nem volt szokásom. – Eleinte kutattam utánad, hiányzott a hangod, a sok történet, amit meséltél, még ha nem is volt békés, mindig képes volt megnyugtatni. De nem leltem többé már azt, amit kutattam. – vallom be két kisebb füstfelhő között, ha kaptam netán én is egy szálat. – Mióta tértél vissza? – pillantok rá kérdőn pár másodpercig, hogy utána mellette állva ismét a víztükrét fürkészem.

Egyszer régen találkoztunk. Ő élt, én nem, bár igazán halott sem voltam. Az, hogy mit és miért tettem ki, akkor sem fedtem fel. Inkább történeteket meséltem, amik életben tartottak annyira, hogy a szenvedést, amit éreztem, túl tudjam élni. Önző, de igaz cselekedet volt. Alaska, a nő, akit szerettem akármennyire is szerettem volna, túl távol volt tőlem. És halott volt. Nem találtam vele a kapcsolatot, bárhogy is kerestem. Aztán azt hinni, hogy visszakaptam… hiú ábránd volt részemről, és ezt csak most láttam be igazán.
-Egyáltalán minek hittünk abban a reményben? Létezett valaha is?-költői kérdés, ha akar válaszolhat rá.-Nehéz lenne azt tartani a másikban, ami már nem létezik.-villan meg szemem sötéten, sokatmondóan, mégis üresen. Azt meg kell hagyni rajtam a tegnapi italozás nyoma jócskán meghagyta a nyomát, de az ő tekintete is ködös. Szomorú, megviselt, és furcsán üres. Fáradt, mintha évek óta nem pihent volna. Bármilyen ára is volt annak, hogy itt kötött ki, tudta, hogy nem fogja megúszni anélkül, hogy ne látszódna meg rajta is a fizetség.
-Látom. Különben nem lennél itt. Nem lennél ember. Ennek mi volt az ára, a hálál ismét?-nem válogatom meg szavaim, egyszerűen fogalmazom meg a gondolatokat, amik fejemben keringenek. Egyszer már felpofozott, másodszor is megteheti, akkor sem változnék. Keresheti a férfit bennem, akit ismert, akit emlegetett, de az valahol a sír alatt ragadt akkor, abban a pillanatban, amikor oda kerültem.
-Csak tessék.-nyújtom felé a dobozt, ha apáskodó kedvemben lennék, amiben sosem vagyok, rászólnék, hogy árt az egészségnek. De nem szólok egy nyomorult szót sem. Felnőtt nő, képes döntéseket hozni egyedül is.-Tudod, a druidák a boszorkányoknak hála a túlvilágon sem éppen érzik, magukat a fellegek felett ki tudja mennyivel. Inkább ahhoz szoksz hozzá, hogy mar a mágia, meg akarsz halni, de nem hagyják. Ördögi kör.-vonok vállat, már ha ennyire egyszerűen lesarkítottam tömör lényeget.-Se a történetek nem lettek jobbak, sem az emlékek.-a keserű gondolatot elmorzsolva szívok gy slukkot és támaszkodom a móló korlátjának, először magam elé meredve, majd kérdésére rá emelve ködös tekintetem. A fáradtság vagy az ital teszi, fogalmam sincs. Szerintem az egyenlet végét már maga is megfejtette.
-Számít az? Élek, elvileg ez lenne a fontos.-nem rejtem véka alá a megkeseredett gondolataim, ellenben nagy slukkot szívok a cigarettából és fújom a magasba a füstöt, tekintetemmel a csillagokat kémlelve.-Épp elég évet húztam le a földön és a pokolban, hogy az összes csillagképet és az égbolt ragyogó tükrét megunjam. Bár ha jól sejtem, neked sem mutat semmi újat a messzeség.-csapongó gondolataim agyam tompaságára nem foghatók, ha valami nem volt ínyemre, nem beszéltem róla, tereltem. Ez elvileg normális emberi viselkedés. Vicces, pedig nem vagyok ember.

- Létezett és még mindig létezhet. Inkább talán csak már félünk remélni, hinni abban, hogy egyszer lehet még jobb. Vagy egyszerűen csak arra várunk, hogy megfizessük a korábban elkövetett tetteink árát. – pillantok rá komolyan, mert remény mindig volt. A legsötétebb órákon is képes volt átvezetni, de most már talán nem is kutakodom, nem is keresem, ahogyan vélhetően ő se. Talán pont emiatt fura még inkább, hogy miért most botlottunk egymásba ismét.
- Halál, az elmúlás érzése és a veszteségé. Azt hisszük a halál a legrosszabb, de nem. Inkább az, amikor elveszítesz mindent, amiről azt hitted, hogy a világot jelentheti számodra. Amikor úgy érzed, hogy ami egykoron boldoggá tett, az most inkább megfullaszt és igazán elmenekülni se tudsz előle. – pillantásom továbbra is a messzeségbe merengő. Lehet nem kellene elmondanom neki ezeket, de mégse bírom magamban tartani. A válasz túl egyszerűen születik meg, túl őszintén, ami már régóta nem lehettem. Ideje volt végre kinyitnom a szememet és ráébredni arra, hogy mennyire is félreismerhetőek az emberek, mennyire naiv tudtam lenni, hogy ismét feláldoztam mindent valakiért, akiért talán nem kellett volna soha se.
- Sajnálom! – felelek csak ennyit, miközben lopva pillantok rá. Mind a ketten nem kis árat fizettünk meg, de vajon miért? Megérte egyáltalán, vagy ez már túl sok volt? Nem így kellett volna lennie? – A mágia sok mindenre képes, sok rosszat lehet vele tenni, de aki rosszra használja, az elméletileg nagyobb árat is fizet meg érte. – pillantok rá komolyan, hiszen egykoron én is boszorkány voltam, sok történetet hallottam, sok rossz történt olyanokkal is, akik megpróbálták saját javaikra fordítani teljesen az erejüket. A mágiának a jót kéne szolgálnia, nem pedig a rosszat. – A történetek nem lesznek sose jobbak, csak ha megfakulnak. – húzom el a számat, hiszen szerettem volna, hogy megfakuljanak, szerettem volna ezt az égető érzést, ami belülről mart elzárni, elfojtani, de emberként mégse tehettem ellene semmit se. Ha vámpír lennék, akkor nem kizárt, hogy most érzelemmentesen talán volna rám, vagy éppen megpróbáltam volna megtámadni őt.
- Nem úgy tűnsz, mint aki él. Inkább olyannak, mint aki hirtelen az életet is átkozza és meg se próbálja kihasználni az új esélyt. – én legalább megpróbáltam, de csúfosan képembe röhögött a mulandóság, a balgaság, a mágia is, hiszen átvertek. Olyan dolgot hittem valósnak, ami nem is volt az. Olyan dologba próbáltam kapaszkodni, ami csak egy csúf illúzió volt. – A csillagok mindig képesek újat mutatni. Elmozdulnak, megjelenik egy új, vagy éppen eltűnik egy régismerős. – halovány mosoly kúszik az arcomra. – És mihez fogsz kezdeni? Napról napra piával fogod megpróbálni elfojtani a benned tomboló mardosó érzést, vagy inkább megpróbálsz még egyszer jól élni, meglátni a lehetőségeket? – újabb füst felhő gomolygott közöttünk, ahogyan beszéltem, majd annak köszönhetően, ahogyan a cigarettafüstöt kifújtam.

-Rám utóbbi igaz.-vártam, és az egészben a legrosszabb talán az volt, hogy nem egészen volt tiszta, hogy tulajdonképpen mire. Arra, hogy a sors jól pofon csapjon, esetleg arra, hogy ő? A napok teltek, múltak, hetek is, talán hónapok is. A zavaros magányomban talán kellett volna lennie valami újat. Viszont az ittlétem valódi okát sem lett volna rossz megtudni. Miért épp most? És miért nem találkoztam magamon kívül még csak egy pár druidával. Leszámítva Alaskát. Rá viszont egyre kevésbé akartam gondolni, mert az űr, amit hagyott, most már örökké a lényem része maradt. És neki így volt jó. Jobbat érdemelt volna, de csak engem kapott, egy gyerekesen viselkedő és makacs felnőttet.
-Az a baj, hogy nem fullaszt meg, vagy ha igen, szép lassan. A lassú halálból már elegem van.-az első megsemmisülésem fájdalmasra sikerült, gyanítom az övé sem volt kellemesebb élmény. -Mi tört meg ennyire?-vonom fel szemöldököm, régóta nem érzett kíváncsissággal a szememben és arcomon. Az érzéseim jól lepleztem mindig is, jól olvastam az emberekben és még akkor is figyeltem, amikor más azt hitte, rég nem vagyok a társaság része. Ellenben velem, benne mindig volt élet. A tekintetére emlékeztem évszázadokkal ez előttről, és annak a lánynak más volt az arcára írva. Az idő megtörte? A kíváncsiság és az éber tekintet helyén már csak az üres semmi lenne?
-Ezt a véleményt szerintem a boszorkányok nem osztják a druidákkal szemben, sőt. Előbb néznék végig, hogy élve elégünk újra, minthogy jót lássanak bennünk. A druidák önzők és uralkodni akartak. Talán most sincs máshogy. Ettől viszont nem fogom jobban tisztelni az álszent boszorkányokat, akik nem állnak a sötétség mellé, miközben a szívük napról-napra feketedik.-nem pont én voltam a becsület és a jóindulat, a rendes varázslók példaképe, de nálam sokkal rosszabb is lépkedett már a föld színén. Mégis mi abban a rossz, ha irányítani akar valaki? Ha fel lehetne nyitni az emberek szemét, hogy a világban van náluk magasabb hatalom is? Hataloméhes lennék? Lehet, de mindegyikünk az. És a bosszú mélyen bennem él és talán sosem hal meg. -Jobb lenne belátni, ha van, aki képes uralkodni a fajok között és fölött, talán egyensúlyt is tudna teremteni. De persze, elviselem én a hátamra csapott keresztem, akkor sem hódolnék be senkinek, ha az életem múlna rajta újra. Van, aminek nem elég, ha megfakul. Van, ami jobb lenne, ha soha sem történt volna meg.-ezt a ködös gondolatot most megannyi dologra értem egyszerre. A múltra, a jelenre, az elrontott lépésekre és a jókra egyaránt. Mert a jóban is volt hiba, amiért a jelenben fizetek meg igazán. És ebből egy példának hála már lebegek valami megmagyarázhatatlan világban, számban egy cigarettával, kezemben egy üveg itallal, várva a végét mindennek.
-Szívemből szóltál, pontosan így érzem magam.-tagadhatném, felesleges lenne. A tagadás rossz, az ember egy idő után elhiszi a történeteket, meséket, amivel hitegeti magát és onnan nincs visszaút. Kérdés persze, hogy ha az igazsággal szembesítem magam, bármi könnyebb lesz-e. Jelenleg nem éppen úgy tűnik. Sőt, az élet és a létezés ugyan olyan fájdalmas. -Lehet, hogy igazad van.-hagyom rá, bár ebben a gondolatmenetben én elveszek és nem osztozom vele. -Lehet, hogy meglelném a célt, ha keresném. De nem igazán keresem. Az ital meg bevallom hiányzott. Amikor én éltem borzalmas ízű, romlott tejnek hívott valamit ittunk. Kumisz. Annál Jack haverom finomabb volt.-nyilvánvaló, hogy a karikákat is ő okozta és akárki jött volna velem szemben, levette volna rólam, hogy tegnap este mit ittam. -Neked mi a célod?-érdeklődöm kifújva a füstöt, elmorzsoltam a csikket az ujjaim között, majd a földre dobtam és csak ezután néztem ismét rá. -Egyáltalán ennyi év után még megéri, hogy védtelen legyél mindennel és mindenkivel szemben?-tudom, hogy ember, érzem a benne élő sötétséget, talán még irányítani is képes lennék, de egyedül erre egyre csökkenő esélyem van. A korlátnak támaszkodva érzem, hogy szememben sötét fény gyúl, s gondolataim egyre magasabbra szárnyalnak.

- És szerinted milyen árat kellene megfizetned? Mi lenne méltóbüntetés? – kíváncsiság pedig megcsillant az íriszeimben. Mindig is érdekes téma volt az ilyen, hogy vajon az ember mit gondol méltóbüntetésnek magának. Netán egy pofont, ami nagyobb, mint egy ember adhat? Netán a halál lenne az? Vagy teljesen másabb dolog fordult meg az ő fejében. Tényleg érdekelt, hogy nála vajon mi a megfelelő büntetés, mit kérne, ha kérhetné, vagy ő döntené el a „fizetség” árát. – Pedig a halál sose volt kegyes, se kérdező, hogy milyenre vágysz. – nem mintha kételkednék abban, hogy ő ezt nem tudja, mert szerintem nagyon is tisztában van vele. Nem is kicsit. A halál lehet gyötrelmes lassú, szinte már várod, hogy vége legyen és annyira gyors, hogy szinte rá se ébredsz, hogy itt a vég.
- Az élet, a tetteim… és akkor még ott vannak a hamis illúziók, a veszteség fájdalma és a csalódásé is. Olykor hiszünk valamiben, amiben nem kellene és olykor annyira vakká válunk, hogy még erősebben kapaszkodunk a hamis dolgokba. – hangomban nyoma se volt a vidámságnak, inkább volt keserűnek tűnő, vagy éppen olyannak, aki tényleg elveszett és a világ jó dolgai túlzottan is halvánnyá váltak. Szerettem volna, ha másképpen van, de nem. Nem tudtam már meglátni a felhők között a szivárványt, hogy mosolyt csaljon, ahogyan a tűzijáték hangja se volt már számomra mosolyt csaló, úgy reményekkel kecsegtető, szebb évet ígérő jelzés. Szavaira felnevetek, akaratlanul is. – Álszent boszorkányok? Ezt úgy mondod, mintha csak ők lennének azok. Mindenki gyarló, ahogyan nem véletlenül vannak álszentek is. Sokakat szólít a sötétség, s ha beengedik, akkor utána félnek szembenézni a lelkükbe költözött sötétséggel… - én is eleinte féltem azzal szembenézni, ami lett belőlem. A tetteimmel is, de végül nem tehettem mást. Ha életben akartam maradni és nem örökké tagadásban élni, akkor muszáj volt elfogadnom az új életemmel járó nem éppen kedves „szokásokat” is. Az pedig mindig is úgy volt, hogy mindig van egy nagyobb ragadozó, mint amik mi is vagyunk. Ahogyan az se volt kétség, hogy a vériránti vágy, vagy éppen ragadozóösztön pontosan annyira képes megmérgezni a lelkeket, mint ahogyan egy boszorkányt megrészegíteni az ereje, a mágia.
- Minek nem kellett volna megtörténnie? Annak, hogy ti is a földön járjatok? Vagy annak, hogy bezártak titeket? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet és most végre ismét rápillantok. Tényleg érdekelne, hogy pontosan mire is gondol ezzel kapcsolatban. – Attól még, hogy valaki uralkodni tud a másikon, nem biztos, hogy uralkodni is akar mindenkin. Ahogyan véleményem szerint egy vagy két ember nem tudja elhozni az általad említett békét, egyensúlyt. Ahhoz túl sok rohadt alma található a világban, amelyet kevésbé, vagy éppen túlzottan megettek már a kukacok. – Ezek szerint nem a pohár, hanem az üveg alján keresed a célt? A megváltást? – csóválom meg a fejemet nem éppen helyeslően. Sok káros szenvedély létezik, de ez nem azok közé tartozik, amiket helyeselnék, pártolnék. – Még keresem a célomat, de semmiképpen se az üvegalján keresném. Talán pont ezért találkoztunk újra, hogy valami fura oknál fogva célt adjunk a másiknak? – vetek fel egy eléggé őrültnek hatható gondolatmenetet, de miért ne? Egykoron miért hallottuk, láttuk a másikat, de mégse tudtuk volna megmondani, hogy a másik merre is van pontosan. Fura ez az egész. Két reményét vesztett alak, valami okának csak kell lennie, hogy most itt vagyunk. – Nem! Egyáltalán nem éri meg, először azt hittem, hogy jobb lesz így minden, végre az elmúlás is szerepet fog játszani az életemben, de tévedtem. Túl nagyot tévedtem. Neked nem hiányzik, hogy sima ember légy? Hogy az idővasfoga fogjon rajtad? – dőlök neki a korlátnak, majd egy apró kőbe belerúgok, ami hangosan csobban a vízben.