Még soha nem beszélgettem ilyen hosszú ideig vámpírral. Nem volt szokásom meghallgatni életük történetét vagy akármilyen dolgot, ami hozzájuk kapcsolódik. Nem dilidokinak szerződtem, hanem vámpírvadásznak és éppen ezért az volt a dolgom, hogy megöljem őket, nem az, hogy megértsem a lelki világukat. Ők pedig minket nem értettek meg. Azokat az egyszerű embereket, akik mondhatni az életüket tették arra, hogy megszabadítsák a világot attól a szenvedéstől, amit a vérszívók csapatai okoznak. Miután arrébb vonszolt rögtön kitéptem a karomat az ujjai közül és komoly tekintettel néztem rá. Hihetőnek tűnt az a mese, amit előadott, de ha most elengedném magam és netalántán egy cseppnyi sajnálatot mutatnék, akkor mi védene meg? Semmi. Így csak nyeltem egyet és nagy levegőt vettem. - Szóval a nőt nem érdekled? Akkor mi értelme van annak az örök életnek, amit ígértek neked? Mert nekem úgy hangzik, hogy semmi. - Húztam el a számat a szemeibe nézve. Normális esetben hergelni akartam volna, de letettem arról, hogy megölöm. Másodjára is... egyszer már elszalasztottam és úgy tűnik, most sem fogom megtenni.
Nem igazán foglalkoztam a folytonos kapálózásaival és tiltakozásaival, csak vittem őt végig a parkban, egy hatalmas vigyorral a képemen. Így legalább leplezni tudtam a kis tervemet.., mert az emberek sem gondolnak rögtön rablónak, hanem sokkal inkább hiszik azt pl., hogy a barátja vagyok ennek a kis hölgyeménynek.. Gondoltam futok vele egyet.. Először azt se tudtam, hová vigyem.. Mi lenne a legideálisabb egy "kamu rablás" helyszínének?! Gőzöm sincs róla, hisz ez lesz az első, amiben főszerepet kaptam.. Vagyis Ő lesz az első idegen csaj, akit kamuból rabolok el. Mert ollyan 'menyasszony elrablásos' hadműveletben már elég gyakran volt részem. Végül a kikötő mellett döntöttem.. Nem is tudom, miért; mindenesetre mikor megérkeztem, letettem őt, de helyesebb lenne inkább az mondani, hogy leejtettem őt a földre.. Nem szándékoztam bántani, de azért az elrablás látszatát mégis csak meg kellett őriznem. Alighogy találkozott a padlóval, már kérdezősködni is kezdett, de én egyelőre még nem akartam válaszolni neki. Csak álltam a hátában és figyeltem őt, közben azon morfondírozva, hogy vajon miért is kellett nekem elrabolnom ezt a szépséget. Mit árthatott annak a vámpírnak? Aztán mikor előkapta a telefonját, gyorsan kikaptam azt a kezéből, majd váratlanul előtte termedtem, mint ahogyan azt egy meglepetés partyn szokás. - Helló! Miújság? Élvezted a túrát? - kérdeztem vigyorogva, kissé megemelt szemöldökkel.
A férfi kikapja a telefonomat a kezemből, én pedig reflexszerűen utánanyúlok. Ugyan mit csináltam, ami miatt el kellett rabolni? Nem hagyom magam, én nem ilyen vagyok. Akármi történt Lizzel, én nem járok úgy, mint Ő. Nem lehet. Állóhelyzetbe tápászkodok a földről, miközben félve hátrálok egy lépést, majd megtorpanok, és egy helyben maradok. Magabiztosságot sugárzok, ilyen helyzetben nem szabadna elgyengülnie az embernek. Ő kérdez, én megköszörülöm a torkom. A körmeimet birizgálom, miközben válaszolni készülök. -Elég kényelmetlen volt. -makacsolom meg magam végül, állva a tekintetét. -Mitől jobb ez a kikötő, mint a park? -finoman felvonom a szemöldököm, ám érzem, hogy a lábaim remegnek, de nem hagyom abba a kérdezősködést. -Mi terved velem? -itt keresztbe fonom a kezem. Az arcát fürkészem, hátha elárul valamit. Félek, nem tagadom, de ha meghalok, hát, akkor ez volt megírva nekem, ennyi, kész. De nem úgy szeretnék meghalni, hogy hagytam magam átadni a sötétségnek, és még csak meg sem próbáltam kiszabadulni, vagy ellenkezni. Mindig is makacs voltam, nem hagytam az igazam, és ez mostanra sem változott, csak szerencsémre olyan nyugodt környezetben éltem, ahol nem kellett harcolnom semmiért. Főleg nem saját magamért.
- Tudod, hogy mivel tapints a lényegre, ugye? - kérdeztem felvont szemöldökkel, de még mindig csak vigyorogva tudtam tenni. IGaz, ez már valami keserű arcforma volt, és nem tudtam nevet adni az érzelemnek, mely uralni kezdte fejemet, elmémet, mindenemet. Nem tudtam, mire véljem ezt az egészet, amit magamban érzékeltem. - Semmi értelme. - adtam végül azt a választ, amire nyilvánvalóan várt. - De nem adom fel. Ha miatta már nem.. hát talán más miatt megtehetem, hogy örökké élek. Csak meg kell találnom. - mértem végig.
Csak lazán felvontam a szemöldökömet. Az volt a dolgom, a munkám, a hobbim, hogy rátapintsak a vámpírok gyengepontjaira. Mert gyenge pontja mindenkinek van akár örök életű, akár halandó, akár ember, akár természetfeletti lény. Ez általános igazság. - És mégis mi lenne az, ami miatt érdemes lenne tovább élned? - Kérdeztem rá hirtelen. Túlontúl sok minden érdekelt ezzel a férfivel kapcsolatban. Furcsa, soha egyetlen vámpírral így. Nem kedvesen és megértően, hanem csak... úgy, hogy nem minden pillanatban a megölésén gondolkozok, még akkor sem, ha arról beszélek. - Bár a te fajtádnak egyszerű. Vér, soha véget nem érő szórakozás, gondnélküliség. Akár kikapcsolt érzelmek. Miért ne ragadnátok meg a lehetőségeket? - Gondolkoztam hangosan.
Látva, ahogy reflexszerüen a mobilja után nyúl, gondoltam egyet majd visszadobtam neki a készüléket. Jó móka, de ettől függetlenül még nem akarom ráhozni a frászt. Mégsem ártott ő nekem semmit.. ahogyan én sem akartam őt bántani. Akárki is legyen annak a vámpírnak az ellensége, akit feltehetőleg rám fog küldeni.. Ez egy afféle megérzés.. és az enyémek általában helytállóak szoktak lenni. Bár, nem sértődnék meg, ha most az egyszer tévednék. Csak néztem ahogy felállt, majd hátrált párat.. miközben feltehetőleg a válaszomon agyalt. Kényelmetlen volt.. hm, meghiszem azt. De egy biztos, nem egy anyámasszonykatonája kislánnyal áltam szemben, az tény. Magabiztosan állt meg előttem, ahelyett hogy sírva könyörögne az életéért. Mondjuk, ennek én őszintén szólva csak örülni tudok.. - Hát, nem is tudom.. kellett a változatosság - vonok vállat, közben magamban szórakozva az arckifejezésén. Más helyzetben tökjól el tudnám szórakoztatni ezt a szépségét, na de ezeknek a gondolatoknak nem most van itt az idejük. Amúgyis, lehet hogy foglalt; na nem mintha az engem akár egy kicsit is érdekelne. - Hogy mi a tervem veled? Őszintén? Semmi extra - nevetek fel egy kacsintás kíséretében. Majd gondoltam egyet és kinyögtem a tettem valódi okát is.. vagyishát, csak az ígézés szerinti okát tudtam elmondani. - Nyugi, nem bántalak! Mindez csak a poén kedvéért volt szükséges - avattam be a véres kis részletekbe, közben az arcomon mindvégig ott ívelt az az 1000 wattos mosoly.
-Még mindig beleesel az általánosítás nagy csapdájába, kedvesem. - billent oldalra a fejem, és nem kissé volt hangom felborzolt kedélyű, talán némileg ingerült is, hisz utáltam, mikor engem holmi vérszívó dögnek általánosítanak. Több volt bennem. Igenis több! És nem hagyom, hogy ilyesmivel egyszerűen felhúzzanak! - Egy vámpírnak hosszú ideje van felfedezni az élet értelmét. Én most elvesztettem az enyémet egy nő személyében, akinek jobban kell egy Salvatore. Hát.. - sóhajtottam fel, és a partra néztem, melynek hullámai csak úgy csapkodtak, s néhány hajó ringott a vízen. - Nekem is elkél egy kis szórakozás. És tudod mit? Szerintem megtaláltam. - mértem végig szinte éhes szemekkel.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Szept. 05, 2013 10:43 pm
- Bocs. Rossz szokás. - Megvontam a vállamat. Általánosítanék? Lehet. Sőt biztos, de ez van. Megtanultam, hogy a vámpíroknak nem lehet hinni, sőt még meghallgatni sem érdemes őket, nehogy véletlenül átmossák az agyunkat. Mániákus lennék? Ez is tény, hiszen enélkül nem éltem volna túl jó pár támadást. Összevontam a szemöldökömet. Salvatore? Várjunk csak... Elena férje is egy Salvatore, méghozzá Damon. Akkor a másik csak Damon öccse lehet. - Stefan Salvatore-ról van szó? - Mosolyodtam el halványan. Nem ismertem sem Victor szerelmét, de vadászberkekben keringenek történetek híres vámpírokról és ezek között ott vannak a Salvatore-történetek is és az elmeséltek alapján Stefan nem egy ügyefogyott, madárijesztő senki. Ám azon eléggé meglepődtem, amit mondott. Főleg azon a tekinteten... ahogy végignézett rajtam. Bevallom, hogy jólesett, mégis... valaki nem ütne le valamivel, hogy ne kelljen gondolkoznom? - Részeg vagy? - Szüntelenül gúnyos megszólalásokkal próbálkoztam, de muszáj volt megállapítanom, hogy közel sem ment olyan jól, mint eddig. - Vagy csupán álomvilágban élsz?
- Hogy te milyen okos vagy.. - húztam el a szám, mikor meghallottam az ifjabbik Salvatore nevét. - ezek szerint Katerina kicsapongásai nemcsak számomra ismertek. De talán most van itt az ideje, hogy mindezek ellenére tovább éljem az életemet. Ha már neki nem kellek, mit erőlködjek itt? Csak a gyereke apja vagyok. - vigyorodtam el keserűen, és ebből az érzésből fakadóan fel is nevettem, de a tekintete, melyet ezek után produkált, minden pénzt megért. Hogy micsoda nézés ez..! Áá, őrjítő. - Talán nem hallottál jól? Amúgy józan vagyok. - vált ravasszá tekintetem, és tovább vigyorogtam, de már inkább szemérmetlenül.
Elnevettem magam. Egy gyerek apja? Ő? Hát ezt elég nehéz volt elhinni, hiába akartam rávenni arra az agyamat, hogy dolgozza fel ezt az infót, nem nagyon ment. Nem ismertem az előéletét, de ezt a férfit nagyon nehezemre esett elképzelni egy kisbabával a kezében. Főleg úgy, hogy ez már eléggé régen történhetett. Milyen szürreális esetekbe botlik az ember csak úgy véletlenül. Ahogy a szemeit figyeltem felvontam a szemöldökömet. Megnevezni sem tudtam, hogy tükröződött a tekintetében. Az ajkaimon pihenő félmosolyomat nem töröltem le, hanem így léptem hozzá közelebb, hogy szinte közvetlenül előtte álljak. - Ha azt hiszed, hogy nálam ez beválik, akkor tévedsz. - Pislogtam párat. - Talán az áldozataidnál bejön ez a vigyorgás és le tudod venni őket a lábukról a jóképű pofiddal, de én nem vagyok egy ostoba kislány. - Biggyesztettem le az ajkaimat és próbáltam elhessegetni azt a hirtelen jött gondolatot, hogy jelen esetben nagyon is szívesen lennék egy bolond csaj, akinek nem kell más szempontokat figyelembe vennie, elég lenne csak őt figyelnie és minden oké lenne. Mert így megnézve... női szemmel nagyon is vonzó férfi volt és most éreztem először azt, hogy kedvenc időtöltésemnek, a vámpírvadászatnak hátulütői is vannak.
Próbálta elvenni a kedvem attól, hogy úgy nézzek rá, mint valami nőre. De hát istenem, rá kell nézni.. olyan tökéletes, és gyönyörű. Most egy ilyen kaliberű nőre vágynék. Mindennel együtt. Mert nem tudok élni anélkül, hogy.. megkapjam azt, amire vágyom. Mindig így volt. És papolhatok én az öröklét hátrányairól, tagadhatatlanul vannak ám előnyei is! És most az egyiket próbálom érvényesíteni. - Nektek nőknek.. a szemetek sosem hazudik. - húztam végig ujjaimat a karján, és egy sejtelmes vigyorral bámultam arcát, hogy lássam, miként reagál erre. - Szeretitek, ha valaki gyengéd veletek.. de nem túlságosan. Nem szeretitek a gyáva alakokat.. - vált még halkabbá a hangom.
Azon gondolkoztam, mit kellene tennem. Könnyedén hátat fordíthattam volna neki, hogy oké, megmentettem, de már nincs semmi kedvem a vele való társalgáshoz, de az volt a gond, hogy ez nem teljesen volt igaz. Akármelyik oldalról néztem, ez a férfi pont az esetem volt, még mindig csak az hibádzott, hogy a vérszívók táborát erősítette. Milyen jó lenne, ha nem így lenne! - Általánosítasz. - Néztem a szemeibe, a karom pedig libabőrös lett az érintésétől. Előbb haraptam volna le a nyelvem, minthogy rábólintsak a szavaira, amelyek igazak voltak. Én sem szerettem a gyenge személyiségű férfiakat, sőt, odavoltam a rosszfiús-típusokért. És Victor ebbe pont beleesett, legalábbis az az állandóan a szemében játszó huncut csillogás ezt igazolta. - Mennem kellene. - Nyeltem egyet, hiszen arca túlságosan is közel volt az enyémhez.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 21, 2013 9:19 pm
Na, ez a nő se olyan, mint a többi! Rögtön felhasználta ellenem azt, amit én mondtam neki az imént avámpírokról. A vadászok általánosítanak.. a férfiak általánosítanak.. magyarán kvittek vagyunk. Burkoltan ez amolyan visszavágás akart lenni, nem? Ennek hatására meg is jelent ajkaimon egy vigyor, és hirtelen megragadtam karját, mikor bőszen indulni készült. - Hová ez a nagy siettség? Ennyire nem tetszik a társaságom? - koccant össze a fogsorom, de vigyorom még mindig olyan volt, mint egy ragadozó vigyora.
Megragadta a karomat, én pedig arrafelé kaptam a tekintetemet. Mit is várhattam volna tőle? Hogy majd esetleg szép szavakkal akar maradásra bírni? Hát persze, hogy nem és ezzel vissza is térhettem a kiindulóponthoz: a vámpírlétéhez még akkor is, ha már engem is idegesített, hogy minden tulajdonságát ebből következtettem. De mi mást tehettem volna, ha ez a fajta elemezgetés szerves részét képezi az életemnek? - Azt hittem nyilvánvaló, hogy nem érzem jól magam a közeledben. - Motyogtam a karomat nézegetve és megrántottam azt, hogy kiszabaduljak ujjai fogságából. Ajj, pedig ha nem lenne ez a nagy ellenszenvem a vérszívókkal szemben és el tudnék vonatkoztatni attól, hogy ki kellene őt irtanom, biztosan tök jól ellennék vele. Csak ez az ambivalencia borzasztóan frusztráló...mert igazándiból egyáltalán nincs ellenemre a társasága. - Vagy neked nem ez jött le? - Folytattam a kötekedést a saját magamban felgyülemlett feszültség oldása végett.
Túl jó emberismerő voltam. És Ezt a tehetséget vámpírvadászokon eddig még nem igazán csiszolgathattam, mert az ő esetükben két lehetőség volt úgy igazán: futni vagy meghalni. Én inkább futottam, mintsem hogy felnyársalt kacsa legyek. Vagy.. minek hívják azt a felnyársalt izét? Nem vagyok egy mai ember, ez meglátszik. - Nos.. - köszörültem meg a torkomat, és elengedtem, miután lerázta magáról a karjaimat. - Egyáltalán nem tűnt fel, hogy ellene lennél a kedves társaságomnak. - vigyorodtam el szélesen. - Ilyen rossz emberismerő volnék? - biggyesztettem le ajkaimat.
Elégedetten nyugtáztam, hogy elengedte a karomat. Egyáltalán nem volt kedvem bedurvulni vagy elkezdeni fenyegetőzni, úgy éreztem, hogy ezen a részen már túl vagyunk. Egyébként is, az állandó vigyorát elnézve nem hinném, hogy ismét meg tudnám ijeszteni azzal, ha elkezdeném játszani a harcos hercegnőt. Majd máskor. - Meglehet. Honnan tudnám milyen emberismerő vagy, ha én nem ismerlek téged? - Vontam fel a szemöldökömet, miközben felhúztam a bőrdzsekim cipzárját. Kezdett hűvös lenni, engem legalábbis kirázott a hideg. - De ezt a bárgyú vigyort letörölhetnéd a képedről, mert kezd idegesíteni. - Forgattam meg a szemeimet. - Vagy azt hiszed, hogy hozzátartozik a sármodhoz? - Vontam fel a szemöldökömet kötekedve. Ez most tagadhatatlanul jólesett.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 28, 2013 9:26 pm
- Hogy neked mekkora nagy szád van! - bukott ki belőlem hirtelen, és úgy néztem rá, mint akit legalább három méterre növesztett valami csodagomba. A bátorsága felettébb bejött, nem is tudom, hogy valaki mert-e már ilyen szinten szembeszállni velem. - Nos.. nem tetszik a vigyorom.. nem is tudom, mit tehetnék. - sóhajtottam fel, megdörzsölve az államat de még mindig vigyorodva. - Kezdtem azt hinni, hogy bejövök neked. Én... és a sármom. - vonogattam a szemöldökömet.
Megvontam a vállamat. Még jó, hogy nem fogom visszafogni magam... ha valami idegesített vagy nem tetszett, annak hangot is adtam. Rájöhetett volna, hogy én nem leszek az a kislány, akit megijeszthet a nagy, erős vámpír és ezért bólogató kiskutyát fog játszani. Maximum ha befagy a Pokol, de még akkor is el kellene gondolkoznom azon, hogy ezt tegyem. Ez van, makacs vagyok. Szokták mondani, hogy ez tipikus Gilbert-vonás. Na igen, ő minden bizonnyal nem ismeri a családomat. Addig jó. - A lehető legmesszebb jársz az igazságtól. - Nevettem fel úgy, mint aki a világ legnagyobb hülyeségét hallotta másodpercekkel ezelőtt. Csakhogy szerencsétlenségemre kissé mégis igaza volt, ám azt nem lettem volna képes megnevezni, mi tetszik benne. Talán éppen az, hogy ennyire nagyképű, magabiztos és borzasztóan irritálónak kellene lennie az egész lényének számomra, de mégsem az. Hogy is szokták mondani? A tiltott gyümölcs... hát igen, de nem akartam beleesni ebbe a csapdába. Soha nem ejtettem meg még ezt a főbenjáró bűnt és... tökéletes, nem tudok kiigazodni a saját gondolataimon. - És még te tartod magad jó emberismerőnek? - Forgattam meg a szemeimet, amikor hirtelen rájöttem, hogy túlságosan hevesen tagadok. Ebből még bajok lesznek. - Azt sem értem egyáltalán miért beszélgetek veled. - Horkantam fel gúnyosan és a fülem mögé tűrtem a hajtincseimet zavaromban. Jobbnak láttam volna a földet fixírozni, de az már tényleg ellenem szólt volna, így próbáltam tartani a tekintetét.
- Hah... te most nagyon hevesen tiltakozol, kedvesem. - billent oldalra fejem, és kíváncsian néztem őt, az arcát, ahogyan egyre inkább felfedeztem rajta azt, hogy próbálja véka alá rejteni azt, ami valójában a fejében mászkál. De nem hibáztzatom, egy vámpírvadász nem vonzódhat vámpírokhoz. Fordítva sem nagy előny, de tény, hogy engem most beindított ez a lány. Hogy mivel? Ez egy eléggé elegáns kérdés, de jelenleg nem tudok rá válaszolni. - Ha ennyire nem tudsz elviselni, hát menj! - böktem a kijárat felé, miközben mellkasomra fontam kezeimet, és vártam. Ha megy, tényleg nem érdeklem egy szemernyit sem. Ha marad... aztmeglátjuk.
Egy szemforgatással intéztem, hogy észrevette a heves tiltakozásomat. Eddig sem jelentettem be hangosbemondón, hogy kezd eléggé szimpatikussá válni, most sem fogom. Inkább csak felvontam a szemöldökömet és a csípőmre tettem a kezeimet, amikor meghallottam a szavait. - Ne mondd meg nekem, hogy mit tegyek. - Néztem rá felháborodva, hangom pedig ugyanígy csengett. - Majd én eldöntöm, hogy mikor megyek. - Fújtattam. Oké, hogy az előbb szinte még kézzel-lábbal menekültem volna, de az nem tetszett, hogy áldását adta erre. Akkor sem, ha mondani már nem nagyon tudtam semmit.
Visszadobja a telefonomat. Sms-em jött, amit remegő kézzel nyitok ki, nem törődve azzal, hogy esetleg újra elveszi. Megnyitom az üzenetet, párszor felsandítva rá, majd átfutom a szememmel. Leetől jött, rövid szavaiból aggódást szűrtem le, és amikor egy pillanatra nem figyelt, bepötyögtem a telefonomba egy sokat sejtető, apró üzenetet, mivel többre nem volt idő. "Segíts, a kikötőben vagyok!" Majd elküldtem. A visszajelzőtől, hogy megkapta szinte a szívem is megállt egy pillanatra. Remek, lebuktam! Csak reménykedni tudok, hogy nem hallotta meg. A telefonomat reflexszerűen a zsebembe vágom, majd felnézek rá, ahogyan mormol valamit. Annyit értek belőle, hogy kell a változatosság. Felháborodom, a kiutat keresem, hogy hogyan szökhetnék meg. Újra és újra benyög valamit, ami kiveri nálam a biztosítékot, nem tudom megállni, hogy ne szóljak vissza. -Poén?! Miflée poén? -kiabálok, majd elé lépek, és kizárva minden félelmet lökök egyet a vállán. -Szerinted mekkora vicc, hogy elraboltál, én meg otthon hagytam egy még fél éves kislányt te szerencsétlen?! -újra felemelem a hangomat. Elfogott a pánik, hogy mi van ha történik valami a kislánnyal, csak az járt a fejemben, hogy valahogyan meg kell szökjek, így vártam a megfelelő pillanatot. Amikor egy másodpercre elvette rólam a tekintetét, én megindultam, és megpördülve rohanni kezdtem a kikötőben, reménykedve, hogy nem jön utánam.
Nos, nyilvánvalóan ha nem lennék ennyire járatos a nők gondolkodási menetében, még meglepődtem volna, hogy így nekem"támadt" ezzel a hangnemmel. De nem tudtam mit tenni, ösztönösen vigyorogtam még mindig, elfigyelve kicsit később a kikötőből kifelé vezető úton, majd vissza Cassidy arcába. - Várom. Bár megjegyzem, nagyon nagy kedvem lesz ahhoz, hogy kövesselek. - billent oldalra a fejem. Tudnék mit tanítani neki. És semmi kétség, hogy ő is tudna nekem. De ez most mind mellékes. Egyelőre azt tartom fontosnak, hogy rájöjjek, alapjában véve utál-e engem ennyire.
Megcsóváltam a fejem. Már nem voltam képes semmilyen más cselekedetre, főleg, hogy szinte el is felejtettem, hogy igazából meg kellett volna ölnöm úgy körülbelül fél órával ezelőtt. Próbáltam nem eszembe juttatni ezt a tényt, hiszen akkor még ostobábbnak éreztem volna magam, mint jelen helyzetben. - Annyira egy... tenyérbemászó alak vagy. - Fújtattam. Életem során rájöhettem volna, hogy nekem nem érdemes ilyesfajta rosszfiúkkal kezdenem, még szóba sem elegyednem velük, mert soha nem jövök ki jól ezekből a helyzetekből. Egy hosszú pillanatra a szemeibe néztem, aztán hátat fordítottam neki és elindultam abba az irányba, amerről jöttem. Lépteim nem voltak sietősek, nehogy azt higgye, hogy olyan hatást gyakorolt rám, ami elől csak menekülni tudok. Az kéne még... !
A hozzászólást Cassidy F. Gilbert összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Okt. 26, 2013 6:29 pm-kor.
- Ez bóknak számít? Vagy vegyem komoly sértésnek? - szóltam utána vigyorogva. Még egy pár pillanatig bámultam, hisz nem hiszem, hogy van olyan férfi, aki ezt a csinos kis hátsót bámulás nélkül hagyná. Nekem meg személy szerint nagyon bejön ez a csaj. És ne higgye ám, hogy én könnyen feladom! Megindultam utána egy széles vigyor kíséretében, zsebre vágtam ujjaimat. - Mint mondtam, engem nehéz kikerülni. - termettem ott hirtelen előtte.
Kezdtem megnyugodni, hogy békén hagy, ám a pillanatnyi csönd miatt egy kis csalódottság is keletkezett bennem, ami miatt szépen fenékbe kellett volna billentenem magam. Mégis elmosolyodtam, amikor végül megszólalt. - Én a helyedben sértésnek venném. - Néztem rá vissza a vállam felett azzal a halvány mosollyal az ajkaimon és mire visszafordultam volna, hogy folytassam az utamat és lehetőleg a vízbe se zuhanjak bele, addigra ott termett előttem, ezért kénytelen voltam megtorpanni és nem voltam rest egy "ez most komoly?" nézéssel megjutalmazni. A röpke csalódottságom el is múlt, inkább másfajta érzés kezdett el játszani bennem, amit fizikálisan szemforgatással mutattam ki. - Ha így akarod megköszönni, hogy megmentettelek, akkor nagyon rossz úton jársz. - Biccentettem félre a fejem, viszont vigyorát látva egyszerűen képtelen voltam én is nem elvigyorodni. Még mindig annyira idegesítő volt, de valahogy nem is tudtam elképzelni enélkül... Csak nem felkeltettem a vámpír figyelmét? - Nem tudom eldönteni, hogy te akarsz engem nézegetni vagy csupán azt a tudatot élvezed, hogy én vagyok kénytelen téged bámulni. - Pislogtam rá.
A hozzászólást Cassidy F. Gilbert összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Nov. 01, 2013 3:04 pm-kor.
Kezdőlap
/