Nem sokkal később pityegő hangra kaptam fel a fejem. Ezt nem hiszem el..! Mikor a lány fele fordultam, idegesen tapasztaltam, hogy feltehetőleg segítségkérő üzenetet ír valakinak.. bizonyára annak a valakinak, aki az imént is kereste. Eszméletlen! Most vallottam be, hogy nem akarom bántani.. és neki még ez sem volt elég ahhoz, hogy elhiggye igazat mondok?! Miért kell ennek a nőnek minden áron az idegeimen táncolnia? De nem tettem semmit, csak felsóhajtottam, majd vállat vontam. Legyen. A fene egye meg.. a vámpír ribi ígézete erősebben hat rám, mint azt valaha gondoltam volna!! Nem elég, hogy poénból elraboltam ezt a lányt.. most kénytelen vagyok elnézni, ahogyan szívat engem, mert nem bánthatom. Vagyis azt nem mondta, hogy nem bánthatom.. inkább önvédelemből döntöttem így. Annak a capfkának 100%, hogy volt valami hátsó szándéka ezzel az egésszel.. és én elég megfontolt vagyok per pillanat ahhoz, hogy ne akarjak önként belesétálni az előre felállított csapdába. A csaj látszólag nagyon kiakadt, mikor bevallottam neki, hogy mindezt csupán a poén kedvéért tettem. Miért olyan nehéz felfogni? Esetleg ha például franciául vagy japánul fogalmaztam volna meg mindezt még érthető lenne a dolog. De én angolul beszéltem. - Tudod mit? - kiáltottam a lány után, aki egy figyelmetlen pillanatomban futni kezdett. - Menj csak! Hogy lásd, mindezt valóban csak a poén kedvéért csináltam. Nem foglak bántani! Ha már a poént nem érted.. Remélem még találkozunk! - szúrtam be a végére egy búcsú szöveget is, szerencsére nem kellett üvöltenem, mivel a lány lábai abban a pillanatban, ahogy meghallotta, mit mondtam földbe is gyökereztek.
/Tudom, leadtam a karakert.. de gondoltam már vigyük végig a megbeszélteket! /
Kezdtem megnyugodni, hogy békén hagy, ám a pillanatnyi csönd miatt egy kis csalódottság is keletkezett bennem, ami miatt szépen fenékbe kellett volna billentenem magam. Mégis elmosolyodtam, amikor végül megszólalt. - Én a helyedben sértésnek venném. - Néztem rá vissza a vállam felett azzal a halvány mosollyal az ajkaimon és mire visszafordultam volna, hogy folytassam az utamat és lehetőleg a vízbe se zuhanjak bele, addigra ott termett előttem, ezért kénytelen voltam megtorpanni és nem voltam rest egy "ez most komoly?" nézéssel megjutalmazni. A röpke csalódottságom el is múlt, inkább másfajta érzés kezdett el játszani bennem, amit fizikálisan szemforgatással mutattam ki. - Ha így akarod megköszönni, hogy megmentettelek, akkor nagyon rossz úton jársz. - Biccentettem félre a fejem, viszont vigyorát látva egyszerűen képtelen voltam én is nem elvigyorodni. Még mindig annyira idegesítő volt, de valahogy nem is tudtam elképzelni enélkül... Csak nem felkeltettem a vámpír figyelmét? - Nem tudom eldönteni, hogy te akarsz engem nézegetni vagy csupán azt a tudatot élvezed, hogy én vagyok kénytelen téged bámulni. - Pislogtam rá.
A hozzászólást Cassidy F. Gilbert összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Nov. 30, 2013 3:36 pm-kor.
Felvágták a nyelvét, de ez egyes nőknek még jól is áll. Neki meg.. főleg.. kis nagyszájú. De Gilbert, hát mit vár tőle az ember? Ha jól tippelem, sok köze nincs Katerinához, hiszen nem a Gilbertek vérével öröklődött a hasonmásvér, szóval még csak a Katerinával való közös gyermekem sem jelenti azt, hogy bármilyen rokonság fűz össze ezzel a lánnyal. - Mégis, hogyan köszönjem meg? Másféleképpen engednéd? - vonogattam a szemöldökömet szemtelenül, vigyorát egy újabb vigyorral honorálva, majd odaléptem elé, s szemem olyan résznyire szűkült, mégis annyi mindent láthatott benne, hogy kész természeti csoda volt, amit csináltam. - Engem nem zavar, ha nézel. - súgtam lehengerlően.
Álltam tekintetét, de egyre inkább olyan érzésem lett, hogy egy rosszabb fajta macska-egér játékot játszunk, amiben még nincs tisztázva a szereposztás. Ez nem azt jelentette, hogy legbelül nem élvezném a helyzetet, mert igenis kedvemre volt ez az előre-vissza ugrálás, de a vészharangom folyamatosan csilingelt a fejemben. Folyamatosan azt szajkózta, hogy nem ártana elhúznom innen és úgy viselkednem, ahogy egy vadásznak egy vámpírral kell. Csakhogy ez a hang egyre inkább tompult és tompult. - Lefogadom, hogy nem tudnád úgy megköszönni, hogy az nekem is tetsszen. - Húztam fel a szemöldökeimet pimaszul. Ha ő így, akkor én is.
Határozottan tudom állítani hogy nem értem, mit művel velem ez a vadász nő. Nem is tudom, hogy.. ez miféle kaland a fejemben, mindenesetre jobb ha vigyázok, mert ha így haladok, a nyakamon nem marad fenn a fejem. - Én ezt erősen kétlem. - vigyorodtam el aztán ismét a gondolathullám után, majd egy pillanat elteltével rántottam magamhoz, és tapadtam rá ajkára úgy, mint egy vérmes pióca. Közben szemeim elé úszott Katerina arca, de azzal hitegettem magam, hogy neki én már mit se jelentek. Salvatore minden bizonnyal minden figyelmét eltereli.. még ha ez fáj is nekem..
Nem kellett volna ilyen magasra dobnom a labdát, mert ezzel nem értem el mást, minthogy még jobban összezavartam magam, amire egyáltalán nem volt szükségem. Hirtelen reakcióm nem volt más, minthogy a mellkasára raktam kezeimet és rögtön eltoltam magamtól, ahogy megcsókolt. Szemeim nagyra nyíltak a megdöbbenéstől, de nem tagadhattam le már magam előtt sem, hogy élveztem a helyzetet. Ezért mint valami elmeháborodott nyúltam a tarkója után, hogy másodpercekkel később én kezdeményezzem a csókot és csináljak magamból totális hülyét, amiért nem tudok ellenállni egy vámpírnak. De tehetek róla, hogy ez a tenyérbemászó alak egyre szimpatikusabb lett? Hiába tanultam meg, hogy az olyasfajtákkal, mint ő még szóba állni sem érdemes... tessék, ez annak a hatalmas tapasztalatnak az eredménye, amit évek óta gyűjtögetek.
A hozzászólást Cassidy F. Gilbert összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Nov. 30, 2013 3:35 pm-kor.
Eltolt magától. Nos, ez eleinte nem döbbentett meg túlzottan, hiszen mire is valóak ezek a Gilbert lányok, ha nem arra, hogy pofonokat osztogassanak? De végül mégsem így történt.. mert alig szakadt el tőlem, máris a tarkóm alá nyúlt, és magához húzott úgy, mint én őt az imént.. Meglepett. És érezhette rajtam. De tenyerem úgy simult derekára, mintha már ezerszer megtettem előtte, s másik kezem hajába túrt. A szórakozás mindenkinek kijár, még nekem is. És ez a lány túlzottan szórakoztató volt nekem ahhoz, hogy csak úgy félrehajítsam, intha mi se történt volna.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem a csókot. Elvégre ha így lett volna, akkor másodpercnyi különbséggel nem tapadok úgy az ajkaira én is, mint valami pióca, nem túrok a hajába és már félúton lennék hazafelé, hogy hipót öntsek a számba ezzel fizikálisan is eltüntve ennek a néhány másodpercnek az emlékét. És ahogy éreztem, neki sem volt ellenére a dolog... persze mint vámpírt valószínűleg mindössze a szórakozás vezénylete, ám magamon sokkalta jobban meglepődtem, amikor rájöttem: én is csak a hirtelen kedvtelésnek szerettem volna hódolni. Tőlem ez nagyon szokatlan volt... mindig mindent megterveztem és forgatókönyv szerint hajtottam végre a feladataimat. Ezért éltem eddig túl és ezért lettem a vadásztársadalom egyik legkiemelkedőbb tagja... persze ha most látna valaki. Bele sem gondolok. Elváltam tőle és mély levegőt véve bírtam rá magam arra, hogy megszólaljak. - Remélem tisztában vagy azzal, hogy nálam ezzel nem értél el sok mindent. - Néztem a szemeibe. - Túl sok hozzád hasonlóval volt már dolgom. - Jelent meg apró, féloldalas mosoly az arcomon és felvont szemöldökkel vizslattam tovább. Kedvem lett volna olyan idétlen vigyorral bámulni rá, mint ahogy ő szokta, de nem tűnt túl eredetinek az ötlet. - Az viszont tény, hogy te vagy az első olyan vámpír, aki elvette a kedvem attól, hogy megöljem. - Vallottam be egy vállvonás kíséretében. - De túl sok fejtörést okozol nekem... nem tudom, mégis mihez kezdjek veled, szépfiú. - Sóhajtottam színpadiasan. Ha álszent lennék még magamnak is elhittem volna az előző kis mondatomat, ám így elég nehézkes volt.
Egy pillanat, és ajka eltűnt... nem tudtam már hová tenni hogy miért van ez az egész, mert szívem szerint holnap hajnalig is képes lennék ajkain csüngeni, s magamhoz szorítva elkalandozni egy másik világba.. mert gyakran van szerencsém ahhoz a másik világhoz, csak.. nem mindig akad nagyon egyetértő partner... szépfiú vagyok, ezzel semmi gond nincs. Nem tudnak ellenállni nekem. De én nem szeretek könnyen megkapni senkit. Csak.. hosszú úton, miután én magam töröm át ridegségének alagútját.. - Nem ölsz meg.. szuper. - vigyorodtam el, majd felsóhajtottam. - Van egy olyan tippem, hogy most itt hagysz. - biggyesztettem le ajkaimat. - Milyen szép kis találkozás volt... - billent oldalra a fejem.
Szavai hallatán most én voltam a soros abban, hogy felnevessek és idétlen vigyort varázsoljak az ajkaimra, pedig igazából nem volt szokásom az efajta gesztus. Ha mosolyogtam, akkor vagy aranyosan vagy kegyetlenül és őrültem. Na jó, a szánakozó mosolyomat sem hagyhatom ki a sorból, de ezt semmiféleképpen nem használhattam jelen esetben. - Nem sok mindent tudsz rólam, de most elárulok valamit. - Suttogtam, mivel egy centit sem léptem hátra, mindössze az számat húztam el az övétől egy fél perce. - Szeretek játszadozni. És van egy olyan érzésem, hogy te is... szóval biztos vagyok abban, hogy találkozunk mi még. Ne légy szomorú. - Kacsintottam rá. Arra már rájöhetett, hogy nem vagyok egyszerű eset, sőt nagyon normális sem, ám nekem is lejött, hogy ő sem éppen a kisfiús hozzáállásával szokott hódítani. És ez így van jól. Ahogy talán az is jól van, hogy elkezdtem felengedni a közelében... eleinte ugyanis olyan voltam, mint egy jégdarab. Nem mintha most sokkal különb lenne, de... másabb. Viszont ugyanolyan ijesztő a szituáció.
Minden szavával egyre idegesebbé tesz. Szeretnék visszavágni, közbeszólni, vitázni, rázúdítani a haragomat, amit egyre csak szít bennem, de mire szóhoz juthatnék, egyszerűen megragad, és kirángat, magával húz, hogy alig tudok lépést tartani vele. De lemaradni sem akarok, mert még nem végeztünk. Ó, nem, ennyivel nem úszod meg. - Megállnál már végre?! Lorenzo! - csattanok fel, és szándékosan szólítom az egész nevén, noha nyilván soha életemben nem szólítottam még így. Ebből is érezheti, hogy tényleg dühös vagyok. - Én nem arról a tűzesetről beszéltem. Nem tudom, hogy azt ki gyújtotta, vagy kik égtek meg akkor. Addigra már régen vámpír voltam, és bújkáltam valahol - vonom meg feszültséget árasztóan a vállamat. Aztán körülnézek, hol is vagyunk. A kikötő. Még nem jártam itt, de a természet, a víz látványa segít kicsit legnyugodnom, és összeszednem magam. - Nem téged hibáztatlak, bár bevallom, korábban megfordult a fejemben, hogy közöd volt hozzá. Nem hiszem, hogy Anne, a nagynéném tudott arról, ami a Whitmore egyetemen folyt, és ha mégis, akkor is ártatlan volt. Ahogy a fiai is - tárom szét a karomat a tehetetlenségemet tükrözve, de a hangom most már sokkal nyugodtabban csendül, mint korábban. - Te nem érted ezt, de... ők nem csak a családom voltak. Ők... az emberségemet jelentették - ejtem ki az utolsó szavakat kissé megtörten. Annie és a fiúk kötöttek engem még vámpírként is az emberi életemhez, és még ha csak távolról is figyelhettem őket az átváltozásom után, ők segítettek nekem emberinek maradni, megtartani a reményt, a józan eszemet, az érzéseimet. - Nekem tudnom kell, hogy ki tette - túrok a hajamba feszülten, és könyörgőn nézek Enzo szemeibe. Tudni akarom, hogy ki vette el az életüket. Hát tényleg olyan nagy kérés ez?
Ahogy lehetőség adódott rá, kissé erőszakosan bár, de kihúztam a helyről, és sebességem kihasználva a kikötő felé kezdetem el igyekezni. Agyam zakatolásán enyhített a hűvös levegő, a tenger morajlása pedig elterelte a gondolataim, és újra próbált nyugodt, emberibb vámpírrá tenni. A kikötő csendesen, a fények játékába veszett, az égről csillagok és a Hold babonázó fénye helyett csak felhők néztek alá, ezzel kísértetiessé és ijesztővé téve a partszakasz megvilágítatlan részeit. Nevem hallatán elengedem kezét, és tekintetemmel a vízre meredek, mielőtt még olyat mondok neki, amit hátralévő életemben végig bánni fogok. Összevont szemöldökkel nézek rá, és arcomra egyszerre ül ki az undor, amit az emlékek váltanak ki, és a sajnálat, amit viszont családja elvesztéséért én is érzek. -Ha nem tudtak róla, nem lehettek ott. Csak mi vagyunk képesek elfeledtetni felük a dolgokat, az orvosok erre képtelenek voltak. Arra nem gondoltál, hogy esetleg máshol ölék meg őket? Hiszed vagy sem, sok ellenséget szereztek maguknak azok a pszichopaták. -próbálok értelmes magyarázatot keresni, de olyan gyenge lábakon állt, hogy épeszű embert se győzne meg, nemhogy egy vámpírt. -Nem lehetsz benne biztos, hogy az volt, aki az én cellatársam volt. És még ha ő is lett volna, akkor sem engednélek egyedül a közelébe. Elkísérhetlek hozzá, segíthetek vele szót érteni, de ne kérd, hogy elengedjelek egyedül.-érintem meg arcát, épp mikor egy könnycsepp szökik ki egyik szeméből, s letörölve azt, végül mind két kezem arca két oldalára helyezem. -Tudod, bennem egész sokáig mi tartotta meg az emberséget, és hagyta az eszem a helyén? A remény, hogy ha egyszer kijutok, újra láthatlak majd. Láthatlak boldogan, még ha csak távolról is, de legalább nem látnálak szomorúnak.-vallom be újra, hogy sokkal gyengébb voltam ott a négy fal között, mint azt bárki is hinné, de sokkal egyszerűbb volt ezt magamban is tartani, mint bárkinek kimondani, vagy bevallani magamnak. Most mégis megtettem.
Tökéletesen elbeszélünk egymás mellett. Nem tudom, hogy direkt csinálja-e, hogy elterelje a szót, hogy másra vonja a figyelmemet, hogy összezavarjon, vagy esetleg tényleg félreértett. Mondjuk akárhogy is, sikerült kissé összezavarodnom, és erősen próbálom magamban rendbe tenni a dolgokat, és talán jobb, ha Enzonak is elmagyarázom a lényeget. - A családomat nem a Whitmoreon ölték, még csak nem is a közelében. A saját otthonukban végzett velük egy "vadállat" - hangsúlyozom úgy az utolsó szót, hogy érhető legyen, mit értek ez alatt. Egy vámpírnak ez egész nyilvánvaló. Ez az, ami miatt akkor nyomozni kezdtem, mert sejteni véltem, hogy mi áll a dolog hátterében. - A meggyilkolásuk nem sokkal azután volt, hogy a Whitmore-on tűz ütött ki, és azt hallottam, hogy egy vámpír megszökött onnan. - A két dolgot pedig nem nehéz összerakni, ha az ember ismeri a részleteket is. - Persze nem lehettem teljesen biztos, de a korábbi meséd arról, hogy a bosszú tartott benneteket évekig életben abban a lyukban, megerősítette a gyanúmat, hogy a cellatársad volt a tettes - vonom fel a szemöldökeimet olyan arckifejezéssel, mintha azt mondanám, hogy cáfoljon meg, ha tud. Pedig szerintem ez tisztasor, nem nagyon lehetne ennél már egyértelműbb. Lehunyom a szemeimet, hogy összeszedjem magamat, és élvezem, ahogy az arcomat érinti. Felemelem a két kezem, és a kézfejére helyezem két felől, csak hogy én is érinthessem. Be kell vallanom, örülök a szavainak. Örülök, hogy nem felejtett el, bár abban nem reménykedtem volna egy percig sem, hogy én jelentettem számára a fényt az alagút végén. Még mindig fel kellene fognom, hogy egyáltalán itt van, mintha most is az egyik álmomban lennénk, és bármikor felébredhetnék. - Én is gondoltam rád, sokat, Enzo - apró mosoly bújkál a szám szélén. - Nem vagyok ám mindig szomorú... csak ez egy olyan része az életemben, amit még nem sikerült lezárnom, pedig szeretném - nézek a szemeibe. - Miért nem akarod, hogy egyedül látogassam meg az illetőt? - érdeklődöm halkan, a hangomban már semmi ellenkezés, csak kíváncsi vagyok.
Továbbra sem értem, miért ártottak volna a családjának, hisz azok hiába nem voltak ott azon az estén, s ha nem is tudtak a háttérben folyó dolgokról... Bosszúállásból meg lehet, hogy megölték őket, de akkor sem fogom fel, vagy inkább csak nem akarom megérteni, hogy miért tette volna ezt Damon. És ha nem ő volt, ki más tette volna? Hisz csak ő jutott onnan ki, ő viszont nem a doktorokra, hanem épp csak egy doktor családjára mérte ki a bosszúját. -Furcsa. Akire én gondolok más családon állt bosszút. Más onnan élve nem jutott ki. Más opció nincs, mint valaki egy szerette miatt akart rajtuk bosszút állni. Ki tudja egy szerelembe esett vámpír mire képes a társáért, vagy esetleg azért, aki átváltoztatta.-összevont szemöldököm, majd kérdés fogalmazódik meg bennem. -Pontosan hol ölték meg őket?-érdeklődöm, mert ez az egész még mindig furcsa nekem. Furcsa, hogy nem tudom ki és miért ölte meg, és miért pont őket. Kezem arcára helyezem, ami némiképp lecsökkenti azon gondolataim amik máson rágódnak, és emésztenek fel belülről. Megtörve nézek rá, arcom újra régi fényében tetszeleg, nem tudom hibáztatni amiért nem hisz nekem, ugyanakkor hibáztatom magam, amiért talán én vagyok túl hiszékeny, és a halálesetek mégis ahhoz az emberhez kapcsolhatók, aki tudott róla mit érzek Maggie iránt. A gondolat átsuhanásával egy időben teszi kezét kezeimre, és arcizmaim is ekkor feszülnek meg. Szavai hallatán se vagyok képes elmosolyodni, s kérdésére reagálni még kevésbé nem jut épeszű mondat eszembe. Miért nem? Mert családja van, mert idősebb nála, és mert... Nincs több indokom. Van családja, de mi joga van hozzá, ha másét tette tönkre. Csakhogy ott van az a ha, ami kissé zavaró tekintve, hogy nem lehetek benne biztos, és nem tartozom azok közé, akik ok nélkül vádaskodnak a másik felett. -Mert idősebb. Ez az egyik oka, de nem mondhatom, hogy elhiszem, és tőled se. Elégtételt egyedül nem tudnál venni annyi szent. A másik indokom feléd nézve kicsit kényes, ezért nem firtatnám.-engedem el arcát, de kezeit enyémekbe zárom, és mélyen szemébe nézek. -Meg kell ígérned, hogy most az egyszer megteszed, amit kérek tőled. Ha ő tette, nagyot csalódtam benne, csak tetézné vele ezt. De ne kérd, hogy a hosszú idő alatt szerzett ismeretségemtől csak úgy megszabaduljak. Túl jól ismerem én ahhoz, hogy ki merjem jelenteni ő tette. Viszont ha nem ő volt, nincs ötletem, és ami még furcsább, hogy nem tudom ki tudhatott még arról a helyről és ki ismerhette az ott zajló eseményeket.-kérem meg ismét, és próbálom érvekkel alátámasztani a kétségeim.
Látom a bizonytalanságot és gyötrődést a szemeiben, és rájövök, hogy mennyire nem voltam igazságos vele. Ha jól értettem, csupán nem rég szabadult ki végre nagyon hosszú idő után abból a nyomorult laborból, én pedig rázúdítom a saját problémáimat. Elszégyelem magam a felismeréstől. Hagynom kell neki egy kis levegőt, mielőtt megfojtanám a saját butaságommal. - Ne haragudj. Igazad van. Nem fair így megvádolnom a barátodat, amíg nem tudok róla igazán semmit. Ígérem, hogy nem fogok sem rárontani, sem tovább nyomozgatni utána, viszont szeretném, ha valamikor elvinnél hozzá. Nem sürgős - teszem gyorsan a végére, mert tényleg nem akarom őt ezzel most leterhelni. Nem láttam őt hetven éve, lenne mit bepótolnunk, ez a dolog pedig még várhat. Ahogy elengedi az arcomat, a kezemet azonban a tenyerébe zárja, gondolok egyet, és összefűzöm az ujjainkat, majd lassan megindulok vele, remélve, hogy sétálhatunk egyet. - Mi a terved, most, hogy kijutottál? Mit szeretnél csinálni? A városban maradsz? - kérdezem, részben hogy tereljem a szót valami kellemesebb téma felé, de kíváncsi is vagyok. - Én csak átutazóban vagyok a városon. Igazából az elmúlt éveim elég céltalanul teltek - vonogatom a vállamat. - Az volt a legszebb időszak, amikor gyerekorvosként dolgoztam egy ehhez hasonló kisvárosban - vallom be elmosolyodva. Az sem tarthatott örökké, hisz nem öregszem, és ez pár év után azért feltűnő lehet, én pedig nem szeretem a feltűnést.
Megértem a haragot, melyet az ismeretlen támadó ellen érez, aki megölte a maradék családját is, ugyanakkor cseppet sincs ínyemre a vádaskodása, s ennek ha nem is közvetlenül, de közvetve hangot is adok, mintha kivetülne a tudatalattim. -Köszönöm, hogy végre egyszer szót is fogadsz az idősebbeknek.-húzom ki magam önelégülten, s hasonló mosoly húzódik számra, noha az csak igazán halványan. Kezeit kezeim közé zárom, s tekintetét sem eresztem el, de ahogy elindul ujjaink összefonva, úgy érzem felszabadulok egy kicsit, hogy nyugodtan beszélgethetünk egy kicsit vádaskodás és a múlt felhánytorgat nélkül. Hallgatom amit mond, még mielőtt válaszolnék neki, de arcom újra megdermed. Átutazóban van? Érdekes, hát megvan egy újabb cél a listán, ami a bosszúállás mellett folyton bővül. -Fogalmam sincs, de egy ötletem azért lenne. Persze ez nem csak tőlem függ.-szólalok meg sejtelmesen, és egy könnyed mozdulattal az egyik fa törzséhez szorítom, amikor mellé érünk. -Esetleg ha meggyőzném a doktornénit, hogy maradjon egy kicsit tovább? Lenne nála esélyem?-érdeklődök gonosz mosollyal arcomon, és elengedve egyik kezét, felszabadult kezemmel egy hajtincset füle mögé tűrök, de ahogy agyam felett átveszi az irányítást egy évtizedek óta bennem tomboló vágy, egyre közelebb hajolok ajkaihoz, s számomra is kínzó lassúsággal kerítem azokat hatalmukba. Egy pillanatig csak arra várok eltol el, de akaratom erősebb, és a fához szorítva testét, még közelebb férkőzöm hozzá, és még erőteljesebben csókolom. -Ezért se érné meg elidőzni errefelé?-húzódok el ajkaitól, de annyira közel maradok hozzá, hogy érezzem bőrömön leheletének sugallatát. Remélem nem várja el tőlem, hogy csak úgy, egy szó nélkül elengedem ennyi idő után. Minden reményem most egy dologba összpontosul, hogy nem vagyok vak annyira, hogy ne lássam be, esélyem sincs nála.
Pillanatok alatt került ki ismét a talpam alól a talaj, és máris egy fának dőlve találom magamat. Ezúttal azonban a haragomat már rég elhagytam, a váratlan gesztustól kuncogok röviden, de aztán tekintetem összeakad Enzoével, és a vágytól, ami a szemeiből süt, nyomban elhalkulok. Pillantásom levándorol az ajkaira, és szám lassan kiszárad. Óvatosan megnyalom az ajkaimat, ő pedig egyre közelít, míg végül el nem ér. Elfojtok egy jóleső sóhajt, és élvezem, ahogy nyelveink finoman felfedezik egymást, de Enzo szenvedélye erősödik, ahogy a szorítása is. Keményen nekiprésel a fának, mire halkan felnyögök, és ujjaimat a hajába fúrva viszonozom a szenvedélyes csókját. Túl régóta vágytunk erre, álmodoztunk róla, és most mintha nem tudnánk teljesen betelni egymással. Enyhe csalódás kerít hatalmába, amikor elhúzódik. Úgy érzem, el tudnék veszni benne, az ölelésében, a csókjában, és visszahúznám, de nem akarok semmit elsietni. Lassan, nyugodtan akarom felfedezni magamnak. - Azt hiszem, meg tudnál győzni, hogy maradjak - válaszolok játékos mosollyal, de a lazaságomon sokat ront, hogy teljesen erőtlennek érzem magam a közelségétől, ahogy a lehelete csiklandozza az arcomat. Túl nagy hatással van rám. - Hol szálltál meg? - kérdezem halkan, mert igazából én még azt sem tudom, van-e ebben a kis városban hotel, vagy bármi hasonló.
Szándékosan nem hagytam időt arra, hogy reagálhasson, s ebben segítségemre volt a hátát támasztó fa is. Kezem tarkójára vándorolt, még szorosabban öleltem magamhoz, ajkainak mézédes zamata pedig elhomályosította eddig sem túl tiszta gondolataim. Elszakadok szájától kissé elhúzódok tőle, de érzem, ő is épp annyira csalódott ettől a lépéstől, mint én magam. Kérdésemre adott válasza halovány mosolyt húz arcomra, kezem pedig tarkójáról derekára vándorol, de már így is megszédít formás alakjának tapintása. Sok ideje vártam már erre, vártam, hogy megérinthessem, de ez az érzés még mindig túl elképzelhetetlen volt számomra. -Ahogy a bár felé mentem, láttam egy hotel feliratot. Ha gondolod, és nincs hol megszállnod... na és persze ha mersz, meghúzhatod magad nálam.-éhes tekintettel pillantok rá, újra közelebb húzva magamhoz.-De nem lesz ám ingyen.-éreztetem vele, hogy komolyan gondolom, amit mondok, és ennyi idő után nem áll módomban elengedni őt, nem hagyom. Újra ajkaira hajolok, lassan csókolva azokat, de egyre mélyebben, mintha a nedű, mely érintése nyomán felpezsdíti halott vérem fogyóban lenne, és egyszerre akarnám megkapni mindet, az utolsó cseppig. Mert oly hosszú idő telt el azóta, és azt hittem volna elfelejtettem már mindent, amit iránta éreztem, de most bebizonyosodott, hogy sem én sem ő nem felejtett. -Meggyőztelek már?-suttogom fülébe, és édes csókot hintek nyakára, míg kezem újra derekára nem siklik, és elemelve őt, meg nem pörgetem a levegőben.
Nem kell sokáig gondolkodnom az ajánlatán, tudom, hogy mit akarok, de a pillantásától, ahogy végigmér, egy kicsit elakad a lélegzetem, és mire válaszolhatnék bármit is, arca újra megközelíti az enyémet. Édes csókja szinte megolvasztja a belsőmet, és még többet akarok, és kezdem úgy érezni, hogy ezt a lassú léptekkel közeledést túlértékelik. Viszont hol lenne abban az izgalom, ha azonnal a karjaiba vetném magamat, és hagynám magam rögtön elcsábulni. Huncut mosoly húzódik az arcomra, és alsó ajkamba harapok, amikor felteszi a kérdést. Látom szemeiben a játékosságot, aztán felkap és pörget rajtam egyet a levegőben, hogy fel kell nevetnem. Hónapokig mellette töltöttem minden napomat, de ilyen gondtalannak és jókedvűnek sajnos sosem láthattam. - Hmm... nem is tudom - kacérkodok vele kicsit, de nem tudom elfolytani a mosolyom. - Csábító ajánlat, és meg kell hagyni, tényleg nagyon meggyőző tudsz lenni - húzom közelebb a felsőjénél fogva, és azúttal csak egy apró, finom csókot lehelek az ajkaira. Igen, ez veheti beleegyezésnek. De a várost még mindig nem ismerem, neki kell mutatnia az utat. - De mi hozott Mystic Fallsba? - teszem fel a kérdést kissé szórakoztottan, mikor ráeszmélek, hogy a terveivel kapcsolatos kérdésemre igazából még nem válaszolt. Vagy talán miattam módosultak volna azok a tervek?
Tudtam mit akarok, tudtam, hogy most nem engedném el, ugyanakkor tudtam, hogy megtaláltam a gyenge pontom, amit soha nem akartam. Ha közelebb engedem magamhoz, ki tudja mikor csap le rám újra az őrült tudóstársaság, hogy mikor és hogyan van rá módjuk, hogy tudtomon kívül megfigyeljenek. Mégis, most gondtalannak éreztem magam, mint egykor, amikor még ember voltam. Felajánlásomon elgondolkodik, de ahogy felkapom meglátom azt, amit soha, a ragyogó mosolyát. Ahogy válaszol, torkomból halk morgás tör elő, és szememben megjelennek állatias ösztöneim, ugyanakkor arcomon féloldalas mosolyommal eszembe sincs megrémíteni. -Nem is sejted, mennyire meggyőző tudok lenni.-jelentem ki makacsan, és újra tenyereim közé zárom egyik kézfejét. Kérdésén elgondolkodom, majd egykedvűen vállat vonok, és szemébe nézve őszintén válaszolok. -Akit meg akarok találni, és akit már meg is találtam ebben a városban lakik. Az, akiről azt hihetted megölte a rokonaid, az aki otthagyott azon az éjszaka. Megtaláltam, mert olyasmit tudtam, ami az ő életét is befolyásolta. Először elégtételt akartam tőle, de nem látom értelmét az ezer éves sebek feltépésének, így felvilágosítottam egy-két fontos dologról.-indulok tovább az úton, de kezét nem engedem, testét pedig oldalamhoz húzom. A feltámadó szél a fák ágait a sötétben meg-meg mozgatják, különös fényeket adva a sétánynak. -Téged mi szél fújt erre?-érdeklődöm, majd hozzáteszem viszonylag halkan.-Na, nem mintha zavarna a jelenléted. -eszembe jut pár emlékfoszlány arról, ahogy annyi évtizede láttam, és ahogy most látom.
Muszáj ismét elmosolyodnom, a szám fülig ér. Igazából nagyon is kíváncsi lennék rá, milyen egyéb meggyőzési módszerei vannak még, de azokkal talán más körülmények között is megismerkedhetek majd. Szótlanul hallgatom végig, aztán lassan bólintok. Gondolkodom, hogy mit mondhatnék erre, de azt hiszem, ez esetben legbölcsebb lesz hallgatni. A barátjáról van szó, a cellatársáról, aki elárulta, és akit a családom meggyilkolásával vádolok. A bosszú hozta el hozzá, és a maga módján már nyilván elégtételt vett rajta. Így már érthetőbb, miért nem akar sietve visszamenni hozzá egy újabb bosszúra szomjazóval karöltve. Türelmesnek kell lennem, jobb is, ha most megkerülöm a témát, bár a kérdésével nem könnyíti meg a dolgomat. Az életemet nagyrészt céltalanul, kisebb-nagyobb tervekkel éltem eddig, és leginkább az hajtott előre, hogy egyszer remélhetőleg majd megtalálhatom azt, aki a családomnak ártott. - Igazából úton voltam Chicago felé, csak hallottam már ezt-azt erről a kisvárosról, és úgy gondoltam, útba ejtem - vonogatom a vállamat. - Nem terveztem sokáig maradni, mint ahogy korábban mondtam, persze nem számoltam vele, hogy azonnal vadászok akadnak rám, amint beteszem a lábamat ide - húzom el a számat, majd felnézek Enzora. - Nem sokszor volt eddig dolgom a fajtájukkal, szerencsére. Csak hát így tapasztalatom sincs sok velük. Ha nem találkozom össze veled, nem biztos, hogy sikerült volna ilyen könnyen leráznom őket. - Csak magamban teszem hozzá, hogy mostanra már halott is lehetnék. Az én szerencsémmel igazából sosem tudni. - Igazából meg is éheztem a menekülés közben - jelentem ki félhangosan, aztán eltűnődöm, Enzo vajon evett-e már, mióta kiszabadult a laborból. - Pontosan mikor is sikerült megszöknöd? - kérdezek rá érdeklődve.
Kérdésére készségesen válaszolok, ugyanakkor felmerül bennem is egy kérdés. Mégis mi vezetett arra az útra, hogy szó nélkül, megtorolatlanul hagyjam a múltam. Egy részem még most is bosszúra szomjas, másik felem viszont e jelennek akar élni, kiszakadni a múltból, elszakadni attól a tudattól, hogy a fél életem egy föld alatti helységben rohadva töltöttem. Visszakérdeztem, révén így gondolataim újra tiszták lesznek, de az ellenkezőjét értem el, még inkább azok rabjai lettek, és már-már bosszantott, hogy a szabad emberi léttel nem vagyok képes elbírni. -Egy dolgot megtanultam az évek alatt. Ha csak az életed akarod menteni nem biztos a sikered. Ha van célod, amiért megmentsd az életed, sokkal könnyebb a dolog. Találj egy életcélt, és ha legközelebb rád támadnak, és én véletlenül nem vagyok ott, akkor csak használd ki azt az éned, amit elrejtesz a világ elől. Vámpír vagy, ennek vannak hátrányai is, de az előnyeit ilyenkor kihasználhatod.-vonom magamhoz csípőjére csúsztatva másik karom, s feje búbjára adok egy csókot. Kijelentésén elmosolyodom, majd ahogy elhaladunk egy hajó mellett, meghallom egy férfi zakatoló szívverését, majd mintha dulakodnának, de nem teszek semmit. Nem ingem belekeveredni senkinek az életébe. -Egészen pontosan tegnap reggel, de ma merészkedtem csak emberek közé. Az igazság az, hogy éhesebb vagyok, mint hiszed, de az a pár év éhezés elfeledteti velem ezen szükségleteim.-hangom érces lesz, és hideg, noha ártatlant nem szívesen ölnék meg. Ekkor egy fiú rohan ki a hajóról, ahonnan az előbb a zakatoló szív hangját hallottam, kezében egy késsel, amiről cseppekben csepereg végig az aszfalton a vér. Szemem megcsillan, elengedem Maggie-t, gyors ütemre kapcsolok, és a fiút megragadva a nyakánál a földhöz vágom. -Azt hiszem a vacsora tálalva.-sziszegem eltorzult arccal, s szemfogaim már húsát tépik, s ő hangosan felordít. A nedű lassan csorog végig torkomon, s én élvezem minden cseppjét. A szívverése lelassul, elájul, amikor elszakadok nyakától, és a hajó felé indulok. A bent lévő férfira vérbe fagyva találok, így visszafordulok Maggie felé, s mit sem törődve vértől pirosló számmal, megfontolt kijelentést teszek, kissé önzetlenül, ugyanakkor tudom, hogy rémítő lehet számár, ha így lát. -A benti meghalt, de ő a tiéd lehet. Aztán el kell tüntetni, amire alkalmas a folyó.-szólalok meg az ájult, de már éledező test mellé lépve, és testét az ég felé fordítom.
Elképedve hallgatom ezt a férfit, aki az elmúlt évtizedeket kínok között élte egy föld alatti cellában, és mégis árad belőle a ragadós élni akarás. A bölcsességét hallva nem nehéz ezt összerakni, mégis csak ámulok. Annyira igaza van. Azokban az éveimben, amikor voltak terveim, az életemet mindig többre értékeltem, mint céltalanul telt időkben. De túl sokáig hajtott a bosszú, ami valahol úgy érzem, besötétíti a lelkemet, amit viszont nem szeretnék. - Most, hogy újra rád akadtam, azt hiszem, tudnék ismét pár jó célt találni az életemben - jegyzem meg egy kissé szégyenlősre sikerült mosollyal. Még beszélgetve elhaladunk egy kisebb hajó mellett, dulakodás zajai szűrődnek ki, ami egyikünk figyelmét sem kerüli el, mégsem veszünk róla tudomást egészen addig, amíg egy fickó elénk nem rohan. Nem nehéz felmérni a helyzetet, valami nagy balhé történhetett benn, és Enzo már le is csap a férfire. Kissé talán perverz élvezetnek számít, mégis ámulatba ejt a látvány, ahogy jóízűen nyeli az édes, tápláló vért. Csak pár pillanatig habozok, mielőtt követném a példáját, és amilyen éhes vagyok, már érzem, hogy nem fogom tudni megállni, hogy ne szívjam szárazra. Nem ölök, ha nem muszáj, de könnyebb a lelkemnek, ha olyannal teszem ezt meg, akiről tudom, hogy szintén nem ártatlan. - A folyó? - pillantok a elgondolkodva víz felé, miközben megtörlöm a számat. - Mi lenne, ha elkötnénk erre a célra a hajót? - kérdezem apró mosollyal. Ha távolabb megyünk a várostól, a sodrásba tudjuk lökni a testeket, és úgy biztos nem akadnak rájuk egyhamar. Plusz lenne kedvem egy kiránduláshoz, ez a hajó pedig most úgy sem kellhet senkinek. Izgatott várakozással nézek Enzora, hogy vajon mit válaszol, de közben már közelebb is megyek, egy kis játékosság csillog a szemeimben, ahogy puhán megcsókolom, majd nyelvemmel óvatosan letisztítom ajkairól a maradék vért.
Éhségem, de még inkább mohóságom lett úrrá rajtam, és gondolkodás nélkül mélyesztettem fogaim a fiatalabb srác nyakába. Vérének édes bukéja agyamba szállt, elhomályosítva a gondolataim, és szabadságot nyújtva a tudatomnak, hogy mindez, ami körülöttem megtörténik igaz. Jelen pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy végre oly sok idő után először jóllakhattam, anélkül, hogy bűntudatom lenne, vagy azon kellene rágódnom, vajon mikor ehetek legközelebb. Miután kimondom a mondatot, és meglátom, ahogy állatias vadsággal szakítja fel ő is az áldozatom, vagy inkább az elkövető nyakát, akarva akaratlan féloldalas mosoly húzódik számra. Sokkal inkább szexinek tartom a viselkedését, mintsem elborzasztónak, sőt. Ahogy közelebb lép, még válaszra se hagy időt, annál inkább beindítja a fantáziám, mint ahogy eddig tette. -Ördögi egy nő vagy.-jelentem ki, férfiúi sértettséggel hangomban, majd forró csókban részesítem én is, de sokáig nem jutalmazom ebben, ellépek tőle, és az üresre szívott hullát a hajóra dobom, egy igen könnyed mozdulattal. -Csak a hölgy után.-lejelentem ki, s kezet nyújtok neki, majd egy gyors mozdulattal a számára kényelmesebb módot választom, és felkapva a fedélzeten leteszem. A másik férfi kihűlt testéből kifolyó vér a tat egy részét vörösre festi, s mellette heverő gyilkosával kissé ironikus képet ad. A kormányhoz lépek, a kulcs a helyén van, így nehéz dolgom nincs. Elfordítva hát az apró fémdarabot, a motor felbőg, és a kis jacht egyenesen elindul, amint a megfelelő intézkedéseket is megteszem az induláshoz. Eltelnek percek, a hűvös esti szél arcomba csap, s ahogy a nyílt vízre érünk, leállítom a motort, és a két férfit egymás után a vízbe dobom. Egy percig némán állok, nézve ahogy a testek a mély felé süllyednek. -Van egy jachtunk. És ahogy elnézem egy ilyen alsó kabinjában van némi pezsgő vagy valami erősebb. És minden bizonnyal melegebb is van.-nyújtok kezet, de most nem kapom fel, inkább megvárom, hogy csatlakozzon, és a rövid, de meredek lépcsőn lesétálva gy viszonylag felszerelt kabinba jutunk. Egy helységhez képest nagy ágy és egy feltöltött bárpult, noha annak tartalma kissé megfogyatkozott, és az alkohol szaga a levegőt is belengi, ahogy a törött üvegek szilánkjai között a padlón csordogál. Lehetne rosszabb is, nekem már ez is a pompának felel meg.
Halkan felnevetek a megnevezésre. Igazából soha nem neveztek még csak hasonlóan sem. De nem rossz a csengése, sőt, Enzo szájából egyenesen tetszik. - Úgy néz ki, ezt váltod ki belőlem - vonom meg a vállam az igen szenvedélyesre sikeredett csók után, és elmosolyodom, szemeimben ravasz csillanással. Megindulunk, de csak egy-két lépést tehetek, és máris eltűnik a lábam alól a talaj, így a karjaiban hagyom el a szárazföldet. Elfoglaljuk a hajót, majd el is hagyjuk vele a partot. Élvezem, ahogy a szél a hajamba kap, a látványt, ahogy a város zsugorodik a szemeim előtt. De hamarosan megállunk, és amíg Enzo megszabadul a testektől, és körüljárok, felfedezem magamnak a jachtot. Hát a kabin nincs túl jó állapotban, törött üvegek, és vér. Azért annyira nem vészes, mégis megpróbálok kicsit rendet rakni, csak hogy ne tapossunk a szilánkok között. Az a tipusú személy vagyok, aki azt vallja, hogy rend a lelke mindennek. - Mit szólnál egy kis konyakhoz? - pillantok Enzo felé jókedvűen, miután felmértem a választékot. - Vagy inkább rum? Egy hajón az illik, nem? - kuncogok. Élvezem az estét, a társaságát, és hogy csak mi vagyunk így ketten a semmi hullámzó közepén. Egy-két szekrényt kinyitok, és találok is hamar poharakat, melyeket a pultra teszek.
Kezdőlap
/
