Eva & Dimytri

I choose you. I will always choose you.

Braylin & Noah

Chloe & Apocalypse

Lehet, hogy szólnom kellett volna Mia-nak, hogy eljövök otthonról és az erdőbe megyek kicsit körül nézni, de nem volt otthon, emiatt meg nem akartam felhívni őt. Csak lesz ott is térerő, meg boszorkány részben, így nem hiszem, hogy annyira nehéz lenne számára megtalálnia, ha annyira aggódna értem, de ismer már, hogy eléggé talpra esett teremtés vagyok, ugyanakkor örökmozgó is. Amióta az eszemet tudom vagy éppen a lábaimat tudom használni, azóta szinte állandóan megyek, előtte meg kúsztam. Mindig is szerettem inkább sétálni menni, vagy túrázni menni, de annyira nem voltam otthonülős típus. Azt a véneknek találták ki és még annyira nem is vagyok vén. Bár ez teljesen nézőpont kérdése, hiszen közelebb vagyok már a 300 évhez, mint a 200-hoz, de ennek ellenére még mindig, ha 17 évesnek néznek. Nem többnek, az tuti. Na jó, nagyon maximum 18 évesnek, de az eléggé ritka. Örök gyerek vagyok, aki talán tényleg Sohaországban ragadt. Pedig szeretnék felnőni, de legalább még mindig egyszerű ember vagyok, s nem valami vérszívó, bár van egy olyan érzésem, hogy annyira egyszerű még se, hiszen az álmaim is mást súgnak, ahogyan a megérzéseim is. De most mindegy is ez.
A nap szép lassan kezd el tűnni a fekete felhők mögött. ~Remek, már csak ez hiányzott.~ szólalok meg egy bosszankodó sóhaj keretében, miközben körbepillantok, végül pedig a térképet előhalászom, mert mintha írtak volna erre felé valami házat, vagy rosszul láttam volna? Sok időm nem volt gondolkodni, mert hamarosan hatalmas cseppekben kezdett rá az eső, majd az égi dallam is felcsendült, mire sietve indultam el a megérzéseim után. Egyszer—kétszer én is megbotlottam, aminek köszönhetően kissé sáros lettem, de elég hamar le is mosta rólam az eső, amikor megpillantottam egy vityillót, ami szerintem hamarosan össze is fog omlani, de nem érdekelt. Sietve léptem be, hiszen nem számítottam arra, hogy esetleg már valakik vannak itt, de alig, hogy beljebb léptem meg is láttam a vérszívót. – Ezt most komoly? Nem mehettél volna máshova vacsorázni? – kérdeztem meg kicsit bosszankodva, majd a karjai között szenvedőre pillantottam. – Nem lehetne esetleg élet…- de már befejezni nem tudtam, mert szemmel láthatóan meghalt, miközben a padló egyre inkább nyekeregni kezdett alattunk, majd mielőtt még hátra arcot csinálhattam  volna, hangos reccsenés és sikoly töltötte be a teret, miközben egyre lejjebb zuhantunk, hiszen ő is jött velem, mert a padló szinte ketté nyílt. Végül pedig egy puffanás kíséretében földet is értünk. – Remek, roppant remek! – majd megdörzsöltem az arcomat és a csöppet se barátságosnak tűnő vámpírt kerestem meg a pillantásommal, miközben a legtöbb porcikám fájt a zuhanásnak köszönhetően. A felszín pedig alig volt látható… Ez egyre jobb, milyen mélyen lehetünk?

Dimytri & Eva

Chloe & Apocalypse

Nem gondoltam volna azt, hogy ilyen helyzetbe fogok keveredni. Nem is értem, hogy miként futhatott be ide az a kutya, akire vigyázok. Egyszerűen tényleg nem értem, mintha mostanában vonzanám a bajt, de ha nem lenne elég, hogy egy romos házban keveredtünk, a poén kedvéért megint egy vámpírt sodort az utamba, s hogy halmozzam a kedvesebb dolgait az életnek, vagy a sorsnak, mindegy minek nevezzük még a talpunk alatt beszakad a padló is. Már csak tényleg ez hiányzott ahhoz, hogy feldobja a napomat a sors. A kutya sietve evickél hozzám, hiszen roppant mód nem tetszik neki a másik fél. Morogni kezd, majd a karomba veszem őt. Annyira nem nagy, meg nem is nehéz. El fogom bírni. Az már más kérdés, hogy arról fogalmam sem volt, hogy miként fogom túlélni, vagy kijutni innen, de azért tanultam is jó pár dolgot a „lakótársamtól”, így annyira béna se vagyok a vadászatban, csak jelenleg nem készültem úgy, hogy kelhetne bármi hasonló. De mielőtt még túl sokáig gondolkodhatnék, vagy a másik fél nekem jöhetne valaki világítani kezd, majd köztünk landol. Még egy éhes vámpír? Mi a manó ez a hely? Talán vámpírtanya? Ez még viccnek is rossz, de aztán az ismerős arcot felismerem.
- Chloe?! – ejtem ki a nevét meglepetten és kicsit még a szemöldököm is feljebb szalad. – Csak ez nem valami fajta csapda a részedről és a másik részéről. Igazán szánalmad. – s még hinni akartam múltkor neki, hogy megváltozott. Még mit nem. Egyszerűen tényleg nem értem, hogy minek is próbáltam elhinni, hogy egy szörnyeteg is képes megváltozni, mert szemmel láthatóan nem.
- Mi leszek? Uzsonna vagy vacsora? – kérdeztem meg kissé talán szemtelenül, miközben hol egyiküket, hol a másikjukat figyeltem, miközben óvatosan kicsit hátrálni kezdtem a törmelékek között.

Chloe & Apocalypse

Amikor megszólal, hogy megnyugodjak, akkor a szemöldököm feljebb szalad és úgy pillantok rá a félhomályban, hogy elmentek totálisan otthonról? Mégis miként kellene megnyugodnom? Nem akarok bunkó lenni, de két vérszívóval kerültem össze, s abból az egyik az, aki lemészárolta a szemem láttára a családomat, majd már éppen én következtem volna, ha nincs az a vadász és nem ment meg. Nem is értem, hogy miként maradhatott életben. Az meg végképpen nem érdekel, hogy éppen érzelemmentes időszakot élt át. Gyenge, így talán most is képes lenne rá, ha túl sok érzelem érné őt. Ki tudja, talán lehet másodperceken belül összeroppan, s ő fogja rám a veszélyt jelenteni, nem pedig a másik.
- Mégis miért nyugodnék le? Tudomásom szerint nem éppen vagy megbízható, se angyali teremtés. – szólaltam meg egy grimasz keretében és a hangom csöppet se volt barátságos, ahogyan kedvesnek se nevezhető. De ez van. Nem akarok én vele barátkozni. – Te meg a segítőkészség? – s ekkor egy gúnyos nevetés társult ama pár szó mellé. – Ez lehetne az év vicce, nem rémlik, hogy annyira az lennél. Sokkal inkább az, hogy egy gyerek előtt élvezettel kínzód meg a szüleit. – pillantottam rá komolyan, mire a másik fél kicsit mocorogni kezdett. – Ott a túl végen meg igazán nyugton maradhatnál, mert most nem rólad szó. – lehet, hogy ezzel csak felhúzom az illetőt, de pont nem érdekelt. Ebbe ne szóljon bele. Ez az én dolgom és Chloé dolga. Ennyire egyszerű. – Mondj egy okot, hogy miért hinnék neked. – pillantottam rá kíváncsian, hiszen ha azt szeretné, hogy higgyek neki, akkor itt lenne az alkalom annak, hogy bizonyítson is, hogy nem csak levegőbe beszél. – Öld meg őt?! – pillantottam rá úgy, mint aki komolyan gondolja, majd a másik vérszívóra mutattam. Nem, egyáltalán nem gondoltam komolyan, de ha habozás nélkül megölné a hasonszőrűt, akkor tuti, hogy még mindig kattant maradt és olyan, aki örömét leli az ölésben… Kíváncsian fürkésztem őket, hogy vajon mi fog most történni. Lehet, hogy gonosz próbatétel, de ha már ilyenbe keveredtem, akkor legalább kibukhat a dolog…

Úgy tettem, ahogy kért. Vártam pár napot, de szívem szerint nem tettem volna így. Nem hibáztattam, amiért úgy döntött, hogy időre van szüksége, mindössze csak … aggódtam. Mindig is sejtettem, hogy Lzzy azért igyekezett elzárkózni az érzések elől, hogy ezzel védje magát. Én is sokáig így tettem, akinek kijutott belőle, az pontosan tudja, hogy amilyen jól tud esni, pont annyira fáj is időnként. Néha pedig ez nem megengedhető. Talán nekem sem kéne, ugyanakkor ennél sokkal többről van szó. Ez nagyobb nálam, nem akarok felé nőni, nem akarom irányítani. Egyszerűen csak megélni szeretném, ahogy eddig is, csak most … sokkal inkább, mint valaha.
Az elmúlt napok jót tettek nekem, a normális étel, az alvás, a kényelem … sokkal jobban éreztem magam, mint a szabadulásom után, és a tükörbe nézve ennek már bizonyítéka is volt. Hagytam Lzzy-nek pár napot, de az embereimnek meghagytam, hogy figyeljenek oda rá, és ha felbukkanna valahol, szóljanak nekem. Ennél tovább már nem akartam várni. Nem sokkal később pedig el is jutott hozzám a hír, hogy hol látták. Az egyik kedvenc öltönyöm vettem fel, tudatosan nem ebben mentem Benedict-hez, sejtettem volna, hogy ellenben velem, nem élte volna túl őt. Az embereimnek pedig megmondtam, hogy ne figyeljék tovább Lzzy-t, hagyjanak vele kettesben, nem akarok felesleges közönséget.
-Tudod, hogy nem fulladhatsz bele. – szólaltam meg, kissé komolytalanul, ahogy a móló végéhez érve megszólítottam őt. – És remélem, hogy nem is egy hajóra vársz. – folytattam, de ezúttal komolyan. A legkevésbé sem szeretném, hogy elmenjen, remélem, hogy nem kell semmiféle ilyen tervéről lebeszélnem őt. – Lzzy … -  halkan beszéltem, majd tettem felé egy lépést. – Beszéljünk! Kérlek …   nem akarom kergetni őt, üldözni, ha úgy érezné. Ez a néhány nap nem arról szólt, hogy kipihenjen magam, hanem arról, hogy ezt vártam, hogy idejöhessek hozzá és …  itt lehessek vele. Tudom, hogy nem könnyű neki ez, de tovább már nem akartam várni ezzel.

Az elmúlt napok unalmasan teltek. Már, ha emberként nézzük a dolgokat, bizonyára annak ítélnék meg. Miután Luke távozott, visszatértem a bárba, magamra zártam az ajtót, felbontottam egy üveggel az alig pár tíz éve tartogatott borom, ami már inkább sűrű volt, mint híg, de annál finomabb. Elmerengve emeltem a poharat ajkamhoz, és kortyolgattam a nedűt, behunyt szemmel a múlt képeit sorra véve.
A Hotelig és vissza tudtam, hogy követnek. Éreztem, hogy figyelnek, de tudtam pontosan, hogy ez kinek a műve. Valahol a félelem és az öröm határán billegtem és mindig volt valami, ami miatt mindig az első tűnt erősebbnek és kezdtem érezni a mély vonzását. A kikötőbe sétálva egyszer eltűnnek a figyelő szemek. A móló szélére sétálok, egy kívülállónak minden bizonnyal nevetségesen hat a jelenlétem. Magassarkút, és a mindennapokban megszokott elegáns felhozatalban ácsorgok, a horizontot kémlelem, kezeim összefűzve, a gyűrűm pörgetve ujjam körül. A szél hajamba kap néha, amit kivételesen hagytam a maga hullámos mivoltával vállamra omlani és nem fáradoztam a tökéletesre egyenesítéssel.
Hallom a közeledő lépteket, de nem mozdulok.
-Mindig is utáltam a hajókat...-inkább magam elé suttogom a szavakat, mint neki, mert így könnyebb. Fogalmam sincs ugyanis mit akarok tenni, mondani, érezni... arról sincs, hogy itt akarok-e lenni. Vele. Eltelt pár nap, ahogy kértem, nem keresett. De a figyelő szemek minden lépésemről tájékoztatták, ami két dolgot jelentett, vagyis jelenthetett. Nem akart szem elől téveszteni és féltett, ahogy mindig is tette. Emlékeztem a múltam jó néhány pillanatára, még akkor is, ha jó néhány másikat mintha kitörölt volna az agyam.
-Pár évtizede lehettem vámpír, amikor találkoztam egy Christian Coulson nevű férfival. Igazi viking típus volt, skandináv. Szőke haj, igéző kék szemek.-nem nézek rá, és kérésének csak részben teszek eleget. Beszélek, nem hallgatok, de nem arról beszélek, amiről minden bizonnyal ő akarna.-Ő üzlettársat keresett én valakit, aki szórakoztat. Friss hús volt a piacon, friss vámpír, tele ambíciókkal. Téged akkor nem kerestelek.
Megkockáztatom a létezésed sem merült fel bennem újra. Elfelejtettelek, de ez nem újdonság.-hangomban némi keserűség vagy inkább önpusztítás jelenik meg.-Ő üzemeltette a kocsmát, én beszereztem a szükséges forrásokat. Mindent. Ügyfeleket, áldozatokat, vámpírokat, akik szórakozni akarnak. Évekig ez ment. Majd évekre eltűntem, és neki köszönhetően lettem ismét egy bár tulajdonosa, miután ő ismét eltűnt. Pár hónapja kiderült, hogy nem eltűnt, hanem meghalt. Megölték. Nem lepődnék meg, ha rám is vadásznának azok, akik rá. Rengeteg életet tettem tönkre, még egyet nem áll módomban magammal rántani.-nézek végül rá, megborzongva az emléktől, a széltől, ami ahhoz képest is bőröm alá férkőzhetett, hogy vámpír voltam.-Jól nézel ki.-mosolyodom el, csapongva két gondolat között, ahogy végignézek rajta. Az öltöny, a fésült haj, a rendezett vonások, a kipihentség jelei. De a tekintete ismét fürkésző, kíváncsi és olyasfajta várakozással teli, amiről tudom, ha a kérdés elhangzik, nehezen fogok tudni kitérni előle. De ezért nem sürgetek semmit.
Gondolataim, heves szívverésem a víz egyenletes morajlására való fókuszálással akarom kizárni annyira, hogy képes legyek a két lábamon megállni még egy kicsit.

Nem fáradtam azzal, hogy elrejtsem az embereimet előle. Egyrészt, aligha sikerült volna, másrészt pedig sokkal nyugtalanítóbbak a figyelő szemek, ha leplezni akarják a szándékaikat. Úgy gondoltam, hogy amennyiben Lzzy látja, hogy nem bújnak meg, csak tisztes távolból figyelnek, rájön, hogy az én művem a dolog. Nem akartam őt teljesen szem elől veszteni, főleg nem most. Megtettem, amire kért, távol voltam tőle néhány napig, de nem szerettem volna, ha … ez teljes mértékben így történik.
Éppen ezért volt megkönnyebbülés, hogy nem ölt és rázott le egyet sem az embereim közül. Így mikor megtudtam, hogy hol van, elvetettem annak az ötletét, hogy tovább várjak. Nem akartam, nem tudtam.
-Ezt most örömmel hallom. – rándult mosolyra a szám széle. Tartottam attól, hogy eltűnik? Nem mondom, hogy nem motoszkált a gondolat a fejemben. Éppen ezért is figyelték az embereim. Aggódtam miatta, ahogy eddig is, csak … nem mindig adtam egyértelmű jelét a dolognak.
Ahogy beszélni kezd, kissé megkönnyebbülök, hogy nem akar ismét elmenni, és, bár nem arról beszél, amiről én akarnék, magáról mond valamit, beavat, amire eddig nem volt sok példa. Életének történetét mindig is szerette jótékony homályban tartani előttem.
-Mentségedre szóljon, hogy nem tettem mély benyomást rád. – elvégre, ugyanúgy csak ember voltam aznap, ugyanúgy végzett velem, mint mindenki mással, igaz … valamit mégiscsak látott benne, ha az életemet nem épp a szokványos módon, de megkímélte. – Ellenben veled. – azután az éjszaka után sok minden megváltozott, többek között én is. Igyekeztem elfelejteni azt a napot, a nőt, aki megölt, de mégis megteremtett, azonban nem ment, keresni kezdtem, és egyszer csak ráakadtam.
Elhúzom a szám, ahogy megemlíti, hogy talán egyesek vadásznak rá. Nem ismertem a vámpírt, akiről beszélt, vagyis ez így nem igaz. Személyesen nem ismertem, azonban tudomásom volt róla, de nem érdekelt a személye. Kettőjük közül engem Lzzy érdekelt, így ráfigyeltem, nem az üzlettársára.
-Gondoltam így … mélyebb benyomást tehetek majd rád. – vontam meg a vállamat mosolyogva a bókját hallva. – Legutóbb a megszokottnál is túlragyogtál. – soha nem rejtettem véka alá azon véleményemet, miszerint egy gyönyörű nő. Ennél azonban sokkal több, időről időre nyűgözött le, egyre közelebb és közelebb csalva magához, míg végül már én akartam tenni még egy lépést felé.
-Megoldjuk. Ha tényleg vadásznak rád … nem fognak eljutni hozzád. – mondtam, közelebb lépve hozzá. Teszek róla, hogy Lzzy-nek ne essen bántódása. Tisztában vagyok vele, hogy tud vigyázni magára, de a barátja is tudott, mégis meghalt. Nem akarok kockáztatni. – Az enyémet nem tetted tönkre. Épp ellenkezőleg. – miután feltámadtam, zavarodott voltam, nem tudtam hova tenni a dolgokat, de … soha nem úgy gondoltam a történtekre, mint tragédiára, sokkal inkább, mint egy esélyre, esélyre, hogy túlnőjek magamon, azon, ami halandóként lehettem volna. Ez pedig sikerült, ennél sokkal több mindenem van most. – Mindig melletted álltam, Lzzy. Ez most sincs máshogy, nem is lesz máshogy. – az elejétől fogva máshogy kezeltem, mint egy átlagos üzlettársam. Fokozatosan lett egyre több és több, akár tudtam erről, akár nem, nem akartam semmit sem tenni ellene, csak … sodródni vele.
-Komolyan beszéltem a múltkor. Szeretlek. – ismételtem meg, amit múltkor mondtam. Azóta vagy százszor elmondtam, és mostanra legalább ennyiszer tudatosult is bennem. – Nemcsak a szép dolgok miatt akarok melletted lenni. Bármi történjék, itt vagyok. Tudom, hogy … nehéz ez neked. Nem akarom rád kényszeríteni. Sem ezt, sem magamat. – nem akarom, de valahol mégis. Azonban sokkal inkább akarom, hogy ő érezze ezt, hogy magától akarja ezt. Engem. – Csak szeretném, ha tudnád, hogy … én itt vagyok. Itt leszek, ha kellek. – ismertem már annyira, hogy tudjam, nem lehet rákényszeríteni semmit, hogy hagyni kell, hogy a maga módján birkózzon meg a dolgokkal.

Úgy éreztem egy emeleten állok, nézek a mélybe, és a víz lassan, lépcsőnként emelkedik magasabbra, s mikor mellém ér, megáll. Nem hagy menekvést, nem erőszakos, nem fenyeget, de figyelmeztet, nem menekülhetek tovább. Az emeletről már csak a vízbe vethettem magam, vagy ki az ablakon. De akartam én futni vagy elmerültem volna egyszerűen a habok között? A múltam és a benne elkövetett hibák voltak erősebbek vagy a jelen és Luke. A férfi, aki akkor este az egyetlen túlélője volt egy vakmerő, vérszomjas nő támadásának az arisztokrata, hazug népség ellen. Akit a sértettség és a vágy épp annyira vezérelt, mint a félelem, hogy egyszer tükörbe kell majd néznie. Nem érthette... azt mondtam neki pár napja, hogy megölném, ha nyomós okot ad rá. De egyszer megtettem már és akkor, ott és először fordult meg a fejemben, hogy a sötétség a szívemben él, s tegyek innentől kezdve bármit, nem lesz visszaút. Bárkit megöltem. Bemocskoltam meg annyiszor a kezem és azóta meg sem rezzentem. De egy olyan ember, akiben megláttam valamit, túlélte és elérte, hogy ne vessek egyszerűen véget az életének.
-Ne hidd, hogy nem tettél mély benyomást rám.-talán túl könnyen hagyja el ez a mondat a szám, de jelenleg a gondolataim a megszokottnál is hevesebben kavarognak fejemben.-Te voltál az egyetlen, aki képes volt rám akkor bármilyen benyomást tenni a múlt árnyai után.-kerülöm a témát, konkrétumot nem mondok. De a gondolataim a hajókra és a múltra terelődnek, hogy ne kelljen szemébe néznem, csak a horizontra. Csendes a víz, nyugodt, még ha fúj is a szél, csak a felszínét fodrozza. Ismét elvesztettem valakit. Semmit nem jelentett nekem, barát volt, egy idegesítő, de annál okosabb üzletember, aki túl korán hitte azt, hogy mindent megtehet. De akik őt megölték, engem is eltehettek volna láb alól. És nem akartam, hogy Luke is célkeresztbe kerüljön azon túl, amiben eleve, nélkülem is benne volt.
Halovány mosoly terül el ajkaimon.-Ne túlozz.-kérem, gyengéd és halk hangon, ha el akarnék, elpirulhatnék, de nem vagyok már nebáncsvirág, mégis jólesik, melegséggel tölt el a nekem szánt bókja. De a csapongás ismét előtérbe kerül, szavaira megfeszülnek izmaim és ajkam vékony ívbe zárul össze, a mosoly puszta létezését is elfeledtetve.-Nincs szükségem se testőrökre, se védelemre. Sem arra, hogy még egy emberért aggódjak.-fogaim között szűröm a szavakat. A békés külső után most egy hevesebb kirohanás következik.-Most azt hiszed, hogy nem sodrom az életed veszélybe, hogy sosem sodortam abba, hogy nem törtem ketté mindent. De majd ha arra gondolsz, hogy milyen lenne emberként, hogy épp valaki a szíved akarja kitépni és érzed, ahogy az ujjai bilincsbe zárnak, majd erre kell emlékezned. Sosem kértem, hogy szeress és most sem kérem. Fogalmam sincs, mi hozott akkor mellém. A kíváncsiságod vagy a vakmerőséged, de rossz döntés volt.-emlékeztetem a múltra tekintetem ismét a horizontra vezetve.
Lehunyom szemeim, mosolyogva hajtom le fejem, miután apró mozdulattal megrázom hajam.-Nehéz? Úgy gondolod? Nehéz, valóban. Elrejteni azt, amit érzek, megérteni, hogy miért vagy itt és elhinni, hogy képes vagyok valóban szeretni. Hogy a szót kimondani nem könnyű és a tartalom ott van mögötte. Látom, amikor rád nézek.-nyitom ki szemeim, s nézek rá megint.-És mi a terved? Vacsorázni viszel és vörös rózsát hozol? Nem vagyunk olyanok, mint mások. És tudjuk, hogy a másiknak ki a gyenge pont, ezt más is fogja tudni.-fordulok vele szembe, ujjaim végighúzom karján, majd mellkasára vezetem ujjaim. Érzem ahogy a halott szív mégis dobog.-Jó lenne, ha itt lennél. Szeretném, ha itt lennél, de...-nézek szemébe, de a mondatot nem tudom befejezni. Elkapom kezem mellkasáról, ahogy a tekintetében felfedezem azt, amit a múltamban is láttam már. Ahogy az övében is. Kíváncsiság és a jövő kihívásaival szembe való fellépés, a vakmerőség és a szeretet... a szerelem.-Szeretnélek szeretni, de nem tudom, hogy jobban tudnálak-e ennél.-voltaképp mindig is éreztem valamit. Valamit, amit nem tudtam megmagyarázni, ami vonzott hozzá.
/div>

A romoknak van szépsége. Ezért tartja fontosnak az ember a múltat. A romok beszélnek, az idő pedig megmásítja az emlékeket, szebbé teszi őket, vagy még fájdalmasabbá. Életem legtöbb napjára emlékszem, hiába élek már több, mint két évszázada. Arra az estére pedig mindennél jobban, mikor a véremben fekve arra eszméltem, hogy nem haltam meg. A felismerés először rémálomszerűnek hatott, de később megértettem, hogy ez inkább pozitív. Megtanultam együtt élni azzal, ami lettem. Nem voltam jó ember, sem szörnyeteg, csak mindig az, aminek éppen lennem kellett. Nem vonzott a felesleges vérrontás, de nem hátráltam, ha sor került rá. Igyekeztem a határvonal közelében maradni.
-Ezt jólesik hallani. Mindig is reméltem, hogy nem egy véletlen miatt hagytál életben. – miután megismertem, kiderült, hogy nem, addig azonban nem tudtam, hogy … oka van-e annak, hogy aznap nem haltam meg? Nem mondanám magamnak babonásnak, de érdekelt a dolog, a teremtőm. – Miután átváltoztam, sokat jártál a fejemben. Sejtettem, hogy csak idő kérdése, hogy megakarjalak találni. – eleinte én magam sem tudtam pontosan, hogy miért akarom megtalálni. Bosszú? Hála? Frusztrált a dolog. Ismertem magam, mégis, ahogy szóba került Lzzy, nem ismertem magamra, változtam, majd alkalmazkodtam. Addig azt akartam, hogy minden rólam szóljon, majd pedig lassan már nem rólam szólt minden.
-Nem szükséges. – halvány mosoly rajzolódott ki az arcomon, ahogy lassan csóváltam meg a fejem. Ritkán volt szükség arra, hogy túlozzak vele kapcsolatban bármivel is. Halandóként is megfogott, halhatatlanként pedig még inkább a rabjává váltam. Beleborzongtam, ahogy hozzám ért, majd megszédültem, és egyre többet akartam. Akár a függő, az ára egyre kevésbé érdekelt.
-Nem is kell kérned, Lzzy. – ráztam meg a fejemet a szavait hallva. – Sok mindent bánok, sok rossz döntést hoztam. De te soha nem tartoztál közéjük. – nem volt mindig könnyű vele, sőt, de nem éreztem soha úgy igazán, hogy … hibát követtem el azzal, hogy rátaláltam. – Ha igaz, amit mondasz, veszélybe kerülök miattad. Tudom. De tévedsz, ha azt hiszed, hogy ez elrettent. – sok dolgot tettem már érte, nem fordítottam neki hátat akkor sem, miért pont most tenném? – Örömmel vállalom, ha ott leszel te is. – mindig is voltak prioritások az életemben, amikről úgy gondoltam, hogy semmi nem írhatja őket át. Sokáig így is volt, Lzzy azonban átrendezte őket.
Halk sóhaj nagyja el a szám, enyhén oldalra döntve a fejem, ahogy hallgatom a szavait. Szóra nyitnám a szám, de nem jön ki hang a torkomon, ahogy megérint. A tekintetem a kezéről az arcára siklik, és ahogy elkapja a kezét, nem tudom hirtelen, hogy ez fáj-e jobban, vagy a szavai.
-Tudnál. – a keze után nyúlok, ahogy közelebb lépek hozzá. – Lehet, hogy a gyengém vagy, de nem érzem magam most gyengébbnek. Erősebbé teszel, Lzzy! Mióta ismerlek, csak erősebbé tettél. – halhatatlanná tett, megadta az esélyt, hogy elérjek mindent, amit csak akartam. Azt hittem, hogy tudom mit akarok, de tévedtem. – Rosszul hiszed. Sokkal több van benned, Lzzy! Ha nem hiszed, az én szememmel nézz magadra! – egész közel húztam magamhoz, ahogy a kezét a mellkasomhoz nyomta, a szívem felé. – Te tettél ilyenné. Aznap nem megöltél, hanem esélyt adtál! Esélyt, hogy meglegyen mindenem. Most úgy érzem megvan! – nem volt egyszerű a beismerés. Létezésem alatt mindig egyre többre és többre vágytam, csillapítani akartam valamit, amit nem ismertem. Most már tudom miért volt. – Akartalak, Lzzy. Már aznap este, ez nem változott. Mikor újra láttalak, azt hittem elmúlik. Hogy nem akarlak majd egyre jobban, hogy nem függök majd tőled. Ostoba voltam. Láttalak, mégsem csuktam be a szemem, nem tarottam a távolságot … nem akartam. – láthattam volna előre, érezhettem volna, hogy így megigézett. Tudtam róla, de kontrollálni nem voltam képes. – Nem leszel kevésbé erős, ha érzel. Tudom, hogy erős vagy, Lzzy, többek közt ezért … ezért érzek így. Sokkal többet tudsz, mint hinnéd. – néztem mélyen a szemébe. Mióta ismerjük egymást, sejtettem. Csak az rejt el valamit, akinek alapos oka van rá. Ott van benne, csak … hinnie kell benne.

Amikor anyám elvesztettem, nem hatott meg. Megöregedtek, az akkori korhoz képest legalábbis szép kort megértek. Aztán apám is távozott. Mindet rám hagytak, én mindentől megváltam. Már nem lebegett a fejem felett az esetleges esküvő, egy férfihez hozzámenni, akit nem is ismertem igazán, azon felül, hogy tudtam miként is néz ki. Majd jött a nagy rózsaszín felhő, az első, az igazi, ami sok mindent elvett tőlem, amit sosem kaphatok már vissza. Az ártatlanságom is, ezen szó minden jelentésével együtt. Aztán jött Ő, Luke, aki fogalmam sincs miért, de felkeltette a figyelmem, ahogy a szmokingba csomagolt, nevetséges nép között különcként mozgott, akin látszott, hogy nem nélkülöző, de egy jó öltönyön kívül nem sok mindene lehetett, amit ezen estére felvehetett. Nem sajnáltam meg, láttam benne az ambíciót és az akarást, hogy változtatni szeretne, de nem harcol olyan erősen, hogy mindent feláldozzon azért, hogy egy lépést tehessen előre. A mély benyomás akkor este hatott, majd agyam kikapcsolt. Megrémített az a rengeteg, elfeledett emberi érzés, amit akkor este enyémnek tudhattam be ismét.
-Én nem is emlékeztem rád sokáig.-ez nem volt titok, mikor először találkoztunk, évtizedekkel később, tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ismerem, de mintha blokkolta volna valami az emlékeim. Azután az éjszaka után, mikor az egyesség köztünk megszületett, ahogy kiléptem az ajtón, minden eszembe jutott. És a bennem élő démonok kicsit hatottak csak rám... mikor rá néztem mindig arra emlékeztem, ahogy a karjaim között fekszik, nyakából bugyogó vérében fürödve, amely sebet nekem köszönhetett.
-Csak egy vakmerő, bolond ember beszél így.-nem sértésnek szánom véleményem, amely egyszerűen hagyja el szám, de tudom, ha rám nézne, arcomon ugyan azt a makacs ellenállást láthatná, mint amit szavaimban érzékelhet.
Ellépnék tőle, amikor elhúzom kezem, de már késő. Elkapja kezem, ujjai gyengéden, de határozottan fognak, és húznak közelebb hozzá. Jól esnek szavai, tekintete túl őszinte és érzem a gyomromban repkedő pillangókat. Vékony a határ... csapongó gondolataim hangosan zakatolnak keresztül fejemen. Menekülnék, de hová mehetnék? Képes lennék rá?
-Ilyenné? Vámpír lettél és megöltelek, hát tényleg nem érted? Megöltelek... ezen nem léphetsz... ezt nem bocsájthatod meg, és mondhatod azt, hogy erősebbé tettelek.-talán érzékeli, hogy itt a probléma, a lelkiismeretemben, amiről valószínűleg mindig is azt hihette, hogy makulátlan, és mindig el tudtam vele számolni. Esetében nem tudtam.-Megöregedhettél volna, élhettél volna. E helyett ott hagytalak egy kastély kellős közepén egy halom ember mellett, akiket szintén megöltem. Bármire képes voltam. Életben hagytalak, de milyen áron?-valamiért sosem kívántam volna másnak ezt az életet, amíg volt más lehetősége az életre. Kétszáz év távlatából hosszú idő a múlt, hát még ha úgy érzed minden percét, hogy ott áll mögötted és arra vár, hogy hátba szúrjon kérdés nélkül.
-De hisz megkaptál. Nem egyszer... hogy akarhatsz egy olyan nőt, aki megölt, mielőtt élhettél volna? Aki meghalt létezni, aki képtelen uralkodni magán, aki úgy érzi mindene megvan, még sincs helye a világban?-évszázadok múltak el könnyek nélkül, most mégsem tudom megállni, hogy szememben ne csillanjanak meg az apró cseppek, amiket képes vagyok még bent tartani.-Tudom mit éreztem, amikor abban a cellában láttalak. Azt, hogy ha meghalsz, nem maradt semmim, mindent elvesztek. Hogy akkor képes lettem volna kitépni a saját szívem, csak ne kelljen érezni a hiányod. Erősebbé tennél? Féltem, mint egy gyerek, jobban, mint bármikor. Ha ez tesz erősebbé, mi tesz gyengévé? Mi van, ha idővel megváltozom, és te is? Ha ez egyszer csak a múlt lesz? Akkor mi lesz? Megöljük a másikat, mert úgy könnyebb, úgy senkinek sem kell szenvednie?-a szavak csak úgy dőlnek belőlem, és a könnycsepp lassan legördül arcomon.-Mert az az érzést lassan felemészt, hogy próbálom elrejteni amit a szívem súg, hogy mit érzek, de közben tudom, ha engedek neki vége lehet egy nappal mindennek.-egyszerűen megtörök, és végső elkeseredésemben menekülni próbálnék, de túl szorosan fogja kezem és valamiért nem akarok harcolni és valójában elmenekülni sem. De képes lennék én változni? Érezni, engedni, hogy érezzek? Szép volt a tündérmese, ahol éltem, de az nem élet volt.

Senki voltam aznap, mikor találkoztam Lzzy-vel. Egy szegény férfi, aki minden vagyonát egy jobb szmokingra költötte, hogy minél kevésbé lógjon ki a díszes vendégsere tagjai közül. Úgy gondoltam megkörnyékezek néhány tehetősebb öreget, akiket kiforgathatok a vagyonukból. Helyettük azonban Lzzy tette ki az estém, már amíg tartott az. Furcsállottam már önmagában azt is, hogy egy ilyen nő, mint ő, egyedül jött el a bálra. Egyedül jött, és egyedül távozott.
-Tudom. Talán így is volt jó. Talán soha nem találok rád, ha emlékszel rám. – aznap nem értettem, idő kellett míg rájöttem, hogy mi is történt valójában aznap. Ahogy jobban megismertem azt, amivé váltam, úgy jöttem rá, hogy … mi bújt meg aznap a sok vér alatt. Akármi is volt az oka, hogy annyi embert megölt aznap, tudtam, hogy nem ő volt. Nem teljesen önmaga. Ismerem már őt egy ideje, tudom, hogy képes kegyetlennek lenni, ha arra van szükség, de az más volt. Tudom, ha nem is mondom ki.
-Mindig is imádtam a sajátos bókjaid! – a mosolyom ugyan halvány volt, de őszinte. Rengeteg jelzővel illetett már az évek során, és én mindig inkább … bóknak vettem őket. Könnyebben emészthető így. – Ilyen vagyok, ha ez kell hozzád. – feleltem egyszerűen. Ilyen leszek, ha ez kell. Sok mindent adtam fel érte, sok mindent tettem meg érte. Soha nem vártam köszönetet érte, ellenértéket … csak tettem, amit akartam. Tudtam, hogy nem mindig helyes, amit teszek, de … nem érdekelt. A részletek nem, csak ő.
-Nem akartam megöregedni, Lzzy! Nem akartam szegényen élni, miközben mások kihasználnak! – mert ez lett volna a sorsom. Leéltem volna egy életet, aminek minden percében csak vágytam egy jobb életre, amit soha nem kaphattam volna meg. – Ha nem teszed meg, nem érhettem volna mindezt el, nem láttalak volna soha többet, nem állhatnék most itt! Bármire képes voltál, mégis … életben hagytál. – aznap megölhetett volna, mint mindenki mást, ehelyett egy új lehetőséget adott. Bármit megtehetett volna, és ő mégis ezt tette. – Emberként csak képzelgés lettél volna, Lzzy. Egy vágyálom, az enyém. – így azonban valóság. Vágytam a társra, a megfelelőre, nem találtam, és ennek egyszerű oka van: nem volt halandó. Azonban már én sem vagyok az.
-Az enyémben van. Nem órákra akarlak, Lzzy, nem néhány éjszakára. Az összesre. Az összes reggelt akarom. Már nem csak a világom része vagy. Mindig is több voltál. – de csak mostanra értettem meg igazán, hogy mi is ő nekem. Nem egy trófea, amit mutogatni akarok, amivel henceghetek … mindig is gyűlöltem, ha láttam, hogy valaki úgy nézz rá. Eleinte talán csak részese volt annak, amiben élek, mostanra kisajátított bennem mindent.
Óvatosan nyúlok az arca felé, ujjammal útját állva az arcán legördülő könnycseppnek. Nem gyakran láttam őt így, maszkok nélkül, egyszerűen csak engedve annak, ami benne van. – Nem ártanék neked, Lzzy! – lassan ráztam meg a fejemet, a szemeibe nézve. Azt akartam, hogy lássa is rajtam, hogy ne csak hallja. – Változok veled, és te velem! Változhatsz, ahogy akarsz, de nem azért vágytam utánad, hogy ez visszatartson. Lehetsz akárki, pont úgy szükségem lesz rád, mint mindig is. – nem engedtem el a kezét, nem engedtem, hogy elszakadjon tőlem. Ha ő hátrált is, én úgy közeledtem hozzá, egészen amíg elfogyott köztünk a hely. – Egyszer mindennek vége lesz. Neked, nekem … de ígérem, hogy nem bánod meg! Boldoggá akarlak tenni, Lzzy. Ha engeded …-   lassan vettem a levegőt, habár dübörgött volna a szívem, ha képes lenne rá. Hallaná, úgy zakatolna Lzzy mellett. – Nem akarom azt, mint eddig. Többet akarok, többet belőled, belőlünk. Elmehettél volna te is mielőtt … ez történik, de nem tetted! – sejthette, legalábbis azt hiszem. Sejthette, hogy mindig is valami többet jelentett nekem annál, mint aminek éppen neveztem. – Lzzy … megérdemled ezt. – suttogtam egész halkan. Mióta élek, megtanultam, hogy semmi sem azért szép, mert örök. Hanem mert kiváltság ismerni, megélni. Nem az örökké a kulcsszó most.

Az nem lep meg, hogy bóknak könyveli el megjegyzésem, ami nem is igazán neki szánt dolog volt, csak egy éterbe elengedett gondolat. De a nem akarok megöregedni rész már túl sok. Egyszerűen úgy érzem minden kapaszkodó elhagy, ami még ellenkezésben segíthet, ujjaim pedig a levegőt markolva keresnek még egy utolsó fogódzkodót, mindhiába.
-Képzelgés... a múlt árnyai így is kísértenek, ha téged nem is, engem igen. Minden percben, amikor rád nézek.-próbálok kemény arccal nézni rá, elrejteni az arcomon átsuhanó heves undort, de képtelen vagyok rá. Ez az egy dolog túl erősen állt előttem, hogy le tudjam dönteni, mint egy falat. A múlt és az árnyak... mindent megkeserítettek.
Próbálok távolodni tőle, de nem tudok. Úgy szorítja kezem, mintha attól félne eltűnök, ha nem így tesz. S talán megtenném. Talán eltűnnék. Megfordult-e a fejemben pár napja, hogy egyszerűen kikapcsolok? HA azt mondom igen, beismerem? Be kellene ezt neki is ismernem? Lehet, hogy nem lenne a legjobb lépés, de őszintén szólnék hozzá, semmit sem rejtenék el, egy tényt sem, ami én vagyok. A csapongó, vehemens, független, zavaros életű nő, aki életben hagyta ugyan, de most elgondolkodott rajta, hogyan tudná a legkönnyebben maga mögött hagyni... ismét. Azt, hogy ezek után megbocsájtana-e nekem, már kétlem. Kétszer nem lehet ennyire vak. Már elsőre is túl merész volt, hogy keresni kezdett és nem hagyta annyiban.
-És ezt hogy akarod megvalósítani? Költözzek hozzád, éljek veled? Nem lehet ennyire egyszerű...-ellenkezek, legalábbis próbálok, ahogy a könnyeimmel is, ami vesztes játszmának bizonyul. Ujjai eltüntetik a sós, hideg érzést bőrömről, közelebb lép, mikor én távolabb, míg szinte össze nem simul testünk. Centiméterek választanak el tőle, ujjaim pedig reflex szerűen siklanak vállára, míg másik kezem nem próbálom kiszabadítani.
-Én nem akarok több üres ígéretet a jövőre nézve. Érezni akarom, tudni, biztosra menni. Azt, hogy megmutasd, tényleg képes vagy erre, hogy elhitesd, hogy képes vagyok szeretni.-összetörtem előtte minden maszkom nélkül, mint egy görög váza a földrengésben.
Megrázom fejem, ismét távolabb húzódom tőle, amennyire tudok. Ideje színt vallani. Túl biztos a dolgában, én pedig túl bizonytalan abban, hogy mit akarok. Mindig is tudtam mi hiányzott az életemből, de most mégis kínnak élem meg, mintha a szabadságom adnám, pedig szerettem. Az első perctől kezdve figyeltem rá, éreztem, hogy több ez pár éjszakánál, de vak voltam beismerni.
-Megérdemlem? Én?-hitetlenkedem.-Mikor pár napot kértem, egyre azon gondolkodtam, ha beismerem magamnak, hogy én is szeretlek, ha ezt hangosan kimondom, mi marad belőlem. akarom én ezt igazán? Megfordult a fejemben, hogy kikapcsolok. Hogy eltűnök, minden nyomot felégetve magam mögött, téged hátra hagyva.-de itt voltam. Nem várom meg a reakcióját, szabad kezem tarkójára siklik és belefeledkezve a pillanatba, immár nem arcát, vonásait figyelem, nem a bőröm simogató leheletét, ahogy a szavakat suttogja, hanem hagyom, hogy minden elrejtett érzésem egyszerre öntse el testem. Sorosan simulok mellkasához, mohón, hevesen csókolva, attól tartva, hogy ez lesz az utolsó, amit ezen a világon átélhetek.-Sajnálom... sajnálok mindent.-suttogom erőtlenül karjai között.

-Ne azt lásd bennem, akit megöltél! Hanem azt, akit teremtettél. – többszörösét éltem mostanra le annak, amennyi idő emberként megadadhatott volna. Abban az időben, onnan feltörni, ahonnét én származtam, lehetetlen volt. Talán száz év sem lett volna rá elég, főleg úgy nem, ha közben öregszik is az ember. Minden ellenem volt akkoriban. – Nem elvetted a lehetőséget, hanem megadtad! – ritkán gondoltam csak bele abba, hogy milyen lenne emberként. Szinte biztos vagyok benne, hogy nyomorban haltam volna meg, vagy az idő, vagy azok végeznek velem, akiket megpróbáltam átverni. Emberként nem volt jövőm, felismertem, Lzzy-nek is fel kell. Az történt, aminek kellett, hogy most itt legyünk.
Nem akarom, hogy eltűnjön, nem akarom ismét napokat várni, tétlenül ülni, figyelve, ahogy telik az idő az órán. Ha elengedném … talán elmenne. Talán, nem tudom. De azt tudom, hogy nem akarom elengedni, nem akarom, hogy elmenjen, és szeretném, ha ez benne is tudatosulna.
-Az biztos, hogy a romantikus hajóutakat majd kihagyjuk. – eresztettem meg egy halovány mosolyt. – Miért baj az, ha valami egyszerű? Ha te nem akarsz hozzám, majd megyek én hozzád. Talán mégis ennyire egyszerű … -  talán. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen biztos vagyok abban, hogy … tényleg csak ennyi lenne. Azt tudom, hogy ezt akarom, és … ez most elég.
-Ha ezt akarod, ha … ez kell, rendben. – bólintottam mélyen. Tudtam, hogy nem lesz könnyű. Nem lesz könnyű kimondani, meggyőzni őt. Azonban az, hogy nehéz lesz, nem jelentette, hogy kevésbé akarom. – Megteszek érte mindent, Lzzy. Látni fogod, amit én. – és érezni is fogja. Tudom, hogy eddig nem engedett teret az érzéseinek, hogy inkább háttérbe szorította őket, nem kockáztatott. Megtudtam őt érteni, az ő helyzetében ez logikus volt, és az enyémben is … az lett volna. Én azonban nem voltam ebben olyan jó, mint ő. Nem tudtam elzárni egyszerűen, mint egy csapot. Nem tudtam megállni, hogy ne nézzem, hogy ne akarjam. Nem így működik. Ez nem akarat kérdése. Nem én döntöttem erről. Csak megtörtént, én pedig hagytam, megéltem, nem zárkóztam el előle.
Csak némán figyelem, ahogy hátrébb húzódik. Mennék utána, de érzem, látom rajta, hogy mondani akar valamit, valamit, amivel talán távolabb lökne. Pedig tudom, hogy nem akar, de … fél. Ahogy én is. Nem számoltam ezzel, vele, hogy ilyen hatással lesz rám, hogy így elburjánzik bennem, gyökeret eresztve a szívemben.
Nagyot nyelek, miközben hallgatom őt. Ahogy önmaga ellen beszél, ahogy … ostorozza magát. Dolgok miatt, amikre gondolt, amiket megakart tenni, és végül mégsem tett. A lelkiismerete, a bűntudata volt ez, vádolta magát, próbálva elítélni mindazért, ami végül nem történt meg. Megvédeni azonban nem tudom, ahogy pedig ajkai az enyémet érik, el is felejtek mindent, amit mondanék. Csak szorosan ölelem magamhoz, viszonozva a csókjait, elengedve mindent magam körül, csak a pillanatnak élve, az érzésnek, ami megtölti a testemet, minden érintése, minden csókja után. – Itt vagy. Csak ez számít. – suttogtam a füléhez hajolva. – Nem hagyhatsz itt. Mennék utánad. – de bele se merek gondolni abba, hogy így tesz. – Nem tetted meg. Látod, Lzzy? Tudsz szeretni … megálltad, itt vagy, nem máshol. Választottál … ahogy én is. – őt választottam, minden szépségével és minden gondjával együtt. – Egy pillanatra sem bántam meg, hogy kimondtam. Azt akartam, hogy tudd, hogy esélyt adj … magadnak, nekünk. Már nem foglak elengedni. – alig láthatóan csóváltam meg a fejem, egy pillanatra sem húzódva távolabb tőle. Akartam a közelségét, vágytam az érintésére, a tekintetére, ami lyukat éget belém. Talán igaza van, felemészt, de most … semmit sem akartam ennél jobban.  

Kettőnk között két egészen apró dolog állt. Az egyik a lelkiismeretem volt, a másik a múltam és abból is inkább a múlt eseményeitől, azok megismétlődéseitől való félelem. Úgy éreztem, hogy vele a világ lehetne az enyém, de nélküle mindent elvesztenék. Egy olyan szó, gondolat, ami megbánt, megsért, nem csak, hogy közénk állna, de félre tudnám tenni a hiúságom? Meg tudnám állni, hogy ne öljem meg? Többet ért az önzőségem és a saját magma védelme mint a boldogságom? Nem én voltam az a nő, aki kezdetektől fogva tervekkel áll elő. Aki tudja, hogy kihez akar férjhez menni, mikor akar gyereket szülni, mit akar kezdeni az életével. Mindig sodródtam, így jutottam el egészen idáig. Kérdés, hogy innen merre fog tovább vinni az utam?
Furcsa, ahogy vélekedik, de valahol osztozom ezen az elméleten. Nem éltem, mégis több mindent megkaptam már az életemtől, mint amit megkaphattam volna több mint kétszáz éve. akkor minden bizonnyal kihasználtak volna, mint egy kutyát, tehettem volna bármit, a vége ugyan az lett volna. De szükséges volt akkor mindazt megtennem, amit tettem? Azóta nem érdekel a kezemhez tapadó vér…akkor valami eltört bennem, a félelemnek hála, hogy épp Ő, de nem élheti túl. S mégis… most mégis előttem áll és nem ereszt, a múltam kivetüléseként szorosan tart.
-Talán…-suttogom, de valahogy el is kellene hinnem mindezt, nem csak kimondani. Elhinni, hogy ez megtörténik, hogy ez jó less. Hogy amit szemében látok, igaz, hogy amit érzek, éreztem évek óta legbelül, viszonzásra lelt, nem kellene ellene többet harcolnom. De képes lennék nem harcolni? Túl sok kérdés és a válaszokat nekem kellene elsősorban megtalálni. De ahhoz is idő kell. Az ő idejét pedig nincs jogom befolyásolni. Megnehezítettem a dolgát, szándékosan vagy sem, magam sem tudom. Ha nem így tettem volna, talán nem kezdek el hinni abban, hogy igazak szavai. Így viszont őt kínoztam a tehetetlenséggel, mert ez a harc az enyém volt, nem az övé, még ha mellettem/mögöttem is állt volna benne.-Minden csatát meg kell vívni, mielőtt elkezdődne. De ez hirtelen jött háború.-nem éltem meg háborúnak, legalábbis nem ellene, inkább magam ellen. Egy örök küzdelem, ami talán a végéhez közeledhetett most, ha engedtem volna.
Magam okolom, ennek hangot is adok, kételyeim kimondva mégis mintha könnyebben emészthetőek lennének, mint amilyennek érzem őket.
-De milyen áron…-sosem voltam előtte gyenge. Sosem mutattam ki, amit érzek. Az örömöm, a bánatom, a labilis viselkedésem és a maszkjaim jól leplezték. De ennek most vége szakadt. Hirtelen úgy álltam előtte, hogy már tudtam, nincs visszaút, ismeri az igazi démonjaim, amik a felszín alatt gyengévé tesznek. Csókja sok dologra emlékeztet, ugyanakkor sok dologról el is tereli a gondolataim. Ölelése megnyugtat, testem forróság járja át. Mellkasához nyomom fejem, mélyen beszívom a frissen tisztított öltöny illatát, ami kavarodik a megszokott illatával. -Pedig nincs olyan, hogy happy end. Tökéletes befejezés. Boldogan éltek… pláne, hogy már nem is élünk igazán.]-húzódom el tőle, alsó ajkamba harapva elengedek egy mosolyt, ami könnyedén siklik át arcomon. -[b]Taníts meg élni. Szeretni, emberi lenni, de ne merészelj összetörni.-komolyan nézek szemébe, mély levegőt véve kihúzom magam, vonásaim megpróbálom rendezni.- Hogy képzeled ezt? Meghívsz vacsorára, kiderül, hogy tudsz főzni? Nem leszünk ott a másik mellett minden percben. Én nem adom fel a bárt, te pedig a saját életed. De akkor mi less ennek a vége?-kíváncsi vagyok, hogy ő hogy látja. Arcomról immár semmi sem olvasható le, mintha előbbi könnyeim sosem léteztek volna. de mintha a szívem melegebb lenne, mintha átjárna valami bizsergés, ahogy rám néz. Rádöbbenek, hogy ez hiányzott eddigi életemből, még úgy is, hogy mindig előttem volt a lehetőség. Mindig mellettem volt. Ő volt az egyetlen, aki sosem fordított nekem hátat. Ellenben az én számlámon túl sok van, amit törlesztenem Kellene valahogy… Mert a lelkiismeretem továbbra sem nyugszik.

Végül is, nekem Lzzy volt a múltam. Az előtte lévő időt … nos, azt hiszem felesleges beszámítani. Mondjuk úgy, hogy megismertem akkoriban, hogy milyen a világ. Nem tudom, hogy Lzzy pontosan mennyit tud az akkori életemről, de nem vagyok rá túlzottan büszke. Akkoriban persze ez másként volt. Kevés sikerem volt, melyek nem is voltak igazán jelentősek, de akkoriban úgy éreztem, hogy a lábam előtt hever a világ. Gyerekkoromtól kezdve dolgoztattak, megszöktem és elhatároztam, hogy új életet kezdek, hogy … naggyá válok és nem végzem úgy, mint a szüleim. A legnagyobb sikerem a szmoking volt, amelyben meghaltam, mikor találkoztam Lzzy-vel. Nem hinném, hogy emberként olyan fényes jövő várt volna rám, mint így.
-Tudom, hogy nem lesz egyszerű. Nem úgy, mint … általában másoknak. De nem vagyunk olyanok, mint mások, Lzzy. – enyhén ráztam meg a fejem. Nem vagyunk emberek, nem vagyunk halandónk, az idő számunkra mást jelent, az erő és a hatalom úgyszintén, önmagunk, az érzések … míg az ember rövid ideig él és tervez, sokkal nagyobb varázst tulajdonítva a pillanatnak, addig nálunk ez máshogy működik. Az idő sok mindent befolyásol, minket is. Tudom jól, hogy nem ez nem lesz egyszerű, nem lesz átlagos, de nem is akarom annak. Nem lenne az igazi, nem lenne valóságos úgy. – Én éreztem, hogy jönni fog. Az ilyenre nem lehet felkészülni, Lzzy. – őszintén szólva, úgy gondoltam, hogy én túl okos vagyok ahhoz, hogy egy ilyen … csapdába essek. Túl okos vagyok ahhoz, hogy elkövessem azt a hibát, amit előttem már annyian. Amilyen okos voltam, nem elkerültem mindezt, sokkal inkább sürgettem, akartam, pedig sejtettem, hogy mivé válik mindez. Hogy a vonzalom nem marad meg szimplán vonzalomnak, hogy nem fog eltűnni a gondolat, ami az elmémbe itta magát.
-Van, aminél ez nem számít. – itt nem számított, nála nem. Az üzlettársaim sokszor felrótták nekem, hogy másként bánok vele, hogy kivételezek Lzzy-vel és, hogy ez … nem helyénvaló. Igazuk volt, üzleti szempontból nézve nem volt az, de soha nem így néztem Lzzy-re, soha nem tudtam úgy kezelni, mint egyszerű üzlettársat. Több volt annál, majd még több lett, a társam, a jelenség, amit nem tudtam elengedni. Nem a saját érdekeimet néztem, a mi érdekeinket és a felismerése ennek … egy lavinát indított el, egy beismerést, ami érett már, de én nem voltam elég érett hozzá, elég bátor, hogy be is ismerjem magamnak. Egyszerű volt gondolkodni rajta, de kimondani … a szemébe nézni és egyetlen jelentéssel meztelenre vetkőzni, védtelenné válni … ez nem tűnt olyan egyszerűnek. – Nem befejezésekben gondolkodom. – mosoly futott át az arcomon, látva az övét. Tudom jól, hogy amit mond, igaz. De megtanultam mostanra, hogy ami tökéletes, az bűzlik. Semmi sem tökéletes, főleg az, ami annak akar látszani. De csak mert valami nem tökéletes, nem jelenti azt, hogy … kevésbé jó, hogy hiba lenne. – Olyat soha nem tennék. – halvány mosolyra húztam a szám, ahogy hirtelen rájöttem, hogy az a Lzzy, aki mindig is erősnek, határozottnak, ridegnek mutatkozott, most egy teljesen másik énjét mutatja. Egy énjét, akit nem takar el maszkkal, aki képes szeretni, aki beismeri és meg is próbálja. Olyan érzéssel töltött el ez, amihez foghatót még nem tapasztaltam. Volt abban valami furcsán vonzó, ahogy Lzzy rideg közönnyel viszonyult az érzésekhez, de … nem azt szerettem, amit láttam a felszínen. Hanem azt, akit alatta. Tudtam, hogy Lzzy páncélok mögé bújt, és akaratlanul vert tanyát a szívemben. – Nem kell feladnod. Az életem pedig … eddig is fontos része voltál. – nem vártam volna el tőle azt, hogy adjon fel értem bármit is. Megdolgozott érte, igazságtalan lett volna azt kérnem tőle, hogy váljon meg tőle. Igazságtalan és értelmetlen. – Ez nekem is új, Lzzy. Nem tudok mindenre … kész tervet mondani. Nem akarom megtervezni. – nem akarom, hogy mesterkélt legyen, hogy … más legyen, mint amit most érzek. Mindent megterveztem eddig az életem során, ezt most nem akarom, mert tudom, hogy kockára tenném vele mindezt, őt. – Tudom, hogy nem leszel mindig mellettem. Néha távol kell lenned, hogy tudjam, miért akarom, hogy mellettem legyél. Én csak … veled akarok lenni. Kimondani, amit érzek, kimutatni. Úgy szeretni, hogy tudsz is róla. És egyébként … tudok főzni. – mosolyra görbült a szám, ahogy rápillantottam. – Átmentünk már együtt néhány nehéz dolgon, kockázatos dolgokon. Valahogy ezt is megoldjuk. Nem azért jutottunk el idáig, hogy most elbizonytalanodjunk. – hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsenek bennem kételyek, mert voltak, de … ahogy ránéztem Lzzy-re, tudtam mit akarok, és hittem abban, hogy megoldjuk, ahogy eddig minden mást is.  

-Nem, valóban nem vagyunk olyanok, mint mások.-rázom meg fejem, de voltunk mi valaha olyanok, mint mások? Sosem akartam olyan lenni, mint a nők, akiket alig tizenhat évesen férjhez adnak ki tudja kihez és miért. De valahogy az sem zavart sosem, hogy ezért mások rossz szemmel néznek rám. Akinek nem tetszett igaz, pont ennek köszönhetően könnyedén végezhette fej nélkül akár...
-De miért nem? Nem lenne egyszerűbb? Elkerülhető...?-az utolsó szót nem is igazán neki és a jelennek szánom, inkább hangosan kimondott gondolat csupán, költői kérdés, amire ne is nagyon várok választ. Ezt a háborút elvesztettem. Előtte álltam, könnyeim épp felszáradtak arcomról, és olyan védtelen voltam, mint még talán sosem, senki előtt. Mégsem bántam annyira, mint amennyire el szerettem volna magammal hitetni, hogy ennek nem lesz jó vége. Senkiben, s sosem bíztam meg, ő volt a kivétel, ezért volt még itt. Nem csak életben, de mellettem is.
Keresni a boldog befejezést nem az én reszortom volt. A jelennek éltem a jelennel változtam, így a múlt elől menekülve az ismeretlen jövő felé nézve. De ha egyszer megérzed a tarkódon a vég leheletét, könnyen rájössz, hogy minden feleslegessé válhat egy perc alatt. Hogy néhány elvesztegetett perc többet árthat, mint megannyi megtervezett óra. Hogy egyszerre semmivé lesz minden. Ezt a szelet mellette éreztem meg először. Mikor a ketrecben jártam, megálltam előtte és a nyúzott arcnál sokkal többet láttam. Egy vámpírt, aki halhatatlan, mégis az életéért küzd. Ha valami, hát ez felnyitotta a szemem.
-Sose mond, hogy soha. Kérlek, ne ígérj olyat, aminek nem tudod, mi lesz a vége. Inkább csak hagyd a jelenben zajlani a dolgokat.-kérem, ugyanis a hiú remények, melyek a jövőbe tekintettek, inkább megrémítettek, mint elősegítették azt, hogy hinni kezdjek a változás jóságában. Nem akartam a múltat ismét átélni, azt nem éltem volna túl jó eséllyel. Ha valaki egyszer összetörik úgy igazán, tudja milyen munka felállni a padlóról.
-Pedig tőle ezt vártam volna. Elhatározni, hogy mihez kezdesz most, hogy elviszed kitisztíttatni az öltönyöd, hogy mindig legyen egy, ami tökéletesen passzol rád, és amiben valahogy még mindig rettentő jóképű vagy.-simítok végig az öltöny bársonyos anyagán, s így vállán is. Magába kerített az érzés, hogy én se akarjak tervezni. Legalábbis ne nagyon előre. Abban viszont egy véleményen voltunk, hogy az életünk nem állhat meg. Én sem, ő sem adott volna fel mindent. Túl sokat vesztettünk volna, ha hagyunk mindent az enyészetévé válni.-Átfogalmazom akkor. Mi a terved most? Főzöl egy kellemes vacsorát, esetleg elviszel valami étterembe,
vagy meghívsz egy fagylaltra? Az apró dolgok nem mindig sablonosak ám. De amíg te főzni tudsz, én isteni pitét tudok sütni. Ha mást nem is, ezt anyámtól örököltem.-a maga egyszerűségével rá valamiért mindig felnéztem. Finom, dolgos nő volt, szép, igéző tekintetű, olyan, aki nem született előkelőnek, vagyonos család gyermekének, mégis övé volt a világ, és ezt el is hitte. Egyre több mindent árulok el magamról, álarc nélkül, meglepően könnyedén. De a felszín alatti sötét dolgokat még mindig zömében magamban tartom, elrejtem és nem akarok rájuk emlékezni sem.-Bármikor elbizonytalanodhatsz. A legapróbb dolognak hála is. Nem vagyunk Istenek, mindenhatók, hogy mindent befolyásolni tudjunk.-elhúzom kezem, és vele szemben ácsorgok, de kis távolságot ékelve közénk. Túl jól esett a közelsége, túl jól hatott rám és túl sok mindenre kezdtem vágyni egyszerre, így könnyebb volt.-De javaslom állj elő valami jó tervvel, mert bár szép a naplemente, utálom a kliséket.-mosolyodom el a horizont felé pillantva, majd ismét rá. Őszinte mosoly volt ez, olyan, ami valóban ritkán ült ki az arcomra, de mellette mindig is könnyen előjött az árnyak közül, ezzel puhítva kemény vonásaimon.

Lecsúsztam, de nem egy játszótéri csúszdán, inkább az élet csúszdáján. Ez nem az első eset volt, de reméltem, hogy az utolsó. Az üveggel a kezemben bóklásztam, mint egy őrült, magam elé bámulva, csendesen, kabátom összegombolásával nem is foglalkoztam igazán. Bár kellett volna a bűntudatnak marnia, egyre kevésbé éreztem a szívem, a bűntudatot. A meghozott döntések súlyát ideje volt felkapni és cipelni. A kulcs a cipelésen volt, ami valami cél felé mutatott. Legalábbis kellett volna neki. A cél viszont halott, nekem hála. Kicsit értelmetlennek tűntek a leélt és megélt napok. Egyik követte a másikat, akár az üvegek kezemben. Leülök egy padra, lehetnék fennkölt, és mondhatnám, hogy a téli napsugarakban fürödtem, de nem így volt. Elálmosodtam és elaludtam. Az ital jó hatást gyakorolt elmémre. Hamar és hatásosan el tudtam feledni a jelent és a múltat, a test fájdalmait, a lélek hiányát.
Arra ébredek, hogy a kezemből kicsúszik az üres üveg a földre, darabokra törve csilingel, fülem sípol. Hunyorogva ülök fel az éjszakai fényben pompázó kikötő padján. Gondolhatná az ember, rossz napom van, pedig ezt én rossz életnek hívtam inkább.
A szilánkokat odébb rúgva nyúlok zsebembe egy doboz cigarettáért, és gyújtok rá egy szálra, s a füstöt magam elé fújva dörzsölöm meg szemeim. A horizonton világít egy-két vízen sikló hajó. Az égen a felhők ma nem akadályozzák a csillagokat, hogy fényük hevesen ragyogjon. Ahogy elnézek a móló szélére szőke tincsekre figyelek fel. Az embereket gyorsan kiismertem, szinte azonnal a bőrük alá és a lelkükbe láttam. A nő nem túl magas termete gondterheltségről árulkodott, ahogy a kabátját maga köré fogta, mintha a félelmeitől akart volna elzárkózni. Felállok teszek egy lépést előre. A bőröm alatt szinte azonnal érzem a fájdalmat. Boszorkány lenne? Kíváncsivá teszi kíváncsi, s nem létező lelkem, így teszek még egy lépés. A csikket tenyeremben nyomom el, mintha ez a bőröm alatt égő fájdalmat el tudná feledtetni, pedig inkább csak a koncentrációm vonja el, hogy ezzel a fájdalommal legyek elfoglalva rövid ideig. Aztán a fájdalom alább hagy, mikor a nő mögé érek.
-Ha azon gondolkodik, hogy leugrik, segítek, sekély a víz, biztos, hogy kitöri a nyakát.-magamhoz hűen szólalok meg, első gondolataimnak utat engedve, amik a testtartásának hála fogant meg fejemben.-Nyugodjon meg, eszem ágában sincs a vízbe lökni, hogy ezt az elméletet alá is támasszam.-a kedves kezdés után valahogy abban reménykedem, hogy hátrafordul, és mikor már végre látnám arcát, egyszerűen felpofoz. Reménykedni ilyesmibe... mintha ettől jobban kellene éreznem magam. Pedig csak érezni akarnék... valamit, akármit, akár fájdalmat, akár örömöt. Az ürességen kívül bármit, ami a hiányt elfeledteti.

Sok minden történt az elmúlt egy évben, de egyre inkább úgy éreztem, hogy ismét olyan áldozatot hoztam, amire nem álltam igazán készen, amivel még magam sem tudtam, hogy mit vállalok. Hajdanán boszorkány voltam, majd hogy a bátyámmal maradhassak lett belőlem vámpír. Borzalmas volt eleinte, ahogyan ennyi évszázad után is azzá vált a részben magányban töltött évszázadokkal. Hiányzott az erőm, ami talán most is bennem lappang, hogy visszatértem a halálból és fura oknál fogva ember lett belőlem, de talán az ár most nem másnak az élete volt, hanem a boldogságunk, amiért én is mindent feladtam volna. Egyszer már a lányunkat is elveszítettük, most pedig egymást is szép lassan, mintha csak hirtelen egyre távolabb sodródtunk volna egymástól emberként is. Talán a legnagyobb éket az verte közénk, hogy kiderült csak valami varázslat volt az egész és valójában nem is vártam babát. Decemberre pedig odáig fajultak a dolgok is, hogy különköltözöttünk. Mintha már egy fedél alatt se bírtunk volna igazán megmaradni, nekem legalábbis nem ment. Nem voltam boldog, sőt, mintha egy részem teljesen elveszett volna.
A várost ellepték a boldog emberek, a családok, a baráti társaságok, akik ünnepelni kezdték az Új évet, ahogyan a tűzijáték is beragyogta az egész várost, de valahogy most még ez is képtelen volt mosolyt csalni az arcomra. Mire pedig újra realizáltam a környezetemet már a kikötőben voltam, ahol minden kihalt volt és a város örömtől lázadó hangulata is messzire került, vagy csak alig lehetett hallani. Karomat magam köré fontam, majd az egyik stég szélére sétáltam, onnan fürkésztem az olykor megcsillanó fényeket a vízen, de leginkább a tátongó sötétséget, ami előttem hevert. Vajon a családomnak boldog élete volt? A bátyám jól lehet? Ezernyi kérdés zakatolt a fejemben, de egyetlen se volt hirtelen vidám. Most hirtelen nem tudtam előre tekinteni, meglátni a magammódján a jót.
Hallottam a mocorgást, a lépteket, a zajt, de mégse fordultam meg. Egyszerűen csak nem akartam semmiről se tudomást venni, ahogyan egykoron is elengedtem azt a férfit, akit olykor láttam, beszélgettünk, pedig valahol már rég a föld alatt volt. Vélhetően az erőmnek volt köszönhető, ami akkoriban átjárt, de amint vámpírrá változtam megszűnt és elvesztettük a másikat. Amikor pedig megszólal elhúzom a számat, de a hangja mégis oly ismerősen csendül. Talán képzelget, talán csak amiatt van, mert éppen most rángatott ki a múltbéli derengésemből. Haboztam, de végül megfordultam és ha nem állított meg, akkor azért egy kisebb pofont bezsebelhetett a kedves kezdés után. – Azt hiszem, hogy Boldog Új évet magának is. – feleltem csak ennyit, de érzelem nem túl sok jutott a hangomban. – Pedig azt hinné az ember, hogy a magához hasonlóak komolyan mondják azt, amit. – végül pedig felpillantottam rá, és ennyi elég volt, hogy egy pillanatra megfagyjak. Ez valóság vagy álom? – Nem, ez nem lehet. Maga nincs itt! Maga nem lehet Calder! – habogtam és sietve próbáltam meg kitérni mellette, mert talán már be is csavarodtam volna a sok többrengés közepette.

Az új év, új kezdet reményt rég elvetettem. Számomra ez a nap sem volt más, mint a többi. A padról felkelve mondhatnám, hogy fáj a fejem és émelygek, de semmit nem érzek. A nagy büdös semmi az, ami bekebelez ismét. A mólón ácsorgó lány mégis felkelti a figyelmem. Felállok és rágyújtok egy szálra, majd el is nyomom, ahogy közeledve felé megérzem a bőröm alatt fortyogó, égető érzést, mintha a forró láva kúszna nyakam fölé. Felé haladva elmerengek a múlton. Az idő nagy részében alulról szagoltam az ibolyát, ahogy mondani szokás. Az idő másik részében az új éve még hírből sem úgy köszöntött be, mint most. Se részeg fiatalok, sem tomboló felnőttek, de még a vámpírok sem űztek versenyt a torkok átharapásából. A régi Isteneket több más eseményen köszöntöttük, ez a nap pedig olyan volt, mint a többi. Az emberek nem tűztek ki cédulákat táblákra, melyek a céljaikról árulkodtak, nem kértek tiszta lapokat. A keresztjét mindenki maga cipelte, én is. És ezt sosem tagadtam, hogy mindig is így volt.
Keze előre lendül, a tenyere olyan hamar csattan arcomon, hogy esélyem sincs megfogni csuklóját, de őszintén? Akartam volna. A pofon, ha másra nem is, némi kijózanító jelleggel jól jön. Megdörzsölöm állam, a varázs elszáll, ahogy szemébe nézek. Ismertem, és a bőröm alatt futkosó érzést is minden bizonnyal ennek is és a múltjának köszönhetően is éreztem. De most embernek tűnt, egyszerű halandónak. Képzelődöm hát?
-Hát, pedig ő volnék, ahogy kiskegyed minden bizonnyal Shanna lenne.–kapom el karját, mikor ellépne mellettem, gyengédséget mellőzve. -Higgye el, sokszor kívántam magam is, bár ne lennék itt, de itt vagyok. Nagyon is élek, bár ezért hálát senki felé nem érzek.–aligha vagyok ugyan az a férfi, mint akit ő ismert, de tagadhatatlan, valamelyest jó volt látni, hogy élt. Bár az idő rajta sem sokat fogott és valami azt súgta, útja nagy részében nem ember volt, mint most. -Ha jól látom, a hallhatatlanság magának is megadatott. Eddig legalábbis.–arcom, akárcsak hangom, kifejezéstelen, bár a pia hatása szemeimen tökéletesen látszik. Elengedem kezét, már ha eddig nem tépte ki szorító ujjaim közül és ismét rágyújtok egy szálra. Rossz szokás, de ellene tenni nem akartam. Szokták mondani: valamiben meg kell halni. Ha nem ez lesz a végzete, akkor valaki megöl, kétlem, hogy a természet lassan elvégezné a dolgát, az esetemben sosem volt opció. Tekintve az első halálom időpontját és miértjét, nem bíznék a sors véletlenjére semmit. De a gyanú szerint ideje lenne, ha a sorsban ismét kezdenék legalább egy parányit hinni.