-Nem minden jobb, ami egyszerűbb. – válaszoltam halkan. Ennek ellenére mind azt akarjuk, hogy minden egyszerű legyen. Ésszerű, kiszámítható. Az olyan emberek, mint mi, ezt csinálják és kellemetlenül éri őket a meglepetés, a változás, valami, amit nem látnak előre, és nem értik meg teljesen. Csak azt tudom, hogy minden nagy dolognak az árnyéka is nagy. Éppen ezért, ami igazán jó, talán pont ezért egyszerű sem lehet.
Jól van, rendben. – bólintottam, ahogy átfutott egy halovány mosoly az arcomon. – De ezt pontosan tudom, hogy soha nem fog megtörténni. – a tekintetem komoly volt, ahogy rápillantottam. Eddig sem ártottam neki, ezután sem fogok. Lett volna rá lehetőségem, sokszor. Kerestek meg azzal, hogy … szabaduljak meg Lzzytől, amire a válaszom egyszerű, számukra pedig végleges volt. Egyértelmű jelét adtam annak, hogy Lzzy-t az oldalamon akarom tudni. Nem ártanék neki, végképp nem ölném meg. Ez nem egy olyan ígéret, amit nehéz lenne betartani.
-Mindig van olyan, de nem csak egy. – csóváltam meg a fejemet mosolyogva, ahogy végigsimított a ruhán. – Nem akarok messzemenő terveket. Beérem a kisebbekkel, lépésről lépésre. – az életem mindig is tervek szerint zajlott, kijelöltem egy célt és megterveztem az odavezető utat. De most nem tudtam, és nem is akartam. Ez egy olyan út, ahol nem lehet előre ugrani, csak apránként haladni. Nem vagyunk halandók, nem kell sietni, nem kell terveket szőni, amiket meghiúsít az idő. – Valóban? Igazán nagyszerű asszony lehetett. – Lzzy soha nem mesélt róla, a családjáról nem sokat tudok és … mástól aligha tudhatnék róluk. Ahogy az övéi, úgy az enyémek sem olyan téma, amiről csak úgy szeretek beszélni. Nem azért, mert szégyelleném őket, csupán csak … sok idő telt el, nem emlékszem már teljesen az arcukra, vagy a hangjukra.
-Lehet, de nem vagyok bizonytalan. Tudom, hogy akarom ezt. Ebben teljesen biztos vagyok. – most már igen. Mielőtt elmondtam volna Lzzy-nek, Benedict pincéjében gyötörtek kételyek, de inkább magammal, semmint azzal kapcsolatban, ahogy éreztem. Lzzy-ben sokan sok mindent láttak. A gyönyörű, de befolyásolható nőt, a rideg szörnyet … amit az ember látni akar, azt látni is fogja. Nekem ő soha nem volt szörny. Aznap, mikor megölt … még gondolkodni is alig tudtam úgy féltem. Mióta pedig újra láttam, én nem találtam a szörnyet. Elfogult lennék? Persze, az vagyok, mindig az voltam vele szemben, de olykor ez jel, és nem hátrány. Nekem is az volt, sok mindenre rájöttem, mikor azt hittem, hogy közel állok a halálhoz. Ha másért nem, hát ezért megérte ott sínylődni. – A kliséket és a hajókat. Pedig venni akartam neked egy hajót … Elizbath lett volna a neve. – elmosolyodtam, láthatja rajtam, hogy a szavaim komolytalanok. Habár, talán Lzzy-re kellett volna átkeresztelni, nem véletlen nem használja a születési nevét. Épp úgy, ahogy én okkal használom az enyém. – Ne aggódj, van egy éttermem a közelben. Még nincs kész teljesen, de ez … add a helynek  egy hangulatot. – nyújtottam a karom felé, hogy belém karolhasson. Rengeteg érdekeltségem van, éppen ezért nem árt néha olyan dolgokba is pénzt és időt fektetni, amelyek elfedik mindazt a mocskot, amivel egyébként foglalkozom. Az emberek az alapján ítélnek, amit látnak, én pedig ez alapján üzletelek.
Az út nem tart sokáig, a kikötő közelében van a hely, forgalmas pont ez a városban. Az épület átalakítás alatt van ugyan, de a munkálatok nagyrészével már elkészültek. A beltér pár apró kivétellel késznek nevezhető, ahogy a konyha is. – Még nem találtam ki a nevét. Talán ... Laguna lesz, és élőzenét szeretnék majd. – mutattam a kialakított színpad részre, ahol jelen pillanatban csak zongora volt, ami még itt maradt az előző tulajdonostól, kitudja miért. – Sok fiatal feltörekvő zenész van a városban, a legtöbbjük egész tehetséges. – az pedig nekem is jó, ha valamelyikük épp itt indul majd el. – Elhozlak majd akkor is, ha már kész lesz. – a munkálatokból már nincs sok hátra, így lassan akár meg is kezdődhetnek a megnyitó körüli munkálatok. – Bort? – pillantok Lzzy-re, a konyha felé indulva. Már most elkezdtük kiválogatni azon jelentkezőket, akik itt akarnak dolgozni, és a legegyszerűbb ezt úgy, ha megmutatják mit tudnak. Éppen ezért, ahogy a raktár, úgy a borhűtő sem üres.

Olyan volt ez, mint egy csapda, amibe úgy sétáltam bele, mint aki vak. Már első nap, mikor vele találkoztam. Szép lassan a bőröm alá férkőzött, és bár teljesen nem tudott kiismerni, igen csak sikerült neki körvonalazottan látni, hogy ki is vagyok.
-Ne merészeld!-szisszenek fel, s ez nem csak a hajó nevének szól, hanem a ténynek is, hogy hajót venne nekem.-Nincs szükségem ajándékokra.-tisztázom, mert valahogy a meglepetéseket sem szerettem annyira, mint mások, s nem voltam az a típus, akit az ajándékok leveszik a lábáról. Régen sem, s most sem. Látom rajta, hogy nem gondolja komolyan, amit mond, mégis jobbnak látom ezt tisztázni, ha az elmúlt évek tapasztalatai nem vezették volna el erre a tényre.
-Épp útba esik, igaz...?-a véletlenekben ne igazán hittem, de nem érdekelt volna, ha most ez kivételesen tényleg véletlen lett volna. Mi okkal kötöttem ki a kikötőben? Nem igazán tudtam volna megmondani. A horizont látványa megnyugtatott, a tenger illata emlékeztetett, és csendes volt a nap ezen szakában.
Belé karolok, de olyan furcsa érzések kerülgetnek, hogy ahogy belépünk az étterembe,s kinyitja előttem az ajtót, el is engedem. Túl gyors volt ez nekem, legalábbis azt éreztem. A étterem kívülről is vonzó volt, bármely turista szemével nézve. Beljebb lépve a síri csendben már magassarkúm kopogása kísér, ahogy körbenézek. Figyelem, mikor a színpad, legalábbis most még csak emelvény felé int, és bólintok. Hirtelen előbújik belőlem az üzletasszony, ami ellen nem tudok mit tenni.
-Mindenképp legyen elég fény. Az a sarok ott elég sötét. És a Laguna névhez nem passzol a sötétség. De a tenger dolgot sem kellene túlzásba vinni. Viszont...-vetem bele magam a témába, majd mikor ismét rá nézek, elmosolyodom.-Az élő zene jó ötlet. Az új zenészek is. De arra gondoltam, hogy pár festmény is jól mutathatna, akár eladás tárgyát is képezhetné az, hogy ki vannak rakva. Ismerek pár kereskedőt, akik szívesen segítenek a megfelelők kiválasztásában.-igaz én magam is rendszeresen mozogtam ezekben a körökben, de ezt az ötletet, és azt, hogy túlzottan beleszóljak az elképzeléseibe most valahogy nem akartam túl erősen nyomni rá. -Kérlek. És a megnyitón gondolkodtál már?-érdeklődöm olyan őszinte kíváncsisággal, ami csak ritkán csillan meg szememben. A zongora felé sétálok, végighúzva ujjaim a fa lapon. Nincs rossz állapotban, de én semmiképpen sem dobatnám ki.-Felújítás kérdése.-mondom ki a kósza gondolatot hangosan is, bár ő nem hallhatta a fejemben lejjátszódó előzményeket, de nem is foglalkozom ezzel sokáig.
-Kérnék.-szólok utána, amikor a bort emlegeti, és fel-alá sétálgatok egy darabig, majd utána indulok a konyha felé.-A szakácsokat ne bízd a véletlenre.-javaslom, megállva az ajtóban, nekidőlve az ajtófélfának, mellkasom előtt karjaim összefonva, s onnan figyelem, ahogy a borok között válogat.-Olyat nem hiszem, hogy találsz most, ami öregebb nálunk.-a gyakorlott mozdulatokat figyelve hajamba túrok, ajkamon egy mosollyal. Jól állt ez neki ez a hely, ahol otthonosan mozoghatott, ami az övé volt.-Még csak nem is hasonlítasz ahhoz a Lucas-hoz, akivel először találkoztam.-ezzel nem is hazudtam, ez a szín tiszta igazság volt.

-Pedig a hajóval ritkán lehet mellé lőni. – sóhajtottam fel, kissé színpadiasan. Persze, nem akartam neki venni egy hajót, nem csak azért, mert sejtettem, hogy az ötletért sem rajongana, hanem mert amúgy kissé … talán túlzó lenne. Arról nem is beszélve, hogy mint kiderült, egyébként sincsenek odáig a sétahajózás gondolatáért. – Sejtettem, hogy valami ilyesmit mondanál.  mosolyodtam el. Talán úgy érezné, hogy lefizetném ezzel, hogy … mindenképp viszonoznia kéne, kényszerként élné meg. Nem hibáztathatom érte, és nem is teszem, megelőzve a problémát pedig végül az ő utána elkeresztelt hajó sem futott be a kikötőbe.
-Szerettem volna egy hangulatos, jól jövedelmező helyet. Te szoktad mondogatni, hogy véletlenek nincsenek … talán emiatt jöttél ide. – vontam meg a vállam, arcomra pedig mosoly ült ki. Én magam azonban nem tulajdonítottam ekkora jelentőséget …. a véletleneknek. Soha nem voltam babonás, és ugyan tudtam már fiatalon is, hogy minden okkal történik, néhány dolog mégiscsak … irányíthatatlan, a véletlenen alapszik.
Önkéntelen mosolyra húzom a szám, ahogy beszélni kezd, miután átlépjük a küszöböt. Nem szólok közbe, nem akasztom meg, csak hallgatom, ahogy beszél, az ötleteit és meglátásait, minden egyes szavával kevésbé tudtam leplezni az arcomra kiülő mosolyt, miközben figyeltem. – Nincs is vonzóbb, mint egy gyönyörű, okos nő, aki még azelőtt darabokra szedné a helyet, mielőtt megnyitottam volna … -  mosolyogtam rá, közelebb sétálva hozzá, körül nézve az étteremben, elképzelve mind azzal, amit javasolt. – De a meglátásaid mindig is sokat értek, jó érzéked van ehhez. Talán lecserélem az emberem rád … -  valamiért fontos volt nekem ez a hely. A legtöbb érdekeltségem azért van, hogy … tisztára mossam velük a dolgaimat, ez azonban teljes mértékben legális és úgy tervezem forgalmas, kedvelt hely lesz. A kikötő egyik legszebb pontján van, nem is értem miként néptelenedett el végül a hely az előző tulaj keze alatt. – Csak nagyvonalakban. De azt a zongorát újra húroztatom majd addigra, ez biztos. Régóta itt van már, nincs szívem kidobni. – csóváltam meg a fejem, mikor Lzzy közelebb lépett a hangszerhez. – Próbáld meg szabaddá tenni majd aznap magad. Örülnék, ha itt lennél velem a megnyitón. – pontos dátumot nem tudok, de … majd idővel az is meglesz. Még előbb helyre kell tenni néhány dolgot, hogy érdemben tudjak a megnyitón gondolkodni, de olyan estét szeretnék aznapra, ami egy méltó kezdete lesz ennek a helynek, ami bizonyítja az embereknek, hogy fontos része lesz az étterem a városnak.
-Válogatást tartunk, csak a legjobbakat vesszük fel. – ugyan nem én vagyok az, aki válogat, de bízom abban, aki végül meghozza majd a döntést. Sok mindenhez értek, de nem álltatom magam azzal, hogy jobban értenék a konyha világához, főleg egy étteremben, mint azok, akik ténylegesen foglalkoznak ezzel. – Ő áll a legközelebb hozzánk, ő a nyertes. – mutattam fel mosolyogva az üveget, majd két poharat vetem le a polcról.
A szavait hallva lopva pillantottam fel rá, miközben töltöttem a borból. – Te sem ugyanaz a nő vagy, mint akivel először találkoztam. – mosolyodtam el, majd közelebb lépve hozzá felé nyújtottam az egyik poharat. – Csak a szüleim hívtak Lucas-nak. A földesúr, akinek a szolgálatában álltak a szüleim is, úgy gondolta, hogy ez túlzottan is … úrinév egy parasztnak. Ő hívott először Luke-nak. – meséltem, majd kortyoltam a borból, megakasztva magamat, míg összeszedem a gondolataim. – Megtartottam. Így nem felejtettem el, hogy honnan jöttem. A Lucas egyébként sem illik hozzám. Ahogy az Elizabeth sem hozzád. – nem tudtam volna mostantól így szólítani, valahogy … nem éreztem volna igaznak. Nem sok mindent választhat meg az ember, időnként még a nevünk sem tükrözi híven az igazi önmagunkat.

Arról önkéntelenül is megfeledkeztem, hogy miért vagyunk itt, s szinte automatikusan kapcsoltam át egy másik síkra, ahol az ötletek, és az üzleti életben szerepet játszó gondolatok hangosan is megjelentek, ahogy kimondott szavak formájában közöltem őket vele. Nem akartam rá erőltetni semmit, de szerettem az ilyesfajta dolgokkal foglalkozni, amit tudhatott. Bár csak egy bár volt az enyém, papíron legalábbis, több érdekeltségem is volt, több körben.
-Ne bókolj!-nézek rá szúrósan, ám mosolyát látva, magam is elmosolyodom.-Nem szedtem darabokra. De jó, ha az előnyeit látod a dolgoknak. Ha szeretnéd, a hátrányokra is felhívhatom a figyelmed, de gondoltam ezekkel most nem fárasztom a drága tulajdonost, had élvezze azt, ami most megadatott neki.-vonok vállat könnyedén, aztán elnevetem magam, ahogy a szakembernek felvett emberének lecseréléséről beszél.-Nem is olyan rég azt mondtad, hogy nem szólunk bele egymás munkájába. Vonzó ajánlat, de passzolom. De megengedem, hogy esetleg ötlet szinten megoszd az embereddel, hátha elgondolkodik a dolgokon.-teszek úgy, mint ha ez egy nagy és nemes gesztus lenne, egyik szemöldököm könnyedén megemelve közbe, s csillogó tekintettel méregetem a helyet, kíváncsian, hogy mi lesz belőle. Nem gondoltam volna, hogy valaha éttermet nyit, de sok mást dolgot sem. Például azt, hogy így fog rám nézni egy nap, s hogy még csak meg sem próbálja előlem elrejteni a mosolyt, amitől mintha még charme-osabbá válna. Persze azt se gondoltam, hogy én ilyen könnyedén fogok előtte mosolyogni.
-Csak örülnél, ha itt lennék vagy szeretnéd is? Mert a kettő nem ugyan az.-döntöm kicsit oldalra fejem érdeklődve, válaszára várva.-Sok nő örülne, ha a tulajdonos aznap este szabad préda lehetne, ebben biztos vagyok.-kicsit még mindig vívódom, ezt érezheti hangomon, hiába próbálom elhinni a történteket, közelsége egyszerre feszélyez és nyugtat meg.
-Ne is adj lejjebb.-nem tanács ez, csak egy reakció szavaira, míg figyelemmel nem kezdem kísérni a válogatást, amit az üvegek között tart. Sorra olvassa el a címkéket, majd mikor megvan a nyertes, könnyed mozdulattal emeli azt a magasba, szinte diadalmas mosollyal arcán.-Ne felejtsd el, hogy egy bár tulajdonosa áll előtted. Ha nem megfelelő az ital minősége, még a végén szó nélkül elsétálok.-nem fenyegetés ez, inkább kissé gyermetegre sikeredett csipkelődés.
Míg a poharakba tölt, teszek egy hirtelen jövő megjegyzést, mire a poharam felém nyújtja és szavain csak felszegett fejjel elmosolyodok.
-Illik hozzád, minden esetre. Mindkettő.-vallom be őszintén első gondolataim hevében, s mielőtt a borba kortyolnék, megrázom azt a pohárban, figyelve a fényben csillogó, áttetsző színt, s az illatot, amit áraszt az édes nedű. A kis művelet végén mégis belekortyolok és elismerően bólintok, jelezve, hogy egész finomat választott a felhozatalból.-Engem semmire nem emlékeztet az Elizabeth. Legfeljebb a kényelmetlen fűzőkre, a felesleges próbálkozásra, hogy be akarjak illeszkedni, pedig sosem akartam olyan közönséges lenni, mint mások.-hangom megkeményedik, távolabb lépek tőle és ismét kortyolok egyet a pohárból, az egyik asztal lapjára ülve, kecsesen keresztbe fonva lábaim.-Miért pont egy étterem Bármi mást is nyithattál volna. De engem kicsit emlékeztet ez a hely...-kezdek neki, majd legyintve hajamba túrok, hogy felejtse el, nem lényeg, s a tekintetem a pohárban lévő borral irányítom.

-Igazán nagylelkű ez tőled, biztos vagyok benne, hogy a tulaj roppantmód hálás lesz ezért neked. – mosolyogtam rá. Szerettem olykor egy kicsit túlozni, és jól tudtam, hogy van még bőven tennivaló a hellyel, azokon kívül is, amit Lzzy az előbb elmondott. Például azok, amiket oly nagylelkűen visszatartott … ahogy mondani szokás, Róma sem egy nap alatt épült fel, és erősen kétlem, hogy erre én cáfolnék rá. – A kivételek erősítik a szabályt. Egy próbát megért. – rántottam meg a vállamat, de jól láthatta rajtam, hogy nem gondolkodtam el komolyan a felvetésemen. Nem kell őt azért alkalmaznom és megfizetnem, hogy elmondja a véleményét. A véleménye pedig mindig is sokat nyomott a latba.
-Bizonyára így van, de … a tulajdonos tökéletes estét szeretne. – nem tartom magam betegesen önimádónak, de a tapasztalatok és az emberismeret, amit ez idáig gyűjtöttem, Lzzy-nek adnak igazat. Az emberek szeretnek annak a közelében lenni, akitől a legtöbbet várják. Felszínes dolog, de … a legtöbb ember felszínes. – Az pedig csak veled valósulhat meg. Szeretném, ha eljönnél velem. – adok választ a kérdésére teljes bizonyosággal. Nem, mint üzletipartner. Szeretném, ha velem jönne, és velem is menne el. Szeretném, ha ott lenne az oldalamon. Egyébként is, utálom már a gondolatát is annak, hogy mennyien környékeznék meg, ha egyedül jönne el.
-Szóval az olcsó ital égbekiáltó vétség. Megjegyeztem. – húztam mosolyra szám, lopva pillantva felé. – Igen magasra tetted a mércét, de …  szerencsére meg vannak nekem is a kapcsolataim. – Lzzy egy jónevű, jól jövedelmező helyet vezet, ami nem menne anélkül, ha nem ütne meg egy igen magas mércét a bár. Aki inni akar, valószínűleg oda fog majd menni, nem ide.  A két hely között lesz egy kis átfedés, de alapvetően … nem ugyanazon okokból látogatják majd a két helyet.
-Maradjunk a Luke-nál. Te is így ismertél meg aznap. – elvétve használtam csak a születési nevemet, miután ”átkereszteltek” Luke-nak. Ez a név akkoriban főleg magasabb körökben igencsak kilógott a sorból, így kénytelen voltam a születési nevem használni, de … valahogy soha nem éreztem a sajátomnak. – Nem hinném, hogy valaha is az lettél volna. – csóváltam meg a fejemet, figyelve, ahogy az asztalhoz sétál. Ugyan nem tudhatom ezt, mert nem ismertem őt emberként, de … ez egyfajta megérzés. – Tudod, ha emberként találkoztunk volna … nem lehettünk volna együtt. Pont azért, mert veled ellentétben, én közönséges voltam. – engem más sem érdekelt emberként, minthogy felemelkedjek. Ennek rendeltem alá mindent és mindenkit az életemben. Lzzy bármennyire ragadott volna magával, én … csak magammal foglalkoztam., ami pedig nem ígért hasznot, azt eldobtam. – Szerencsére nem így lett. – egy egészen apró mosolyt engedtem meg, ahogy tettem pár lépést az asztal felé, amin ült. – Éttermem még nincs. Valami olyat akartam, ami … nem veszélyes. Ami jó. Így könnyebb tükörbe nézni. – rántottam egészen aprót a vállamon. Nem vagyok szent, tettem és teszek rossz dolgokat, közvetlen vagy közvetve, az mindegy. Mindig eltudtam ezekkel számolni, de … fontos volt nekem, hogy valami fedhetetlenül jóban is benne legyen a kezem. – Mire? Ilyen sok félig kész étteremben voltál már? Pedig azt hittem mutathatok valami újszerűt … -  mosolyra rándult a szám széle, majd kortyoltam egyet a poharamból, amit Lzzy mellé tettem le az asztalra. – Mi jutott eszedbe? – döntöttem kissé oldalra a fejemet, kíváncsian nézve a szemeibe. Érdekelt a dolog. Talán valami a múltjából? Persze, nem akarom erőltetni, hogy válaszoljon. Neki kell úgy éreznie, hogy … megbízhat bennem.

Nem adtam teljes körű leírást ahhoz, hogy mi szorul még javításra. Ennek több oka is volt. Az első például az volt, amit úgy hívtak, hogy magánügy. Nem akartam belefolyni a dolgaiba, okkal. Ahogy ő is mondta, ennyi külön élettér szükséges, és ahogy én sem akartam volna tanácsait hallgatni a bárral kapcsolatban, úgy valószínűleg ő is hasonló véleményen volt az éttermét illetően.
-Akkor még megfontolom, hogy csatlakozzam-e. Gondolom megjelenési kikötés nincs. Nem szeretnék szégyent hozni a kísérőmre.-mosolygok olyan bájosan, ahogy csak tudok, és tagadni sem tudnám, hogy külön jól esne neki és szeretné, hogy vele menjek. Valamiért szükségét éreztem annak, hogy ezt halljam is ezt. És a mosolyom is ezt jelezte, nyilván észre is vette ezt. -Nevezhetjük így is. A tapasztalataim szerint az olyanok, akik adnak arra, hogy mit isznak meg, nem hajlandóak a megszokott minőségből alább adni. Akinek mindegy, annak úgy se tűnik fel az olcsó és a drága bor közti különbség. És az étteremre ugyan ez igaz. És a fajok közti különbségeket tervezed áthidalni valahogy, vagy csak pár biztonsági őr és lesz, ami lesz?-teszek fel egy igen fontos kérdést.
Az asztalhoz sétálva helyet foglalok annak lapján, lábaim keresztbe fonva, s onnan figyelek rá. Ahogy közelebb sétál, már nem engedem meg magamnak, hogy minden vonásom szabadon mozogjon arcomon. Egy apró mosoly, de semmi több.
-Valóban.-döntöm kissé oldalra fejem, visszagondolva arra az estére. -És pont azért lehettünk volna, mert engem ez sosem érdekelt. Lehet, hogy te azt hissed, hogy közönséges voltál, de az egy szem öltönyödben is kitűntél a tömegből, s nem azért, mert tudtam, hogy ha kifordítanád azt, valószínűleg a bélése koszlott lett volna.-biztosítom egy mosoly keretében. -Nem születtem nemesnek. Nem vagyok kékvérű én sem, hiába hihetted ezt.-rázom meg fejem, kissé összevont szemöldökkel. -Bár elsőre nem tűntél jó partinak, ez tény. A modorod az előnyödre változott. Túl jól fogatod már a szavakat.-osztom meg vele gondolataim, de titoknak nem mondanám ezt, hacsak ő nincs tisztában ezzel a képességével. Ahhoz képest, ahogy akkor szólt, mára egészen más hangnemet és modorosságnak cseppet sem nevezhető hangszínt ütött meg, úgy forgatva a szavakat, hogy abba senki sem köthetett volna bele. -Tükörbe nézni? Ennyin múlna? Ha neked ez ilyen könnyen megy, szerencsés ember vagy. Bár a tükröket addig szeretem, amíg azt mutatják, amit én akarok látni. A mögöttes tartalmat el kell engedned, különben oda jutsz, mint én. A lelkiismereted könnyen megfojthat. -mondom úgy, mintha ez nem lenne még számára nyilvánvaló, ugyanakkor olyan beletörődéssel hangomban, amivel nem sok mindent kezdhetne. Belesüppedtem ebbe a lápos helyzetbe, amiben nagyon jól el is voltam.
-Mutattál is.-mosolyodom el. -Csak emlékeztetnélek, hogy van egy bárom, amit hasonló körülményekből alakítottunk ki. Így se a munkások szava járása, sem pedig a dolgok alakulása és állása nem új annyira. De ez egy egészen más hely. Egy más helyzet. Mondhatni romantikus.-pillantok rá olyan lehengerlő mosollyal, amivel tudok, pilláim rebegtetve felé.
-Csak megfordult a fejemben valami. Ne haragudj, el-elkalandoznak a gondolataim.-legyintek, belekortyolva a borba, s mivel elég közel áll hozzám, felé nyújtom sajátom. -Legyen sikeres ez a hely, ahogy te is!-koccintom poharam övének, és belekortyolok a borba ismét, ezennel már az utolsó kortyot is elfogyasztva. A közelsége pedig épp annyira nyugtat meg, mint amennyire frusztrál, ismét. Megszokhattam volna ezt az érzést, de egyelőre ma mindig ezt éreztem és nem tudtam eldönteni melyik a jobb. Ha ezt érzem, vagy ha nem érzem.

Soha nem akartam belefolyni abba, hogy miként vezeti a bárt. Egyrészt, régóta csinálja ezt, nekem pedig nagyjából azóta van belelátásom a dologba, mióta ismerjük egymást. És inkább a felszínt látom csak, mintsem a mélyét. Egy kis kockázatot rejt magában így az étterem is, de … nem lehet sikert aratni úgy, ha nem kockáztatunk.
- Aligha tudnál. Csak légy lenyűgöző,mint mindig! – mosolyogtam rá. Soha nem láttam őt még úgy, hogy … ne lett volna lehengerlően gyönyörű. Míg másoknál ez órába telik,nála szinte … egy afféle örökös állapot. Kétségkívül ő lesz a leggyönyörűbb a megnyitón, és,ami ennél is fontosabb … velem lesz ott, az én kezemet fogja majd, velem táncol. Ez a gondolat pedig különösképp jól esett. – Nem szeretnék faji különbséget tenni. Az embereim felügyelik majd a vendégek beengedését. Aki megfizeti a minőséget, ennyi pénzért aligha rendbontást szeretne. Ha pedig mégis, a kártérítés, nos …nem lesz olcsó. – Lzzy sem tesz a bárjában faji különbséget, hiába gyűlöli, ha egy vérfarkas téved be a bárjába. Tudom, hogy mennyire utálja őket. Én kevésbé adózom utálattal az irányukba, meggyűlt már többükkel  is a bajom, de … ez egy ilyen szakma, mondhatni. Az éttermet pedig nem háborús zónának szánom.
Halovány mosolyra görbül a szám, ahogy  vonásait figyelem.  Ahogy közelebb érek, szinte ösztönösen kevesebbet enged látni. Pedig minél közelebb szeretném élvezni a mosolyát.
- Aznap csak egy paraszt voltam, aki az urától lopott kopottas, elhasznált szmokingban próbált elvegyülni a gazdag urak és hölgyek tengerében. – fáradt mosoly ült ki az arcomra, ahogy visszagondoltam az emberre, aki akkoriban voltam. A bizonytalan, ugyanakkor pimasz és bátor férfira, aki azt hitte elég egy kopott szmoking,hogy megváltsa az életét. – Csak álmodhattam rólad,akkoriban. Emlékszem, hogy … miként néztek rád mások. Már akkor utáltam azokat a pillantásokat, amikkel illettek. – annak ellenére, hogy én magam is valószínűleg úgy néztem rá eleinte. Elállt a szavam, hirtelen kivert a víz, és igyekeztem minél jobb partinak mutatkozni. Ami ezek szerint nem sikerült. – Most már … nem kell öltönyt lopnom magamnak. A dolgok változnak. – ahogy én is változtam. Modoromban, kiállásomban, hozzáállásomban … most már átlátom a világot, tudom, hogyan működik és miként lehet belőle hasznot húzni. Akkoriban csak akartam ezt a tudást,de nem volt az enyém.
- Tudod, hogy szerintem túl szigorú vagy magaddal szemben. – pillantottam fel rá. Már sokszor elmondtam neki, hogy … túlzottan is rossz színben tűntetni fel magát. Nem mások, hanem sokszor önmaga előtt is. – Talán csak a tükreim mások. Ha nálam ébrednél … nézz bele az egyikbe,hátha mást látsz majd benne, mint szoktál. – mosolyogtam rá. Általában a rosszat látja magában, pedig … rengeteg jó és szép dolog van az álarca mögött, amit látni engedett. Olyan dolgok, amik miatt így magához láncolt.
- Úgy gondolod? Várd ki,mire készen lesz … remélem táncolsz majd velem. Azóta, hogy először találkoztunk, megtanultam már táncolni. – biztosítom őt mosolyogva, hogy a lábai biztonságban lesznek. Emlékszem még arra a napra, mikor táncoltam vele. Addig még nem igazán volt lehetőségem táncolni, igyekeztem minél kevésbé ballábasnak tűnni. Mondhatni … kiforrottabb lettem, mióta először botlottunk egymásba Lzzy-vel.
- Remélem nem viharosabb vizekre. – nem mintha befolyásom l ehetne rá, de … tudom, hogy így is sok negatív gondolata van, nem szeretném, ha … még több ilyen gondolat ébredne benne. Többet érdemel ennél, ha maga nem is hiszi el. – És ahogy mi is! – mosolyodtam el, a poharamat az övéhez érintve, és néhány korty múlva az asztalra teszem az üres poharat.
- Gyere, táncolj velem! – nyúlok a keze felé, miután ellököm magam az asztaltól, magammal húzva a parkettre. – Muszáj tesztelnünk a parkettát, nehogy gondok legyenek vele.    húztam mosolyra a szám, mintha csak okokat kéne keresnem, hogy táncolhassak vele.

Elmosolyodom, ahogy a múltról beszél. Próbáltam nem emlékezni arra az estére, de mikor tekintetem összetalálkozott övével, emlékszem milyen furcsa érzés kapott el. Tudtam mire készülök, épp ezért sajnáltam, hogy az lesz a vége, ami. Persze nem sejtettem, hogy a szívem meg fog rajta esni és idáig jutunk.
-A féltékenység ostoba emberi érzés.-rázom meg fejem és bár próbálok máshová nézni, ahogy engem figyel, nem tudok másra figyelni. -Szerencsére. Már én sem hordok fűzőt, és a vörös rúzs is tartósabb, mint akkor.-vonok vállat mosolyogva, mintha csak ennyi változott volna. Pedig nem. Ahogy ő, úgy én is megváltoztam. Az akkori sértettségem, amit a világ felé éreztem, enyhült. A szabályaim viszont szigorúbbak lettek, ennek hála vagyok itt. Körülbelül azóta az este óta nem ittam pár pohárnál több emberi vért. És amiért hálás voltam, hogy ő sem erőltette a dolgot. Bár ez egy szürke folt volt, amiről nem beszéltünk eddig sem, s reméltem nem a közeljövőben ejtünk ilyesmiről szót.
-Tudom. Te pedig tudod, hogy én nem így gondolom. Kiegészítjük egymást.-csúszik ki könnyedén a mondat számon és elkapom tekintetem, de nem sokáig nézelődöm, vizsgálom a pohárban lévő vörös nedűt.
Elnevetem magam, hogy ennyire könnyen kezeli a helyzetet, és megrázva fejem, tekintetem a magasba emelem, hitetlenkedve, de azért kihallom hangjából a hívogató célzást, ami mellett már kevésbé tudok szó nélkül elmenni.
-Sosem ébredtem még nálad, így nem tudhatom.-vonok vállat furcsán csillogó szemekkel.-Lehet, hogy mást látnék, nem tudhatom.-ártatlanságnak cseppet sem nevezhető az a tekintet, ahogy végigmérem, és észre se veszem, hogy alsó ajkamba harapok.
-Majd ha csődbe mész, legalább nem kell azt mondanom, hogy én megmondtam. Ugyan, csak egy kicsit kell hinni benne.-mondom ezt úgy, hogy azt is nehezemre esett nekem elhinni, hogy amit mondott és ahogy mondta, az valóban igaz. Sok dologban sosem hittem, a magam igazán és a saját személyemen kívül. Túl sok csalódást elszenvedtem már, hogy másképp is képes legyek érezni emberek iránt.
A gondolataimról nem adok több információt, nem akarom, hogy azt higgye, az éttermével van baj. Hangulatos és kellemes hely volt. A helyzet viszont kísértetiesen emlékeztetett az első éjszakára. Mikor próbálom leplezni a pillanatnyi zavarom, szinte belepirulok, hogy visszájára fordítja, amit mondok. Bánom? Nem, sőt. De nem sokat segít, hogy ellökve magát az asztaltól, elém lép és elkapja kezem. Az érintése gyengéd, mégis egész testemben beleborzongok.
-Ugyan már...-forgatom meg szemeim, mikor maga elé húz, egyik keze a derekamra siklik, míg másik összefonódik enyémmel. Szabad kezem vállára siklik.-Minden nőt így csábítasz a táncparkettre, vagy csak én vagyok a kivételezett?-szalad szemöldököm homlokom közepére, de a mondatot akaratom ellenére sem a megfelelő hangsúllyal és hangmagassággal mondom ki.-És a zene hol szól? Mert legutóbb, mikor veled táncoltam, még a ritmust sem találtad el, igaz a zene sem volt tökéletes. Most pedig én nem vagyok úgy öltözve, hogy ne tudjak táncolni.-a rövid szoknya bár szorosan simul testemre, kis lépésekre vagyok csak képes benne, ami inkább totyogás, mint tánc.-Furcsa egy alak vagy te.-biccentek, ahogy nyugtázom, hogy valóban jobb táncos lett, mint amilyen volt.

-Az. Nem vagyunk emberek, de … olykor nem vagyunk jobbak, mint ők. – eleinte szerettem magam többnek hinni, mint egyszerű ember. Elvégre … erősebb voltam, gyorsabb, szinte halhatatlan és kortalan. Azonban rá kellett jönnöm, hogy ugyanolyan kicsinyes emberi vágyak vezérelnek, mint egykor, nem ez változott, csak az eszközeim, hogy valóra is váltsam mindezt. Nem vagyunk emberek, de jobban hasonlítunk rájuk, mint szeretnék. Ez pedig … természetes, ezt hiszem. Bele kell törődni és alkalmazkodni. Nem leszünk soha jobbak, mint ők, talán nem is lehetséges, hogy jobbak legyünk, kitudja. Engem már rég nem is az vezérel, hogy … jobb legyek. Legalábbis, nem ilyen szempontból. – Szóval nem szoktál nosztalgiázni? – húztam mosolyra a szám. Én magam … ritkán. Nincs olyan sok jó dolog az életemben, az átváltozásom előtt, amire úgy gondolhatnék vissza, hogy … milyen jó is volt. Szegénységbe születtem és nőtem fel, kiakartam törni, és meg kellett halnom azért, hogy ez végül is sikerülhessen.
-Végül is … majd iszok helyetted is. – mosolyogtam rá. Tudtam jól, hogy milyen a kapcsolata a vérrel, hogy miért tartja magát távol tőle. Megértem, csupán … úgy gondolom lehetne kissé engedékenyebb magával kapcsolatban. Nekem ilyen gondjaim nem voltak, habár soha nem számítottam véreskezűnek, nem féltem attól, hogy bemocskoljam a kezem. Általában viszont … tudok mértéket tartani.
-Ezt orvosolni kell majd. Könnyen meglehet, hogy kellemes meglepetés ér majd. – szinte elképesztő, hogy még egyszer ébredt nálam. A házamban már járt, bár akkor sem időzött ott túl sokáig. Igaz, ami igaz, nem átjáróház, kevés embert engedek be, még kevesebben léphetik át a küszöböt anélkül, hogy előbb megkérdeznének. Lzzy megtehette, habár igen ritkán élt ezzel az előjogával. Az otthoni irodámból irányítok igen sok mindent, amíg én Benedict-nél voltam, elkerülhetetlen lehetett az, hogy ne tegye be az otthonomba a lábát.
-Csődbe? Nem, mi a bukást nem csődnek hívjuk csak … elkerülhetetlen hibának, amit ki kellett küszöbölni. – vontam meg a vállam mosolyogva. Persze, a kudarc ettől még kudarc, de ha egy kicsit másként hívjuk, máris másként íze van. A szavak éppen ezért fontosak, jelentőségük van, sokan alábecsülik, de ez hiba. Egy dolgot számtalan módon kilehet fejezni, egyetlen szó eltérés és … kitudja, talán teljesen más érzéseket, gondolatokat ébresztünk vele. Kell ehhez érzék és igen sok idő, míg az ember kitapasztalja, hogy kinek mit mondhat, és azt hogyan tálalja.
-Tekintsd magad kivételezettnek! – mondtam, ahogy kezem a derekára siklott. – Téged … különleges indokkal csábítottalak ide. – súgtam halkan a fülébe, közelebb hajolva hozzá. – Bevallom, vannak még hiányosságok. – bólintottam, a zenére tett megjegyzése miatt. – Akkor izgultam. Na meg … először táncoltam. Nem számítottam rá, hogy nekem is kell majd. – aznap nem hittem magamban eléggé, habár ott voltam a terveimmel, egyikben sem volt az, hogy majd … egy olyan nő mellett kötök ki aznap este, mint Lzzy. – Sok mindent megtanultam, miután találkoztunk. Tánc, kiállás, öltözködés, beszéd … meg volt mindenem hirtelen, hogy ne lógjak ki a sorból. De titkon mindig is reméltem, hogy … egy nap összefutunk majd megint. Egy újabb bálon, kitudja. Ahol már én is tudok táncolni, ahol már én is számítok. – elvégre aznap én voltam a legjelentéktelenebb ember a teremben, mind ami a vagyont, mind ami a származást illeti. Sokan generációk óta gazdagok a mi fajtánkból, míg mások szegénységből törtek fel, ahogy tettem azt én is. Semmiféle születési előjogom nem volt, az, hogy most végül itt vagyok … sok minden közjátéka, például a nőé, aki megajandékoz a társaságával.

Megvonom a vállam. Mindketten tudjuk, hogy én nem nosztalgiázom. Nekem a múlt inkább volt kín, mint valóban nosztalgiázásra való események sora. De engem nem zavart. Már nem annyira legalábbis, mint régen. Lehet, hogy évekkel ezelőtt erről csak álmodhattam volna, de nem tettem. Sosem gondoltam, hogy ide jutunk, pláne nem így. Pláne nem ilyen hetek után, amikor attól is féltem, hogy egyáltalán láthatom-e újra vagy csak a csontvázát figyelhetem, ahogy elsüllyed egy sír mélyén.
-Könnyen lehet.-mosolygok, tőlem nem megszokott módon, a ma este folyamán szinte egyfolytában. Apró rezdülések ezek, ajkam széle mozdul csupán, de jóval oldottabb hangulatban társalgok vele, mint pár órája.-Bár inkább melletted ébrednék, mint nálad.-vallom be, pár másodpercre lesütve szemem a borospohár tartalmára, majd ismét rá, ajkamon immár sejtelmes, nem sötét, de megfoghatatlan tartalmakat rejtő mosollyal. Amikor nála jártam, ugyanis nem volt ott. Legutóbb ő gy cellában sínylődött, míg én idegennek éreztem magam házában. Hűvösnek tűnt az a hely, hiába volt ízlésesen berendezve, mintha évtizedek óta nem lakta volna ember. Nem ismertem minden zeg-zugát, s az elmém akkor azzal volt elfoglalva, hogy ne kapjak fel egy bárdot és húzzam rá azt a mocskos farkast.
-Érdekes nézőpont. Bár való igaz, a mi korunkban a csőd átmeneti.-vonok vállat. De őszintén sajnáltam volna, ha nem élheti meg ez a hely a tömeget, s nem ismerik meg az emberek. Legalábbis azok, akiknek volt igényük a szépre, az igényesre. Ellenben az én bárommal, itt halk zenét képzeltem el, eldugott sarkok helyett világos, tágas tereket, ahol az asztalok nem egymás mellé zsúfolódnak, hanem a vendégeket kicsit elszeparálja, mintha azok a saját társaságukon kívül másokkal nem lettek volna körülvéve. Ezen gondolataim nem osztom meg vele, de láthatja, ahogy körbepillantok a helyen, hogy a gondolataim merre járnak. Legalábbis egy részük.
Ahogy kezet nyújt, és felállít, a gondolataim egészen más vizekre eveznek, pár másodperc elteltével.
-Különleges indokkal? És mi lenne az?-érdeklődöm, de nem húzódom el tőle, élvezem, ahogy nyakam bőrét cirógatja lehelete. Rég éreztem magam embernek, vagy legalábbis emberibbnek, mint amilyen tényleg voltam.-Aranyos volt, ahogy izgultál.-vallom be, nosztalgikus és tagadni nem tudnám, hogy épp rajta mosolygok, ahogy az az emlékkép is megelevenedik előttem.
-Mindig számítottál.-húzódom el tőle, hogy szemébe tudjak nézni. Meglepő könnyedséggel és gyengédséggel simítok végig arcán.-Bár sosem tudtam, hogy miért, de ott voltál. Mindig az árnyékomban, és sosem tudtalak volna elhagyni, ha nem kapcsolok ki... Fura, hogy elsőre ilyen benyomást tett rám egy ember. Olyat, amit senki sem tudott azóta sem.-lassú lépegetések sora közben azon kapom magam, hogy már nem is figyelek különösebben mozgásomra, inkább az emlékeimmel hadakozom és tudom, hogy mosolyom a múltbéli éneméhez képest kedves és őszinte és semmi sejtelmes, sötét dolog nincs mögötte.-A zene az egyetlen hiányosság. A hely tökéletes, ahogy az este is. És végül is itt vagyunk, ismét táncolunk, ahogy elképzelted. Igaz ez nem egy bál, te nem vagy frakkban én mellőzöm a fűzőt.-jól elment az idő, lassan ránk sötétedett, pedig minden perc élénken élt bennem a mai napról. Valóban csak a hely különbözik a régi időktől vagy mi is? Én mindenképp és ő is. Egyikünk sem volt ugyan olyan, mint akkor.

A kérdésem szinte költői, nem is kapok rá választ, de … ez is egyfajta válasz. Lzzy másként viszonyul a múlthoz, mint én, meg van rá az oka minden bizonnyal, én nem tudok róla annyit, mint szeretnék tudni. Ugyanakkor jól tudom, hogy mindenkinek megvannak a maga kis titkai, amiket … nem véletlenül szeretne megőrizni magának.
A szavai mosolyt csaltak az arcomra, akaratlanul is belegondoltam abba a pillanatba. Őt meglátni elsőként … bizonyára szerencsés reggelként indulna az a nap. – Azt hiszem ezt könnyen megoldhatjuk majd. Most már … nem választ el több tucat vérfarkas és rács tőled. – ez pedig igen nagyban megkönnyíti azt, hogy együtt lehessek vele. A hiánya volt az, ami rádöbbentett, hogy valójában milyen fontos nekem. Fura, hogy … csak ilyenkor tudja értékelni az ember igazán, hogy mije van, mikor megfosszák tőle. Emlékszem milyen érzés volt Lzzy-t nézni, ahogy elsétál a cellámtól … az a pillanat jobban fájt, mint bármi más, amit odalent tettek velem.
-Ez a hely nem fog csődöt mondani. Annál szebb jövőt képzelek el neki. – ahogy magunknak is. Sok mindenhez értek, de egy étterem vezetése nem tartozik közéjük, ezzel tisztában vagyok, éppen ezért hallgatni fogok azon emberek tanácsára, akik nálam sokkal többet tudnak erről. – Ironikus lenne, ha pont ez a hely nem működne. – sok érdekeltségem működik töretlenül, közel sem tisztességes dolgok, igencsak gonosz tréfa lenne az, ha pont ez az étterem lenne kivétel.
-Nosztalgia. A csodálatom … sokféleképp hívhatjuk. Az indok lényegében … Te magad vagy. – halovány mosolyra görbültek a szavaim, és csak élveztem a közelségét, az érintését. – Oh, szóval észrevetted? – kérdezem meglepetten, mintha olyan rettentően jól sikerült volna palástolnom akkoriban a zavaromat. – Emlékszem, mindenki minket figyelt. Tudni akarták, hogy a legszebb nő miért a … legismeretlenebbet szúrta ki. Irigyek voltak. Én pedig szörnyen szerencsés, tudtam rögtön. – mosolyodtam el. Nem számítottam ara, hogy …  megszólít majd ott bárki is. Így mikor megpillantottam Lzzy-t, hirtelen a szavam is elállt, meg kellett tanulnom újra lélegezni.
-Valóban? – kérdeztem kissé meglepetten, de a szavai tagadhatlan, hogy jól estek. Nagyon is jól. – Sokáig kerestelek. Sokfélemódon. Azt hittem, hogy … nem akarod, hogy rád akadjak. Aztán mikor találkoztunk … már megértettem. – láttam az arcán, éreztem a szavain. Akkora már ismertem magam annyira, hogy tudjam mi történt. Ha nem is biztosan, de volt egy igen jó megérzésem, ami, mint később kiderült, igaz volt. – Majd pedig a cellában. Ha nem látogatsz meg ott … -  nem fejeztem be a mondatot, de ...sejtheti, hogy miféle véget szántam volna neki. Benedict fogságában ő volt az egyetlen dolog, ami reményt adott, ami élni akarásra sarkalt. Nem a vagyon, vagy a hatalom, odalent az semminek tűnt, törékenynek, mulandónak. Szemben Lzzy-vel. – Igazad van. A zene viszont … azt legközelebb bepótoljuk. – mondtam, közben behúztam a mellkasomhoz az eddig fenntartott kezünket. – Majd elviszlek egy bálba is. Habár … frakkot nem szívesen vennék fel újra. – ahogy gondolom ő sem szívesen elevenítené fel az akkori divatot. – Látod? Csak ketten kellünk hozzá. Mindegy, hogy szól a zene, vagy csend van. Hogy egy étteremben, vagy … kint az utcán. – nem számított a körülmény, most nem. Bárhol képes lettem volna létezni ezekben a pillanatokban, ha ott van velem Lzzy. – Köszönöm. Hogy nem mentél el, hogy itt maradtál, hogy … itt vagy. – suttogom a szavakat kettőnk közé. Őszintén szólva, rettegtem ettől a gondolattól, mikor ültem és vártam, hogy … úgy érezze megkapta az időt, amit kért. Féltem, hogy eltűnik. Az, hogy most itt van … a legjobb dolog, amit tehetett velem.

Bár a múlt rossz volt, de a jelen sem volt jobb, ha pár napot visszamentünk volna az időben. Ő a halálán volt. Engem minden nap érthetetlenül kínzott, ahogy ott kellett állnom előtte, teljesen tehetetlenül, nézve, hogy egy mocskos cellában szenved. Belegondolva eszembe juttatott az is ezt-azt a múltból és valószínűleg ha akkor este nem változtatom át, ő is hasonló helyen végzi, de ez most mellékes volt. A furcsa boldogság szerű érzés, mintha a szívem újra dobogna. Mintha annyira nem lennék halott. De túlzottan nem akartam elmerülni ebben az érzésben. Még mindig éreztem egy éket, ami támasztotta a lelkiismeretem, és nem hagyott létezni nélküle. Bár nem látta, a gondolataim nagy részét ismét elzártam előle, s igazából magam elől is elzártam volna, ha ki tudtam volna őket kapcsolni. Ki tudtam volna, de még egyszer nem akarok úgy élni.
Tetszett a határozottság, ahogy az új helyhez hozzáállt, s tudtam, hogy sikeres is lesz benne, s valóban működő helyet fog tudni fenntartani. Ha nem így lett volna, akkor sem kételkedtem benne, hogy nem tudja mit csinál. Elindult valahonnan, s a nosztalgia ahogy beszippant engem, úgy kicsit őt is. Egyikünk sem volt már ugyan az az ember.
-Egy nő mindent észrevesz. De nem szeretjük, ha sok kérdést tesznek nekünk fel.-mosolyodom el, s tőlem kicsit szokatlan módon általánosítok, de úgy, hogy mindketten tudjuk, ebben most igazam volt. Én sem szerettem a kérdéseket. Ellenben az egyenes beszédet, amivel könnyedén képes volt zavarba hozni. Míg másnál meg sem kottyant az ilyesmi, nála egészen kétségbe tudtam esni, hogy mi is a jó válasz. A gondolataim mintha ilyenkor túl sok felé kalandoztak volna. Mindig kibújtam ezen helyzetekből. Szerencsére ehhez értettem már. Még vele szemben is.-Irigyek vagy sem, egy rakás idióta volt ott, piperkőc bájgúnárok, nők, akiknek jobban számított a szeretőjük, mint a férjük. És egy parasztfiú, aki rosszkor volt rossz helyen. Még úgy is, hogy most azt hiszi, a legjobb helyen volt akkor.-próbálok a múlton továbblépni, de tudhatja, hogy ez ha valakinek, hát nekem nem fog csak úgy menni. Én más voltam... Túl más.
-A vámpírok egy igen hasznos tulajdonsága, hogy ki tudnak kapcsolni. Ugyanakkor az elméjük nevetséges játékokra is képes.-emlékszem, mikor újra láttam, hogy fogalmam sem volt, ki is ő, mégis hittem neki. Majd szépen előjöttek az emlékek. Mindenről. S akkor került elő a lelkiismeretem is, több évtizednyi szunnyadás után.
Mikor a cellára tereli a szót, lehajtom fejem és nem hiszem, hogy szemébe tudnék nézni, bár érzem magamon tekintetét. Úgy viselkedtem, mint egy kislány. Egy szende kislány.
-Ott fogadtam meg, hogy nem engedhetlek közelebb magamhoz. Akkor, mikor kiléptem annak a háznak az ajtaján.-ezt eddig nem tudhatta, mert én nem mondtam, ő pedig ugyan befejezetlenül hagyta a mondatot, de mindketten tudtuk, mi lett volna a vége.-Akkor gondolkodtam rajta,
hogy nem nézek vissza.-nem várhatta ezt a reakciót, mégsem tudtam teljesen magamban tartani az igazságot. Fájt volna többet szenvedni látni és akkor az, hogy kikapcsolok, egész jó megoldásnak tűnt hirtelen, mert sok idő után először éreztem a félelem leheletét a tarkómon.
-Nem szeretnék bálba menni. Sosem szerettem a bálokat.-
váltok gyorsan, mintha eddig az jött volna le neki, hogy már pedig szerettem őket. Az emlékektől féltem, nem a báltól vagy a fűzőtől. De ez elég volt ahhoz, hogy ne gondolkodjak sokat, akarok-e bálozni vagy sem.
-Hmm...-mosolyodom el, felnézve rá.-Kezd későre járni. Szóval, lassan hívnom kellene egy taxit.-biccentek fejemmel és kibújok karjai közül, pár lépést téve hátrafelé, nyitva hagyva a kérdést, amire én sem tudtam volna a választ. Vele akarok menni vagy egyedül?

Nem mondanám, hogy … újdonság volt a kosz, a láncok és a fájdalom. Gyerekként sokszor kijutott nekem ebből, nem voltam túlzottan … engedelmes, éppen ezért sokat büntettek. Később is, egészen míg … úgy nem döntöttem, hogy megcsinálom a magam szerencséjét. Aznap haltam meg. A fájdalom viszont hiába nem volt új, rég nem látott ismerős volt, éppen ezért már el is felejtettem, hogy milyen érzés ez. Láncokra verve lenni, a saját mocskomban várni a következő ütésekre, szúrásokra. Emberként volt egy határ ebben, vámpírként azonban … ez másként működött. A kiszáradásról nem is beszélve, az egy teljesen új dolog volt, és … nem szívesen élném át újra.
-Kiváltképp te. Ezt megtanultam már. – elég régóta ismertem már, hogy tudjam róla ezt. Nem volt oda a kérdésekért, de ezért soha nem hibáztattam. Vele szemben épp ezért mindig is az egyenes utat választottam, próbáltam minél kevésbé köntörfalazni, mielőtt kimondtam volna, amit szeretnék. A szavaimat azonban mindig is igyekeztem jól megválogatni hozzá. - A jelen engem igazol. – mosolyodtam el a szavait hallva. Az, hogy most itt lehetek vele, annak köszönhető, ami aznap este történt. – Vannak dolgok, amiknek csak … meg kell történniük. Ennek is megkellet. – soha nem éreztem dühöt, vagy gyűlöletet azért az estéért. Eleinte össze voltam zavarodva, nem értettem, hogy mi történik velem, de később ráébredtem mivé lettem. Nem azért kezdtem el Lzzy-t kutatni, mert … bosszút akartam, épp ellenkezőleg. Hálás voltam, főként évek múltán, mikor láttam mi mindent elérhetek így már. Találkozni akartam a nővel, aki aznap elvarázsolt és … ilyenné tett.
-Nézőpont kérdése, hogy ez milyen hasznos. Én inkább … más dolgokat emelnék ki. – sosem kapcsoltam még ki, soha nem éreztem rá késztetést, soha nem voltam még … olyan helyzetben, hogy ezt akartam volna tenni, mint végső menedék. Én a létünk más részeit tartom hasznosnak. Főként azt, hogy … nem kell aggódni az idő miatt. Nem úgy, mint a halandóknak.
-Örülök, hogy végül visszanéztél. – tudtam jól, hogy Lzzy sokkal inkább hajlamos erre a lépésre, mint én, vagy … a többség, akit ismerek. Az igazság az, hogy amilyen erős, pont olyan törékeny is. A gyengeségeink léteznek, nem tudjuk őket eltűntetni, csak elrejteni. Lzzy az érzelmeit rejtegeti, és azzal, hogy kikapcsol, el is tűnteti őket. Szélsőséges megoldás, de … valahol érthető. – Nagy szükségem volt rád. – ez pedig nem túlzás, talán még így is enyhe kifejezés. Hogy jól tűrtem-e azt, amit tettek ott velem? Aligha, de próbáltam tartani magamat, ehhez pedig nagyban hozzájárult Lzzy látogatása. Több, mint nagy ösztönző erő volt.
-Tudod, mit mondanak. Nincs első bál botrány nélkül. – vontam meg a vállamat mosolyogva. Erősen kétlem, hogy létezne ilyen mondás, talán valami másra értve igen, de … ettől függetlenül értettem, amit mondott. Ilyen a természetünk, nem szívesen térünk vissza oda, ahol úgy érezzük, egyszer már elbuktunk. – Igazán nagy kár. Manapság sokkal inkább … kényelmesebbek, mint akkoriban. – egy-kettőn részt kellett vennem, mint üzleti partner, és érdekes látni, hogy mennyi minden változhat ilyen … a mi mértékünk szerint, kevés idő alatt.
Felsóhajtok, ahogy kihátrál a karjaim közül, a tekintetem kérlelő, hiszen … mégis ki ne akarná, hogy maradjon még? A szavai azonban mosolyt csalnak az arcomra. – Na és … mit gondolsz, mehetnénk egy taxival? – döntöttem oldalra a fejem, közelebb lépve. – Mondjuk … ugyanoda. – ahogy közelebb voltam hozzá, egyre halkabban beszéltem. – Ez lenne a … költséghatékonyabb is. – húztam mosolyra a szám, ahogy egy megcáfolhatatlan ”érvet” hoztam fel, hogy miért is kéne … folytatnunk az estét. Ráerőltetni persze nem akarok semmit, végképp nem magamat, csupán … igazán szégyelleném magam, ha meg sem próbálnám.  

Sok évtized alatt felépített páncélzatom lassan olvadni kezdett. Mintha újabb és újabb réteg lemez alá sikerült volna beférkőznie, és a múltam, a múltunk kicsit fényesebbnek kezdett tűnni, de legalábbis kevésbé marcangolt a bűntudat. Most. De tudtam, hogy nehezebb napokon bőven ki fog telni még a lelkiismeretem gonosz játékaiból. A képlet egyszerű volt. Sokat jelentett nekem, túl sokat is. Nem ismertem volna ezt be se magamnak, se neki ilyen könnyedén. Nem azért mert nem akartam, hanem mert voltam olyan önző, hogy tudjam, ha engedek az érzelmeimnek, ismét védtelen leszek. Lesz egy valaki, aki mindig is ott volt, mint gyenge pont, de így mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy ő az a bizonyos gyenge pont. Féltettem, hogy elvesztem és féltem, hogy összetörök, hogy a gondolataim ismét a vesztem fogják okozni és kikapcsolok azelőtt, hogy végiggondolnék bármiféle lehetőséget. Menthetetlenül elvesztem egy heves tengeren, s ő volt a mentőcsónakban. Egy csónakban ami ugyan olyan könnyen össze is törhetett volna, mint amilyen könnyen kihúzott, s amilyen könnyen jókor volt jó helyen.
-Valóban, nézőpont kérdése. És helyzet kérdése is.-nem mosolygok, mert tudom hányszor volt ez a helyzet kérdése, és egyben a könnyebb út is. Ami mindig visszahúzott azok a dolgok... szinte nem is emlékszem rájuk. Utoljára ő volt, ezért pedig végtelen és felfoghatatlan hálát éreztem. De ezt ő nem érthette. S jobb is volt így. Ha ő kikapcsolt volna, csak akkor láthatta volna a dolgokat úgy, mint ahogy én láttam őket. Viszont az ő érdekében is reméltem, hogy ilyesmire sosem kell vetemednie.
-Tudom. Csak a könnyebbik út sokszor lehet hasznosabb is. így célkeresztben vagy, velem együtt.-ezért akartam ezt titkolni, vagy inkább harcolni ellene, hogy megtörténjen. Most viszont, ahogy karjai ölelnek, s egy üres étteremben lépdelünk ide-oda, mintha a tér és az idő csapdába ejtett volna minket, a dolgok távolinak és elképzelhetetlennek tűnnek. Úgy a múlt, mint a jelen, vagy a veszélyek. Szép volt hinni pár percig, hogy legyőzhetetlenek vagyunk mi magunk is, de a fenntartható állapot nem ez volt.
-Ezt biztos egy roppant tapasztalt ember mondta.-vágok olyan képet, amit szinte mindig, ha gúnyolódni akartam. De ez most mégis kicsit más. Szemöldököm homlokom közepére szalad, kicsit oldalra billentem fejem, s ajkamon féloldalas mosolyra siklik. Megrázva fejem végül megforgatom szemeim.-Emlékszem az első bálomra. Unalmas volt és szánalmasan középszerű.-ezzel egyetemben egy fintor is átsuhan arcomon, de végül mégis ismét a mosolyt választom.-Változnak az idők.-vonok könnyedén vállat, s ki is lépek karjai közül, ezzel némi helyet ékelve kettőnk közé. Látom tekintetét, ahogy a mosolyt is, ami arcán terül szét, ahogy ismét közelebb lép hozzám.
-Hát...-vonok vállat ismét, de ahogy ő felém, én hátra felé teszek egy lépést. Tudtam mire megy ki az egész és mivel a válasszal nem voltam még teljesen tisztában, így valamiért abban reménykedtem, hogy a ködös megjegyzés kiutat ad. De nem így lett.-Költséghatékonyabb? Mintha számítana.-világítok rá az indok felesleges létezésére, és mivel a székekig hátrálok, kezembe veszem a táskám és kérdőn nézek rá.-Még mindig nem hívtad a taxit, igaz?-a választ így is elkerülöm, de egy lépést teszek afelé, hogy mennyire nem akarok innen egyedül távozni.-Továbbra sem szeretem, ha megváratnak.-lépek el mellette egyik szemöldököm feljebb emelve, és a poharam a pultra téve ellépek mellette a kijárat felé, felszabaduló kezem végighúzva állának vonalán.