Valahol mélyen ilyenkor felébred bennem a kisördög hogy nekem igenis egy sármos, jóképű férjem meg a sok agyonszolizott kis tinipicsa meg ott pukkadjon meg ahol van, ezt a drágaságot úgysem kaphatják meg, mert nem bukik az üresfejű nőcskékre. Pedig engem is annak nézett még a kezdet kezdetén, hát szépen koppant a képzeletbeli üvegen. Utána máshogy álltunk egymáshoz. Bájos mosolyt villantok a nyálcsorgató nők felé. Bocs szivi, ez a hajó elment. -Tudom hogy nem akadály, de nem kéne Bonnie és Clyde-ot játszani pedig esküszöm kedvem lenne annyi az idióta. Hogy van ezeknek létjogosultságuk? Pazarolják az értékes oxigént... - fortyogok még egy kicsit, de azért valahol mélyen nagyon büszke vagyok hogy képes lenne értem megannyi embert megölni. Hm, mondhatni, nem éppen szokványos házasság a miénk, már csak amiatt sem amik vagyunk, hát még hogy... Milyen a kapcsolatunk. Éppen azt szeretem Rezzoban hogy ugyanolyan vad és zabolátlan mint amikor megismertem, és ennek ellenére szeret engem. - Ez igaz, de ne essünk túlzásba, helyet kell hagyni a... desszertnek is - hiszen kiugorhatunk egy kis vérnasit szerezni neki. Én próbálom visszafogni magam, a múltkori ronda eset után. Nyavalyás farkaskoma, megzavart, de valahol... ő döbbentett rá hogy tulajdonképpen mit is tettem. Nos, nem vagyok rá büszke. Megrendeljük a vacsit, aztán előrekönyökölök és aljas kis mosollyal figyelem hogy a férjem nyaka nyúlik ám, mint a csigáknak, hogy jobban lsáson, de nem lát. Mert úgy helyezkedem, mintha csak véletlen lett volna az előbbi. - Az egészen barátságosan hangzik. Én a mai napig nem találom a kék esernyőmet - sóhajtok fel és árgus szemekkel nézem a gombolkozást. Majdnem felnyögök csalódottságomban ahogy abbahagyja, de végül is egy étteremben vagyunk és kultúr népek vagyunk. - Hm, valami olyasmi mint neked - simítok el a dekoltázsomról egy láthatatlan szöszt, és felmosolygok rá sokat sejtető mosollyal. Imádom hogy meg tud bolondítani és az alhasam is édes görcsbe rándul. - Hm, igen igen. Legutóbb is valami közös grillt emlegetett de azt nem tudom hogy nála vagy nálunk - ráncolom a homlokom egy kicsit, ahogy próbálok visszaemlékezni a tényre.
Akárki akármit mond, a legszebb öröm a káröröm. Én pedig elégedve figyelem a csalódott vagy épp frusztráltan dühös tekinteteket, mikor bekísérem a hercegnőmet az asztalhoz. Komolyan, halálosan szórakoztat ez a fajta irigység. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy hány valláskárosult nem gondol bele abba, hogy épp az egyik főbűnnek kikiáltott vétséget mímelik, ztán pedig úgy tesznek, mintha tökéletes kis keresztények lennének. Akkora marhaság... - Ugyan drágám, a mennyiség mikor volt nekem akadály? - Mosolygom rá nagyban elvégre elhiheti, hogy egy várost is eltüntetnék neki, ha arra kérne. Gond egy szél se, még élvezném is, elvégre, Raven pontosan tudja, hogy miféle szörnyeteg az élete párja. Igaz, amikor mióta vele vagyok, azóta egész jól viselkedem. Mármint... néha. -Nos... mondjuk a szó szoros értelmében? - emelem fel a két kezem tenyérrel felfelé, imitálva azt a részt, amikor a hercegek viszik a hercegnőket a kezükben. Igaz nekem istennőm van, de abből a szempontból ez most lényegtelen. - Igenis úgy csinálok... vér nélkül nem elég finom. - Dünnyögöm az orrom alá, miközben az előzőleg kitöltött bort veszem a kezembe, megvizslatom egy kicsit, köröztetem a pohárban. Ahh, bárcsak vér lenne... mégis csak az a kedvencem. aztán visszagrasszál a pincér, az én étlapom az asztalon, így csak felveszem és a kezébe nyomom. - Ugyanazt, kivéve hogy én kérnék egy kis csípős szószt is hozzá. Köszönjük. - Toldom meg ennyivel, hogy ne legyek kőbunkó, majd a pincér eliszkolásával az összes figyelmem leköti a premierbe helyezett dekoltázs. Ravasz asszony, nagyon ravasz... A gerincem egyre egyenesedik, ahogy húzom ki magam, hogy minél jobban belássak a gerjesztő kis résbe a keblek között. - Nem volt idegőrlő, üzleteltünk és vettem egy másik esernyőt. A tiédhez képest egy pofás kis sétagalopp volt. Node az jobban érdekel, hogy mik a terveid a nap további részére.- Kioldom a felső két-három gombot az ingemen és lezseren hátradőlök, mialatt a bőrnyakláncom előkandikál az anyag alól. - Ja meg a minap beszéltem Dane-nel, valamikor összefutok vele a tervek szerint.-
Van abban valamiféle aprócska perverz örömöm, hogy egy félisten a férjem, és mindenki megcsodálja a megjelenését, és nem vagyok az a zöld szemű féltékeny szörnyeteg, de jót tudok kárörvendeni amikor pofára esnek hogy hoppácska, foglalt. Azok a csalódott női arcok, mindent megérnek. Sajnos nem lehet az életben mindenki olyan szerencsés mint mi ketten, hogy egymásra találtunk, még ha ez... nehezen is indult neki. Eleinte csak egymás vérét szívtuk, kis híján szó szerint, és Rezzo legalább akkora szörnyeteg mint én. Bár, az enyém, szóval nem panaszkodom. - Áh, akkor a fél kórházat is el kéne mellé tüntetni, de édes tőled - mosolyodom el, hogy odahajolok hogy rövid, de édes csókot nyomjak az ajkaira. Tudom hogy képes lenne értem megtenni és bárkinek elbűvölné az agyát ha arra kerülne sor. - Dehogynem. Nem panasznak szántam, de ennél jobban hogyan akarsz még levenni a lábaimról, Édes? - mosolygom vissza. Voltak itt ronda balesetek amíg mi ketten eljutottunk az oltárig és emlékszem Dane, Rezzo legjobb barátja micsoda szemeket meresztett mikor elmondtuk neki a hírt hogy bekötöm ennek a félistennek a fejét. - Most úgy csinálsz mintha nem ehetnél és ihatnál szabadon akármit, amit csak akarsz... - sóhajtok fel kissé lemondóan, de beleborzongok abba a mosolyba. Annyi mindent jelent, és nem feltétlen ártatlan dolgokat számomra. Ahogy visszajön a pincér leadom a rendelésem. - Egy steaket kérnék közepesen átsütve, és krumpli és zöldségkörettel, fele fele arányban. Nem, szószt nem kérek köszönöm - bocsátom el egy apró mosollyal, ahogy visszaadom az étlapom, és megvárom amíg Rezzo is rendel. - Mesélj valami jót. A te napod legalább jól telt? - érdeklődök előrehajolva az asztalhoz, a dekoltázsom alaposan mutatja amit kell, de csak neki, hiszen ő velem szemben ül.
Csak egy elégedett rókavigyor feszül fel a képemre, ahogy a gúvadt szemű csőcseléket figyelem. Mit kell ezen ennyire kiakadni, hogy van egy saját istennőm? Olyan kicsinyesek az emberek néha. És a legtöbb esetben még csak jó ízük sincs. Ezt a pocsékolást. Mindezeket félretéve, imádom, ahogy ez a törékenynek tűnő, csak tűnő!, test az enyémbe simul. Pontosan oda illik, mintha mindig is ez lett volna a rendeltetési helye. Mázlista volnék? Meglehet, noha ez a virág gyakorta mérgez is. Bár, haha, rám ez fikarcnyit se hat. Figyelmesen hallgatom amit mond, kezem lágyan érinti az arcát, majd egy tincs hajat a kezembe véve lehelek rá csókot, miközben felpillantok rá. Talán villan is egyet a tekintetem, ki tudja. - Szeretnéd, hogy eltüntessem neked? - Húzom szelídnek ható mosolyra a számat, miközben mintha mi sem történt volna, beljebb tessékelem magunkat és elfoglaljuk a kedvenc asztalunkat. Már több mint egy hete lefoglaltam. Szeretek biztosra menni. -És ez baj, kedvesem? Nem hízeleghetek a feleségemnek? - Na nem mintha hazudtam volna bármiben is. A választására csak mosolygok, legalább a színe tetszetős lesz az italnak. Mondjuk vérnek jobban örülnék, de hát... tudtam jól mindezt, mikor rájöttem a valódi érzéseimre. Persze, erről senkinek se kell tudnia. A kérdésére villantom a rókavigyort, az egyik szemfogam egy tizedmásodpercig látható is lesz számára. - Tudod aranyom... a szokásosat. - Alias félig se átsült, érben gazdag húscafat. Mázli, hogy az emberek egy része szereti az ilyen dolgokat, így nem fura, hogy én is. Bár én egészen más okokból, mint ők. Éppen ezen okból ki sem nyitom az étlapot, noha eleve tudom fejből az egészet, annyit jártunk már ide. - Úgy tudom felvettek az étlapra egy újfajta desszertet, majd kipróbáljuk? -
Nem tagadom hogy a nap legjobb része most fog jönni, mikor megérkezek az étteremhez és megpillantom Rezzot, aki különleges férfi. Már csak azért is mert elvisel akkor is amikor magam vagyok a sárkány. Mostanában sajnos gyakran előfordul, de nem tudok vele mit tenni és így is rendkívüli önuralmam van hogy nem kezdek gyilkolni és vandálkodni de... hát előfordult már hogy nem sikerült visszafognom magam, és az erdőben látta kárát valaki. Nyavalyás farkas, megzavart. Most viszont boldog mosollyal, mindezt magam mögött hagyva omlok bele Rezzo karjaiba és élvezettel szívom be fűszeres, jellegzetes illatát. Ezer közül is felismerném ezt a határozott illatot, de hát Hugo Boss... legyen is erőteljes. - Nem is volt túl jó. Kaptam egy idegesítő gyakornokot, tudod, meséltem már. Na ma megint az agyamra akart menni és legszívesebben kitekertem volna a nyakát... Miért ilyen értetlen? És érted, pszichológiai pályára készül... Esküszöm IQ szinthez kötném... - puffogok egy kicsit még ezen ahogy odasimulok hozzá és átkarolom a derekát. Csak én tudom hogy ruha nélkül is milyen tökéletes íve van és hajjaj de fel tud... hm, pörgetni. - Hízelegsz nekem, már megint - kuncogok hogy a nap legszebb része jön, de igaza is van. Tényleg ez a legjobb rész benne amikor végre együtt lehetünk. Befelé menet már nem vagyunk idegenek, és a pincér a kedvenc asztalunkhoz kísér minket és előzékenyen hagyom hogy kihúzza a székem és helyet foglalok. - Legyen bor. Édes, vörös. Egy üveggel kérnénk és két pohárral - hiszen ne játszunk kicsibe. Rövid egyeztetés után a pincér már megy is hogy hozzon nekünk bort. Én pedig kezembe veszem az étlapot. - Éhes vagyok, szóval... Lássuk, mi a napi kínálat. Te mit eszel? - kérdezem ahogy rápillantok, és leskelődök hogy ő mivel szemez. Steak?
Nem mondom, hogy ma nem volt semmi dolgom, de azt sem, hogy nagyon elfáradtam volna ebben a simmiben. Javarészt vámpírpoltika, erőviszonyok, helyi problémák és nassolás volt a mai menetrend a közelebbi ismerősökkel. Az egészben talán a legnehezebb az volt, hogy véletlenül se áruljam el magam azoknak, akiknek nem kéne. Intéztem néhány befektetést és vettem egy új esernyőt, mert az előzőt sikeresen eltörtem egy idióta fején. Bár, így még mindig jobban járt, mintha komolyan veszem a megleckéztetését, de csak engem piszkált, nem Ravenbe kötött bele, így élhet még egy kicsit. Milyen kedves tőlem! A gondolatmenetnek annyi, megérkeztem Raven kedvenc étterméhez. Leállítom a motort, kiszállva pedig egy 20 dollárossal megtoldva nyomom a kinyalt fiú kezébe a kocsikulcsot. - A legvédettebb helyre. - A kölyök persze csillogó szemekkel bólogat és már viszi is leparkolni a fekete Corvettemet. Nekem pedig nincs más dolgom, mint a korlátnak támaszkodni a bejárattól nem messze és sármosan elegánsan várakozni. Ostoba csitrik kacarásznak körülöttem, mutogatnak rám, és mindenféle képesség nélkül is tudom mi zajlik a fejükben. No meg azt is, hogy mennyire idegesítheti őket a tény, hogy én még csak rájuk sem nézek. Előszedve egy cigit a zsebemből rágyújtok, s azzal szórakoztatom magam, hogy körfüstöket fújkálok, várva, hogy életem szerelme kerüljön ebbe a keretbe. Most vajon én jöttem túl korán, vagy ő késik? Még két slukk után elpöccintem a csikket s immáron a telefonommal babrálok. Oh, még van 3 perc a megbeszélt időpontig, így nincs értelme felhívnom, hogy hol van, s aztán meglátok egy sárga villanást, egy futópillantás a taxira, majd szinte egy rókavigyort villantva teszem el a telefonomat. Épp időben, bár egyszer késne és azzal szekálhatnám hetekig. Ellököm magam a korláttól s hagyom, hogy a legszebb nő a világon a karjaimba omoljon. Átölelem karcsú derekát s magamhoz vonom, miközben mélyet szippantok az illatából. Esküszöm receptre kéne felírni. -Ez nem hangzik túl jól . - Csókolok puhán a hajába, miközben ujjaimmal cirógatva simítok végig a hátán s kezem megállapodik a csípőjén. - Csak a szokásos unalmas bájcsevegések. A napom legjobb része úgyis csak most jön... - Villantok felé egy édes mosolyt, majd homlokon puszilva, forgatom bele a kis testét a bal karomba s átölelve indulok meg vele az étterembe. Intek a pincérnek, aki azonnal felismer, elvégre, nem egyszer hoztam már ide életem leggyönyörűbb kincsét, azonnal mutatja is az utat, én pedig odavezetem a kicsi feleségem, kihúzom neki a széket, majd alátolom s helyet foglalok én is. Mialatt a pincér az asztalunk mellett várakozik az italrendelésre. - Mit kérsz? Bor, pezsgő... narancsdzsúz? - Pillantok rá somolyogva, és a közben elénk tett étlapot veszem a kezembe.
Az ízlésemhez képest hosszú és mozgalmas nap áll mögöttem, de valahogy minden rossz az érvényét veszti, amikor a tükörrel szembefordulva végigpillantok magamon. Rezzoval vacsorázom, aki már nem jön haza hogy átöltözzön, hanem az étteremnél találkozunk majd, és onnan már együtt jövünk haza, így nem is vessződök azzal hogy kocsiba üljek. Megyek taxival és majd ő hazahoz, úgyis egy helyre jövünk haza. Szűk, fekete miniruhát kerestem mára hiszem tudom hogy Rezzo imádja az alakom és a hosszú lábaim, amit kiemel a barna harisnya, a kis magas sarkúmmal. A ruha mellrésznél kissé bátrabban dekoltált mint azt értékelném, de legalább öten nyugtattak meg róla amikor megvettem hogy istenien áll, és öt ember csak nem téved akkorát. Utolsó pillantást vetek magamra öt perccel indulás előtt. Halovány smink és csigákba rendezett haj, kis blézert vettem fel a ruhámra, és már serényen kopog a sarkam a taxi felé ami várakozik. Megadom a címet és közben még írok neki egy üzenetet hogy már úton vagyok, nemsokára odaérek. A taxiból kiszállva egyből megpillantom, eléggé vaknak kellene lennem hogy ne lássam meg életem férfiját ahogy lezser eleganciával támaszkodik a korlátnak telefonálva, de pontosan tudom hogy ő is észrevett engem a szeme villanásából. Nehéz ügy volt a mi házasságunk de csak egymás oldalán kötöttünk ki. Mosolyogva közeledek felé, és mikor lerakja a telefont átölelem és hozzásimulok hogy megcsókoljam, elvégre a férjem és tudom hogy sokszor kapok irigy pillantásokat is emiatt hogy milyen jó pasi. Bár ezzel talán Rezzo is így van engem illetően. Nincs minden pasinak ilyen szép asszonya. És persze szerény. -Annyira örülök neked, végre egy értelmes ember a mai napon, elmondani sem tudom milyen öröm – sóhajtok fel és nem sietek elhúzódni tőle, és lassacskán indulunk el befelé. - Neked milyen napod volt? Remélem jobb mint nekem – karolok belé, és kényelmesen lépkedek a magassarkúban ez az én kiváltságom ilyenkor hogy diktálom a tempót.
- Biztos tudni akarod erre a választ? – kérdeztem vissza a lehető legártatlanabb hangommal, de hozzá persze feleannyira se ártatlan mosoly dukált. Szerintem, ha nem szívnám a vérét, akkor még a végén hiányolná, vagy csak aggódna, hogy valami baj van velem. Mind a ketten szerettük egymásnak oda- visszaadogatni az ilyen fajta „kedvességet”. Az újabb szavaira könnyedén nevettem el magamat és még a fejemet is kicsit megráztam, mintha csak most hallottam volna az év legjobb viccét. – Arra még nem gondoltál, hogy esetleg csak szánalomból mondják ezt a nők? Nem akarnak megbántani? – a játékosság pedig továbbra is ott volt a hangomban, de annak ellenére is úgy tűnhetett, mintha részben komolyan mondanám. Mi, nők eléggé jó színésznők tudunk lenni olyan téren is. Persze sokan talán őrültnek gondolnának amiatt, hogy próbálom felbőszíteni kicsit őt, de miért ne tehetném? - Nos, ezt nem tagadom, hogy van mire, de talán másoknak még inkább. – kacsintottam is egyet a szavaim mellé, miközben a kuncogás se maradhatott el. A jól ismert dallamos kuncogás, amit olykor-olykor tettem csak meg. Remekül szórakoztam, hiszen ő pontosan azon férfiak közé tartozott, akik imádta önmagát dicsőíteni, ami néha remek műsor volt, míg máskor bosszantó. Most pedig én húzgáltam az oroszlán bajszát a szavaimmal. - És mennyire jó, inkább így néznél meg, vagy bármely másik nőt, vagy inkább nélküle? – közben pedig még lassan kicsit be is nedvesítettem az ajkaimat, mintha csak még inkább szívatni akarnám őt. Ugyan már ne adja be nekem azt, hogy jobb így, mint nélküle bármelyik nő. A férfiak 99% úgyis legtöbb esetben másodpercek alatt fejben levetkőztetni a vonzónak talált nőszemélyt. Kár lenne tagadni, főleg, ha róla van szó. – Passzolom, de lehet találnál olyat. – rántottam meg a vállaimat, mert nem túlzottan érdekelt, hogy ki szereti és ki nem. Nem erről akartam éppen szakdolgozatot írni vagy kérdőívet kitöltetni a jelenlévőkkel. Se ő, se én nem vetjük meg a testiség eme formáját, hiszen miért is tennék? Remek érzés tud lenni és felemelő is. Főleg, ha utána esetleg nem kell elviselned minden egyes percben a másikat, mint a mi esetünkben. - Sajnálom, de miért nem takarítod fel. Na, meg így legalább mindig emlékeztek rám, nem is olyan rossz. Illetve ott van még az is, hogy amikor mást csináltunk ott, akkor nem annyira zavart. Volt más, ami jobban lefoglalt. – billentettem oldalra a fejemet, miközben a mosolyom is kihívó lesz. Viszont ez még csak a kezdet volt részemről is, mert nem is én lennék, ha nem húznám tovább őt, pedig részemről inkább csak szórakozásnak indult, mintsem másnak. A hümmögésére csak még szélesebb lesz a mosolyom, de a következő pillanatban a lábam könnyedén siklik vissza a magassarkúmba, vagyis pontosam, ahova illik. - Ohh, csak nem hiányoztam? – kérdeztem kuncogva, mert nehezen tudom elhinni. Bár ha sok mindenben nem is passzolnánk össze, attól még abban az akrobatikában egészen jók voltunk. – Ha mindent tudnál rólam, akkor hol maradna a meglepetés és mivel érném el azt, hogy megszabadíts a kényelmetlen ruhadaraboktól? – közben pedig szórakozottan játszadozom tovább a hajammal is. Körbepillantok lassan, majd közelebb hajolok hozzá. – A szakács lenne az, de vigyázz, ha túl sokáig időzöl, akkor lehet keresek másik partnert, aki nem tököl annyit. – és ha elértem, akkor játékosan húztam végig arcának élén az ujjamat, majd széttártam a karomat, hogy rajta gyerünk. Azt meg még én is erősen fontolgattam, hogy megvárjam őt, vagy inkább húzzam tovább őt és lelépjek, hogy aztán a jól ismert helyen várjak rá. Mind a kettő egészen csábítónak tűnt.
Mégis miféle szívtelen szörnyetegnek nézel te engem? – a hangom kissé szomorúnak hatott, de igazából annyira nem ríkatott meg a dolog, ezt valószínűleg ő is tudja. Nem vagyok szívtelen, csak… nem annyira érdekelnek mások. Mármint, az én érdekem előrébb való, mint az övéké, nem? Mégis csak azt akarom, hogy nekem legyen jó, ha nekik ezért szenvedni kell, hát… ez van. – Hát, az nem lenne valami meglepő. Ott rohadt jó vagyok. – bólogattam a szavaim mellé. Nos, nem szoktam kérdőíveket kitöltetni a kedves női résztvevőkkel, de az ember látja azt, hogy mennyire élvezték a dolgot, miután lelépnek reggel. Vagy miután kirúgom őket, ha nem képesek maguktól elhúzni. – Nézz rám! Van mire hiúnak lennem. – jól nézek ki. Aki mást mond, bekaphatja. Minden embernek így kéne hozzáállnia a dologhoz és máris kevesebben lennének, akik nem képesek megszólítani egy szép hölgyet. A sok béna szerencsétlen…szinte fáj értük a szívem, mikor látom őket, ahogy bámulnak. Szegény férfitársaim. Hát… pedig nem rossz. Csak kurva drága. – vontam meg a vállamat. Az ilyen ruhákkal az a baj, hogy jól néz ki bennük a csaj, de aztán mikor meghallom mennyiért vesztegetik a kicsikét… hát, hülyét tudok kapni. Egyes drogokért fájna a szívem ennyit kifingatni, nemhogy egy rohadt ruháért. El sem tudom képzelni, hogy van, aki ebből él meg. – Ki nem szereti azt? – mosolyogtam rá. Nem tudom milyen ember az, aki nem szeret dugni. A világ egyik legjobb dolga, sőt, a legjobb. Ez az igazi drog. Van, aki könnyebben hozzájut, mint például én, és van, aki nehezebben. Nekik marad a pornó, de azért az mégsem az igazi. Azóta is tiszta vér az a rohadt billiárdasztal. Elég hülyén néz ki, zavaró az utolsó golyónál. – szeretem a billiárdot, még inkább, ha pénzre játsszuk. A pókerben sajnos nincs valami nagy szerencsém, de a billiárdban… abban ott vagyok a szeren. Nekem ez jutott, ez van. A pókert meghagyom annak, akinek több szerencse jutott. Kissé szélesebben ültem a széken, mikor a lába elért hozzám, és elégedetten hümmögtem a szavaira, habár keveset hallottam belőlük, épp nem arra figyeltem, hirtelen lett jobb is, amire koncentrálhattam. – Ha visszakapnád, akkor nem jönnél fel többet újra érte. De persze, meggyőzhető vagyok, csak... – elhallgattam néhány pillanatra. – Nem tudtam, hogy ez így is ilyen jól megy neked. – pedig határozottan de. – Mutasd kit öljek meg, hogy végre leszedhessem ezt a ruhát rólad. – sóhajtottam fel, de nem néztem körül. Bárki legyen is az, egyből golyót fog kapni.
- Ha ezt állítanám, akkor a nem létező szívedre vennéd? – billentettem oldalra a fejemet hamiskás mosoly keretében, hiszen nem ez volt az első esett, hogy nem féltem tőle úgy, ahogyan mások tették esetleg a bandában. Csípős nyelv, hamiskás mosoly, szikrázó tekintet, aki inkább keresi a bajt, a kihívást, mintsem elfusson előle. Ez egészen jól jellemezne engem a legtöbb helyzetben. – Félő, ha túlzottan megdicsérnélek, akkor azt hinnéd, hogy az ágyamba akarlak csábítani, vagy netán még inkább hiúbb lennél, vagy tévednék? – szavak játékosan csendültek, de nagyon is élveztem az ilyen fajta beszélgetést. Legalább nem az a hétköznapi, megszokott beszélgetésről volt szó, mint amiben pár perccel korábban részem lehetett. Egyszerre volt üdítő látvány a jelenléte, ugyanakkor néha talán már kicsit bosszantó is. És egyiket se rejtettem szinte sose véka alá, miért is tenném? Az úgy túl unalmas és hétköznapi lenne, mi pedig egyik se vagyunk. - Ismersz, hogy egyetlen férfi kedvéért se öltöznék ki, főleg nem ilyenért, vagy ennyire elfelejtetted volna, hogy milyen vagyok? – kérdeztem meg édes mosoly keretében, miközben egyik barnás tincset az ujjam köré csavartam és azzal szórakoztam kicsit, majd sokat sejtető pillantás keretében fürkésztem őt. – Mindig is jobban szerettem, ha ilyenről van szó, ha lehámozzák rólam a ruhát, nem pedig felöltöztetnek… - fűztem még hozzá kissé finomabban, mint ahogyan ő beszélt. Láttam a kissé hitetlenkedő pillantásokat, amiket nem csodálok, de nekem már nem volt újdonság az a nyersesség, ahogyan ő fejezte ki magát a világ számára. Néha még szórakoztató is volt. - Köszönöm a tippet, de szerintem elég nagy lány vagyok, hogy megvédjem magam, vagy elfelejtetted, hogy egyszer miként ismertettem meg valaki fejét a biliárdasztallal a törzshelyünkön? – lassan belekortyoltam az italomba, majd egy-két falatot az ételből is bekaptam, amit még a betoppanása előtt rendeltem meg. Majd kíváncsian pillantottam el az utca irányába, hiszen egyre inkább kezdett lebukni a horizont alá a nap. Egyre szélesebb mosoly kúszott az arcomra, ahogyan belelkesedett és a lehetőségeket vázolta. Nem mozdultam meg, ahogyan nem is szólaltam meg, csak őt fürkésztem, miközben kibújtam a cipőmből és pontosan arra felé vándorolt asztal alatt a lábam, amerre talán egy úri hölgyé biztosan nem vándorolna sose. – Úgy érzem, hogy lenne ötleted rá, hogy miként vedd el valaki életét. – hajoltam én is közelebb. – Talán még meg is engedem, hogy lehengereljen és te végezd el a melót, ha utána visszakaphatom az ott felejtett ruhámat. – utaltam arra, hogy amikor pár hete távoznom kellett, akkor a megszokott ruhatáram is ott maradt. Bár biztosan volt annyira okos, hogy tudja nem a ruhám érdekel, hanem sokkal inkább újra vissza akarok menni, csak hát a meló szólított, ami nem teljesen az, amit ő hisz, de ez így is van jól.
Hé, hé, lassíts! Te most… azt mondod, hogy modortalan vagyok? – lássuk be, azért annyira nem járna messze az igazságtól, de… hé, tudok én úriköcsög módjára is viselkedni. Nem vertem be a csávó pofáját, aki beszólt, mert elvettem a poharát nem? Mi ez, ha nem modor? Egy modortalan ember addig ütné a pohárral, amíg van feje. – Hát, hölgyem, ez mélységesen elszomorít engem! Még zakót is vettem! Mondj még egy embert, akin ennyire jól áll a zakó asszonyverővel? – nem tudna. Persze, hogy nem. Ami azt illeti, soha nem vittem az öltözködést túlzásba. Általában ruha is alig van rajtam. Találtam az ágyon egy zakót, gondoltam miért ne, azt bármire fel lehet venni, igaz? Na jó, ezzel most megfogtál. De kitudja, hogy a gazdagoknál, hogy megy ez. Felvesznek valami csilivili ruhát, csak azért, hogy előbb kiverhessék arra milyen jól megy nekik, aztán kiszedik belőle a csajt. – tártam szét a kezemet. A gazdagoknak mindenféle fétise van, nem? Szóval, simán kinézem belőlük, hogy a saját pénzükre recskázzanak. – De ne is hallgass rám, csak hangosan gondolkodom! Azzal fekszel le, akivel akarsz. – hagytam rá a dolgot. Az ő élete, az ő teste, azt csinál vele, amit akar. A stricik is folyton ezt mondogatják. Lehet pályát tévesztettem. – Van egy egyszerű módja még. Szembe állsz vele és… teljes erőből tökön rúgod! Utána már nem lesz kedve senkit sem megfarkalni. – hazudnék, ha azt mondanám, hogy velem még nem volt ilyen. Tapasztalatból beszélek. Miután úgy… ezer év után összeszedtem magam, az első gondolatom nem az volt, hogy letépem a csajról a ruhát, hanem az, hogy hazamegyek és reménykedek benne, hogy reggel nem köhögöm ki a heréimet. Szerencsére még reggel is a helyükön is voltak. Életemben akkor először imádkoztam Istenhez. – Az attól függ. Ha mondjuk klasszikusan két kézzel akarnál valakit agyonverni... bár ezt a sok puhapöcst elnézve nem lenne túl nehéz. – mondtam, ahogy körülnéztem a sok öltönyös pénzeszsák között. A világ egy ribanc. Miért a szerencsétlenek úsznak a pénzben? – Akkor mi ez? Megfigyelés? Aztán, ha távoznak, beülsz melléjük a taxiba, felmész a lakásukba és megfojtod őket az övükkel? Én tudod, hogy csinálnám? – hajoltam hozzá közelebb suttogva. Lenne egy nagyon király kis ötletem, hogyan is kéne megölni egy ilyen gazdag rohadékot. Oh, bárcsak fel is bérelne már valaki egy ilyen melóra.
Nem gondoltam volna azt, hogy egyszer pont itt fogok összefutni vele, de úgy néz ki, hogy ez a város kicsi, vagy csak az élet szeret megtréfálni. Magam sem tudom, hogy melyik lenne jobb szó a helyzetre, meg amúgy is inkább már azzal voltam elfoglalva, hogy miként ússzam meg ezt a helyzetet, mert semmi kedvem nem volt lebukni. Ha lebukok, akkor vagy informátor lesz belőle, vagy hulla, hiszen a Cég nem nézi el azt, ha valaki hibázik és még talán az én fejemet is leszednék, ahhoz meg roppantmód nem volt kedvem. Főleg most nem, amikor végre ismét a lányom nyomaira bukkantam és megpróbálhatom helyre hozni a saját, s mások hibáit. - Attól még, hogy senki se lesz elegáns, ha úgy öltözik, a modor és a viselkedés se másodlagos. A ruha csaj öltöztet, de semmi több. – feleltem végül neki könnyedén, hiszen ismert már annyira, hogy sose bántam túlzottan kegyesen a szavakkal, maximum annyira, hogy néha igazán finoman olvastam be, vagy fejtettem ki a véleményemet, de sose tettem lakatot rá. – Milyen figyelemre méltó. – s ajkaim mosolyra húzódtak, bár szerintem, ha nem kínálom hellyel, akkor is hamarosan itt kötött volna ki. Így legalább megvan a formaiság és még mondhatjuk azt is, hogy csak nekem tett szívességet, viszont innentől kezdve jobb lesz, ha kicsit óvatosabb leszek. Ha rájön arra, hogy én csak beépültem közéjük… Nos, akkor vélhetően nem lesz ennyire békés a levegő közöttünk, se az étteremben. Hamarosan pedig a rendeléseket is leadjuk, majd csak bólintok, hogy hozzon valami jót. Ha kell, akkor majd kifizetem, vagyis nem én, hanem az öltönyösök, hiszen minden az ő számlájukra megy. Én elméletileg itt se voltam, vagyis így lenne, ha Vinnie nem toppant volna be. Eddig unalmasnak volt mondható a napon, de talán neki köszönhetően ez is fog változni, még eldől. – Ohh, ezzel most a szívembe gázoltál, hogy csak ennyire pirinyóit. – mondtam úgy, mint aki komolyan gondolja, de inkább csak színjáték volt, mint megannyi dolog az elmúlt hónapok alatt. Kíváncsian fürkésztem őt, mint talán egykoron tettem, de túl sok igazság nem volt a pillantásomban se, vagy ki tudja. A kijelentésén pedig könnyedén nevettem el magam. – Tudomásom szerint, ha egy nőt meg akarnak fektetni, akkor nem ruhát adnak rá, hanem inkább leveszik róla, vagy tévednék? – kérdeztem tőle egy sokat sejtető pillantás keretébe, mert biztos voltam abban, hogy érti a célzást. A múltra szerintem mindenki emlékszék, még akkor is, ha rövid ideje nem is láttuk egymást. – Akkor ezek szerint csak engem akartál volna megmenteni? Ez igazán szívet melengető. Most már tudom, ha bajban vagyok, vagy nem tudom levakarni a hasonló idiótákat, akkor kihez forduljak segítségért. – kacsintottam is mellé, de csak játékosan. Nem kell engem se félteni. Nem vagyok annyira profi mondjuk a bunyóban, mint ő. Vagyis a látszat egykoron ezt mutatta, a valóság meg ki tudja, hogy mi lenne. Valahogy sose voltam olyan, aki esetleg tökösebb akarna lenni mindenáron egy férfinál. – Fogalmam sincs. – rántottam meg a vállaimat, majd amikor meg jött a vodka, akkor csak könnyedén húztam le, ha koccintani akart, akkor koccintottam vele előtte. – Kinyírni? Itt? Ugyan már, az túl egyszerű lenne, nem gondolod? – a hangom ártatlanul csendült, de itt tényleg az lenne, egy kis méreg az ételbe és ennyi. Nincs benne semmi kihívás, akkor jobb szeretem már a veszélyesebb terepet.
Valahogy nem tudott érdekelni az, hogy az itteni sznob barmok nem néztek rám jó szemmel. Soha nem foglalkoztam azzal, hogy mások mit gondolnak, és nem is most szándékoztam ezt megtenni. Amúgy is, be sem tettem volna ide a lábamat, ha nem látom mit csinál Meora. A névmemóriám elég szar, ahogy az arc is, de azért az ember megjegyezi azokat, akikkel együtt embert öl. Ez olyan, mintha megmásznám a Szabadság-szobrot. Nem lehet elfelejteni. Azaz… de, csak nehezen és tehetség kell hozzá. Ötletem sincs, hogy mit keres itt. Arra még kevesebb, hogy miért beszél azokkal a barmokkal. Tapasztalatom szerint, aki öltönyben parádézik az egy pöcs szokott lenni. Mi bajod a cuccommal? Elegáns vagyok. – felvettem egy zakót. A zakó elegáns nem? Amúgy meg, melyik seggfej merne felállni és azt mondani, hogy húzzam ki innen a belemet, mert szarul vagyok felöltözve? Na ugye. Gazdagnak biztos gazdagok, de attól még pofán lehet őket verni. Drága vasárnapok. – Csak a kedvedért. – vontam meg a vállamat mosolyogva, mielőtt leültem volna. Kiittam mindent a pohárból, amit csórtam, úgyhogy elkaptam a mögöttem elhaladó pincérnek a vállát, mielőtt megszökött volna. – Whisky-t. De ki ne szúrd a szemem valami szarral! – kötve hiszem, hogy egy ilyen helyen valami minőségtelen löttyöt árulnának, de azért jobb figyelmeztetni a fiút. Bólint, és szinte futva sétál el. Nem értem mit fél. Csak piát kértem. Valamelyik sznob barom biztos ki is fizeti majd. – Féltékeny? Csak egy… kicsit. Egy nagyon kicsit! – a hüvelykujjam és a mutatóujjam segítségével még ábrázolni is tudtam a szavaimat. – Szóval tőlük van a ruha? Nagyon megakarhatnak fektetni, drágának tűnik. – ha mindenkinek vesznek valami drágát, akit megakarnak dugni, lehet a végén még jelentkezek. Ugyan nem kapnának semmit abból a gyönyörből, amit nyújtani tudnék, de én gazdagabb lennék valami drága cuccal. Nem tehetnek róla, nem bukom arra, akinek farka van, akár férfi, akár nő. Sajnos utóbbira is van példa. Örökre a fejembe égett. – Én csak erre jártam, mikor megláttalak azokkal a barmokkal. Gondoltam… úriember módjára majd szétrúgom a seggüket. De sajnos előbb leléptek. – húztam el a számat. Miért vagyok itt? Honnan tudjam? Erre jöttem és benéztem. Talán nem kéne ennyit benéznem helyekre. – Mi baja ezeknek? – morogtam, mikor hátra néztem a pincérre, akivel Meora jelelt az előbb. – Valakit ki akarsz itt nyírni? – kérdeztem, miután megérkezett a whisky-m. Miért jönne ide bárki is, ha nem akar kinyírni senkit sem az ittlévők közül?
Azt mondják, hogy az ölés és a halál idővel megszokottá válhat, de én még ennyi év után se tudtam igazán hozzászokni. Nem szívesen vettem el mások életét, pedig jó párat meg kellett tőle fosztanom a munkámnak köszönhetően. Bár a titkos ügynökök élete sose lesz igazából leányálom, így elég hamar kibukik az, hogy ki való annak és ki nem. Magam sem tudom, hogy szerencse vagy inkább balszerencse az, hogy nem vallottam kudarcot akkoriban és megfeleltem minden rostán, még az első bevetésen is. Nem mondom, hogy nem kísértenek néha álmaimban az sok szörnyűség, amit már láttam vagy éppen részese voltam, de azt sose hagynám, hogy felemésszenek. Ennyire gyenge én se vagyok, de mondjuk most meg akartam szökni azok elől, akiknek eddig dolgoztam. Tudtam, hogy örökre nem tűnhetek el a térképről. Főleg akkor nem, ha a lányom mellett akarok maradni. Már pedig ez volt a szándékom, így meg se lepődtem, hogy egy meghívást kaptam az egyik étterembe. Könnyedén öltöttem magamra valami ízlésesebb ruhadarabot, de ügyeltem arra, hogy ne essek túlzásba se. A beszélgetés meg végül nem is haladt egyről a kettőről. Ők azt akarják, hogy menjek vissza, míg én nem akarok. Azzal pedig pontosan tisztában vannak, hogy ha a lányom által akarnának zsarolni vagy csak sakkban tartani, esetleg a haja szála meggörbülne miattuk, akkor elszabadulna a pokol. Nem kell látványosnak lennie, mert lehet az sunyi és ördögi. Értek hozzá, ahogyan az eddigi munkáim is mutatják. Amikor pedig távozóra fogták, akkor egy kicsit megkönnyebbültem. Tudtam, hogy messze még a vég, de legalább még egy kis ideig majd vele lehetek. S csak ez számított, de egy váratlan régi ismerősre egyáltalán nem számítottam. A gondolataimból könnyedén szakított ki az esemény sorozat, ahogyan talán még a holtak is felébredtek volna, ha nem is arra, amit művelt, de amit kiváltott a többi vendégből, azzal biztosan. Kíváncsian figyeltem őt, majd egy pillanatra úgy tettem, mintha észre se vettem volna őt. Már csak ez hiányzott. - Ugyanezt én is kérdezhetném. – pillantottam rá bájosan és egy sokat sejtető mosoly keretében. – Esetleg nem akarsz leülni? – kérdeztem meg tőle, ha már úgyis mindent lepakolt az asztalra. Könnyedén kortyoltam a boromból, hiszen hova sietni. Ráérünk, szerintem ő se siet sehova. – Csak nem féltékeny vagy, hogy esetleg lecseréltelek titeket rájuk? Csak két tuskó, akik azt hitték, ha ebbe a gúnyába öltöztetnek, akkor megkapják azt, amit csak akarnak. – tettem végül hozzá, hiszen igazat szóltam, csak nem olyan értelemben, mint azt gondolni lehetett volna. – S te mit is keresel itt Vinnie? – fontam össze a kezemet, hogy utána az államnál fogva megtámaszkodjak rajta és úgy figyeljem őt. A pincéreknek pedig csak intettem, hogy semmi baj nincs. Ne aggódjanak miatta.
Ritkán járok erre, aminek egyszerű oka van: nem járok éttermekbe. Én jobban szeretem az olyan kaját, amiért nem kell fizetni. Szóval, lényegében vagy más pénzéből veszem, vagy elveszem mástól. Szigorúan csak akkor, ha nem a szájából kell kivenni azt. Azért vannak határok, nem szeretem más nyálát, hacsak nem egyéb más testnedvek között ér az. Bár, olyannal még nem találkoztam, aki nyáladzott volna szex közben. Biztos elküldeném orvoshoz, nem egészséges, a végén még megfullad. Most sem lennék itt, ha nem kaptam volna egy feladatot. Egy csávó tartozott a haveromnak, én meg neki, úgyhogy letudtam azzal, hogy befenyítettem az illetőt. Kissé talán túlzásba estem, mikor felakartam neki dugni egy kertitörpét, de… megesik. Ha nem szúrok ki véletlen egy ismerős arcot, simán tovább mentem volna. Az üvegen át láttam, hogy a csaj, aki régen szakadt cuccokban járt, most úgy néz ki, mint egy disney hercegnő, akit lehánytak csillámporral. Felcsapott volna prostinak? Nem, akkor csak egy öltönyös csávóval beszélne. Hacsak … az bátorságra vall. Én mindig is elzárkóztam az elől, hogy beszálljon egy másik fickó. Még egy nővel nincs bajom, elvégre szeretem őket, de még egy csávó… nem, elég vagyok én, és elég is szoktam lenni másoknak is. Mikor beléptem, egyből rosszalló pillantások fogadtak. Finoman szólva sem úgy voltam öltözve, mint a többi ember. Egy szakadt farmer volt rajtam meg egy trikó, amire felkaptam egy zakót. Általában ennyi se szokott, szeretek minél kevesebb ruha nélkül lenni, és mivel jól nézek, meg is tehetem. – Nem kellett volna! – mosolyogtam rá a mellettem ülő asztalnál lévőkre, mikor elvettem egyikük elől a borospoharát és abból kortyolva indultam meg az ismerős nő felé. Mögöttem persze szitkozódtak, de annyira egyikük sem volt bátor, hogy felálljon. Az öltönyös fickók már elmentek, gondolom megtudták, amit megakartak. A poharamat letettem az asztalra és a napszemüvegemet levéve néztem az előttem lévő nőt. – Hello! Te mit keresel itt? Főleg…ebben a cuccban. – mondtam, ahogy alaposabban végig néztem rajta. Tetszett, ami alatta volt, de a ruha nem igazán, én az ilyen cicomát nem tudom értékelni. – Vicces, hogy itt találkozunk. – legutóbb egy lepratelepen volt szerencsénk egymáshoz. És az tényleg lepratelep volt, megmernék esküdni, hogy láttam egy leprást. – Kik voltak az öltönyös majmok? – pillantottam az ajtó felé, amin nem is olyan régen kimentek. Mégsem támadhatom le egyből azzal, hogy prosti lett-e.
Erőteljes érzelmek közepedet éltem mindig, szerettem mindent megtapasztalni, bár azt hiszem, hogy a család hiánya egyre jobban elhatalmasodott felettem. Akiket ismertem, egyre ritkábban láttam, bár körülöttem senki sem menekült igazán a munkába, mégis úgy éreztem, mintha mindenki kerülne. Elméláztam néha napján azon, hogy tovább kellene lépnem, és Kieren bár a maga módján közel került hozzám, féltem elengedni magam, féltem boldog lenni ismét. Próbáltam mosolyogni, a boldogságom jelét megfelelő mértékben éreztetni, de kezdtem elbukni, s belül mintha valakinek a hiánya miatt haldokoltam volna. A nő, akire tekintetem ráakad, viszonozza mosolyom, s ahogy felém indul, érzem, hogy a mellkasomba ismerős melegség költözik, mintha a remény a családom visszaszerzésére egyszeriben belém hasítana. Emlékezni akartam sokáig erre az érzésre, s igyekeztem mégis ezeket elrejteni a nő elől, hisz senki sem örülne, ha egy vad idegen csak úgy letámadná azzal, hogy ismerős a tekintete. Sosem láttam ezt a nőt, mégis ezt éreztem, s ezt szavai is alátámasztották nálam. -Nos igen. Valóban a társaság jobb, mint a magány.-magamban hozzáteszem, hogy nem minden esetben, de úgy látszik a jelenlegi egy igen nagy és erős kivétel volt.-Bár azt hiszem, hogy ezt sem mindenki látja így.-toldom azért meg óvatosan, ártatlanul, miközben tányéromról egy kisebb adag salátát a villámra erőltetek, ám ahogy az ismerős, de évtizedek alatt megfakult nevem hallom, a villa vissza is esik a tányérra, hangos csörömpöléssel kelezve, hogy valami nincs rendben asztalunknál. A pincér asztalunkhoz lép, majd szó nélkül távozik, én pedig megmozdulnék, hogy hátrébb toljam székem, de nem tudom. A helyem mintha fogságba ejtett volna, s hirtelen elfeledkezem az aurákról, az engem körülvevő természetről, s hagyom, hogy boszorkány énem előtörjön, s érezzem, mi is vesz körbe. -Anyám...?-csuklik el hangom, a kérdés szinte gondolkodás nélkül hagyja el szám, az ismerős bizsergés, melyet ereje gerjeszt, mint kapcsolat köztem és közte, nem volt tőlem idegen. Rengeteg alkalommal éreztem ezt, s mivel emlékeimben ezen érzés utóbbi eseményeknek hála kissé kellemetlen is volt, egyszerűen összeszorított foggal küzdök ellene és bár a körülötte villogó aura nem támadó jellegről árulkodik, bőséges okom van ellenséges viselkedésre okot adó mozdulatokat keresni irányából.-Meghaltál. Hagytalak meghalni.-sziszegem erőtlenül, valahol megragadva a szeretet és a gyűlölet éles határán, ahonnan hirtelen épp úgy nem tudok moccanni, mint a székemből.-eressz, nem uralkodhatsz többé felettem!-próbálom felemelni hangom, de képtelen vagyok rá, s mintha a külvilág ebből mit sem venne észre. Hát persze, hogy nem vesznek észre semmit....
Élhettem volna ezer életet, akkor sem lett volna igazán teljes egyik sem, ha nem szülöm meg a lányomat. Ő az egyik legnagyobb kincsem még akkor is, ha hatalmat mindig is előtérbe helyezem vele szemben. Unalmas lett volna és törékeny az életem, ha ő nincs. Most azonban fogalmam nincs, hogyan próbáljak meg visszatérni az életébe anélkül, hogy megvetne. Nem mondom, hogy nem érdemelném meg, hiszen önző voltam, de mégis az anyja voltam és a legjobbat akartam neki. Az pedig, hogy két hatalmat tarthat a kezei között egyfajta előny úgy gondolom. Nem kell féltenem attól, hogy könnyedén eltiporják, ahogyan neki sem kell félnie, hiszen nem olyan könnyű ártani neki, mint azt elsőre gondolnák. Boldogan tapasztalom, hogy gyönyörű és erős felnőtt nő lett belőle. Amint megkaptam az engedélyt, hogy leülhetek helyet foglaltam vele szemben és megkértem a pincért, hogy a tányéromat és a többit is legyen szíves utánam hozni. Nem tudom, hogy meddig van értelme fenntartani egy látszatot. Mert azzal, hogy rámosolygok és próbálok úgy viselkedni, mint egy kedves idegen egyáltalán nem fogom segíteni az ügyemet. - Úgy gondolom egy kedves mosoly még nem a világ vége. Mellesleg úgy tűnt, hogy szívesebben ennél társaságban, mintsem egyedül. Mégis csak kényelmesebb. - Sosem szerettem a magányt. A hosszú életem során, akárhányszor csak lehetőségem adatott megragadtam a lehetőségét annak, hogy körülöleljem magam emberekkel. Most mégis nem tudtam, hogy miképpen mondjam el a lányomnak, hogy én vagy az. - Drága Freya.. Annyira sajnálom. - Nem tudom, hogy mit mondhatnék ezen kívül, de egy pillanat alatt ragasztottam oda a székhez. Most nem adhatom meg neki az esélyt arra, hogy elrohanjon. Meg kell beszélnünk. Tudom, hogy ő maga is érzi, ahogyan a mágiánk kapcsolódik a levegőben. Ez pedig puszta idegenekkel nem szokott előfordulni. Ez is a családi kötelékünk jelképe és talán ő maga is érzi már.. Csak nem volt hajlandó elfogadni.
Próbáltam a napjaim visszarendezni a normális kerékvágásba, amiben igazából pont az enyém sosem zajlott. Ha nem az anyám tett keresztbe, akkor más. Annyi mindent akartam egyszerre csinálni, hogy régebben időm sem volt másra, mint hozzá alkalmazkodni, az ő kedvére tenni, s csak mostanában kezdett igazából hiányozni a létezése. Meghalt évtizedekkel ezelőtt, akkor megkönnyebbültem, a szabadság zamatát megérezve voltam olyan önző, hogy örültem annak, meghalt. Bizonyos időkben mégis örültem volna, ha velem van. A testvére, a nagynéném eltűnt az életemből. A férfit, akit szerettem, egyszerűen megöltem, mert arra kért. A lányom más nevelte, meg is feledkeztem a tényről, hogy létezik. Az anyaság kérdése, hogy milyenek vagyunk, szerintem, vagyis a jelek szerint öröklődik. Rossz voltam benne, de mindenkinek jobb volt így, hogy nem én neveltem. A helységben nincsenek sokan, egy nő tekintete mégis összeütközik enyémmel, érthetetlen módon elmosolyodom, és visszamosolyog. Más helyen ezért minimum egy értetlen grimaszt kapok, de mivel az aurákkal nem törődöm és látásuk elnyomom, nem tudom, hogy boldogság miatt mosolyodik el, vagy valóban szerette ezt a gesztust, ami sokszor sokat segíthet egy rossz napon. De ma sütött a nap, és furcsa érzés kerülgetett, aminek megfejtésével különösebben nem töltöttem időt. Leadom a rendelésem és mikor visszafordulok az asztalomhoz, megjelenik mellettem a nő, kire imént rámosolyogtam, kezében tányérjával. Egy pillanatra talán elkerekedik a szemem a kérdése hallatán, nem rémlik, hogy ismerném, de a társaság jól esik. Miért? Nos, pár hónapja nem igazán élek komolyabb szociális életet, leszámítva persze a nyilvánvaló bárpultos néni szerepén túl. az viszont kifejezetten tanulságos munka volt. Legalábbis annak bizonyult eddig. -Persze, foglaljon helyet.-mosolygok vissza. Nem lehetett sokkal idősebb nálam, és mivel külsőre fiatal voltam, hát úgy teszek, mint aki nyilvánvalón ember. Hisz mi más lehetnék? -Köszönöm.-szólalok meg hirtelen, ahogy a pincér leteszi elém a salátám és az üdítőm, majd hátat fordít és távozik.-Őszintén szólva meglepett. Egy ártatlan mosolygást manapság sokan félreértenek.-helyezkedem el, lábaim keresztbe fonva és kíváncsi, fürkésző tekintettel nézem arcát. Nem tűnik ismerősnek, valamiért mégis úgy érzem, hogy ismerem. Kedves tekintet, kifinomult vonások... Felkeltette a figyelmem, s ennek hála a kíváncsiság tengerén kezdtem el evezni és próbáltam okokat keresni erre. Így a furcsa érzés, ami a nap eddigi részében uralkodott rajtam, most háttérbe szorult, mint megfejtetendő.
A hosszú életem során nem igazán volt más vágyam, mint a hatalom és a hatalom. Az örök élet lehetőségeit kutattam, amelynek végeredményében szinte mindig más testben leltem meg önmagam. Voltak évek, amelyeket a boszorkány képességem nélkül kellett leélnem és azok voltak a legelkeserítőbbek, de idővel megtanultam, hogy ezzel is csak hatalmasabb lehetek. Egy lélek energiáját képes lehetek átadni az újabb testem erejéhez. De volt egy test, amiben elgyengültem és engedtem mindannak, aminek egy emberi lélek engedhet. Szerelmes lettem és családot állapítottam. De az igazság az volt, hogy akkor meg kellett hoznom egy döntést a hatalom és a család között. Akkor pedig a hatalom felé dőlt el a mérce, mert volt valami, amit nem voltam képes soha sem feladni. Az pedig a hatalom volt. A saját lányomat képes voltam egy kísérleti alanynak használni azért cserébe, hogy még nagyobb hatalomra tehessek szert. Ha ez nem önzőség, akkor nem igazán tudom, hogy mi az. De lehet, hogy ő azt hitte elengedtem a kezét én sosem tettem így. Mindig is figyeltem rá az árnyékból, még ha ő nem is tudott róla. Sosem engedtem volna, hogy baja essen. Persze voltak, akik összetörték a szívét és megvoltak a maga veszteségei, de ezek mindössze csak erősebbé tették, ami miatt büszke vagyok rá. Most pedig szinte karnyújtásnyira van tőlem és abban sem vagyok biztos, hogy látni akar, vagy beszélne-e velem, ha tudná, hogy ki vagyok, de kérdem én a kettőnk helyzetében mi értelme a megtévesztésnek? Egy idegen arc vagyok jelen pillanatban a számára és fogalmam nincs, hogyan kellene ezen változtatnom. Hiszen mindig is a hatalom volt az első számú kötelességem. Fogalmam nincs, hogyan kellene vele viselkednem. Egy azonban biztos, hogy nem én voltam azaz anya, akit érdemelt. Szerettem. Imádtam a lányomat. De aztán a legbutább módon igyekeztem arra, hogy elpusztítsam mindazt, amit az évek során felépítettem. Végül pedig találkozik a tekintetünk és rám mosolyog én pedig ugyanolyan békésen mosolygok rá. Gyönyörű, erős, felnőtt nő lett belőle. Szinte el sem hiszem, hogy az évek már ennyire elhaladtak. Most jutottam el arra a pontra, hogy az erőmet újra birtokolhatom, de ugyanakkor a halhatatlanságot is. A jelenlegi testemhez már hozzászoktam, hiszen pár évtizednyi tapasztalatom van már benne. Mégis.. bűntudatom van, amiért nem kerestem korában a lányomat. Mély levegőt veszek és inkább megfogom a tányéromat és odasétálok az asztalához. - Nem bánja, ha inkább csatlakoznék önhöz?
Fogalmam sincs, hogy tulajdonképpen miért is jöttem ide. A napom azzal indult, hogy próbáltam kitalálni, mi a fene okozhatta, hogy Matthew megtalálta Chantele-t. Semmire sem jutottam, és mivel csak este kellett dolgozni mennem a bárba, így napközben úgy döntöttem, amolyan magányos csajos napot tartok és felfrissítem kicsit a ruhatáram. Elindulok a belváros felé, egyik bolt után a másikba megyek. A megpakolt szatyrokat beteszem a kocsiba, és mire ide jutok, már bővel elmúlik dél. Éhes vagyok, és mivel a vér mostanság meggondolandó táplálékként kicsit háttérbe szorult, hát némi emberi étek után nézek. Az éttermek kínálatát nézegetve betérek egy igen hangulatos helyre. Jóformán üres, már bőven elmúlt a déli csúcsidő, aminek örülök, így legalább a hangzavart és az embereket nem kell kizárnom és az aurájuk nem megy az idegeimre. Leülök egy asztalhoz, az étlap azonnal előttem landol az asztalon, ahogy egy pincér lecsap asztalomra, és sorolni kezdi a ház specialitásait, valamint az italválasztékot. Utóbbit hamar eldöntöm, egy kávé és hogy túl egészségesek legyünk, egy üveg víz. Előbbi már nehezebb. Végigmazsolázom a kínálatot, halak, csirkék, húsok, saláták, levesek... az embernek a puszta nevektől megkordul a gyomra. Végül csirkesalátát kérek elé brokkoli krémlevest. Keresztbe font lábbal ücsörögve várok, míg a pincér hátra arccal elindul a konyha felé. Az egész nap kísértő furcsa érzés nem múlik el. Egy idegen szempár helyett viszont az anyámtól kapott nyakláncom bosszant, ami szinte égeti bőröm. Leveszem végül, és nézegetni kezdem, hátha rájövök, hogy mi baja. Régi csecsebecse, amolyan búcsú ajándék, amit annak ellenére magamnál hordtam, hogy anyám akkor gyűlöltem a legjobban, mikor élt, s halála előtt mégis mérhetetlenül elkeseredtem. A mentorom, a tanítóm volt, minden hibája ellenére. A láncot visszacsatolom nyakamba, a hideg fém érzete kellemes, az előbbi, bőröm perszelőhöz képest. Az ablakon kibámulva az az előtt elhaladókat figyelem, ahogy a tavaszi napsütést élvezve sétálgatnak. Pár ismerős arc van az utcákon, akiket ki szoktam szolgálni esténként, bár kizárt, hogy nappal bárki is felismerjen. Vagy mégsem? Tekintetem elvezetem az ablaktól és az étteremben lévőket kezdem el figyelni, és a nő, kivel találkozik tekintetem, érthetetlen okok miatt mosolyt csal arcomra, végül mégis visszafordítom fejem az ablak felé. A furcsa érzés erősödik, az oka ismeretlen marad, még előttem is.
-Nagyjából minden harmadik embernek összejön, szóval nem volt olyan nagy álom. – rántom meg a vállamat. De én derekasan bevallom, hogy soha nem akartam gyereket szülni. Biztos meglepő lehet. De komolyra fordítva a szót…. én nem voltam soha család megszállott, én beértem volna csak az elimseréssel. De már ez is elúszott. Így hát maradt…. a bosszú, azt hiszem. – Mindenki vágyike erre, csak nevet adni nem tud neki. Biztos te is akartál erős, gyors és halhatatlan lenni. – minden kölyök akart, sőt, én még az egyetem alatt is gakran gondolkodtam azon, hogy vajon mi lenne, ha egy nap már nem öregednék tovább. Zara elintézte. Amit megfogok majd neki köszönni mielőtt darabokra tépem. – Te komolyan csináltatnál egy új arcot ehelyére? Komolyan? – bökök a kezemmel az arcom felé. Nem, soha nem csináltatnék új arcot, nekem ez tökéletesen megfelel. Nem akarom megint kijárni az egyetemet, és mivel elég tehetséges voltam, így elegen ismertek, hogy feltűnjön nekik a személyem. Merthogy a föld alatt kéne rohadnom ugye. – Nem félek. Mitől félnék? Kis híján megoldottam az emberiség összes problémáját. – csoda, hogy megmaradtam ennyire szerénynek. A sikerek az én agyamat nem vették el, csak az életemet. Nem is értem. Miért volt rám féltékeny? Ő is tudta, hogy okosabb vagyok nála. Sőt. Mindenki tudta. Ezek csak tények voltak. – Tudod, a cél szentesíti az eszközt. Nincs különbség fájdalom és fájdalom között. – rántom meg a vállamat. Ahogy halál és halál között sincsen. Nem szeretem magamat ajnározni, de az átlaghoz képest igenis visszafogott vagyok, mint vámpír. Arról nem is beszélve, hogy messze okosabb, de ez részletkérdés. A szavaira csak meglepődve húzom fel a szemöldökömet. A halál előtti rész annyira nem is hangzik rosszul. Mondhatni szép halál lenne. De egyszer már meghaltam, technikailag amúgy is halott vagyok, szóval… minek bonyolítani a dolgokat? – Mondtam én, hogy nem tudnál megölni. – mosolygok rá. Ugyan már. Nem vagyunk annyira mások, de én vagyok az, aki könnyebben öl. – Sushit. Vagy valami más japán kaját. Allergiás voltam a legtöbbre, de vámpírként… - egy újabb piros pont, hogy mitől mentettem volna meg az emberiséget, ha Zara egy kicsit később öl meg. Igazán várhatott volna még egy-két hetet. Aztán talán még én magam kérem meg, hogy szúrjon már szíven egy késsel.
Emberként soha nem vágytam arra, hogy vámpír legyek. Családot szerettem volna. Lehet neked ez annyira idegenül hangzik, mint másnak a vámpírok létezése, de erre vágytam. Szerettem volna életet adni és nem elvenni, de gondolom ez túl nagy álom volt. - mondom neki kicsit hevesebben. Talán kicsit érzékenyebben érint a téma, mint szeretném. Nem kizárt. Egyszerűen csak fáj, hogy volt egy álmom, de többé már nem lehet. Nem lehet se kislányom, se kisfiam, aki hasonlítana rám, vagy olyan bizalommal fordulna hozzám, mint régen én fordultam édesanyámhoz... Hiányzott a család nyújtotta melegség. - Komolyan meddig akarod még ezzel áltatni magadat? Miért nem folytatod akkor? Vegyél fel álnevet vagy akár csináltass új arcot. annyi lehetőség van, de még se teszel semmit se. Csak nem félsz? - nézek rá kicsit gonosz mosoly keretében. Egy aprót végül az ajkamba harapok és megrázom a fejemet. - Szerintem az elég nagy különbséget jelent, nem gondolod? - nézek rá kíváncsian, miközben újra belekortyolok a pohár tartalmába. Egyszerűen mennyei ez a nedű. A lehető legjobb vér. Nem is értem, hogy miért engednek be ide embereket is. Annyira remek kis vámpír étterem lehetne, de legalább itt nekünk is kedveznek, ha már máshol nem. Felvonom a szemöldökömet az újabb kérdésé, majd a lehető legkomolyabb arcot vágom. - Arra gondoltam, hogy elrabollak, megkínoznak, megöllek, de előtte esetleg még testi örömökben is lesz részed. Esetleg van valami kifogás ellene? - nézek rá úgy, mint aki tényleg komolyan gondolja ezt az egészet, de ahogyan a másodpercek egyre inkább közelítenek a perc felé, úgy húzódik mosolyra az ajkam. - Látnod kellett volna az arcodat, egyszerűen annyira hiszékeny vagy.- mondom neki negédes hangon, majd újra az étlapra nézek. - Szóval mit is eszünk?
- Nem, de… tudod mit mondanak a nőkről. Mindegyikőtökben ott van az ördög. Ráadásul te már egyszer meg is haltál… - pillantok rá gyanakvóan, de végül csak elvigyorodom. Nem félek tőle, vagyis hát… megölhet, de nem hinném, hogy megfog. Már megtehette volna, nem igaz? Vagy kitudja mi jár a fejében. Nő. - Miért, jobb meghalni úgy, hogy valakivel együtt vagy? Ne csináld ezt, vámpírként ember akarsz lenni, emberként meg vámpír, ez egy ördögi kör. – kereshet megoldást, de azt ugyan biztos nem fog találni, mert az ilyen dolgokra egyszerűen csak nem létezik és kész. Ez van, ezt kell szeretni, ahogy mondani szokás. – Pedig az vagyok. Az emberiségnek is csak segíteni akartam azzal, hogy kísérleteztem veled. Nem i s segítőkész vagyok. Már-már hős. – mondom nagy büszkén, de persze nem egészen gondolom én ezt komolyan, vicces is lenne. Igaz, ami igaz, kissé más vagyok mióta meghaltam, de… jobban érzem magam, mint valaha is eddig. – Látod, nem is vagyunk mi ketten annyira mások. Te is szeretsz fájdalmat okozni, és én is. Csak az tér el, hogy kinek. – én Zarának,d e nem azért mert megölt, azért hálás vagyok. Azért ölöm meg, mert miatta soha nem kaphatom meg azt a rohadt Nobel-díjat. Az volt az álmom! - Talán, de… azért ne vedd biztosra. Elsőre sem hitted volna, nem? – Zara sem, senki, de én visszajöttem, mert volt annyi eszem, hogy Blythe vérével indítok minden reggel, elvégre kitudhatja, hogy mit tartogat az ember számára az előtte álló nap én pedig… nos, mondjuk úgy, hogy ezzel át is vertem a halált. Elég király érzés. – Mi? Mégis miért? – ráncolom értetlenül a homlokom. Oké, ha vámpír a csaj akkor annak van valóságalapja ,de miért is ne ölhetném én meg előbb? Meg ha vámpír, akkor mégis mit keres itt? Simán lehetne mondjuk valami kis, jelentéktelen ország miniszterelnöke, pénzt csalhatna…bármit tehetne, de itt van. – Áh, értem, hogy mire fel ez a nagy bormániád. – mosolyodok el mikor megpillantom a pohárban lévő vért. Én mondjuk nem ahhoz vagyok szokva, hogy pohárba kínálják fel nekem, de attól még mondhatni, hogy ez elég elegáns, kissé halál laza, mind valami kémfilm. Annyi különbséggel, hogy kinyírnám James Bond-ot. Egy másodperc alatt. – Ránk? Mégis milyen terveid vannak neked velem? – pillantok rá kíváncsian, de ugyanakkor kissé szórakozottan is, miközben kiiszom egyből a pohár tartalmát. Az a baj a vérrel, hogy folyton több és több kel belőle, ez pedig vezethet problémákhoz, olyan problémákhoz, ami jelenthet néhány…hullát. Friss hullát, megjegyzem.
Ennyire ne féltsd már azt a nyakadat tőlem vagy ennyire ijesztően néznék ki? - kérdezem meg tőle egy-két ártatlan pillantás keretében. Első ránézésre mindenki azt mondaná, hogy nem. De amúgy se vagyok az. Egyszerűen csak vannak olyan emberek, akik kihozzák a rosszabbik énemet. Ilyen az apám is és a vérebei. Nem szereti bepiszkolni a kezét, én pedig örömmel küldöm őket a másvilágra, mert tudom, hogy az apám fő a levében, illetve több embert se tudnak bántani. A filmes megjegyzését figyelmen kívül hagyom, hiszen nem szeretheti mindenki ugyanazt. Ezért van ennyi fajta film és ezért nem döglik be soha se a filmipar, mert az emberek áhítoznak utána. Nem vagyok az, egyszerűen csak voltak álmaim Noel, amiktől csak úgy megfosztottak. Élhetek örökké, de mi értelme van, akkor ha tök egyedül vagy? Előbb vagy utóbb meg fogod unni a dolgot. -mondom neki komolyan, majd elnevetem magamat azon, amit mond. - Kedves és segítőkész? Nos, azt hiszem ezt az énedet még nem ismerem, de talán majd idővel. - válaszolok neki egy kisebb mosoly keretében, miközben elgondolkozom a kérdésén. Meg fogom ölni az apámat? Lehet, nem tudom. A halál szerintem túl kegyes lenne hozzá, de lehet, ha úgy hozza a helyzet, akkor simán megteszem. -Lehet, nem tudom. Jelenleg csak azt szeretném, ha szenvedne. - mondom egy kisebb habozás után, de közben nézek Noel-re. Hamarosan pedig már az étterem felé tartunk. Lehet mondanom kellene valamit a fogadó órás megjegyzésére, de semmi értelme nem lenne. Ha legalább a hullát visszajuttatja a családnak nekem már az is jó. Nem szeretem azt, ha az emberek reménytelenül várnak valakit haza. A reményre mindenki életében szükség van. Nem számít még az se, hogy milyen fajba tartozik.- Hmm az, hogy másodjára talán már többé nem térsz vissza. - mondom egy röpke játékos gondolkodás után neki. Nem hiszem, hogy képes lennék véglegesen megölni őt., de rövid időre szerintem megtenném. A következő kérdésén pedig újra csak megforgatom a szemeimet. - Szerintem hamarabb tépné le a fejedet, mint sikerülne belemélyesztened a fogaidat. - Lassan bólintok a pincérnek, hogy hozhatja azt a bizonyos dolgot. Egy darabig csak Noel-t fürkészem, mintha csak azt szeretném megállapítani, hogy mennyire tud uralkodni magán, de hamarosan ki fog derülni. - Nekik van a legjobb boruk a földön. - szólalok meg, miközben egyre közelebb érnek az említett nedűvel. Hamarosan már a poharunkba folyik, de hiába piros a színe, hiszen ez nem bor, hanem vér. Ismerem a tulajt és a vámpírok kedvenc helye is ez. Itt tekintettel vannak ránk. Lassan felemelem a poharat. - A jövőre? Esetleg ránk? - kérdezem tőle mosolyogva.
- Huh. Szóval… kiakarsz nyírni. – mondom egyszerűen, bár kissé azért meglepődve, mert arra számítottam, hogy nem lesz valami kedves, na de hogy megölni engem? Miért tenné? Én tán megöltem őt? Nem, szóval ha logikusan nézzük a dolgokat, akkor neki sincsen erre oka. Maximum bezárhat egy ketrecbe és kísérletezhet rajtam. Bár félek nem menne neki. - Igazad van, tényleg sok ilyen van. De nélkülük halál unalmas lenne minden. Mindenki imádja az akciót. Azért van a Halálos Irambannak is annyi része. – szinte köpöm a szavakat. Nem lehet elmondani, hogy én mennyire utálom azokat a filmeket. Nem is filmek. Inkább egy zsák krumpli az egész. - Miért vagy ilyen leereszkedő? Mondd, hogy te nem szeretsz halhatatlan lenni, szupererős és szupergyors. Aztán ott van az is, hogy tudod az embereket hipnotizálni, vagy hogy hívják ezt. Nem nagy dolog cserébe egy kis vér. – rántom meg a vállamat. Nincs ebben semmi rossz, szerintem irtó jó buli vérszívónak lenni. – Mert… kedves és segítőkész vagyok? De te tudod, végül úgy is megölöd, nem? – tehát szerintem édes mindegy mikor hal meg az apja, de ő tudja, én aztán nem fogok belekeveredni egy családi vitába, épp elég volt az enyém, pedig ott még csak nem is csináltam semmit, de Zara persze megölt. – Tartsak…fogadó órát? Majd elküldöm nekik a hullát, annyit búcsúzhatnak akkor amennyit akarnak. – rántom meg a vállamat. Én aztán nem akarom, hogy a nyakamra járjanak, majd elküldöm nekik a hullát, elfelejtettem velük, hogy a ház, amiben élek létezik és már kész is vagyok. Végső esetben megölöm őket, nem? Az mindig jó B terv. – Egyszer már meghaltam. Mi az másodjára? – rántom meg a vállamat, szemmel az ujját nézve, hogy mégis mire készül, de végül nem történik semmi. Azt hiszem most már oda kéne figyelnem arra, hogy esélye van megölni, meghalni pedig nem igazán szeretnék, egyszer pont elég volt, a jóból is megárt a sok. – Hogyhogy? – pillantok fel az étlapról szemöldök ráncolva, mert nem nagyon tudom, hogy miért is ehetek itt ingyen. Talán övé a hely? Vagy hipnotizálta a tulajt? Esetleg ez valami vámpír étterem? A neve az már biztosan találó, de ugyanakkor kissé tartok is ettől most. Miért pont ide? Azon kívül, hogy a kaja ingyen van. – Őt megölhetem? – bökök az ujjammal a mellettem elhaladó pincérnőre. Azt hiszem ez válasz a kérdésére. Nem vagyok én függő, de azért enni kell, én pedig sajnos többször vagyok éhes, mint nem, szóval… igen, azt hiszem a vér iránti vágy az kicsit több, mint vészes.
Kezdőlap
||