◯ Megjegyzés: Satine

Tisztelem anyámat. Mindig is azt tettem, az Ő szava szent volt számomra és aki ezt megsértette magam szedtem ízekre. De most… most valahogy más megvilágításba került a dolog. Nem bírom megérteni, hogy miként tudta elviselni Apámat – egy férfit – maga mellett a nap minden egyes percében, éveken, évtizedeken keresztül. Felnevelt, dolgozott és mind ez mellett még Apám igényeit is kielégítette, a háztartásról nem is beszélve. Mindig volt ideje mindenre. Hiányzik. Tudatosul bennem egy röpke pillanat alatt a tény, hogy képes vagyok hiányolni valamit, amiről tudom, hogy már sosem lesz élő és így, sosem fog elmúlni. Félreértés ne essék, semmi bajom Dexxel. Sőőőt… mióta megérkeztem Ő az egyetlen jó dolog ami történt velem. Bár tény, hogy a jó fogalma nálam kicsit hmm… mást jelent mint a többieknek. De furcsa az, hogy haza megyek és valaki van otthon, vagy nem rég ment el és még ott az illata. Sok bajjal nem jár, mert hát nem kér enni, nagyfiú… ellátja magát de ettől függetlenül mégha vad, undok is vagyok, plusz sokat csipogok, azért mindig be van vásárolva, főzök vagy sütök valamit. Persze tökéletes tudatában annak, hogy a vén róka nem fogja beleütni az orrát semmibe. „Nekem nincs szükségem ilyenekre. Csak Te ragaszkodsz ilyen földi dolgokhoz kislány.” Hát kabbe Dex. Fújtam egyet dühösen, miközben a villámmal a kis ételhordóban lévő házi snickerst bökdöstem, mintha le akarnám szúrni. Pedig aztán nem tehet semmiről és ahhoz képest, hogy először csináltam még jó is lett. Bár a karamellel várnom kellett volna egy kicsit, még jobban meghűl és akkor talán nem folyt volna meg. De annyi baj legyen, elvégre finom. Egy félreeső kis stégnél ücsörögtem, aminek a két oldalán csónakok voltak kikötve s lábaim a vizet rugdosták. Nincs meleg, de ennek ellenére a cipőm mellettem pihent, a másik oldalamon egy termoszban forró csoki. Derékig érő hajam, kiengedve omlik a hátamra, míg a kabátom takarja a csuklómra erősített pengéket – megszokás.
Halk, dúdolásom közepette mellyel szándékomban állt elűzni a gondolataimat, Richard hiányát, Sean nevetését, Dex idegesítő hallgatását vitatkozás üti meg a fülem és orromba a félelem szaga tódul. Ajkaim egy féloldalas grimaszra húzódnak, de most nem engedek a kíváncsiságomnak. Nem rám tartozik, így csak a szemem dörgölöm meg, hisz nem kell attól félnem, hogy elkenődik a nem létező sminkem. Düh, harag és elégedetlenség közeledik felém. Legalábbis ennyi az, ami így háttal mindennek eljut hozzám, no meg az illat és a hangok. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy csak hallgatok és hagyom, hogy tovább menjen – ha csak Ő nem akar kíváncsiskodni -, de azt hiszem, hogy ahogy a sok érzelmi maszlag sem nekem való, úgy legalább annyira a magány sem.
- Kérsz? Tudom, hogy nem segít és sok haszna nincs a dolognak de néha megnyugtató… * Kezdtem el locsogni halkan. Nem kiabáltam, tudtam, hogy hallja. Ahogy azt is, hogy érzi a mogyoró, karamell és csokoládé illatának az egyvelegét. Éreztem, hogy éhes… azt meg tudtam, hogy ezzel nem old meg semmit. De talán eltereli a figyelmét, még ha táplálékként nincs is haszna a dolognak. Hangom kedves, ahogy a pillantásom is, mikor hátranézek. Sötét íriszeimben ott van a vidámság apró csillogásai, hiába öleli körbe a sötét üresség. Ajkam egy halovány mosolyra húzódik, hátha barátságosabb kinézetem lesz Tőle. Bár meg kell hagyni, hogy amúgy sem vagyok egy ijesztő személy. Legalábbis a magam fajtának semmiképp sem, már csak a korom miatt sem, amit igyekszek sosem bevallani.*
- … s ha más nem, egy kis társaság segíthet. Miért akadtál ki? *Kíváncsiskodtam. Most mi történhet? Nekem esik? Na és? Történt már rosszabb is.*

A tekintetétől egy óvodás már sírva rohanna anyucihoz. De most komolyan azt hiszi, hogy az ellenségeskedéssel sokra megy? Pasi… mégis mit vártam Tőle? Hogy majd idejön, aztán csacsogni kezd az új divatról meg a legújabb körömlakk előnyeiről? Vicces elképzelni és már vigyorogva nézem a másikat, annak ellenére, hogy ha ilyenről beszélne, csak pillognék, mint borjú az új kapura, mert nem értek ezekhez. De ha nem, hát nem és inkább bekaptam egy újabb falatot miközben megvontam a vállaim. *
- Vigyázz… nehogy elhízz. * Kacsintottam a másikra. De ettől függetlenül nem vettem a szívemre a dolgot, sőt… egyáltalán nem hatott meg. Ám a következő szavaira csak felvontam a szemöldököm és tincseim vidáman cikáztak ide – oda, ahogy megingattam a fejem.*
- Hmm… ami azt illeti Dulifuli, én nem gondoltam semmire. De ha még gondoltam volna is, miért mernéd ilyen hmm… nyíltan és magabiztosan kijelenteni, hogy nem épp arra gondoltam amire Te? * Dobtam vissza a kérdést és oldalra billentett fejjel mértem végig Apraja falva lakójává avanzsált idegent. Értem én, hogy lány vagyok. De nekem nem lehet az első gondolatom a testiség? Jó, tény első helyen pengék és a harc van és csak a másodikon a testiség de attól még, nem a beszélgetés. De mindegyis, hisz tényleg nem gondoltam semmire.*
- Ha nem érdekelne, akkor nem kérdeztem volna. De nem vagyok pszicho-mókus és jótékonysági intézmény sem. Csak a lelkiismereted. – kacsintottam rá. - Pusztán kevésbé bezárkózott és magának való mint Te. S olykor még szeretek is segíteni. De azt hiszem, hogy ez még nem bűn. Vagy másképp látod Dulifuli? * Kérdeztem leplezetlen kíváncsisággal. Értem én, hogy mérges és valakin le kell vezetnie a feszültséget és én vagyok épp kéznél, mivel megszólítottam, de attól még nem kell partnernek lennem benne és nekem is dobálóznom kapásból.
Viszont mikor Anyukámat említi az arcom megmerevedik és el is fordítom róla, a pillantásom. Annyi mindent mondhatnék erre, de legszívesebben a torkának esnék neki. De nem szabad… így csak a gondolataimban véreztettem ki módszeresen. Ám ennek ellenére mégis mosolyogva fordultam vissza, ahogy a vízben landolt a kavics.*
- Csak nem bele akarsz lökni Dulifuli? Azért az nem olyan könnyű… egyébként meg; mondta. Ahogy úszni is megtanított. Ha meg mégis megfáznék… nos, majd hozhatsz nekem meleg teát. * Kacsintottam rá bár tudnám miért. Semmi értelme nem volt, ahogy annak a feltételezésnek sem, hogy megfázom. De azért csak felfelé pillogtam rá.*
- Na de csüccs… ülve mégis csak kényelmesebb kötekedned. * Csúsztam odébb jelzésértékűen, na nem mintha nem fért volna el mellettem. De talán veszi a lapot, még ha a szavak meg is haladják a képességeit. *

V icsorgása sem veszi kedvem. Talán nem volna életösztönöm? Najó, ez egy halott egyéntől nagyon hülyén hangozna, de attól még van benne némi igazság. Életösztön nullához közelít, de az is alulról. Valahogy sosem volt könnyű elijeszteni, sőt… pont ezért vagyok itt, így. Mert vakmerő vagyok és egyszer túl nagy fába vágtam azt a bizonyos fejszét, no meg a fejem is. Mikor letérdel, kissé kiélesednek az érzékeim és várom, hogy mire készül. Annak ellenére, hogy a szám már szóra nyílik, hogy beszóljak. Hideg ujjait a tarkómon érzem, a következő pillanatban meg az ajkait az enyémen. Ellenkezést nem észlelhet, nem csak a szám járt. Viszonzásom heves, kissé vad melyet egy apró harapással zárok le az alsó ajkán. De nem sértettem fel sem a bőrét, s túlzott fájdalmat sem állt szándékomban okozni. Ha ne adj isten puhány, az már nem az én bajom. Ahogy visszavonulót fújt, én magam csak visszaegyenesedtem és egy újabb falat csokit kaptam be. Íriszeimben azonban ott pislákolt a korábbi szenvedély, amit a férfi is érezhetett belőlem. Hát most na… ha már valamit csinálok, azt csináljam rendesen. *
- Hűűű… tényleg? Ezt nem is tudtam eddig. * Kerekedtek ki a szemeim megjátszott meglepődéssel szavaira. Soha nem gondoltam volna tényleg, hogy akad olyan egyén, aki számon kéri rajtam a szavaim. Á, dehogy. Végülis egy burokban éltem. Na jó, hagyjuk a szarkazmust, nem is bírtam sokáig fent tartani és vidáman elnevettem magam, ahogy Nathanra néztem. Ha valamit, hát azt érezhette, hogy nem volt ellenemre a dolog. Az, hogy számomra mennyi fér bele vagy sem, már más kérdés. Nem a középkorba élünk, hogy egy csók miatt boszorkányságot kiáltsanak. Ha nem tudnám, hogy a lelkem sivár érzelmekkel bír, akkor azt mondanám, hogy lelkiismeret furdalásom lett egy röpke pillanatra. De mivel tudom, hogy ez képtelenség meg sem próbáltam megfejteni, hogy miért van ez.*
- Taníts Mester. – irónia és némi gúny – Mellesleg, csókolhatnál jobban is. * Szúrtam be csak úgy, minden hezitálás nélkül egy vállvonással kisérve. Mondjuk nem tudom, hogy miben hazudtam de ebben biztosan nem. Viszont ettől még igaza van, tuti, hogy szarul hazudok. Nem szoktam meg, a féligazságokat jobban szeretem. A lelkiismeretére nem reagáltam, felesleges lett volna. Azonban további szavai egy újabb mosolyt váltottak ki és féloldalasan felé fordultam ezzel az egyik lábam kiemelve a vízből és magam alá húzva.*
- Akkor talán előzd meg… Eline Reid. * Nyújtottam felé a mancsom, ámbár azt hiszem, hogy az a csók belefér egy üdvözlésnek is jobb helyeken. De azért na, adjam már meg a módját pláne, ha már a kedvéért a villát is elengedtem. Aztán, hogy viszonozza-e vagy sem, rajta múlik. DE ha nem mond egy nevet, akkor marad Dulifuli és kész. Ez pedig evidens lehet a számára.
A fürdetésemre egy pillanatra a vizet méregettem. Érzem én, hogy hideg… nem is erről van szó, de lássuk be, ha egy vadász ivadék fent akad a hideg vízen, akkor életképtelen arra, amire hivatott és ebben az esetben saját kezűleg végeznék magammal. Réveteg pillantásom ismét a férfit találta meg, miközben megingattam a fejem.*
- Nem életképtelennek tartalak. Érzem, hogy idősebb vagy és nem is egy két évvel. Még ha a korod nem is tudom pontosan belőni. De bízom a reflexeimben és a képzésemben, plusz sosem adom fel. Ez pedig azért előny. * Nagyon bíztam benne, hogy nem kezd nekem kiselőadást tartani arról, hogy olykor ez hátrány is, mert tudtam. Tisztában voltam vele. De beszélgetésünk alatt ez volt az első komoly megszólalásom, amiben nem volt sem élcelődés, sem vidámság, sem csipkelődés. Bizonyára megakarnám torolni, de elsősorban magammal rántani. Fiatal vagyok, de nem gyenge még ha hozzá képest mégis. Valahol mélyen sajnáltam, hogy ilyen fiatal vagyok és az idősebbek lenéznek. De Richard megtanította, hogy ez az előnyömre is válhat, mert nem látnak bennem veszélyt, hisz elvannak telve magukkal az idősebbek. Így ezt az előnyömre tudom fordítani hisz sokszor nem a kor dönt, hanem az, hogy ki mit tud. De nyílván nem rontok neki fejjel a falnak, sajnálnám, ha betörne a fejem.
A szobalányra látványosan végig mértem és ajkaim szegletében, ahogy az íriszeimben is újra ott volt a mosoly.*
- Nem. De örömmel megnéznélek olyan ruhában, biztosan jól állna. Sőőőt… ha belemész, kérhetsz valamit cserébe. * Mosolyom immáron vigyorra szélesedett. Szerintem nem tudna olyat mondani, kérni amit ne adnék meg egy ilyen látványért. Sőt, nem ismer így még a gyenge pontom sem tudja kihasználni. Mindenesetre kíváncsian vártam, és némi reménnyel, hogy ha más nem a vicc kedvéért kap az alkalmon és megteszi. Jajj istenem, hiú ábránd, de a kép, ahogy ez a testes alak egy szobalány ruhában feszít… tényleg minden pénzt megér. Az ajánlatra azonban felhorkantam.*
- Még a végén megsértődöm, hogy olyan fiatalnak nézel, hogy képtelen lennék rá egyedül. * Ismételtem majd nem az ő korábbi mondatát, de nem igazán vettem zokon a dolgot. Lehet, hogy az igézést még gyakorolnom kell, de lássuk be, nem csak igézéssel kaphatom meg, amit akarok. Ez volt az a dolog, amivel nem igazán kellett törődnöm. Mert a vacsoráimnak más céljuk is volt, mintsem az, hogy táplálékok adjanak s onnan aztán élve senki nem mászott el.*
- De kíváncsi lennék, hogy mégis hmm… milyen munkára gondoltál. * Oké, sejtem, hogy nem szó szerint gondolta. De attól még a kíváncsiságom felkelltette, amit lássunk be nem olyan nehéz. De az már igen, hogy nem volt olyan ellenszenves a másik, mint amilyennek beakarta állítani magát. S ha eddig nem repültem a vízbe, akkor csak kihúztam a lábam, egy tiszta szalvétával megtöröltem róla a vizet és visszavettem a cipőim. *
- Milyen hajó és mi történt vele? * A kérdésemből egyértelmű lehet, hogy nem értek a hajókhoz, sőt… de azt speciel tudtam, hogy a férfiak a kedvenceikről szeretnek beszélni, én meg hallgatni tudok és tanulni sosincs késő. S felállva a kezem nyújtottam felé.*
- Na gyere… járjunk egyet, még mielőtt tényleg túl nagy lesz a kísértés és megúsztatsz. Egyedül az sem poén… * Mosolyodtam el haloványan és ha jött, akkor csak úgy megindultam valamerre. Persze ha mást tartogatott, hát… az majd kiderül.

Láttam, hogy nem különösen hatotta meg a piszkálódásom, még akkor sem ha van benne némi igazság. De hogy ez engem miért nem lep meg? Már nem is tudom… ja, de, mégis. Vámpír. Azt hiszem ezt mindent elmond. Pillantásom kíváncsi, érdeklődő és vidám. Ez ellen sosem tudtam tenni és nem is akartam. Sokan mondogatták, hogy egy örök vidám, hiperaktív egyén vagyok de sajnos vagy sem, ez csak a felszín. Szerettem, ha ilyennek látnak, legalább senki nem akart a magán életemben turkálni, a lelkembe látni amit Coni kiszakított belőlem és Richard megedzet. Jobban, mint azt önerőből tehettem volna valaha is.*
- Általában fekszem, nem kényelmes hosszú távon állni. * Vontam meg a vállam a közszeméremsértésre. Na de ez volt az a pont, amikor csak a szám járt. Jó, nem vagyok romantikus, a fájdalom a gyengém. Azt élvezem, amitől mások sírva rohannak haza, ha túlélik és édes mindegy, hogy konyha, szoba, fürdő, pince… csak zárt legyen. Nem szeretem a nézőközönséget. Bár erre megint csak Dex ugrott be és kezeim egy pillanatra ökölbe szorultak és mélyet sóhajtottam. Ó nem, nem vagyok szerelmes csak nem szeretem ha olyat mutatnak ami új és rájövök, hogy az sem rossz épp. Ez olyan, mintha rájönnék, hogy az állat vér is elegendő. *
- Örvendek Nathan… * S ez nem csak egy amolyan udvarias megnyilvánulás. Bár talán kissé bunkó, kissé flegma és nem kicsit egoista de tényleg örültem neki. Bár annak még inkább, hogy nem esik nekem a Dulifuli miatt. A feltételezésére csak elnevetem magam és lágyan, lemondóan ingatom meg a fejem.*
- Ó dehogy nem Nathan… de ha valamit kihagyott belőlem az Apám, akkor az a lemondás. Ő könnyen megtette bármiről, bárkiről… de úgy látszik anyám vére dominál. * Nem kell sok ész hozzá, süt belőlem, hogy félvér kisasszony vagyok. Szemmel látni, a spanyol vonásokat és persze a temperamentumomat is anyutól örököltem. De eddig vagy a sors volt hozzám kegyes, vagy a kitartásom, vakmerőségem volt megnyerő és tetszetős, de még nem hagytam ott a fogam. Dex is végezhetett volna velem, könnyű szerrel, szinte játszva.
De az arca… az a döbbent kifejezés megért egy misét. Sőt, többet is. Szívből és vidáman kacagtam fel rajta, mintha egy szellemet látott volna épp a másik. *
- Kár, pedig aztán… vissza nem térő alkalom. * Biggyesztettem le a számat. De csak egy röpke pillanat volt az egész, hisz ha nem, hát nem. Ki tudja mikro ajánlok fel még egyszer ilyet, hogy bármit kérhet és még csak kikötéseket sem teszek. Szóval mindegy is, viszont volt valami ami már közel sem volt ennyire mindegy. Jó, néha utáltam, hogy feltudták kelteni a kíváncsiságom.*
- Hogy te milyen unalmas vagy. – forgattam meg a szemeim vidáman, de persze nem gondoltam komolyan. – De azt hiszem még te sem ajánlottál olyat, amit viszonoznom kéne. * Kacsintottam rá és csak ebbe kötöttem bele. Az már mellékes, hogy nem ismerem a másikat, így nyilván nem is tudnék mit ajánlani cserébe. Nos, lássuk be ez így pat helyzet mert Ő sem. S azt hiszem én magam sem tudnék olyat mondani, amire vágyom. Ja, de, az édesanyámat de azt senki nem adhatja vissza.*
- És még életben van? Milyen kedves üzenetet volt és mért nincs garázsban? * Kérdeztem őszinte komolysággal. Nekem egyetlen féltet tárgyam van, amiért bárkit, bármikor képes lennék megölni ha baja esik. Édesanyám zongorája. De az mindig a házamban van és mind tudni illik, oda senki nem mehet be ha csak be nem hívom. Az emberek meg nem látnak benne értéket. Ma már a hangszereknek az értéke nulla, mivel mindent a technika fleügyel. Nincs ezzel semmi bajom, én is abban nőttem fel. De van amit tudok tisztelni és becsülni, még akkor is, ha nem kimondottan az én életemet kísérte végig. De azért mozgásra ösztökélem a másikat, és bár nem a hajója volt a célom, de ha már felajánlotta, akkor mosolyogva bólintottam rá, hogy megnézném. Viszont kissé érdekesen alakult a helyzet, hisz másképp fogta meg a kezem. A szabad kezem már kapott is a kezéért, amivel megfogott, de már későn és így repültem is, mint aki jól végezte dolgát. Viszont ahogy mellette „elhaladtam”, a lábam-beleakasztottam az övébe. Ostobaság volt, mert ha nem jól mérte fel a távolságot fájdalmas lesz az érkezés, de azonban így jött Ő is velem és a kezét sem engedtem el, hisz közben a csuklóm vissza fordítottam és ott is rá fogtam. HA minden igaz, akkor ha más nem is a lábam váratlanul érintette és nem egyedül zuhantam a hideg vízbe. Viszont, mivel nem hagyta magát – gondolom -, és befeszült a lába, a lendületből is visszább vett egy kicsit és lábam a móló szélét érte. Ami fájdalmas csattanással adta tudtomra a keserves találkozást. A vízben azonban elengedtem – már ha tényleg jött – és a víz felszínre evickélve céloztam be a mólót, hajam hátra túrva a szememből.*
- A vizes pólónak van egy kevésbé fájdalmasabb verziója is Nathan… csak kérned kellett volna, ha látni szeretnél valamit. * Húztam fel magam nevetve, valahogy nem bírtam zokon venni. Vizes lettem. NA és? Majd megszárad. Bevertem a lábam, meghúzódott, ha jól érzem. DE annyi baj legyen fél perc és nyoma sem lesz.*
- De mond csak, a hajódon van száraz ruha is? * Rázott ki a hideg egy pillanatra és ha épp mellettem akart kiszállni, akkor ahogy felkapaszkodott már löktem is vissza a vízbe. Nehogy azt higgye már, hogy olyan könnyű menet lesz. Persze, ha egyáltalán hagyta, hogy kijöjjek. Ha nem, hát akkor így jártam, nem evickéltem én sehova. Maximum megpróbáltam nem megfulladni. NA mintha az olyan könnyű lenne, de a vízben lévő csatával sincs semmi bajom. Úgy is rég voltam már gyerek, így az arcomról a mosoly nem múlt egy percig sem.*

Röpke szavára felhorkantam és csak a fejem ingattam meg már megint. Azt hiszem, hogy lassan már rám lehet ragasztani a hitetlenkedő becenevet.*
- Miért mertem volna megesküdni, arra, hogy lesz valami hasonló válaszod… * Költői kérdés, ami már inkább nem is kérdés, hanem kijelentés. De attól még ha, bújtatva is de ott volt. Hím. Mindenre van egyszavas magyarázat. Bár az, hogy valóban hím-e, arról nekem fogalmam sincs, de eléggé annak látszik.
A gunyorossága nem fogott ki rajtam, ahogy az élcelődése sem, inkább csak ültőmbe hajoltam meg színpadiasan, hogy bocsánat kérése elfogadva. De több szót nem pazaroltam erre a témára. Tudtam én, hogy idősebb és pont nem neki akarok bizonyítani. Sok embernek, vámpírnak igen, de neki… neki pont nem. Bár tény, hogy elég gyorsan ellehet érni nálam ennek az ellenkezőjét, de ezt Ő nem tudja. Kinevetem, ki én… semmi nem akadályoz meg benne és a mogorva arcára csak még jobban röhögök. Nem tudom elhinni, hogy egy magamfajta nyilvánvalóan kislánytól ennyire zokon veszi a dolgot. De hát uram bocsássa már meg, sírjak? Ezen a képen nem lehet.
Aztán meg a jelzőmet veszi túlságosan is komolyan, pedig nem gondoltam úgy. De persze a kihívásra megcsillannak az íriszeim, és csak a vak nem veszi észre, hogy ezen bizony kapni fogok. Oldalra billentett fejjel pásztázom kicsit a másikat, de végül a fejem már megint ingatni kezdem és a víz felszínét pásztázom.*
- Nem vagy sótlan és unalmas - kezdjük ezzel. Az, hogy arrogáns seggfej vagy… nos, egy páran vannak ezzel így. – vontam meg a vállaim. – De… ne felejtsük el Nathan, hogy ez csak kifelé van. Sokat nem tennék rá, de… érzel. Sok vámpír megkeseredik az évek alatt, Te nem tetted. Bár leginkább egyedül vagy, ami a stílusodból kiérződik… de nem veted meg a társaságot, ha az jó. Nem lét elemed, de szükséged van rá és bár a magad módján, de kedves vagy. S ha valakit közel engedsz magadhoz, akkor azt óvod, véded bármi áron – bár, elég nehéz elérni, ahogy látom. * S alsó ajkamba harapva, pillantottam ismét rá. Na nem azért mert izgultam a válasza miatt, úgy is tagadni fog. Minden egyes lény tagad, én is azt teszem, pedig aztán én még fiatal vagyok ahhoz, hogy ezeket tagadnom kelljen. Élnem kéne. Ehelyett mit csinálok, egymagamban ücsörgök, ha épp nem jön Nathan. Iskola helyett, edzek és vadászok. Munka helyett, szórakozás helyett csak a keserű valóság van. Néha hiányzik az a rózsaszín felleg, ami gyerekként körül vett. Sajnálom? Hogy ne tenném. De ettől még, egyáltalán nem bántam meg azt ami lett belőlem. De hogy honnan szedtem azt, amit mondtam? Igazából, csak magamból indultam ki és azokból az emberekből, akikkel összehozott a sors. Kevés olyan van, aki olyan, mint akinek mutatja magát. A többségünk szereti másnak mutatni magát, mint ami… pont az ellentétjét, mert azt hiszik így sebezhetetlenek. Az érzelmek kimutatását, csak az igazán erős emberek engedhetik meg maguknak.*
- Ó, muti csak… lehet, hogy tényleg ott van. * Vigyorodtam el. Láttam rajta, hogy dühíti a dolog, így próbáltam elütni valamivel a dolgot és nem tovább faggatni a hajót ért szándékos balesetről. *
- Tudod mit mondanak… ha azt akarod, hogy valami úgy menjen ahogy szeretnéd, csináld magad. * Vontam meg a vállaim. Soha nem bíztam másokra a magam dolgait, amiről szerettem volna, hogy minden rendben legyen. Azt én magam csináltam, ennyire egyszerű a dolog. Mások nem láthatnak a fejünkbe, az emberek meg esendőek. Semmi garancia nincs arra, hogy valaki nem fizetet egy másik vagyont azért, hogy pingálhasson pláne, ha tudják, hogy Nathannak a hajója a gyengéje, amire nem nehéz rájönni. Ah, már megint összeesküvés elméleteket gyártok. Sosem javulok már meg.
Újabb nevetések közepette, immáron tetőtől talpig vizesen dobok fel egy újabb labdát, aminek a válaszára egy pillanatra megállok az úszásban és hátra pillantva mosolygok a srácra.*
- Helyes válasz. * Kacsintottam is egyet, mielőtt tovább folytattam volna az utam. De nem forszíroztam tovább, vagy próbáltam megmagyarázni a dolgot, van egy olyan érzésem, hogy nem hülye a másik. Pontosan érteni fogja, hogy miért ezt mondtam. Míg mások a kérem és köszönöm szavakat szajkózzák és hiányolják az udvariasságot, nekem ez pont nem kell. Nekem elég ha érzem azt, amit kell. De jelenleg csak a vidámság van, ami még a látványos visszahuppanására is megmarad. Arra már csak egy szájhúzás van, hogy nem próbálkozik meg újra csak a kabátját nyújtja felém. Szemöldököm egy pillanatra felszalad kérdőn a homlokomra, de elegánsan – koromat meghazudtolva – pukedlizek egyet, ahogy a nagy könyvben meg van írva.*
- Igenis Ő felsége. * Az irónia azért nem hagyott cserben, de egye-fene, követem mint egy jól idomított kiskutyus, de talán csak azért, mert pusztán határozott volt és nem parancsoló. Na azaz, amit nem tudok elviselni és olyankor már csak azért se alapon nem teszek én semmit. De most csak a partról követem, hogy mégis hova evickél ilyen lelkesen, persze a nem épp nehéz tempót felvéve vele. Ami csoda számba megy, hogy most a gondolataim sem kalandoztak el és egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy Dex vajon aggódik-e vagy sem, evette meg ehhez hasonlók. Csak nézem, hogy hova kell mennem és mint a jó kislányok megvárom a hajója előtt és nem lépek rá addig míg nem nyújtja a kezét. Na nem az udvariasságra vártam, hanem csak tiszteletben tartom azt, hogy fontos neki ez a szerkezet és, hogy az övé. Én sem venném jó néven ha bárki neki állna játszani anyám zongoráján. A kabátot a karjára terítem és én magam pedig a kezem csúsztatom az övébe míg belépek, de aztán el is engedem. Épp körbe néznék, mikor valami egészen más vonja a figyelmem magára. Pofátlanul végig nézem, ahogy vetkőzik, mit sem törődve azzal, hogy ezt ki látja, vagy épp nem.*
- Ha ezt tudom, önként ugrok a vízbe… - Célzok itt a Chippendale showra és kissé oldalra billentett fejjel nézem meg a hátsóját is. – viszont evidens, hogy nincs tojáshéjad és még egy apróság; udvarias vagy. * Mosolyodtam el, még ott leragadva, hogy mondjak valami újdonságot. Najó, nem ragadtam le, csak pusztán egy újabb momentum. Viszont a nagy szám megint, hamar a tudomásomra hozza, hogy nem csak Ő vetközik, hanem nekem is kéne. Hajjaj, a vizes gönceimben meg fagyok vagy a benti meleg.. milyen nehéz döntés…*
- És ha nincs rajtam? * Kérdeztem somolyogva, miközben már kibujtam a cipömből és elkezdtem levenni a nadrágom. Azzal még nem volt semmi baj, nem ment olyan könnyen a pászos darab levétele mint azt én reméltem, de csak-csak levakartam magamról. Nincs utálatosabb dolog a vizes farmernél. Viszont ahogy a vékonyka kabátomhoz nyúltam eszembe jutott valami, ami miatt körbe pillantottam és csak reméltem, hogy nem sokan akarnak bámészkodni rajtam.*
- Ha most áll kint rendőr én lenyakazlak… - sóhajtottam lemondóan, az orrom alatt motyogva, miközben kigombolkoztam és a kabátom is a nadrágomon landolt. Na nem a szemérem sértéstől „féltem”, hanem egyetlen egy dolog miatt. Sárga topom élesen virított a bőrömön, rásimulva a testemre és megmutatva mindent, hisz utálom a melltartókat. Nem vagyok én vén csorosznya, hogy ilyen miatt kelljen aggódnom. A fehér, francia bugyim sem zavart, majdnem olyan, mint egy rövid nadrág – kis túlzással. Jobban idegesített az, hogy az alkarjaimra egy-egy dobótőr volt felszíjazva és ami a lábamon szokott lenni az a táskámban van. Nem szeretnék egy ellenőrzést azt fix, hisz engedélyem egyenlőre az ablakba. Vagyis van, de szigorúan az erdő területén. S ha Nathan hagyta, akkor gyorsan be is léptem a kabinba, még mielőtt valakinek szemet szúrnának a szépen megmunkált darabok, amik kimondottan nekem készültek. Lent a törölközött készséggel fogadom és bizony magam köré is tekerem, miközben elkezdem magam dörzsölni vele. Fázom, de nem kicsit és idebent sem jobb a helyzet annak ellenére, hogy nem idegen számomra fázni. Épp a felsőmet próbálom levakarni magamról, minden szégyenlőséget mellőzve, mikor meghallom a szavait és fel pillantok rá. S a kifejezése többet elmond mind a szavai.*
- Ha gondolod be is kaphatod… de ezt ne… nem vagyok már 2 éves. * Jegyeztem meg és mikor magamra varázsoltam immáron szárazon a ruháit minden gondolkodás nélkül megfogom magam és bevackolódom mellé. Pusztán egy fél percig távolságot tartva, hisz mint tudni illik, két ember úgy tud a legjobban felmelegedni, ha összebújnak. Micsoda jó kifogás arra, hogy leplezzem, hogy milyen kis bújós vagyok, ha úgy van. Karom a derekán landol, fejem a vállán és ha csak nem helyezkedett magától jól, akkor megfogtam a kezét és magamra húztam, hogy átöleljen. *
- Ha sokáig nem mocorogsz akkor aludni fogok… két cukorral és tejjel iszom a kávét. * Jegyeztem meg csak úgy, mint házi gazdának, persze az alattomos mosoly ott bujkált az arcomon, de ezt most nem láthatta, maximum érezhette. Én meg csak ott szuszogtam a mellkasára. S légzésem úgy csillapodott, ahogy elkezdtem melegedni. Viszont ezen kívül is feltűnhetett a másiknak, hisz a lábam ráhúztam az övére, hogy kényelmes is legyen. Még mindig nem akartam elhinni, hogy azt hitte, hogy ennyitől megijedek, vagy szégyenlősen elpirulok. Nincs rajta boxszer. Hupsz… most mi lesz? Kár, hogy nem tudok anyukámhoz rohanni, hogy itt a mutogatós bácsi… ja, azzal már elkéset, a fene. *
- De mond, hogy ettől azért jobb módszereid vannak arra, hogy valakit ágyba vigyél! Amúgy, miért utazol annyit? * Kérdeztem, mert ha csendben maradunk, akkor tényleg szunya lesz. Ja és az első mondatommal és azt is megpróbáltam elkerülni, hogy próbálkozzon valamivel. Aztán, hogy mennyire jött össze… azt nem tudom, de azt igen, hogy többet nézek ki ettől belőle még ha nem is sokkal. De ennek ellenére – vagy épp pont ezért? -, ujjaim határozottan, de finoman cirógatták az oldalát. Természetesen csak és kizárólag a gyorsabb melegedése érdekében.*
- Figyelmes. - újabb tulajdonság.