Szerettem az efféle helyeket. Csupán azért is, mert emlékeztetett arra, honnan indultam, és hogyan. Michail úgy bukkant fel az életemben annak idején, mint valami járvány, mely felüti fejét, és úgy ragadott magával. A mai napig nem emlékszem vámpírrá válásom körülményeire. Őszi nap volt... tábortűz... ostobaság talán. Ő ott volt. És tudom, hogy tud mindenről, ő emlékszik! Mégsem akarja felvállalni! Mindig hárította a felelősséget. Annyi bizonyos, hogy nem teszi össze a két kezét azért, amiért létrehozott engem, hiszen bármelyik irányból is próbálom megközelíteni mai önmagamat... számára talán több kihívást rejtett az ártatlan, esedező kislány, aki félt férfiak szemébe nézni, megvetette az út szélén álló kurvákat, és elpirult, ha egy férfi csak hozzászólt, legyen az akár annyi, hogy melegítsem meg a kávéját. Toronto már a múltté. Jó ideje elhagytam Kanadát, és letelepedtem itt. Hogy miért? Hát Michail miatt! Azt hitte, hogy vámpírrá tehet, és én csak úgy egyedül ott maradok az isten háta mögött, kontrolálhatatlan éhséggel? Ha igen, ostobább, mint gondoltam. Hiszen ha Michailt egy bizonyos tulajdonsággal nem lehet egy lapon említeni, az az ostobaság. Rafinált ördög. Remekül tud titkot tartani. És remekül tud ellenállni is! - Hozz még egy kávét, Yva - szóltam oda a kiszolgálólánynak. Nem is akarok Michailra gondolni, mert azt fogja elérni, hogy összemorzsoljam a poharamat ujjaim között. És az én vérem fog rajtuk száradni, nem pedig az ő nyaka, bármennyire is van most bennem némi harag és düh vele kapcsolatban. Igaz, nyilván az alkohol miatt, hiszen a ma reggelt négy pohár vodkával indítottam. Nem épp a nők itala, de számomra most pont aktuális. Nagy vadászatot terveztem ma estére. És engem senki nem állíthat meg benne. Senki! Amire figyelmes lettem, az egy barna, hullámos hajtömeg. Az illat, mely megcsapta orromat, rögtön visszavarázsolt engem pár évtizeddel korábbra, amikor már javában tomboltak bennem az éheség okozta tünetek, és boszorkányt öltem. - Itt van egy szabad hely - kacsintottam az érkezőre, miután láttam, hogy máshol nem igazán leli meg a tökéletes ülőhelyet. Ismerős volt... egyelőre még nem tudom, hogy honnan... de egy pár szó, és be fog ugrani!
Nagyon vágytam már az érzésre, hogy Mystic Falls-ban az otthont lássam, ám ez eddig még váratott magára. Már nem számítottam új húsnak errefelé, mégis még mindig a reggeli ébredés sem volt az igazi. Mintha csak vendégségben lettem volna a kis lakásban, amit béreltem. Otthonos és egész kis aranyos a drága, de az áttörésre még vártam. Nem arról van szó, hogy aggódnék, elvégre az USA-beli városok rendszeresen ezt "művelik" velem. Mexikó az otthonom és ez úgy tűnik évszázadok elteltével sem változik... Azonban én nem az a fajta vagyok, aki csak úgy feladja; betöröm én ezt a várost, addig éljek is. otthont akarok belőle faragni, hát hozok ide kicsit onnan, ahová a gyökereim tartoznak. Ez volt a terv. És a tervem, mint általában, most is működni látszott. Jayce elintézte, hogy múlt péntek este a Grillben felléphessek, pedig még csak meg sem kellett igéznem. Mindig is imádtam színpadon lenni, fürdeni az érzésben, hogy mindenki engem figyel és csodál. Eddigi tapasztalat, hogy szeretik a hangom, a dalokat, melyeket legtöbben nem is értenek. Köztudott, hogy a spanyol dalok könnyebben az emberek fülébe másznak. Majd most kiderül. Persze, egy estétől nem leszek a város csillaga, de jó kezdet. A kezdet pedig mindig fontos. Igyekeztem nem túl kihívóan, és színesen felöltözni. Egyenlőre jobb, ha engem ismernek meg és nem a flitteres felsőm lesz az, ami elsőre megragad bennük. Csupán 6 számot énekeltem, de ezzel már teljesen elégedett is vagyok. Azóta többen i rám köszönnek az utcán, mintha csak szorosabb, régebbre visszanyúló ismeretség lenne a hátunk mögött. Én kedvesen, barátságosan viszonozom az üdvözlést, minden gyanúját elaltatva annak, hogy könnyedén elharaphatnám néhányuk torkát. Apróságok. Egészen kis apróságok... Ma csupán egy semmittevős nap várt rám, szerettem volna egy jó nagy bögre latte macchiato-t inni abban a stílusos kis kávézóban, ahol múltkor annyira megízlett. Ennyit igazán megérdemeltem. A szokásos szűk farmerban, egy lenge, lila felsőben, egy hatalmas napszemüveg mögé bújva léptem be az ajtón. Elegánsan levarázsoltam az arcomról a sötét bogarat, ahogy azt illik, majd elindultam az asztalok között. Naplopó népség... Miért mindenki akkor indul el kávézni, mikor nekem is kedvem szottyan?! Bosszankodva tekintgettem jobbra-balra egy üres asztal után kutatva, de sehogy sem akaródzott egyik sem felszabadulni. Nem apró öröm, de annál nagyobb, amit aztán egy pillanaton belül hallhattam. Nem ismertem ugyan fel a hangot, de ezt az ajánlatot nem utasíthattam vissza. Egy fél fordulatot véve felé fordultam, majd a jól megszokott bájos mosollyal kaptam a kínálkozó lehetőségen. - Valóban? - pislogtam rá - Nos ez esetben, ha nem bánod, csatlakoznék. - és a választ nem megvárva már le is telepedtem a vele szemben lévő székre. Ismerős szemek. Árulkodik róla a vámpírság, de cseppet sem zavart, elvégre én is annak mondhatom magam, némi mágiával. Ha agyon ütöttek volna sem tudtam volna megmondani a nevét. Kétlem, hogy valaha is bemutatkozott volna. A Grill. Szombaton. Biztosra vettem volna, hogy onnan olyan ismerős, de egyenlőre nem mertem nagyon villogni a dologgal, hátha mégis bakot lövök.
Eleinte nem szóltam semmit, mikor helyet foglalt velem szemben, hiszen én magam invitáltam ide. Nem foglalkoztam azzal, hogy hogyan és miként teszi meg, csak az tűnt fel, hogy szinte egy pillanat alatt ott ült velem szemben, én pedig belekortyoltam a haboskávéba, amit nem rég rendeltem, és szinte még gőzölgött a forróságtól. - Nos. - kezdtem bele, bár nem tudtam, mennyire kíván beszélgetni velem. Mindenesetre, az én agyam rögötn kezdett emlékezni rá, ahogy jobban belevetettem magam a szemeibe, és ismerőssé vált az a furcsa szemszín... egyértelmű, hogy ezt nem keverhetem össze máséval, olyan egyedi. - Azt hiszem, emlékszem rád... Adriana. Igaz? - mosolyodtam el bájosan, miközben szépen és óvatosan letettem a csészémet, és egy negédes mosoly kíséretében előrehajoltam. Ő talán még nem emlékszik rám, vagy összekever valakivel, de én már pontosan tudom, kivel ülök szembe. És azt hiszem, kijelenthetem, hogy ha nem vámpír lenne, egy kanál vízben is szívesen elintézném. - De tartsunk agytréninget, oké?! - emeltem fel amúgy sem vékony hangomat, majd egy sóhajjal hátradőltem, és lábaimat keresztbe tettem. - Mikor még ember voltál... vagy öhm... inkább boszorkány? - kérdeztem felvont szemöldökkel. - Bár nem lep meg, hogy nem emlékszel, akkor még egészen más szokásaim voltak a vadászatnál... és nem sokat láthattál belőlem egy amúgy sem világos utcán... az éjszaka kellős közepén. - hangsúlyoztam ki a szavakat. Nem tudtam a nevét akkor még. De mikor ügyesebben játszott ki, mint egy vadászt, nos... mondhanti, tudni akartam, ki bánt el velem. Egyrészt vacsora nélkül maradtam, másrészt tudni akartam, hiszen bármikor jöhet velem szemben. És lám, eljött ez a bizonyos pillanat! - Azóta mintha kissé... határozottabb lennél. Talán mert a mi sorainkat erősíted? - hajoltam előre ismét.
Az egyetemi szünetben visszatérni Mystic Fallsba, kész felüdülésnek tűnt. Legalábbis elsőre annak látszott. Úgy éreztem magam, mint egy darab rongy, akivel naponta feltörölték a földet. Mondjuk van jó oldala is a Whitmore-on való tartózkodásomnak. Rengeteg új barátra tettem szert, Serena, Aaron, illetve Jeremyvel is összefutottam azon az ominózus Whitmore-bálon. Bevallom, elsőre legrosszabb rémálmaimban sem hittem volna, hogy Whitmore-on is lesznek majd természetfelettiek, dehát.. ha jobban meggondolom, azok mindenhol vannak. Az utóbbi időben annyira elszaporodtak a világon, hogy talán nem is találni már olyan helyet, ahol ne téblámolna néhány példány belőlük. Na, de mára már egyikük sem tud meghatni, főleg nem a vámpírok, legalábbis amióta a vérem nem olyan ínycsiklandó mint egykor volt. Kész felüdülés, amint belém harapnak, majd undorodva húzódnak el tőlem, amint rájönnek, hogy tömény verbénát szívtak ki belőlem, fincsi nedű helyett. Fogtam magam és ahelyett, hogy otthon ücsörögnék a lakásban, inkább a nyakamba vettem ezt a tenyérnyi nagyságú várost. Fél óra séta után aztán úgy döntöttem, hogy benézek a Café Pub-ba, ahol kivételesen még nem jártam. Átlépve a pub küszöbét, kíváncsian mértem végig a pillantásomat a jelenlévőkön. Ismerősök híján végül lassú, kimért léptekkel indultam el a bárpult fele, majd felpattanva az egyik székre, fel is adtam a rendelésemet a pincérsrácnak. - Egy narancslevet kérek - mosolyogtam barátságosan a srácra.
Szomjúságom egy kávézóig hajszolt, így kelve-kelletlenül megszakítottam felfedező túrámat, és betértem a szembejövő, tömzsi építménybe. Kellemes, roppant vidám közeg, tömény kávéillat, de zsúfolt légkör fogadott. Hely és idő szűkében a pult felé vettem az irányt, hogy egy pohár feketét magamba önthessek. Ami persze nem öli a szomjat, de egy vámpírnak holt mindegy, lényeg, hogy folyjon. - Egy bögre feketét, két cukorral - adtam ki az ukázt, illemi formaságok nélkül. A bolydult kinti időtől az ember életkedve is elmegy, hát még az empátiája. Megborzongtam a hátamon futkosó hidegtől, és mancsaimat a gőzölgő italomra fogtam. Távozni készültem, mikor is a vaskos kávé és csokoládészag elült, és egy különös pikánsság csapta meg orromat. A mellettem ülő hölgyemény illatfelhője hozzám is elért. Vállammal kicsit meglöktem a leányzóét, amolyan játékosan. - Az idő egyre csúful, de a lányok szépségén ez mit sem ront- kuncogtam fel sejtelmesen. Elavult csajozós duma. A nők kedvence. - Neked, mint érintettnek mi a véleményed erről?
Csak ültem ott és szürcsölgettem a narancslevemet, közben gondolatban azon rágódtam, hogy mivel is üthetném el legközelebb a szabadidőmet. Talán felkeresem Jeremyt, úgyis olyan rég láttam őt utoljára. Hiányzik már a barátom. Nem sokkal később azon kaptam magam, hogy valaki finoman meglöki a vállamat. Mi a szösz, fordulok reflexszerüen az irányába, majd kissé ellenszenvesen és unottan emelem meg a szemöldökeimet, jelezve hogy nem estem hanyatt a dumájától. - Az, hogy igazán felfrissíthetnéd kicsit a szótáradat, mert ez a szöveg kissé elavult az idővel - felelem habozás nélkül, egy pimasz mosoly kíséretében. Nem igazán szívleltem a nőcsábászokat, mindegyikük ugyanarra hajt, nekem meg eszem ágában sincs azt megadni nekik. Plusz, a mellettem levő a tetejében még egy vámpír is.. A lehető legrosszabb kombináció. Nem állt szándékomban megjátszani magam, de egy valamire azért kíváncsi voltam, mégpedig az a srác reakciója volt. Érdekelt, hogy ezek után mi lesz a következő lépése. Ha jobban megnézem, nem néz ki rosszul, sőt.
A mondvacsinált bókomat rútul visszautasította, ami valljuk be, fájt, lebiggyesztettem hát ajkaimat. Nem is tudhatja, hogy egy ilyesmi dicséret lereagálásából mennyi mindent tudok kikövetkeztetni magáról a személyről. Ami őt illeti... Szeretem, ha valaki nem eszi a mázos szavakat, de a kéretlen dúvadság erőszakra kötelez. Szegény lány... pedig jó partinak tűnt. Rákacsintottam sejtelmesen a hölgyre, letornáztam magam a székről, és végigszánkóztam az épületen, belefúrva tekintetem az összes itt fogyasztóba, rávéve őket egy helyes mosollyal, hogy arcukat vonják a fal felé, szájukat pedig szólásra ne nyissák, majd kezemet összefonva, ártatlan félmosollyal tértem vissza hozzá. - Ne haragudj... Zavar a nyüzsgés - morogtam rekedten, majd mögé sétálva, szemérmetlenül tapogatóan átöleltem úgy, hogy a szorító karokból szabadulásra esélyt ne kapjon, illetve, hogy a füléhez férjek. - Gyönyörű vagy, Tündérkém - markoltam rá szeméremdombjára finoman, majd sürgetően hozzátettem. - De most valami másra vágyom - buktak előre fogaim, hogy feltépjék íves nyakán a hamvas bőrt.
Vegyes érzések járnak át mikor egyedül maradok, olyan fura megint önmagammal lenni, mert az elmúlt hetekben mindig volt társaságom. Most mégis egyedül maradtam, és unalmamban bementem az első könyvesboltba, hogy megvegyem az első olyan könyvet, amit úgy vettek, mint a cukrot. Így sikerült egy remek könyv társaságában elindulni a nagyvárosba, felfedezni az embereket meg persze az itteni helyeket. Vicki elhúzott ide-oda, elvitt különböző helyekre de azért mégis más, mikor az ember, saját maga fedezi fel a város rejtelmeit és ismeri meg a körülötte zajló dolgokat. Igen, talán a kíváncsiságom adja a löketet arra, hogy fogjam magam és járjak el otthonról. Több éven keresztül hallott voltam, a túlvilágból néztem az emberek fejlődését és vártam a családom tagjait, de egyik sem jött, unatkoztam, így alig vártam, hogy esetlegesen visszatalálok az élők sorába. S lám megtörtént, mindez tökéletesen bejött és most itt vagyok, egyedül ugyan, de ez nem sokáig lesz így. Mosolyogva térek be az egyik kávézóba, ahol lehetőségem nyílik elmélyülni a frissen beszerzett könyvembe. Az emberek mindeközben járkáltak mellettem, én pedig ügyet sem vetve rájuk olvastam bele a könyvbe. Eddig eléggé tetszett, és nem terveztem letenni a kezemből senki kedvéért, így ameddig be nem zár ez a hely, addig én itt fogok tartózkodni. Egy teával előttem, némi sütivel, egy jó könyvvel fogom eltölteni az időmet, társaság nélkül, de ez nem bánt. Jól érzem most magam.
Az a dolog, amire az imént kíváncsi voltam, azt hiszem, hogy értelmét is veszítette rögtön abban a pillanatban, ahogy felállt, majd megígézett mindenkit az épületben. Mi a..? Ez most komolyan arra készül, amire én gondolok? Mert ha igen nagyot fog nézni, amikor rájön, hogy a vérem csöppet sem olyan ízletes, mint azt elsőre remélte. Pontosan emiatt sem tiltakoztam. Hagytam, hogy tegye, amit szeretne, ha ennyire akarja, közben az arcomon végig ott virított az az önelégült vigyor. Ám, amikor átölelt, majd kezei olyan területre tévedtek, amit semmiképpen sem tűrhettem neki, nem bírtam tovább, minden erőmet beleadva tapostam a lábára a közepesen magas sarkú cipőmmel, majd szedtem le a kezeit magamról. Aztán ijesztő szemfogait kivillantva, megtörtént, amire a kezdetektől számítani lehetett. Felhasította a nyaki ütőeremet és szívni kezdte a véremet. Viszont nem bírta sokáig, néhány röpke másodperc múlva undorodva húzódott el a nyakamtól. - Na, mi van, Vámpírkám? - Fordultam felé, közben pimasz módon megemelve szépen ívelt szemöldökeimet.
Fogaim belesüppedtek a rögtönzött vérforrásba, és leküldtek néhány izmosabb kortyot száradó torkomon, nyelőcsövemen szélsebesen szánkózott végig a mélypiros iszap, egészen a gyomromig. A melegség megtöltött és elvegyült, szinte beterített. Ez a jóleső gyönyör eltartott néhány másodpercig. Majd jött a hideg zuhany, a langyos őrület izzani és perzselni kezdet, átoldalazott a féktelenül maró és erőszakosan bántó hatáshoz, és megállt az idő. Megtántorogtam, ujjaim igyekvően kaptak torkomhoz, ami szűnni nem akaró kínnak vetett alá. Fel-felhördült bennem a vámpír, de a dolgot csak-csak cselekedeteim tudták feljavítani. Kézbe kaptam egy kiszlapált sörösüveget, rászorítottam nyakára, és a pult oldalához csaptam. A jelenlévők bele sem pislogtak. Csend ült a teremben, az egyetlen hangforrást a hánykódó üvegszilánkok adták. Kikerestem a tömegből egy ballonkabátos, enyhén túlmázolt hölgyet, elé iparkodtam, közben nyelvemet nyújtottam, hátha a friss levegő lendít egyet rajta, majd gondolkodás nélkül megmártottam nyakában az üvegcsonkot. Az erek szakadtak, a csontok meghajoltak, a fej hátrabukott, kezembe fogtam, és sürgős jelleggel csapoltam le a verbénamentes "vértasakot". Az ominózus akció hamar lezajlott, hasamban összetűzésbe kerültek a különböző forrású vérlemezkék, és már csak néhány segítő ujj hiányzott. A pultba kapaszkodtam, ujjammal torkomat ingereltem, hogy kilökje hasam tartalmát a padlóra, hadd eméssze azt. A dolog határozottan segített az ügyön, de még mindig tropa voltam. Nyelőcsövem haláltusát élt át, gyomrom vergődött, pillanatok alatt legyengültem, de a korom itt is, mint mindenben, nagy segítségemre volt. A dologba belenedvesedő szemeimen düh fénye cikázott. Hülyére vett, nem szeretem, ha hülyére vesznek. Kezemet ökölre fogtam, hozzásuhantam, és olyan erővel képeltem fel, amilyennel én még nőt nem. A lány hátrabukott, és kiterült a hányásban. Fölé testesedtem. - Nem szeretnél te még egyszer összefutni velem, Szépségem - hörögtem hangomtól idegenül, majd kivágtáztam az épületből, hogy attól távolra a tisztítókúrát újra és újra megejtsem, kevesebb szem előtt. Mégiscsak az imidzsem...
Ezt követően olyan gyorsan történtek az események, hogy ép ésszel alig voltam képes felfogni dolgokat. A vámpír elhúzódott tőlem, látszott rajta, hogy mennyire rosszul érezte magát attól a tömény verbénától, amit az imént saját akaratából kiszívott belőlem. Olyan gyorsan cselekedett, hogy az egyik percben még mellettem volt, a következőben meg már az épület túlsó felében csapolt le egy másik lányt. - Így jár az, aki meggondolatlanul cselekszik! - Kiáltottam utána magabiztosan, hisz ha nem ugrik olyan sebesen a nyakamban, most semmi baja nem lenne. Ám, amikor ismét előttem termett, majd teljes erejéből úgy vágott pofon, hogy hanyatt estem, egyenesen a hányásba, akkora mértékű gyűlölet alakult ki bennem az irányába, ami nem múlik el olyan hamar. - Pedig össze fogunk mi még futni! Ezt megígérhetem! - Üvöltöttem utána teljes torkom szakadtából, olyan hangosan, hogy azt mindenképpen meghalja. Mert tudtam, hogy meg fogja. Annyira messze nem járhat még, hogy ne hallhassa meg. Ez megtorlást kíván. Folyt: valahol máshol
Mindig is nagy újdonság volt újabb és újabb teremet megismerni a városban, annak ellenére, hogy jó ideje itt vagyok. Szerettem az ismeretlen helyeket, hiszen az ilyen helyeken valószínűleg az emberek sem ismernek engem. Ennél jobb pedig aligha szükséges a tökéletes élethez. Legalábbis én így vagyok vele. Más pedig - ilyen meglepő - nem érdekel. Amúgy is... kellene egy friss kávé. Méghozzá jó forrón. Mindjárt lefagy a kezem, és úgy általánosságban az egész testem. Mióta visszatértem az élők közé hosszas időszak után, hajlamos vagyok odafagyni egy-egy székhez vagy kanapéhoz a hotelban. Nem ártana erőt vennem magamon, és beruházni pár új göncöt most, hogy közeleg a tél, de nem vagyok egy nagy ínyenc ilyen téren. S én egészen mást akarok egy nőtől, nem új ruhatárat. Valljuk be, ők ehhez értenek a legjobban. Hogyan hozzunk össze a férfinak új ruhatárat. Nem mintha lett volna részem valaha is kapcsolatban, ahhoz mindenki elmebetegnek és kívülállónak tartott. Körülnéztem a helyiségben, és végigmértem a szabad helyeket. Nem mintha annyira ne találnék helyet, ha akarnék. Hiszen van két elbűvölő szemem, amit bármire használhatok. Bár ebben a városban már semmi sem biztos. De az utóbbi szokásaim szerint az, aki beszól, vagy éppen modortalan irányomba, az körülbelül egy óra múlva felismerhetetlenül fekszik valami konténerben a város egyik szegletében. Velem nem érdemes szórakozni, kár, hogy ezt nem látják rajtam nagyon sokat. De hát... a hibáiból tanul az ember. Végigmértem az emberkéket, hogy a kávé mellé valami édességet is válasszak... leginkább nők között keresgéltem, hiszen nem férfivfaló vagyok, még ha aberráltságom netán erre is utalt volna. A nőkhöz vonzódom még mindig. De ahogy tekintetem tovább kutatott, egyszerűen ledermedtem, mikor egy barna hajtömeget meglátva felismertem azt az arcot... Elodie arcát. A fészkes fenébe, mit keres ő itt?! Nem is érzem, mikor a lábaim elindulnak... de közeledtem felé, és mikor az illata megcsapta az orromat, mélyet szippanrtottam a levegőbe. - Hm, milyen kellemes meglepetés... kedvesem. - bukott ki belőlem, ahogy egy ravasz mosoly jelent meg szám szegletében. Bizonyára emlékszik rám. Felejthetetlen vagyok, az isten szerelmére! Főleg kettőnk esetében. Én áhítoztam rá.. de ő... hagyjuk! - Azt hittem, meghaltál. Sőt, láttalak koporsóban feküdni! Mi történt?
Munka. Mennyire negatív felütésű egy átlag polgár szájából napjainkban. Napjainkban - horkantottam fel -,nem, már évszázadok óta. Fárasztó, megterhelő, szívja az életkedvet, időt, amit másra fordítanánk, az energiát, az életet. Bolondok egytől egyig. Mióta a városba értem, másért sem epekedtem, minthogy régi jó hivatásomnak adózzak, viszont míg megfelelő körülményeket nem teremtettem annak űzésére, kénytelen-kelletlen meghatározhatatlan ideig le kellett mondanom róla, mily kár. De... a mai nappal újra forog a fogaskerék, működik a gépezet. Mindenem megvan hozzá, hogy a letelepedésemet követően szenvedélyeimet is visszaszerezzem. Takaros lakás, segítő szobatársak, izgalmas munkaeszközök. Már csak az alany hibádzik, hiányát pótolni is fogom, sürgősen. Ezért, és nem más okból tértem be a "cafe pub" táblára rótt gyöngybetűk alatt megtestesedő kétszárnyú üvegajtón. Úgy ám. Nyugodt voltam. Végtelenül nyugodt. Lustán battyogva közelítettem meg a többiektől oly távol lévő nárciszokkal eltakart kopott farost dohányzóasztalkát, hozzá tartozó koszos narancs ülőgarnitúrát, ahonnan a legtartalmasabb volt a látvány. Levegőbe szippantottam. Nehéz, ólmos oxigén dulakodott tüdőmbe, a vadászat izgalma ragadott el. A hely zsúfolt volt, tele potenciális áldozatokkal. Szemem rugózott rajtuk: az a kis szőke a könyvekkel, a foga sárga, de az arca kerek. Oh, az a kerek arc. Ott a kis fekete! Szája cserepes, melle alig... És a sarokban a barna... Vállas, igen, hasán dudorodik a babaháj, tokás nyaka előrebukik, gerincferdülés vagy csak álmatag? Ki akarom deríteni, belevágni a baltát, lehámozni a húst, a zsírt... vizslatni a csigolyákat, hallgatni a sikítást. Izgatott lettem. Vámpírok, boszorkányok, farkasok illatának elegye melengette szívemet, szinte felüdülés volt körükben lenni, mint egy bizalmas, egy srác, aki közéjük tartozik, egy barát, egy társ..., akitől nem féltik a titkukat. Hallom mindegyiket... Mindegyiket! A bolti lopást, a hancúrt a főnökkel, csalást a vizsgán és a torkosságot azzal a habos süteménnyel, pedig már az ötödik kiló mínusznál jár! Az ötödiknél! Cipők kopogása... Valaki közeledik.
Bőven van, mit feldolgoznom. Például azt, hogy Ryan-nek van egy lánya. Nem tudom, hogy ezzel az egésszel mégis, hogyan kellene nekem megbirkóznom. Láthatóan a lánya kedvel, amit nem tudok még hova tenni. Igazából az egészet nem tudom hova tenni. Azt hittem, hogy ketten leszünk és boldogságban élünk egy darabig a gyereket vámpírlétemből fakadóan nem is gondolkoztam. Szerettem volna családot, de furcsa, hogy így a nyakamba szakadt. Azonban be kell vallanom, hogy a kislány kész tünemény. Nem tudnék ártani neki és azt mondani, hogy vagy ő vagy én. Benne van egy kis darabka Ryan-ből és pontosan ezért is kell szeretnem azt a kislányt is. A gondolatmenetemet egy kávé közben szerettem volna egy kicsit jobban kirészletezni és kiszínezni. Egyenlőre még nagyon zavarosak a számomra. Az érzéseimre kellene hagyatkoznom vagy valami olyasmi. Az egyik eldugottabb asztalnál foglalok helyet, hiszen most egyáltalán nem vágyom társaságra, majd miután megérkezik a kávém kavargatni kezdem és a tekintem egy pillanatra sem ereszti hullámzó felszínét. Nem tudom, hogy mennyire fog jól állni nekem ez az egész anya szerep vagy pót anya.. Nem is tudom, hogyan fogalmazzak ezzel kapcsolatban. Semmit sem tudok, hiszen a lelkem mélyén én sem vagyok több egy gyermeknél. A lelkem legalábbis határozottan megegyezik egy apró gyermekével, aki nem tudja milyen döntés hozzon az élet nagy kérdéseivel szemben. Hátra-hátra pillant támogatásért, de már nincsenek szülők a háttérben, hogy segítsék minden egyes lépését. Ez pedig rettenetesen fáj. Tizenhat évesen elveszítettem az édesanyámat és az édesapámat még azelőtt, hogy megtudhattam volna ki is ő vagy bármi.. Fel kellett volna nőnöm ezeknek a szomorú történések hatására, de képtelen voltam. Még mindig nem vagyok elég erős, hogy fejest ugorjak a kihívásokba. Mindig van egy aprócska, kis hang, ami azt mondja gondold át még ezerszer. Nem egyszer, hanem ezerszer. Kész vicc az egész. Mikor már azt hinném, hogy lesz végre egy kis nyugtom, hogy tényleg élvezhetem a helyzet adta lehetőségeket, akkor dől minden össze. Nagy sóhaj kíséretében temetem az arcomat a kezeim közé és legszívesebben soha többé nem bújnék elő védelmükből.
Beszippant. Megrekeszt. Befalaz. Lenyűgöz. Tökéletes - futott át az agyamon. Állam alá nyomtam kezem, lapultam, mint vadászeb - közvetlenül egy rúzsfoltos korsó mögött, és elnéztem a zsákmányt. Borítja egyáltalán zsírpárna azt az arasznyi derekat? Tört-e már csontja? Heges a bőre? Visel anyajegyet? Hol és miért? Van anyja? Csalta meg már a párját? Büszkén hordja szemfogait? Ráztam a bokám, izgultam, azt hiszem, lázasan és eszelősen meresztettem szemeimet, agyban már lapoztam is fel a rutinlépéseimet: odamegyek, üdvözlöm - illedelmesen és büszkén, italt ajánlok neki, kedves szavakat, érdeklődöm hogyléte felől, megnevettetem, meg ám! Sétára invitálom, majd egy kósza pillanatban...beáll a sötét, lebuknak a redőny fogai. A teljes procedúra... kecsegtető és hízelgő, de marhára időigényes. Túlságosan izgatott vagyok és tettre kész. Kihúztam hát magam, elléptem az asztaltól, megkerestem az övét - elnyomott légzéssel, nesztelenül, elléptem széke mellett, és egy váratlan pillanatban hátracsavartam törzsemet, megragadtam a helyes arcocskát, tekertem egyet, kitörtem a nyakát. Feje az érkező vállamra bukott, belerezzentek pilláim, megemeltem az élettelen testét - finoman és törődően, majd kisuhantam vele a szabadba.
Folyt.:https://risingofthemortals.hungarianforum.com/t2889-alagsor-jared-dolgozoszobaja ઈ Zene :https://www.youtube.com/watch?v=qpgTC9MDx1o ઈ Note ઈ Words
A mai napom a töménytelen semmittevésből állt ki, de szerintem egy ilyen kevés lustaságot megérdemlek. Igaz, évekig halott voltam, akkor lett volna alkalmam és lehetőségem is a pihenésre, de akkor valahogy nem ez foglalkoztatott. A többieket kerestem, de most, hogy egy részét a régi életemnek visszakaptam nem tudok mit kezdeni magammal, ráérek lógatni a lábam és belerázódni az itteni életbe. Nehezen megy, még nem igen szoktam meg a mai társadalmat, szokásokat a ruházat egyenesen a falra tud mászatni bizonyos esetekben. Ha az apám látná mi van most rajtam, s mennyire kilátszik belőle a lábam biztosan megbüntetne miatta, de ez itt, ebben a korban elfogadott, sőt elvárják, hogy mutogassuk a lábunkat. Milyen fétis ez már? Lényegtelen, jelenleg sem a körülöttem lévő emberekre figyelek, hanem elmélyülten olvasok egy könyvet, mely rengeteg érzelmet váltott ki az elmúlt hónapokban a fiatalokból. Ígéretesnek tűnik én pedig kutyakötelességemnek érzem elolvasni eme remekművet, meg amúgy is, unalom ellen ez a legjobb dolog, amivel foglalkozni lehet. Egyik oldalamon gőzölgő tea van, a másikon egy jegyzetfüzet és egy ceruza, mintha tanuló lennék, aki egy művészeti kávézóban ül és várja az ihletet, meg az információt, de közben remekül szórakozik, hiszen hipster, mindenki megnézi. Igen, már ilyen szavakat is ismerek, pedig csak két hónapja vagyok életben. Feltámadtam, de fura kimondani. Észre se veszem, ahogy járkálnak mellettem az emberek, ahogy azt sem, hogy valaki felém közelít. Csak a hangjára figyelek fel, kissé össze is rezzenek mikor meglátom a nagyon ismerős arcot. Matthias, istenem mennyire érdekes egy személy volt az életembe! Sajnálom, hogy nem tudtam viszonozni az érzéseit, de engem mindig is Andrew érdekelt. Megigazítom a hajamat és kérdőn pillantok végig rajta. - Elnézést, ismerjük egymást? – úgy teszek, mint aki nem tudja ki is áll vele szembe, pedig nagyon is jól tudom. De ha tudatlannak teszem magam akkor lógva hagy, és elmegy. Jó lenne. – Fogalmam sincs miről beszél, nem haltam meg. Koporsóban sem jártam még egyszer sem, majd később. – óó, mintha nem ismerném azt a szagot, évekig megvolt telve vele az orrom. De félek, nagyon is, mert bármit mondok Matthias úgyis tudja mi az igazság, remek a memóriája.
Másnak kellemes. Nekem nyersen és tabu mentesen kellemetlen nap mint nap úgy sétálgatom, úgy koptatnom a járdát mintha egy lennék a sok emberszabású között. Nincs nyilvános bíróság...nyugodtan valljunk szint a közönségnek. Az én emberségem kinézetben roppant jól átüt. De ez az első egyben utolsó közös jegy. A többi, ami voltaképp étkezési szokásaimra tér ki, tökéletes ellentéte az emberségemnek. Mostanra nyilvánvalóan látszik, miért olyan idegen a jelenlétem ha az utcákon bóklászok. Az embereket, pont az én embertelen hajlamaimért elkerülöm...egy figyelmes gesztus. Ugyanakkor egy gátló tapasz is, hogy ne kisértsen meg a gondatlanul feltépett vér illata. Két fajt ismerek ki alaposan magamban. Az egyik munkáért, a napok monotonítása ellen küzd, míg a másik vérre éhezik savanyú káposztaleves helyett. Elég idő adódik magamon zsörtölődni, megint, de mivel az emberi tömegben még nagyobb a veszélyt-jósló sérülés, így kényszerítve lépteimet egy kávézóba vezetem. A koffein valamilyen szinten elnyomja bennem a lankadatlan éberséget, vér után koslatva. Vicces...az embereknél ez ellentétes hatást ér el. A pincérnő érkezésem során elémbe terem, ki figyeli honnét ilyen iziben. Elsétálok mellette, megszokottan a napszemüvegemet magamon felejtve. Egy ablak melletti asztalnál vetem keresztbe a lábamat. Egy hosszú kávéra adom fel a rendelést, miközben a helyet ideálisan kiválasztva kitekintek az ablakon. Vizuálisan nem igen jön meg a vér-étvágyam. Inkább a finom szagokra szoktam átmenni vérszívóba. - ...köszönöm. - felelem párhuzamban a kiérkező kávéra. Kapkodás helyett, a terepszemlémet egy-egy korty kávé követ. Már is jobb...kezdek feloldódni a megrögzött figyelmemben. Természetesen a végkifejletig egy csésze kávéval nem érem be. A kávéház a maga hangulatiságával mégis rátesz egy lapáttal. Mennyivel jobb itt ücsörögni mint kint feszengve kivárni mikor történik valami fogamra-való baleset, incidens. Itt, kis mértékben meggátol a cselekvésben mindenféle külső tényező. Szerencsére.
Élesen szólt az ajtófélfára aggatott csengettyű szava, jelezve a kávézó apraja-nagyjának az új jövevény érkeztét. Hívott a zene, a sűrű csokoládé és a forró fekete tömény illata, a jóízű hahotázások, maguk az emberek. Épp a múltkor tűztem napirendre az életmódváltást, az elkeseredettből valami kevésbé képlékeny, életigenlő modorra lenne előnyös cserélni - tekintve, hogy az előző egy roncs reményével kecsegtetett, de míg a nagy koncertek, utcai bandázások és a fesztiválok ábrándja hamis vágyakká tömbösödnek, addig a a bokakocogtatásom és a remegő ujjaim igazán valósnak tűnnek most, ahogy elkapok néhány engem ostorozó pillantást az italozók között. Öltözékemhez képest magaviseletem ellentmondásos és karcsú. Első "vissza az életbe" próbálkozásomhoz úgy véltem, nem adva alább, csinos, lenge és nyárias hacukát választok, bár a tél lába lógott a kései őszbe, lábamra bakancsot húztam, fejemre kalapot, kétségbeesett tekintetemet vaskos üvegű napszemüveggel takartam. Még mindig pofátlanul szörnyen kezelem a helyzetet, a nyilvánosságot, az embereket. Vállam előre bukott, ujjaimat kislányosan tördeltem, s nem is éreztem magam többnek egy kislánynál, ugyanannál, aki félt a sötétben, s félt a nappalban, mert hitte, hogy a sötét meghúzza magát, de jelen van, megbúj a bokrok árnyékában, a lemenő nap sugarában, az idegenek szemében. Pincérfiú baktatott felém, kezére hosszú rongy csavarva, nyakában csokornyakkendő, kezembe nyomott egy itallapot, és az asztalok felé intett - válasszak. A magamon érzett tekintetek megizzasztottak, muszáj volt erőt erőltetnem magamba, ahelyett, hogy felvenném a nyúlcipőm, s meg sem állnék hazáig, akármennyire hízelgő is a gondolat. Vállaimat hátrahúztam, női tartást vettem fel, s emelt fővel, hetykén haladtam végig az emberpillérű sorfalon. De a tekintetem... minden félelmemet visszaadott, félelmet a többiektől, s magamtól, a tettektől és a szavaktól, a történetemtől és az övéktől, mindent az okuláré fedett, mindent. Clarissa, ne görcsölj rá! Leülsz, megiszol egy poralapú Cappuccinot, és húzod el a csíkot. Kezdésnek nagyszerű lesz! Hallgattam a belső hangra, és kapkodva közelítettem meg a kiszemelt sarkot, szinte én is elhittem azt a magabiztos temperamentumot, amit sugallhattam. Megtorpantam. - megtört a felvett magabiztosság. Látókörömbe ismerős, bár rég feledett arc hasított, majd aztán fájón belsőmbe. Mit...? Megdörgöltem szememet, hátha agyam hamis képet vetít elém, de semmi. Olyan húsvér valójában tengett-lengett itt, mint ahogy azt én teszem. Leblokkoltam. Csak álltam ott, elmémben fel-felköhögött néhány régi emlék, elmulasztott szó, elkótyavetyélt év. És ő.. Ewan Matthews. Pici szelete életemnek, de szelete. Félszegen intettem neki, majd, mintha mi sem történt volna, helyet foglaltam egy üres asztalnál, szinte az említett alak mögött. Most mi a csodát fogok csinálni?
Ez a napirendbe ütemezett kis unaloműzés, kezd sokkal figyelemfelkeltőbb körökben mozogni. Talán ezt a tévképzetet az is megerősíti, hogy emberek között gyakoribb az olyasfajta a történés, amit a legképzettebb, élethűségre törekedő szappanopera sem tudna átadni. Mind olyan abszolút cselekmények, melyek hétköznapinak vannak elkönyvelve. Az ablakon keresztül megnyílt világ, egy vérbeli színdarabi előadás. A bent zajló történések sem marad figyelmen kívül. Fejemet megfontolt mozdulat sorból körül forgatom a közepesen telt-házas helységben. Sehol egy aggasztóan szögre ékelt: "ne dohányozz a képembe" jelző tábla. S ahogy látom, ott valahol a sarokban még a dohányfüst csóvája is láthatóan kivehető. Ezek szerint nem ártok semmilyen egészségileg alultáplált léleknek azzal, ha most egy slukkot elszívok időszerű egykedvűségemből. Tradicionális képkockaként gördül le, ahogy zsebemből előkészítem a gyújtásra szánt cigarettát. De az ilyen eseményre szánt hamuzót, nem lelem kéz közelben. Egy másik helyen azonban érintetlenül díszeleg. Térdeimet megfeszítve készülnék megemelkedni az asztaltól, de frontálisan ért üdvözlés állítja meg bennem a cselekménysort. Egy széles, kosztüm kalap, és egy tekintett mustráló óriás szemfedő. Egy meglepetésszerű gesztus, egy kivehetetlen ábrázatú spinétől. Most kedvbéli viccelődésnek szánta ezt jelentéktelen köszöntést, vagy én vagyok látás sérült hogy nem észlelem ki integetett a szemüveg mögül? Ráadásul messzebb van ahhoz, hogy valami sajátos stílusjegyet elkülönítsek rajta. Értelemszerűen annál az asztál foglal-helyet, amit nem sok híján a hamuzóért majd bezsebeltem. Naná! És még ismernem is kellene? Jézusom...hízelgőnek kéne hogy vegyem, - hát egyértelműen egy férfinak azt kellene. De fenemód idegesített, hogy nem tudtam mégis ki kíséreli meg elvonni figyelmemet köszöntésével. Hátamat egy-ütembe tolom a szél vastámlájának, mikor ő kényelmesen elhelyezkedett roppant jó választott székében. A fenébe is, mikor gátolt meg egy nő jelenléte a cselekvésemben? Az iménti, elbukott suta próbálkozást rámenős formára váltottam, s szemérmetlenül a nő elébe ültem. Megszólalásom hallgatag, és csakis a hamuzóért nyúlva mutatok bármiféle kezdő lépést. Határozottan várok az ő indító dialógusára, belefoglalva a magyarázatot is erről a szertelen nagy barátságos üdvözlésről. Ismervén a nő dac erejét, én magam teszek neki szívességet, és megtöröm végre ezt a irritáló csöndet. - Ismernem kéne téged?- noha nem látszik teljesen, de szemöldökömet jócskán felemelem a sötét szemüvegem takarásában, a számon-kérő kérdést mentális leckének feladva számára.
A pincér megváratott. Az óra ketyegett. A csend beállt. Talpam szakadatlanul járt az asztallap alatt, kezem a terítőt gyűrte, de a percek olyan komótosan közlekedtek, mintha tudták volna, valami van a levegőben, velemi közeledik, hevül, izzik és robban. Ez a gondolatsor vert tábort elmémben, és ott pedzegette kíméletlenül azt a kurta fonalat, ami az összekötő elemet képezte épség és sérülékenység között. Ez tartott egyben, s amint a rugalmasság alább hagyott, én úgy törtem meg. Mi lesz már? Meddig tart összedobni egy kis meleg italt? Dolgozik itt valaki? A fenébe is! A súlyos levegő megtapadt tüdőmbe, és megrekedt légcsövembe. Élveznem kellene ezt? Kiakaszt! A gyomrom görcsbe rándult, és ahogy gyűlt bennem a feszültség, éreztem, ahogy ínyem belesajdul, szemfogam pedig kijjebb húzódik. Aggodalmam okot talált magának, Ew egy pillanat múlva a szemközti széken találta magát, kérdőre vont, én pedig köpni-nyelni nem tudtam. Hátrahőköltem, kezemet rögtön ölembe rántottam. A pillantnyi megszeppenésből nehezen találtam kiutat. Clary! Úgy bebugyoláltad magad, hogy fel sem ismert volna, ha nem intesz neki. Lehetetlen alak vagy. Szavak helyett lefejtettem magamról a szemüveget. - Meg sem ismersz, Ew? - húzom félmosolyra ajkam. Mitől félsz, Clary? Már megint mitől?
Nem tudom higgyek e a szememnek. Pedig ésszerűen azt kellene tennem. Azért mégis megkísérlem levakarni magamról a sötétítő napszemüveget, hátha akkor jobb fényben tűnik fel rég elfelednek hitt arcvonásai. Tükrözve mozdulataimat, ő róla is lekerül ez a hihetetlenül leplező maszk...és valóban ő az! Egy időben nevetnék föl és panaszoló sóhajt eresztenék ki a szám közül. Ennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ne ismerjem meg ifjú éveim megtestesítő rossz kislányát? - Clary...tényleg te vagy az? - utólag, csodálattal telítődött ábrázattal kérdem, ahogy tetőtől-talpig végig mérem. Szóval ilyen hatást gyakorolt volna az öregedés arra a fiatal bajkeverő spinire? Hát meg kell, hogy mondjam, neki az évek szemlátomást nem okoztak olyan kinézetbeli különbséget! Sőt...inkább nőiesebbre kovácsolták, az ártatlan kislány küllemet. Levegőt vennem már nem volt olyan ütemes mint az előzőkben...valljuk be, ténylegesen meglepett a váratlan feltűnésével. Mégmielőtt bele indítottam volna őt a "hogy kerülsz ide?" szlogenű beszédembe, jóval előtte, magamhoz követeltem a pincérnőt. - Két pohár vörös bort, legyen szíves! - az utasítást rögtön felvezettem. A legjobb módon értésére szerettem volna adni, hogy ezt pillanatot meg kell ünnepelni. Meglepetésszerű találkozásunkat ennyivel muszáj kifejezni. Egy pillanatra magam elé meredtem, majd lassan végül felemeltem a tekintetem a jellegzetes gesztenye-barna szemeibe. - Minek köszönhető ez a rendkívüli látogatás? - sikerül végre furdaló kérdésemet feltennem neki, mialatt a kért italok kiérkeznek az asztalra. Természetesen az örömöm szívből jövő mosoly kísért...valahol azonban, a józan eszem azt a mondat sugallta: "milyen célból került elő ilyen nem várt módon?"
Ahogy a meglepetés maga alá gyűrte gyanakvó tekintetét - maga sem hitt a szemének, az én aggódásom úgy fátyolosodott el. Annak ellenére, hogy a gombóc megülte torkomat, egy régi láz söpört végig elmémben, egy elfelejtett vadóc hangján szóltam fel, s egy szabadságot kiáltó, kalandra éhes csillogásba költözött tekintet vált ékszeremmé. Mindezt ő váltotta ki, a magával hozott emlékekkel. - Nézz rám, Ew. Az egyetlen és megmásíthatatlan - tárom szét karom, vigyorom kísér. A pincér megérkezett a megkésett italommal, én pedig egy zavart intéssel hessegettem tova. Bor, a bor jobb lesz. - Itt lakom - Zárom rövidre. - De téged határozottan nem láttalak még errefelé! - bököm meg vállát mutatóujjammal azzal a célzattal, hogy a sovány válaszomról rá terelődjön a szó. - Csak nem valami bajba keveredtél, ami eddig üldözött?
Sokáig töprengtem, hogy vajon milyen ürüggyel tévedhetett ide? Milyen ígért fuvallat térítette be épp ebbe a kávézóba? S vajon mennyi ideig hagyta, hogy bujkálása vadóc szabadságát felzabálja? Valami történt. Biztos hogy történt, hiszen a szemein keresztül érződik a bohém és önfejű életérzésének hiánya. Belsőleg is más formát öltött. Egy eddig idegen, tapasztalt nő szerepét öltötte magára, a tartásával, erőltetett hangszínével és mimikájával. Valami bizonyosan megváltozott. Egy ilyen egyedi viselkedési normát csak egy fájdalmas lelki trauma formálhat ellentétes irányba. Mi történt az én jól ismert, csintalan bajkeverő Clarissámmal? - Egyedi, ezt aláírom...de valami nem illik teljesen a képbe. Ha nem ismernélek, még azt hinném tréfából keltenél bennem kételyt. - felelem, miközben az intenzív vöröses színben ázó, fél édes boros poharat a számhoz emelem. Újból rávetem pillantásomat, mintha a külső tényezőiből előbb értesülnék a válaszadásáról. Ismerem annyira Clarissát, hogy tudjam milyen testbeszédi hibákat követ el, mikor hazugságba kezd. Legelső árulkodó jel, mikor az óramutató irányában megegyezően megcsavarja az orrát, majd a lábait keresztbe veti. Utána jön az a kényesen magas hangszín, amit egy feslett mosoly kísér. Reméltem, hogy újbóli találkozásunk alkalmával nem nyúl ilyen kibújó taktikákhoz. Megfigyelési készségem mozzanatról-mozzanatra végig kísérte őt, mikor még nagy példaképben tartottam hihetetlen bátorságát és önbizalmát. Mai napig csodálom határozott szellemét. Főleg a közös kalamajkánk megtörténte után. - A szüleim rigolyái üldöztek ide... - iszok bele tartalmasabban a poharamba. Még régebben, alaposan belevezettem családi hátterem rejtelmeibe, így hát nem igen volt min törni a számat előtte. - ...hiszen te is ismered őket, hogy milyen kiállhatatlanok. - fejtem ki velős szószámmal a történet, miután újból beleiszok a félig hiányos üvegpoharamba. Hiába, az ilyen jellegű beszédtémákban, józan válaszadással nem lehet lecsillapítani az érdeklődést. Az emlékezés másodperceiben szökik fel szemöldököm, idézve a magam fájdalmas gyermekkorát és szívtelen bánásmódját. - Tehát ésszerű kiút csak a költözésben lehetett...így most egyetlen beszédpartnert egy koszos, nyávogógépben lelem. - a kijelentést keserű, ugyan ironikus mosoly követ. Nem tudom eldönteni, hogy inkább szánalmat keltő vagy hatalmas mérföldkő a meghozott döntésem. Persze, a gondtalan családi-fészektől nehéz megválnia az ember fiának. Én azonban már pubertáskoromban a fészek elhagyásába temettem gondolataimat. Ilyen a megszokott családi krízis ha valaki félvér egyénként születik.
Megütközve kaptam szemem az asztallapra. Azt állítja, hogy ismer. Ismerne? Nem ismer. Miért hazudik? Körmöm a fából ácsolt szék peremét kaparta olyan dühösen, mintha magának akarná az egészet. Találkoztunk volna már? Bizonyosan. Beszéltünk? Keveset, s többnyire ő. Csináltunk baromságokat? Sajnos. Ez még akkor sem jelenti azt, hogy ismer. Senki sem ismer! Főleg ő nem. Nem tetszik ez nekem. A víz kivert, s három szabályos csíkban szaladt végig halántékomon. Gyomrom összeszaladt, és megrökönyödve kerestem a kiutat. Fecseg velem? Miért? Miért jött ide? Megragadtam a boros poharamat, de azzal a lendülettel úgy megbillentettem, hogy összemázolta a blúzomat. - Elnézést - motyogtam zavartan, és kitántorodtam a mosdóba. Éreztem, ahogy kicsúszik a lábam alól a talaj, és tudtam, csúnya dolgok történnének, ha most elengedném magam. Kivágtam az ujjlenyomatos ajtószárnyat és legyűrve a tumultust sajátítottam ki magamnak egy szűk, szelíden mocskos fülkét. Lekuporodtam a csésze elé, a hideg, márványozott csempére. Egy csődtömeg vagy. Egy szerencsétlen. Egy káosz. Egy káosz ezen az istenverte golyóbison! Vártam, hogy megüresedjen a hely, hogy egyedül legyek, de az az utolsó buksza annyit pepecselte magát a tükör előtt, hogy kénytelen-kelletlen idegemben nekirontottam és kitekertem a nyakát. Elhasalt a padlón. Kikészültem. Végtagjaim remegtek, ajkam lekonyult, szemem nedvesedett. Meghalt. Percek teltek el, és már magam sem tudom, hogy fértem ki azon a tenyérnyi ablakon, de talpam már az avart verte. Csak haza akartam érni.
१ Megjegyzés: Köszönöm a játékot! Sajnálom, hogy így lezártam, de Clarissának muszáj volt besokallnia. Legközelebb találkozunk :$ १ Words १ Zene
Kezdőlap
१ Zene: 
Sajnálom, hogy így lezártam, de Clarissának muszáj volt besokallnia. Legközelebb találkozunk :$ १ Words १ Zene