Shaylee && Matthew

Az élet játszik velem, de tényleg.. egy ostoba és elég kegyetlen játékot játszik velem, melyből sosem jöhetek ki győztesen, de tényleg nem.. miért kellett újra látnom őt? Miért kellett megkapnom azokat a képeket, mitől vezérelve döntöttem úgy, hogy nekem itt kell kikötnöm? Talán a karma miatt van, hogy életem során annyi rosszat tettem, ez a büntetésem, látni a hölgyet, akiért egykoron mindent megtettem volna, aki elveszett egy életre a szemem elől. Azt hittem mostanra már halott lesz, hogy lejár az ideje és meghal, de nem így lett, egyáltalán nem. Itt van és láttam, megpillanthattam őt, érezhetem most is illatát, mely körülölel. De fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem, talán menjek oda és szólítsam meg? Kérdezzem meg tőle, hogy hogy van? Esetleg bókoljak neki? Nem, az lesz a legjobb, ha itt fogok várni és megvárom, míg kilép azon az ajtón, melyen nem rég érkezett. Kinek kéne galiba? Talán örül is neki, hogy megszabadult tőlem, talán nem is akarna engem sosem viszontlátni. Annyi alternatíva pörög le a fejemben.
Nem, nem is figyelek fel rá, hogy mi történik. Csak vagyok ott és várok, várom hogy elmenjen, de nem akarom.. eljöttem ilyen messze, életben van és nincs semmi baja, majd kicsattan az erőtől, mindemellett vérének édes illata csak csábít. Végül elindul kifelé, elindul.. nem biztos, hogy újra fogom őt látni, talán sosem látom újra, vámpírgyorsasággal termek előtte és a másodperc törtrésze alatt ragadom meg az ő kezét és a kutyájának a pórázát, ennyi idő alatt nem fulladhat meg.. majd kint termek a sikátorban velem. Hátát a falnak nyomom és úgy nézek a szemében. - Micsoda tréfát űz velem az elmém, hogy téged véllek látni? - teszem fel a kérdést, inkább magamnak, mint neki. A kutyája elkezd ugatni és már nekem is rontana, mikor a szemébe nézek és megigézem. - Csendben csak ülj meg. - utasítom és ő engedelmesen teszi azt, amit mondok. Végül újra csak a lányra emelem a tekintetemet.. remélem nem tesz semmilyen meggondolatlan dolgot, magam sem vagyok messze attól, hogy lesokkoljak.

Shaylee && Matthew

Nem értem, hogy hirtelen mi történik, miként lehetséges az, hogy itt van. Azt hittem, hogy meghalt, vagy rég elfelejtett. Mi van akkor, ha ez csak a képzeletem szüleménye és nem is a valóság. De itt van, látom őt és talán érezném is, ha kinyújtanám a karomat, de még se teszem. Inkább próbálok menekülni, mintha éppen fulladoznék és az életemért küzdenék, pedig nem is kellene, vagy mégis? Magam sem tudom, de mielőtt kijuthatnék máris ott van előttem és a kezemet is elkapja. Meglepetten pislogok párat, mert nem akarom elhinni, hogy ennyi ember előtt tényleg használta a képességét. Mielőtt viszont megszólalhatnék máris kint vagyunk és a hátam a sikátorfalának simul. Nagyot nyelet, de még se mozdulok, ha elengedte a kezem, akkor csak leengedem magam mellé.
- Ezt én is kérdezhetném! – szólalok meg alig hallhatóan, mint aki nem találja a hangját. Óvatosan nyúlok az arca felé, mintha csak meg akarnék győződni arról, hogy itt van és ez nem képzelet, de még se vagyok képes rá. A kezem lehullik magam mellé végül. – Te megőrültél egyébként? – csattanok fel végül, miután a kutyát is rendre utasította. – Tényleg ennyi ember előtt kellett használnod a képességedet? – háborgok egy sort és ennek köszönhetően a közeli kuka is elszenvedője lesz, mert az erőm most azt találja meg és repíti a másik falhoz, mire riadtan rezdülök össze. Ez még Matt számára is új lehet, hiszen az erőm még csak most kezdett el megmutatkozni. Hajdanán nyoma se volt. – Hogy kerültél ide? Azt hittem, hogy meghaltál… - pillantok rá végül ismét kicsit megenyhülve, de bármennyire is szeretném megérinteni még se teszem, mintha csak attól tartanék, ha hozzá érek, akkor elillan, mintha sose létezett volna. Na meg ott volt az is, hogy biztosan magyarázattal tartozok neki én is, de nem tudom mit mondhatnék, mert a múlt emlékei eléggé erősen törnek rám, hogy milyen fájdalmas volt az a pillanat, amikor elveszítettem a gyermekünket, és milyen érzés volt az az üresség, amit éreztem utána, de erről semmit se tudhat, hiszen hajdanán se mondtam el neki, hogy babát várok…

Shaylee && Matthew

Automatikusan cselekedtem és egyetlen pillanatra sem gondoltam bele, hogy ez milyen következményekkel járhat, talán nem is érdekel.. egy dolog számít csak most, hogy ő itt van és életben van, hogy azok a képek nem voltak hamisak és minden igaz.. Nem keresett, lemondott rólam, de én is ezt tettem, azt hittem már jó sok éve halott. Egyetlen kérdés lebeg előttem, egy olyan kérdés, melyet fel kell tennem mindenképpen.. Hol van a gyermekem és életben van? De nem, nem tudom ezt tenni, talán félek a válaszoktól és félek attól, hogy mi történne utána, de nagyon megszólalni sem tudok. Csak állok ott és próbálom elhinni, hogy ez nem egy álom, ez a valóság és ez igaz. Mikor megszólal, csak egy aprót sóhajtok, de régen hallottam a hangját, de régen érezhettem az illatát, de régen láthattam őt.. Annyi év eltelt már és ugyanolyan hatással van rám, mint mindig. Szememmel követem a kezét, mely felém közelít, testem automatikusan reagál és lassan elindul az arcom a keze felé, de ő leejti, így én is inkább kissé elhúzódom tőle. Talán nála minden megváltozott..
Kérdése meglep és egy kissé értetlenül pillantok rá, majd végül eljut elmémig, hogy mire gondol, amikor folytatja a kérdést. Csak megvonom a vállamat, nem tudok én most másra koncentrálni, mint ő rá. - Nem is vetek észre, olyan gyors voltam. - mondom neki halkan, rekedtesen, vele sosem tudtam goromba és mérges lenni.. na jó, talán mérges tudtam, de goromba semmiképpen. Aztán csak azt érzékelem, hogy egy kuka csapódik a falhoz és a homlokomat ráncolva lépek egyet, majd még egyet hátra. Szóval ő egészen eddig.. nem.. nem, ő biztosan nem lehet boszorkány. Tekintetem megváltozik, kissé becsapva érzem magam és próbálok nem.. felrobbanni? Nem is tudom, hogy fejezzem ki magam jelen helyzetben. - Én is azt hittem, hogy te már halott vagy. - mondom neki érzelemmentes hangon.. hogy nem vettem észre, hogy ő is egy boszorkány? Hazudott volna nekem az elejétől kezdve? Bár tudom, hogy nem kielégítő a válaszom számára, de most ez izgat a legkevésbé.
- Mióta vagy.. boszorkány? - a kérdés elejével nincsen baj, de a második felét, azt a szót.. csak undorodva tudom kimondani.

Shaylee && Matthew

Amikor meghallom a szavait, akkor legszívesebben ellökném magamtól, de íriszeimben a fájdalom és a szomorúság könnyedén csillan meg. Tényleg azt hiszi, hogy én nem akarom uralni? Hogy én ártani akarnék a világnak? Valójában az erőmet se akartam, de mégis megkaptam. Több száz éve élek már és az egész életem hazugság volt és azért nem lehetett normális életem, mert gyerekkoromban egykoron az édesanyám döntött helyettem is, ahogyan arról is, hogy inkább más neveljen fel. – Igazán köszönöm ezt a bölcsességet, de hidd el én magam is jól tudom, hogy mennyire veszélyes tud lenni ez az erő! – morranok rá csöppet se kedvesen, hiszen szinte ahogyan megvetéssel beszél egyre inkább a mágiáról, egyre inkább fáj. Nem akarom elhinni, hogy emiatt akarna utálni, amiatt, amiről én nem is tehetek. Sose akartam boszorkány lenni, csak öregedni szerettem volna úgy, mint mások. Egyszer családot, amit majdnem meg is kaptam, de elvették tőlem.  
Próbálok közelébe kerülni, megölelni, elveszni az ölelésében, mint egykoron, de nem ölel vissza, mintha csak egy kőszobor lenne, amit még talán képes lennék elviselni… amikor viszont lefejti magáról a kezemet és még távolabb is lép, akkor úgy érzem, mintha csak egy tőrt döfne a szívembe. Ha tudtam volna, hogy él, akkor megkerestem volna, ha tudtam volna, hogy boszorkány vagyok, akkor megtanultam volna használni az erőmet, hogy meglelhessem őt, de egyikről se tudtam, de mégis itt volt, de oly távol talán mint még sose. Sietve hátrálok ismét vissza a falig, mintha csak egyedül azért lennék még lábon, mert neki dőlhetek valaminek.
Amikor meghallom, hogy miként keveredett ide, majd meglátom a pillantását, akkor hitetlenkedve rázom meg a fejemet. – Nem én küldtem, ha tudom, hogy élsz, akkor személyesen kerestelek volna meg. – komolyan mondom, mert tényleg így van, végül lenyúlok a pórázért, mert nem akarok előtte sírni, de úgy érzem, ha tovább folytatjuk ezt, akkor már nem fogom tudni elrejteni a könnyeimet, ahogyan ő megvetést, ami annak köszönhetően ébredt benne, hogy részben boszorkány vagyok.
- Miért jöttél ide? Miért nem dobtad csak ki, ha ennyire nem bírsz  a közelemben maradni? Vagy csak fájdalmat akartál okozni? – kérdezem meg, majd végül óvatosan ellököm magam a faltól, mint aki nem biztos, hogy képes megállni a lábán. – Ha ezt akartad, hogy fájjon, akkor elérted a célodat Matthew. Fáj, ahogyan az is fájt minden egyes napon, hogy elveszítettelek. Gyűlölhetsz, de nem tartom fairnak azt, hogy olyanért gyűlölsz, amiről nem tehetek. – nézek le rá komolyan, majd a kutyára siklik a pillantásom és intek a fejemmel, mire sietve áll fel ismét és indul meg mellettem.
- Szerettelek mindig is és sajnálom…- csak ennyit mondok, mielőtt megpróbálnék visszajutni az utcára és ha sikerrel járok, akkor már nem rejtem el a könnyeimet se. Nem érdekel az emberek pillantása, csak az, hogy ő ne láthassa.

Shaylee && Matthew

Eddig nem kellett semmilyen külső ingerre sem reagálnom, egyszerűen csak voltam, próbáltam minél kevesebbet érezni. Az érzelmek becsapósak és hamisak, csak ferdítik a gondolkodásunkat, befolyásolják cselekedetünket, mint az előbb is történt.. talán tényleg nem kellett volna, csak úgy felkapnom és kihoznom őt, nem kellett volna annyi ember előtt ide kirángatnom.. de valamennyire örülhetett volna. Elmém egy kis része, még mindig nem fogta fel, hogy Shaylee áll előttem, hogy ő van velem és nem egy másik lány, nem tudok betelni látványával, illatával és jelenlétével. Egyszerűen csak örülhetett volna, de nem. Ő inkább csak fogta magát és behisztizett ezen, mint egy ötéves vagy nem tudom máshoz hasonlítani vagy sokkal inkább más váltja ezt ki belőlem? - Hidd el nekem, kicsit sem érdekel.. majd keresel másik helyet. - vonom meg a vállamat lazán és inkább csak sóhajtok egyet. Lehet szerette ezt a helyet, de majd elfelejteni, ahogyan azt velem is tette, majd túllép rajta, ahogyan rajtam is. Mondjuk nem kéne ennek annyira érdekelnie, megvagyok én így is, nem is kellett volna ide se jönnöm. Már bánom, hogy megtettem ezt..
Az hogy olyat mutat nekem, miről eddig sejtésem, de még csak tudomásom sem volt, megváltoztat mindent. Mintha egy falat emelne közénk és én.. ez felett nem tudok csak olyan egyszerűen szemet hunyni, becsapva érzem magam, mintha a szüleim nem véletlenül ezzel a lánnyal akasztottak volna össze. Egyszerűen már hirtelen neki sem tudok hinni, pedig valahol mélyen tisztában vagyok azzal, hogy semmiről sem tehet és ő ennek az egésznek csak az elszenvedője. Valamit nem lehet leplezni és ez a mérhetetlen utálat és megvetés a boszorkányok iránt, ilyen dolog.. nem tudom és nem is akarok. Kérdésemre választ is kapok, melyre csak bólintok egy aprót. - Felgyülemlett és utat akar törni magának. A mágia olyan, mint egy vadállat, mindig utat fog magának törni, ha látja a lehetőséget. Jobban kéne koncentrálnod és figyelned az érzelmeidre. - felelem neki, bár nem tudom, hogy miért osztom meg vele ezeket.. nekem is magamtól kellett ezekre rájönnöm, amikor még csak egy mágus voltam, mert én is az voltam.. érdekes, hogy minden mennyit tud változni az évek leforgása, hogy az események csokra milyen új érzéseket tud kelteni egy lélekbe.
Gondolkodom, próbálok rájönni, hogy mit kéne tennem, hogy mi lenne a helyes lépés őt tekintve, de nem tudom és.. egyszerűen annyi minden szakadt a nyakamba, hogy még.. aztán odajön és megölel. Megfagyok, egyszerűen nem tudom mit kéne reagálnom, talán meg kéne ölelnem, talán azt kéne súgnom a fülébe, hogy minden rendben lesz, de nem.. semmi sem lesz rendben, már semmi sem olyan, mint egykoron. Kérdései csak terhesen nyomják elmémben azokat az emlékeket, melyeket nem szívesen hívok elő.. miért kaptam én azt a borítékot? Szépen lefejtem magamról a karjait és eltolom, majd elég távolra kerülve tőle -egyetlen pillanat alatt- leguggolok és onnan nézek rá. - Ez egy nagyon jó kérdés.. kaptam egy borítékot tele képekkel különböző idősíkokból. A borítékon pedig két szó szerepelt.. Mystic Falls. - nézek a szemébe és próbálok rájönni, hogy vajon ő küldte nekem? Talán az édesanyja? Talán valaki más akar velem szórakozni?..

Shaylee && Matthew

Amikor meghallom a szavait, akkor legszívesebben ellökném magamtól, de íriszeimben a fájdalom és a szomorúság könnyedén csillan meg. Tényleg azt hiszi, hogy én nem akarom uralni? Hogy én ártani akarnék a világnak? Valójában az erőmet se akartam, de mégis megkaptam. Több száz éve élek már és az egész életem hazugság volt és azért nem lehetett normális életem, mert gyerekkoromban egykoron az édesanyám döntött helyettem is, ahogyan arról is, hogy inkább más neveljen fel. – Igazán köszönöm ezt a bölcsességet, de hidd el én magam is jól tudom, hogy mennyire veszélyes tud lenni ez az erő! – morranok rá csöppet se kedvesen, hiszen szinte ahogyan megvetéssel beszél egyre inkább a mágiáról, egyre inkább fáj. Nem akarom elhinni, hogy emiatt akarna utálni, amiatt, amiről én nem is tehetek. Sose akartam boszorkány lenni, csak öregedni szerettem volna úgy, mint mások. Egyszer családot, amit majdnem meg is kaptam, de elvették tőlem.  
Próbálok közelébe kerülni, megölelni, elveszni az ölelésében, mint egykoron, de nem ölel vissza, mintha csak egy kőszobor lenne, amit még talán képes lennék elviselni… amikor viszont lefejti magáról a kezemet és még távolabb is lép, akkor úgy érzem, mintha csak egy tőrt döfne a szívembe. Ha tudtam volna, hogy él, akkor megkerestem volna, ha tudtam volna, hogy boszorkány vagyok, akkor megtanultam volna használni az erőmet, hogy meglelhessem őt, de egyikről se tudtam, de mégis itt volt, de oly távol talán mint még sose. Sietve hátrálok ismét vissza a falig, mintha csak egyedül azért lennék még lábon, mert neki dőlhetek valaminek.
Amikor meghallom, hogy miként keveredett ide, majd meglátom a pillantását, akkor hitetlenkedve rázom meg a fejemet. – Nem én küldtem, ha tudom, hogy élsz, akkor személyesen kerestelek volna meg. – komolyan mondom, mert tényleg így van, végül lenyúlok a pórázért, mert nem akarok előtte sírni, de úgy érzem, ha tovább folytatjuk ezt, akkor már nem fogom tudni elrejteni a könnyeimet, ahogyan ő megvetést, ami annak köszönhetően ébredt benne, hogy részben boszorkány vagyok.
- Miért jöttél ide? Miért nem dobtad csak ki, ha ennyire nem bírsz  a közelemben maradni? Vagy csak fájdalmat akartál okozni? – kérdezem meg, majd végül óvatosan ellököm magam a faltól, mint aki nem biztos, hogy képes megállni a lábán. – Ha ezt akartad, hogy fájjon, akkor elérted a célodat Matthew. Fáj, ahogyan az is fájt minden egyes napon, hogy elveszítettelek. Gyűlölhetsz, de nem tartom fairnak azt, hogy olyanért gyűlölsz, amiről nem tehetek. – nézek le rá komolyan, majd a kutyára siklik a pillantásom és intek a fejemmel, mire sietve áll fel ismét és indul meg mellettem.
- Szerettelek mindig is és sajnálom…- csak ennyit mondok, mielőtt megpróbálnék visszajutni az utcára és ha sikerrel járok, akkor már nem rejtem el a könnyeimet se. Nem érdekel az emberek pillantása, csak az, hogy ő ne láthassa.

Shaylee && Matthew

Nem is tudom miért vélek megbántódást felfedezni az arcán azokra a szavakra, amit mondtam neki. Hangjából a kedvesség is eltűnik, nem is értem hogy mi történt.. talán kissé megbánthattam a szavaimmal, de most leköt a meglepődés és az undor leplezésének egyvelege. - Bármikor. - mindössze ennyit mondok neki, mire.. nem is tudom. Még mindig kisebb sokk élményként ért engem ez a dolog, hogy van ereje és hogy az a kuka a falnak baszódott. Mindent megadtam volna, hogy ember lehessek, hogy meghalhassak, mint mindenki más, de így utólag már elkezdtem végre élvezni az életet, elkezdtem élvezni az öröklétet, mégha nem is olyan könnyű legyűrni az éhséget.. Egészen eddig a pillanatig nem akartam kikapcsolni az emberségem, mert féltem attól, hogy mi lesz azután, de most.. lehet mégis jobb lenne nem érezni semmit, gátlástalanul végezni a munkámat és eltaposni mindenkit.
Eltudom képzelni, hogy mennyire szar lehet neki, hogy eltaszítottam magamtól, hogy ennyire nem tudok.. elfogadni dolgokat, de nem tehetek róla. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy az én kicsi Shayleem boszorkány és nem csak most, hanem egészen eddig az volt. Szerencsére nekem nem tért vissza az erőm, miután átváltoztam én tényleg sima vámpír lettem. Gyűlölöm a boszorkányokat, gyűlölöm, ha valakinek ereje van és a testem is úgy reagál rá, ahogyan.. ez ellen nem tudok semmit sem tenni, így lettem kódolva. Szüleim is a mágia miatt vesztették életüket és nagyon is megérdemelték, egyszerűen nem kellett volna olyan dolgokat csinálniuk, mint amilyeneket csináltak. Idióták és ostobák voltak egyszerre. Következő hozzám intézet szavai pedig megmosolyogtatnak. - Köszönöm, ez jól esik. - és a mosoly az arcomon tényleg őszinte, amilyen eddig nem volt.. mióta azt hittem, hogy elveszítettem őt. De az idők megváltoztak, mi is megváltoztunk és egyetlen pillanatra sem hiszem, hogy ő ugyanaz, aki egykoron volt. Évek teltek el, ő is veszített el embereket, számára kedves egyedeket, csakúgy mint én.
Nem tudom, hogy mit kéne mondanom, hogy miért nem dobtam ki, hogy miért ugrottam a legelső alkalommal azonnal megkeresni őt, de már nem is érdekel.. megtaláltam és nekem ezt kéne értékelnem, nem pedig csak elszalasztani a lehetőséget. Mire eldöntöm, hogy beszélek vele ő már menekülőre fogja és készülne elmenni.. megjelenek előtte és a szemébe nézek. - Még ne menj el. - mondom neki, miközben fürkészem a szemeit és tudom, hogy jönnének a kérdések, hogy miért ne menjen, ha utálom, így ezeket megelőzve felemeltem a kezemet, hogy csendre intsem. Még nem tudom, hogy mit kéne neki mondanom, de valami okosat, mert el fog menni és akkor sosem találom meg többet. - Csak kis idő kell nekem feldolgozni a dolgokat és nekem is éppolyan fontos vagy, ez nem változott. - mondom neki egy sóhaj közepette. - Elmegyünk hozzám? Főzök teát és kicsit.. komfortosabb lenne a beszélgetés ott. - mondom neki egy halvány mosollyal az arcomon, remélem nem fog ellökni és elmenni, mert akkor erővel kell odavinnem.

Shaylee && Matthew

Már éppen távoznék, mert ennek semmi értelme nincs. Sok mindent elviselek, de azt sose ment, hogy hagyjam másoknak azt, hogy megtapossanak, vagy kicsavarjanak, mintha csak valamiféle felmosó lennék. Amikor egyszer csak megjelenik előttem, akkor meglepetten pislogok párat és sietve torpanok meg, hogy ne menjek neki. A kutya is kicsit érthetetlenül néz, de leül mellém. Nem morog rá, nem ugatja meg, pedig biztos lennék abban, hogy szívesen megtenné. – Miért ne? Másrészt meg ne is próbálkozz rajtam az igézős dologgal, mert 100% biztos vagyok abban, hogy anya verbénát itat velem ellenetek. – elég sok őrült vámpír szaladgál ebben a városban és anyut ismerve totálisan kitelne tőle, hogy a megkérdezésem nélkül is az italomba vagy az ételembe csempéssze a verbénát. Legalább nem vagyok finom falat senki számára se, meg megigézhető se.
Csendesen hallgatom azt, amit mond és kicsit még a karomat is összefonom magam előtt. – Nekem is fontos vagy, de azt azért be kell látnod neked is, hogy ennek így semmi értelme nincs. Megjelensz, lesokkolsz, majd kábé úgy viselkedsz, mintha én maga lennék az ördög csak azért, mert időközben boszorkány lett belőle. Ráadásul nem én kértem, csak kaptam! – állok én is kicsit a sarkamra és eléggé komolyan ejtem ki a szavakat és már éppen azt fontolgatnám, hogy bármennyire is fáj az egész, vagy éppen fog fájni az, ha elsétálnék, amikor ismételten meglep a szavaival.
- Hozzád? Nem azt mondtad, hogy nem itt élsz? Nem mehetek el másik városba, mert akkor Mia tuti, hogy kitekerné a nyakadat. Vagy most kivettél itt egy lakást? – kérdezem kíváncsian, mert hozzám nem mehetünk. Eléggé levágós lenne, meg nem is lenne a legjobb ötlet, mert ki tudja, hogy éppen mikor esik haza anyu. Nem mindig lehet követni. Végül egy aprót sóhajtok. – Rendben, menjünk, de ha el akarok jönni, akkor elengedsz és nem fogsz ott tartani akarattal, ugye? – pillantok rá kérdőn. A hangom kicsit bizonytalan és nem azért kérdezem mert ezt gondolnám róla, hanem azért, mert ha felhúzza magát az ember, akkor nem mindig tud logikusan gondolkozni. – Merre jártál eddig? Mit csinálsz most? – kérdezem meg végül, ahogyan neki vágunk a megfelelő irányba. Szeretném megfogni a kezét, de még se merem, így inkább csak a táskám pántjára siklik a szabad kezem, a másikban meg ott van továbbra is a póráz.

Shaylee && Matthew

Még mindig nem tudom, hogy hogyan kéne viselkednem vagy éppen mit kéne tennem.. Azt hittem, hogy azok a képek csak egy rossz vicc eszközei, hogy valaki csak szórakozni akar velem és ennyi az egész, de most mégis itt áll előttem, itt van és annyi mindent mondanék neki, de nem jönnek szavak a számra. Nem is értem, hogy miért nem engedem el, hisz mindenkinek csak jobb lenne, neki mindenképpen.. Bár már az is kisebb sokként érint engem, hogy van ereje, hogy ő egy boszorkány, mondhatnám hogy becsapva érzem magam és nem is lenne hazugság, mert igaz.. Nem vettem észre, egyszerűen mikor vele voltam nem is érzékeltem rajta, hogy több lenne, mint egy ember.. de most mégis csak egy boszorkánnyal szemben állok, aki szemmel láthatólag még nem képes kordában tartani az erejét és parancsolni sem tud neki, ez az érzelmi dolog sem tesz jót neki.. azonban kérdése meglep, sokként ér. - Csak ne menj el.. maradj még. - mondom neki lágyan, olyan lágyan, amilyen lágyan csak meg tudok jelen helyzetben szólalni. Talán még mindig csak elmém űz játékot velem vagy éppen álmodom, de ha álom lenne.. akkor nem is tudom.
Csak figyelem őt, próbálom elmémbe vésni a vonásait, mozdulatait, hangját tetteit és mindent, ami vele kapcsolatos. Van igazság a szavaiban, nem tehet róla, hogy a körülmények áldozata lett és tőlem sem fair, hogy így viselkedem vele, de nem tudok most másként cselekedni, egyszerűen nem tudok és ez van.. mégis nyugalmat erőltetek magamra és próbálok egyetlen egy szót kinyögni, bár nem is kell sokáig próbálkoznom könnyedén jön ez a szó az ajkamra. - Sajnálom. - és ha megkérdezné, hogy mit.. akkor egy elég hosszú listát tudnék felsorolni. Leginkább azt sajnálom, hogy ez történt velünk, hogy nem tudtuk még egyszer viszont látni egymást, nem tudtunk beszélni és hogy ennyire egy elromlott senki lettem.. nem egy ilyen embert érdemel, egy sokkal jobbat, egy olyat akitől nem fog ódzkodni, mert be kell látnunk, hogy a vámpírok nem éppen aranyos lények. Bár nem tudom, hogy jelenleg mit gondolhat rólam és hogyan érezhet, éppen ezért is ajánlom, hogy egy kissé nyugodtabb helyen beszélgessünk és keressünk egy közös megoldást a jelenlegi kínos helyzetre, amit kialakult.
Kérdésére a válaszom egy apró bólintás, kivettem egy lakást, bár nem mondható el róla, hogy visszafogott. Jól meg a munkám, éppen ez az egész is bizonyítja, megtaláltam őt.. Szóval a lakás, hát a környék legjobbja, bár nem mondható el, hogy annyira jók a lakások erre, mert nem éppen egy nagyváros.. és igen, jelenleg zavarban vagyok és azt sem tudom, hogy mire gondoljak, azt meg pláne nem tudom, hogy hogyan szedjem le magamról a rideg és távolságtartó viselkedésemet. - Nem foglak bántani, elfoglak engedni, ha azt szeretnéd. - sosem voltam vele erőszakos, sosem bántanám őt és ezt neki is tudnia kellett. Bár nem szerettem volna, ha arra kerülne sor, hogy elakarjon menni, hiányzott és valóban hiányzott. Végül elindulunk a lakásom fel és nem is tétovázik, érkezik két kérdés a részéről. - Hát.. Sok felé jártam, alapítottam egy céget, mely emberek felkeresésével foglalkozik. - felelem röviden, majd egy halvány mosolyt villantok felé. - És te?