A Café Du Monde-t tartottam a francia negyed egyik legjobb kávézójának. Imádtam azt a rendet, fegyelmezettséget, ami ott volt, de közben mégis élvezetes, harmónikus hangulat lengte be az egész helyiséget. Az iskolából hazafelé mindig betértem ide egy kávéra és egy kis tanulásra, most sem volt másképp. Elfoglaltam a szokásos helyem, az ablak melletti asztalnál és kikértem a tejeskávémat. Szusszanva hátradőltem és elkezdtem előkaparászni az egyik tankönyvemet a táskámból. Ebben az évben felvettem egy új tantárgyat, ami mosatnában nagyon elkezdett érdekelni és jó ötletnek tartottam ebből írni szakdolgozatot. A művészetpszichológia. Kiterítettem az asztalra a könyvet és valahol a közepénél, ahol az egyik könyvjezőt beletettem, kitártam. A híres Mona Lisa. A megfejthetetlen, titokzatos festmény... Leonardo Davinci jól feladta a munkát ezzel a festményével. Szerettem találgatni és okokkal, bizonyítékokkal alátámasztani az igazam, de ugyanakkor imádtam meg is cáfolni a saját állításom. Kiskorom óta pszihológus akartam lenni, amióta láttam egy olyan televíziós műsort és felhagytam azzal az álommal, hogy tündét vagy hercegnő leszek, ha nagy leszek. Viszonylag hamar szakadtam ki ebből a világból, gyorsan felnőttem, megértem és így könnyebben megtalálom a helyem akárhol. Soha nincs olyan, hogy nem tudom, mit akarok, olyan sincs, hogy nem tudom, mit mondhatnék és társaságban sem vagyok zavarban. A szigorú, francia származású nagymamámtól tanultam meg, hogy a magabiztos, erőteljes kisugárzás nagyon fontos, hogy elfogadjanak és tiszteljenek. Ő persze teljesen más volt, mint én. Benne túl sok volt a francia vér. Nem volt túl barátkozós, inkább goromba és magába forduló, de mindig elérte, amit akart és olyan szintet ért el mindig a társadalmi életben, amilyet szeretett volna. Ebben valamilyen szinten ő a példaképem. Lassan belekortyoltam a forró tejeskávéba és lapoztam a könyvben. Újabb kép, újabb ötletek, újabb gondolatok és fizikai fájdalmat jelentett magamban tartani azt a sok felfedezést, érdekességet, amit a kép mögött láttam. a festő feltételezhető gondolatait, érzéseit. Az örömeit, szomorúságát vagy akár az öngyilkosságának okát. Mennyi érdekes, izgalmas elmélet. Az ajtó suhanó hangját hallottam, majd egy pillanatra az utca hangos zaját. Hátrafordultam és láttam, hogy valaki belépett a kávézóba. Ismerős volt. Az illetőnek rövid barna haja és mély barna szeme volt és nem melesleg barna bőre. Sejtettem ki ő. Marcel. A híres srác a városban. Csak ennyit tudtam róla, az okát még nem sikerült megtudnom.
Nem csak egy híres srác vagyok a városban. A királya vagyok ennek a városnak. Így nem volt meglepő, hogy amikor beléptem a kávézóba, a tulaj azonnal abbahagyta amit csinált és elém sietve, tárt karokkal üdvözölt. - Arthur! – öleltem magamhoz és mondanom sem kellett, a pultos kislány már hozta is a szokásosat. Rajongott értem de hát ez nem lepett meg túlzottan sőt; ki is használtam. Állandó vendég volt a házamban és a legszebb az egészben, hogy a kicsi Amelia, ezt imádta. Teljesen beindult tőle. Ki vagyok én, hogy elrontsam a kedvét? Némi csevegés után indultam csak a szokásos asztalom felé ám úgy tűnt, ma mással kell beérnem. Na, azt nem. A szöszi vagy nagyon bátor volt vagy nagyon idióta. De aki az én asztalomhoz ül, aláírja, hogy az enyém. Elvigyorodva, magabiztosan léptem mögé és megpillantva kiről is olvas, idéztem fel pár sort. - „Idősebb a sziklánál, amelyek között ül; Miként a Vámpir, Sokszor meghalt, És megtanulta a sír titkait; Mély tengerek búvára volt, S elmerült napjaik maga köré gyûjtötte; Különös kelmékre alkudott Kelet kalmárjaival; Mint Léda, Anyja volt a trójai Helénának, És mint Szent Anna, Anyja volt Máriának; S mindez neki annyi volt, Mint a lantok és fuvolák hangja; S nem él, Csupán az élveteg finomságban, Mely formába öntötte a változó vonalakat, S a kézre és szemhéjra színt lehelt.„ – mikor befejeztem, kihúztam a nővel szembeni széket és helyet foglalva intettem a pincérlánynak aki szinte rohanást hozta ki a whiskyt. Az aranyló italt megforgattam a pohárban mielőtt az ajkaimhoz emeltem volna, hogy kortyoljak belőle. - Ilyen időben odakint kellene lenned a barátaiddal, nem idebent… egyedül… - mosolyodtam el miközben megcsóváltam a fejem – legalább had hívjalak meg valamire! Ha már elfoglaltad a törzshelyem, a legkevesebb, hogy a társaságoddal kárpótolsz! – emeltem poharam és húztam belőle megint.
Amint belépett, a kávézó tulaja azonnal barátságosan üdvözölte és hangos csevegésbe bonyolódtak egymással. Nem is csodálom, hogy híres. Ahova egy ilyen hangos, feltűnően viselkedő, feltűnő kinézetű férfi belép nem marad észrevétlen. Valószínűleg ez is a célja. Meg volt a véleményem az ilyen emberekről, kényszeresen vannak mindig a középpontban, nagyképűek és lenézőek, de mindig vidámak. Egy kicsit meg ijedtem, amikor egy vigyorral az arcán elkezdett felém közeledni, de az óriási csodálkozás elűzte a félelmem, amikor meghallottam, hogy Walter Pater versét idézi, ami az előttem lévő festményről szól. Az ilyen híres férfiak általában üres fejűek, de poénosak szoktak lenni. De elég művelt lehet, ha ezt a verset ismeri. Amint leült a velem szemben lévő székre, azonnal előtte is volt az itala. Ez a pultos lány nagyon körberajongta őt, minden bizonnyal egy kis figyelmet akart kisajtolni a város hírességétől. - Szép volt. - mosolyogtam, de nem akartam, hogy lássa mennyire le vagyok nyűgözve. Szórakozottam vizslatni kezdtem az asztallapot alulról-felülről és úgy tettem, mintha valamit nagyon keresnék. - Nem látom sehol sem a neved. - biggyesztettem le szomorúságot tettetve az alsó ajkam, majd kuncogva megcsóváltam a fejem. - Hétközben hanyagolom az alkoholos italokat és hamarosan munkába is mennem kell, de egy narancslére meghívhatsz. - vigyorodtam el.. Ezzel a verssel levett a lábamról, ezért megbocsátom, hogy vadidegen módjára idejött hozzám és kisajátította az asztalt.
Elvigyorodtam amikor a nevemet kezdte keresni. Tudta ki vagyok. Helyes. - Nincs szükségem cetlikre. – kacsintottam rá és hátrafordultam a pincérnő felé. - Hallottad Amy. Egy narancslevet a hölgynek. Kit is tisztelhetek benned? – fordultam vissza a nő felé. Szeretem a szemtelen, pajkos lányokat, a bátrakat még inkább. Nem kellett, hogy bármit is mondjon, már a gesztusaiból is tudtam, hogy nyert ügyem van és még csak meg sem kellett erőltetnem magamat. - Kíváncsi volnék, hogy egy pszichológus hallgató miképp jellemezné magát… - Amy láthatóan féltékenyen hozta ki az italt de nem mert jelenetet rendezni. Egyetlen pillantással jeleztem feléje, hogy majd később foglalkozom vele is de most egy nagyobb vadra hajtottam. - Szóval, kielégíted a vágyam, hogy megismerhesselek? – a vigyoromat akkor sem tudtam volna elrejteni ha akarom. A zavara pedig csak rátett még pár lapáttal az élvezetemre.
- Camille Crine vagyok. - mutatkoztam be. - De jobb szeretem, ha Cami-nak hívnak. - motyogtam. A Camille-t sosem szerettem túlságosan. Francia név, amit a nagymamám miatt kaptam meg és valahogy sosem tudtam azonosulni vele. Nekem túl szigorú és egyhangú. Ha nem ötössel megyek át a félévi vizsgán, akkor teljesen biztos lehetek benne, hogy csalás történt. Még a nevemet is pszichológiailag analizálom... Mi ez ha nem szenvedély? Egy kicsit nagyképűen hangzott tőle ez a kijelentés, hogy "nincs szükségem cetlikre". Természetesen tudtam, hogy nagyjából minden ember ismeri a városban, főleg itt a francia negyedben, de én sem tudtam, hogy ez az ő törzsasztala. Bár meg sem lepődöm ezen. Idegesítően keveset tudok a saját városomról. - Ettől a kérdéstől úgy érzem magam mintha vizsgán lennék. - kuncogtam és belekortyoltam az italomba, amit a pincérnő igen szúrós tekintettel rakott elém. Talán kicsit hevesebb mozdulattal is tette le elém az asztalra. Lesütöttem a szemem, amikor rájöttem mi baja. Féltékeny. Pedig aztán tényleg semmi oka rá. - Miért árulnám el magam egy vadidegennek? Honnan tudjam, hogy nem vagy sorozatgyilkos? - kuncogtam vidáman. Mindig is gyorsan oldódtam az emberek társaságában. A kezdeti zavaron túl vagyok, ilyenkor már bátrabb, közvetlenebb vagyok. - Mit szeretnél tudni? - mosolyogtam haloványan.
- Camille… - ismételtem el a nevét, lassan ízlelve ki azt amit nyújtott nekem. Egy pillanatra sem vontam el a tekintetem, hagytam, had piruljon ki az arca a szemtelenségemtől. Magabiztosan kortyoltam italomba, kiélvezve azt a hosszú csendet amiben idegesen pillantott félre. - Mi az amit szívesen megosztanál? – kérdeztem miközben vetettem egy pillantást a tulajdonosra aki épp Amyt szidta meg annak viselkedéséért. Egy vigyor futott át ajkaimon ahogy hallgattam a férfi távoli szavait. Ó, te kis ribanc, ha nem lennél ennyire édes, már rég az agyamra mentél volna. Szerencséd Amy, hogy ennél jobban megbecsülöm az ételt aki még élvezi is azt, hogy a fogaim a bőrébe vájnak…sőt, aki könyörög érte és majd megbolondul ha más nőt szemelek ki magamnak. Lenyelve egy újabb kortyot nevettem fel. Ó, kicsi Camille! Micsoda szépség, bátorság és mégis oly naív! - Nem tudhatod. De gyilkolnék érte, hogy megtudjam a legmélyebb vágyaid. – mosolyodtam el sötéten és mélyen a szemeibe nézve igéztem meg. – Szóval Camille, mik a legmélyebb vágyaid amiket még magadnak sem ismersz be? – kérdeztem és elégedetten dőlve hátra vártam a választ.
Kicsit zavarba ejtettek a mondatai, de azért nem hagytam, hogy túlságosan elbízza magát. Jó pszichológus hallgató lévén figyeltem minden mozdulatát, arcmimikáját is megvizsgáltam és jóformán tisztában voltam a gondolataival. Néhol ugyan zavaros volt, de hol gyakorolhatnék leghatékonyabban a vizsgáimra, mint egy ember közvetlen közelében, társaságban.
- A legmélyebb vágyam... - motyogtam és elgondolkozva hátradőltem a székemen. Az ujjaimmal doboltam az asztalon és beharaptam az alsó ajkam. Sosem gondolkoztam el igazából ezen. - Azt hiszem megtalálni életem párját. - mondtam kicsit bizonytalanul. Túl sablonosan hangzott. Alaposan végiggondolva pontosan tudtam, hogy mi a legmélyebb vágyam. Felfedezni a Francia negyed sötét titkát. Kicsit filmszerűen hangzik, de tudom, hogy van valami kis rejtély, amibe engem valamiért nem avattak be. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi történik sokszor a városban. - Bár nagyon szeretném megtudni a város legeldugottabb titkait. - adtam szót gondolataimnak. Mi baj lenne azzal, hogy elmondom neki. Ki az, aki nem vette még észre a feltűnő titokzatosságot? Sok haláleset, baleset és botrány, botrány után... - Igen, azt hiszem ez is egy nagy vágyam. Nem érzed néha úgy, hogy titkolnak előled valamit? Hogy a saját városodban nem vagy biztonságban? Nem érzed otthonodnak és nem... ismered?
- Nem, ezt nem érzem. – jelentettem ki vigyorogva. Már mi a francért kellene ezt éreznem? Ez a város az enyém csak ez a kis butus kislány ezt nem tudja. Na jó, nem volt egészen butus, volt egy kis esze is és harcos típus volt. A kedvencem. Őket volt a legélvezetesebb betörni. Bár ahogy elnéztem, ezt a cicust nem nagyon kell gyötörnöm majd. - Megmutathatok neked titkokat de nem biztos, hogy készen állsz rá. – hajoltam közelebb és elkapva egy tincset söpörtem félre az arcából – Ismerek olyan titkokat amikről álmodni sem mernél Camille. Amik megváltoztatják az életed. – halkítottam le a hangom de a vigyorom ott maradt. Oh, ha ez a picilány tudná miféle titkokat rejt a város… persze, igézéssel rávehetném, hogy mondja el mitől izgul fel, mi a legnagyobb félelme de nem volt szükség rá. Könnyedén rájöttem magamtól is. Ha valaki már több mint száz éve él akkor kiismeri az emberi természetet. Nem is beszélve arról ha valaki annyira vonzó mint én. - Nos, mit gondolsz Camille? Ha valóban annyira vágy azokra a titkokra, tarts velem ma este. Kihívlak egy kalandra. Ha eljössz, tudni fogod, hogy mennyit ér az élet és mennyit a titkok. Ha nem, akkor lemaradsz egy jó hideg sörről és persze gyötörni fog a gondolat, hogy mi lett volna ha igent mondasz. – elvéve tollát firkantottam füzete szélére a címemet – ha elég bátor vagy hozzám, akkor gyere el. Várni foglak. – kacsintottam és mielőtt bármit szólhatott volna már ott sem voltam. Az italokért nekem nem kellett fizetnem és a kicsi Amy nem fog semmit sem fizettetni a szöszivel. Ha Camille eljön ma este, megkaphatja élete legnagyobb kalandját. Ha elég bátor, hogy elfogadja a felkérésem és táncoljon velem, akkor meghagyom az életét. Persze erről neki nem kell tudnia.
Hosszú út vezetett el egészen idáig. Nem volt szívem csücske a tömegközlekedés, azt azonban előnyben részesítettem, hogy így emberekkel együtt tudok együtt lenni, egy ideig közös levegőt szívni velük, és ezáltal tudom kontrolállni saját éhségemet. De ezúttal tényleg lett volna indítékom ölni, hisz nem olyan nagy véletlenség az, hogy évek múltán végül ismét itt vagyok. Méghozzá Madeline-t keresve. Hogy miért? Kettőnk múltja összefonódott már jó pár éve... anyámat elveszítettem, apám nem törődött velem az elmúlt időben, és szükségem volt valakire, ki a karjai alá vesz engem, s segít túlélni egy nehéz időszakot, és azt hiszem, hogy.. Madeline-nél tökéletesebb vámpírt erre a célra aligha találhattam volna. Hogy miért? Mert... talán éppenhogy a szöges ellentétem, és ezáltal... talán félnem kellene, én mégsem teszem. Talán most egy kicsit... hiszen nem a legjobb hírekkel érkeztem. Megálltam a kis kávézó előtt, és egy halk torokköszörülést követően előkaptam a mobilomat, így figyelve a kijelzőt. Pontosan fél órával ezelőtt küldtem el neki az üzenetet, hogy találkozzunk a Bourbon Street-i kávézóban. De tudom, egy nő esetében elfogadott az a tény, hogy késik. Annak ellenére, hogy én sosem teszem. Nem tudom, ez valamiféle rigolya nálam, sosem szeretek elkésni sehonnan. Még mindig a mobilomat szorongattam, mikor meghallottam a már jól ismert lépteket. Akármilyen cipellő is volt a lábám, a lépései elárulták... pihekönnyűek voltak. A sarokkoppanások egyenletesek, mintha egy párizsi divatbemutatón vonulna végig éppen. De az ő személyisége nem kirakatba való. - Madeline. - villantottam aztán felé egy apró kis mosolyt. Tekintetem talán túl sokat árult el. Nem tudta senki, hogy New Orleans-ba hozott az utam. Így talán senkinek nem tűnik fel az, ha nemes egyszerűséggel kitöri a nyakamat a történtek után. Vegyes érzések fogtak körbe engem. Nem tudtam, most először tényleg nem is sejtettem, miként fog reagálni arra, ami történt. Egyáltalán érdekelni fogja-e, de bármilyen vámpír is, tudom, hogy mi jelent számára valamit, és mi az, ami hidegen hagyja. Még ha azt hiszi, hogy nekem olyan pontosan nem is sikerült őt kiismernem... bár ennek ellenére is tisztában vagyok azzal, hogy titkaik mindenkinek vannak... és neki is. Nekem is. - Örülök, hogy nem vetted zargatásnak az üzenetemet, és... eljöttél. - nyeltem egyet még mindig mosolyogva.
"- Genevieve, a hármas ágy felszabadult, szóljon Dorian-nek, hogy takarítsa el a tetemet! - jött a parancs. 1919-ben jártunk. Az influenza több áldozatot szedett a városban, mint az egész első világháború. A szanatórium zsúfolttá vált, nem volt egy szabad négyzetcentimétere sem. A holtestek száma napról napra gyarapodott. Micsoda őrültek háza! - gondoltam én saját magamtól, miközben nagyot nyeltem, és körbefordulva őriztem tovább a nyugalmat, mellyel az Isten is megáldott engem. Két éve a spanyol nátha szedte kegyetlenül áldozatait, de hozzánk az nem ért el ilyen mértékben... s most itt van a legújabb. De mi csak emberek vagyunk... hol van most az Isten? Mint egy lidércnyomás, bukkan fel a szőke hajú nő, mosolya jót ígér, mintha maga lenne a megváltó. A neve érdekesen, szokatlanul cseng. Rebekah..."
Olyan hangok törték meg az évszázadok óta rám boruló csendet, amelyekre talán egész életemben nem számítottam... mintha egy sötét szobába zártak volna, ahol csak egy apró kulcslyukon keresztül szűrődött be fény, nem volt semmi jó, semmi szép... csak én voltam. Én, egy halott boszorkány, akinek még volt miért élnie. Bosszút kellett állnia azon, kit barátjaként szeretett. A hangok erősödtek... nem értettem, honnan jönnek. Egy lány beszélt, beszélt és beszélt. Nem tett mást, csak szavakat sorjázott egymás után, míg végül azt nem vettem észre, hogy a szobában kezd világos lenni... a túlvilág szúró csendje megszűnt. Helyét vette valami egészen más, amit eddig aligha tapasztaltam. A való élet. Melytől megfosztott a járvány... melytől megfosztott a barátnő, kinek árulása nagyobb pofon bárminél. Van lehetőség arra, hogy megszabaduljunk legnagyobb haragosainktól? Nekünk boszorkányoknak biztosan van. S én nem adom fel azt, amit egyszer célomnak szabtam. Rebekah Mikaelsonnal bűnhödnie kell. S fog is. A lábaim életre keltek. Már nem abban a sötét szobában sétálgattam, hanem egy világos térben, egy utcán, ahol lámpák törték meg az éjszaka sötét árnyékait... körülnéztem. Tekintetem nem sugallt semmi kérdést, nem sugallt semmi álmodozást... csak sétáltam oda, ahová a lábam vitt...
- *** -
- Sophie Deveraux? - álltam meg hirtelen egy lány mellett, ahogy a kávézóba léptem. Boszorkányok vagyunk. Tudom, hol keressem azt, akit meg akarok találni. Már napok teltek el azóta az ominózus éjszaka óta. Normális ruhákat öltöttem magamra. Nem tudom, hogy ki hozott vissza az életbe... de ki fogom deríteni. Előbb vagy utóbb. Pontosan ehhez kell Sophie segítsége.
Békésen kávézgattam vagy is próbáltam, de gondolataim Monique körül forogtak. Be kell fejeznem az aratást meg kell ölnöm Davinát és fel kell támasztanom unokahúgomat. Nem érdekelt semmi és senki csak is ő már hosszú hetek óta Elijah megígérte, hogy segítségemre lesz, ha megmentem nekik az a gyermeket. Félek azért marceltől és Klaustól is főleg, ha meglátja a jelet a karomon, ami Hayley-n is van. Megsimogattam a karomat még mindig fájt pedig már nagyon sokszor át tekertem és lekezeltem, de még égett talán kell, neki majd egy kis idő talán kell neki pár nap. Ahogy ott ültem egy vörös hajzuhatagot pillantottam, meg, ahogyan besétál. Honnan ismerős nekem ez a nő? Nem jöttem rá egyszerűen. Intettem a pincérnek, hogy jöjjön és vegye fel a rendelésemet végre. A pincér régi jó barátnőm volt és mosolyogva köszöntött engem. - Sophie Deveraux téged is látni erre? –kérdezte széles csillogó mosollyal. csak bólintottam zavartan és elmondtam, hogy mit szeretnék. Látta, hogy valami nincs rendben velem ezért nem is nagyon jött az az idegesítő párbeszéd, de nem tehettem róla gondolataim nem állhattak le, muszáj Davinát holtan látnom.
Egy ideig még meg sem nyikkantam. Hallgatnom kellett, hogy miről szól a beszélgetésük, hátha ezáltal közelebb kerülök ehhez a Sophie nevű boszorkányhoz. Bár az egész beszélgetés csupán bájcsevelyből állt, nekem pedig nem efféle információkra volt szükségem. Hát mikor a pincérlány elállt az útból, én magam is megcéloztam Sophie asztalát, majd egy halk sóhajtás kíséretében egyszerűen helyet foglaltam vele szemben, táskámat letéve az asztalra, de tekintetem egy pillanatra sem szakadt el tőle. - Sophie Deveraux-hoz van szerencsém? - kérdeztem határozottan, állam kecsesen felemelkedett, és vártam válaszát. Egyértelmű, hogy ő az. Ki más lenne? Nem vagyok ennyire ostoba. Mindenképpen tudni akartam, van-e számomra megoldás. Pontosabban... megtudhatom-e, hogy ki hozott vissza az élők közé. Nem egyszerű, ez tény. De boszorkány vagyok. Számomra nincs lehetetlen. S ha mégis akadna... lásson csodát mindenki, meg fogom oldani. Nem vagyok már törékeny, esdeklő kislány. Felnőttem. Nem szórakozhat velem senki. S ha bárki megpróbálná, hát... gondoskodom arról, hogy megfizessen bűneiért.
Bele kortyoltam a kávémba, majd fel lapoztam az előttem lévő újságot. Idiótaság ez a horoszkóp. Hirtelen valaki nagy sóhajjal vetette le magát a székre. Enyhén szólva a frász kerülgetett. - Ki kérdezi? - kulcsoltam össze a két karomat és néztem bele szúrósan a vörös lány szemeibe. Elég érdekes volt számomra, nem tudom miért, de éreztem rajta, hogy nem éppen ember varázslatot éreztem, tudtam, hogy boszorkány, de nem tudtam mit akar tőlem egy. Rég nem varázsoltam és Marcell miatt nem is fogok.
Ajkaim körül mosoly kezdett kirajzolódni. Talán régen, körülbelül száz esztendővel ezelőtt egy ilyen kérdésre rögtön zavarba jövök, és testbeszédemmel azt üzenem, hogy nem akartam megzavarni, de mindennek ezúttal nyoma sem volt. Nem. A mai korban egy boszorkány sem engedheti meg magának, hogy így viselkedjen. Fő a talpraesettség. S ha nekem valamire most szükségem van... az pontosan ez! - A nevem Genevieve. Bizonyára nem ismersz, hiszen közel egy évszázada... ragadott magával egy New Orleans-ban tomboló kórság - ültem le vele szemben, nem is véve észre, hogy újabb régi etikettszabályt szegtem meg: engedély nélkül foglaltam helyet. - Azt hallottam, hogy Te... tudsz egyetsmást a boszorkány világról... - köszörültem meg a torkom, miközben sejtelmesen pislogtam rá. - Nem tudom, hogyan jöttem vissza az élők közé. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, véghez kellett volna vinni az aratást... de ez nem történt meg. Davina él - hajtottam le a fejem, miközben ujjaimat összefontam az asztal fölött, és ismét sóhajtottam egyet. - Nem a te... kezed van benne ebben? - bukott ki belőlem a kérdés végül. Nem tudtam, mit húzzak tovább ezen. Tudni akartam, kinek köszönhetem az életem. De ha nem neki, akkor... ismét zsákutca.
Rá pillantottam a lányra ai lelt mellém, nem igazán érttettem, hogy még is mit szeretne tőlem, se azt, hogy ki ő. Neve hallatán kicsit komorabb lett az arcom, mint ha olvastam volna valahol aztán azt mondta, hogy él és virul. Kezdve lett volna megbökni, hogy akkor most haluzok, szellemeket látok. - Nos édesem, ha én hoztalak volna vissza nem akarnálak meg bökni, hogy élsz-e. - mondtam, majd nagy szemekkel pislogtam rá. Ahogyan szóba került a kis tini szuka neve egyből megforgattam színpadiasan a szemeimet. - Nos, Gen.- kezdtem bele.. - Nekem, nekünk itt tilos varázsolni, ugyan is a drága Davina megérzi és megölnek minket... de ez egy hosszú történet, szóval hízelgő, hogy rám gondoltál, de nem kockáztatom az életemet, még meg kell mentenem az unoka húgomat. - mondtam
- Ha jól sejtem, ez azt akarja jelenteni, hogy semmit sem tudsz arról, hogy miként és hogyan kerültem ide - köszörültem meg a torkom, miközben ismét végigszáguldottam arcán, és próbáltam minden energiámmal arra koncentrálni, hogy rájöjjek, vajon tényleg igazat mond-e vagy talán hazudik. A szavai alapján van mit veszítenie, ha kiderülne... de már magam is hallottam arról a Davina nevű boszorkányról, aki olyan ebben a városban, mint egy riasztórendszer. Ha valaki mágiát használ, megszólal. És a boszorkány... meghal? Ennyire még nem vetettem bele magam New Orleans jelenkori történelmébe, vagyis a modern időszak minden furcsaságába. Az, hogy nem Klaus Mikaelson és családja uralja ezt a várost, már önmagában meglepő tény. De talán van oka annak... és én tudom is, hogy mi az. De Rebekah-t is látnom kell. Bosszút kell majd állnom rajta. És már pontosan tudom, hogy miként fogom tenni. - Gyáva vagy - dőltem hátra ezúttal, s szavaim olyan egyszerűen hangoztak, mintha nem lettem volna halott majdnem száz évig. - De még mennyire, hogy az...
Előre dőltem, nyakláncom belecsapódott az asztalba. És fintorogva azt suttogtam. -Ilyen idiótának nézel, hogy megöletem magam? - kérdeztem, majd vissza dőltem, karom összefonódott és pókerarccal követtem mozdulatait. Megforgattam a szemeimet és kényelembe helyeztem magamat azon a széke. - Ne tény próbálta - húztam fel egyik szemöldökömet, majd ismét előrébb dőltem. - Nem ismered ezt a környezetet, nem tudom ki hozott vissza, de nyelved ott maradhatott volna vagy esetleg te. - ejtettem el egy ironikus mosolyt. Idegeimen kezd táncolni, ami nagyon nagyon idegesít. Ki forgatja a szavaimat, és ez nem igazán tesz jót a nyakacskájának, mert még egy ilyen és itt tekerem ki.
Túllőttem volna a célon? Nem tudom. Egyelőre bajban vagyok. Egykoron volt egy határ, melyet sosem mertem átlépni még boszorkányként sem. De most... alaposan átléptem azt a bizonyos mérföldkövet, és azóta nem ismerek határokat. Elveszítettem a régi önmagamat, csupán azért, mert bosszút kell állnom azon a nőn, aki egykoron gondoskodott a halálomról. Hiszen ha nem fertőz meg szándékosan a járvánnyal... emberi életet élhettem volna, folytathattam volna a gyógyítást... de megakadályozott benne, miután teljesítettem az akaratát, és elhoztam neki Mikaelt. Nem volt... fair tőle. De most megbánja. Akkor is, ha én magam nem tudom, mit keresek itt. Talán nem is érdekel valójában. Elmosolyodtam szavaira. - Nem változik a véleményem. Gyáva vagy. Tehetetlen. Ostoba - sorjáztam a jelzőket továbbra is, majd egy negédes mosollyal álltam fel, és egy kicsi választott el attól, hogy az imént fogyasztott kávémat ne borítsam a nyakába vagy a dekoltázsába. - Köszönöm a semmit. Találkozunk még, erről gondoskodom - tettem még hozzá, majd elegáns mozdulatokkal kisétáltam. Nem rá volt szükségem. Amúgy is, bosszút kell állnom Rebekah-n. Nem érek rá ilyen ostobákkal foglalkozni.
Jó pár hete nem beszéltünk és nem is találkoztunk már Maya-val, így nem csoda, ha most újra kerestem őt és találkozni szerettem volna vele. Tudom, hogy ez kicsit úgy hangzik, mintha valami dilidokihoz járnék, de ostoba lennék, ha tagadnám azt, hogy ő még ezeknél a dokiknál is jobb. Egy részt a nagynéném és annak ellenére, hogy nem olyan régóta ismerjük egymást mégis hamar megtaláltuk a közös hangot, illetve mindig sikerült kicsit jobb kedvre derítenie. Meg persze az se mellékes, hogy mindig képes újra és újra talpra állítania, amikor mondhatni már le akartam mondani az életről se. Néha igazán bánom azt, hogy nem ő az édesanyám, mert sokkal inkább megért, mint a testvére. Valami miatt mindig is úgy éreztem magamat, hogy kilógok abból a családból és ezt még inkább erősítette az a tény is, hogy a húgomból miattam lett vámpír. Én nem védtem meg őt, elkéstem és magára hagytam. Csődöt mondtam, mint testvér. Sietve kapkodtam össze a dolgaimat, majd pedig eléggé rohanva huppantam be a kocsiba. Nem sajnáltam nyomni neki a gázt, hiszen minél hamarabb el akartam hagyni a várost. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy a múltam kísért engem és az életem újra darabokra hullik. Szükségem volt egy biztos pontra az életembe, aki nem más volt, mint Maya. Még az is megfordult a fejemben, hogy hosszabb ideig fogok maradni nála, de csakis akkor, ha megengedni és nem leszek a terhére. Szeretném érezni újra azt, hogy milyen az igazi otthon, mert számomra mostanában csakis ő volt képes ezt biztosítani. Hamarosan el is érem a városhatárt, majd kihalászom a térképet és próbálom megtalálni azt, hogy merre is kell mennem, de hirtelen valaki megjelenik előttem, majd egy koppanás. Satufékkel állok meg és érzem, amint a szívem a torkomban dobog. Egy pillanatig habozok, majd amikor hirtelen feláll az előttem lévő személy, akkor sikítva újra beindítom az autót és tovább hajtok. Nem értem, hogy mi van, hiszen napi szinten találkozok a természetfeletti lényekkel, de most mégis úgy teszek, mint akinek új. Újra láttam azt a nőt, azt aki miatt elveszítettem a babámat és a vőlegényemet. Mindent elvett tőlem és majdnem még az élettől is megfosztott. Biztosan sokan azt mondanánk, hogy képzelődtem, de tudom, hogy ott volt Mystic Fallsban és engem akar... Végül sietve indulok el a kávézó felé, de még mielőtt belépnék próbálom a zihált külsőmet rendbe szedni, ami többé kevésbé sikerül is. Hamarosan megpillantom őt és egy pillanat alatt megérzem azt a szeretetet, ami árad belőle és miközben felé sétálok sikerül is kissé lenyugodnom. Maya! - mondom neki boldogan és hamarosan szinte a karjai közé vetem magamat. Egy darabig még szorosan ölelem őt, de végül sikerül nekem is helyet foglalnom és egy tincset zavaromban a fülem mögé tűrök. Sajnálom, hogy ennyi ideig nem jöttem és nem adtam magamról hírt, de hidd el ennek ellenére is nagyon hiányzott az én egyetlen nagynéném. - mondom neki mosolyogva, majd pedig az étlapot kezdem el szemügyre venni, de végül azt is az asztalra ejtem a kocsikulcsokkal együtt. - Hogy vagy? - kérdeztem tőle kíváncsian és próbálok nem túlzottan fészkelődni és elnyomni minden olyan fajta érzést, ami azt sugallja, hogy az a vámpír most is itt van és engem figyel, mint valami kísértet.
Szeretem a munkámat, mert szabad mozgásteret biztosít. Lényegében folyton úton vagyok, mert vagy tanítok, vagy ellenőrzöm, hogy a törvényeknek megfelelően járnak-e el a kereskedők és a cégek a fogyasztók irányába. Egyszóval senki nem von kérdőre, ha néhány órára felszívódok, és lecsippentek a munkaidőmből azért, hogy személyes dolgokat intézzek. A főnök amúgy is engedékenyebb velem, mivel bejövök neki, én meg pofátlanul visszaélek ezzel. Egy kedvesebb mosoly felé, egy kis seggrisza, és máris kapok egy szabadnapot. Hadd csorgassa csak a nyálát a vén kecske olyan után, amit úgyse kaphat meg. Emberekkel nem kezdek. Nagyon örültem, amikor Renee megkeresett. Szívem szerint minden nap felhívnám, hogy hallhassam a hangját, de nem akarok az a fajta anya lenni, aki folyton a gyerekén csüng, és megfojtja a szeretetével. Szóval még ha nem is mindig olyan könnyű, próbálom visszafogni magam, és megmaradni a nagynéni hálátlan szerepében. Kisétáltam az irodából, beültem a kocsimba, és a középső tükörben megigazítottam a hajamat, mielőtt elindultam volna a kávézóhoz. Már régóta élek a városba, épp úgy ismerem, mint az erdőt, szóval nem jelent gondot a tájékozódás, és az, hogy a forgalmasabb utakat kikerülve, a megbeszélt időre odaérjek. Keresek egy parkolót, aztán a táskámat felvéve besétálok a kávézóba. Keresek egy olyan asztalt, ami félreeső a többitől, de rálátni a bejáratra. A szék támlájára akasztom a táskámat, aztán lesimítva a fenekemen a szoknyát, leülök, és keresztbe vetve a lábaimat lassan hátradőlök. - Még várok valakire, köszi! – Intek a pincérnek, aki máris ott terem, hogy az itallapot átnyújtsa. Nem tervezem, hogy visszamegyek ma már az irodába, szóval nem zavar, hogy Renee egy kicsit késében van. Nem ismeri annyira New Orleans-t, lehet dugóba került, vagy rossz úton fordult le. Nem aggódok túlzottan, én se érek oda mindig mindenhova pontosan. Amikor viszont megérkezik, rögtön felpattanok a helyemről, és széttárva a karjaimat magamhoz ölelem. - Szia szívem! – Megpuszilom a fejét, miközben szorosan ölelem, és a hátán végigsimítok. Ilyenkor néha eszembe jut, hogy vajon mi lenne azután, ha elmondanám neki az igazat!? Vajon meggyűlölne, mert hagytam, hogy elvegyék tőlem, és nem árultam el már az első találkozáskor, hogy ki vagyok!? Valószínűleg egy világ dőlne össze benne, ha megtudná, hogy mindeddig hazugságban élt. A nővérem otthont adott neki, vigyázott rá. Ezért hálásnak kéne lennem, de nem vagyok az. Gyűlölöm, amiért megfosztott attól, hogy láthassam Renee első lépéseit, hallhassam az első szavait… vele legyek, amikor először beteszi a lábát az iskolába… - Semmi baj szívem, örülök, hogy itt vagy! – Ülök vissza én is a helyemre, majd gyorsan átfutom az itallapot, de már akkor tudtam mit fogok választani, amikor még be se tettem a lábam, szóval ez inkább csak berögződött mozdulat a részemről. - Tudod, csak a szokásos. Dolgozom, élem a szingli nők mindennapjait… semmi érdekes. – Vontam meg kecses mozdulattal a vállaimat. Persze ennél többről van szó, hiszen részt veszek tevékenyen a vérfarkas-vámpír ügyekben, de erről nyilván nem beszélnék egy kávézóban. Nem lenne kedvem az egész vendégseregletet megigézni, hogy felejtsenek el mindent, amit hallottak. Amúgy meg, sokkal jobban érdekel az, hogy a lányommal mi van, hogy alakulnak a dolgai. - Inkább te mesélj… - Úgy érzem, hogy van mit. Tudom, hogy én vagyok az, akivel meg tudja beszélni a problémáit, én pedig szívesen meghallgatom, és adok neki tanácsot. Nem zavar, ha a segítségemért és a tanácsomért utazik ennyit. Nekem az is öröm, ha láthatom.. mindegy miért! - Egy latte macchiato-t kérek, tudod azt a fajtát, aminek földimogyorót reszeltek a tetejére… Köszi! – Nyújtom vissza a pincérnek az itallapot, amikor felbukkan, hogy felvegye a rendelésünket.
Egyszerre szerettem volna gyorsan odaérni, de eléggé szétszórt voltam most, így úgy gondoltam, hogy inkább jobb lenne óvatosnak lenni, mert a végén el fogok valakit ütni. Nos, ez utóbbi meg is történt és még talán kicsit el is késtem a találkozóról. Nem értem, hogy miért voltam ennyire ideges ez az egész miatt. Talán aggódtam a nagynéném miatt, hogy esetleg egy elmebeteg vámpírt a nyakára hozok. Nem akartam azt, hogy bárki is bántsa miattam, de az biztos, hogy ha Maya élete bajba kerülne, akkor talán még az életemet is adnám a biztonságáért. Pedig őt szerintem nem lehet könnyű elkapni vagy bántani, hiszen két erős faj keveredik benne. Csodálom, hogy ennyire erős, hiszen szemmel láthatóan bármihez is nyúlok vagy közöm van, annak mindig rossz vége lesz. Elég csak a húgomra, Ethan-ra és a gyermekemre gondolni. Most meg itt van ez a baleset. Remélem, hogy senki se látott. Azt hiszem a jelenlegi életemben egyedül Maya nevezhető jó dolognak és miatta tudok néha csak boldog lenni. Sietve indulok el végül Maya felé és próbálok minden fajta gondolatot elhessegetni és élvezni ezt a találkozást. Olyan régen láttam már az annyira szeretet nagynénémet. Számomra per pillanat ő jelentette a családot. És a világ összes kincsérért se engedném el őt. Hiányoztál. - mondom neki még az ölelésében és talán most úgy viselkedem, mint egy 5 éves, de nem érdekel. Az ölelése mindig képes megnyugtatni. Jobban, mint édesanyámé. nem értem, hogy lehetséges ez, de nem is érdekel. Nem akarom fejteni ezt a dolgot, legalábbis addig nem, amíg tudom, hogy mindig számíthatok rá és amíg tudom, hogy az ő karjai képesek lennének bármitől megvédeni, ha tehetnék. Nem értem, hogy mivel érdemeltelek ki, de örülök annak, hogy találkoztunk. Úgy érzem, hogy te vagy az én őrangyalom. -mondom neki őszintén, majd pedig követem a példáját és én is elkezdem bogarászni az itallapot, de valójában valami erősre vágynék, mert két kép villan be állandóan az elmémbe, a baleset, majd ahogyan az a valami távozik. A másik pedig az az ismerős szempár, akinek köszönhetően darabokra hullott az életem. Végül mégis mosolyogva pillantok Mayra és csendesen hallgatom, amit mond. Ohh, biztos vagyok abban, hogy sok férfi próbál a közeledbe férkőzni, hiszen mindenki láthatja, hogy még mindig remekül nézel ki. - mondom neki könnyedén ezeket a szavakat. Nő vagyok és nem pedig vak. Ő tényleg nagyon szép és szerintem sok korabeli nő irigyelheti ezt az alakját, s mosolyát. De talán legfontosabb az, hogy valami megfoghatatlan dolog árad belőle, ami szerintem akaratlanul is maga köré vonzza az embereket. Sejtettem, hogy előbb vagy utóbb nekem kell majd mesélni, de reménykedtem abban, hogy inkább utóbb. Nemszeretek magamról mesélni, hiszen mit is mondhatnék? Fogalmam nincs és nem akarok drámázni se, de szerencsére a pincér nyer nekem egy kis időt. Újra gyorsan az itallapra pillantok, majd én kérek egy forrócsokit. Azt hiszem ilyen időben az nem árthat meg. Találkoztam Adél-al, a gyerekkori barátnőmmel, de csak futólag. Remélem minden rendben lesz közte és köztem, mert igazán hiányzik. Mindig nagyon jóban voltunk.- mondom neki egy apró mosoly keretében, majd pedig idegesen egy tincset a fülem mögé tűrök. - Idefelé jövet elütöttem valakit, de azt hiszem jól van. Legalábbis felkelt és elindult felém, de inkább nem vártam meg, hogy mit akarhat tőlem. - mondom neki kissé hadarva, mert tényleg fura arról beszélni, hogy majdnem megöltem valakit ilyen módon. Tudom vadász vagyok, vagyis a halál mondhatni velem együtt jár, de ez akkor is teljesen másabb. - De gondolom téged nem ez érdekel. Inkább kérdezz, lehet úgy annyira nem untatnálak az ilyen dolgaimmal. - mondom neki egy fancsali mosollyal az arcomon, majd amint megjön az italunk egyből annak szentelem a figyelmemet. Nem értem, hogy miért nem bírom kibökni azt se, hogy hiányzik Ethan és újra fel akarom keresni. Tudom, hogy ostobaság, de ennyi idő után se tudom elfelejteni. Pedig jó pár férfit sodort az élet az útamba, de egyik se volt ő.
Épp, hogy kipakoltam Mystic Fallsban, utam rögtön New Orleansba vezetett. Ha már egyszer rászántam magam, hogy Amerikába költözzek, akkor szeretnék minél több helyre eljutni. Ez a fő oka annak, hogy itt ülök egy Café Du Monde nevű belvárosi kávézóban a történelmi New Orleansban, a cappucinómat iszogatva, és nézem a körülöttem lévőket. Mennyivel másabb itt az élet, mint Londonban! Mindkettő nagyváros, nem kis népességgel, mégis az emberek máshogy élnek, máshogy gondolkodnak. Itt, Amerikában mindenki sokkal közvetlenebb, és ettől a kávézók, éttermek atmoszférája is sokkalta barátságosabbnak hat, mint a briteknél. Ott akármennyire szeretne ismerkedni az ember, vagy akármilyen jó barátaiddal tévedsz be akár egy kávéra valahova, akár egy vacsorára indulsz, a hűvös, brit elegancia és modor egyszerűen elrontja - rendben, ez talán kis túlzás, tekintve, hogy igenis lehet jól érezni magunkat ott, ahonnan én idekerültem - a hangulatot. Az Új világban ez más. Itt ha éppen nem rossz napja van a pincérnek, vagy a pultosnak, akkor neki szinte teljesen mindegy, hogy honnan kerültél ide, ha nem is mosolyogva, de kedvesen szolgál ki, és barátságos hangnemben szólít meg. Most éppen egy fekete farmer, egy fekete, magassarkú, aranylánccal érdekessé tett bokacsizma volt rajtam, egy fehér, kötött pulcsival és arany nyaklánccal. Szőke hajamat befontam, hogy ne lógjon a szemembe, smink gyanánt csak szempillaspirál és szemceruza szolgált számomra. Nem volt nagy szokásom sminkelni magam, egyszerűen nem láttam értelmét, hogy tíz kilónyi vakolattal az arcomon mászkáljak. A körmeimre mindig sokkal több figyelmet fordítottam. Tekintve, hogy videót nem szándékozom ma készíteni, így most egy klasszikus könyvet bújva - ha konkrét akarok lenni, a Büszkeség és Balítélet című művet tartom a kezeim között - üldögélek. Megragadott az, hogy csak hallgassam a körülöttem lévők által keltett alapzajt. És meg kell vallanom, jól érzem magam.
Nem voltam az a csapjunk oda a konkurenciának-üzletasszony, de szerettem a környező vagy csak éppen akármelyik belvárosi kávézó kínálatait végigkóstolni. A koffein lételemem volt, Aliena-nak pedig a festés és fogalmam sincs honnan jött az ötlet, hogy nyissunk egy kávézót. Mindenesetre jól működött a dolog, ami persze az utóbbi időben szintén a barátnőmnek volt köszönhető, mint minden más az elmúlt időben. A világ másik feléről maximum csak telefonon tudtam segíteni az ügyekben és beleszólni abba is, amibe nem kellett volna. Szokásom volt, hogy laikus szemmel vizslattam Ali képeit, megmondtam mi nem tetszik miközben próbáltam olyan választékos stílusban kézzel-lábbal magyarázni, ahogy ő szokott. A suliban, ahol tanultunk ragadt rám egy-két szakszó a festészetből tőle és a sráctól, akivel abban az időben össze voltam ragadva, de ahogy ő sem értett a regényíráshoz, én sem voltam szakértő a vonalvezetésben, színhasználatban és a stílusokban is annyira éreztem otthon magam, amennyire megtanultam, mi mit jelent. A Café du Monde semmit sem változott, szerencsére a jóindulatom hozzájárult ahhoz, hogy meglássam a hely szépségeit. Családias hangulat, jó kiszolgálás és finom kávé, valószínűleg ez lenne a kedvenc kávézóm, ha nem a sajátom állna az első helyen a toplistámon. A pulthoz sétáltam, váltottam pár szót Pierre-el, a felszolgálóval és csak ezután kértem ki a karamellás macchiatomat, amit ugyan legszívesebben tejszínhabbal és karamellöntettel fogyasztottam, de mivel nem akartam feltartani Pierre-t a munkában és megígértem Aliena-nak, hogy beszerzek neki néhány tégelyt valami különleges fajta festékekből, ezért el akartam indulni, hiszen magamat ismerve a nap végére sem végzek, ha leragadok valahol. Elindultam kifelé és mindenhatónak érezve magam kezdtem kotorászni a táskámban azzal a gondolattal, hogy képes vagyok kihalászni a noteszemet, fogni a kávémat és figyelni arra, hogy ne menjek neki semminek, de mint kiderült, a közlekedés meghaladta a képességeimet. Ügyesen az egyik asztal sarkának ütköztem, a folyadék szerencsésen rálöttyent a falapra és valószínűleg az ott ücsörgő lányra is, rögtön a lány felé fordulva túrtam a hajam a fülem mögé és húztam bocsánatkérő mosolyra a szántam. - Bocsánat, nem direkt volt. - Biztosítottam a lehető legőszintébben. - Általában nem vagyok ennyire lyukas kezű, tényleg nagyon sajnálom. - Pislogtam rá.
Egészen elmerültem az olvasásban, épp annál a résznél tartok, mikor Elizabeth visszautasítja Mr. Collinst. Ezért IS különcnek tartottak volt osztálytársaim, mert én képes voltam élvezettel elolvasni az ilyen régies stílusú műveket. Hirtelen azt látom, hogy megrázkódik az asztal - ezt a roppant "érdekes" következtetést az váltotta, ki belőlem, hogy megremeg a kávéscsészém -, és kávé folyik felém, majd az asztallapon végigszánkázva a fehér pulóveremen landol. Felnézek, és szembe találom magam egy gyönyörű lánnyal, amint eltűr egy tincset a füle mögé, és bocsánatkérően mosolyog. - Bocsánat, nem direkt volt - biztosít, hangjából pedig egyértelműen süt az, hogy komolyan gondolja. - Általában nem vagyok ilyen lyukas kezű, tényleg sajnálom - folytatja a mentegetőzést, miközben pislog rám, és továbbra is halványan mosolyog. Én kinyitom a táskámat, kiveszek belőle egy lila, kötött pulóvert, a fehéret leveszem, és gyorsan átkapom a tisztát. - Semmi baj - mosolygok rá. - Velem is előfordult már, és hidd el, Londonban ez sokkal cikisebb - nevetek fel, mert ez igaz. Londonban sokkalta kínosabb az ilyen szituáció. Elrakom az összekávézott felsőmet, és belekortyolok saját koffein dús, sötét folyadékomba. Várakozón tekintek rá, hogy szeretne-e még valamit, vagy siet tovább.
Kezdőlap
|| szószám || 
