Dorothea komótosan leteszi maga mellé a reggeli lapot, és a narancslevet, amit korán reggel frissen facsart magának. Szerette a gyümölcs újonnan facsart levét, és főleg az egzotikus déli gyümölcsökét. Reggelizni is akart, de elment a kedve a palacsintasütéstől, hiszen eszébe jutott, hogy ma délelőtt találkozik Artemisiával, akit mentoraként és barátnőjeként tisztelt és szeretett. Ő világított rá boszorkányságának egyes pontjaira. Olyanokra, amikről álmában sem gondolta volna, hogy léteznek. Ő lett a mestere, a mentora és az egyik legfontosabb társa, s mikor Artemisia beavatta a tervébe, hogy „felrázza” New Orleanst, Dorothea készséggel és nem kevesebb örömmel mondott igent arra, hogy segít neki.
Kibont és kiborít egy adag bolti száraztápot a macskájának, a sötét fekete, hosszúszőrű main coon-nak akit Lokinak nevezett el, aztán felhúzza a cipőjét és a kabátját, s elindul, hogy odaérjen a kávézóba a megbeszélt időre. Az idő szép, napos, végre kezd nyárba fordulni és New Orleans utcái is kezdenek színesedni. Még csak tíz éve lakik itt de már ismeri a legtöbb embert aki az utcán keresi a kenyerét. Még mindig vannak orákulumok, jósnők, valódiak és hazugok, de vannak, és Dorothea ismeri a múltját a legtöbbnek.
- Szervusz Money! – köszön oda az egyik kövérkés, sötétbőrű asszonynak, aki már a harmincas éveiben jár, és az egész arcát sötét anyajegyek pöttyözik. A nő visszaköszön, de Dorothea nem áll meg beszélgetni vele, pedig Money igazán jó társaság. A belvárosba érve még több ember sereglik az utcára, sokan francia ajkukkal búgnak egymásnak bódító francia szavakat, amiket Dorothea egyáltalán nem értett. Mások kiabáltak, énekeltek, hangosan fütyörésztek, és a lány még mindig elámult azon, hogy ezek az emberek mennyire gondmentesnek tűnnek.
A Du Monde kávézóban nem volt olyan sok ember. Félre eső kis hely volt, és sok kétes külsejű ember megfordult ott, szóval a város emelkedettebb osztálya inkább elkerülte. Dorothea sem járt ide túl sokat, de most fontos dologról kellett beszélnie a mentorával, és ki kellett róla kérnie a véleményét, mert igazán nem volt biztos a dolgában. Még sosem látott farkasokat. Persze átlagos szürke farkasok gyakran megfordultak otthon a Kísértet erdőben, de valamiért sosem merészkedtek túl közel a házhoz, talán a mágiát érezték és attól féltek, talán valami mást, de inkább csak átvágtak a fák között, és folytatták útjukat biztonságban. Dorothea egészen az elmúlt egy hétig nem is tudott származása másik vonaláról. Apjáról mindig azt hitte, hogy átlagos ember volt, szerette az italt, és a családját, meg a munkáját, de ezen kívül semmi különleges nem volt benne. Éppen ezért is érte furcsán a hír, hogy felmenői között rengeteg vérfarkas volt. Voltak igazán nagyok, falka vezetők, de sok olyan is akadt, aki ki sem váltotta az átkát; ahogyan az apja sem. Talán benne is megvan ez a farkas gén, talán elő tudná hívni. Sokkal nagyobb fenyegetést jelentene New Orleans vámpírjaira, mint jelen helyzetében.
Belöki a kávézó ajtaját, szétnéz, de Artemisiát még nem látja. Nem is csoda, hiszen percekkel a megbeszélt időpont előtt ért ide. Kecsesen a pulthoz sétál, és egy bankjegyet csúsztat a pultos fiú elé.
- Egy csokoládékrémes svéd kiflit és egy lattét kérek szépen! – hangja belehasít a morajba, a fiú pedig rámosolyog. Gyerek még. Vörös hajú és szedett-vedett az öltözéke. Dorothea visszamosolyog rá, majd leül az egyik ablak mellett álldogáló asztalhoz.

Sose volt sok tanítványom, talán minden évszázadban egy-kettő és semmi több. Nem ajándékoztam meg mindenkit azzal, hogy tanulhasson, vagy akár tőlem. Sőt voltak olyan boszorkányok is, akiket én magam jutattam máglyára, ha már annyira boszorkányt akartak égetni akkoriban. Talán emiatt kegyetlen vagyok, hogy még a saját fajtámnak is képes voltam ártani, de hát a hangok a fejemben régóta megvannak és néha megsúgják, hogy mit tegyek, meg amúgy is sok olyan boszorkány volt, aki nem volt méltó arra, hogy erőt birtokoljon. S a halál számukra sokkal jobb megoldás volt, mint azzal élni, hogy volt egyszer erejük, de valaki elvette.
Minden tanítványomban volt valami különleges, amivel felkeltették az érdeklődésemet. Nem kellett kezdőnek lennie, hiszen elegendő volt az, ha fiatalabb volt nálam. Jó ideje éltem már, jó pár évszázad állt már mögöttem, talán sokan azt hitték, hogy ez ártott meg nekem, emiatt lettem fura és kissé talán borult elméjű, de sose hittem ebben. Mindenkiben ott lappang a sötétség és az őrület apró szikrája, de valakinek több, míg másnak kevesebb jut belőle. S amúgy se változtattam még egyik várost se halott várossá, így annyira őrült talán még se lehetek, ha meg igen, akkor roppant mód nem érdekelt mások véleménye. Szerettem azt, amilyen voltam, néha szenvedtem, az pokolian tudott fájni, de soha senki se látta ezt, nem engedtem. Erős és határozott nő, akitől egyszerre féltek sokan és egyszerre szerettek. Nekem mindegy volt, hogy melyiket tették egészen addig, amíg meg nem próbáltak esetleg ártani neki. Na, akkor jobb volt, ha inkább a föld nyelte el őket, mert nem voltam kegyes halálhozó… Roppant mód nem…
Nem túlzottan tetszett az, ahogyan bánnak ebben a városban a farkasokkal. Roppant mód nem, s nem is értettem, hogy miként lehetett őket ennyire megfélemlíteni. Gyengék voltak talán, bár Davina, azt hiszem így hívták azt a lányt, aki főként az élükön állt. Ő benne volt erő és kitartást, a mágia kegyes volt hozzá, ahogyan néhányakhoz is, akik ekkora erőt birtokoltak, de ő mégis egy vámpír oldalán állt, vagy talán nem is egyén. Ohh, gyermek mit tettél, hogy a saját fajtádat értük elárulod? Volt egy farkas is, aki megkeresett azzal kapcsolatban, hogy hamarosan talán forradalom lesz. Mellettük állok, ha látom, hogy nem babazsúr lesz, ha igen, akkor inkább popcornt fogok rendelni, mintha csak a moziban lennék és úgy fogom végig nézni azt, amit művelnek egymással. Talán fejek fognak hullni, ki tudja, nekem aztán mindegy, mert az enyémet nem adom könnyedén, másé meg annyira nem érdekel.
Sietve fordultam abba az utcába, amelyikbe a találkát beszéltük meg Dorothea-val. Igazán kedvelt tanítványom volt, de meglepett, hogy találkozót kért, hiszen mára nem beszéltünk meg tanulást, de miért ne mentem volna bele? Roppant mód kíváncsi voltam arra, hogy mi lehet annyira fontos, ami a következő találkáig nem várhat. Sietve léptem át a küszöböt, a kabátomat gyorsan vették el, majd mosolyogva pillantottam végig a helységben. – Egy kávét kérnék egy kis alkohollal megöntözve, már ha van egyáltalán olyanjuk. – pillantottam rájuk kedvesen, majd amikor kiszúrtam a tanítványomat, barátnőmet, akkor sietve indultam el felé, hogy utána helyet foglaljak.
- Dorothea, gyermekem. – általános köszönés volt ez tőlem a tanítványaimmal szemben. Főleg azok irányába, akiket igazán kedveltem. – Mi volt ennyire sürgős, ami nem várhatott a következő tanításig? – pillantottam rá kíváncsian, egy percre se engedtem el őt a fürkésző íriszeimmel.