Ha valami, akkor a tipikus ügyetlenség nem tartozott a stabil jellemvonásaim közé, de nagyon úgy tűnik, hogy hajlandóságot mutattam rá, ha éppen az adott lábammal keltem fel. Ilyenkor nem igazán számít, hogy alapvetően mennyi mindent vagyok képes kézben tartani, a kávés pohár nem tűnt bevehetőnek. Makacsabb, mint gondoltam volna. Szerencsére a lány nem azok közé tartozott, akik képesek egy ilyen apró baleset miatt felborítani az asztalt és háromszázas vérnyomással az arcomba ordítani, hogy mégis mit képzelek magamról, sokkal inkább mosolyogva és nyugodtan kezelte a helyzetet. Mint egy normális ember és örültem, hogy léteznek hozzá hasonlóak a világon. Az elmúlt hetekben csupa olyan lénnyel találkoztam, akik a borús idő miatt magukra öltötték a kedvetlenség vagy rosszabb esetben a rosszkedvűség zakóját és világfájdalmas arccal jártak-keltek. Csoda, hogy nem bírtam tovább Angliában? Kis idő és beleőrülök abba a hangulatba. - A váltópulcsi nem is rossz ötlet. Lehet, hogy én is bevezetem arra az esetre, ha magamhoz hasonlókkal találkoznék. - Mosolyodtam el és az eddiginél is jobban figyeltem rá, amikor kiejtette a száján London városának a nevét. Micsoda véletlen! Amikben ugyan nem hiszek, de hirtelen más magyarázat nem jutott eszembe. Ha jutott volna, akkor lenne a baj. - Egyetértek, Londonban már valószínűleg az utolsó szál hajamat is kitéptem volna attól a nézéstől, ahogy méregettek volna. - Megforgattam a szemeimet. - Nemrég jöttem haza onnan és maradjunk annyiban, hogy szerintem össze sem hasonlítható New Orleans-szal. - Az én személyiségemhez közelebb állt ennek a városnak az életvitele, hangulata, az emberei, mint az angolok ridegsége és szerintem ő is ugyanígy van ezzel. Legalábbis látszólag.
- A váltópulcsi nem is rossz ötlet - szólal meg. - Lehet, hogy én is bevezetem arra az esetre, ha magamhoz hasonlókkal találkoznék. Hát, most erre nem mondok semmit. De nekem MINDIG ismétlem MINDIG volt, van és lesz váltópulcsi a táskámban. megszoktam, hogy szükség volt rá, hisz anno még az iskolában szinte napi rendszerességgel kaptam teát, vizet, vagy kávét a nyakamba a "menők"-től. - Egyetértek, Londonban már valószínűleg az utolsó szál hajamat is kitéptem volna attól a nézéstől, ahogy méregettek volna. - Meglepődtem, nem kicsit. Reménykedtem benne, hogy nem ismer a dalaim miatt, mert most nem azért jöttem ide, hogy minden lehetséges és lehetetlen helyen leszólítsanak az utcán, hogy "Te vagy Eizabeth Scars?" Igen, emberek, én vagyok, és akármennyire szeretlek titeket, kell egy kis nyugalom. - Nemrég jöttem haza onnan és maradjunk annyiban, hogy szerintem össze sem hasonlítható New Orleans-szal - magyarázza meg, miután megforgatta a szemét. Nyugtat a tény, hogy ha hallott is rólam, amíg ott volt, maximum hallásból. Az egyáltalán nem zavarna, ha megtudja a nevem, és leesik neki, hogy Britföldén ismernek, mert egyszerűen ez az életem. Nincs az a pénz, hogy én feladjam az éneklést, gitárt, és zeneszerzést. - Ezzel én is így vagyok. Huszonegy, közel huszonkét évet éltem abban a nagyvárosban, és nem mondom azt, hogy nem érezheti jól magát az ember lánya, csak... Hogy is mondjam? - keresem a megfelelő szót a gondolataim között. - A hangulat fagyosabb, mint egy túra az Antarktiszon - mondom, egy aprót kuncogva a hasonlatomon. Csak nekem képesek ilyen őrültségek az elmémbe pattanni, de hát ez van, engem vagy így kell szeretni, vagy sehogy. Közben egy kis tépelődés és belső vita után úgy döntöttem, nem leszek én a hideg eleganciát mutató brit csaj, és bemutatkozom, tehát magamra vállalom a kezdeményező szerepét. - Elizabeth vagyok, egyébként. Elizabeth Scars - mosolygok kedvesen, és várom, hogy hallott, vagy nem hallott rólam, esetleg faképnél hagy, mondván nincs ideje, mert siet. Közben megszólalt egyik kedvenc dalom - Salute a Little Mixtől -, így tudtam, hogy valaki keres telefonon. Rápillantottam a kijelzőre, ami a Jade nevet írta ki, én pedig, tudom nem túl kedves a saját rokonaimat lepattintani, mégis kinyomtam, és a táskám mélyére süllyesztettem a kis készüléket.
A szókimondó stílusom nem mindig és nem mindenkinek jött be. Néha ugyan én is azt kívántam, hogy bárcsak befogtam volna a számat és a csendes séta mellett tettem volna le a voksomat, de aztán mindig rájövök, hogy azzal sem lennék előrébb. Így legalább megmozdítom a világot az őszinteség irányába akkor is, ha egyébként a világ az én kis cselekedeteimből nem sokat észlel. Az a szerencse, hogy nem az a nagyszájú voltam, aki nem tudja magát elhelyezni, akit a pokolra kívánnak és aki a hisztérika szerepében tetszeleg, ha valami nem úgy van, ahogy ő elképzelte. Igenis tudom kezelni a vereségeimet, ha nem így lenne, akkor nem jöttem volna vissza ebbe a városba. - Egyetértek. - Bólintottam magamon hagyva a halvány mosolyomat. Egyáltalán nem tűnt britnek, sokkal inkább kedvességet és jókedvet árasztott magából, nem úgy, mint az angolok nagy átlaga. Persze általánosítani nem általánosíthatok, de akikkel én találkoztam egy-két kivétellel nem éppen a vendégszeretetükről voltak híresek. Mondhatnám, hogy az én formám kiszúrni az emberiség nem-mintapéldányait, de már hozzászoktam és megpróbálom minden alkalommal a jó tulajdonságaikat előcsikarni az emberekből. Egy mosoly soha sem rossz kezdet. - Az én nevem Aubrey. Remélem nem baj, ha leülök. - Felé nyújtva a kezem fogadtam el bemutatkozási szándékát és önkényesen kényelembe helyeztem magam a vele szemben lévő széken. Nehogy már ne álljak meg beszélgetni pár percre. - Most jöttél New Orleans-ba? - Kérdésemet csak azután tettem fel, miután elintézte a dolgait a telefonjával. Nem vagyok bunkó, felőlem nyugodtan telefonálhatott volna, egyáltalán nem zavar az ilyesmi.
- Egyetértek - bólint egyet továbbra is mosolyogva. - Az én nevem Aubrey - fogadja el felé nyújtott jobbomat, én pedig magamban egy hatalmas megkönnyebbült sóhajt engedek meg magamnak, hogy ha már egyszer eljöttem Londonból, akkor végre nyugtom van. - Remélem nem baj, ha leülök - mondja, majd válaszomat meg sem várva leül a velem szemben elhelyezkedő ülőalkalmatosságra, és kényelembe helyezi magát. Kicsit furcsa ez még nekem, de nem teszem szóvá, és próbálok én is olyan közvetlen lenni, mint - az előzőek alapján - Aubrey. - Most jöttél New Orleans-ba? - kérdezi, nekem pedig mint az elmúlt pár napban, most is szabályszerűen ismét megszólal a telefonom, csakhogy most nem Jade, hanem egy másik kedves unokatestvérem, Leigh-Anne nevét hirdetve. A mai napon nő nemű unokatesóim közül már csak Jesy, Eleanor, Lexy, és még pár lány nem keresett, de érzem, hogy ők is kivárják a maguk idejét, aztán jönnek majd sorra a fiúk is. De visszatérve a csörgő készülékre, én ismét a piros gombot nyomtam le, és jó mélyen elsüllyesztettem abba a kiismerhetetlen, elképesztően mély "barlangba", ami nem más, mint a női táska, bár a telefon ezúttal arra a sorsa jutott, hogy kikapcsolva kellett tovább sínylődnie valahol a rengeteg holmi között.
Azért jöttem el onnan, mert sikerült kilábalnom annyira a gyászból, hogy úgy érzem, új életet tudok kezdeni, bár az sem elhanyagolható, hogy tudom jól, szembe kell néznem a múltammal, hogy jövőm lehessen, de még nem jött el az a pillanat.
- Igen, most jöttem, de csupán pár napra, talán egy hétre. Eredetileg Mystic Fallsban vettem házat, de egy elég hirtelen ötlettől vezérelve amint kipakoltam, idejöttem - néztem rá, majd kortyoltam egyet az életerőt adó feketémből, amiből hetente talán csak egy, esetleg két csészével szoktam elfogyasztani, a teát nagyobb előnyben részesítem. Egyébként irigykedem az előttem ülő lány szépségére, hisz csodálatosan néz ki. Gyönyörű, barna haja úgy omlik a vállára, ahogy csak a modelleknek szokott, szemei gyönyörű barnán csillogtak, és bőre sem hófehér volt. Én bezzeg elbújhatok a szőke hajammal, kék szemeimmel, és porcelán bőrszínemmel. Én világéletemben albínó voltam, vagyok és leszek, de talán ha alkalmam nyílik rá, majd útba ejtek egy tengerparti hétvégét, hisz egy próbálkozást megér javítani a bőrszínemen. - Ennek a városnak mindig érdekelt a művészete, történelme, bár leginkább az utcazenészek iránt érdeklődöm - mondom, és mivel én ilyen minden helyzetre felkészült vagyok, amint két sornyi szöveg kikerekedik agyam fogaskerekeinek munkájából, feltúrom a táskámat egy toll és a dalszöveges füzetem után, lefirkantom a szavakat, és visszateszem a tárgyakat a helyükre, majd ismét Aubrey-nak szentelem figyelmemet.
Figyeltem a lányt, akin ugyan nem láttam, hogy zavarta volna a tény, hogy kényelembe helyeztem magam és szívesen beszélgetnék vele, de szinte kitűnt a tömegből, sütött róla, hogy nem ide tartozik. Ezt úgy is meg tudtam volna mondani, ha az előzőekben nem adta volna tudtomra, hogy honnan költözött ide. Maga a lány nem volt olyan, mint ez a hely. Milyennek kellene lennie? Másnak. New Orleans szellemisége a lazaságából, az ösztönösségéből fakad és Elizabeth kicsit mintha feszélyezve érezte volna magát, legalábbis a kissé merev vállaiból, pásztázó tekintetéből és egy apró, alig látható feszültségből, ami az arcán játszott és a hangján tükröződött. Persze nem voltam médium és nem is a rosszakarás idézte elő a gondolataimat, mivel elsőre nagyon szimpatikusnak tűnt, csak ezek jutottam eszembe, az agyam asszociációi ellen pedig nem tudtam semmi sem tenni. - Mystic Falls? Az nem itt van. - Vontam össze elismerően a szemöldökeimet, hogy egy hosszú repülőút és kipakolás után még volt ereje átutazni a fél országon és ennek a városnak az utcáit rója. - Hallottam már arról, hogy kedves kisváros és szeretik az ott élők. Egyszer jártam ott, de nem az én világom. Jobban szeretem az ilyesmi helyeket. - Fordítottam körbe a fejem jelezve, hogy ez a város az én otthonom. Utazni utazgattam, többet, mint kellene, de mindig visszatértem ide. És Mystic Falls.. azon kívül, hogy kisváros túl sok az egy négyzetméterre jutó természetfeletti lények száma. Nem mintha itt kihalófélben lennénk, de könyörgöm, ennek a városnak csak nagyobb az alapterülete. - A művészetért tényleg megérte idejönni. És a hangulatért. Ha hallgatsz rám, akkor sötétedés után kezdj bele a felfedezőtúrába, amikor már mindenkinek lejárt a munkaideje... az élet ilyenkor csodálatos itt. - Meséltem teljesen elfogultan, de ezt az életérzést tényleg meg kellett élni, szavakkal átadni nem lehetett. És ha még nem járt itt, akkor egy kis útmutató talán jól jöhet. Meglepődtem, amikor papírt és tollat húzott elő a táskájából, aztán gyorsan el is rejtette az eszközöket. Elmosolyodtam, miután belekortyoltam a kávémba. - Azt hittem csak én csinálok ilyet. - Böktem a fejemmel a táskája felé. - Művész vagy, ugye? - Kérdeztem rá.
- Mystic Falls? Az nem itt van - vonja össze szemöldökét, hangjában kis elismerést véltem felfedezni, de biz Isten nem tudom, miért. Talán az lepte meg, hogy a hosszas Anglia-Amerika távolság megtétele után ilyen hamar itt vagyok? Fogalmam sincs, és akárhogy is próbálok ellazulni, nem úgy megy, ahogy kellene, de hát könyörgöm, attól még, hogy itt vagyok, ide költöztem, valószínűleg sokkal huzamosabb időre, attól még brit nevelést kaptam, tenni nem igazán tudok ellene. - Hallottam már arról, hogy kedves kisváros és szeretik az ott élők - mondja, én pedig nagy nehézségek árán, de leküzdöm a belőlem feltörni készülő röhögőgörcsöt. Mystic Falls? Kedves kisváros? Az évezred vicce, Aubrey! - nevetek hangosan magamban. Nem véletlenül esett a választásom pont Mystic Fallsra. Ha egyszer belekeveredtél a természetfeletti ügyekbe, ahogy én közvetetten, de megtettem, akkor soha az életben nem mászol ki belőle. Halottam ezt-azt Londonban, és épp a pletykák miatt esett a választásom a virginiai településre. Ezzel pedig hivatalosan is idiótává kiáltom ki magam, hisz elzárkózhattam volna, választhattam volna egy nyugisabb várost, de nem, én csak azért is keresem a veszélyt. - Egyszer jártam már ott, de nem az én világom. Jobban szeretem az ilyesmi helyeket - néz körbe, miközben belekortyol italába. Sejtem, mire gondol. A két város nem hasonlítható össze, már ha csak a méreteket nézzük, és nagy a valószínűsége, hogy itt pezsgőbb az élet. - A művészetért tényleg megérte idejönni. És a hangulatért - folytatja, én pedig közben folyamatosan a jobb csuklómon lévő karkötővel babrálok, aminek medáljában csak úgy mellékesen verbéna van. Találtam egy boszit még otthon - Londonban - és tőle kaptam, de Isten nyugosztalja, pár héttel utána meg is halt. - Ha hallgatsz rám, sötétedés után kezdj bele a felfedezőtúrába, amikor már mindenki lejárt a munkaideje... az élet ilyenkor csodálatos itt - ad nekem pár jó tanácsot, amiket úgy döntök megfogadok, és talán este belevetem magam a Bourbon Street tömegébe... Nem is rossz ötlet! - Azt hittem csak én csinálok ilyet - bök fejével a táskám felé, nekem pedig halvány lila - de piros vagy zöld - gőzöm sincs, hogy arra érti, amit a telefonommal babrálok, tehát, gyakorlatilag mindenkit, aki keres lepattintok, vagy netalántán a füzetemre érti. - Művész vagy, ugye? - kérdez rá, így világossá téve számomra előbbi gondolatmenetét. - Nevezhetsz annak is, bár én sose soroltam magam abba a kategóriába - rántom meg a vállamat, lassan felengedve, hisz egy jó beszélgetőpartner bármire képes, szóval egyre kevésbé érzem magam feszélyezve. - Leginkább dalszövegeket és zenét írok, amióta az eszemet tudom, és gitár akadt a kezembe. Van egy csatornám az egyik videómegosztón, és igazából ezért IS jöttem el Londonból - mondom, akaratlanul is megnyomva az "IS" szót, ezzel talán egy kínos téma felhozására ösztönözve őt, de tenni nemigen tudok már ellene. - Egy idő után azért sok az embernek, ha mindennap legalább egy ember megkérdezi tőle, hogy ő tényleg ő-e - magyarázom, de közben fogalmam sincs, miért nyílok meg neki ennyire, de valami különös bizalmat érzek irányába, és talán barátok lehetünk.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 28, 2015 12:21 pm
Nem nagyképű, erre már rájöttem. Ha az lenne, akkor körülölelné egy sajátos atmoszféra, ami elemi erővel taszítana engem és biztosan be is rekeszteném a beszélgetést. De a szavai alapján nem a tipikus magától elszállt, "még semmit nem tettem le az asztalra, de azért nagy arcom van, mert miért ne" típus volt, ami megmosolyogtatott. Sajnos túl kevés hozzá hasonló emberrel találkoztam az elmúlt időszakban, hiszen utazgatásaim során amikor információkra volt szükségem általában a szemet-szemért alappal kellett játszanom, a partnereim pedig egytől egyig azt hitték magukról, hogy ők a spanyolviasz feltalálói. - Szóval akkor mondhatjuk, hogy sztár vagy? - Kérdeztem felvonva a szemöldökömet, de kedves mosollyal. Annyira fiatal volt még, hogy elképzelhetetlennek tartottam azt is, hogy egyáltalán már az iskolapadból kikerült. De ilyen ez a mostani világ, a tehetségeknek már sokkal több esélyük van fiatalabb korban is nyilvánosság elé lépni és ez így van jól. - Nem vagyok otthon ebben a világban, úgyhogy bocsánat, amiért én nem kérdezem meg, hogy tényleg te vagy az a lány a youtube-ról? - Belekortyoltam a kávémba. - Nyomasztó lehet minden nap elviselni ezt. Nem csodálom, hogy eljöttél Londonból, ha így kell élned. - Én már biztosan kiakadtam volna. Szerettem az embereket, de hogy mindenki velem foglalkozzon? Köszönöm, de nem. - New Orleans-ban biztosan el fog kapni az ihlethullám. Én is így szoktam vele lenni, járkálok az utcán vagy kiülök a folyópartra, beugrik valami és... általában nem lesz belőle semmi. - Megvontam a vállamat, miközben apró kuncogás hagyta el a torkomat.
- Szóval akkor mondhatjuk, hogy sztár vagy? - kérdezi összevonva szemöldökét, ám mégis egy kedves mosollyal ajkain, én pedig örömmel konstálom, hogy képes normálisan kezelni a helyzetet, és életre kel bennem a remény, hogy talán egy barátra lelhetek Aubrey személyében. - Nem vagyok otthon ebben a világban, úgyhogy bocsánat, amiért én nem kérdezem meg, hogy tényleg te vagy az a lány a youtube-ról? - mondja, majd belekortyol a kávéjába, és folytatja. Látszik, hogy nem egy szótlan személyiség. Régen én is ilyen voltam. Akármennyire is kirekesztettek azért, mert inkább magamban írogattam minden létező és nem létező dologról ahelyett, hogy a legújabb divatkollekciókat vitattam volna meg osztálytársnőimmel, elég sokat beszéltem, aztán ez megváltozott. Amikor a szüleimet meggyilkolták, onnantól kezdve nem igazán szóltam, ha nem volt muszáj. Mindenki értem aggódott a legjobban, de én megvoltam, és inkább az unokatesóim állapota érdekelt. Leigh-Anne például többet bunkózott és szinte minden második nap eltűnt, vagy például ott volt Jade és Jesy, akik szintén szörnyen megváltoztak, nem is tudom, hogyan írhatnám le őket. Kezdem érezni, hogy lassan könnyek akarnak utat törni maguknak szemeimen keresztül, de én próbálok nekik gátat szabni, hogy a velem szemben ülő lány mit se vegyen észre belőle, de hát amilyen az én szerencsém, úgy is észreveszi, hogy valami bajom van. - Nyomasztó lehet mindennap elviselni ezt. Nem csodálom, hogy eljöttél Londonból, ha így kellett élned - mondja, én pedig magamban szinte misét tartok és hatalmas hálát adok az égnek, hogy előbbi mondataimból nem hallotta ki azt, hogy más is rejtőzik Londonból való távozásom hátterében. - New Orleansban biztosan el fog kapni az ihlethullám. Én is így szoktam vele lenni, járkálok az utcán, vagy kiülök a folyópartra, beugrik valami - magyarázza elmélyülten, nekem pedig nincs szívem félbeszakítani, két okból. Vagy többől, meglátjuk, mennyit tudok felsorolni. Egy: a nevelésem miatt. Kettő, mert jó hallgatni, hogy így tud beszélni a művészetről. Három: na jó, nincs több. - , és... általában nem lesz belőle semmi - rántja meg a vállát, majd aprót kuncog. Én az arcomra kínok között is felfestek egy félmosolyt, és készségesen, kedves hangnemet megütve válaszolok neki, bár én érzem, hogy hangom néha-néha megremeg. - Sokan sztárnak hívnak, pedig nem vagyok az. Nem ítélem el a sztárokat, akiknek van menedzserük, sminkes, koreográfus, akármi, amit csak el lehet képzelni. Én csak magamat nem látom sztárként, mert nem tudnám eladni egy menedzsmentnek a lelkemet, hogy marionettbábu módjára ugráltassanak. Ha valamit nagyon szeretnék, azt úgyis megpróbálom önerőből, hisz nem tervezek világra szóló turnékat, vagy arénás koncerteket, nekem csak a videók vannak, és onnantól különösebben semmi másnincs - kortyolok bele kávémba.
Aki a művészetet szereti, rossz ember nem lehet. Legyen az a zene, a rajzolás, a festészet, az írás, kézművesség, bármi, talán egy kicsit furává teszi az embert az effajta tevékenység a köznép szerint, szerintem viszont csak segít abban, hogy az esetlegesen túltengő kreativitás levezetődjön. Persze az csak a jobbik eset, ha valaki kreatív amellett, hogy ő büszkén állítja, művész a javából. Én sem szoktam magam annak nevezni... Aliena-val ugyan még iskolát is végeztünk, amiért a saját korunkban ferde szemmel néztek ránk, de mikor érdekelt minket, engem, hogy mit gondol a másik? Csakis akkor, ha szimpatikus volt számomra. - Pedig a korod béli lányok nem csak a fél karukat adnák oda azért, amit te nem szeretnél. Furcsa. De legalább normálisnak tűnsz. - Mosolyogtam rá kedvencem. A világ, amiről beszélt, hozzám sem állt igazán közel és úgy látszik, neki sem a szíve csücske. Végre valaki, aki még a színtiszta élvezetet látja a tevékenységében, nem a hasznot, az ismeretséget, a csillogást. Mondhatnánk, hogy a hobbi egy idő után nem túl kifizetődő, de amíg csinálni szereti, addig az igazi. - Egyébként jól vagy? Mintha aggódnál valami miatt. - Más talán nem kérdezett volna rá ilyen nyíltan, nekem viszont szokásom volt lelkemen viselni a beszélgetőpartnereim gesztusait és láttam, hogy nyomás helyezkedik rá. Könnyben van a szeme? Bunkó nem akartam lenni, ezért inkább ismét a kávémba kortyolva vártam, mit oszt meg velem vagy hogyan hárít.
Kedvesen mosolyog, mikor röviden kifejteti, hogy más korombeli lány a hírnévért, reflektorfényért, és csillogásért bármit megadnának. Hát, én nem az vagyok, akire ez igaz lenne. Nem személyesen, csak közösségi oldalakon keresztül, de volt már szerencsém privát beszélgetést folytatni néhány sztárral, és hát mit nem mondjak, a menedzsment sokat keresztbe tehet nekik. Persze, vannak, akik rendes menedzserek, és segítik a pártfogoltjukat, meg nagyon jóban is vannak velük, de ez nem minden esetben igaz. Én képtelen lennék rabszolgává válni. Aubrey nem nyomulós, de úgy tűnik akármennyire is próbálkoztam, észrevette a könnyeket a szememben. Nem faggat különösebben csupán annyi a kérdése, hogy jól vagyok-e, hisz süt rólam, hogy aggódok valami miatt. - Hát, ha azt mondanám, hogy jól vagyok, akkor akkorát kellene hazudnom, mint ide Budapest - tárom szét a karjaimat. - Csak valahányszor eszembe jut London, minden újult erővel zúdul rám, mert a legfőbb okom arra, hogy léptem onnan, az, hogy gyáva vagyok, és elmenekültem mindenki elől - motyogom, és alaposan feltúrom a táskámat egy zsebkendő után, amit meg is találok, viszont közben véletlenül bekapcsolom a telefonomat. Itt és most pont nem érdekel az idegesítő kis készülék, kisebb gondom is nagyobb annál. - Túl sok olyan dolog történt ott, amit el akarok felejteni - szipogom, és egy elég feltűnő pillantást vetek verbénás karkötőmre, mely az egyetlen olyan tárgy, amit soha nem veszek le. - Pontosabban jó lenne elfelejteni, de akárhogy próbálom, nem sikerül, de kérdezz nyugodtan, ha érdekel valami - nézek a szemébe mint egy biztatásként, hogy tudja, megbízom benne, és akármit kérdez, felelek rá. Nagy valószínűséggel, legalábbis. Persze, a telefonom ismét arra adja a fejét, hogy megszólaljon, épp hogy visszakapcsoltam. A kijelzőn Leigh-Anne neve villog eszeveszettül, MEGINT. És egy rakat nem fogadott hívás, de az kit érdekel? Óvatosan pillantok beszélgetőpartneremre, mert nem tudom, hogy idegesíti-e már a rengeteg hívás.
Szegény lány. Mindössze pár perce ismerem, de máris van egy olyan érésem, hogy nem lehetett könnyű élete annak ellenére, hogy elmondása szerint sikeres volt abban, amit csinált. Egy költözés amúgy is megviselő tud lenni, hát még ami mögötte van és a szemében megcsillanó könnyek alapján könnyen arra lehet következtetni, hogy igenis komoly dolog nyomja a lelkét. Nem voltam az a típus, aki elfordul a lelki élet megpróbáltatásai elől és kizárja a meghallgatásukat, de bunkó sem akartam lenni, hiszen folyamatosan az volt a fejemben, hogy most ismertem meg. Rossz volt ilyen állapotban látni, az az apró kényszeredett mosoly még csak nyomott a latban, a rejtett utalások sem voltak éppen jókedvre utalóak, ahogy az sem, hogy ő maga kimondta: nincs jól. Mégis mit tehetnék? Maximum annyit, hogy kérdezgetem és ha kiadja magából, az talán segít neki, de olyan emberek is vannak, akik a problémáik kimondásával csak még rosszabbul lesznek gondolva, hogy ha már szavak formáját öltötte a gond, akkor semmi sem tüntetheti el a valóságból. Én sokkal jobban szerettem kibeszélni magamból, de ő teljes természetességgel lehet más, mint én. - Én csak... nem szeretem ilyennek látni az embereket. - Húztam kissé fanyar mosolyra a számat. - Úgy értem, ha mondjuk elmondanád valakinek a bajaidat, de nem ismersz itt senkit és örülnél is annak, ha egy idegen hallgatna meg, akkor itt vagyok. Talán jobb lesz és nem fogod maga ilyen rosszul érezni. - Dobtam fel az ötletet teljesen őszintén és önzetlenül. Mégis mihez kezdenék akármilyen róla szóló információval? Nálam a titok az titok, a probléma az probléma, semminek sincs kifacsart jelentése a szótáramban, ezt a tekintetem is elárulhatta. - Komolynak tűnik a dolog... talán elveszítettél valakit? - Láttam, hogy futó pillantást vet a csuklóján fityegő karkötőre, ez a mozdulat számomra azt jelentette, hogy fontos neki a kis ékszer.
Pillantása, mintha csak a vesémbe látna, egyenesen keresztül rajtam. Furcsa a magabiztossága, mintha... Nem, az lehetetlen. Lehetetlenebb, mint az, hogy mindenki azt hiszi, hogy én vagyok az, aki mindig mindent az érzelmeire épít. Lehet, hogy fontosak számomra, de ha kell, és nincs más lehetőség, elzárom őket egy polcra, jó mélyre a lelkembe. Na, megint elkanyarodtam a megkezdett témától és megint nem varrtam el rendesen egy szálat, mielőtt a másikba kezdtem volna. De az nem lehet, hogy ő, aki előttem ül az legyen. Tény, hogy észrevehetetlenek, szóval nem is tudom, mit vártam akár az élettől, akár magamtól. Remek, helyben. Vagyunk. Nem szabad bepánikolnom, mert ha nem az, akkor őrültnek néz, ha az, akkor nekem úgyis mindegy. Megkérdezi, hogy netalántán elveszítettem-e valakit. Őszintén?! Az egész családom veszítettem el, mert az a tény, hogy menekülök a sajátjaim elől, az már magában abszurd. Ők a családom, mi félni valóm lenne? De tudom, ha visszamennék, ha most úgy döntenék, hogy beteszem oda a lábam, és elmegyek hozzájuk, akkor várnának engem. Csak én nem tudom megtenni... Pedig a kezdőlépés az enyém kell, hogy legyen.
Ahogy az előttem ülő Aubrey kérdezősködik, nem támad kedvem leütni, csupán egyetlen egyszer - de akkor nagyon! -, mikor észreveszem a sajnálat csillanását a szemében. Nem bírom! Egyszerűen nem, és kész! - Kérlek, csak ezt ne - nyögöm ki, nagy valószínűséggel szavaim értetlenséget váltanak ki belőle. Én a nyakláncomon lógó medált fogom szorosan - mert a láncot a két számomra legfontosabb személytől -, közben mélyeket lélegzek, és az az átkozott telefon megint csörög. Ránézek, és el sem képedek. Már úgy vagyok vele, hogy nem érdekel. Francot áltatom, érdekel, hogy a frászba ne érdekelne?! Csak ki akarom kicsit zárni a régi életemet, és élni! csak egy incuripincurkát, mielőtt minden rám szakad megint! - üvöltözök magamban, mint egy idióta. Kezdek megőrülni... Magammal beszélgetek! Kinyomom a telefont, és gyorsan kikapom az aksit. Semmi esély, semmi szál, ezzel vágtam el magam egy időre. Persze miközben kiszedem a telefon akkumulátorát, beszélek társalgópartneremhez, különben illetlen volnék, hogy a levegőben hagyok egy ilyen fontos mondatot. - Kezd elegem lenni a sajnálatból - mondom olyan hangszínen, hogy magam se értem. Mielőtt esélyem lenne leblokkolni saját magamtól, folytatom. - Nagylány vagyok, feldolgozom. Majd egyszer... - bököm ki a végét egy nagy nyelés kíséretében, és egyszerűen csak azt érzem, hogy nincs tovább. Már sírni sem tudok. Nő létemre nem tudok sírni! Kiszáradtak a könny csatornáim. - De kérdésedre válaszolva igen. Elvesztettem életem két legfontosabb személyét. Azokat, akik mindenre megtanítottak. A szüleimet - mondom ki nyögvenyelősen, és a torkomat marja az az egy szó. Eddig magamban sem mertem kimondani azt, hogy "szüleim", vagy ha mégis, megremegtem a tudattól, hogy csak voltak. Erre jön Aubrey, akiben minden előző ismertség nélkül megbízom. - Bízom benned, bár fogalmam sincs miért. De bízok, és ezt jegyezd meg, mert nem sok ember szerzi meg a bizalmamat, főleg nem ennyi idő alatt. Azt pedig lennél oly kedves megmagyarázni, hogy még hogyan nem akadtál ki a telefonom csörgésétől? - kérdezem. - Én már biztos az agyam eldobtam volna.
Zavarodott volt, a mozdulatai kuszák, rendezetlenek, egyre jobban kibontakozott az a kép, ami az igazi valóját engedi megismertetni. Milyen ismerős... ránézésre egy kedves, mosolygós, életvidám lány, de belül olyan, mint egy alma, ami túl sokszor nyomódott a konténer oldalának és ezért több rajta a sérülés, mint az ép, egészséges rész. Túl sokan vagyunk, kislány, sajnos nem te vagy az egyetlen, akinek ilyen kék-zöld foltokkal kell megküzdenie, viszont eme gondolatom ellenére kiülhetett a sajnálat az arcomra. Persze, hogy ez történt, hiszen meg is jegyezte, hogy mennyire utálja ezeket a tekinteteket, én pedig nem akartam bocsánatot kérni vagy felhívni rá a figyelmét, hogy nem kellene felháborodnia, hiszen úgy voltam vele, hogy jobb, ha kiadja magából. Én ráértem, meghallgatom, mert szimpatikus, neki pedig talán könnyebb lesz, ha nem kell visszafogni magát és angol porcelánbabaként az időjárásról beszélnie. A gyászreakciója sem éppen az én lelki világomhoz állt közel, sokkal jobban szerettem tombolni, mint magamba fojtani a bánatomat és azzal győzködni magam, hogy idővel jobb lesz és harcos módjára a belső erőim segítségével szembenézek mindennel, ami jön. Tisztában voltam vele, hogy erős vagyok és valószínűleg ő is ezt akarta elhitetni magával, ami nem baj, de idővel úgyis szembe kell néznie a vesztesége igazi valójával... erre persze nem az én tisztem rávilágítani, csupán az agytekervényeim forogtak a téma körül. - Nem szánalomból sajnálom, de részvétem. A szülők elvesztése komoly dolog. - Velem járó dolog volt, hogyha valakivel rossz dolog volt, azt sajnáltam. Úgy látszik ezt ő sem szereti, de az, hogy elbagatellizáljak valamit nem az én stílusom volt. - A legjobb barátom ugyanebben a cipőben jár. Vele nem most történt, de még mindig vele van az emléke annak, hogy a szülei nincsenek vele. - Ha Aliena-t nézzük, akkor ő aztán tényleg mindent megtesz a saját és a szülei lezárásáért. Most ugyan azt mondja, hogy feladja a keresést a gyilkos után, szerintem nem fogja megállni, hogy ne nyomozzon és csak a teáját szürcsölgesse és a fiújára mosolyogjon nap, mint nap. Na és persze a szerencse állandó fintora, hogy a megoldásra mindig akkor jövünk rá, amikor már nem keressük. Elmosolyodtam a kérdésén. - Semmi sem tud egyhamar felhúzni. Megtanultam, hogy legyek türelmes, egy kis telefoncsörgés semmiség, neked viszont lehet válaszolnod kellene a hívásra, ha már ennyire beszélni akarnak veled. - Az előbb kivette az aksit a készülékből, ennyire nem kíváncsi a hívóra? - Mindenkinek megvannak a saját démonjai, ami miatt úgy viselkedik, ahogy. Én az az enyém miatt nem veszek fel jelentéktelen dolgokat. - Kicsit komolyra fordult a szó, a kávém elfogyott, mégsem éreztem rosszul magam. Mi okom lenne rá, ha a beszélgetőpartnerem jó?
Megmagyarázta. Nem szánalomból sajnál, csak az egyik barátja példáján tudja, milyen ez. - Köszi. Kevés az ilyen ember mostanság, akibe egy csepp empátia is szorult. Tudod, nekem a zene egy menedék, ami segít leküzdeni sok mindent. Kaptam is hideget-meleget emiatt, mert a zeném is mindig őszinte érzelmeket tükröz, és mivel nem én vagyok a szőke hajú, kék szemű tökéletesség, aki menedzserrel, és stúdiós dalszerzők dalaival akar befutni. Kevés olyan ma is sikeres brit előadó van a zeneiparban, akik a saját elvárásaiknak felelnek meg, nem a sajátjuknak. Amerikában pedig megtalálhatóak az egyéniség mintaképei, az egyik legjobb lánycsapat, és ők jobban tetszettek, mert szinte mindent megoldottak maguk. Onnantól ilyen akartam lenni, és sikerült -tárom szét a karjaimat, majd eltüntetem a kávém utolsó, és már egyébként teljesen kihűlt kortyát, de hát mit nekem a kávé, ha ilyen remek beszélgetőpartnerem van? Hm, elgondolkodtató, amit mondott, talán nekem is meg kellene tanulnom higgadtabban kezelni a helyzeteket. - Keressenek csak telefonon. Igazából csak azért nem veszem fel, mert ha a régi önmagam lennék, lazán szembeköpném magam. Konkrétan a saját családom elől menekülök! Kész röhej... Szörnyű vagyok. Ők tudnának segíteni, erre eltaszítottam őket, hátha akkor hamarabb szabadulok a fájdalomtól. Ők hívogatnak. Most már pedig visszamenni félek. Gyáva vagyok, ráadásul most mégis mit gondolhatsz rólam...? Olyan vagyok, mint egy hisztis sarkon álló, aki sajnáltatja magát -rázom meg a fejem hitetlenkedve, a saját viselkedésemen. Szörnyen megváltoztam, magamra sem ismerek. Ha tükörbe nézek, akkor nem magamat látom, hanem egy sötétebb, undorítóbb, visszataszítóbb énemet. Mintha a kékségük ellenére meleg szemeimből végleg kihunyt volna minden fény, és rideg számítás költözött volna a helyére. A hajam, mintha fakóbb lenne, és nem olyan életerős, mint lennie kellene. Aztán pedig látom a lelkemet. Egy szétszabdalt, megviselt, véres cafatot, amit mintha vadállatok téptek volna darabokra, és már sosem lehet teljesen ép. Mint egy késsel ejtett mély vágás, amit utána - a friss sebet - tele öntenek hipóval. Kínzóan éget, és szétterjed a testedben a fájdalom, aztán még ha össze is varrják, egy heg mindig ott marad, jelezve azt, hogy mély nyomot hagytak rajtad a múltban.
Mert hiába minden próbálkozásom, én is ilyen maradok. Kívül talán ép, de belül egy megviselt, összetört lány.
Másokat talán zavart volna és kellemetlen érzésekkel kezdtek volna küzdeni amiatt, ahogy a lánynak megeredt a nyelve és hirtelenjében kezdett sokat mesélni a történetéről, mindenről, ami foglalkoztatta, de én nem ebbe a táborba tartoztam. Világéletemben szerettem meghallgatni az embereket, nem számított, hogy tíz éve, öt perce vagy egyáltalán nem ismertem, hallgattam én már meg vasútállomásokon idős bácsik regéit arról, mennyi mindent kellett átélniük, részese voltam annak, hogy fiatalok roskadoznak a rájuk nehezedő nyomás alatt, éppen ezek miatt az esetek miatt gondolkoztam el azon néha, hogy nincs-e véletlenül a homlokomon a "Gyere, meghallgatlak!" felirat? Azt sem bántam volna, ha ott van. Néha erősebbé vált bennem az érzés, hogy segítő foglalkozást kellett volna választanom, de önző módon mindig lebeszélem magam erről, hiszen azt hiszem elveszteném a hitemet a világban, amit eredendően jónak tekintek annak ellenére, hogy számtalan ellenpéldáját lehet látni nap, mint nap ennek a tézisemnek. Egy biztos: Elizabeth jó lány, akit sajnos arra választott ki az élet, hogy rossz, szomorú dolgok történjenek vele. - Semmi ilyesmit nem gondolok rólad. - Nyugtattam meg kedves mosollyal az arcomon. Ne higgye, hogy előítéletes vagyok, az ilyesfajta megnyilvánulások épp olyan természetesek, mint a levegővétel. - Egyszer úgyis készen állsz majd rá, hogy visszamenj hozzájuk, addig pedig csak azt kell tenned, amit jónak érzel... senki sem mondhatja meg, hogy mit csinálj és mi a legjobb neked. Ha valamiért úgy gondoltad, hogy idejönni jó ötlet, akkor dolgod van itt. És ha ez a dolog idézőjelben csak annyi, hogy kicsit kipihend a fájdalmaidat... akkor annyi. - Tanácsot sajnos vagy inkább szerencsére senki sem adhat neki, mindent magának kellesz megoldania, ám ez így van rendjén. Ebből pár percből is lejött, hogy talán hárít, nincs jól, viszont erős lány, aki tisztában van saját magával, az értékeivel és túl okos ahhoz, hogy ezeket hagyja elveszni. Egy igazi különleges személyiség a mai materialista, rohanó és énközpontú világban.
Meghallgatott. Aubrey meghallgatott. Nem könyvelt el egy rinyáló kis senkinek, amiért így hirtelenjében a fél világot rázúdítottam, mint felhő az esőt, és ezért mérhetetlenül hálás vagyok neki. Már kezdtem, hogy én csak azért vagyok a világon, hogy elüldözzem az embereket a közelemből, mintha búvópestises lettem volna. Úgy tűnik mégsem vagyok ilyen, vagy csak éppenséggel Aubrey ilyen birkatürelmű és rendes. Mondják azt, hogy mindennek oka van az életben, én i ezt vallom. Pontosabban vallottam. Mégis mi a jó halálom lehetett az oka a szüleim halálának? Na, ezt magyarázza meg nekem valaki, mielőtt kidobok valamit az ablakon. Sokkal jobban fáj, mint azt a kívül állók hiszik. Össze vagyok törve, de lassan kezdem összeszedegetni a... saját darabjaimat. Szörnye fáj, de nem vagyok képes mást tenni, mint lassan összeragasztani a fecniket, amikre tépett az élet. De egyedül nem fog menni... Segítségre van szükségem. Nem is kevésre. De talán van aki megért. Talán Aubrey-val kialakulhat valami barátságnak nevezhető bizalom. - Tudod, te nagyon más vagy, mint akárki, akivel eddig életem során találkoztam - mosolyogtam rá. - Más már rég elhajtott volna engem a bánatba, vagy csak itt hagyott volna, erre te még támaszt is próbálsz nyújtani - ráztam meg a fejemet. - Olyan kedves vagy, hogy az már szinte hihetetlen. - Igazat mondtam. Nagyon megkedveltem Aubrey-t, és szerintem ezzel azt fogja elérni, hogy New Orleans és Mystic Falls között fogok ingázni, mert én egyszerűen ott tartok, hogy nem szeretném megszakítani ezzel a lánnyal a kapcsolatot. - Miért nem írod fel a számod? Akkor talán később is tudunk találkozni? - kérdeztem. *********************************************************** megjegyzés: Bocsi, ha nagyon gyengusz lett...
Ahhoz ugyan nem voltam teljesen hozzászokva, hogy az összetört emberi életekkel foglalkozzak, de mivel sem a legjobb barátnőmé, aki szinte a fogadott testvérem volt, sem az enyém nem volt tündérmese úgy éreztem, mindenkinek szüksége van a megértésre. Egyesek érzéketlenek lesznek, amiért megedzi őket az élet, én azt vallom, hogy legalább a hozzánk hasonlókkal legyünk kedvesek és megértőek. Elizabeth szemmel láthatóan szenvedett, de én nem csak sajnáltam őt, hanem szerettem volna, ha jobban lesz. Kedves lány, fiatal, akiben hatalmas potenciál rejtőzik, bármire képes lehet az életben, mindössze be kell gyógyulnia annak a hatalmas lyuknak a mellkasában, amit a szülei halála vájt ki. Hosszú folyamat lesz, ő is tudja, ám megvan benne az eltökéltség… mégsem teheti meg magával, hogy senkivel nem beszél, nem adja ki a gondolatait, ezzel a cselekvéssel önmagát mérgezi. Az én világomban ő mindössze egy törékeny ember, akinek abból is komoly problémái lehetnek, hogy nem érzi jól magát. Nem érdemli meg, hogy teljesen tönkremenjen. - Az én szörnyetegem arra tanított meg tudattalanul is, hogy ne váljak hozzá hasonlóvá. Neki köszönd meg. – Mosolyogtam rá a lányra. A vámpírrá válásom engem a jó útra vezényelt annak kivételével, hogy még megszállottabbá és makacsabbá tett, mint emberként voltam. Viszont az, hogy halandógyűlölő vérszívó legyen nem volt opció, így választottam az emberszerető humanitáriust. Csak hogy a legkevésbé hasonlítsak Colin-ra… és a saját lelkem megnyugtatása végett is. Elővettem a táskámból egy névjegyet, amit egyébként az ügyintézések miatt tartottam magamnál, hogy kicsit hivatalosabbnak tűnjek ezeken az alkalmakon. Felé nyújtottam a papírt, majd kiittam az utolsó csepp kávét is a poharamból. – Hívj fel, ha a városban jársz vagy ha úgy érzed, hogy szívesen beszélgetnél valakivel, akit éppen nem kívánsz a hátad közepére. – Felálltam a székről, mert az órámra pillantva láttam, hogy ugyan pár perce még halál nyugodt voltam, amiért időben éreztem magam, a mutatók jelenleg nagyon azt mutatták, hogy elbeszélgettem az időt. – Van egy kávézóm, a de l’Artiste. Csak azért itt kávézóm, mert önkritikus vagyok. – Vontam mg a vállam. – Ott bármikor megtalálsz, de most mennem kell, mert vár rám néhány beszereznivaló és ha most nem intézem el, akkor elcsúszok az egésszel és vége lesz a napnak, mire valamivel készen leszek. – Sajnáltam őt itt hagyni, hiszen tényleg jó társaság volt. Megkedveltem. – Vigyázz magadra, Elizabeth. – A vállára tettem a kezeim, amikor elsétáltam mellette és még utoljára, biztatóan rámosolyogtam. Remélem, rendbe jön a sora ennek a kislánynak… ha valaki, akkor ő megérdemli.
Ujjaimmal kissé feszülten doboltam a tányérom mellett. Sosem hallottam még a nevet előtte. Nemesis Addams. Egy állítólag elbűvölően szép nőszemély, akiről nem tudok semmit, csupán annyit, amennyit az informátoraim képesek voltak róla összeszedni. Az már egészen más, hogy ő valószínűleg akár sokkal többet is tudhat rólam, mióta egy találkozót ide megszerveztem vele. Bíztam abban, hogy a segítségével nagy eséllyel olyan információkat fog az orrom elé tárni, amire nem számítok... engem nehéz meglepni, de ez a nő talán képes lehet rá. S én semminek nem vagyok elrontója. Úgy éljek. De számításba kell vennem, hogy természetfelettiek vagyunk. Talán ő is akar valamit. Méghozzá nem avat be, hogy mit akar... nem tudom, hogy könnyű lesz-e abban az esetben az együttműködés. Br abban az esetben, ha önként és dalolva nem szándékozik engem beavatni a terveibe. Amikhez lehetséges, hogy én is kellek. Különben nem kerülne sor erre a kis étkezdei találkozásra. Ha másra nem is, egy kellemes és költséges vacsora mindenképpen lezajlik. Ma úgy sincs hangulatom otthon étkezni. Ahogyan besétál a helyiségbe, már láttam rajta, hogy eléggé céltudatos is. Rögtön odasétált az asztalhoz, én pedig egy biccentéssel tudtam le. - Nos, Miss Addams - sóhajtottam fel, miközben azt vártam, hogy helyet foglaljon. Bíztam benne, hogy úgy fog viselkedni, mintha otthon érezné magát. Akkor végre nem nekem kellene mindent irányítani. Habár eléggé nagy domináns vagyok, ha az kell ahhoz, hogy elérjem, amit szeretnék. - Úgy érzem, rengeteg dologban lehetünk egymás szolgálatára - jegyeztem meg végül, és egy furfangos kis vicsor szaladt végig arcomon. - Meglehetősen érdekfeszítő ajánlataim vannak. Mindig is nyitott voltam azon gondolatokra, amelyeket nem egyedül kell megvalósítanom - fűztem még hozzá, majd a pincérre néztem, aki időközben odaérkezett hozzánk. - Nekem hozhatja ugyanazt, amit a hölgynek is, amint leadja a rendelését -biccentettem Nemesis felé. Talán túl közvetlen vagyok ahhoz képest, hogy sosem találkoztam még vele előtte. Belekortyoltam a vörös nedűbe, amely a tányérom mellett pihent. credit by lena
Még ennyi idő után sem tudom hogyan is kezelhetném a dolgokat. Igyekszem minél felelősségteljesebben intézni Roger-el a kapcsolatomat, de ez nem mindig sikerül. Néha nem tudom eldönteni helyes volt ezen a döntésem vagy sem. Amikor a volt férjem képtelen eljönni a kislányért vagy éppen egy megbeszélt találkozóra akkor úgy gondolom, hogy nem követtem el hibát. Akárhonnan is nézem, a dolgokat még mindig szeretem, és nem tudom csak úgy elfelejteni. Plusz ott van a lányunk, akit mindketten tiszta szívből imádunk. Talán az nehezíti meg még jobban a közös találkozókat, hogy még mindig táplálok érzelmeket iránta, amiket szívesen eltemetnék, de nem tudom megtenni. Tammy-t már fél órája felöltöztettem, én viszont még mindig csak a ruháit pakoltam össze egy táskába. Nagyon nehezen válok meg a lányomtól, még ha egy hétvégére is. Olykor azt kívánom ilyenkor hogy bárcsak Roger-nek valami közbe jönne, de előre láthatólag pont ma nem fog ez megtörténni. Már szinte késésben voltam mire sikerült elkészülnöm. -Édesem gyere, indulunk már így is majdnem elkéstünk apától. Imádtam Tammy-t és ő egyszerűen odáig volt, azért ha az apjával találkozhat. Képtelen lennék elszakítani egymástól őket, ennyire kegyetlen nem vagyok. Sajnos a mi házasságunk örökre tönkrement, de ettől nem kell, hogy az ő kapcsolatuk is megromoljon. Éppen beültettem a lányomat a kocsiba mikor megcsörrent a telefonom. A kijelzőn az Adam név villogott, némi habozás után döntöttem úgy hogy felveszem. -Szia, Adam, minek köszönhetem a korai hívást? Ő volt a család barátja már évek óta és ez mit sem változott, mert én elválltam. Sőt inkább még közelebb kerültem hozzá. Természetesen soha nem jutna eszembe más férfival is kapcsolatba bonyolódni és nem, csak azért mert van egy lányom. Hanem mert a szívem még mindig Roger-ért kiállt. -Van egy fontos dolog, amit megszeretnék veled beszélni. Ha esetleg később ráérsz, találkozhatnánk. A hívás miatt már 10 percet késtem a találkozóról, ami nem a stílusom. Sőt ha valaki tudja az Roger hogy nem kések sehonnan, főleg ha fontos. Igyekeztem minél előbb letudni ezt a hívást, hogy elindulhassak, mert a kocsiban nem szeretek telefonálni főleg ha Tammy is velem van. -Öhm, persze szívesen. Később hívj fel, hogy hol szeretnél találkozni. Ne haragudj, de most Tammy-t viszem az apjához és már így is elkéstem. Amikor a kávézóhoz értem a szemeimmel Roger-t kerestem s pillanatok alatt meg is találtam az egyik asztalnál. A pillantásából ítélve már kezdett ideges lenni, mert nem időben értem ide. -Elnézést a késésért csak feltartottak mielőtt elindultam volna.
Végre. Mintha évek óta nem láttam volna a lányomat, pedig utoljára két hete hétvégén volt velem. Nem bírok Tammy nélkül meglenni huzamosabb ideig, még a munkám sem képes teljesen elterelni a gondolataimat a kislányomról...és Pameláról sem. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne úgy szarrá kínozni nemzetbiztonsági ügyek miatt gazfickókat, hogy közben nem azon jár az eszem, vajon mit csinál most a számomra két legfontosabb személy. A lényeg, hogy most kaptam két nap kimenőt, így az utam egyenesen New Orleansba vezetett, ahol a szokásos kis motelben szálltam meg. Kellemes kis hely, erre a két napra épp megfelelő. Általában el szoktam vinni Tammyt New Yorkba, de most úgy döntöttem, itt maradunk. Egyrészt tudom, hogy a kicsikém mérges lesz, mivel imád a városba jönni velem, oda van a felhőkarcolókért, másrészt viszont úgyis hamar túlteszi magát rajta, ha mondom neki, legközelebb megint elviszem a lakhelyemre, de most maradunk az anyukája közelében. Ennek garantáltan örülni fog. Hát még én. Elegem van, hogy alig látom Pamet. Nem bírom tovább, a közelében akarok lenni. Pereljen be, ha zavarja. De most komolyan, még távoltartásit sem kérhetne...mármint mire fel? Rideg szokott lenni velem, legalábbis tartja az egy méteres távolságot, de szerintem nem gyűlöl. Azt érezném. Éppen emiatt szeretnék most a közelben lenni a lányunkkal. Titkon talán abban reménykedem, hogy hármasban csinálunk programot. Nem is tudom. Mikor megérkezem a kávézóhoz, ők még sehol. Türelmesen várok, azonban mikor kapok egy SMS-t, felmegy bennem a pumpa. A munkából üzentek, hogy lehet, már holnap délután vissza kell mennem. Mi a franc? Nélkülem nem képes a CIA létezni? Jó, nem érdekel, nem fogja ez elrontani a - ezek szerint - másfél napot a lányommal és remélhetőleg az exnejemmel. Egyébként piszkosul nehéz folyton hazugsággal felelni a kislányomnak, mikor arról faggat, mi a munkám. Azok a gyönyörű kis kíváncsi szemek...én meg belehazudok. De azzal nyugtatom magam, hogy így biztonságosabb neki és az édesanyjának is. Az lenne az utolsó, amit kívánnék, hogy nekik bajuk essen. Sőt inkább önmagamnak ártanék, csak ők ne kerüljenek soha veszélybe. A "főnökeim" nehezményeznék, ha kitudódna, mi is vagyok valójában. Ha Pam és Tammy megtudnák, vallatótiszt vagyok a CIA-nál, azt hiszem, a vezetőség elvarrná a szálakat. A gondolatba is belebetegszem. Szóval igen, mindenkinek jobb, ha továbbra is "magánnyomozói praxissal" villogok. Pam úgysem fog nekiállni leellenőrizni, ha meg mégis, igazolják nekem "ott fent". Na, végre megérkeztek. Úristen, Tammy még aranyosabb, mint két hete. És Pam...gyönyörű. - Ugyan, ne szabadkozz. A lényeg, hogy itt vagytok. Hogy van az én szép kislányom? - A felém rohanó Tammyt azonnal felkapom a földről és megpörgetem, majd pedig ránézek Pamre, aki szintén rettenetesen hiányzott. Jobban, mint gondoltam. - Várj...feltartottak? Nahát... - Csak nem férfi van a dologban? Nem, erre nem kérdezek rá. Nekem is van méltóságom. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem verem szét a képét annak az illetőnek. Már ha persze nem paranoiás vagyok, hanem tényleg létezik egy bizonyos pasas az életében.
Hm… Roger és az én viszonyom a minimális találkozásokra fokozódtak le. Úgy éreztem, hogy ha kevesebb időt töltünk, együtt akkor nem fáj annyira a különlét. Akárhányszor megpillantom, előtörnek a rossz és a jó emlékeim. Hiába tagadom, magamat becsapni képtelen vagyok és az a baj hogy őt sem. Túl sokáig voltunk házasok hogy tudja, mikor hazudok. Igazság szerintem nem is szeretek hazudni, mert nem látom értelmét. Egy hazugság előbb vagy utóbb kitudódik, itt van például Roger esete. Hiába próbálom elfeledni a rossz emlékeimet és csak a jóra koncentrálni, nem megy. Jelenleg az életem minden percét a kislányom nevelésének szentelem és e semmi nem fog változtatni. Már csak ő a legfontosabb számomra, bár hazudnék, ha azt mondanám, nem vágyom a közös családra megint. Bárcsak minden újra a régi lenne, ez viszont lehetetlen. -Rendben, van, még egy kis időm mielőtt elmegyek. Azt tudnod kell, hogy mostanában nem alszik annyit, mint szokott. De biztos feltaláljátok magatokat. Egy halvány mosoly villant meg az arcomon miután végig mondtam, amit szerettem volna. Óvatosan bántam a túlzott szelídségemmel, mert nem akarok túl közeli viszonyt ápolni megint Roger-el. Az csak bonyolítaná mindannyiunk életet és ezt nem kockáztatom meg. Miután kiderült, hogy van egy kis megbeszélni valónk úgy döntöttem, hogy kikérek magamnak egy kávét, amit annyira szeretek ebben a kávézóban. Némi féltékenységet véltem felismerni a volt férjem hangjában, aminek nem is láttam értelmét. Attól hogy még mindig változatlanul ugyan azt érzem, iránta mikor hozzámentem nem tartom jó ötletnek ezt a kérdést. -Édesem mielőtt elindulok, mi lenne, ha kérnél egy kis csokis sütit míg apukáddal beszélgetek. A kislányom felé a lehető legédesebben és őszintébben mosolyogtam. Ő volt úgy mond a második szerelmem és képtelen lennék valaha is erről a boldogságról lemondani. Még egy ideig néztem, ahogy válogat a sütemények között. -Már elnézést, de ennek a kérdésnek nem hiszem, hogy van értelme. Ne kíváncsiskodj feleslegesen, mert csak Adam tartott fel egy telefonhívással. Gondolom, emlékszel rá, ő volt a család barátja és még a mai napig is. Roger tekintetét néztem és vártam a reakcióját, de nem tartottam fontosnak hogy elmondjam. Hiszen nem vagyunk már házasok, hogy beszámoljak minden lépésemről neki. Ennek ellenére próbáltam jobb úgy mond baráti viszonyt ápolni az ex férjemmel, hiszen van egy édes kislányunk, aki csak szeretett érdemel. Zavarosak az érzelmeim és nem csak miatta, hanem úgy általában. Egyes érzelmemet nem tudom hova rakni. Az a baj hogy az utóbbi időben mióta két hetente kényszerülök, vele találkozni újra kezd felszínre törni az összes érzelmem, amit iránta érzek. Bár ezt igyekszem a lehető legjobban eltitkolni előle. Időközben Adam írt üzenetet hogy melyik étteremben vacsorázzunk. Amikor elolvastam az üzenetet egy kicsit ideges lettem, de nem értettem ennek az okát. -Elővigyázatosságból mondom, hogy a Romur-ban fogok vacsorázni Adam-el. Ha esetleg Tammy-vel gond lenne, vagy bármi más ott eltudsz érni. Úgy gondolom, már elég régóta neveljük a lányunkat, hogy mindenre tud a megoldást Roger.
Örülök, hogy Pam itt tud maradni kicsit. Meg sem próbálom palástolni az elégedett arckifejezésemet. Minek? Szívem szerint most rögtön kiüvölteném magamból, hogy márpedig én visszaszerzem a feleségem, ha törik, ha szakad, mivel imádom őt. Őt és a csodás lányunkat, nem engedem el őket. Új apukát meg végképp nem kaphat Tammy, szóval esélyét sem adom meg senkinek, hogy Pamela közelébe férkőzzön. Önző vagyok? Minden bizonnyal, de nem izgat. Magasról teszek mindenre és mindenkire, ha a családról van szó. - Örülök, hogy maradsz, szerintem van miről beszélnünk. A kávét én állom. És ne aggódj, jól elleszünk Tammyvel. - Kedvesen mosolygok a kicsi lányomra, aztán ugyanezzel az arcomra ragadt mosollyal nézem, milyen szeretet árad az exfeleségemből Tammy felé. Az évek során megkeményedett a szívem, és gond nélkül lövök le bárkit, ha azt a feladatot kapom, azonban egy dolog nem változott bennem. Az, ahogy ez iránt a két ember iránt érzek. Azonnal komorrá válik az ábrázatom, amint az Adam nevet kiejti a száján. Hogy ne emlékeznék rá? Haverok voltunk nagyon sokáig, még Pam mutatta be nekem, azonnal megtaláltuk a közös hangot. Viszont, ha most rámozdul Pamelára, azt hiszem, az iránta érzett rokonszenvem pillanatok alatt tovaszáll. - Szóval Adam. Hogy van? Gondolom, sokat vagytok együtt. Tammyt még nem akarja a nevére venni? - A rohadt életbe, már megbántam, hogy ez a mondat kicsúszott a számon. Nem tehetek róla, a féltékenység beárnyékolja a tudatomat. Persze hülye leszek bevallani, hogy felrobbanok a zöld szemű szörnynek hála, de ettől még így érzek. Mikor bejelenti, hogy vacsorázni mennek Adammel, mély levegőt veszek, hogy ne itt a kávézóban a lányunk szeme láttára csapjak balhét. Pláne amiatt kéne lenyugodnom, nehogy az erőm megmutatkozzon a publikum szeme láttára, teszem azt egy égő felrobbantásával. Nem jönnék ki jól belőle. Olyan jól megtanultam kontrollálni az egészet, de ha előtör ez a nyomasztó érzés, ami Pam elvesztése óta bennem szunnyad, nem tudom, képes vagyok-e visszafogni magam. - Ne aggódj, Tammyre tudok vigyázni, őt nem veszítem el. - Célzok ezzel a félrecsúszott házasságunkra is. Elcsesztem, és ha nem lennék ennyire büszke, már rég kimondtam volna, hogy az én hibám. Sőt lehet, már ma megtenném...de elmegy Adammel vacsorázni. Szóval teszek az egészre.
Gyorsan akartam letudni ezt az eszme cserét Roger-el, de valami azt sugallta ez most nem fog ilyen könnyen menni. Nem lenne szabad ennyire nehéznek lennie, de mostanában nem találom meg vele a közös összhangot, pedig nem ártana. Mikor még házasok voltunk olyan könnyen ment, de már minden megváltozott. Mindketten túlságosan is makacsok vagyunk és büszkék, talán ez a legnagyobb probléma köztünk. Azzal teljesen tisztában vagyok, hogy a lányunk neki a legfontosabb, és ha van valaki a világon, akkor ő az, aki a számomra a tökéletes apa figura. Viszont azt is tudom, hogy a munkájának él jelenleg és nagyon fontos számára. Olykor nem tudom eldönteni, hogy mi a fontosabb számára, hogy a lányával legyen, vagy, hogy elrohanjon a munkájához. Csak reménykedni tudtam abban, hogy most nem okoz csalódást Tammy-nek. -Miről szeretnél beszélni? Mert ha őszinte akarok lenni szerintem mindent megbeszéltünk legutóbb. De ha van valami, amit megszeretnél beszélni, meghallgatlak. A közös csemeténk, igen ő a legfontosabb nekünk és a bizalmam rendíthetetlen ezen a téren. Tudom, hogy az ex férjem bármit megtenne érte. A viszonyunk megint más lapra tartozik. De akármennyire is próbálom utálni és kerülni nem megy. Hirtelen ötlettől vezérelve rápillantok és kezemet az ő kezére raktam. Így próbáltam tudtára adni, hogy komolyan gondolom, amit mondok és ez soha az életben nem fog változni. -Tisztában vagyok, vele mennyire szereted Tammy-t, megbízom ezen a téren benned és tudom, nem hagynád, hogy baja essen. Imád téged és ez fordítva is igaz. Miután elmondtam, amit szerettem volna a kezeimet visszahelyeztem a kávés bögrémhez nem akartam, hogy bármit is félre értsen. Viszont az az igazság, hogy ahogy hozzá értem minden érzelem feltört bennem és csak igyekeztem minél hamarabb újra eltemetni magamban. Nem engedhetem magamnak meg azt a luxust, hogy újra odaadjam a szívemet neki. Hiszen hazudott és elvesztette a bizalmamat, nehéz lenne újra feltétel nélkül megbíznom benne. A szívem és az eszem teljesen ellent mondanak egymásnak. Hirtelen mosoly jelent meg az arcomon, túl jól ismertem őt ahhoz, hogy tudjam féltékeny pedig nincs is oka rá. -Jól van, tudnád, ha hajlandó lennél áldozni időt a barátaidra is nem csak a munkádra. Ugyan már Roger ezt te sem gondolhatod komolyan?! Ez nagyon szarkasztikus volt tőled pláne, hogy egy barátodról beszélsz így. Komolyan tudtam elhinni, hogy egy barátjára féltékeny, ez alaptalan és ostoba dolog. Mély levegőt vettem mielőtt én is olyan ostobaságot mondok, mint ő maga. -Ne légy nevetséges, egy részt ő csak egy barát, ahogyan a tiéd is ezt ne feledd el. Ez egy baráti vacsora nem pedig egy randevú. Nem gondolhatod komolyan, hogy másképp is nézz rám, mint egy barát, bár nem mintha már lenne közöd a lányunkon kívül a magánéletemhez. Más részt te vagy Tammy apja és bár elváltunk sosem hagynám, más nevét kapja! Igyekeztem a mérgemet lenyelne, de egyszerűen nem tudtam visszatartani a gondolataimat. Tisztában voltam vele hogy milyen Roger, ha valami idegesíti, de akkor is szembe szálltam vele. Butaságot hordott össze és hihetetlennek tartom, ennyire nem ismer. -Nem akarok veszekedni főleg nem most, de azt előre leszögezném, hogy ha elfelejtetted volna nem miattam álltunk el, hanem te voltál az egyetlen oka. Ha jól emlékszem te hazudtál és árultad el a bizalmamat nem pedig fordítva. És nem is, amiatt mert már nem szerettelek.
Némán meredek magam elé, mikor megkérdezi, miről akarok beszélni vele. Ha Pam szerint már mindent megbeszéltünk, hatalmas tévedésben van. Legszívesebben most rögtön közölném vele, hogy bár elszúrtam, szeretném jóvátenni a dolgot. Konkrétan bármit megtennék azért, hogy az ex-feleségem megbocsásson. Úgy gondolom, ha visszatérne az életembe ő és Tammy is végérvényesen, nem pedig csupán kéthetente láthatnám a lányom, illetve olyankor pár percig Pamet, minden rendeződne. Ha nem is körülöttem - hiszen ezt a munkám sem teszi lehetővé -, de legalább a bennem lévő űr be lenne töltve azoknak a szeretetével és folytonos közeleségével, akik még mindig a világot jelentik számomra. Fájdalmas tekintettel nézek az előttem álló nőre, aztán elhalt hangon szólalok meg. - Persze, hogy szeretem a lányunkat...arról pedig nem tehetek, hogy felkaptam a vizet. Nézd el nekem, csak úgy tűnt, Adam nem fecsérelte az időt, hogy rád mozduljon. Vacsorázni mentek barátokként? Hát persze...tudom, nem az én dolgom. - Tudom, úgy viselkedem, mint egy ostoba kölyök, de a gondolatát sem bírom elviselni annak, hogy Pam valaki mással legyen. Az mindenesetre megnyugtat, hogy Tammyt nem tervezi elvenni tőlem semmilyen formában. A lányom nélkül tudom, hogy teljesen megkeserednék. Pamela nélkül már így is sokszor érzem magam a szakadék szélén, a lezuhanástól pedig csupán az egyensúly ment meg. Az egyensúly, melyet a lányomnak köszönhetek. Pam szavaira felkapom a fejem, közelebb lépek egy lépést és az arcát fürkészem. Olyan halkan szólalok meg, hogy rajta kívül más egy árva szót sem csíphet el a szavaimból, ha esetleg épp mellettünk sétál el. - Tudom, minden az én hibám. Azt hiszed, nem csinálnám vissza, ha képes lennék rá? Nem cselekednék másképp? Azóta is mindennap eszembe jut a hülyeségem. - Ökölbe szorítom a kezem, és nagyon kell uralkodnom magamon, hogy ne csapjak bele a pár centire lévő falba egy hatalmasat. A fájdalom ugyanis mindig lenyugtat, ugyanakkor kicsit büntetem is magam a tetteim miatt. - Egy valamit árulj el Pamela. Már elfelejtettél? Úgy értem...tovább tudnál lépni más férfival? Akár Adammel, akár mással? - Nagyokat nyelek, miközben a válaszát várom. Erősnek próbálok mutatkozni, de tudom, hogy a válaszától függ, elhagy-e végül minden reményem.
Kezdőlap
