- Tudom, tudom.... ne haragudj - nézek bocsánatkérőn a főnökömre, nem mintha meghatná. Utálja, ha kések, én is utálom, de ez van, mikor Brenda fuvaroz, ő sose a pontosság híve, sőőőt. Még nevetnék is, ha nem én innám meg a levét folyton. - Majd harminc fok van bent, Echo - rázza meg a fejét, mire én megvon a vállam. Lehet akár valóságos szauna is, én biztos, nem fogom a csupasz karom mutogatni, félő nagyon hamar kiürülne a hely, vagy épp rám kerülne záros határidőn belül kényszerzubbony. Pedig most még jól is érzem magam, mosolygok, jó, kivételesen azért, mert féltem az állásom, és jelenleg mindennek érzem magam, csak épp pótolhatatlannak nem. A negyvenes fickó csak megrázza a fejét. Ezt a kört mindig lefutjuk, és igazán belefáradhatna már, tekintve, hogy makacsabb vagyok két öszvérnél is. Gyorsan rendbe szedem magam, mielőtt munkába állnék, hisz Halloween már elmúlt. Amúgy utálom ezt a helyet, legalább is ilyenkor, hétvégén. Hemzseg az alkoholistától, az illatkavalkádtól általában megfájdul a fejem, és mindig van egy idióta, aki megpróbálkozik a lehetetlennel.. nem értem, miért mondják sokan, hogy mi nők vagyunk értetlenek? Megfogom a tálcám, meg a noteszem, és a parancs hallatán, máris az egyik félreeső box felé veszem az irányt. - Jó estét, mit hozhatok? - fel se pillanatva a tömbből, teszem fel a már-már monotonnak tűnő kérdést. Már nem egyszer hoztam fel, hogy spóroljunk a szavakkal, sokkal könnyebb lenne, ha csak odamennénk, ők elmondanák, mit akarnak, aztán csókolom, persze leintettek, miért is nem lepődök ezen...
Új város. Új környezet. Mindenek előtt szállásra van szüksége a megfáradt vándornak. Ha ez meg van - már pedig ezt már régen letudta egy hotelfoglalással - akkor jöhet a második legfontosabb dolog. - abban az esetben ha van pénzed és nincs szükséged munkára - Információszerzés. Egy szombat estén hol tehet szert az ember - jelen esetben boszorkány - némi friss és ropogós hírre? Pletykákra, szóbeszédekre, hírekre. Magán- és üzleti ügyeket karöltve. Ez a hely nem más, mint egy szórakozásra és eme információk megszerzésére is egyaránt szolgáló épület, egy bár. A magas, vékony, tömegből könnyedén kitűnő férfi külsejét már le sem kísérlem írni. Azt a befolyásos és rossz fiús hatást amit kelt... hát, inkább mutatok egy képet. (lásd oldalt) A férfi magasságához alapból hosszú léptek és lábak tartoznak. Nos, ő még inkább elnyújtotta lépteit. Határozott és maffiózós stílussal közelítette meg a bárt, ahova igyekezett. Két kezével tárta ki az ajtót és ment végig a helyiségen. Néhány szempár rá is szegeződött, de ő nem törődött ezzel. Egyszerűen helyet foglalt az egyik félreeső üres boxban. Most arra volt szüksége, hogy az új helyről minél több friss, aktuális és érdekes dolgot tudjon meg, azon felül, amit már ő maga is tud. Lazán ült. Egyik lábát az asztal alá kinyújtva, míg a másikat maga alá húzva. Egyik karja az asztalon pihent, míg a másik ülőhelyének támláján. Sem kalapján, sem pedig kabátját nem vette le. Fogpiszkálója kilógott a szájából. Sötétbarna szemeivel a látóhatárt fürkészte, miközben leintette a pincérnőt. - Egy Sex on the beach koktélt, kérem. - feleli teljesen komolyan és határozottan. Tekintetével nem pillant fel beszéd közben. Egy távoli párra terelődik figyelme. Egy férfi és egy nő beszélget sejtelmesen. Annyira összepontosít rájuk, és figyel arra, hogy látható jelek nélkül sikerüljön boszorkányos képességét használnia, hogy észre sem veszi mennyire illetlen. Egy másodperc erejéig igazán ránézhetett volna a pincérnőre, de nem tette. - Mást egyenlőre nem kérek. - tette hozzá egy kis idő után a szavaihoz, anélkül, hogy a nő feltehette volna neki a kérdést. Vélhetően nem akart szóba elegyedni ennél jobban. Micsoda bunkó!
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Dec. 11, 2014 8:58 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Chase& Echo
Egy valami közös bennünk az idegennel. Egyikünk se keresi túlzottan a másik társaságát, ami igazából is, merthogy én dolgozom, ő meg... ő meg ki tudja, mit csinál. Komolyan, sose fogom megérteni, miért vetemednek arra az emberek, hogy ilyen helyre járjanak, hiába hallottam már több tucat mondvacsinált okot rá. Mindegy is, nem az én dolgom. Nekem csak kedvesen kell mosolyognom - amit most nyugodtan hanyagolhatok is, tekintve, a férfi még csak rám sem emeli a tekintetét, amin akár vérig is sértődhetnék, ha én nem tenném ugyanezt -, kihozni, amit az uraság óhajt, aztán menni tovább. Az egész estém, sőt a hetem túlnyomó része is ebből áll, leszámítva a ritka alkalmakat, mikor olyas valakik látogatnak meg, akiket mondhatni kedvelek. Na, jó... erős túlzás, maradjunk annyiban, hogy nem ver le a víz, ha a két méteres körzetembe kerülnek. - Elfogyott - bököm ki hirtelen, aztán az ajkamba harapok, gyorsan körbenézek, nehogy hirtelen kelljen farkasszemet néznem a főnökömmel, aztán kissé halkabbra fogom, meg közelebb is hajolok az idegenhez. - Vagyis nem fogyott el, csak épp nem érkezett meg a szállítmány. A fehér rumon kívül mindent felvizeztek, biztos, hogy azt akar inni? - nem mondhatja senki, hogy nem vagyok önzetlen, ez tényleg csak annak tudható be, hogy jó napom volt... vagy valami hasonló. Aztán a válasz után, már állnék is tovább, de a víz lever a következő asztalra tekintve, így... így gyáva mód vetek egy könyörgő pillantást Susanra, majd a biccentése után, helyet foglalok a férfivel szemben. Nos, inkább egy morcos tekintet, mint négy kiéhezett szempár. - Rossz nap, barom főnök, esetleg egy sárkány várja otthon? - döntöm kissé oldalra a fejem, miközben az ittléte okorá próbálok rátapintani, és hát... ezek azok, amik a leggyakoribbak.
A férfi szemeit le nem véve a párról igyekszik a beszélgetésre összpontosítani. Remélte, hogy a félvállról odadobott szavak a pincérnőnek elegendőek a feladat teljesítésére és a magány biztosítására. A helyzet korántsem volt ilyen egyszerű. A nő tovább zavarta a koncentrálásban. Tovább fecsegett a kelleténél és hívatlanul még az asztalhoz is leült. Más embert ugyanebben a helyzetben különösen zavart volna. De, mi most erről a férfiról beszélünk. Barna szemeit a vele szemben helyet foglaló pincérnőre szegezte. Olyan hirtelen és zavaróan, mintha az ülőalkalmatosság támlájából egy kard átszúrta volna a mellkasát. Persze, kitudja milyen érzéseket váltott ki a fiatal nőből eme... éles pillantás. Lezser stílusából azonnal visszavett a férfi, amikor a nő utolsó szavait intézte hozzá. Mindkét lábát maga alá húzta és felülve alkarjaival az asztalra támaszkodott. Bizalmasan hajolt fölé, hogy közelebb kerüljön a nőhöz. - Sokkal jobban érdekelne, hogy hol szerezte a sebeit. - nézett mélyen a nő szemeibe. Egyik kezével finoman megérintette a nő csuklóját - Még nem gyógyult be teljesen. Vigyázzon, nehogy bajba kerüljön miatta. - tette hozzá miközben lepillantott a megérintett testrészre. Hangja sejtelmes, bizalmas és a kedvessége mellett biztonság érzetet is keltett. Vajon a pincérnőben is? Szavai mellé egy mosolyt is megejtett miközben mélyen belenézett a nő szemeibe. Elengedte a kezét és levette fejéről a kalapot. Az asztalra téve közel került kezeikhez. - A hotelszobámban nem vár rám senki. A saját magam főnöke vagyok, így ez sem talált. Rossz napom pedig ritkán van. Egyszerűen csak szeretném megismerni ezt a várost... és a lakóit. Nem rég érkeztem. Chase Stanford vagyok, kisasszony. - válaszolt a nőnek diplomatikus hangon, majd szavai végén finoman megfogta a pincérnő kézfejét és felemelkedve ülőhelyéről kezet csókolt udvariasan. Nocsak. Mégis szorul bele egy kis régimódi tisztelet. A bemutatkozás után visszaült helyére és továbbra is a nő arcát fürkészte. Próbálta kiolvasni belőle, hogy milyen érzelmek uralják őt. Mi járhat a fejében? - Örülök, hogy kissé illetlen viselkedésemmel nem riasztottam el. Kit tisztelhetek a Kisasszonyban? - folytatta a beszédet némi érdeklődést mutatva a nő iránt.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Márc. 22, 2015 5:50 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Abraham && Vicki
you're a stranger to me
Nem tudok megszökni az érzéseim elől. Egyszerűen azt érzem, hogy szétmorzsolnak belülről, fájnak, és szúrnak... száthasítja a szívemet az az űr, amelyet Gabriel okozott nekem... mi ez az egész egyáltalán? Olyan szépen alakult minden... kezdtünk rájönni, hogy a kötődés tehet-e arról, hogy szeretjük egymást, vagy netán teljesen más áll a háttérben, történetesen igaz érzelmek? Úgy összezavarodtam... ő pedig elment. Itt hagyott engem, és nem gondolt rám, csak elment, és... és nem bírom ezt tovább...! Keservesen vonszoltam végig magamat szinte városról városra... erdőről erdőre... először úgy akartam csinálni, higy valami munkát keresek, de még nem állok készen arra, hogy emberek között töltsek napi nyolc órát... képtelen lennék rá. Hát csak vánszorogtam... egészen addig, míg meg nem pillantottam valakit, aki elhaladt mellettem, és a szívem hevesebben dobbant. - Gabe? - kérdeztem rekedten, és elkaptam a vállát, mint valami bolond, úgy fordítottam magam felé. Egy percig szenttül hittem, hogy Ő az... de végül rájöttem, hogy csak képzelődök. Hiszen nem állt ott senki. Nem voltak ott a zavaros tincsek... nem volt ott az a szempár, mely ritka alkalmakkor vörösen villogott... ő volt az én farkasom... és elment... elhagyott engem. Törni és zúzni tudtam volna. Kegyetlenül morzsolni mindenféle csontot, mindaddig, míg valaki át nem érzi, mi az, amit én érzek! Annyi düh gyűlt össze bennem... nem is fogtam fel, hogy valaki leült mellettem. Mondjuk azt sem fogtam fel, hogy én mikor tévedtem be ebbe a bárba. Tényleg kezdem elveszíteni ajózan ítélőképességemet. És ez probléma. Tudtam, hogy végigmér, ezt fél szemmel észrevettem, és erre nyeltem egyet. Felemeltem a kezem, és intettem egyet vele zaklatottan. - Nem vagyok olyan hangulatban... - suttogtam rekedten, már lenyugodott hangon. Kimerült voltam. Buta liba vagyok. Semmi jelét nem adta annak, hogy esetleg beszélgetni akar. Ostoba nőnek fog nézni. Vick, ezt elintézted!
Kicsit ki kellett szellőztetni a fejem, olyan sok mindent tömtek bele a hónapok, hogy szinte már beleszédültem. Ráadásul napok óta nem ittam emberi vért, vagyis de, csak épp nem frisset, hanem olyan undorító, állott, tasakosat, ami már megkeseredett. És ha ez nem lett volna elég, férfiúi vágyaimat sem tudtam kiélni, legalább három hete nem éreztem az ágyamban a női test melegét és ez nem gyakorol rám túl jó hatást. Aztán meg magányos pillanataimban mindig a fejembe furakodott az öcsém emléke, ami hol elszomorított, hol feldühített, hol pedig bűntudatot keltett bennem. El kellett ismernem, hogy hiányzik nekem, és ez volt a legrosszabb az egészben, ez az állandó gyötrődés, és a későn fejemre telepedő gyász. Sosem gondoltam, hogy majd egyszer hiányozni fog, az elmúlt párszáz évben ugyanis még csak nem is gondoltam rá. Bár ez valószínűleg annak volt köszönhető, hogy minden percben a szerelem és a túlságosan tapadós nők elől menekültem. Az utam egyenesen egy éjszakai bárba vezetett, amiben alig voltak emberek. A lehető leglassabban vánszorogtam el a pultig, ahol szinte azonnal megakadt a szemem egy igen csinos kis szépségen, és ez elterelte a gondolataimat megboldogult öcsémről. Leültem, és gyorsan rendeltem magamnak egy üveg kólát, az alkohol sosem volt az én asztalom. Persze néha-néha előfordult, hogy ittam, de ez olyan ritka dolognak számított, hogy már egy pohárka is beütött. A legutóbbi ilyen esetben, egy farkas lány le akarta harapni a hímszerszámomat, ami elég kellemetlen lett volna, ha nem ment meg a haverom. Végigmértem a lánykát, a szaga elárulta, hogy nem vámpír, hanem valami boszorkányfajzat, de különleges. Ilyen illatot még sosem éreztem. Bár próbáltam elég visszafogottan végigfuttatni rajta a tekintetemet, de bizonyára észrevette, mert egyből felemelte a kezét. Szomorú arca elgondolkodtatott, és mindenféle hátsó szándék nélkül csúsztam közelebb hozzá. Az ilyen magányos órákban mindenkinek elkellett egy társ, barát vagy nevezzük ahogy akarjuk, s ezzel talán magamon is segítek, nem leszek olyan egyedül.
Egyáltalán nem figyeltem rá, habár valószínűleg csak beképzeltem azt, hogy hozzám beszélt. Tagadhatatlan, nemcsak látok olyan dolgokat, amik nincsenek itt, de már hallok olyasmit is, amit ki sem mondanak, sőt! Az egész csak az én képzeletem szüleménye, nem mozdult a szája. Ezzel ellentétben közelebb csúszott hozzám, mire megköszörültem a torkom. Ebből megint nem lesz semmi jó, és csak bízom abban, hogy nem gondolja rólam, szeretem az egyéjszakás kalandokat. Nem vagyok olyan lány, ráadásul már nagyon lánynak sem nevezném magam, túl vagyok már a virágkoromon. Még ha ez nem is látszik a külsőmön. Szükségem van még pár pohárra ahhoz, hogy teljes mértékben eltűnjön belőlem a gátlás, de ahhoz.. tényleg... jó sok pohár alkohol kell. Még ilyenkor is megpróbálok hű lenni valakihez, akihez nem kellene? Nevetséges vagyok. Vagy csak szomorú. Már magam sem tudom. Ki kell kapcsolnom. - Vicki vagyok. És nem ismerkedem - szólaltam meg, bár a két mondat eléggé ellentmondott egymásnak. Ha nem ismerkedem, akkor miért mondom meg a nevem? Minden józan eszem elment. Csak felsóhajtottam, és egy keserű mosoly kúszott az arcomra. - Sajnálom, alapvetően nem vagyok ilyen modortalan, de... ez nem egy olyan este, hogy elővegyem a jobbik énemet... most nem megy - motyogtam. Nem hiszem, hogy kíváncsi a lelki világomra, bár azt hiszem, ő is azért van itt, mert nincs egyszerű dolga valamiben. Az arcán gondterheltség... legalábbis annak tűnik. De már sokszor tévedtem. Túl sokszor.
A lány egy kicsit magamra emlékeztetett, még abból az időből, amikor túl fiatal vámpír voltam ahhoz, hogy ne öljek meg senkit, és hogy ne essek szerelembe. Az öcsém megölése után nézhettem így kis, ilyen nyúzottan, és árván. De a legrosszabb, hogy akkor sem az öcsém miatt sajnálkoztam, bánatom tárgya a nő volt, akit mindennél jobban szerettem, Sasha, aki elhagyott a ficsúr testvéremért, majd leugrott az óratoronyból. Talán az volt eddigi életem legrosszabb időszaka, és legmélyebb pontja. Voltak helyzetek, hogy elgondolkodtam azon, hogy kikapcsolom az érzéseimet, de a becsületem mindig győzedelmeskedett sötét gondolataim felett. A lány megszólalt, és két mondata egymás mellett elég viccesnek hatott, így gyorsan elnyomtam egy halvány mosolyt, és ránéztem. Gondterhelt arca mintha tükröt mutatott volna nekem. Szám egyből felfelé görbült, de nem kinevetésből, hanem együtt érző mosoly terült szét rajta, kedvem lett volna hozzáérni, vigasztalóan megérinteni a vállát vagy a kezét, de az elmúlt pár évszázad alatt meg kellett tanulnom, hogy az emberek nem igazán rajonganak az ilyesfajta közeledésért, az új világban. Bezzeg az én koromban, mindennek az érintés volt a módja. Kézfogással, vagy puszival köszöntünk, ha nevettünk megérintettük egymás vállát, akár csak akkor, ha segíteni akartunk valakinek, vagy éppen mi szorultunk segítségre. - Abraham, vagyok, és én sem szeretnék ismerkedni – mondtam csendesen, mert igaz volt. Jelen esetben nem arra volt szükségem, hogy ágyba bújjak valakivel, hanem arra, hogy valakivel átbeszélgethessem az éjszakát, és talán, hogy segíthessek ennek a lánynak. Megnyaltam az alsó ajkam, majd tanácstalanul beharaptam a számat. - Arra gondoltam, beszélgethetnénk, látom, hogy valami gond nyomja a válladat – szóltam csendesen és kicsit hátrébb húzódtam, hogy tűnjek nyomulósnak, vagy olyas valakinek, aki a gondján keresztül akarja felszedni magának. Szép lány volt persze, de ez volt most az ami legkevésbé érdekelt, a külseje, szomorú arca különben is inkább együttérzést váltott ki belőlem, mint pornográf gondolatokat. - Nem akarok semmi olyat, ne aggódj, csak, jó lenne beszélgetni valakivel, aki talán hasonló cipőben jár, mint én – odafordultam a pultoshoz és rendeltem magamnak egy üveg kólát, majd visszanéztem Vickire. - Kérsz egyet?
Halványan elmosolyodtam, habár elég határozott céltudatosság volt bennem arra irányulóan, hogy nem engedek meg magamnak efféle pozitív gesztust. Nem akarok mosolyogni senkire, rá sem akarok mosolyogni... de mégis, azzal, ahogy bemutatkozik, majd elmondja ugyanazt, amit én... hát, úgy tűnik, nem nehéz mosolyt csalni az amúgy momentán egyáltalán nem túl szép arcoomra. - Abraham - ismételtem a nevét miközben próbáltam arra rájönni, hogy ezt vajon hogyan becézik. Eléggé régi név, rögtön Abraham Lincoln juto róla eszembe, de nem tudom elképzelni, hogy az egykori elnököt bárki becézgette volna. Na jó, ő nem az elnök. Esetleg... Ab? Némileg hátrébb húzódott, így adta tudtomra, hogy tényleg nincs semmi hátsó szándéka. Vagy lehet, hogy van, de egyelőre elég szépen bújtatja. Irigylem érte, és valószínűleg sok más pasi is, hiszen a legtöbbjük egyszerűen képtelen az ilyesmire. Rögtön ráhajt az első adandó alkalomkor az első nőre, aki szembe jön vele. Csak engem... az ilyesmivel nem lehet levenni a lábamról. Máris szimpatikus. Azt hiszem. - Máris hálás vagyok, hogy nem jössz a mostanában divatos csajozó dumával - billent oldalra a fejem, majd belekortyoltam a jelenlegi italomba, és közben kicsit elgondolkodtam. Vajon őt mi nyomhatja? Nem néz ki olyan szerelmes típusnak, szóval valószínűleg nem ez a baj. Ha igen, akkor most alaposan mellé lövök, de próbáltam úgy viszonyulni hozzá, hogy erre nekem kell rájönnöm, méghozzá ügyes kérdésekkel. - Az attól függ, mit értesz hasonló cipő alatt - gondoltam végig. Tökéletes! Ráadásul ő mondta ki. Nem kell kíváncsi lánynak tűnnöm ahhoz, hogy mindent megtudhassak, amit szeretnék. Már megint túl sokat foglalkozom másokkal, pedig itt lenne az ideje, hogy végre a saját gondjaimmal foglalkozzam, és megoldjam őket. - Köszi, nem kérek - ráztam meg a fejem, mikor kólát rendelt, majd ismét a saját poharamba kortyoltam. Az alkohol kezdett némileg hatni, ez pedig általában megoldja a nyelvemet. - Nem hiszem el, hogy... egy ilyen helyes pasi, mint te... szóval hogy nincs olyan nő az életében, aki megvígasztalná - kezdtem bele a csacsogásba. Ami általában nem jellemző rám, de amíg nem rólam beszélünk, addig bármiről szívesen beszélek. - De javíts ki, ha tévedek, Ab!
- Csak, nyugodtan hívj Abe-nek, ha az neked jobban tetszik, tudom a nevem elég régies, de elvagyok vele – mosolyogtam rá. Szimpatikus lánynak tűnt, még akkor is, ha eltorzította belsőjét az ital, ami benne volt. Nem igazán volt az erősségem az, hogy emberekkel ismerkedjek, az az öcsém reszortja volt, minden nőt elkábított egyetlen mosolyával, és lám csak, ez lett a veszte. Ahogyan az idő telt, úgy sikerült nekem is egyre jobban feloldódnom, mára nem volt nehéz és kellemetlen ügy megszólítanom valakit, egy nőt, vagy egy férfit, csak az volt problémás, hogy beszélgessek is velük. Az, hogy körülbelül kétszáz évig éltem visszahúzódva, elbújva a sötétben, árnyékként, hogy ne is vegyenek észre, nem könnyítette meg a dolgomat. Vámpírként ez az énem pedig még inkább kiütközött, és ez nagyon megnehezítette a célomat, miszerint normális életet éjek. - Olyat is tudok, ha nagyon akarok, bár mostanában nem tudom milyen a menő csajozó duma – vigyorogtam. Úgy éreztem magamat, mint egy vénember, aki az unokájának mesél a „régi szép időkről”. A gond az, hogy egy vámpír életében a „régi szép idők” az most van, és mindenkor. Sosem kell vigyáznom semmivel, nem kell attól félnem, hogy ha túl sok cigit szívok, tönkre megy a tüdőm, vagy, hogy ha túl sok alkoholt iszok, lepukkan a májam. Nem. Csak sodródom az árral és vigyázok arra, hogy ne menjek gyűrű nélkül napfényre. - Hm… ez jogos. Tippelek hármat, ami az én bajom is jelenleg, és bólint rá arra, amelyik rád is illik – nevetek fel, majd gyorsan leplezve fájdalmamat belekortyolok a kólámba – Első; szerelmi csalódás, második; halott testvér, harmadik; vér tapad a kezedhez – kicsit hisztérikusnak tűnhettem így, egymagamban, ezeket a nyers szavakat használva, de máshogy nem tudtam megfogalmazni a problémámat. - Hát figyelj, nem vagyok az a nagy Casanova, és csak egyszer voltam szerelmes, de annak már vége… régen – sóhajtottam, és még egyszer beleittam az italomba. A szívem fel akart robbanni, s talán jobb is lett volna, ha hagyom.
- Oké, akkor Abe - ismételtem a becenevét, hátha akkor jobban megragad. Mondjuk nem kell hozzá sok ész, de akkor is biztosabb a dolog. - A szüleid nem gondolták végig, hogy a gyereküknek egy ilyen komolyságot sugalló névvel kell leélnie az életét? - Nem tudom, hány éves lehet, hogy egy ilyesfajta nevet kapott, de gondolom, hogy nem túl öreg. Vagy mégis? Ehhez nekem annyira... nincs érzékem. Ráadásul itt vagyunk a természetfeletti világ kellős közepén. Lehet akár ezer éves is. Vagy nem? - Csak mostanában? - kérdeztem vissza kíváncsian. Igen, határozottan megindult a kérdezz-felelek, ebből elég könnyen rá lehet jönni, hogy mivel vagy kivel ülök szemben. Nem ember, ez egészen biztos. És ami megnyugtat is, hiszen ezek szerint nem kell nagyon elrejtenem magam. Ahogy gondolkodom ,egyre inkább elfelejtem azt, hogy padlón vagyok egy férfi miatt. De Abe nem olyan, akivel... hát, el tudnék képzelni bármit. Talán egy-két éjszakára igen, de azt hiszem, most mindketten életünk egy olyan fázisában vagyunk, amelyben nem vágyunk komolyabb társaságra. Vagy inkább kapcsolatra. - Mondjuk igazából a mai csajozós duma kimerül abban, hogy helló, járunk? - mosolyodtam el keserűen. Na igen, ez annak idején nem így volt. De még mindig nem tudom, mennyi idős. Utána kell járnom. Ahogy csak mondta tovább... örültem, hogy végre csak hallgatnom kell, és nem beszélnem. A szívem összeszorult, mikor hallottam azt a három tényezőt, ami miatt ő padlón van. Szent ég, hát mi a fene történik manapság a nagyvilágban? - A szerelmi bánat itt is... működésben - biccentettem, majd felkönyököltem a pultra. - Meghalt a testvéred? - kérdeztem, és nagyot nyeltem. - Részvétem. Az... enyém is. Nem ma, már... sok-sok éve, de átérzem - biccentettem felé. - És az, hogy vér tapad a kezeidhez... ez mindent elárul. Megnyugtat, hogy végre találtam valakit, akinek nem idegen a természetfeletti világ - ismét egy keserű mosoly rajzolódott az ajkaimra. - Hogyan halt meg a testvéred?
Igazából sosem gondoltam arra, hogy valaha szükségem lesz mindenféle csajozós dumákra, és ilyen hűde-húha beszédekre. Nem voltam az a nagy nőcsábász, az adottságaim meglettek volna hozzá, de nem szerettem volna, ha valaki csak azért lenne velem, mert úgy nézek ki, ahogy. - Jogos – nevettem fel – bár szeretem a nevemet, azt sugallja, hogy komoly vagyok, talán éppen ezért is vagyok ilyen. Mert már kiskorom óta alkalmazkodom a nevemhez. Furcsa, hogy mennyi mindenre képesek a nevek nem? Meghatároznak – tekintetem elúszott a semmibe. Elvesztem a megannyi név tengerében, eszembe jutott, amikor éjszakákon át törtem a fejem azon, hogy ha lesz egy gyermekem miként is fogom elnevezni. - Tudtad, hogy a Victoria név azt jelenti diadal? – kérdeztem, s pótcselekvésképpen belekortyoltam az előttem lévő italba. Az elmúlt pár száz év alatt kellő vagyont halmoztam össze ahhoz, hogy ne kelljen aggódnom a kiadásaim miatt, s éppen ezért nem esett nehezemre ezreket költeni egy ilyen kis bárban. - Igen – megint elnevettem magam. Mindig is zavarban voltam, ha a vámpírságomról kellett beszélnem, hiszen sosem tudhattam, hogy kinek árulom el a titkomat. - Sokkal idősebb vagyok, mint hiszed – mondtam halkan ezzel ki is merítve a témát – te viszont nagyon fiatalnak tűnsz ahhoz, hogy egy ilyen bárban tépelődj késő éjszaka – viccelődtem. Próbáltam oldani a hangulatot, és nem csak az övét, hanem a sajátomat is. Annyi ideje éltem már a földön, annyi mindent láttam, büszkeséget, halált, életet, és még mindig tartogatott számomra meglepetéseket ez a bolygó. - Várj, megpróbálom – elvigyorodtam, vettem egy nagy levegőt, és a többi csak úgy kicsúszott a számon – szia, cica, van gazdád? – felröhögtem – bár nem vagyok benne biztos, hogy ez valóban azt jelenti, amire használják. - Öhm, igen, igazából miattam… de ezt a témát inkább nem fejteném ki, nem akarom, hogy megrémülj – mondtam. Igazából néha még magamat is megijesztettem, ha csak rágondoltam arra a szörnyű éjszakára. - Elég ha annyit mondok, hogy a testvérek sosem jönnek ki túl jól. Na, mi ketten ezt tovább fejlesztettük.
- Ugyan... - legyintettem, majd kicsi sóhaj tört elő a számból, mintha ezzel arra utalnék, hogy nemcsak ő van megáldva ilyen névvel. - Tudod, a Victoria sem éppen az a tipikus... öhm... mai név. Ha valaki Vickinek hív, az olyan... modern - kacsintottam rá. - És igen, túl sokat tudok beszélni olyan dolgokról, amiknek nagyon nincs sok jelentősége - vigyorodtam el kissé zavarban, majd belekortyoltam az imént kapott italomba... ismét. Nem akartam túlzásokba esni, hiszen látszólag nem olyan társaságra volt szüksége, aki az asztal alá issza magát. Én pedig amúgy sem vagyok olyan, szóval jobb is, ha moderálom magamat. Kiábrándító lenne, ha ne adj isten, nő létemre olyasmit tennék vagy mondanék, ami egy férfi számára sem elfogadott. Pedig akkor már tényleg nagy dolgot kell mondani vagy tenni. Ám mire már teljesen beleéltem volna magam abba, hogy ecseteljem, milyen ódivatú az én nevem is, rögtön előhozakodott azzal, hogy mit is jelent a nevem. - Hm. Ezt még sosem hallottam - ráztam meg a fejem, majd mosolyogva az alsó ajkamba haraptam, így helyezkedve el a székben, hogy ismét kényelmes legyen. - És mit jelent az Abraham? Vagy arról nincs információd? Túl műveltnek tűnsz ahhoz, hogy csak a női nevek jelentését ismerd - billent oldalra a fejem. Szimpatikus volt a viselkedése, ő maga... a boszorkányok általában kiszagolják a veszélyt, és ezzel én is így vagyok. De ő nincs rám veszéllyel. Ezt teljes bizonyossággal állítanám. - Sokkal idősebb? - kérdeztem, és összeszűkült szemekkel kezdtem méregetni, mintha azt próbálnám meg kitalálni, hogy holnap esni fog-e az eső. Sejtésem sem volt arról, vajon melyik korszakból szalajtották. - Hát, a neved Abraham... mikor volt menő ez a név? 1800-as évek? Vagy még annál is előbb? - pislogtam zavarban, majd elnevettem magam. - Nem vagyok már fiatal, Ab - sóhajtottam. - Nagyjából... 120 éves vagyok - vontam egyet a vállamon. - Khm... - tört ki belőlem is a nevetés, és úgy éreztem, hogy ha nem fejezi be, valószínűleg ki fog csordulni a könnyem. - Na, ezt még sosem hallottam... mármint, nagyon furcsa, hogy ebben a modern időben macskákhoz hasonlítják a nőket... akkor mi a férfi? Vagy... nem tudom - ráztam meg a fejem, és tényleg megtöröltem a szemeimet, mert egy apró kis könnykezdet már ott csillogott a szememben. Hiába, ez az akármilyen duma nagyon mély benyomást tett. - Megrémüljek? - Az egész kezdett nagyon rejtélyes lenni... vajon mit tett, vagy mit tettek vele, ami ijesztő lehet? Nem vagyk egy ijedős kislány, még ha annak is tűnök. - A testvéred bántott téged?
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Hétf. Feb. 01, 2016 12:48 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Harley & Tatia
now we got bad blood
New Orleans híres volt bárjairól és ha már itt tartózkodtam a becsületbeli ügyem miatt, akkor arra is szakítottam időt, hogy felfedezzem magamnak ezeket a látványosságokat. Persze nem egyedül, csak az ökör iszik magában és ücsörög a pohara előtt azon gondolkozva, mi történt és mi történhetett volna. Én vártam valakire, szokásomhoz híven hamarabb érkeztem, hogy felmérjem a terepet és ha már én voltam a meghívó, akkor a jómodor apró csíráját is hajlandó voltam megmutatni, pedig jócskán hiányzott belőlem ez az erény. Meg úgy általánosságban az összes többi érték, ám jelenleg sokkal fontosabb volt a személy, akire vártam és akiről azt hittem, hogy már régen alulról szagolja az ibolyát, legalábbis ha más nem, ideje lett volna megöregednie. Várható volt, hogy előbb-utóbb felbukkan a radaron, még ha nem is az enyémen, de… Kol mindennél fontosabb volt ennek a lánynak és tekintve, hogy régebben minden a fülembe jutott, ami a Mikaelson-családhoz csak egy kicsit is kapcsolódott, róla is tudtam. Harley veszélyes volt. Őrült, ha úgy tetszik és ezért volt az egyik legjobb móka vele egy asztalhoz ülni vagy üzletet kötni. Nem kedveltem túlságosan, ám mivel nem ártott nekem és ne emlékeztem alkalomra, amikor alakoskodott volna és ellenem áskálódott volna, így az utálat érzése is messze állt a szememben a személyétől. - Harley, szívem. – Féloldalas mosolyt villantottam felemelve a fejemet és rá nézve. Manapság már a félig boszorkány, félig farkas és kis részben bármi lények is el tudják érni, hogy meghosszabbítsák az életüket, megtorpanásra ítélve a kor utánuk loholását és fenyegetőzését. Hol vannak a szép idők, amikor még csak mi, vámpírok rendelkezhettünk az örök fiatalság ajándékával és mindössze nekünk nem kellett félnünk attól, hogy a halál természetes úton fog utolérni minket? – Mondanám, hogy rengeteget változtál az utolsó találkozásunk óta, de mindketten tudjuk, hogy nem szoktam hazudni, ha nem muszáj. – Vártam, hogy helyet foglaljon velem szemben. A tömeg fogalma valószínűleg ismeretlen volt ennek a bárnak ilyenkor, de nem is tüntetést akartam szervezni, hanem elcsevegni egy régi ismerőssel. A fecsegések mostanában egyébként is elkerültek, jólesett volna akár egy kis semmirevaló trécselés is, bár Harley-t ismerve tartogat nekem egy-két meglepetést attól függetlenül, hogy bizonyára váratlanul érte az üzenetem. - Meglepett, amikor hallottam, hogy New Orleans-ban vagy. Azt hittem valamelyik trópusi ország rúdjain töltöd az idődet.
Ritkán keresnek fel emberek azért, hogy csak úgy találkozzunk. Mindig mindenkinek megvan a maga hátsó szándéka. Mindenki akar valamit. S kivel lehetne jobb üzletet kötni mint velem, azzal akit mindenki túl őrültnek tart ahhoz, hogy komoly veszélyt feltételezzen megjelenése mögött? A bárba lépve fújtatok nagyot miközben ujjam köré tekerem egyik tincsemet. Szőke hajzuhatagom két cofpa fogva, fekete tüll szoknya és fehér harisnya, princess feliratú pulóverrel. Nem mintha attól kellene tartanom, hogy valakinek nem tetszem. Nem is igazán érdekel. Bár jobban belegondolva a mindenemet beborító fekete hamu jobban érdekelheti őket, mint a többi. Pördülök és fordulok és a zenedobozhoz lépve dobok be pár érmét. Máris jobb! Aztán megfordulva ejtem oldalra fejemet. Tatia, Tatia, Tatia. Hogyan is néz ki? Már nem is emlékszem. - Hogy mi? - kérdem hirtelen ahogy meghallom a hangot de a férfi nem mer újra megszólalni amikor túsarkam a legérzékenyebb pontját érintik. Helyette elnézést kér de már rég nem rá figyelek hisz most már emlékszem! Nagy mosolyra húzva ajkaim lépek a nőhöz. - Tatia! A nő akinek annyi hasonmása van! - mondom halál nyugalommal és felnevetve szavain foglalok helyet. - Huh ne is mond! - legyezem meg magam kezemmel mintha ide is elérne a meleg – Mikor megtudtam mi történt Kollal, nem maradhattam távol. - rántom meg a vállamat egyszerűen. Az emberek azért is szerettek velem üzletelni mert túl őrült voltam ahhoz, hogy hazugságokra pazaroljam az energiáimat. Mindig minden kártyámat őszintén terítettem ki és azt is nagyon jól tudtam, hogy ha valaki hazudik nekem. Egyszerűen tudtam. Tatiat kedveltem. Manipulatív aljas dög volt de ezt sosem rejtette véka alá és ezért kedveltem. Vele nem kellett megfestenem a szavaimat. Csak úgy, mint Kol ő sem firtatta őrültségemet és csak úgy, mint Kol ő sem bánta azt... talán persze mindez csak azért mert jól tudta jó cinkos vagyok a bajban de ez nem érdekelt. - Szóval miért futottunk öss...- akad el a szavam amikor meglátom a gyűrűt az ujján. - Jajj de szép! - ragadom meg a kezét de a mozdulat a hevességem ellenére szinte már gyermekien gyengéd. Nem tudok sokáig koncentrálni, na. - Hallod ezt? - kérdem hirtelen és eleresztem. Tűzoltók hangja. Nem is egy. Nem is kettő. Legalább egy tucat. - Hupsz. - emelem kezem a szám elé és halkan kuncogok fel. A tűz mindig is közel állt hozzám. - Jut eszembe. Hoztam egy ajándékot. - nyújtom át neki hátizsákomat amiben egy rakat gyűrű pihen. Aki ért hozzá az azonnal észreveszi, hogy ezeket férfiak hordták. Vámpírok. - Tudom, hogy sosem kérted de gondoltam megleplek. Ezek igen rossz indulattal beszéltek rólad. - csóválom meg a fejem rosszallóan. - Én figyelmeztettem őket de úgy igazán... de nem hallgattak rám. - sóhajtok fel szinte már sajnálkozva.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Csüt. Feb. 11, 2016 11:19 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Harley & Tatia
now we got bad blood
Ugyanaz az őrült nőszemély volt, akit megismertem, sőt bevallom, még fel sem készülhettem arra, milyen állapotban fog elém lépni, hiszen ő volt a kiszámíthatatlanság mintaképe. Ez pedig nagy szó volt tőlem tekintve, hogy én sem arról voltam híres, hogy az összes lépésemet le lehetett volna firkatani egyetlen oldalra és kiszámolni, mikor mi következik a naptáramban vagy éppen a fejemben. Harley mégis egy külön kategória volt, mint egy felnőtt női testbe bújt kislány, akinek a figyelmét elterelni éppen olyan könnyű volt, mint amennyire kicsikarni belőle egy hangos kacajt. - Pedig azt hittem lesz egy napom, amelyiken nem emlegetik fel a hasonmásaimat. – Megforgattam a szemeimet a szőke hajtömeggel rendelkező nőre. Idáig jutottam? A nő, akinek sok hasonmása van? Beteljesült egy életcél, a jellemzések jellemzését aggatta rám. Hirtelen ért a mozdulata, de elnevettem magam, ahogy magához húzta a kezemet. Mondom én, olyan, mint egy óvodás, ám ki vagyok én, hogy elítéljem? Volt, akinek jól állt ez a fajta viselkedés és Harley kétség kívül ezek közé a személyek közé tartozott. Intelligens volt, felettébb vágott az esze és azon a vékony vonalon táncolt, ami a teljes őrületet választotta el a normális emberek által elfogadott értelmességtől. Engem ez nem zavart. Sőt, felettébb szórakoztatott. - Még a végén meghatódom, Harley. Eszedbe jutottam, hiába nem találkoztunk jó ideje? – Tekintetem az elém kipakolt gyűrűkre siklott. Stílusos. Megmosolyogtató. Hatásos. – Azt ne mondd, hogy sajnáltad őket. Mit mondtak rólam, ami ennyire nem tetszett neked? – Én is hajlamos voltam megtorolni azokat a szóbeszédeket, amelyek nem az én szájízem szerint szövődtek, viszont olyankor általában a fecsegő feje bánta. Az én filozófiám nem az volt, hogy minden reklám jó reklám, ami nem tetszett, az nem tetszett. - Jó tudni, hogy van valaki, aki még akkor is ügyel a jó híremre, amikor nem kérem. – Belekortyoltam az italomba. – Meddig maradsz a városban? Lehet, jól jön majd itt egy ismerős, ezért is hívtalak ide egy kis csevegésre. És mesélhetnél arról, hogy pontosan mi is történt Kol-al? Csak szóbeszédet hallottam, de te is tudod, hogy őt tényleg kedvelem. – Néztem rá jelentőségteljesen. Ahhoz képest, hogy szerettem volna kívül maradni az ősi család ügyein, eléggé érdekeltek a dolgaik. Szakmai ártalom.
A tincseimmel játszom. Tatia kedves. Nem olyan modortalan mint azok a magukat nagyra tartó előkelő városi kisasszonykák akik nevetnek rajtam ha meglátnak. Nem szeretem ha kinevetnek. Nem szeretem mert akkor az fáj. A mellkasomban. S akkor lesz jobb ha úgy teszek ahogy Kol tanította. Ha kitépem az ő mellkasukból ott és azt ahol engem bántanak. Akkor valóban jobb. Tatia viszont nem ilyen. Szeretem a kedvességét. S Kol barátja, szóval nekem is a barátom. Megcsóválom a fejem. – Csúnyákat beszéltek rólad. – suttogom hirtelen, nagyokat pislogva, mintha olyan nagyon is egyértelműnek kellene lennie, hogy ezért az volt a büntetésük, hogy a nappali fény által porladhattak hamuvá. - Huh? – fordítom fejem a pincérre aki megállt mellettünk. – Azt kérdeztem, hogy hozhatok-e valamit a hölgyeknek? – kérdi kicsit összevont szemöldökkel de nem modortalanul. – Igen, igen. – húzom ki magam izgatottan – Forró kakaót! Tejszínhabbal! Sok-sok tejszínhabbal és egy kis fahéjjal ha lehet. – Felírja és Tatia felé fordul. Ha a nő is végzett, elmegy. – Imádom a kakaót. – vallom be szégyenlősen és oldalra ejtett fejjel hallgatom tovább. Kol. Felkuncogok a neve hallatán, mint valami szerelmes kislány. A hűségem Kolé és aki egy kicsit is ismer az jól tudja, hogy előttem Kolt mocskolni az utolsó dolog amit valaki életében elkövet. Fel is húzom magam, ahogy arra gondolok, mit tett vele az anyja. Az egyik gyűrű után nyúlok amit Tatianak hoztam és belebújtatom kecses, vékony ujjaim. Kettő is megy, olyan nagy a gyűrű. – Az anyja visszahozta őt és a bátyját Finnt de nem a saját testükben. Boszorkány testben. Úgy hogy Kol ismét az lehet akinek született. Boszorkány. Természetesen a Mikaelson klán többi tagja nem repesett az örömtől mikor megtudták. Kolnak mindig is harcolnia kellett azért, hogy…- megcsóválom a fejem. – Pedig megérdemel annyit, mint a fivérei! – csattanok fel a nyilvánvaló igazságtalanságon. – De ugyan! Finn még mindig az anyja keblein lóg, Rebekah egy boszorkány testében nyaral, Elijah és Klaus pedig szokásukhoz híven táncoltatják az én teremtőmet, mint valami ostoba bábot! – valami eltörik. A mellettem levő szék. Aztán elkuncogom magam. – Kol okos. S erős. Most, hogy ismét boszorkány, a többiek a nyomába sem érhetnek. S mellette áll az a lány is. Davina.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Szomb. Ápr. 23, 2016 7:59 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Harley & Tatia
now we got bad blood
Harley őrült volt és én ezért kedveltem. Annak ellenére, hogy biztos nem volt ki a négy kereke és valószínűleg a fejére esett, amikor átváltoztatták bízni lehetett benne és felettébb intelligens volt, ami kézben járva a kuplungosságával felettébb érdekessé varázsolta. Egyszerre volt éretlen kislány és komoly, morális értékekkel bíró nő, persze az utóbbiakat leginkább csak azokkal szemben gyakorolta, akiket kedvelt. Nála is éppen olyan egyszerű volt kiesni a kosárból, mint nálam, de egyikünket sem zavarta, hogy egyébként nem hasonlítottunk. Egyszerűen csak jó volt összefutni és mégis kitől mástól érdeklődhettem volna fű alatt arról, mi folyik New Orleansban és mi a jó fenére készülnek a Mikaelson-ok, ha nem tőle? Harley mindig mindenre figyelt és ugyan a szétszórtsága miatt hajlamos volt megfeledkezni részletekről vagy nem sorrendben adta át a tudnivalókat, a végén úgyis megtudtam tőle, amit akartam. - Kávét, feketén. A barátnőm kakaójáról pedig nem spórold le a tejszínhabot, mert nagyot tud harapni. – Mosolyodtam a pincérfiúra negédesen. Sokkal szívesebben néztem volna végig, hogy a vérét önti a pohárba, de megpróbáltam normális, szocializált emberek módjára viselkedni, mivel nem volt kedvem megigézni a hely egész vendégseregét, ami rajtunk kívül csupa halandókból állt. Nem úgy keltem, hogy ma el tudjam viselni a felesleges munkát. - Szóval Kol is visszatért közénk? Ha találkozol vele, add át neki üdvözletem. Nem sokáig maradok a városban, csak átutazóban vagyok és már meg is kaptam, amiért jöttem, úgyhogy nem hiszem, hogy beiktatok egy villámlátogatást hozzá. – Az igazat megvallva jelenleg nem találtam a helyem. Mystic Fallsból menekültem volna, de New Orleans-t nem nekem találták ki, főleg, hogy a Mikaelson-ok itt éltek. Keresnem kellene már valami új, normális székhelyet. – És a testvérei természetes, hogy nem örülnek neki. Pofátlanok. Kol sem rosszabb, mint ők, sőt. Neki legalább van egy kis sütnivalója és nem akar másnak tűnni, mint amilyen. – Elijah folyamatosan a becsületes nemest játszotta, miközben egy szörnyeteg volt, Klaus szeretett a megrendíthetetlen képében tetszelegni attól függetlenül, hogy egy kisfiúnak is erősebb lelke volt, mint neki, Rebekah pedig teljes tévedésben élt önmagával kapcsolatban. Finn egyszerűen csak szánalmas volt. – Akkor New Orleans-ban nemsokára háború lesz. És te részt akarsz venni benne? Miért nem mész valahová, ahol süttetheted a hasad? Ha Kol boszorkány és maga mellé csábította az a lányt az Aratásról, akkor nincs szüksége segítségre.
Gyermekien kuncogok fel amikor figyelmezteti a pincért arra, hogy jobb lesz ha nem sajnálja a tejszínhabot. Bólintok, hogy persze, átadom, ezt igazán megtehetem. - Így van! - helyeslek mély egyetértéssel mert zsigerből gyűlölöm Kol fivéreit s nővéreit, azt ahogyan bánnak vele, mint valami veszett kutyával pedig mindenki tudja jól, hogy okkal vagyunk mi a legveszélyesebbek. A kérdését viszont egyáltalán nem értem és fel is háborít vele. - Azt akarod mondani, hogy Kolnak nincs szüksége rám? - kérdezem kicsit élesebben, mint azt elsőre terveztem. - Azt gondolod, hogy azt aki megmentette az életemet csak úgy itt hagynám egy háború közepén? - egyre dühösebb leszek pedig tudom, hogy Tatia nem ostoba és nem feltételezné, hogy nem tennék eleget a lojalitásnak. Tekintetem a nálam sokkal idősebb de kevésbé halálos nőébe fúrom. Farkas vagyok és boszorkány egyszerre. Ezt jobb ha senki nem felejti el, főleg nem a vámpírok. Arcom megkomolyodik, ahogy íriszeim sem csillognak pajkosan. - Tudom mit gondolnak rólam, tudom, hogy mit gondolsz rólam. Őrült. Dilis. Nem százas. Nagyon is jól tudom mi vagyok. Veszélyes és hűséges. Nem hagyom, hogy Kol valami kis szerelemre alapozva öngyilkosságot kövessen el. - borul borostyánba tekintetem de még időben észbe kapok és mikor megjön a pincér és elmosolyodva köszönöm meg a kellő mennyiségű tejszínhabot. - Félre ne érts Tatia. Nem fenyegetlek. - nincs mitől félnem ezért kimondom, amit gondolok. - De nem szeretem ha valaki megkérdőjelezi a helyem, Kol mellett. - jelentem ki majd mintha mi sem történt volna a világon, kortyolok bele a kakaóba és elégedetten hümmögök fel. - Persze, hogy részt veszek a háborúban. Nincs is jobb szórakozás. Kár, hogy te nem jössz. Kol szerint igen veszélyes ellenfél vagy. Persze... a helyedben én sem akarnék találkozni Elijahval és Klaussal. Pláne nem Estherrel. - megcsóválom a fejem. Hirtelen megint komoly lesz a tekintetem, ahogy visszagondolok a múltamra, amikor Maria a padlóra hugyozott elém még másik testvérem hátamba taposva tolt a földre mert én a szolgájuk voltam semmi több. Nem mindig voltam őrült. Volt amikor még ártatlan voltam és elesett. Azok az idők viszont elmúltak.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Pént. Jún. 24, 2016 10:41 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Harley & Tatia
now we got bad blood
Szerettem, amikor valaki azt hitte, hogy veszélyes, hát még ha ez megfelelő mértékű lojalitással és őrültséggel párosult. Harley mindhárom tulajdonságnak megfelelt, ugyanakkor azon kívül, hogy bírtam a hozzá hasonlóakat, meg is mosolyogtattak. Mindig elfelejtettek egyetlen dolgot: a világ első vámpírjainak egyike voltam, a dühük számomra olyan volt, mintha egy kölyökkutyát láttam volna, miközben a farkát kergette. Édes, de haszontalan tevékenység. Éppen emiatt hátradőlve, apró mosollyal az ajkaimon figyeltem kiakadását, miszerint én azt hinném, ő lelépne egy háború közepén. Ha lenne esze, akkor ezt tenné, ám mit tehetek én az olyanokkal, akik túlságosan is kötődtek az átváltoztatójuk, hiába volt az minden bajba belekeveredő? - Leereszthetsz, kisszívem, engem aztán nem érdekel, hogy ki és miért vonul önkéntesen olyan csatákba, amiket nem neki kellene megvívnia. Ha úgy érzed, hogy Kol mellett a helyed, csak rajta. Én nektek szurkolok. – Jelentettem ki. Inkább, mint a Mikaelson-család többi tagja, bár annak tényleg jobban örültem volna, ha egyáltalán nem kell róluk hallanom többet. De ez elkerülhetetlen, nem? Úgy tűnik, mindig mindenhol ott vannak és majdnem ezer évet eléggé nehéz kitörölni az életemből. - Szerelemről eddig nem volt szó. – Felnevetve megcsóváltam a fejemet. – Nem hittem volna, hogy Kol-t ismét eltalálja az a hülye nyíl. – Egedül emberkorunkból volt egy emlékezetes afférja számomra, azóta nem igazán követtem figyelemmel az életét. Ő volt a családnak az a tagja, akinek az élete ezen részével szerencsére nem kellett foglalkoznom. – Mégis hogy tervezel neki segíteni? Egyáltalán mi akartok csinálni, miről fog szólni ez a háború azon kívül, hogy testvérharcra számíthatunk? – Kérdeztem ismét Harley-ra emelve a tekintetemet. – Soha nem jó ötlet belekeveredni ennek a családnak az ügyeibe, főleg akkor nem, hogyha a tagjai között készül háború. Mielőtt végleg elpusztítanák egymást mindig találnak egy családon kívül állót, akin levezethetik a feszültségüket vagy éppen a nagy csatározások közepette válnak járulékos veszteségekké a szövetségesek. – Hangom egy pillanatra komolyabbá változott. Érdekel is engem, hogy ő pontosan miért van ennyire megveszve azért, hogy Kol mellett harcoljon, de tudhatta, hogyha valaki, akkor én tényleg pontosan tudtam, mi folyik ezekben a körökben. A legjobb választás az lett volna, hogyha meglátja a gyülekező felhőket, akkor elmegy a másik irányba. - Engem ők már ilyen szinten nem hatnak meg. – Reagáltam arra a kijelentésére, hogy én is részt vehetnék. – Megvannak a saját harcaim és igyekszem kikerülni azokból a körökből, amelyekben a Mikaelson-ok is mozognak. Gondolom megérted. – Vontam meg a vállamat.
Kezdőlap
||
||
