Megpróbáltam nem arra figyelni, hogyan is áramlik a vér a testében. Az egészben az volt a legrettenetesebb, hogy míg az embervérrel egy ideig elvoltam, és nem volt szükség felesleges mészárlásra, a vámpírvérből sosem elég. Egyáltalán nem tudom, hogy ez Maxfield vírusa miatt van-e, vagy... áh, minden bizonnyal azért van! Egy ideig csillapít, de nem hosszú ideig. Amíg Franciaországban bújkáltam, körülbelül több tucat vámpírt öltem meg, szinte teljesen kiszipolyozva őket. Beteges vagy sem, mindez megtörtént, de embereket ilyen iramban például sosem irtottam. Legalábbis éhség miatt nem. Az esetek nagy részében inkább unatkoztam, azért végeztem velük. Egy kis harapás az egyik oldalra, törés a másik oldalról, és kész is. Egyáltalán nem nyújt vigaszt az, hogy ilyen kifejezéstelen arccal fejezi ki örömét, azonban be kell látnom, hogy ha én magam először találkozom valakivel, legyen az akár a teremtő Isten is, hát nem érdekel. Udvariatlan vagyok, túlontúl kegyetlen, és mi több, morcos. Mintha sosem tudnék eleget pihenni, egy zsémbes kis sárkány vagyok, ráadásképpen még orosz is, úgyhogy félnek tőlem az emberek, ha meghallják. Látszódik is rajtam. - Cukorral - válaszoltam, majd besétálva abba a közelebbi kis kávézóba, a koffein illata végre elnyomta vérének üde illatát, és elmosolyodtam. Kitűztem egy célt magam elé... ülőhely szempontjából is, és rögtön arra is vettem az irányt. - Inkább foglaljunk helyet - böktem a fejemmel, majd hirtelen kapcsoltam. Bemutatkozott az imént... Lexi. - Várj! Te Stefan Salvatore Lexi-je vagy, ugye? - torpantam meg, majd felé fordulva vártam válaszát. - Ő aztán egy... igazán elbaltázott vámpír, már megbocsáss - ráztam a fejem hitetlen arckifejezéssel.
Hiába ösztökéltem magam arra, hogy bizalom-bizalom-bizalom, volt valami ebben a nőben, ami megrémített. Nem voltam soha igazán az az ijedős típus, azt inkább ráhagytam a tanítványokra, akik tőlem tanulták meg, hogyan csillapítsák a szomjúságukat. De, visszatérve a halálból, már tudom milyen az és nem szívesen vándorolnék vissza a fénybe, amíg ez megelőzhető. És jobb ismerni, az ellenséget. Így inkább a kávézó nyugodt, kellemes hangulata mellett döntöttem, ő pedig szívélyesen elfogadta a meghívást, ami titkon pluszpontot jelent. Ha nagyon hangulatba jövünk, még egy pitekülönlegességet is kipróbálhatunk. Miért is ne. Mi sem mutatná jobban, hogy komfortosan mozgok nőies magányomban, mint a jól informált süteményes pult ismeretterjesztése. Lassan egyébként is, ez az a kor, amikor komolyan kellene vennem az örökléttel járó elvárásokat az excentricitás irányában. Miközben beérünk, megcsapnak az ismerős illatok. Fahéj, reszelt alma, mintha még gyömbért is éreznék, de nem tenném tűzbe a kezem. Közvetlen, hétköznapi kérdés hangzik el tőlem irányába és boldogan veszem tudomásul, hogy hajlandó válaszolni rá. Egy apró bólintással jelzem, hogy tudomásul vettem. Kiakartam kérni a rendelést, de ő céltudatosan az ülőhely felé vette az irányt, ezért követni kezdtem. - Oké. - nyögöm halkan, majd indulok az irányba. Talán jóvágású lesz a pincér és gyönyörködhetek benne, miközben próbálom felfedni a sötétbe burkolózó hölgyemény valódi szándékait. Hirtelen megtorpan és felém fordul, ám ez semmi ahhoz képest, ami elhagyja a száját. Tehát engem már csak így emlegetnek? "Stefan Lexije?" - Ez kicsit erős becenév, de igen. Én volnék. - bármit tett is az a lökött, vállalom érte a felelősséget. Elhaladok mellette az ülőalkalmatosság felé, majd könnyedén elhelyezkedem, mintha nem is hallanám, amit Stefan-ról mond. - Meg van a közös téma. Alakul. - intek a pincérnek, miközben kényelembe helyezem magam - Honnan ismered őt? - kíváncsian pillantok rá egy bátorító mosollyal. Nem veszem magamra az őt ért sértegetéseket, mert tudomásomban van, hogy rengeteg természetfeletti van rossz véleménnyel róla.
Sosem ástam magam túl mélyre egyes esetekben, tekintve, hogy nem érdekeltek a részletek. Én voltam az a vámpír, akit világéletében hidegen hagyott a rossz idő, a poroskodó könyvek és az, hogy nincs állandó lakhelye. Sosem érdekelt az, hogy nincs igazi családom... mégis, miért annyira nagy szám ez az egész? Ráadásul kezdek büszke lenni a társadalomra, végre rájöttek a nők, hogy ők nem holmi rabszolgák vagy málhás szamarak, akik mindent el fognak cipelni a saját hátukon, míg a férfiak munka címszó alatt szeretőket halmoznak. TAlán csak az én tapasztalataim túl keservesek ezen a téren, tekintve, hogy egy férfi miatt váltam annak idején vámpírrá... szinte könyörögtem Tatiának, hogy öljön meg... de ő új életet adott a halállal. Milyen régen láttam a barátnőmet... már bevallani is szégyen volna, hogy teljesen megfeledkeztem néhány apróságrtól, ami viszont töretlenül fontos. Mióta Maxfield vírusa beépült az agyamban, próbáltam a lehető legjobban elkerülni minden létező vámpírt, kivéve azokat, akik szinte szánt szándékkal kínálták fel magukat nekem vacsorára. Elégedetten dőltem hátra. Végre elvonta a figyelmemet arról, hogy áhítozom a vére után. Tökéletes! - Nos, Stefan Salvatore-t mindenki ismeri... a férfi, aki minden miatt bűntudatot érez, és ha mégis nagy hibát követ el, kikapcsol. Sajnálom, ha ez a te műved, nem akarom szidni - vigyorodtam el végül, majd rögtön előrrébb is dőltem, hogy tudja, még nem fejeztem be a szövegelést. - Igazából annak a férfinak az öccse, akire régóta fenem a fogamat. És ismered a férfiakat, néha annyit tudnak beszélni... és ha beszélnek, olyasmit is mondanak, ami bosszantja őket - vontam egyet a vállamon. - Szóval, valahová ide tehető vissza, hogy megismertem őt. De rólad azt hittem, hogy te már halott vagy... méghozzá Damon által. Vagy lemaradtam valamiről? - kíváncsiskodtam. Vámpír volt, mikor elvileg meghalt. És jó lenne tudni arról, vajon miként játszható ki a halál. Mert ezek szerint lehetséges. Bár... itt már minden lehetséges.
Az agyam egy része nem dolgozta fel, hogy kinek az oldalán igyekeztem. A dolog, ami csábított benne épp annyira taszított is. Féltem tőle. Féltem attól, amit tehet velem. Látszott rajta a kétségbeesett düh, a zabolátlan vadság. Azt kívántam bár én is rendelkeznék hasonló sötét aurával, ám be kellett látnom, hogy esélytelen. Én mindig is rózsaszín, vagy narancssárga maradok. Az, hogy kényelmetlenül éreztem magam, betudható volt annak is, hogy rendkívül gyorsan szoktam vissza az életbe. A vadász-ösztön csillapítása nehezebben ment, mint gondoltam. És a nő csillogó íriszei ezt nehezítették. Ahogy rám pillantott, ahogy elválaszthatatlanul találkozott tekintetünk, megértettem. Sosem leszek képes teljesen ártatlan és csíntalan maradni. Fürkészve figyelem, ahogy előre dől és szavalni kezd. Stefan jó híre, az általános információ a kisebbik Salvatore-ról ezúttal megelőzi őt. Szünetet tart így elpillantok a pult felé, ám folytatására vissza vonja magára figyelmem. Váll vonása és szavai kereszteződése felélesztik bennem kíváncsiságom. Bár jól tudom, hogy ez mivel jár. - Először is... - köhintek - Stefan egy picit több annál, mint aminek leírtad. - grimaszolok orrom alig felhúzva, majd folytatom - Damon. Ő a választottad? - próbálok vissza tartani egy mélyről jövő nevetést - Akkor úgy vélem rossz pasira fáj a fogad. Az ő szíve ugyanis rég foglalt. - vonok vállat lenyugodva hátravetve lapockáim a háttámlának - Meg is ölt a féreg, de sikerült visszatérnem. Ez még nekem is új. - bólogatok alig észrevehetően, végül ujjaimmal apró köröket írva az asztalra. Valamiért olyan érzésem támad, hogy a feltámadás hozta hozzám, ám nem szolgálhatok sok infóval. - Ha az életbe térésemről akarsz érdeklődni, ajánlom Bonnie Bennett-et. - kacsintok, végül a lapra révedek, hogy válasszak valamit. Bizarr nő, de igazán szimpatikus és izgalmas, azok ellenére, amiket feléleszt bennem.
Lehunytam a szemem, miközben Mozart egy szinfóniája töltötte be a helyiséget. A dallam úgy szállt, mintha a szél hordozta volna magával, s tudtam, egyedül vagyok, mégis a dallam hatására mintha egy múltszázadi bál kelt volna életre körülöttem. Álltam a mosdókagyló felett, egy késről takarítottam le a vért. Lassan, apró mozdulatokkal, minden egyes DNS-t eltávolítva. Nem Ő volt az első. És nem is ő lesz az utolsó. Túl nagy örömet okozott az, ahogyan az élet megszűnt a tekintetekben. S erről a titkos életről senki nem tud, senkinekm ég csak sejtése sincsen arról, hogy mi az az élet, amiben benne vagyok, s amit szeretek műveéni azokkal a nőkkel, a fiatal kislányokkal, életerős férfiakkal... számomra nem szükséges kitépni a szívet s jól megszorongatni, hogy így érezzem az életüket a kezemben. Saját módszereim vannak, lényegében saját kézjegyem, de olyan gyilkos vagyok, akit sosem fog elkapni rendőrség. Letisztítottam a kezem. Fél óra múlva már egy kis kávézóban üldögéltem, a gőzölgő kávét fújogattam, hogy ne égesse szét a szám belsejét, s ravasz mosoly időzött arcomon, mintha tudnám, hogy pár percen belül valami mocskosság fog történni. Nem volt hatodik érzékem, sosem gyakorottam efféle képességeket, s nem is volt rá túlzottan szükségem ahhoz, hogy megértessem magam az emberekkel. Azok közé tartozom, akiknek minden az arcára van írva, és ez valamilyen úton és módon de adottság. Ahogyan a színészi képességeim sem hanyagolhatóak el csak úgy. A vörös hajú nőt rögtön kiszúrtam. Elég látványos jelenségnek bizonyult, főleg azért, mert tudtam, hogy láttam már valahol. Talán egy... képen? Az arcának furcsa rezdülései nem tűntek túl ismerősnek, még sosem láttam mozogni az ajkakat, a szemeket pislogva főleg nem. Igen, egy képen láttam. Lehunytam a szemem, és elidőztem a múltban, észre sem véve, hogy dugig van a hely, és a velem szemben lévő szék az egyetlen üres a helyiségben. Már emlékeztem. A lány tárcájában volt egy családi kép. A halála különösen kegyetlen volt, akkor hagyott el a feleségem. Ő sem az első volt. De mégis a pályafutásom csúcspontja, egy alkotás, valódi műremek. Vétek volt nem kiállítani az élettelen testet egy múzeumban. És tudtam. Várnom kell. Velem szemben fog leülni.
Gondolataimba merülve állok a lágy alkonyi fényben fürdő temetőben. Arcomon a fájdalom, az érthetetlen veszteség felett érzett gyász kölcsönöz keserű kifejezést. Már órák óta a sírkő előtt szobrozok, s rezzenéstelen tekintettel nézem a rávésett nevet és évszámokat. Sasha. -Boldog életed volt?- kérdezem halkan a hosszú hallgatástól kissé rekedten -Találtál magadnak valakit, aki elvitt táncolni?- arcom továbbra is komor marad, szerettem volna még egy kis időt vele tölteni, mégis úgy érzem ideje eltűnnöm. Lemondóan sóhajtok leheletnyi éllel hangomban, majd elfordulok tőle. Szükségem van egy italra.
***
Egy rémesen zsúfoltnak tűnő Pub előtt fékezek le, és két terepjáró közé préselem be magam. Miközben elhaladok a motorháztető mellett, megtorpanva veszem tudomásul, hogy a hátsókirakaton keresztül bepillantást nyerhetek a vendég-kínálatra. Tekintetem röpke másodpercek alatt végig szalad a termen. És elnyíló ajkakkal veszem tudomásul, hogy odabenn ül valaki, akit ismerek. Nem személyesen, ó, közel sem élénk a kapcsolatunk. Elgondolkozva tanulmányozom arcát, pontosan tudom, hogy a kemény arcvonalak milyen torz lelket öltöztettek fel. Gerincemen érzem a felkúszó, bizsergető érzést. Zabos, dühös vagyok és legszívesebben torkon ragadva rántanám ki helyéről, de nem tehetem. A szemtanúk sokasága megriasztja haragom. Átlépem küszöbét a mocsoknak és átható pillantással tekintek a démonra. Arcomon enyhe sértődöttség bujkál, ahogy megközelítem az egyetlen szabad helyet a teremben, le sem véve róla tekintetem. Valószínűnek tartom, hogy fogalma sincs arról, hogy ki vagyok, ahogy azt is pontosan tudom, hogy gyakorlatilag erősebb nálam. Nem számít. -Szabad?- érdeklődök gúnyosan, ahogy vékony, puha bőrbe bújt ujjaim átölelik a szék háttámláját finoman kihúzva ezzel azt.
Soha, egyetlen arcot sem felejtettem még el. Olyanok voltak, mint a halál előtti momentum bevésődése a retinákba. Emlékeztem rájuk egytől egyig, s ha a név már fejtörést is okozott volna, soha nem erőlködtem görcsösen, hogy arra is sort kerítsek. Nem láttam értelmét, elvégre gyakorta előfordult, hogy csupán az arcot vettem alapos szemügyre, a névre már nem voltam kíváncsi. Megannyi nő fordult meg az életemben, de nem volt kevesebb férfi; s ezt még félreértelmezni is teljesen felesleges, hiszen az ízlésemen átszik, hogy mely nemet részesítettem kegyeimben. A nők voltak a gyengéim, ám előfordult, hogy nem élték túl a rövid kis kapcsolatunkat. Intenzív érzéseket tápláltam minden ember irányába, legyen az egy utcai hajléktalan, bájos hölgy a színházban, vagy úriember a tőzsdén, esetleg kéjenc az egyik bárban, valami rúdon vonagolva. Minden embernek megvolt a maga értéke, de nem voltam rest újraosztani a kategóriákat, ezáltal önkényesen bírálva azt, ha valaki nem a jó kasztban helyezkedett el. A mágiám mindenre kiterjedt, ha úgy akartam. - Nincs módomban elutasítani. - villantottam elegáns mosolyt irányába, ahogyan lassan, de határozottan kihúzta a szemközti széket, majd helyet foglalt azon. Hangjában hallottam megcsillanni azt a bizonyos kis élt, amely gúnyosságot sugallt, ám remek radarom volt ahhoz, hogy kiszűrjem ezeket és mi több, figyelmen kívül hagyjam. Ez a nő többet érdemel, ha már a drágalátos testvéréből alig maradt valami - nekem köszönhetően. - Milyen régen esett sor az utolsó találkozásunkra... már fel sem ismertelek színes ruhákban. A fekete egészen jól állt. - billent oldalra fejem, alaposan végigmérve teste azon részét, amely kilátszott az asztal takarásából is. - Neked mit rendelhetek... Natasha? - Úgy ugrott be a neve, mint valami villám, de arcizmaim nem rezdültek. Nem, mindig is ura voltam az érzéseimnek. Csak azon testrészem mozdult, amelyről akartam, hogy mozduljon.
A város egyik legjobb kávézójának egyik asztalánál üldögéltem. Igazán jólmenő üzletemberként megengedhettem magamnak azt, hogy ilyen giccses helyen fogyasszam el a reggeli kávémat, és nem kellett azon gondokodnom, hogy talán holnap már nem lesz miből kenyeret vásárolni. Merész hasonlat, de onnan, ahonnan jöttem, ez eléggé nyilvánvaló élethelyzet volt. Az apám sem tudta mindig megadni azt, amire vágytunk. Soha nem szerettem őt, elvégre állandóan azt éreztette velem, hogy én egy semmirekellő vagyok, és soha nem leszek jó semmire se. A húgom volt a megtestesült jóság, az állandó példakép, a lány, akit végül én magam fojtottam meg. Ez már nem volt annyira szép emlék, igaz, attól függött, kinek az érzéseiről volt szó. Én egy pillanatig sem bántam, hogy utána nélkülöznöm kellett a társaságát. Mintha nem is ugyanaz a vér folyt volna az ereinkben, és ellenkező esetben ő nyilván ugyanezt érezné a helyemben. Hol is tartottam Igen, megengedhettem magamnak. Azt is meg kell mondanom mellé, hogy nagyon sok átdolgozott éjszaka gyümölcse az, amim most van. Rengeteg vért láttam már... de még mennyit. Hétköznapi emberek számára mindez gyomorforgató volt. Letettem a bögrét, mikor a szőke hajtömeg feltűnt. Nem véstem be a naptáramba, mikor találkoztunk utoljára, az viszont bizonyos volt, hogy szebben is elválhattunk volna egymástól... már maga az átváltoztatása is egy érdekes történetnek bizonyult, egy erdő közepén, a testvére szeme láttára... aki előbb könyvelte el őt halottnak, mintsem hogy tényleg utánajárt volna, mi történt vele. Boszorkányok. Nem láttam még olyat, amelyik normálisan cselekedett volna, Ariel viszont az egyik kedvenc teremtményem volt, nem cáfolt rá önmagára. Talán ezért is varázsolt elő belőlem széles mosolyt már azzal, hogy belépett a helyiségbe. Nem lett volna kötelező eljönnie, de a város határát átlépve szinte rögtön megütötte az illata a remek szaglásomat. Nem tudta volna eltitkolni sem, hogy a közelben van. Én pedig... mindig kiszimatolom az ilyesmit.
Nem vártam azt, hogy ennyi évtized után egyből elhiggye a bátyám azt, amit lát, de azt se sejtettem, hogy ennyire nehezen fog menni, de legalább addig is volt mivel lefoglalnom magamat, hiszen ez a város se aludt szinte sose és minden egyes sarkon lehetett találni finom falatot, így nem volt kérdés, hogy kihasználtam ezt. Sose voltam túl erkölcsös teremtés, de nem is érdekelt igazából az, hogy esetleg valaki megvet azért, amilyen vagyok. Akinek nem tetszik, az pontosan tudja, hogy merre van az ajtó, mert még a végén a vérével támad kedvem festeni. Nos, tény, hogy a vérnek igazán gyönyörű piros színe van és remekül mutat a vásznon is, de ahhoz eléggé fel kell húzni, hogy ezt tegyem. Amikor megkaptam az üzenetet, akkor eleinte tudomást se akartam róla venni, hiszen neki köszönhetően lettem vámpír, ami mondjuk annyira nem is nagy baj. Sőt, imádok bestia lenni, s játszadozni másokkal, de az, hogy az erőmet elveszítettem miatta. Nos, az már annyira nem tetszik, de előbb vagy utóbb visszaszerzem és lehetőség szerint a bátyám fog segíteni eme gondomon, ha nem, akkor találok másik boszit, akit utána meg is ölök, hiszen nem szeretek nyomokat hagyni magam mögött. Sietve nyitottam ki a kávézó ajtaját, majd minden egyes léptemnél a cipőm sarka koppant a padlón, miközben őt kerestem a szememmel, hiszen az illata már régóta körbe ölelt, majd meg is leltem őt. Viszonoztam a mosolyát, de feleannyira se volt őszinte, mint amennyire az övé. Sietve indultam el felé, majd mielőtt még helyet foglaltam volna látványosan megcsókoltam őt, mintha csak valami szerető lennék, s ennek köszönhetően egy-két szempár is ránk terelődött, majd végül egyszerűen helyet foglaltam. - Mit szeretnél Michael? Csak nem hiányzott neked a szőke démonod? – kérdeztem tőle ártatlanul, s ha esetleg már kért ki italt és volt tejszínhab a tetején, akkor egyszerűen loptam belőle az ujjammal, majd lenyaltam róla, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Jó pár éve nem ismertem barátságot, hitet és családot. Ezek olyan fogalmak voltak, amik nem vegyülhetnek egy bérgyilkos életébe. Még hogy nincs az a pénz, amiért cserbenhagyunk egy barátot... dehogynem. Főleg ha bérgyilkosok vagyunk. Az életemben elég látványosan váltakoznak a színek, hol fekete minden, hol fehér. Egykori barátom vitt bele némi színt, s én amikor éppen nem tündököltem attól, hogy szerencsés vagyok. Vonzottam a szerencsétlenséget, amely segítségével bebizonyosodott hogy apámnak valamennyire igaza volt velem kapcsolatban. Csak egy hülye selejt maradok egész életemben. De az öreg megcseszheti, mert tévedett. Ennyit a kettőnk történetéről, ő sose becsülte meg egyetlen fiát, csak azért mert farokkal született, nem úgy mint a drágalátos nővérem. Isten nyugosztolja. Nem élte meg a huszat, erről gondoskodtam. Ő aztán olyan tökéletes volt, hogy nyalni kell a talpa nyomát is. Ezek után már nem is kellett meglepődni azon, én miért lettem ennyire rögeszmés szörnyeteg. Egyetlen nő köré építettem mindent, mert azt gondoltam, hogy ez így rendjén lehet. Számomra rendben is van. Az más kérdés, hogy nem tudják elfogadni. - Foglalj csak helyet. - mondtam, mikor közelebb ért, de rögtön beszédbe is kezdett, és azelőtt lopott a habomból, hogy belekortyoltam a volna a kávébe. Mit kellett volna tennem? Ez volt a célom. Utáltam egyedül kávézni. - Olyannak ismersz, mint aki nyíltan elmondja, miért is jött ide? - kérdeztem felvont szemöldökkel. - Te mit keresel ebben az istenverte városban? - Kíváncsi voltam, milyen óriási véletlen kell ahhioz, hogy egyazon városban kössünk ki ennyi év után.
Csak tudnám, hogy mi van ebben az istenverte városban, amiért a múltnak és jelennek állandóan itt kell találkoznia. Nem vagyok szent, szerintem már bérelt helyem van a pokolban, de a bátyám után most még ő is itt volt. Nem értettem, hogy mit is keres pontosan itt, de kötve hiszem, hogy az elveszett báránykája miatt lenne itt, így nem is túlzottan akartam beleélni magam. De az már sokkal inkább bosszantott, hogy tudta azt, hogy itt vagyok. Csak tudnám, hogy ki csiripelte el neki, mert szívesen megszeretgetném a torkát. Hanyagul ülök le, miközben leveszem a dzsekimet, majd pár másodperccel később megízlelem a kávéjának is a habját. Nem kértem, hiszen nem terveztem azt, hogy sokáig maradok, meg amúgy is abban semmi poén. Ebben viszont annál inkább, hiszen mindig is imádtam feszegetni a határokat és ez mára se hagyott alább. Egyesek szerint csak szeretem a halál angyalát megkísérteni, de szerintem szó sincs erről. Egyszerűen csak néha túl merész vagyok, ami egyesek szemében már egyelő az ostobasággal. - Az emberek változnak és ki tudja, talán téged is megcsapott a változás szele. – szólalok meg egy apró mosoly keretében. – Csak követtem egy vénség elhagyott bűnjeleit. – pillantottam rá ártatlanul, hiszen nem ez volt az igazság, de ezt is megtanultam tőle, hogy miként ne mondjuk ki egyből az igazságot. Majd egy újabb adag hab landolt az ujjaimon, majd pedig hamarosan el is tűnt a számban, végül pedig körbe pillantottam a helységben. – Miért hívtál ide, vagy még ez is titok? – kíváncsiskodtam tovább, majd az ujjam megint eltűnt a fehérségben, de most már nem húztam el, hanem felé nyújtottam játékosan, hogy vajon elfogadja-e eme „csíntalan” tettet, vagy nem. Lehet a teremtménye voltam, de pontosan tudta, hogy nem vagyok egy tündéri alkat. Szeretek másokat bűnre csábítani, vagy éppen megrontani.
Mindig nehezen találtam meg azt a bizonyos helyet. Voltak próbálkozásaim, de leginkább kudarcokra ítéltem saját magam. Ez egyszerre volt csalódás és bosszantó. Márpedig nem volt jó, ha bosszantva keltem fel, vagy éppen feküdtem le. Kevesen engedték meg maguknak azt a luxust, hogy megpróbáljanak felhúzni, hisz az én ajándékom nem egy szép kis karóra volt, hanem a jeges, kíméletlen halál. Annyira nehezen tudtam uralni azt a mélységes szörnyeteget, amely ott lakozott bennem. Időközönként próbáltam kiélni magam, ennek az eredménye volt Ariel is. A legjobb időpontot választottam ki arra, hogy olynaná tegyem, mint amilyen annak idején én is votlam - félig-meddig. Az ő vére egyelőre még tiszta vámpíri vér volt, annak ellenére, hogy mikor ilyenné tettem, boszorkány vér folydogált az ereiben. Csak bíztam abban, hogy nem az a célja, amire gondoltam. Megvoltak a forrásaim. Tudtam a lépéseiről, arról, hogy mikor merre vitte az út. És ez a célállomás cseppet sem tetszett, nem volt ínyemre. - Úgy ismersz engem, mint aki könnyedén változik? - kérdeztem kíváncsian. Tényéeg érdekelt, hiszen mások véleménye az, amely néha mérvadó tud lenni. És ha a véleményük nem egyezik az én elképzelésemmel, hát tudom, hogy vagy letértem az általam helyesnek vélt útról, vagy ők tévednek. Mindkét eshetőségnek utána szoktam járni, még ha nem is túl kíméletesen. Elkaptam a kezét, ahogy felém nyújtotta, de nem szakítottam el tőle a tekintetem. Mindvégig a szemeit figyeltem, miközben lenyaltam ujjáról a finom tejszínhabot, de kezét még utána sem engedtem. - Úgy hallottam, hogy a bátyád is itt időzik. És arra asszociáltam, hogy a drága kis Ariel... esetleg készül lemondani valamiről, amivel én ajándékoztam meg - mosolyodtam el negédesen, de a kezét még mindig nem engedtem. Csak bíztam abban, hogy nem akar ismét boszorkánnyá válni, és hogy ezért jött a bátyja után. Az kissé szíven szúrna.
Csöppet se örültem annak, hogy itt van, vagy talán mégis. Ő tett ilyenné, amiért egyszerre gyűlöltem őt és voltam hálás neki. Nem volt sose egyszerű a viszonyunk, nem voltam egyszerű eset, ahogyan ő se, de az elmúlt évszázadok alatt még sikerült a fejemet a nyakamon tartanom, így vagy én nem voltam túl bosszantó a szemében, míg mások szemében igen, vagy csak a vénség szíve talán irányomba kicsit megenyhült volna? Esetleg elnézőbb lett volna? Ez elég abszurd lett volna, de sajnos nem mindig láttam a fejébe, ahogyan azt se tudom mindig, hogy mi vezéreli őt. Ahhoz túl összetett és bonyolult, de majd idővel. - Nem, nem olyannak ismerlek. – jegyzem meg könnyedén, majd szőke tincseimbe túrok, de egy pillanatra se veszem el róla a pillantásomat. Fogalmam sincs, hogy miben sántikál, de roppant mód úgy érzem, hogy nem véletlenül van itt. Valamit akar és ha nem kapja meg… nos, abba inkább jobb nem is belegondolni. – Pedig igazán haladhatnál a korral és szerezhetnél a vénségedre új rigolyákat. – pillantottam rá tündéri arccal, miközben a szavaim tele voltak iróniával és negédesen csendültek. Vannak olyan pillanatok, amikor tudok kedves lenni, míg máskor nem. Vele meg mindig olyan voltam, amit éppen kiváltott belőlem. Ennyire egyszerű volt ez a fajta képlet. Nem rántottam el a kezemet, meg se próbáltam, hiszen hiába dolog lett volna. Mosolyogva figyeltem őt, majd egy aprót vöröslő ajkamba haraptam, miközben a tejszínhabbal játszadozott. – Látom, a madaraid még mindig szeretnek csicseregni. Ezért utaztál ennyit? Félsz, hogy hátat fordítanék neked, vagy attól, ha visszakapnám az erőmet, akkor ellened használnám? – kérdeztem tőle pimaszul, majd egy apró nevetés hagyta el az ajkaimat. – Miért olyan nehéz elhinni azt, hogy látni szerettem volna, még mielőtt fejét veszti egy őrült és zavaros kapcsolatban. – s picit még a vállaimat megrántottam. – Másrészt meg, ha ez lenne a célom, akkor mi lenne? Megállítasz? Miért kellene kitartanom amellett, amit te adtál, ha szinte árnyékban élsz? – kérdeztem tőle kíváncsian, majd másik kezemmel loptam újra a tejszínhabból, de most azt én ízleltem meg, ha csak nem akadályozott meg valahogyan benne. – Netán féltékeny lennél? Hiányoznék, hogy ha már egyáltalán nem szorulnék rád? – vontam fel a szemöldökömet kicsit, majd megráztam a fejemet. – Ezt nem hiszem, hiszen te képtelen vagy ezek közül bármelyikre is vagy csak jól titkoltad eddig? – lehet óvatosabban kellene bánnom a szavaimmal, de pontosan tudja, hogy sose voltam vele szemben az, ahogyan azt is tudom, hogy nem olyan ostoba, hogy nyilvános helyen fesztivált rendezzen, így nincs miért félnem…
Soha nem a bizalmam miatt kedveltek az emberek. Bár ez az elmélet már több sebből vérzett, elvégre engem aligha szívlelt bárki is. Megvolt a magam temperamentuma, a sajátos kis rigolyáim, amiktől nem tudtam szabadulni. Ezek általában hozzájárultak ahhoz, hogy elérjem, amit akarok, de volt, hogy kifejezetten hátrányt jelentettek abban, amit éppen akkor csináltam. Nem adtam sok lehetőséget az embereknek arra, hogy kiismerjenek, mert abból csak hátrányom származott volna. Ariel egy kivétel volt az életemben, már azzal, hogy átváltoztattam. Talán itt volt a buktató a dologban... nem azért tettem, mert annyira megsajnáltam, elvégre éppen abban a helyzetben semmi okom nem lett volna szánalmat tanúsítani irányába. Inkább a kalandvágy sugallta. Az, hogy vámpírrá tehetek egy amúgy ízig-vérig boszorkányvérrel megáldott nőt. Figyeltem már őt egy ideje, ahogyan a bátyját is. Ő volt a könnyebb eset, és nem csalódtam a bátyjában sem: az első pillanat után cserben hagyta a testvérét. Nem volt nehéz dolgom. - Az új rigolyákban semmi izgalmas nincs - vontam egyet a vállamon, belekortyolva a kávéba. Fel kellett volna higítani valami kellemes töménnyel, mert a sima fekete már kezdett az agyamra menni. Bár ezt még szó szerint is érthette volna. Letettem a csészét, majd ismét magamhoz láncoltam a tekintetét. - Nem, nem félek. Inkább... nagyon csalódott lennék, ha az, amit veled tettem, egyetlen pillanat alatt megszűnne létezni - közöltem vele a véleményemet. Vámpírrá tettem, de ha visszanyerné a hatalmát, és ismét biszorkány lenne, nagy csalódást okozna. Talán mert engem is akaratom ellenére varázsoltak ismét mágikus patkánnyá, miután annyi mindenen túlestem... - Ha az kellene, bezárnálak, míg észhez nem térsz. Nem mintha nem tudnád, hogy mi történik veled, ha hosszú ideig nem táplálkozol... - mosolyodtam el aztán ravaszkásan. Nem foglalkoztam mások érzéseivel, az sem hatna meg, ha elkezdene kiszáradni. Ha ennyi kellene ahhoz, hogy kicsit késleltessem az agymenését, hát... gondolkodás nélkül lakatolnám le. - Szeretem megtartani azt, ami az enyém - tettem aztán hozzá elbűvölő somolygással. Elég merész állítás volt, elvégre nem olyan nő volt, akit birtokolni lehetett.
Vannak olyan találkozások, vagy éppen személyek, amiket nem lehet elkerülni. Ilyen volt ő is. Ha akartam volna, akkor se jött volna össze az, hogy fussunk egymásba. Talán most nem jöttem volna el, akkor nyerek pár napot, de az se kizárt, hogy csak pár órát és nem telt volna ennyire kedélyesen a csevegés. Amúgy is szeretek kockáztatni, de most részben a kíváncsiságom is nagyobb volt, így érthető, hogy most itt voltam és pontosan azzal beszélgettem, aki elszúrta az életemet, ugyanakkor a lehető legjobb irányba is terelte. Bár az is tény, hogy lehet jobban örült volna egy sokkal odaadóbb személyiségért, mint az enyém. De talán nem csak az örökkévalóságot kaptam meg tőle azon a napon, hanem a stílusának is egy röpke darabkáját. Curtist is ideje lenne újra meglátogatnom. Olyan jó volt a móka múltkori, meg vajon miként intézte el azt, hogy az oda lökött hulla miatt ne őt vádolják? Hmm, talán hamarabb kopogtatok majd be nála, mint azt sejtené. Még az se érdekelne, ha éppen egy barnácskával hemperegne az ágyban. Nem a tapintatosságomról vagyok híres mostanában. Amit akarok azt általában el is veszem, vagy teszek érte. - Miért ne lenne? Talán csak rossz rigolyák közelébe sodrod magad. – jegyzem meg kissé szemtelenül, mintha nem is egy őskövülettel beszélnék, de nem hiszem, hogy túlzottan meglepné a stílusom, vagy éppen a hangvételem. Szerintem jó pár dolgot látott már, amit én tettem, ahogyan a viselkedésemet is láthatta. – Ohh, a nagy Michaelnek lehet csalódást okozni? Lám-lám mik ki nem derülnek. Amúgy meg nem tűnne el, hanem sokkal inkább kiegészülne, nem gondolod? – billentettem oldalra picit fejemet és mosolyogva néztem őt, majd pedig rendeltem magamnak süteményt. Ha már úgyis itt ragadtunk rövid időre, akkor az élvezeteket lehet halmozni is. Az újabb megszólalására elnevetem magamat, még annak ellenére is, hogy tudom nem viccel. Ő sose viccelne ilyennel és pontosan tudom, hogy képes lenne rá. – Azt hinné az ember, hogy inkább másképpen próbálnád meg kiverni a fejemből. Van sokkal szórakoztatóbb módja is, te is és én is élveznénk szerintem. – adom az ártatlant, de vélhetően pontosan tudja, hogy mire is gondolok. Sose voltam az, aki véka alá rejtené azt, hogy nem veti meg a földi örömöket. Sőt, nagyon is szereti élvezni. De hát ez csak nem akkora bűn. – Ami a tiéd… - ismétlem meg őt, kissé másképpen, de a lényeg ugyanaz. – Nem rémlik, hogy a tiéd lennék, vagy tévednék? – amúgy se voltam trófea, se olyan, akit csak úgy uralni vagy birtokolni lehetne. Könnyedén bújtam ki a cipőmből, majd pofátlannak a combján kezdtem egyre feljebb és feljebb siklani, ha csak meg nem állított benne.
Hát igen. Voltak jó rigolyák és rossz rigolyák. Nekem általában az utóbbiból volt több, de nem sokak véleménye érdekelt ilyen téren. Sok ember azért élt ezen a világon, hogy az egész életét mások véleménye tegye ki. Nem sokan tudtak úgy határozni, mint én. Régen voltak nagy ostobaságaim, valószínűleg abból tanultam meg, hogy mit és hogyan kell csinálnom. És nem mondanám, hogy olyan rosszul tettem a dolgomat, csak éppen túl sok ellenséget gyűjtöttem, az pedig nem egy jó taktika, ha olyan életet él valaki, mint én. De ilyen modorral mégis miket kellett volna gyűjtenem? Barátokat? Az sosem volt erősségem. Előbb öltem meg őket, mint hogy visítani tudtak volna. Egyesek kegyetlennek mondanak... viszont szerintem egészen normális a viselkedésem. Persze ott a kérdés... mihez képest? - Ó, a nagy Michaelnek a csalódáson kívül sok minden mást is lehet okozni - vontam egyet a vállamon, közben egy pimasz vigyort villantva felé, majd megemberelve magam, nagyot sóhajtottam. - De az, hogy ismét boszorkány legyél, miért is lenne jó bárkinek? Ha tehetném, én is lemondanék róla. Az efféle... kettősség... - köszörültem meg a tokromat. - ránk nézve a legveszélyesebb. Bár, téged nem gyakorta kellett féltenem az élettől. Nem véletlenül kaptad ezt ajádnékba tőlem - kacsintottam rá. Sosem próbáltam letagadni, hogy szándékos volt az a kis előadás. Először nem akartam életben hagyni. Főleg mikor hallottam a testvére lépteit az erdőben. Tudtam, hogy közeleg. Azt is tudtam, mit csinálnak az erdőben. Elsőszámú csapás volt elhitetni vele, hogy a drága húgi meghalt. Most pedig vámpír. Elgondolkodhat rajta, melyik a nagyobb probléma. Hirtelen kaptam el a kezét, mikor a combomon simított végig. - Határozottan van jobb és szórakoztatóbb módja - vettem nagy levegőt, próbálva elrejteni azt, hogy sikerült pár másodperc alatt olyasmit csiholnia bennem, amit szívem szerint elrejtettem volna. Egyes esetekben jobb szerettem irányító lenni, nem pedig férfi. De egy ilyen nő... ki tudna ellenállni neki? - Az én vérem tett azzá, ami vagy. Tehát... tágabb értelemben értelmezhetjük úgy is, hogy az enyém vagy - vontam egyet a vállamon. A kettőnk közötti kapcsolat sosem volt több évődésnél, testi vonzalomnál, és most is kedvem támadt arra, hogy ilyesfajta szórakozásba kezdjek vele, végül próbáltam pár nyeléssel oldani a megfeszülő gyomromat. - Mit szólt hozzád a bátyus? Csak nem csalódott? - kérdeztem lebiggyesztett szájjal. Beszéd. Hátha eltűnnek a fejemben cikázó vad és mocskos gondolatok.
Kíváncsian figyeltem őt, miközben néha szőketincseimmel szórakoztam. Ahhoz se voltam rest, hogy néha elkalandozzon a pillantásom, hiszen imádtam szórakozni és ahhoz megfelelő partit keresni. Vámpír voltam, így már attól se kellett túlzottan tartanom, hogy esetleg egyes afférokból gyerekem születne. Régebben azért sokkal jobban ügyeltem arra, hogy mit gondolnak rólam az emberek, nem férkőzhetett senki se csak úgy a ruhám vagy éppen a bőröm alá, de azóta a világ és én is megváltoztam. Kár lenen tagadni, hogy a régi konfekciókat még mindig annyira imádnám. Szeretem a szabadságot, ahogyan azt is, hogy mennyire könnyedén tudom a legtöbb férfit az ujjaim közé csavarni egy-két apró trükk segítségével. Felvontam a szemöldökömet kicsit, s egy apró nevetés is elhagyta az ajkaimat a szavaira. – Igazán? És én mégis mit tudnék még neked okozni? – kérdeztem tőle pimaszul, s leplezni se próbáltam azt, hogy kissé talán végig mértem ismét őt. A tűzzel játszani a legtöbb esetben a legjobb és én imádtam kísérteni a sorsomat. – Ha annyira zavar, akkor miért nem mondasz le róla? Biztosan akadna olyan boszorkány, aki örömmel venné el az erődet, vagy tévednék? – a kíváncsiság pedig ott ült a szemeimben, miközben a mosoly könnyedén bujkált ajkaim szélén. Nehezen tudom elhinni, hogy akkor átok lenne két dolgot is birtokolni. – Valóban? S mi is lenne az ok? A testvérem bosszantása, Michael? – talán vissza kellett volna fognom magam, de sose arról voltam híres, hogy kezes bárány lennék, még vele szemben se. Néha talán ez bosszantotta őt, vagy éppen szórakoztatta, magam sem tudom, hogy néha igazán nehéz volt megfejteni őt, vagyis inkább a legtöbb esetben. Amikor a kezemet elkapja, akkor ártatlan arcot vágok és angyalian pislogok rá. – Csak nem félsz? – hajoltam egészen közel hozzá és úgy suttogtam a fülébe eme pár szót, miközben már mellette foglaltam helyet és a szabad kezemmel pofátlanul játszadoztam arcán. Mosolyogva figyeltem őt, s az se érdekelt, ha esetleg a kisebb jelenettel egy-két kíváncsi szempárt magunkra vontunk. Nem vagyok én se szemérmes, se szende szűz lányka. Majd az újabb kijelentésére ismét elnevetem magam alig hallhatóan. – Tudomásom szerint a vér nem kötelez semmire se, vagy tévednék? – fürkésző pillantásommal nem engedtem el őt, miközben kicsit benedvesítettem vöröslő ajkaimat. Biztos voltam abban, hogy sikerült megkísértenem őt ismét, hiszen nem ez lenne az első alkalom, hogy engednénk a kísértésnek. Semmi kötöttség, csak az ősök által is jól ismert állatias érzések és birtoklási vágyak voltak néha fellelhetőek közöttünk és meg kell hagyni, hogy hiába vén, azért érti a dolgát, amikor pedig meghallom a terelését, akkor lemondóan sóhajtok. – Te is aztán tudod, hogy miként olts el egy lángoló tűzet. – feleltem neki csöppet se kedvesen, úgy, mint egy éppen vérig sértett nő, aki bedurcázott. – Gondolhatod, hogy mennyire örült. Eléggé villámlátogatás volt. Eleinte azt hitte, hogy csak képzelődik, a többit meg már tudod, vagy tévednék? – pillantottam rá kíváncsian, hiszen sose becsültem le. Sok helyre elért a keze, még olyan helyekre is, ahova roppantmód nem kellett volna.
Nem kerestem magyarázatot a közöttünk lévő jelenségre. Nem volt rá szükség. Félig vámpír voltam, ő pedig egyelőre teljes mértékben az. Kötődtem hozzá, mivel én hoztam őt létre. Én teremtettem meg, az én véremtől vált vérszívóvá, és nekem mindennél fontosabbak voltak ezek az életek. Senkivel nem törődtem, de a saját leszármazottaimmal annál inkább. Ők olyanok számunkra, mint másoknak egy-két unoka. Tőlem már az is nagy szónak tűnt, hogy bevallottam, képes vagyok kötődni egyesekhez. De ez egy olyan kötődés, amelyet az ember fia nem szándékosan érzékel a vámpírrá válás után. Ez ott marad bennünk, amíg világ a világ. - Még nem hallottam olyanról, aki képes lenne elvenni egy vámpírboszorkánytól a mágiáját - mondtam könnyedén. Nem ismertem visszautat. Nem hallottam még ilyesmiről soha. Ez pedig mindent megnehezített. Elég volt egyetlen ellenség, aki tudta, hogy mi a gyenge pontom, és máris megvolt a baj. Pedig nem akartam. Más életet akartam élni, tiszta vámpírként. Megvontam a vállamat. - Az, hogy mi az én okom... miért nem találod ki? - kérdeztem elvigyorodva. - Híres vagy a borotvaéles eszedről, hát így már igazán nem okozhatna problémát, hogy megfejtsd ezt a nagy titkot - húztam az agyát. Kár volt érte, szívesen elbeszélgettem volna vele arról, miért jöttem vissza, vagy hogy miért látom szívesebben vámpírként, mint félvérként, de ideje volt némileg visszahúznom az amúgy nagyon is ápolt karmaimat. Felsóhajtottam. Én? Félni? Ennyire nem ismert? Az egészen más érzés, hogy ott suttog a fülembe, és simogatja az arcom. Kihasználja a legnagyobb adottságát, ám ez nem a legszebb viselkedés tőle. Legalább nem csalódtam. Semmit sem változott. - A vér arra kötelez, amihez hozzászoksz annak kapcsán. Sok teremtő nem foglalkozik a leszármazottaival, bár... nekem te vagy az egyetlen, aki életben is maradtál. A többi túl akaratszegény volt ahhoz, hogy megélje a napokat és éjszakákat. Vagy túl bosszantóak voltak, és én öltem meg őket - vigyorodtam el. Ezt az oldalamat is ismerte. Igazából tudott rólam mindent, amit kellett. Nem volt mit titkolnom előle. Elégedett sóhajtással dőltem hátra. Úgy tűnt, letörtem a lelkesedését, a körülöttünk lévők pedig rájöttek, hogy végre az ingyen műsornak. - Szomorú történet - biggyesztettem le az ajkaimat, de nem volt őszinteség a gesztusban. - Úgy tűnik, nem is annyira erős az a kötelék, mint hinnék a testvérek - tettem még hozzá, mondván, hogy addig kell ütni a vasat, amíg meleg.
- Ha egy boszorkányt meg lehet tőle fosztani, vagy legalábbis megkötni az erejét, akkor egy vámpírboszorkánynak miért ne lehetne? Szerintem még a vámpír én örömmel is lökné ki a boszorkányságot. – feleltem elmélkedve, hiszen hallottam már olyanról, amikor valakit megfosztottak az erejétől, vagy csak megkötötték azt, hogy ne tudja használni. Sok fajta boszorkány él, vannak olyanok, akik jók, míg másik inkább a sötét mágiát választják. Vélhetően ebből kifolyólag különféle varázslatokat is ismerhetnek. Talán csak rossz helyen keresgélt. – Miért utálsz ennyire warlocknak lenni? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen nagyon is érdekelt a válasza. Szerintem igazán remek lenne, ha nem csak a természet adta, vagy éppen a vámpírképességeket tudnám felhasználni olykor, hanem még mellé varázsolhatnék is, mint egykoron tettem. - Talán, ha majd barkóbázni akarok, akkor tudom, hogy kit keressek. Úgy se értesz máshoz. – a szavaim csöppet se voltak kedvesek, de azok után, hogy letörte a lelkesedésemet, azt amelyikkel a férfiak 99% vagy talán majdnem a teljes százalékot képes lettem volna meghülyíteni, de még annyira is, hogy akár itt igyak belőle anélkül, hogy bárkinek is feltűnne, addig ő elvette ezt a mókát is. – Mikor savanyodtál be ennyire? Vagy netán utolsó találkozásunk óta valaki elrabolta a szívedet? – kérdeztem meg egy kisebb nevetés keretében, mert eléggé hihetetlennek hangzott, de sose lehet tudni, hogy éppen kinek mikor csavarják el a fejét. Ha pedig így van, akkor nagyon is érdekelne az a teremtés, aki erre képes volt. Talán el is csevegnék azzal a nővel. Miért ne? Nem csak Michaelnek jár a móka. - Gondolom most kellene megtisztelve éreznem, amiért nem csak átváltoztattál, testvérem ellen fordítottál, de még életben is hagytál. Vigyázz, még a végén egyik reggel virágcsokor fog várni a lakásod előtt. – billentettem oldalra a fejemet, majd pedig szőke tincseimmel kezdtem el babrálni. Ohh, szívesen játszadozom, de ennél nagyobb tiszteletet sose kapott tőlem. Mindig kimondtam azt, amit gondoltam. Éles volt a nyelvem, ahogyan, ha akartam valakit, vagy éppen valamit, akkor azt mindig elvettem. Nem haboztam sose cselekedni és bolondját járatni az embereknek. Néha már túl könnyű is volt. – Zsebkendőt esetleg kérsz, vagy legközelebb popcornt vegyél, ha esetleg végig akarod nézni az újabb találkozásunkat. – pillantottam rá mosolyogva, majd megráztam a fejemet. – Tudod, sose becsüld le a testvéri köteléket, mert két testvér sok mindenre képes, meg amúgy is még semmi sincs veszve. – kacsintottam rá, majd körbe pásztáztam ártatlanul a helységet, hiszen ismer. Ha valamit el akarok érni, akkor el is fogom és hiszek abban, hogy idővel bátyám szívét is képes vagyok megenyhíteni. Miért ne tudnám, hiszen a régi érzések sose fognak elmúlni, csak talán túl mélyre temette őket. Így jobb lesz Michaelnek is vigyáznia, mert ha kiderül, hogy ki tette velem, akkor talán Curtis megpróbálja megölni őt, ahogyan sok vámpírt eltett már láb alól.
Késésben voltam, mint mostanság oly sokszor. Egyszerűen akkor se tudtam mit csinálni, pedig végre szabad napom is volt, ezért is beszéltük meg Ruvikkal, hogy találkozunk, hiszen régóta nem láttuk már egymást és ő ismerte a titkomat. Tudta azt, hogy mi történt velem és miként tűntem el a családom életéből. Először az amnéziának köszönhetően, utána pedig már én magam sem tudtam, hogy miként is kellene beállítani, hogy amúgy nem haltam meg, hanem nagyon is élek. Anyáék halála miatt még mindig emésztett a bűntudat, ahogyan a jegygyűrűm is sokszor emlékezetett arra, hogy nem csak a testvéreimet hagytam magam mögött és nem csak a gyermeket veszítettem el, hanem még valakit. Rá viszont még a mai napig emlékeztem. Nem tudom felidézni az arcát, ahogyan a neve se rémlik, de azt mondják, hogy már az is kész csoda, hogy a többi dologra elkezdtem emlékezni. Sietve intettem le egy taxit, hogy utána persze még azzal is dugóba keveredjek, így félúton inkább onnan is kiszálltam miután fizettem, majd sietve közeledtem a megbeszélt hely felé. Jahh, egy kis futás úgyse árt senkinek se. Főleg nekünk rezidenseknek nem, hiszen nem árt, ha a formában vagyunk. Végül, amikor odaértem a kívánt üzlethez, akkor sietve szedtem magam kicsit rendbe, vettem egy-két mély levegőt, hogy utána végül besétáljak az üzletbe és megkeressem az ismerős arcot, amikor pedig megláttam, akkor sietős léptekkel teremtem ott. - Remélem nem várakoztattalak meg nagyon! – kezdtem egyből ezzel, ha pedig felállt, akkor megöleltem és adtam puszit is neki, ahogyan barátok között szokás, végül pedig leroskadtam az egyik székre, hiszen még mindig ziháltam. - Bocsi, hogy megint késtem. Azt hiszem, hogy a pontosság kezd megint nem erősségem lenni. – tettem még hozzá eme apró információt, majd pedig lehámoztam magamról a sálamat, illetve a kabátomat is, hogy aztán a másik székre pakoljam a táskámmal együtt. - Hogy vagy? Mizus? Régóta nem láttuk már egymást. Mesélj! – kérleltem őt, miközben ha megjelent a pincér, akkor rendeltem egy teát, hiszen kint eléggé hideg van már, illetve egy sütit is. A nassi mindig kell. Főleg most, hogy kicsit megkavartam magam körül is a dolgokat azzal, hogy Syra-ra ráírtam ismeretlenül. Nem is értem, hogy mi ütött belém…
Talán nem kellett volna ide utaznom, főleg úgy hogy szinte semmit sem tudok ezekről a képekről. Bár nem hiszem, hogy valakinek ekkora ügyessége és tehetsége lenne a photoshophoz, na nem is beszélve a türelemről és időről. Még mindig nem sikerült kiderítenem, hogy kitől kaptam azt az átkozott borítékot, de biztos vagyok benne, hogy valaki, aki ismer engem és őt is. Nincs is rosszabb kínzás a bizonytalanságnál és a tudatlanságnál, felér ezernyi égő vas érintésével a bőrömön és higgyétek el.. boszorkányok megismertették velem ezt az érzés, azonban ez egy másik történet és nem számít most és itt ez. Nem szabad a múltba tekintenünk, nem szabad a múltban élnünk, csak előre kell haladnunk és ebben a rohanó világban nincs időnk régi sérelmeinken és hibáinkon rágódni. Azonban nem hiszem, hogy az előttem álló kiszolgáló éppen arra lenne kíváncsi, hogy mit tettek velem azok a borzalmas nőszemélyek. - Sikerült választania? - kérdezi szelíd mosollyal az arcán, miközben olyan gondolatai lehetnek, hogy miért nem tudja kinyögni ez a szerencsétlen végre, hogy mit akar venni. Mert hát tényleg az ő idejét és a sajátomat is pazarlom. Megnézem a kínálatot és még magam sem tudom, hogy mihez lenne jobban kedvem, így inkább csak sóhajtok egyet és újra kiszolgáló emelem a tekintetemet. - Egy hosszú kávé feketén. - mondom barátságos, azonban halvány mosollyal az arcomon, ő elkezd ügyködni és számomra egy ismerős illat és szívdobogás jelenik meg. Lerakja elém a kávét én a kezembe veszem és megfordulok, bejáratot nézem és belép rajta.. belép rajta ő és a szívem kihagy pár ütemet, kiesik a kávé a kezemből és én már az egyik fal mögött helyezkedem el, pillanat tört része alatt ott termek.. köszi vámpírlét ennyi hasznom van benned. Egy növény mögött figyelem, ahogyan sétál, tényleg ő az.. él, életben van és nem halott. Ezernyi kérdésem lenne, olyan kérdések melyekre csak ő adhat választ, senki más. Nem is telne semmibe se megragadni a karját és kivinni a sikátorba beszélni, de nem.. ehelyett én csak figyelem és próbálom rögzíteni a vonásait, tetteit és mindent, mint egy rossz perverz kukkoló.
A nap egészen magasan járt, de még mindig nem akartam hazamenni. Tudom, tölthetnék otthon is több időt, de mintha direkt kerültem volna azt, hogy találkozzak édesanyámmal. Nem akartam már többet veszekedni, nem akartam szembe nézni azzal, hogy ami vagyok. Nem akartam boszorkány lenni, nem akartam örökké úgy kinézni, mint egy 18-20 éves lány, vagy néha talán még annyinak se néztek. Könnyedén rántom fel a kávézó ajtaját és alig, hogy belépek máris megcsap a kávé jellegzetes illata, illetve a sütik csábító illata. Úgy volt, hogy ma találkozom Zoey-val is, de nem ért rá, így nem maradt más, mint ismét a csavargás, míg végül nem leltem egy kóbor kutyát. Próbáltam hazavinni, de persze az erőm nem működött, és hiába akartam magára hagyni – ami nem volt éppen egyszerű menet számomra se, mert imádom őket -, ő akkor is jött velem, mintha mindig is hozzám tartozott volna. Az egész végül odáig jutott, hogy már pórázt is vettem neki és úgy sétáltunk az utcán, mintha csak éppen kutyát sétáltatni ugrottam volna ki. Szerencsére a kávézóba is be lehet térni kutyával, így érthető, hogy egy percig se haboztam, hogy végre magamhoz vegyek egy kis energiát. A sor nem haladt valami gyorsan, vagy csak nekem tűnt baromira lassúnak, pedig nem siettem abban a pillanatban sehova se, de ahogyan teltek-múltak a percek egyre inkább úgy éreztem, hogy valaki figyel. Szerintem a nem létező szőrszálaim is égnek álltak, ahogyan olykor lopva végig pillantottam a termen és már ki is fizettem a kávémát, indulni akartam, amikor megpillantottam egy árnyat. A pohár kicsit kicsúszott a kezemből és megégetett a kifröccsenő kávé. – Ouch! – kiállítottam fel sietve, majd gyorsan elvettem egy szalvétát, hogy letöröljem a kezemről. – Sajnálom, nem figyeltem. – szabadkoztam utána, miközben ismét azt a férfit figyeltem, akire mindennél jobban emlékeztem, hiszen nem csak ő volt az egyetlen titkom az életem során, de a másik legnagyobb is hozzáköthető volt. Természetesen a szabadulás se jött el olyan könnyedén, mint hittem, mert a kutya kiszabadult a bénázásom közepette és egyenesen felé futott. Kisebb habozás után követtem, majd úgy tettem, mintha még se rémlene egyetlen egy porcikámnak se ő. - Sajnálom, kicsit neveletlen még. – szólalok meg úgy, mintha csak egy idegenhez beszélnék és szeretném részben, hogy így legyen, mert látni őt fájdalmas. Nem kicsit, hanem nagyon, mert azt hittem örökre elveszítettem és vele együtt a szívem nagyobbik felé. – Remélem nem allergiás a kutyákra, de jobb is lesz, ha megyünk. Nem szeretném, ha összenyalná magát örömében. – kapom el közben a pórázt és indulok el a kijárat felé, ha csak valahogy meg nem állít, miközben a másik kezemben pedig a forró kávémmal egyensúlyozom.
Kezdőlap
