- Tökéletesen jól hallottad. - sóhajtottam fel, unott képet vágva felé, hiszen nem túlzottan éreztem hogy sikerült felhúznia engem, de azt meg kell hagyni, hogy ritkán arrogáns feje van, mintha kicsikét el lenne szállva magától. Warren tipikus barátideáljával van dolgom? Szinte majdnem kiköptem valamit ajkaim között, mikor behúzott egyet, és oldalra dőlt a fejem. Ez aztán ütés...! Nem mondanám hogy tetszik a helyzet, és a fogaim felsértették a szám belső felét, így vérem ízét nyeltem le, mire elfintorodtam. - Te már rendeztél helyettem. - vicsorogtam rá, majd minden dühömmel ütöttem gyomorszájon.
Ez a csávó hihetetlenül keménynek hiszi magát. Talán itt az ideje, hogy valaki már ellássa a baját. Úgy tűnik, hogy ez a feladat csak rám vár.. Nem túlzottan vagyok az erőszakos viselkedés híve, de ezuttal hajlandó leszek kivételt tenni és szét verni ennek az arrogáns pöcsnek a képét. Önelégült mosoly kúszott az arcomra, amikor észrevettem, hogy az ütésem következtében eléggé felszakadt a szája széle. Megérdemelte. Az már biztos. De a következő lépésére nem teljesen voltam felkészülve, ezért is ért váratlanul, amikor aztán gyomorszájon ütött. Az ütés fájdalma végett haragos szisszenés hagyta el a számat, de igyekeztem viszonylag visszafogottabban viselkedni, mielőtt a düh teljesen elvenné az eszemet és én hirtelen kígyóvá változnék. - Na mi van, csak ennyit tudsz? - provokáltam közben idegesítően vigyorogva a képébe.
- Gyere ide, te mocsadék, a fejedet verem szét a falba! - rivalltam rá, és ekkor már népes közönségünk volt, de hidegen hagyott. Be akartam verni a fejét, nagyot ütni, hogy többet fel se kelljen. De azt közszemle előtt nem tehetem meg. Helyette falnak nyomtam és ütésekkel kezdtem sorjázni őt. Kettő be is talált de többet nem hagyott, mert hárítani kezdtett. -Rohadt vakarcs, megbánod mnég, hogy az én utcámba sétáltál! - sziszegtem a képébe.
Gunyoros mosolyom egy darabig még ott villogott az arcomon, egészen addig míg a falnak nem lökött és ütni kezdett. Erre én ideges lettem és teljes erőmből kezdtem el viszonozni neki a kedvességét. Teljes erőmből kezdtem el ütni, először gyomorszájon vágtam, ahogyan azt ő is tette velem, majd újból az arcát vettem kezelésbe. - Igeen? - vicsorogtam a képébe, közben a gallérjánál fogva ragadtam meg és nyomtam őt a falnak. - Biztos vagy benne? - kérdeztem fenyegetően, megemelve a szemöldökeimet, majd egy hatalmas jobb egyenest mértem ki rá, közben bele-bele rúgva a térgyébe is, mire ő hirtelen térdre is ereszkedett. Erre egy gunyoros mosoly ült ki az arcomra.
Ezt nem lehet békés úton elintézni. De ha választanom kell, amúgy is mindig azt vallottam, hogy ha agyon tudok verni valakit, akkor meg is teszem mert mit veszíthetek? Sittre kerülök? Szöktem már meg, de igaz hogy embert még sose öltem. Tolvaj voltam, mert rossz körülmények között nőttem fel, nem szerető szülők gyűrűjében. És az ilyen patkánysok, mint ez, képes volt kihozni belőlem az állatot. Ami valójában bennem élt. Nem dobtak még ki minket innen, haladás. Ajkamból még mindig vér sercent ki,és össze is görnyedtem, míg ő rám mért egy pár ütést... még rúgdosott is. - Semmi vagy hozzám, kisgyerek! - szorítottam a gallérját a falnak szizsegve.
Ez a város egy... egy... szeméttelep? Porfészek? Útszéli parkolóhely? És még finoman szóltam. Pedig még csak most érkeztem, de már most kényelmetlenül érzem magam ilyen kis városban. Sehol egy rendes pláza, minden olyan üres, és még a hot-dogos stand is hiányzik az utca széléről. Sose szerettem buszozni, szóval ez még csak toldotta a pesszimista hozzáállásom. De ez akkor se volt elég indok hozzá, hogy csak úgy hazameneküljek - én nem az a fajta ember vagyok, aki csak úgy feladja amit eltervezett. Ha már egyszer összepakoltam, és David után jöttem a minimum az, hogy megkeresem és kikérem rajta a költségeket, mint ahogy egy rendes kishúghoz illik. A bőröndömet magam után húzva - ami miatt páran megbámultak, mivel sütött rólam, hogy nem idevalósi vagyok - sétáltam végig az utcán, hátha kiszúrok egy kávézót, vagy éttermet. Szükségem van egy kis koffeinre mielőtt felkeresem a bátyámat. Rögtön kiszúrtam egy Mystic Grill nevezetű helyet, és valószínűleg ez lehetett a város egyik - vagy egyetlen - népszerűbb helye, mert eléggé tömve volt fiatalokkal. Kiszúrtam magamnak egy box-ot, és gyors elkaptam a pincért, hogy hozzon nekem egy capuccinot amikor feltűnt, hogy oldalt két srác konkrétan agyonverte egymást. Várjunk csak az ott nem... csak nem David?! Nem hiszem el, hogy ez a barom pár napot se bír ki balhé nélkül! - Ha nem engeded el rögtön a bátyámat, majd meglátjuk, hogy én mire vagyok képes hozzád képes. - léptem oda hozzájuk, továbbra is megőrizve a hidegvérem és összefontam a kezeimet a mellkasom alatt. Rajtam kívül senki nem verheti meg a bátyámat, ehhez egyedül csak nekem van jogom.
A hozzászólást Charity A. Whincester összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Márc. 24, 2013 3:40 pm-kor.
Ennek a tökfejnek még azok után sem állt be a szája, hogy kapott néhány balegyenest és rúgást. Mondjuk tény, hogy azokról ő is gondoskodott, hogy nehogy véletlenül karcolás nélkül megúszhassam az estét.. Ismét a falhoz lökött, de amire én még reagálhattam volna, hirtelen egy ismerős, női hang mindkettőnk figyelmét sikeresen magára terelte. Ez a hang olyan ismerős.. - Char? - esett le az állam, amikor nem messze tőlünk hirtelen megpillantottam az én imádnivaló húgicámat. - Te meg hogy kerülsz ide? - kérdeztem döbbentem, sikeresen elterelve a tökfilkó Severus figyelmét, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, látva hogy egyáltalán nincsen rá felkészülve, behúztam neki még egy utólsót. - Ezt még muszáj volt - néztem ártatlanul a húgomra, közben magam elé emelve a kezeimet.
Még mindig a falnál álltunk, farkasszemet nézve egymással. Az ikertestvérem ennyire jó barátja lenne? Hát persze... Warren pajti aztán... érti a dolgát, meg kell hagyni... miért is? Rendőr, mit várnánk tőle? De biztos vagyok abban is hogy ő is volt valaha simlis. Miért ne lett volna? Bunkó senkiházi... miatta fogok egyszer végleg letérni a jó útról. De hol vagyok én már a jó úttol? Hú, messze alatta vánszorgok. - Te meg ki a pokol vagy?! - mordultam rá a lányra, aki megjelent mögöttünk. Hová süllyed a világ, majd egy csaj mondja meg nekem, hogy mit csinálok, és mit nem ezzel a hülyével? De csak ezek után jutott el az infó a fülemig.. a bátyja. Tehát a csaj is animágus. Elvigyorodtam. - Ó, kislány.. veled sokkal jobb meneteket is el tudnék képzelni.. - fordultam felé, és rákacsintottam. - Amik történetesen nem arról szólnának, hogy gyomrosokat osztogatsz nekem. - vigyorogtam még szélesebben, de ekkor már megint csapódott a képembe egy ököl.
Meg kéne lepődjek? Nem fogok. Annál sokkal jobban ismerem a bátyámat, hogy egy bunyó után már méltatlankodjak a viselkedésén. Ő David Whincester, egész New Yorkban híre van, és nem, nem az eredményei miatt beszélnek róla még az elit körökben is. - Téged, te fafej. - emelem égnek a tekintetem, forgatom a szemeim, majd a figyelmemet a másik vadbaromnak intéztem. Undorító egy fajtája a férfiaknak, akik azt hiszik, hogy ezzel a stílussal meg lehet hódítani a nőket. Milyen naivak. - Álmodik a nyomor. De nyugi azokat a gyomrosokat még elszámoljuk. - villantok egy keserű mosolyt, és még a gyomrom is felkavarodik a pofátlanságától. Csakhogy rossz lóra tett, mert ahonnan én jövök nem olyan könnyű a nőket ágyba csábítani. Mármint nem mindegyiket - mindannyian ismerjük az apuci pénztárcájából élő üresfejű liba sablont ugye? Nos, ők mindenhonnan kivételnek számítanak. Azonban még mielőtt odébb rángathattam volna Davidet, ő egy újabb monoklival gazdagította az ellenfelét. Kifújtam a levegőt, és kérdőn pillantottam rá. - Komolyan. Enélkül nem bírtad volna ki? - és válaszát se várva a legközelebbi asztalhoz ültettem, majd átvizslattam az arcát. Gratulálok, megint szépen elintézte magát a szerencsétlen. Mintha újra gimibe lennék, mikor a hajnali órákban nekem kellett lekezelni az utcai verekedésből adódó sebeit, és másnap anyáék előtt falazni neki. Az egyetlen különbség, hogy most nem kell az ősök árgus figyelmétől tartanunk ebben a kis faluban. Bocsánat, de képtelen vagyok városnak nevezni. - És most elmagyarázza valamelyikőtök, hogy ez mire volt jó?! - kapkodom a tekintetemet kettőjük között, és sürgetően pillantok rájuk. Ebből adódóan, pedig kihasználok egy fél másodpercet, hogy végigmérjem kedves bátyám ellenfelét. A személyiségét ért minden sértés ellenére, a külsejével talán kevesebb bajom van.
Végre nem érzem azt az undorító kórházi levegőt, ami ráadásul sok romladozó vér szagával is kevereg. Ehelyett pia, cigi, friss vér illata kavarog be az orromon, amint belépek a jól ismert hely ajtaján, ám most a bárpult helyett egy kis asztalán foglalok helyet. Ránézek a finomnak tűnő pincérfiúra, és a fejemmel bólintok, hogy jöjjön ide. Ő, pedig mint egy kutya másodperceken belül ott állt a lábamnál, vigyorogva mint egy tejbetök. -Valami jó erőset. -adom ki az utasítást. Most igazán rám fér egy kis lazítás. Majd mielőtt a fiú távozhatott volna, hogy kihozza az italomat, lehúztam magamhoz. -Amint végeztem, a parkolóban találkozunk. -súgom neki, amire ő szinte kicsattan az örömtől, még megigézni sem kell. Lényegébe véve vicces, hogy csak megcsapolni akarom, ő meg többet hisz a dologba, de lényegtelen. Már csak pár órája van hátra, élvezze ki. Pár percbe bele telt, amíg kihozták az italomat, ami mellé kértem egy üveggel is, hogy ne kelljen mindig újra kérjek. Mit számít?! Úgy sem fizetem ki... Így iszogatok, figyelve a többi kis nyomorult halandót, amint szórakoznak a szomszéd asztaloknál.
Victor-tól első utam a grillbe vezetett. Inni akartam valami erőset... az alkohol ellazít, és a rossz gondolatokat is kiűzi a fejemből. És nekem most erre volt szükségem. Beléptem az ajtón, és a pulthoz léptem. Leültem az egyik székre, és vártam, hogy végre valaki felvegye a rendelésem. - Egy whiskyt kérek! - Kértem, és a pasi a pult másik oldalán, már öntött is nekem egy pohárral. Kezdésnek jó lesz egyelőre, mert hisz azért nem akartam leinni magam. Kezembe kaptam a poharamat, és belekortyoltam a whiskybe. Nem nagyon figyeltem a körülöttem lévő dolgokra, ahogy az emberek röhögcsélnek, szórakoznak a másik társaságába, de egy hangot ezer közül is felismertem volna, és az Katie-é volt. Ő is a grill-ben volt, és nem mellesleg most érkezett. Hirtelen nem tudtam mit csináljak, de óvatosan hátranéztem, hogy láthassam. Egy kis asztalnál ült. Már találkoztunk, szóval nem volt nehéz felismerni az arcát. Még csak most látom azt a sok hasonlóságot, amit köztünk van... Visszafordultam poharamhoz, és halkan felsóhajtottam. Megittam a poharam tartalmát fenékig, és már kértem is a következő kört, és miután megkaptam a poharamba az italt, felálltam a poharamat kezembe tartva. Oda kell mennem hozzá, főleg most hogy itt van a lehetőség! Határozottan léptem az asztalához. - Remélem nem bánod, ha csatlakozom! - Vontam fel enyhén egyik szemöldökömet, de aztán meg sem várva a válaszát leültem a vele szembe lévő székre, és poharamat letettem az asztalra. Nem fogom neki benyögni az első perc után, hogy "szia Katie, és vagyok az anyád". De végül is azt se tudom még, hogy hogy mondjam meg neki. Egy biztos, és az az, hogy már most a torkomban dobog a szívem, még akkor is, ha ez nem látszik rajtam.
Nem telt sok időbe, míg látogatóm is érkezett az asztalhoz. Mégpedig az egyik Petrova személyében. Első ránézésre lerítt róla, hogy Katherine az. Egyszer találkoztunk, azt hiszem az erdőben, bár szinte frászt kapok ettől a nőtől. Olyan egyhangú.. Vagy, hát nem is tudom.. Mindenesetre az ősvámpír.. Tatia! Na, ő normálisabb. Egy röpke mondatot intéz hozzám, mire csak megvonom a vállam. Nem nagyon foglalkoztat, hogy hol ül, bár én biztos, hogy nem fogom elszórakoztatni. -Mit akarsz? -emelem fel a szemöldökömet unott hangot megütve, majd most a pohár helyett az üvegből kezdek el inni. Meglepődve veszem észre, hogy ugyanazt isszuk. Azért ízlése van a nőnek, tagadhatatlan. - Erre a gondolatra megforgatom a szemeimet. Látszik, hogy nagyon hezitál valamin, mintha zavarban lenne. Gúnyos mosoly jelenik meg az arcomon, várva, hogy kinyögjön valamit válaszul. Egyszerre furcsa érzés fog el. Töprengeni kezdek a származásomról, és eszembe jutnak halvány részletek a jelentéktelen gyerekkoromról, majd ismét kizárva őket, figyelek, hátha végre megszólal. Minden efféle emlékemet és érzéseimet kizártam, már mióta, több évszázada, nem értem, hogy honnan jöhettek felszínre. A gyerekkoromról is csak halovány emlékképek maradtak meg, nem emlékszem belőle semmire, hiszen kizártam, most még is, mintha ki akarna törni az a tucat dolog, ami bennem van, valahol mélyen. Én pedig nem engedem, erősebb vagyok náluk, erősebb az érdektelenségem és a makacsságom. Felsóhajtok. Ennyi hülyeséget egy napra... Engem nem érdekelnek a régi dolgok, akkor mégis ugyan miért történik ez?! Nem tudom, és nem foglalkoztat. Sokkal inkább kíváncsi vagyok arra, hogy mi történik most a házamban. Biztosra veszem, hogy Emma már hazaért. Valamint, sokkal inkább érdekelne Sarah és Will. Így összefoglalva még talán kár is, hogy eljöttem a kórházból...
Meg se lepődtem azon ahogy reagált... megforgattam a szemem, és hátradőltem a széke. Hasonlít rám kétségtelen, ugyan olyan számító ribanc ezt már most kijelenthetem. Ismét beleittam a poharamba, és néztem fel ismét Katie-re. Megkérdezte mit akarok, mire én csak gúnyosan elmosolyodtam, és válaszoltam egyszerűen a kérdésére. - Csak gondoltam tudni akarod, hogy honnan is származol pontosan. Ugyanis ha jól tudom mostoha szülőkkel nőttél fel! De ha nem, hát nem! - Sóhajtottam fel hangosan, megvonva a vállamat úgy téve mint akit nem is érdekel ez az egész. Hátha ez egy kicsit felkelti az érdeklődését, de ha nem, akkor inkább hagyom is az egészet, és csak simán benyögöm neki, hogy én vagyok az anyja. Ha már máshogy nem megy, akkor így fogja megtudni, úgy érzem így is-úgyis utálni fog bárhogy is jelentem be neki. Nem is kéne ezen görcsölnöm, szóval innentől kezdve nem is érdekel nagyon a dolog. A feszültség legkisebb szikrája is eltűnt az arcomról, egyszóval kizártam mindenféle érzelmet, ami eddig volt bennem. - Persze azt is megértem, ha nem vagy rá kíváncsi! - Mondtam egy halványka mosollyal. Csak nekem lehet olyan "szerencsém", hogy pont most összetalálkozok vele! Mondjuk azt is megtehettem volna, hogy nem jövök ide az asztalához, és miután megiszom az italom hazamegyek, de nem tettem így. Idejöttem, ahelyett hogy hazamentem volna, és "élveztem" volna tovább Victor társaságát. Márpedig lehet, hogy ez lett volna a jobb ötlet.
Oldalra billentett fejjel hallgattam végig a mondanivalóját. Mégis miért kell engem ilyenekkel zaklatni? Hihetetlen... Előbb Tatia, de most már ez is kezdi... -Mi közöd van neked hozzám egyáltalán? -förmedek rá, bár megőrzöm a teljes higgadtságomat, a végén gonoszkás mosollyal befejezve a mondandómat. De mi van, ha mégis tud valamit?! Valóban nem érdekel a dolog? Vagy mégis? A gondolatok össze-vissza cikáztak a fejemben, hirtelen nem is tudtam mit válaszolni. Percek elteltével néztem ismét újra rá, és kis habozással rávágtam a választ. -Eltaláltad. Nem érdekel. Régen volt már, túl vagyok rajta. -oké, ez most kicsit úgy hangzott, mintha valaha is őrölt volna engem ez a dolog. -Mégis mi olyat tudnál nekem mesélni amit nem tudok? -nézek végig rajta enyhe gúnnyal az arcomon, majd felnevetek, ismét belehúzva az üvegbe, amiben legnagyobb meglepetésemre már csak egy korty ital volt. Rögtön intettem is annak a nyomorult fiúnak, hogy hozzon egy másik körrel, ő pedig széles vigyorral engedelmeskedett is. Unott mosoly jelent meg az arcomon, jelképesen megköszönve ezzel, hogy hozott még egy üveggel. -Bár, ha nincs ellenedre hablatyolhatsz. Úgy is unatkozom.. Ha meg már unom a szövegelésed, szólok. -dőltem hátra a székemben egy sóhaj keretében, majd kissé hamis, de érdeklődő pillantásokkal néztem rá. Kíváncsivá tett azonfelül is, hogy csöppnyire sem foglalkoztat a károgása. Fáradt vagyok. Még Sarah szülését nézni is fárasztó volt. Nem mintha meresztettem volna a szemeimet, arra végképp nem voltam kíváncsi.. -Erre a gondolatra átjárt a hideg, és szinte megborzongtam, bár a figyelmem nem lankadt Katherineről. -Kezdheted, Katherine. -mondtam végül, mikorra kényelembe helyezkedtem. Nevét enyhe túljátszott drámaisággal ejtettem ki, majd elvigyorodva vártam, hogy mit szól.
- Hát több közöm van hozzád, mint hinnéd... - te hülye kis csitri, mivel az anyád vagyok. Mondtam, habár a mondatom másik felét, csak magamban tettem hozzá. Igazi kis ribanc volt, de ez még semmi, de még sokat is hitt magáról. Kéne neki szólni, hogy jobban járna ha leszállna a magas lóról, mert hogy velem így nem beszélhet az is biztos! Attól még, hogy a lányom, attól szívesen megmondanám neki, hogy ne képzeljen magáról olyan sokat. - Hát igen, én se lennék kíváncsi a helyedben! Szar lehetett így felnőni! - Mondtam gúnyosan, és kiittam a maradék italomat is a poharamból. Attól még hogy a lányom volt, nem féltem bunkó lenni vele, és nem is szándékoztam máshogy viselkedni vele! Már az elején eldöntöttem, hogy nem leszek másmilyen. Inkább leszek önmagam, mint hogy egy olyan viselkedés miatt tűrjem a gúnyosságát, amilyen nem vagyok. - Sokkal többet tudnék mondani, mint amit te eltudsz képzelni! - Szűkült össze egy pillanatra a szemem, egy széles vigyorral az arcomon közben. A gúnyosság a lételeme szinte... Minden egyes szavából, és arckifejezéséből csak a gúnyt lehetett leolvasni, de én ezen csak jót mulattam. Még ha fel is akart volna húzni ezzel a stílusával, akkor sem sikerült neki, mert ezek engem hidegen hagytak. Sosem érdekelt általában, ha valaki így beszélt velem, így ez most sem volt másképp. Azon már csak még többet tudtam mulatni, hogy arcáról az unottságot lehetett leolvasni, amit ki is jelentett. Ezen mondatát hallva jókedvűen elmosolyodtam, de nem szóltam semmit. Az kéne, hogy letörje valaki a kis szarvacskáit. Hosszú távon eléggé idegesítő lehet a kis csaj, és ezt úgy mondom, hogy teljesen nyugodt vagyok. Bármennyire is játssza az unottat, és akkor is elfogom neki mondani amit akarok, és nem fog érdekelni, ha esetlegesen hidegen hagyja, ha megtudja, hogy az anyja vagyok. - Ohh de kedves vagy, hogy megengeded! - Tettem kezemet szívemhez, egy kis játszott meghatódottsággal, de aztán gúnyosan elmosolyodtam. - Kezdhetném azzal a mesét, hogy felcsináltak házasságon kívül, amiből született egy lány... de ez hosszú sztori lenne, hogy úgy inkább könnyebb ha azt mondom, hogy én vagyok az anyád, és anno te voltál a szégyenfolt az életembe. - Forgattam meg a szemeimet a végén. Nem terveztem meg, hogy hogy fogom elmondani neki ezt, de mivel talán ugyan úgy reagálná le kb. minden esetben, ezért benyögtem inkább így. Veszteni valóm úgyse volt... de ha lett volna, se érdekelt volna.
-Tévedsz. -vágtam az arcába. -Sokkal jobb volt, mintha a saját szüleim neveltek volna. -vigyorogtam a képébe, és vártam, hogy végre elmagyarázza. Szemem összeszűkült, és úgy méregettem, hallgatva a szavait. És ekkor kimondta. Megrökönyödtem, és a szemem szinte kiguvadt. Felpattantam, és felborítottam az asztalt. Minden, ami rajta volt, csörömpölve esett a földre. Mindenki engem bámult. De kit érdekel?! Majd megölöm az összeset. Meg, aztán, sokan rendeztek már csetepatét a Grillben... Már emeltem volna a kezemet, hogy elkapjam a nő nyakát, amiért ilyeneket hazudik, de valahogy nem tettem. -Nem jó dolog szórakozni velem kedves Katherine. -hangom tekintélyt parancsoló, és dühös. Szinte üvöltöttem volna. Nem is értem, hogy hogyan mondhatta ezt.. Az egója mellett ki sem fértem volna, ne mondja már, hogy ő az anyám?! Még csak nem is hasonlítok rá! Na jó... Így jobban megnézve egy kicsit igen.. Lényegtelen! Ezzel az erővel Elenára és Tatiara is hasonlítok, ők is lehetnének az anyáim! Kicsit összeszedve magamat, és kissé lehiggadva ismét intettem a pincérnek, hogy jöjjön, és hozza helyre, amit tönkretettem. Bár most kevésbé buzgón, de ismét jött, és felállította az asztalt, összeszedte a pohárszilánkokat, és feltörölte a kifröccsent piát. Visszaültem a helyemre. -Nem tudod bizonyítani. -szinte köptem a szavakat, és nem akartam elhinni. Annyi minden kavargott bennem, hogy az hihetetlen. Nem lehet! Nem létezik... És akkor mi lesz?! Ezentúl együtt fogunk karácsonyozni, és anyának szólítom?! Felfordul tőle a gyomrom. Nem tudja bebizonyítani. Egyszerűen nem, és nem és nem. Nem vagyok képes elhinni. Lehetetlen. Ő már meghalt. Biztos vagyok benne. Ő biztos jó ember volt, hiszen az anyák jó emberek. Legalább is kiskoromban mindig ezt képzeltem. De fujj... Nem érdekel a kiskorom! Nem érdekel a naiv és az édes Katerina, aki régen voltam. Még csak hallani sem szeretnék róla... Idegesített a nő jelenléte. Meg akartam ölni, de egyszerűen nem vitt rá semmi sem. Pedig rezzenéstelenül kitépném a szívét. Viszket a tenyerem az érzéstől. És miért nem megy?! Ilyen még sohasem volt! Az arcomra teljes nyugodtság ül ki, de belül tombolok. Eszeveszettül tombolok, és úgy érzem, mindjárt elájulok. Nem tudom feldolgozni az információt. Képtelen vagyok rá. Azt kívánom, bárcsak ne találtam volna meg Saraht az utcán, akkor nem jöttem volna ide, és nem lenne ez... Hihetetlen, hogy mennyi minden van bennem egyszerre, és egyszerűen nem tudom kizárni. Nem sikerül, pedig minden erőmmel próbálkozom. Inkább behunyom a szemem, és inni kezdek. A teli üveget majdnem a felééig kiiszom pár másodperc elteltével. Nem jön szó a torkomra, pedig most rendesen beolvasnék neki. Elmondanám, hogy mekkora egy seggfej, meg egy tetves ribanc. És, hogyha ilyennel hazudik megölöm. Kitépem a szívét. De előtte megkínzom, és nem érdekel mennyivel erősebb lehet nálam, megteszem. -Ez nem lehet igaz. -rázom meg a fejem, és az arcomra mintha undor ülne ki. A szám keserűen elfacsarodik, a kezem még mindig remeg azért, hogy megöljem őt, ezt a szerencsétlen nőt, aki hazudik. Mert nem mondhat igazat! De vajon jobb lenne, ha tényleg igaz lenne?! Vajon tudná ki az apám?! Lehet, hogy ő normálisabb! Kiskoromban.. ohh már megint kezdődik! Lényegtelen. Kiskoromban, miután megtudtam, hogy a szüleim nem is az igazi szüleim, sokszor éreztem úgy, hogy velem van. Ha ő még mindig élne.. Talán ezért, de el tudnám fogadni... Nem tudom... Kicsit szédülök, azt hiszem. Nem tudom mit érzek. Egyszerűen csak el akarok menni. Elmenni ennek a szörnyű ribancnak a közeléből, aki összehord minden szarságot...
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 30, 2013 12:43 pm
Csak mosolyogtam, amikor Char kissé ingerülten válaszolt a kérdésemre. Látszott rajta, hogy mennyire felidegesítette magát az előbbi jelenet miatt.. Nem tünt meglepettnek, amin nem is csodálkozok, elvégre nem ez lenne az első eset, hogy ilyen helyzetben talál. Hiszen ismer, képtelen vagyok szó nélkül elmenni az ilyen fafejű barmok mellett, mint Severus. Még akkor sem ha ő a legjobb haverom ikertestvére is.. és voltaképpen úgy fest, mintha Warren képét ütöttem volna be.. Még a kettőjük közötti hasonlóság sem mentheti meg Őt a balegyeneseim elől.. Ahogyan a húgomnak címzett szavai végett sem menekülhetett meg a haragomtól.. ezért is csattant a kezem egyet ismét az arcán. Amikor Char megkérdezte, hogy ezt most muszáj volt-e megtennem, határozottan vágtam rá a választ. - Igen, mert olyanokat mondott neked, amit én nem tűrök el senkitől! - Nem érdekelt, hogy mi lesz ennek a következménye, de Sev akkoris megérdemelte azt az ökölcsapást. Ő egy idióta barom, akit addig kell ütni, amig meg nem tanulja, hogyan kell viselkedni a hölgyek társaságában! Ezek után Char húzni kezdett a legközelebbi asztalhoz, majd leültünk oda. Hát igen, ez lenne az én örök gondoskodó húgicám.. Akire mindig számíthattam az efféle verekedéses jelenetek után.. mert New Yorkban anno elég sok ilyenbe keveredtem bele.. Kíváncsiskodása hallatán csak egyszerüen vállat vontam. - Ez arra volt jó, hogy ennek az idiótának megmutassam, hogy nem érdemes kikezdeni egy Winchester-rrel! - vigyorogtam önelégülten Sev képébe, hiszen kettőnk közül azért mégis Ő járt rosszabbul. Na jó, nekem is kijárt jócskán a pofonokból, az arcomról is lerítt, hogy mibe keveredtem.., de az mindenképpen vígasztalt, hogy Ő még nálamnál is sokkal rosszabbul nézett ki.
Végül is elmondtam neki, hogy az anyja vagyok, és keresztbe téve a lábamat, a másikra vártam a reakcióját, ami minden volt, csak nem jó. Elkezdett tombolni, az asztalt is felborította, ami nagy csattanással ért földet, de én csak megfogattam a szemeimet, és vártam mikor hagyja abba. A pohár szilánkok szétrepültek a padlón, és a grillben minden tekintet ránk szegeződött, de ez nem különösebben érdekelte, tovább folytatta. Kicsit körbenéztem a ránk bámuló tekinteteket figyelve, de aztán visszafordítottam tekintetem Katie-re. - Bárcsak szórakoznék veled! - Nevettem el harsányan, mégis gúnyosan mindvégig a szemeibe nézve. Bárcsak tényleg szórakoznék, de ez nem így volt, ez volt az a ritka alkalmak egyike, mikor nem hazudtam. Ha nem most, akkor máskor, de megtudta volna. Az apja úgysem tudott volna távol maradni tőle, egyszer úgyis odament volna, hogy megmondja neki az igazságot arról, hogy kik a szülei. Rosszul fogadta ez kétségtelen, és habár az asztalborításos akciója után leült, és látszólag nyugodt arccal szólt ismét hozzám, szemeiben észre lehetett venni a feldúltságot. A pincér már jött is, és össze szedte a pohár szilánkjait, az asztallal együtt. - A vérvonal tagja vagy, Petrova... Bulgáriában születtél, méghozzá abban a városban ahol én épp éltem. De aztán elvittek máshova. Az 1490-es évek elején születtél... Mit mondjak még? Egyértelmű, hogy a lányom vagy. De ha ennyire nem hiszel, akkor találkozz apáddal! - Vontam meg a vállamat a végén az elején még felhozva egy-két dolgot, de aztán inkább feladtam a dolgot. Úgysem akar hinni nekem, és amúgy is... éppen most akarna megölni, de valamiért mégse teszi. A szemeiben viszont egyértelműen látom, hogy talán még a tekintetével is tudna gyilkolni, ha megtehetné. Egyáltalán nem volt szándékom elérni, hogy a végén anyának hívjon, és tartsunk egy nagy családi összejövetelt, amin Ő is ott van. Nem volt lehetőségem anyának lenni, és 500 év után meg főleg nem fogok anyáskodni felette. Én se akartam, Ő se. Ilyen egyszerű ez az egész! - Pedig igaz el kell, hogy szomorítsalak! - Biggyesztettem le ajkaimat hangosan felsóhajtva. Egyszer mondok igazat, akkor sem hisznek nekem! Kész vicc ez az egész. Mondjuk lehet időt kéne neki adni, hogy egyáltalán felfogja ezt az egészet, meg hogy egyáltalán beletörődjön hogy márpedig neki egy ilyen anyja van. Nem mintha Ő olyan szent, és sérthetetlen lenne, mert ha akarja, ha nem de látszik rajta, hogy az én lányom. Nem éreztem fájdalmat, vagyis de, valami olyasmit... vagyis inkább valami ott motoszkált bennem, valami furcsa érzés, de nem tudtam megmagyarázni, hogy mi az. Talán az, hogy a lányom, és mégis így beszélek vele? Dehogy, a nagy francokat... Az anyai ösztönöm egyáltalán miért pont most jönne elő 500 év után? Hülyeség, nekem olyanom sose volt, és most se lesz! Bármi is történjék úgyis ezt fogom mondani, és erről úgyse fognak meggyőzni. Az anyai ösztön nem jön elő csak úgy 500 év után, hogy aztán fájdalmat okozzon Katie miatt. Most sem érzelmek fájdalmat, csak valami ott motoszkál bennem legbelül, amit szinte alig érzek, mert nem is akarom érezni. Továbbra is Katie arcát fürkésztem, és vártam mikor szólal meg, de egy hang se jött ki a torkán, pedig szerintem tudott volna nekem mit mondani, de mégse tette. Pedig aztán most a legrondább dolgokat is az arcomba mondhatta volna, amit eddig is tudtam mondjuk, de nemhogy még csúnya szó, de semmi más sem jött ki a száján. Úgy döntöttem felállok, és egy nagyot nyeltem. - Akkor ne higgy nekem... - Ráztam meg a fejemet, de aztán folytattam. - Keresd meg apádat, egyszerű dolgod lesz, mivel egészen eddig figyelt téged! Csak hívnod kell... tudja az életed minden egyes pillanatát. - Mondtam el egy halványka mosollyal, és már távozni is készültem, de még csak pár lépést tettem meg, megvártam míg válaszol, csak utána akartam elmenni. Úgy gondoltam ennyi elég volt nem csak neki, de nekem is így elsőre. Látszott, hogy Ő is akar menni, ahogy én is, de jobbnak láttam azt, hogy először én menjek innen. Ki tudja, lehet még nem fejezte be a tombolását. Magában biztos tombolt, de ezt nem mutatta ki. A szemeiből viszont ki lehetett olvasni gond nélkül.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 30, 2013 10:43 pm
Sosem értettem meg a nőket. Tényleg képesek inkább a bátyjukat védeni? Számomra ez valami teljesen új és különleges. Alig hiszem el hogy már idáig fajul a világ... hát nem teljesen halálos? Újabb pofon... ütés... hogy a bal vagy a jobb kezével küldte, már mit sem számít. Csak egy nyögést, pár vércseppet és egy sóhajt váltott ki belőlem. Odanyúltam és letöröltem a vért magamról, majd beledörgöltem a pólómba és úgy néztem feléjük, mintha az ördög és a párja szállt volna le közénk. De ez a fószer nem volt sokkal veszélyesebb, mint én, így nem fogok behódolni előttük. Legyenek ezek akárkik.. csak egy sima testvérpáros, több nem is érdekel. - Szálljatok le a földre, galambocskáim.. téged csak azért nem ütlek ki, mert nő vagy! - néztem végig a csinos pofikán. Talán ez még tőlem is modortalanság volt, de tudhatják, hogy számomra ez mit sem jelent.
Nem tudtam, mit csináljak hirtelen. Bőgjek, röhögjek a képébe, menjek el?! Tenyerem még mindig viszket, már szinte remegek, hiszen ölésre teremtettem, és most itt az alkalom, a préda, aki ráadásul még meg is érdemli a halált. Talán, ha megölném, túl sok szemtanú lenne. De ez mióta zavart?! Volt, mikor falukat mészároltam le, egy ilyen hely meg sem kottyanna. De nem visz rá semmi, egyszerűen képtelen vagyok. Pedig már a fejemben egy párszor lejátszottam, hogy mit csinálok. Először kitöröm a nyakát, majd a szék egyik lábát letörve belemélyesztem a szívébe a fadarabot. De ez nem jó, itt nem szenved, és nem érzi át, amit én olykor-olykor anno az utánuk való vágyakozáskor átéltem. Igaz, akkor sem érdekelt különösebben a dolog, de voltak napok, amikor szinte felemésztett a tudat, hogy nem kellettem senkinek. Pedig mindenki szerint jó gyerek voltam! "Bárcsak szórakoznék veled" - ez a mondat visszhangzik a fejemben és mindahányszor megismétlem magamban, fájdalmasan koppan egyet. Bárcsak! Én is ezt kívánom! Mennyivel jobb lenne, ha nem tudnék róla... Megváltoztatom a nevemet. Annyi szent! Nem maradok Pierce, inkább a halál. Leszek Briantov, mint a nevelőszüleim, vagy Prescott, mint Emma. Mit bánom én! Akár mi, csak ne ez az istenverte Pierce! A következő szavait elengedtem a fülem mellett, nem figyeltem rá, nem állt szándékomban. Fájdalmat okoz?! Igen. Rossz kimondani?! Életem egyik legszarabb érzése, de tényleg így van. Következő mondatára felkaptam a fejemet, és felpattantam a helyemről. Már csak azért is, mert meglepetésül szolgáltak a szavai, valamint, mivel ő is felállt, mert menni készült. -Tessék? -megpróbáltam éles, és íves hangot megütni, és igyekeztem, hogy ne remegjen meg a hangom. Elég feszültnek látszhattam. Arcomra isten tudja, mennyi érzelem ült ki, de próbáltam nyugodt maradni. Minden egyes porcikám remegett a vágyért, hogy megöljem, de az utolsó mondata arra késztetett, hogy maradásra bírjam. "...figyelt téged! ...tudja az életed minden pillanatát!" Éreztem! Akármilyen hihetetlen, mindig is bennem motoszkált egy érzés, hogy figyelnek, bár nem igazán törődtem vele. Egyszerre dühös voltam, és talán egy kicsit elveszett is. Ritkán fordul elő velem, de ez van. Igazából, egyáltalán nem őrlődöm emiatt. Nem vagyok szomorú, és nem akarok a nyakába ugrani, azért mert az anyám. (Na jó, de. A nyakába akarok ugrani. De csak azért, hogy utána kitörhessem azt.... Lényegtelen, úgy sem tenném meg, azt hiszem. Pedig isten bizony, hogy akarom!) Nem érdekel az egész, csak egyszerűen dühít a tudat... -Tudod mit?! Nem érdekel. Menj csak. -ha van szíve itt hagyni, hát legyen. Eddig is megvoltam nélküle, ezután is megleszek. Nem is tudom mit vártam tőle!.. Visszaültem a helyemre, és ismét inni kezdtem, várva a reakcióját. Elmegy? Nem megy?!...
Nem tudtam mit gondol, hisz azért mégsem voltam gondolatolvasó, de volt egy olyan sejtésem, hogy most legszívesebben megölne, hogy mit képzelek magamról, hogy ilyeneket mondok neki. Lehet, hogy már lejátszotta a fejében, hogy milyen módon ölne meg. Talán csak a szívembe döfne egy karót? Vagy szenvedősebb halált szánt volna nekem? Nem tudom de ez az egy biztos volt, és az az, hogy legszívesebben most nekem ugrott volna, amibe talán beleveszi azt is, hogy megölne. Ez érthető is... azt hiszem legalábbis... mert nem így kellett volna közölnöm vele, de egyszerűen nem bírtam magammal. Pont úgy történt ahogy sejtettem! Mert megfordult a fejemben, hogy elfog borulni az agyam amiatt ahogy beszél velem, és bunkón közlöm vele, hogy habár az anyja vagyok, ezt mégis szégyennek tartom. És végül ez lett.. még nem teljesen készültem fel arra, hogy Katie-vel találkozzak. Már csak azért is tudom kellett volna, hogy milyen, mert már egyszer találkoztunk. Akkor is ilyen volt, nem is tudom mit gondoltam mikor idejöttem hozzá. Elismerem! A bárcsak szót nem kellett volna odamondanom, mert nem kell az volna oda! Már csak azért is, mert ezzel nem arra akartam utalni, hogy annyira rossz dolog lett volna az életembe, mert részben igen is jó volt csak hát elszakították tőlem, nem kaptam meg azt a lehetőséget, hogy anya legyek, és ezzel valami elszakadt bennem. Megszakadt, megtört, sokféleképpen meg lehet nevezni, de a lényeg, hogy nem a legkellemesebb érzések közé tartozott, mikor ezt megtették velem. Utálok visszaemlékezni rá a mai napig is, és ezzel nem tudok mást tenni mint elfojtani magamba és reménykedni, hogy egyszer majd örökre elfog tűnni az az érzés. De arról hogy mit éreztem akkor, arról nem kell tudnia Katie-nek. Főleg nem most... nem is tudná megemészteni pluszba ezt is. Majd egyszer megfogja tudni ahogy azokat a dolgokat is amiből kiderül, hogy miért nem lehetett rendes családja. Nem akarok most itt elkezdeni magyarázkodni, hogy miért nem maradt velem, és Victor-al. Már csak azért is felesleges lenne jártatnom a számat, mert úgyse hinne nekem. De talán Victor-nak hinne... Ő jobb ember nálam, és Ő amúgy sem úgy közölte volna, ahogy én tettem.. Ahogy Victor-ról beszéltem neki, és már távozni készültem, Katie felpattant a helyéről, egy hangos "tessék?" kíséretében. Szinte rögtön meg is álltam, és nem is mentem tovább, sőt már nem is annyira tartottam sürgősnek a távozást, de persze csak addig, míg ezt elmondom neki. Talán Victor-t eltudja fogadni azért, mert titkon figyelte, vigyázott rá. Egy nagyot nyeltem, és már kezdtem is volna bele, de hangot adott annak, hogy inkább nem érdekli, és hogy menjek csak. Halkan felsóhajtottam, és egy kis gondolkodás után visszasétáltam székemhez, és leültem rá. Kíváncsi rá csak játssza itt az ellenkezőjét... Gyorsan kértem egy italt magamnak, és már meg is szólaltam. - Apád... vagyis Victor Phillip Radev teljes nevén szólítva. Figyelt téged a születésed óta, mondjuk fogalmam sincs honnan tudta meg, hogy hova vittek... előlem titkolták. - Néztem fel Katie egy mély levegőt véve halványan elmosolyodva, de ez a mosoly alig lehetett az arcomon pár másodpercig. Mondjuk simán eltudom képzelni, hogy anyám elmondta Victor-nak, hogy hova viszik Katie-t. Apámmal ellentétben anyám egészen ki volt békülve Victor-al, nem véletlenül láthatta Őt és foghatta karjaiba, míg én alig 1 hétre rá ki lettem dobva, és lettem elküldve egy igencsak távoli rokonhoz, egy olyan helyre ahol a lehető legmesszebb kerülök a családtól. Azt hitték, hogy ezzel a szégyen is távoli lesz amit rájuk hoztam, de nem így történt. - Nem tudok sokat mondani, én is nem olyan rég tudtam meg, hogy egyáltalán követ téged, egészen eddig nem mondta el nekem... de több mint 500 éve nem is találkoztunk, szóval nem volt lehetősége. Őt kell kérdezned, ha nem hiszel... Victor bebizonyítja amit én nem tudok! - Mondtam enyhén felvonva egyik szemöldökömet, és beleittam a poharamba. Csak abban reménykedtem, hogy legalább az apját ne gyűlölje, mert Ő igazán nem tehet semmiről. Nem tehet arról sem, hogy így mondtam el Katie-nek ezt az egészet! Katie-nek részben fájdalmat okoztam, ezt láttam rajta még akkor is, ha elég kis ideig, és utána átvette a gyűlölet. Félek, hogy Victor szemeibe is ezt látnám, ha megmondanám neki ezt!
Marad, és mintha megenyhülne egy kicsit, visszaül, és beszélni kezd. Bár, nem hat meg, még ha meg is sajnált is, mert nincs oka. Eddig sem sajnált, hát most miért tenné?! Mindegy, csak rendelt magának egy italt, és az arcán nyugodtság látszott, de a szemében mégis tükröződött valami, a vágy. Főleg, amikor kimondta az állítólagos apám nevét. - Talán őt érdekelte, és utánajárt. -válaszolok szárazon, hangom ezernyi érzelemmel és fájdalommal társul, kissé elreked, de hamar kiküszöbölöm azt. Soha sem tudtam így uralkodni az érzelmeim felett, valami csodával határos módon, most sikerül. Olyan hatást gyakorol rám ez az ember, mint még senki soha. Furcsa és kellemetlen érzés, hiszen szívem szerint megfojtanám. Szinte elbűvölve figyelem, ahogyan mesél, de az unott és kedvtelen álarc még mindig ott húzódik az arcomon. Biztosan nem jobb ember nálam ez a nő, viszont most úgy tűnik, mintha lehajította volna magáról a fedelet, és a zsákból kibújva engedi, hogy az érzelmei tükröződjenek az arcán, bár nem viszi túlzásba, ahogyan én sem, hiszen ritka jó tudással tartom kordában azokat az érzéseket, amik általánosságban hamar kitörnek belőlem. Nem szólalok meg, mostmár még csak rá sem nézek. Türelmesen végighallgatom, magam előtt bámulva az asztalt, és a kezemben forgatva az italos üveget. Az utolsó mondata végén bólintok, és várom, hogy mikor áll fel újra. De nem teszi, ül, és néz, én pedig a világért sem fogok rá nézni, megmakacsolom magam. Még mindig dühös vagyok, irgalmatlanul az, de valami még motoszkál bennem. Talán az elfojtott fájdalom, amit még magamnak sem ismerek be. A körmömet húzgálni kezdem az üvegen. Talán unalmamban teszem ezt, vagy talán csak a feszültségem levezetésére. Az üveg viszont nem moccan, annál inkább hallatszódik ahogyan a körmöm karcolást hagyva rajta, végigpásztázza az egészet, bár emberi füllel ez nem észrevehető. Kisebb-nagyobb karcolásokat ejtek az üvegen, majd ezt is megunva inkább töltök magamnak, és lerakom az asztalra. Felemelem a fejemet, ránézek, csak, hogy lássam, mit rejt az arca. Nem tudtam sok érzelmet leolvasni róla, ugyanúgy rejti, mint én. Talán, le sem tagadhatnám, pedig szívem szerint azt tenném. Mintha a remény apró sugallata vonult volna végig a velem szemben ülő nő arcán, hogy megbocsátok neki, vagy, akármi. De nem hiszem, hogy Katherine képes lenne ilyet érezni, ahogyan én sem. Esetleg csak nagyon ritkán. Victor neve ismerősen csengett, de a fenéért sem volt képes beugrani hozzá az arc. -Értem. -nyögöm ki végül válaszképpen, a kezemben forgatva a poharat. -Elhiszem. -nézek a szemeibe, kimondva az igazat, bár lehet nem hiszi el, hogy elhiszem. Most viszont nem vagyok képes mást mondani, nem jön hang a torkomon, akárhogy is próbálkozom. Hátha még ő mond valamit. Reménykedem, hiszen kétségek között vagyok. Szükségem lenne most Emmára, vagy valami megnyugtató személyre, de felesleges ezen rágódnom, most úgy sem lesz ebből semmi, reménytelen. Csak hadd őröljön fel a tudatlanság a testemben egyre szétáramló fájdalom és düh, és tudom, hogy ő is ezt érzi, hogy neki is fáj. Csak ahogyan én sem, ő sem ismeri be magának. Anyja- lánya, ennyi az egész, mégis undorodom tőle.
Nem sajnálatból mentem vissza, hanem csak azért hogy tudjon az apjáról, és arról, hogy mindig is a nyomában volt. Nem hagyta cserben ahogy én tettem, és nem is akartam, hogy Katie úgy gyűlölje ahogy engem. Victor nem ezt érdemli már csak azért is, mert ez megtette a lányáért. De várjunk csak... mióta is törődök én Victor-al?! Ja igen, mióta azt mondtam neki, hogy szeretem. Mondjuk még a számomra még most is érthetetlen, hogy végül hogy sikerült elmondanom neki ezt... de nem is ez most a lényeg, mert kimondtam visszavonni nem lehet! Következő mondata tele volt fájdalommal, és még ki tudja hány ezer fajta érzelemmel, amire én egy nagyot nyeltem, és hirtelen nem tudtam mit mondani. Pár pillanatra még el is fordítottam róla tekintetemet, mert más különben nem egy érzést kitudott volna olvasni a szememből, és ezt nem akartam. - Érdekelt, csak nem volt lehetőségem rá, hogy megkeresselek! Szégyent hoztam a családomra amiért meg kellett, hogy bűnhődjek, aminek következtében nem mondták el hogy hova vittek, de nem is engedték, hogy keresselek... - Magyaráztam elhúzva szám szélét, de nem érdekelt, hogy nem fog hinni nekem. Eddig se nagyon hitt nekem, nem fogom elvárni tőle, hogy mostantól higgyen nekem. Már nem egyszer nem hittek nekem, és sosem kezdtem el senkit győzködni az ellenkezőjéről. Ha hinni akar nekem, akkor hinni fog, de ha nem, akkor hát nem! Nem tudok mit csinálni vele, akkor se ha egyáltalán akarnék ellene valamit tenni. Egy ideig figyelte ahogy mesélek neki, de aztán az asztalra szegezte a tekintetét, és amint a kezébe került az üveg, elkezdte kapargatni körmeivel, és a végére már mélyebb karcolásokat is hagyott rajta. Én ez alatt az idő alatt nem hagytam abba, tovább mondtam a magamét, míg a végére értem, de majdnem rászóltam hogy hagyja már ezt abba, mert hát míg az emberi fül ezt nem hallja, addig a vámpír igencsak hallgatja éles hallásának köszönhetően. A számhoz emeltem a poharat, és belekortyoltam az italomba amint a mondandóm végére értem. A poharamba lévő löttyöt kezdtem bámulni, majd pár perc múlva felemeltem tekintetem, és Katie-re néztem aki épp akkor nézett rám a tekintetemet fürkészve. Talán valami érzelmet keresett rajta de jól tudtam leplezni, ahogy Ő is. Maximum a szemeimből tudott néha kiolvasni valamit... valami pillanatnyi érzést. Valami ilyen is volt a remény miután meséltem Victor-ról, mert tényleg reménykedtem kivételesen. Egyrészt azért, hogy higgyen nekem, másrészt azért hogy az apja hírét jobban fogadja. Nem volt valami bőbeszédű de végül is kimondta, hogy elhiszi. - Elhiszed? - Kérdeztem felvonva szemöldökömet, talán egy kicsit csodálkozva is. Akkor legalább ezt a részét elhiszi, és ez azért megnyugtat. Nem mintha eddig izgultam volna bármin is... Ezek után persze nem mondott semmit, mintha arra várna, hogy én mondjak még valamit. Mi olyat tudok mondani ami után nem lesz ennyire zaklatott? Nem tudom, de valamit mondanom kell, muszáj! Legalább egy kis részét akkor tudja meg most... az igazság egy részét. Csak akkor hol kezdjem? Tanácstalan vagyok még akkor is ha ez nem látszik rajtam. - Nem azért kerültél más szülőkhöz, mert nem kellettél volna az igazi szüleidnek.. - Mondtam mint valami külső szemlélő. Így sokkal könnyebbnek bizonyult, hogy ezt elmondjam neki. - Nem házasságba születtél, és ennek az lett a következménye, hogy elvettek tőlünk amint megszülettél... nem volt más lehetőségünk, mint hagyni. - Vontam enyhén össze szemöldökömet, ahogy a végére értem, és az asztalt kezdtem bámulni egy kis ideig. Az igazat mondtam el neki nem mást! Ebben az esetben nem tudtam volna hazudni kivételesen. Sokszor hazudok, de ez most egy komoly dolog, amiben nem lenne jó ötlet hazudni! - És ez a lényege az egésznek! - Vontam meg vállamat újból minden érzést kizárva az arcomról.
Kételkedik abban, hogy hiszek-e neki, de ez engem hidegen hagy. Nem hiszem, hogy hazudna ilyenről. Ha mégis, nagyobb bunkó, mint gondoltam, és akkor egy szemvillanás alatt véget vetnék a zsarnokoskodó életének. Elvégre, két dudás nem fér meg egy csárdában, vagy mi a szösz... - Miért érdekel volna a szégyenfolt? -vonom össze a szemöldökeimet, a poharamról a szemeibe nézve. - Megértem én.. -húzom el a szót, hangom kissé hisztérikus, bár nem észrevehető. - Nem kell szégyellni, ha nem kellettem. Nekem sem kellene egy bömbölő nyűg. -még mindig a szemeibe nézek, egy másodpercre sem engedem el a tekintetét, folyamatosan fogva tartom, nem engedem. Ekkor visszakérdezett. -Miért, meglepő?! -kérdésére én is azzal válaszolok, ismét rácsodálkozva, bár mostmár elkapom a szemem az övétől. Ismét az asztalt nézem, és nem azért, mert nem merek a szemébe nézni. Egyszerűen csak nem akarok. Ismét beleiszok az üvegbe, bár kezd elegem lenni ebből a piából is. Mindenből kezd elegem lenni, és ez érthető! Még mindig úgy érzem, hogy reszketek valamitől, ami valószínű a düh, a tehetetlenség... Egyre több dolgot lehet leolvasni az arcáról. Tehetetlenség, tanácstalanság, csodálkozás, reménykedés, és még egy pár felesleges érzelmet. További szövegelését szótlanul, a poharamat bámulva végighallgattam, de nem válaszoltam rá. Mintha nem tudnám, mi van akkor, ha házasságon kívüli gyerek születik! Egy mondatát nem hagytam szó nélkül, a mondat, amivel az előzőit romba döntötte, és amivel engem is romba döntött. - Mióta van egy szégyenfoltra szüksége a szüleinek?! -felvonom a szemöldökömet ismét, hangomból kihallatszódik némi gúnyosság, de nem vészes, és nem szemrehányó, csak kérdőjelező. - Inkább ez a lényege az egésznek. -az arcom még mindig felhős, mint a beborult ég. Nem nézek rá, a poharamat nézem, amiből kényszerszerűen folyamatosan iszok. Izmaim ellazulnak, és most viszonylag csöndes, türelmes és jó beszélgetőpartner vagyok, ritka alkalom. Annyi a titka, hogy csöppet magamba vagyok zuhanva, és tanácstalan vagyok. Bár ebben a helyzetben ki nem lenne az?!
Tessék. Ez van ha felügyelet nélkül hagyom a bátyámat, képes rögtön az első bárban bajba keverni magát. Néha komolyan úgy érzem, hogy kettőnk közül valószínűleg a sors engem szánt elsőszülöttnek. És ha most belegondolok, hogy mennyi mindent hagytam ott New Yorkban, kezdve apa éves gálájától a pénteki divatbemutatóig... Nem, inkább nem kellene ilyen dolgokon agyalnom mielőtt nyúlcipőt húzok vissza a nagyvárosba. David miatt vagyok itt, és nagyon úgy tűnik, hogy szüksége van rám és a józan eszemre. - Te is tudod, hogy eltudok bánni az ilyesfajta úriemberekkel. - veregetem meg a vállát, és a vállam felett gúnyos mosolyt vetek arra a kedves férfira aki volt olyan szíves, hogy verekedésbe került a bátyámmal. Ugye azért lehet érezni a tömény szarkazmust? A következő megjegyzésétől viszont kérdőn szalad fel a szemöldököm. Utálom az ilyen modortalan, idegbeteg és némileg pszichopata férfiakat akik azt hiszik csak azért mert sikerült szép arcberendezést szerezniük már a világ is az övék lehet. - Már megbocsáss kedves... Mi is a neved? Tudod mit, nem számít. - lépek el David mellől, és pár lépéssel megállok a pasi előtt, majd összefonom a kezem a mellkasomon. - De szánalmas vagy. A viselkedésed, a szavaid minden szánalmas rajtad, és ezzel csak azt éred el, hogy minden egyes ember undorodni fog tőled, a társaság fogalma pedig ismeretlen lesz számodra. És lehet, hogy csak egy nő vagyok de ettől függetlenül ugyanúgy szétrúgom a nadrágod ha még egyszer egy rossz szót is szólsz a családomra, hogy aztán már végképp búcsút mondhatsz az ágybeli tevékenységeidnek. - fogalmam sincs honnan jött ez a hirtelen kitörés, pedig már megszokhattam volna, hiszen világ életben szókimondó voltam, és ehhez társul még egy jó emberismerési készség... Mondjuk úgy, hogy szokásom ilyenekkel lerombolni a kezdetleges szimpátiát köztem és mások között. Vagy tovább rontani a helyzetet.