- Nem tudom, rég volt már, és akkor még érdekelt attól függetlenül, hogy egy szégyenfolt voltál... - Sóhajtottam fel hangosan megvonva a vállamat. Pedig amúgy pontosan tudom jól, hogy miért érdekelt ez a bizonyos "szégyen folt" az életembe. Mégiscsak ember voltam, emberi érzésekkel, akkor még csak nyoma sem volt a ribanc élnemnek, csak egy egyszerű lány voltam, aki boldog akart lenni. Na de hát ez nem jött össze bármennyire is igyekeztem, így hát megváltoztam utána nem jó irányba, és így is maradtam. Egy rossz ribanc lettem. - Csak drágám elfelejted, hogy akkor még ember voltam! Méghozzá fiatal is voltam, alig 19 éves... akkor nem úgy gondoltam rád, hogy csak egy bömbölő nyűg vagy... - Halkultam el a végére, de végül csak nem mondtam el, hogy mit is gondoltam akkor róla. Mert nem gondoltam róla semmi rosszat, akartam is Katie-t, de már az elejétől fogva tudtam, hogy elfogják tőlem venni a gyerekemet. Már csak ezért sem akartam nagyon megszeretni, de hát ez szinte lehetetlennek tűnt. Akkor legalábbis! Következő kérdése hallatán kicsit lefagytam. Miért kéne egy szégyenfolt a szüleinek... nehéz kérdés ennél jobbat, már nem is tehetett volna fel jelen pillanatban, de végül válaszoltam. - Mert ha hiszed, ha nem, de nem csak egy egyéjszakás kalandból születtél! Szerettük egymást, és össze akartunk házasodni Victor-al, de nem úgy alakultak a dolgok ahogy terveztük, mert kiderült, hogy terhes vagyok.. de akartuk a babát, pontosabban téged. Az már más kérdés, hogy utána mi történt... - Most másképp hogy tudtam volna neki elmagyarázni, hogy miért akartuk volna? Hát ezért! Mert szerettük egymást Victor-al, ezen nincs mit tagadni bármennyire furcsán hangzik így visszanézve. El se tudom képzelni magamról, hogy újra ennyi érzelmet kitudjon csikarni belőlem Victor. Persze azért valamilyen szinten sikerül neki, de azon kívül biztos nem szed ki belőlem több érzelmet, mint amit nem rég sikerült neki. De talán meg is elégszik annyival, hogy egyszer elmondtam neki hogy szeretem. De legyen is ennyi elég mert biztos, hogy nem fogok többet mondani! Nem változtatnám meg a múltat, de biztos nem élném újra..
Húgicám szavai hallatán csak megforgattam a szemeimet. Nagyon is tudom, hogy el tud bánni a Sevhez hasonló seggfejekkel, de attól én még a bátyja vagyok és nem engedhetem, hogy ilyen hangon beszéljenek Vele. Vagy velem. Ezért is van az, hogyha valaki a családommal vagy éppen velem próbál meg kikezdeni, az duplán kap! Mert a család szent és ezt mindenkinek értenie kell! Mégha náluk ez máshogy is van.. engem az nem érdekel, hogy milyen viszonyt ápolnak Warrennel, egészen addig míg akarva akartlanul bele nem bonyolodok az egyik vitájukba. - Tudom húgi, de attól még muszáj volt megkapnia az adagják - kacsintottam Charre huncut mosollyal az ajkamon. Na de azért ismerem is őt és tudom, hogy ha kell.. khm.. pillanatokon belül cuki kislányból igazi vadmacskává tud átváltozni. Ezek után csak figyeltem Őket és büszke mosollyal az ajkamon hallgattam Charity beszédét. Hm, nem tudom mit vártam, de ez minden elképzelésemet felülmúlta!! Wáó, legszívesebben megtapsoltam volna a beszédét, de helyette csak ennyit mondtam: - Ahogy mondja, nálunk a család szent! Ha kikezdesz egyikünkkel, a többivel gyűlik meg a bajod - jegyeztem meg teljesen nyugodtan. Ezek után csak intettem a pincérnek, hogy hozzon még egy pohár whiskyt. Hiába is próbálnám tovább eljátszani a kemény csávót, az arcom előbb utóbb elárulna engem.. Piszokul fájt. Ezért is kellett a whisky.
Felhorkantok a mondatára. Hát persze! Én is tökéletesen ugyanezt mondanám a helyében! Persze, talán akkor még ember volt, emberi tulajdonságokkal, teli szeretettel, és bla,bla,bla... Embernek sem voltam jobb, mint most, annyi különbséggel, hogy emberként nem gyilkolásztam orrba-szájba minden embert a véréért. Oké-oké! Gyerekként más volt a helyzet, de az kit érdekel?! Bár, mit ne mondjak.. Imádnivaló gyerek voltam, mindenki szeretett. Mondjuk, nem mintha most nem szeretnének, csak éppen máshogy. Erre a gondolatra fel kell, hogy nevessek, de visszafojtom inkább, csak egy mosolyt eresztek, miközben az asztalt bámulom. Mentsen meg az ég, hogy erre az undorító nőre nézzek. Undorodom tőle! És ez még csak egy gyönyörű kifejezés, azokhoz képest, amit mondani tudnék, de meglepően jól tolerálom magam. - És ez szerinted érdekel? -nézek fel rá, felvont szemöldökkel. Éreztem, hogy nem mond el mindent, és ezt a mondatát is úgy mondta, mint aki éppen ki akarna magából csikarni egy-két szeretetteljes mondatot, de nekem nincs szükségem rá. Vagy talán mégis?! Kétlem.. Most csak össze vagyok zavarodva, és megpróbálom bemagyarázni magamnak, hogy ez csak természetes. Bár az lenne! Visszatérve, engem nem érdekel a múltja. Még a sajátom sem foglalkoztat, nem értem miért kezdi el ecsetelni a csöpögős hülyeségeit, amikor látszólag nem vagyok rá kíváncsi. Mégis türelemmel végighallgatom, egy álarccal az arcomon, ami nem mutatja, hogy mennyire is érdektelenül állok a dolgokhoz. Talán egy picit mégis érdekel, de az csak egy kis halvány folt lenne a nagy érdektelenségem közepén, mégsem tudok ellene tenni, mert ott van, és nem hagy. Engem pedig zavar. Ismét csak a poharamat nézem, és iszogatok belőle. Lassan, apró kortyokat, hogy ne fogyjon el hamar. Nem is tudom, hogy közülünk melyikünk a tanácstalanabb. Egyikünk sem tud már nagyon mit mondani. Ő mentegetőzik, én pedig próbálom magamban elfogadni a tényt. -Aha.. De jó neked! -ütöm le az asztalra a már majdnem üres poharamat. Érzem, hogy kezd belőlem kitörni, ami bennem van, hangom éles, és felettébb hangos, bár olykor-olykor ismét megremeg.
Megkérdezi hogy miért, aztán úgy hallgatja végig, hogy nem is érdekli.. Döntse már el mit akar, mert most már kezd nagyon felmenni bennem a pumpa. De nem is vagyok én erre az egészre kíváncsi! Elmegyek... nem fogom meggyőzni vagy bármi ilyesmi mert egyáltalán nem ez volt a szándékom. Csak elmondtam neki az igazságot és kész, ezentúl nem vagyok hajlandó társalogni főleg, hogy feleslegesen jártatom a számat - Na idefigyelj! Eldönthetnéd mit akarsz... mert az, hogy az egyik pillanatban érdekel aztán játszod itt, hogy végül mégsem. Ne nézz hülyének, és nem érdekel mennyire vagy összezavarodva vagy bármi ilyesmi, ez van fogd fel a helyzetet! - Szólaltam meg végül csupa megvetéssel a hangomban, és felálltam a székről. Nem fog itt velem szórakozni! Fogja fel egyedül, legyen tanácstalan egyedül, mert én megpróbáltam neki elmondani hogy miért történt ez! Egyik pillanatban érdekelte, aztán nem.. Felfoghatatlan! Eddig is hidegen hagyott, de most már végképp nem foglalkozok ezzel a témával. Nem néztem rá, csak tettem pár lépést az asztaltól. - Velem ne szórakozzon senki! - Mondtam némi nyugodtsággal a hangomban, mégis egy kis megvetéssel az irányába, de nem néztem rá. Nem akartam, mert ha a szemeibe néztem volna, biztos kitör belőlem az indulat, és akkor biztos csak egy alapos beolvasás után hagyom itt. Ja meg persze még előtte biztos beleütöttem volna a csinos kis arcába! Elsétáltam mellette továbbra se ránézve, és kiléptem a grill ajtaján otthagyva őt az asztalnál.
Még mindig ott időzött az arcomon az a mosoly, mikor elém lépett a lányka, és eléggé úgy beszélt velem, hogy egy sima ember nyilvánvalóan egyből lehervadt képpel, egyszerűen elsétált volna. De én nem vagyok egyszerű ember. Nem tud rólam semmit, valószínűleg azt sem, hogy ezzel nem hat meg, sőt! Még inkább azt érzem, hogy... jobb a kedvem, és nevetni támad kedvem, de egyelőre ezt tartogatom későbbre, mikor már egyedül kell iszogatnom. - Eléggé felvágták a nyelved. Vagy azt már mondtam? - gondolkodtam el, és eltávolodtam a csajtól. Kitört, mint valami vulkán, de még mindig élvezettel telve hallgattam mondókáját. - Tudod, hiába fenyegetsz.. számodra nem lenne olyan egyszerű csak úgy elbánni velem. Az ágybéli képességeimtől megszabadítani meg főleg nem te fogsz. Világos? - meredtem szemeibe dühödten, hiszen egy idő után már akaratlanul ezt váltotta ki belőlem. A másik senkiházi felé fordítottam fejemet, aki szintúgy a családról beszélt nekem. - Ti és a család.. tudtok bármit a családról? Nekem is van testvérem. Nem is egy. Igaz, nem vérség köt össze bennünket. Deeee... ők rosszabbak, mint ezer halál. - vontam egyet a vállamon. Már a pasas előtt sem tagadtam, hogy olyan körökből származom. Az alvilág köréből. És ott mindenki testvére mindenkinek. Megszabadítanak az ágybéli képességeimtől? Tegyék. Cserébe én is megszabadítom őket valamitől.
Mostmár döntsd el, hogy mit akarsz! Hangzik a szájából. Miért, mondtam volna valami kétértelműt?! Nem emlékszem... Ez a nő totálisan be van kattanva. Elmezavaros. Eddig sem érdekelt, talán csak egy halvány jelét mutattam az érdeklődésnek, és valószínű, az is kamu volt, hogy elmondja azt, ami esetleg a későbbiekben még a hasznomra válhat. De nem mondott semmi érdekeset, csak baromságokat hablatyolt! Sőt! Még ő volt az, aki egyszer ezt mondta, egyszer meg amazt. Kész röhej... Ha lenne pszichológusom, biztosan ajánlanám neki. Hihetetlen, hogy egy ilyen elmeroggyant nő lánya legyek, még mindig nem tudom felfogni. Próbál megvetéssel beszélni velem, gúnnyal, és indulatosan, de valószínű saját magától nem veszi észre, hogy ez engem egy csöppet sem hat meg. Felállt, én is követtem, szinte ugyanúgy mozdulva, ahogyan ő. Az első monológjára nem válaszoltam. Végül is, az arcomra lehetett írva, hogy mit gondolok. - Lehet, hogy mindenki fél tőled, Katherine. De én nem tartozom a mindenki közé. -vágok a szavába, teljesen higgadtan. - És azzal szórakozok, akivel akarok. -vigyorgok a képébe. - Valamint, akár hiszed, akár nem. Te vagy az egyetlen, akit ez a dolog érdekel. -kacsintok rá, csupán cukkolásképpen. Hangomban megvetés hallatszódik, nyugodt vagyok, kiegyensúlyozott. - Fel sem érsz hozzám, mami. -minden szavam egy gúnyolódásként ömlik ki a számon. Ő már meg is fordult, elindult, de biztosra veszem, hogy ezt is hallotta, de nem reagál. Kilép a helyről, én pedig visszaülök az asztalhoz. Még mindig nem hiszem el. Lehetetlen. Képtelenség! Ha mégis igaz, akkor pedig hanyagolható, és nem túl érdekfeszítő. Egy blikkre lehúzom az üvegből a maradék piát, majd nem fizetve én is távozom. Még csak kedvem sem maradt megcsapolni ezt a srácot..
Igazából ilyen az én szerencsém. Még csak ki se pihenhetem az utazás fáradalmait, hanem ilyen taplókkal kell viaskodnom, és David seggét elhúzni a bajból, mielőtt kárt tesz magában. Igazából jól esett kiadnom magamból az indulataimat, még ha nem is azt a hatást kaptam érte, amit elvártam. De attól még igazam van. És ha ő így akar élni, hát tessék! Ki vagyok én, hogy beleszóljak? - Azt hiszed megijedek tőled? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, majd oldalra billentem a fejem és felkuncogok. Nem azért, mert szórakoztató a helyzet, hanem mert élvezem, hogy ingerelhetem őt. - De cuki. - vigyorgok még mindig, és bár tudom, hogy ezzel csak magamra keresem a bajt, a vakmerőség egy a csodálatos tulajdonságaim közül. Amik között van olyan is, hogy nem futok el beképzelt ficsúrok elől. Úgyis erre vágyik - hogy megtörjek, és láthassa a viselkedésének a hatását. Komolyan ilyen nehezen esik le, hogy én nem az a fajta lány vagyok? - Tudod mit tudok én a családról? - komolyodok el, miközben farkasszemet nézek vele. Ismerem magam. ismerem ezt a hangszínt, ami már előre megjósolja, hogy az agyam tehetetlen lesz a testem felett, tehát a józan ítélőképességemnek esélye sincs megakadályozni. Hirtelen felindulásból csapom pofon, de úgy, hogy még a mellettünk lévő asztaloknál ülő vendégek is ijedten fordulnak az irányunkba. És szívem szerint még nagyobbat adtam volna neki. A baj csak az, hogy van jobb dolgom is, mint ilyenekre fecsérelni az időmet. - Örültem a találkozásnak, kedves. - erőltettem még egy idegesítő mosolyt az arcomra, majd David felé fordultam mintha csak beugrottunk volna egy italra, és az előbbi közjáték - ami alatt megfenyegetett egy jó kinézetű pszichopata tapló - meg se történt volna. - Mehetünk? - pillantok rá, és válaszát se várva nyúlok a bőröndömért. Egy öt dollárost csúsztatok a poharam alá, majd a kijárat felé veszem az irányt. Eleve a bátyám miatt jöttem, szóval ideje lenne a szándékomra koncentrálnom. Meg hogy ne legyek rosszul ettől a magas páratartalomtól.
Forróság tombolt a városban. Nehezen szoktam még meg ennek a városnak a klímáját, hiszen teljesen más, mint az északi országokban és nekem ez még.. idegen. Kellett Christophernek engem is iderángatnia. Semmi értelme annak, hogy.. csak úgy lógjak a levegőben, míg neki nincs rám szüksége. Egyáltalán mire kellhetek neki? Elmagyarázná végre? Mert a sötétben való tapogatózás nem a kedvencem. - Helló! - köszöntem oda egy apró, kedves mosollyal a kiszolgáló fiúnak, és leültem az egyik székre. - Tudnál adni egy narancslevet? Ha lehet, hideget. - sóhajtottam, és legyezgetni kezdtem a kezemet az orrom előtt. Lehetne már kicsit hidegebb.
Már az ötödik műszak, melyet végig robotolok. Reggeltől estig, majd pár órácska alvás után kezdődik az egész előröl. Ez pedig csak egyet jelent: fáradt ábrázat, hatalmas arccsontig húzódó mély karikák a szemek alatt, elnyűtt, "mikor lesz már vége" ábrázat. Ne tessenek félreérteni, én szeretem a szakmámat. Takaros hely, jó fizetés, csupa-csupa olyan szakmai hozzáértést igényel, ami a génjeimbe van ivódva. Szociális kapcsolat létesítése a vendégekkel, figyelmesség, udvariasság. Mintha rám szabták volna. Vicki halála után pedig lezsíroztam a főnökkel, hogy a műszakszámomat egy kevéssel is, de emeljük. Nem hazudok,ha azt mondom,hogy mogorva tekintetéhez az elhúzott száj nem volt sokat sejtető,de egy próbát megért. De,hogy Ő se veszítsen sokat, így csak akkor adta áldását, mikor bedobtam az ötletet, hogy a plusz két műszakot csak fél áron viszem. Nem volt kérdés, hogy beleegyezem-e. Már jó ideje magányos farkasként élem életem, begubózva a gondolataimba, bezárva "érzéseim" feliratú ajtót. Szükségem van az ittlétre. Itt mégiscsak emberek közt vagyok, s akarva/akaratlanul is kénytelen vagyok kommunikálni ilyen-olyan tagokkal. - Üdvözlöm a Grillben - mosolyogtam kedvesen a befáradó vendégre. Arcom a legemberibb arckifejezést erőltette magára, és felcsapva vállamra a durva tapintású anyagot, előkaptam noteszem a zsebemből és lehető leggyorsabban próbáltam lefirkantani a hölgy rendelését, nem félve rövidítéseket alkalmazni. Így lett ebből : nar.lev.hid. Még gyorsan megkérdeztem,hogy megfelelő lesz-e ez az asztal számára, vagy esetleg öntsek elfogadható állapotba egy másikat, de mikor úgy láttam,hogy ez Őt nemigen zavarja, akkor aprót biccentve siettem vissza a pulthoz. Kivettem egy poharat az üveges szekrényből. Átöblítettem, hogy az alján megült port ne kifogásolhassa a vendég, és frissen kifacsarva két kicsit lehűtött narancsot, megspékelve kis mandarinreszelékkel, mely különösen feldobja az ízét, beleszúrva egy szívószálat és egy díszesernyőt, emeltem a tálcát kézfejemre. De mielőtt kivittem volna, feljebb nyomtam a légkondit, így biztosítva,hogy a vendég nem kap hőgutát és fordul le a székről az ötödik percben... Tényleg meleg van. - Nar. lev. hin. a Hölgynek! - emeltem le a tálcáról a nagy adag narancslevet, majd hozzátettem. - A légkondit feljebb raktam, esetleg tehetek még valamit Önért?
Felvette a rendelésemet. Láttam, hogy valamit nagyon körmöl, vagyis.. gyorsan lekörmölte. A mosolya valamiért megfejthetetlen volt számomra. Bár meg is hiszem azt! Nem hiszem ,hogy olyan nagy élmény itt dolgozni és szívni a közös levegőt néhány korához hasonló egyeddel. Akik általában részegek is. És Ő nem olvadhat be közéjük, mert pénzt kell keresnie. Mindig is érdekelt, hogy egy fiatal vajon miért dolgozhat. Nem egyszer láttam rá példát a gyorsbüféknél. De önmagam részéről volt ostoba kérdés. Hiszen annak idején én is dolgozni kényszerültem, méghozzá keményen, hogy eltarthassam magam. A szüleim meghaltak, testvérem sose volt. - Köszönöm. - kuncogtam fel jókedvűen, mikor hallottam szavait. A rendelésem különleges rövidítését. Idegen füleknek nyilván egyáltalán nem esik le hogy miről beszél. Nekem is időbe tellett. - Nem, igazán nincs más. Köszönöm! - biccentettem felé, majd felsóhajtottam, és körülnéztem. - Nemrég éreztem a városba. Még szokatlan ez a sok új arc. Itt... mindig ilyen nagy a forgalom? - néztem a szinte tomboló fiatalokat.
Mosolyogva biccentettem hálálkodására, hiszen...csak a követelményeknek tettem eleget, ez a feladatom. De.. mosolygós vendéget kiszolgálni mindig öröm... igen, talán ezek a pillanatok a monoton napjaim fénypontjai. - Ööö..-tűnődtem el egy pillanatra - A hétfők totál káoszok... mindenkit megvisel a hét kezdete, úgyhogy általában itt pihenik ki magukat. A kedd is sűrű, hiszen...hétfő után mindenki rádöbben,hogy még mennyi van vissza a hétből. A szerda és a csütörtök általában zsúfolt "a túl sok volt már a hétből, mulassunk egy kicsit" emberekkel. A péntek abszolúte kritikus nap... Telt ház. Aaa szombat... kész perpatvar. A vasárnap esték pedig őrültek háza - ártatlant vigyort eresztettem arcomra, és a kezemben szorongatott étel+itallapot felé nyújtottam, hátha...még szüksége lesz rá. S bár egyedül üldögélt, nem igazán éreztem helyén valónak,hogy itt zavarjam, úgyhogy kicsit tétovázva, de megindultam. - Egészségére - biccentettem és visszafáradtam a pulthoz. Oké, kevesebb bambulás, Matt! Egyedüli beosztottként tartani a frontot, mikor telt ház van, nem szerencsés, de ha nem akarok tömegverekedést kreálni, akkor nem ártana egy-két pofa sört néhány suhanc orra alá nyomni. Mondjuk most...
Nem tudom, hogy ünnepelni jöttem ide igazából vagy kikapcsolódni. Mindenesetre egy pár whisky erejéig biztosan maradok. Már csak azért is, mert nem kell meghúzódnom a ház árnyékos területein. Ezek a bálok.. Az agyamra mennek. Összegyűlik a nép és megy a szervezkedés, de hát azt hiszem, ha már nem is a hagyományról akkor erről szól. Vagy éppen már ez lett hagyomány, hogy valamit mindig kitalálnak. Helyet foglaltam az első szembe tűnő üres helyen és odaszóltam a csapos srácnak. - Whiskyt. Egy üveggel. - Különösebb bajom úgy sem lesz tőle. Akkor meg miért ne indíthatnék rögtön egy üveggel? Bár nem igazán voltam az alkoholista típus. Most sem azért iszok, mert hú el vonási tüneteim vannak. Hanem, mert megtehetem és éppen kedvem van hozzá. Ennyire egyszerű az egész.
Újabb nevetés tört ki belőlem, miközben számhoz emeltem poharamat, és megfogtam a szívószálat, hogy két ajkam közé helyezzem, és belekortyoljak a majdnem arany folyadékba. A narancslé határozottan a kedvencem, nem is tudnék mást inni. Az alkoholokat megvetem, nem is vetemednék rá soha, hacsak nem valami hatalmas búbánat ér engem. - Köszönöm az összefoglalót. - rázott még mindig a hahota. - Gondolom, nincs könnyű dolgod. Te, mint szintén fiatal... munkát vállaltál, és ahelyett, hogy velük mulatnál, te szolgálod ki őket. Vagy ha zűrössé válnak, a te közreműködéseddel hagyják el a helyet. - sóhajtottam fel. Nekem sosem volt rendes gyerekkorom, és kamaszkorom sem. Nem vagyok én öreg, alig ütöm a huszas éveimet, ami talán merész megnyilvánulás részemről, de mégiscsak így van. - Nem nehéz.. ez.. számodra? - néztem rá apró pillantásokkal, és megköszörültem torkomat.
Végigvonaglottam a pöffeszkedő vendégeken, s kedvük szerint pakoltam eléjük egy évre elegendő mennyiségű alkoholt, majd mikor észrevettem, hogy..öö...igen,azt hiszem a bemutatkozás elmaradt, szóval mikor a szép lány intett, hogy még igényt tartana a társaságomra, lepakoltam a tálcát a pultra, és ismét az asztalát vettem célba, bár leülni nem..azt azért nem, hiszen műszakozok, és ha van rá lehetőség,akkor meg is tartanám az állásomat... - Én,mint szintén fiatal - kontráztam felnevetve- élvezem. Ez csak egy szakma - amit kiváltképp szeretek- becses fizetéssel, és a sok nem kívánatos vendégeken kívül néhanapján egy-egy más fajtával is találkozik az ember- biccentettem felé célozgatva, de részletesebben nem akartam belevájni ebbe a történetbe. - Nem akarok illetlen lenni,de lehetne egy kérdésem? Volt valami nyomós oka annak,hogy ebbe a városba látogattál ? - bármennyire is furcsán csengett kérdésem, de fel kellett tennem, mert aki ezt a várost veszi célba, az vagy nem ember,vagy nem normális, és mostanában mindkettőből elég sok tobzódik lakosaink körében, és mellékesen...egyik sem volt ínyemre. Hiába tűnik másnak ez a lány, a borító borító marad. Mindegyik ugyanolyan. Egytől..egyig olyan, mint az alma. Kívül fényes... belül férges.
Zaklatottan vettem tudomásul, hogy lenyomtak. Ne már?! Pont engem? Pont most? És ráadásul pont egy nő? A legutolsó érv a legszörnyűbb. Hol van az erőm, mikor igazán szükségem lenne rá? Nem fogom fel. Hogy gyengülhetek el, egyetlen érintés nyomán? Simán le kellett volna nyomnom, vagy nem belemenni ebbe az egészbe, gondoljon csak amit akar. De nem. Az semlenne jó, az önbecsülésem mindenképpen sérült. Talán így még jobban. A Grillbe lépve körül se néztem, csak mentem egyenesen a pult felé, hogy megvigasztaljam magam. Ha már más nincs, egy pohár whiskyvel. Abban legalább sosem csalódok. Tudom, hogy ártalmas, és mindig ugyanaz a hatása. Nem ver át és ... Talán a legjobb barátom.
/Salvatore-panzió/ Az utam végül a Grillbe vezetett. Azt hiszem, jót fog tenni, ha iszom egy kevés alkoholt, amit amúgy maximálisan meg is érdemlek. Maga Lexi társasága kiváló volt, sőt, annál is jobb, de nem pótolta azt, hogy hiányzik valami... Mondjuk egy férfi. Hiszen már vagy fél éve nem is létesítettem velük semminemű kapcsolatot, pedig aztán, most nem igazán tudnának becsapni engem. Akkor? Azt hiszem, túlságosan is lefoglalt a vámpírságom kezdeti szakasza, és most egy kis pihenőre van szükségem, hogy tényleg a régi Jenna legyek. A Grillbe belépve azonban meglepően ismerős arcot pillantottam meg. Hát ez meg mit keres itt? MIkor jött a városba? A düh szinte azonnal elöntött, és talán a kelleténél egy kicsit gyorsabban vágtattam felé, majd hasonló vehemenciával leültem mellé. - Iszol. Szóval valaki vagy kárt tett a fényes, nagy egódban, vagy egyszerűen unatkozol. A fancsali képedet látva az előbbi, úgyhogy szívesen kezet ráznék azzal az illetővel - jegyeztem meg neki köszönés helyett, majd a pultban álló személy felé fordultam. - Ugyanazt, mint neki, kérlek - jelent meg egy halvány mosoly a szám szélén. Ismerem őt, látásból egészen biztosan, tehát nem érte meg bunkónak lenni vele.
Már szünetet sem tartottam egy-egy whisky között, nem volt rá szükségem. Azt akartam, hogy az agyam minél hamarabb tompuljon el, és még csak véltelenül se a csúfos vereségemen járjon az eszem, de csak nem akart összejönni. Nem is figyeltem a népségre, aki időközben betévedt a Grillbe, talán ez okozta a meglepettségemet, mikor Jenna lehuppant mellém. Nem számítottam rá, és még így sem volt kedvem a csipkelődését hallgatni. Tudja jól, hogy ezzel rohadtul az elevenembe talált.. - Iszol.... - jegyeztem meg ugyanolyan színtelen hangon, de nem pillantottam rá. - Hosszú napod volt.. - folytattam tovább. Ismertem már annyira, hogy messziről kiszúrom az ilyen jeleket. Hátborzongató, hogy a hanglejtéséből ilyen dolgokat szűrök le. - Ha most indulsz, talán még utoléred... - forgattam a poharat az ujjaim között céltalanul, mintegy pótcselekvésként. Nem akartam még az ő kárörvendését is hallani, de kétségtelen, hogy ezzel elismertem, hogy igaza van. Minő meglepetés...
A jól ismerem őt, fordítva is igaz, mert ő is eléggé ismer engem, hogy tudja, miért iszom éppen. Hosszú nap? Ugyan, hosszú év, az sokkal inkább megfelelő! Csak sajnos tényleg nem értem, miért van az, hogy betérek a törzshelyemre egy italra, és máris belébotlottam. Biztosan a sors akarata, és ha nem látnám, hogy valaki már megtette előttem, simán lekevernék neki pár istenesen nagy pofont. - Bocsáss meg, személyleírás nélkül akárkivel kezet rázhatnék, amíg valaki be nem nyögi, hogy amúgy én voltam. Szóval, elmondanád, ki volt, vagy szedjem ki belőled? - villant fel egy gonoszkás, addig ismeretlen mosoly az arcomon. Hiszen most, ha nem akarja elmondani, akkor csak megigézem, és úgy fog dalolni, ahogy addig nem is gondolta volna.Időközben megkaptam a kért whiskymet, amit azonnal meghúztam. Ó, igen... nemhiába, azért ital terén mindig is tudta, hogy mit kell kérni. - Különben is, megérdemelted, hogy valaki végre ellássa a bajodat - tettem még hozzá kárörvendően.
- Ha te mondod, feltétlenül elhiszem. - mondtam neki tűnődő arccal. Próbáltam közben felidézni, hogy nekem egykoron milyen elfoglaltságaim voltak. Mivel kerestem a kenyeremet, miután a szüleim meghaltak. Volt ott minden. Újságárulás, pincérkedés... mindig nagy borravalót kaptam, de talán ez nem is lehet véletlen, hiszen.. nem mondanám, hogy olyan rosszbőr vagyok. Annak ellenére, hogy nem szeretek tükörbe nézni. - Valaki idehívott. - jegyeztem meg halkan, és elfordítottam tekintetemet, nehogy lásson valami félelmet rajtam. Tanácstlaan voltam és féltem. Nem bíztam Christopherben. - De erről inkább nem beszélnék. - erőltettem magamra egy mosolyt szinte kínlódva.
- Pedig tényleg jó kis meló ... - kontráztam bizonygatva igazam. Hogy magamnak,vagy neki próbáltam bizonygatni? Számít ez? - Nem kell. Sőt velem sem kötelező, egyáltalán. Tudod - mutattam az egyenruhámra - a pincérsrácnak általában maximum bekiabálni illik, hogy " még egy korsó sört, de azonnal!" De van amikor csak mutogatnak... de akkor már eléggé túl jól érzett állapotukban vannak...- vettem viccesre a figurát,vagyis próbáltam, majd tétovázva álldogáltam azon tűnődve,hogy melyik illetlenebb: itt álldogálni, vagy itt hagyni és a pulthoz vánszorogni, elvégre munkában vagyok...
Nagyon nem voltam formában. Nem rémlik, mikor voltam utoljára ilyen állapotban. Talán még sose. Hogy ennyire.. Nem is tudom, milyen kedvem van. Leginkább szégyenkezem, azt hiszem. A rohadt életbe, hiszen egy egyszerű kis ribanc volt! Semmi több! Még mindig mérgelődtem. Sőt, folyamatosan, abba sem hagytam. A halántékomat kezdtem masszírozni, mert tényleg megfájdult a fejem. De hogy a lelki bajaim, vagy Jenna miatt, arról halvány lila gőzöm sincs. - Egy kicsit... - morogtam éles hangon. - Csak egy kicsit legyél már tekintettel a másikra! Nem állt szándékomban felvállalni előtte, hogy lenyomott egy nő. Ahhoz túl büszke voltam és.. Talán csak az ő szemében nem akartam meglátni azt a fajta gúnyt, amit bárki mástól elviselnék. És egyetlen szerencsém, hogy a verbéna még mindig a véremben van. Ez védett meg Katniss harapásától is, meg az igézésétől is. Jenna ellen is .. A francokat. Mióta keresek én védelmet a nők ellen?! Ez szar, úgy, ahogy van.. - Ha mindazt megkaptam volna, amit szerinted érdemlek, rég elpatkoltam volna... - forgattam a szemeimet és félig felé sandítottam. Nem akartam tovább nyúzni ezt a témát. Ennyi, vége van. Túllépek rajta.
Elmosolyodtam. Még hogy tekintettel legyek az ő nyomorára? Azt hiszem, elfelejtette, hogy amíg együtt voltunk, ő mennyi fájdalmat okozott nekem. Hányszor csalt meg? És én hányszor nem vetettem mindezt a szemére? De most más idők vannak... most már nem fogok meghunyászkodni úgy, mint régen. Az a Jenna már megszűnt létezni. - Nem értem, miért kéne tekintettel lennem rád. Azért mert... most végre neked vannak problémáid? Nem... nem fogok ilyen lenni. Már nem - ráztam meg a fejemet. Mit is mondott Lexi? Hogy ne szédüljek meg a hatalomtól. Ám ez még egyáltalán nem az. Most csak kimondom azt, amit már jó ideje ki akartam mondani. Hátrahagytam miatta mindent, ami fontos volt nekem, és miért? Hogy csak kínszenvedéseket okozzon nekem. Hogy fájjon... és hogy megtanuljam végre, nem szabad megbíznom a férfiakban. Túl a harmincon, friss vámpírként már ideje is volt. - Nem muszáj meghalnod, Kevin. Nem, és tudod miért? Mert ezt az arcot kár lenne kihagyni! - nevettem el magamat gúnyosan. Provokálom? Hát persze!
Valamiért nagyon vicces volt ez a srác. Nem tudtam, hogy a kisugárzása ad-e ekkora dobást neki, vagy csupán mert képes bármiről beszélgetni, de nagyon szimpatikusnak tűnt nekem, ahhoz képest, hogy nem vagyok barátkozós típus. De mindennel eljön az ideje, és nekem is eljött. Ideje feloldódnom pár perc erejéig. - Nem ülhetnél le hozzám egy kicsit? - kérdeztem apró nyeléssel, és a szemközti széket néztem. - Tudom, dolgoznod kell, de.. nem szeretnék egyedül lenni. - mondtam rekedt hangon.
- Nos - vakartam meg tarkóm,miközben elgondolkodtam- A főnök az árubeszállítókkal üzletel, az még eltart 10 percig, talán harminc... hogyha előkerül a Bajnokok ligája... - tekintetem gyors körbefuttattam a termen, a fél banda lelépett, a másik fele KO, de előbb szereltem fel őket italokkal,szóval legalább csendben maradnak - Azt hiszem, talán egy .. kicsit leülhetek - halvány mosollyal foglaltam helyett, talán kicsit feszengve is. Ő az első a százból,- és akkor keveset mondtam- akivel 10 percnél hosszabb kommunikációt folytatok... már mióta is? Régóta... És ez...a közvetlen közeledése számomra még idegen volt. A burkomat felszakítani nem hittem volna,hogy ilyen hamar el kell kezdenem.
Nem igaz, hogy ez a nőszemély nem bír a vérével. Sanyargat, és még a nyomoromban sem tud békén hagyni?! Hát ez remek.. Nem elég nekem a magam baja, még a kárörvendéséhez is jó képet kell vágnom. Fantasztikus. - Remélem boldog vagy... - jegyeztem meg nyersen. Nem. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy ennyire elkeseredettnek, vagy még inkább megkeseredettnek lásson. Nem érdemli meg. - Nem muszáj? - kaptam fel a fejemet, hangom cinikussá vált. Most komolyan engem akar provokálni, mikor így sem vagyok teljesen toppon? Ez így nem a legjobb párosítás szerintem. - Előnyödre válna, ha most befejeznéd.. - sziszegtem felé. Felhúzott? Hát persze, hogy fel. Nem is kérdés.. Csak rá kell nézni és látszik rajta, hogy másra nem is képes.. A poharamat szorongattam, hogy levezessem a feszültségemet, de ez vajmi kevés volt... NAgyon kevés volt..
Kezdőlap
