A kisvárosok nagy általánosságban nem tartogattak számomra izgalmakat és meglepetéseket. Az életem során mindig azokat a helyeket kerestek, amelyek történésekkel kecsegettek, ahol csak fokozódott a mulatság akkor, amikor lement a Nap. Mystic Falls távol esett ettől a kívánságomtól, bár információim szerint igencsak otthonos környék, ha az ember fia vagy lánya vámpír, esetleg egyéb természetfeletti lény. Nem csoda hát, hogy végül erre vezetett az utam, a fiatal boszorkány megbízásán kívül még egy fontos dolgot el kellett intéznem az amerikai kontinens ezen szegletében. Szívesebben lettem volna Trish nyomában, elképzeltem, hogyan kísérletezgetnék a türelmével és szinte magam előtt láttam azt az arckifejezést, amellyel akár a pokol kapujáig is örömmel elkísért volna, ám muszáj volt kissé megemberelnem magam és lenyelnem azt a vágyamat, ami a nő közelébe sodort volna. Végre nyomára bukkantam annak a régiségnek, ami hosszú ideig a családom birtokában volt annak ellenére, hogy eredendően az angol királyi házhoz tartozott: csakhogy a már régen megboldogult apám elvesztette az értékes ékszerdobozt. Hosszú kutatómunka állt mögöttem, beletellett némi időbe, míg újra fülest kaptam arról, hol lehet a dobozka, ami sokkal több mindent rejtett attól, amit ki lehetett nézni belőle. Egy apró régiségbolt a belvárosban, mesébe illőbb helyet keresve sem találhattam volna. Tipikus helyszín, benyitva az ajtót megszólalt a szélcsengő, az ódon tárgyak jellegzetes illata megcsapta az orromat, a titokzatos félhomályról nem is beszélve. Lehetetlen lett volna arra gondolni, hogy eltévedtem, ahogy mostanában volt szokás mondani, minden klappolt. - Üdv. - Hangom megtörte az üzletet belengő csendet. Megvárhattam volna, míg az eladó magától elősétál abból a zugból, ahol jelenleg tartózkodhatott, sőt, akár önállósítva magamat fel is kutathattam volna, amiért jöttem és a hónom alá csapva kisétálhattam volna, de volt bennem annyi becsület, hogy ne így tegyek.
Jól van, Mike, érezd jól magad – mondtam az öcsémnek a telefonba, miközben próbáltam egy kézzel kinyitni a zárat a bolt ajtaján. Miután nagy nehezen sikerült, lecuccoltam a hátsó irodám asztalán, és főztem magamnak egy teát. Nem volt túl pihentető az éjszakám, valami nem hagyott aludni. Éreztem, hogy ez a mai nap más lesz. Kiöntöttem a csészémbe a forró teát, és elindultam az asztalomhoz. Míg kihűl, addig átfutom a postámat. Semmi különös, csak a szokásos számlák…
Teámat kortyolgatva az ajtófélfának dőltem, és körbenéztem a bolton. Egy pillanatra elmerengtem: az a sok tárgy, ékszer, és relikviák, amik mind-mind az évek alatt hozzám kerültek. Mindnek ismerem a történetét, vagy egy kis szeletet belőle… Varázserejük már nincsen, nem is volt mindnek. Akad, amit csak a szépsége miatt szereztem meg, vagy csak úgy hozzám került, de semelyik sincs itt a véletlen miatt. Így, a félhomályban, mintha mindegyik hozzám beszélne.
Az utolsó korty teát is megittam, és visszamentem a hátsó irodába. Az asztalon egy csomagon akadt meg a szemem. Ez meg mi? Talán az előbb elkerülte a figyelmemet. Ahogy közelebbről megnézem, látom, hogy Jessica küldte New Yorkból. Kinyitom, és egy lánc csúszik ki belőle. Belenézek a borítékba, van-e hozzá levél. Igen, írt egy pár sort. „Ez a lánc összeköt minket, segít a varázsláskor az erőnket összekapcsolni.” Köszi Jessica, mindig is jó barátnő voltál – gondoltam, miközben bekapcsolom a láncot a nyakamon.
Ekkor meghallom a szélcsengőt, majd egy férfi üdvözlő hangját. Hirtelen átszaladt rajtam az érzés, amit akkor érzek, ha vámpír van a közelben. Ez nem egy egyszerű halandó ember. Megfordulok, és kilépek az irodámból. Egy kb. 180 cm magas, elegáns viseletű, kisportolt testalkatú, igen sármos fiatal férfi állt előttem, gyönyörű szemekkel, amit különösen kiemel fekete, rövid haja és a borostája. Pont az esetem, de hát vámpír! Igen, ez a kettősség már megint… Éreztem az erejét, de tudtam, hogy nem kell tőle tartanom. Valószínűleg több száz éves és bizonyára jó okkal van itt.
Üdvözlöm, miben lehetek a segítségére? – kérdeztem valódi kíváncsisággal.
A türelem nem volt az erényeim közé sorolható, akár azt is mondhattam volna, hogy teljesen kimaradt belőlem. Hozzászoktam ahhoz, hogy mindig mindent idejében megkapjak, ebbe nem fért bele a várakozás: míg mások büszkék voltak arra, hogy fát is lehetett vágni a hátukon és kivárták azt, amire méltók voltak, én szerettem elébe menni a dolgoknak. Ha valami sokáig tartott, dühös lettem. Ha valamit sokáig kellett keresnem, feszültté váltam. A jelenlegi helyzet is ez volt, csupán a külvilág miatt fogtam vissza magam és próbáltam normálisan nevelt úriemberként viselkedni: ez a hajlam akkor is bennem volt, ha a düh olyan mértékben fortyogott bennem, hogy szét tudtam volna robbanni. Angol nemesnek neveltek, nem tapintatlan, földönfutó parasztnak. Ugyanakkor a bolt némileg nyugtató hatással volt rám, túlságosan szerettem ahhoz a régi, sőt, inkább ódon, szép dolgokat, hogy egyáltalán eszembe jusson kárt tenni bennük. Egy régiségbolt a hozzám hasonló, 250 éves őskövületeknek igazi kincsesbánya volt, azzal az illúzióval kecsegtetett, hogy annyira még nem járt el felettem az idő. Végighordoztam a tekintetem a kínálaton, láttam néhány régen nyomtatott könyvet, amelyeknek az első kiadását is olvashattam, egyes tárgyak pedig akkor számítottak újnak, amikor engem már bőven réginek lehetett nevezni. De mit lehet tenni? Soha eszembe se jutott, hogy elszakítsam magam ettől a világtól, a vámpírrá válásom után pedig főleg nem. Enyém az örökkévalóság, miért adnám fel az esélyt, hogy minél többet megkaparinthassak a létezés által nyújtott élvezetekből? Élvezetekről szólva, a helyiség hátuljából előbukkan nő igencsak szép látványt nyújtott. Ki gondolta volna, hogy egy poros, amerikai kisvárosban hozzá hasonló egzotikus szépségek élnek? Nem azért utaztam át egy kontinenst, hogy nők után forgolódjak, de ami szép, arról meg kell hagyni, hogy szép. A csilingelő hangja a hab volt a tortán, ha az a fajta lettem volna, akit a nők egy pillanat alatt le tudtak volna venni a lábáról, már biztosan a padlón fetrengtem volna. - Elnézést, ha megzavartam valamiben. – A nőhöz léptem, ujjaim közé fogtam egyik kezét és régi szokás szerint apró csókot leheltem rá. Ez a gesztus ugyan kihalt a mindennapok rutinjából, ettől függetlenül én szívesen gyakoroltam. – A nevem Alexander Strutt. Némi segítségre lenne szükségem. – Rögtön megkerestem a nő tekintetét, amint elengedtem a kezét. – Ha ne tévednek, Öné az üzlet, ugye?
Meglepő volt ebben a városban ilyen udvarias köszöntésben részesülni. Tetszett, ugyanakkor bebizonyosodott, hogy a boltomban álló fiatal férfi nem is olyan fiatal. Mikor a boltomat megnyitottam, gondoltam rá, hogy egyesek majd keresik a rég elveszettnek hitt családi tárgyaikat. Éppen ezért, a boltban jelenleg csak azok a tárgyak voltak megtalálhatóak, amik már tényleg csak lakásdíszítésre alkalmasak az egyszerű földi halandó embereknek. De valószínűleg, amit ez a férfi keres, nem ezek között van. Az öltözetéből és a viselkedéséből ítélve úgy látom, hogy ő angol. Az angol családok hagyományai között igen erős bizonyos tárgyak hátrahagyása a többi generációnak. De itt nem csak a családi kötelékről van szó. Nagyon kíváncsivá tett, hogy mi ennek a vámpírnak a története. Általában olyan vámpírokkal találkoztam, akik csak céltalanul öldököltek, és mit sem törődtek a családjaik hátrahagyott ereklyéivel. De ez a férfi más volt. Magabiztos és céltudatos. Megvallom, nagyon is tetszett ez. Imádtam a régiségeket, és nagyon felvillanyoz, ha ezzel más is így van. De azt is tudtam, hogy nem fogom egyszerűen csak átadni a tárgyat, minden info nélkül. Az üzlet, az üzlet. És én minden nálam lévő tárgynak tudni akarom a történetét. Igen, enyém a bolt, a nevem Nicole Moon. – válaszoltam. Nos, kedves Alexander. Ha nem tévedek, Ön nem a lakásához keres kiegészítőket, ugyebár? Ha jól sejtem, Ön egy konkrét dolgot keres. Kérem, ne kerülgessük a forró kását, mindketten nagyon jól tudjuk, hogy milyen erőkkel bír a másik. Ne aggódjon, nem vetek be semmilyen bűbájt, ha nem érzek fenyegető veszélyt. És ha nem tévedek, Ön nem ilyen szándékkal van itt. Kérem, meséljen egy kicsit arról a dologról, amit keres. Közelebb léptem hozzá és a szemébe néztem, mutatva hogy nem félek tőle. Sőt, az igazat megvallva, vonzódtam hozzá. De van bennem tartás, nem fogok a nyakába ugrani, csak azért mert ennyire sármos. Jobban érdekelt, hogy mit is keres, és még jobban, hogy vajon miért. Az volt az érzésem, annak ellenére, hogy vámpír, mi ketten jól össze fogunk tudni dolgozni.
Nem tápláltam hiú reményeket. Sok mindennek, hatalmas dolgoknak kellett volna ahhoz történni, hogy alapvető változás álljon be a véleményemben, miszerint vannak helyek, amelyek csak porfogónak voltak jók. Erről a kisvárosról is ezt hittem és jelenleg sem gondoltam róla mást. Egy boszorkány miatt voltam átutazóban, aztán rájöttem, mennyire szerencsés, hogy éppen itt tartózkodom: egyes forrásaim szerint ez a kisváros a természetfeletti lények és tárgyak egyik legnagyobb gyűjtőhelye, ahol még a vak tyúk is talál szemet, nemhogy én. Mindemellett tudtam, hogy egy régiségkereskedőhöz került az általam hőn áhított dobozka, Mystic Falls-ban pedig ez volt az a régiségkereskedés, ami felkeltette a figyelmemet. Főleg, hogy ez volt az egyetlen. - Nagyon örülök, Miss Moon. Szólíthatom Nicole-nak? – Kérdeztem rá egyből. Mi vesz rá egy hozzá hasonló, gyönyörű nőt, hogy itt tespedjen? Bár nem úgy látszott, mintha rosszul lenne ettől a környezettől, sőt, sokkal inkább tündökölt benne. Azért sem volt időm arra, hogy a feltámadó gondolataim lekössék a figyelmemet, mert újabb meglepetéssel szolgált, kendőzetlenül az arcomba mondta, hogy pontosan tudja, mi vagyok. Nekem is volt egyfajta sejtésem, a leélt évek alatt magától értetődően megtanultam detektálni a boszorkányokat és az őket körülvevő hatalmas energiákat. Felvágták a nyelvét és ez tetszett nekem, sokkal életszerűbb volt, mint felesleges köröket róni és azon aggódni, nehogy elszóljam magam, ezzel csak plusz munkát csinálva magamnak. Szinte fellélegeztem. - Bevallom, hölgyem, meglepett. – Fejeztem ki őszinte elismerésemet. Tetszett a stílusa, az, hogy felvágták a nyelvét. – Nem gondoltam volna, hogy nyílt lapokkal szeretne játszani, de megkönnyebbültem. – Vallottam be. – Nem is tudom, mit vártam, elvégre a boszorkányok veleszületett képességgel rendelkeznek a hozzám hasonlók felismerésére. – Minden bizonnyal a sokat emlegetett természeti egyensúly megteremtése érdekében rendelkeztek ilyen kiváltságokkal. Nem is volt ezzel semmi baj. - Most, hogy így rákérdezett, valóban keresek valamit. Egyetlen dolgot, ami nagyon fontos nekem és régebben a családom tulajdonában volt. Hosszú ideje már, hogy kikerült a kezeink közül, pontosan 240 éve. – Avattam be az apró titokba. – Úgyhogy nem, nem lakásdekorációkat keresek, hanem azt az apró ékszerdobozt, amire igazán szükségem lenne. – És nem csak a szentimentális értéke miatt, az a tárgy varázserővel bírt, olyannal, ami most feltétlenül muszáj volt birtokolnom. – Tart hasonlót a boltjában vagy éppen raktáron?
Nos, Mister. Nem tudom, hogy kikkel találkozott eddig az én fajtámból, de egyet mindenképpen tudnia kell rólam. – feleltem, miközben leültem az asztalomhoz egy székre, érzékeltetve, hogy egy hosszabb beszélgetésre készülök. Ez persze nem feltétlen azt jelenti, hogy majd én beszélek hosszan, inkább azt szerettem volna, ha ez a jóképű idegen megosztja velem egy titkát.
Nem tudtam, hogyan fog reagálni erre, hiszen a vámpírok kiszámíthatatlanok, de fel vagyok készülve a kiszámíthatatlan vámpírokra. Mindemellett nagyon is reméltem, hogy egy hagyománytisztelő régimódi vágású angol úriember nem megy át „modern mindenkitszéttépek” vámpírba, nem, nem ezt néztem ki belőle. Úgy gondolom, igenis nagyon megfontolt, eszes férfivel állok szemben. De azt is tudtam, hogy épp ezek miatt nem fog egyből mindent elmesélni nekem, hiszen először bíznia kell bennem, hogy a titkát nem használom fel ellene. De úgy gondoltam, ha látja, hogy én természetes vagyok, és nincs bennem hátsó szándék, meg fog nyílni előttem.
Ebben a kisvárosban szinte sosem történik semmi, és engem nagyon is vonz a kaland, és a rejtély. Emellett egy ilyen erős vámpír bizalma csak jól jöhet még a jövőben.
Nem szeretem a felesleges beszédet, ahogyan ezt már meg is tapasztalhatta és az őszinteség nálam alapvető, még akkor is, ha kellemetlen. Vannak róla sejtéseim, hogy mit is keres, de kérem, meséljen nekem erről az ékszerdobozról egy kicsit többet. Tudja, én igazán szeretem a régiségeket, és szeretem tudni a történetüket. Persze, teljes mértékben megértem, ha bizalmatlan velem, hiszen most találkoztunk először, én egy idegen vagyok az Ön számára. De bízom benne, hogy a beszélgetésünk során be fogja látni, hogy semmilyen hátsó szándékom sincsen, és hogy egymás segítségére lehetünk. Fel tudom ismerni azokat az embereket, akiknek érdemes elnyerni a bizalmukat, és Ön Alexander, egy ilyen ember. Tehát, mit lehet tudni arról a családi ereklyéről?
Végigmértem a nőt. Magabiztos volt, sugárzott belőle az intelligencia és az a fajta erő, amit ha egy nő viselt, egyszerre lehetett vonzó és taszító is. Neki kifejezetten jól állt a magabiztosság és az, hogy valószínűleg úgy érezte: nyerő kártya van a kezében. Ha nem lett volna ellenemre az ilyesmi, akkor én is bevallottam volna ezt a tényt, hiszen nélküle sokkal tovább tartana a kutatásom. Megtehetném, hogy megtekergetem a kecses nyakát és így eltüntetve az útból tisztává varázsolom a terepet, feldúlom a boltot és talán megtalálom, amit keresek, de mi értelme lett volna? Nem voltam barbár, legalábbis próbáltam magam távol tartani a hatalmas vérengzésektől, ha nem volt muszáj letépni a tárgyalópartnerem végtagjait. Miféle szörnyeteg lennék, ha egy ilyen gyönyörű nőt megfosztanék az életétől? - Nincs túl sok pozitív tapasztalatom a boszorkányokkal. A legtöbbjük menekül előlem vagy gyűlöl. Remélem, Ön egyik csoportba sem fog tartozni. – Az íróasztala mögé sétált, követtem és leültem a vele szembeni székre. Kigomboltam a zakómat, kényelmesen hátradőltem és elmosolyodtam. Az emberi lét tipikussága, természetesen információt szeretett volna. Kíváncsi volt. Ne hibáztattam, én is az lettem volna a helyében, ha egy idegen egyszer csak besétálna az üzletembe és konkrét kívánságokat állítana elém. - Teljesen jogos, amit kér tőlem. Meg is lepődtem volna, hogyha szó nélkül vigyázzba állt volna csak azért, mert megjelentem. – Hogyan is várhattam volna el tőle, hogy segítsen, ha semmit nem tud arról, amit keresek? Biztos voltam abban, hogy itt találom a dobozkát, a forrásaim nem okozhattak csalódást és túlságosan régóta kerestem ahhoz, hogy ismét zsákutcába jussak. – Egy fa dobozt keresek, amely faragott, aranyozott lábakon áll és az oldalát szintén aranyberakásos virágminta díszíti. Úgy lehet kinyitni, ha a tetején lévő pecsétnyomót kissé elmozdítja. – Nem volt szokványos tárgy, könnyedén rájöhet a leírás alapján arra, hogy nála van-e vagy sem. – Örülnénk, ha meg tudnánk egyezni, Nicole. Kérjen tőlem, amit csak szeretne. Ha átadja nekem a dobozt, megpróbálom teljesíteni a kívánságait.
Kezdőlap
