David

Mostanában rengeteget éjszakáztam. Jól akartam magam érezni, de valami még is visszatartott engem. De az érzéseim azt mondták, hogy ma menjek az éjszakába és valami történni fog. Ez amolyan vámpír megérzés mondhatni. Ennyi év után ez érthető is. Képes voltam otthon órákat a tükör előtt eltölteni. Nőből vagyok, nem tudom, mit csodálkoznak mások. Káprázatosan, gyönyörűen akartam kinézni most is, mint mindig. Túl kihívóan öltöztem most is fel, mutattam is magamból, de közben takart is valami. Fogtam magam és pillanatok alatt a Grillben találtam magamat. Kocsival mentem, mert hidegben nem akartam gyalogolni. Amikor beléptem a Grill-be még nem tudtam mi vár rám éjszaka. De reméltem a legjobbakat. Jó érzés fogott el, amikor betoppantam. Hirtelen majdnem minden szem rám tapadt. A pult felé vettem az irányt. Nem volt kedvem leülni egy asztalhoz sem, legalábbis egyelőre még nem. Egyelőre csak egy könnyed piát kértem ki magamnak. Egy férfi ült pár centire tőlem. Nem láttam még eddig őt, de valószínűleg csak túl elfoglalt voltam, hogy érdekeljenek mások. Megesik ez velem olykor. Szemezni kezdtem a férfival, majd felemeltem a poharam és rámosolyogtam bájosan, ahogyan szoktam. Nem telt el sok idő és már mellettem is termett.

-Lindy ne provokálj engem, tudod erősebb vagyok nálad és idősebb.-Mondtam mérgesen, bár
nem volt annyira igaz, mert nem ittam ember vért, nem volt rá szükségem.
-Gratulálok-kezdtem el tapsolni flegmán.
Most kitéptem volna nyelvét azonnal, de én nem vagyok ilyen, és tudom, hogy most csak Daviddel
való elvállásom okozza ezt.
-Öntelt szuka vagy nem más!-Vágta a fejéhez a szavaimat.
Láttam, hogy mindenki nézz minket és a csapos srác felénk tart
"Kinn intézzétek el!"Mondta a srác.

Egy, kettő.... Azért jöttem, hogy kibéküljünk. Három, négy..... Kedves leszek! Kedves leszek! Kedves leszek! Öt hat.... Nem tépem le a fejét. Türelem! Hét, nyolc.... Nem bírom!
- Lehet, hogy idősebb vagy, de amíg nem iszol embervért alul maradsz velem szemben! - nevettem fel gunyorosan. - Egyébként nem én kezdtem. Alapból te kezdtél el Velencéről meg az étkezési szokásokról prédikálni megint. - sziszegtem idegesen.
Én megpróbáltam. Megpróbáltam emberien, ingerültség nélkül, moderált ember módjára viselkedni, de mint máskor is, vagy a legjobbat, vagy a legrosszabbat hozza ki belőlem. Hát az utóbbit sikeresen megtette. Pedig én próbálkoztam háttérbe szorítani a mérgem, csalódottságom és sértettségem, de egyébként is egy labilis személyiség vagyok, határozatlan, ingadozó érzelmekkel. És azzal, hogy kötekedk nem segít a helyzetemen.
- Ejnye, Hilly. Ez nem egy hölgyhöz való viselkedés. - dolgáltam meg gúnyosan. A veszekedés egy kicsit hangosabb hangvételbe ment át, mint hittem. A pultos fiú burkoltan kitessékelt a kocsmából. - Hilly, drágám meg kellene tanulnod, hogyan kell viselkedni egy olyan helyen, ahol mások is vannak. Valamint, hogy nem csak te létezel a világon és nem vagy olyan tökéletes, mint hiszed! - jegyeztem meg hangosan, kifele menet, hogy a kocsmában lézengők is jól hallják. Ennyit a békekötésről.

Miután Tatia elnézést kért és magamra hagyott, azzal a nevetséges kifogással, miszerint beszélnie kell valakivel, aki épp ebben a percben lépett be a Grillbe, visszafordultam az italom felé. Különösebben nem érdekelt ez az egész, de tény, hogy engem nem szoktak csak úgy otthagyni. Nem voltam én hozzászoktatva az ilyesmikhez. És ezt még egy nyavajás ősi vámpírnak sem nézem el, vagyis most igen, hiszen ha az érem másik oldalát nézzük, nem is olyan rossz, hogy lelécelt. Legalább nem szedte ki belőlem a titkomat - mármint ígézettel, hisz máskülönben semmi esélye nem lett volna. Az italom fele fordultam és egy jó nagyot húztam belőle. Még kémleltem egy ideig a pult mögötti kínálatot, csak mert az volt előttem, egészen addig, míg meg nem akadt a tekintetem egy igen szemrevalóan csinos lányon.. és naná, hogy vámpír volt. Ez az én szerencsém.. a város összes csinos vámpírnőjébe belebotlok. Ez vagy azért van, mert peches vagyok, vagy mert nem élnek halandó nőnemű lények Mystic Fallsban. Nagyon remélem, hogy az előbbi.. ennyira azért nem lehet durva itt a helyzet.. Éppen elkaptam a lány tekintetét, ami hihetetlenül ígéző volt. Néhány percnyi szemezés után felém emelte a poharát és rám mosolygott.. Na ennyi elég is volt nekem, hogy a vadászösztöneim átvegyék felettem az irányítást. De aztán mégsem közelítettem a lány fele, mivel a Grill ajtaja hirtelen ismét kinyílt és nem más lépett be rajta, mint az őskori jópajtásom, Warren. A csajszi helyett inkább neki intettem, hogy jöjjön ide hozzám.

Tatia

- Az is lehet, hogy nem a hasonmások vannak hatással rám, hanem pont fordítva. Én a hasonmásokra - jegyeztem meg csendesen kortyolva egyet, és ahogy Tatia mellém ült, kissé arrébb szlalomoztam a székkel. Na nem, nem fogja velem újra eljátszani a kézsimogatós-jajdehiányzolszeretlekNik játékát.
- Kihasználtalak? Tévedsz - morrantam oda. - Ha van valaki, akit ezer éven át szerettem múlhatatlanul, az te vagy. Neked kellene ezt a legjobban tudnod. És nem, nem óhajtok a fejedhez vágni semmit. Egyszerűen nincs értelme. Túl sok már ez az egész... a sebek, amiket kaptunk. A világtól, egymástól... túl sok - motyogtam, két kezembe hajtva a fejemet. Tessék, már megint kihozta belőlem a pia a ritka őszinte Niket. Ennél már csak az nagyobb baj, hogy ilyenkor sosem tudom befogni a pofámat. Ahelyett, hogy morcosan néznék, vagy bölcsen hümmögnék, kiadom a lelkem legféltettebb titkait.

Klaus

- Talán. - Hümmögtem a hasonmás-dologra. - A génjeikben lenne, hogy vonzódjanak hozzád? Elképzelhető, elvégre belőlem kiindulva.. - Nem folytattam, mert úgyis tudta, hogy miről beszélek, de a felvetés eléggé érdekes volt. Ki tudja, nem szoktam ilyen dolgokkal foglalkozni.
Felhúztam a szemöldökömet, amikor arrébb csusszant a mellé érkezésem hatására, aztán aprót nevettem. Oké, nekem tökmindegy, ha ő így jobban érzi magát.
Akkor viszont már nem nevettem, ahogy elmondta, mennyire szeretett. A múltkor is így kezdődött... nem akarom ezt átélni megint, de úgy tűnik, hogy mostanában egymás társaságában képtelenek vagyunk a teljes rosszra. Egy kis ideig igen, aztán mégis fordul a kocka. Vagy lehet, hogy annyi a titok nyitja, hogy nem kellene úgy beszélgetnünk, hogy közben alkohollal töltött pohár van előttünk az asztalon.
- Nem az elmúlt ezer évről beszéltem, hanem a mostani helyzetről. - Mondtam. - Soha nem hiszel nekem... amikor elmondtam, hogy mit érzek irántad még mindig csak egy kis ideig hitted el, utána elkezdtél kételkedni benne, mert örültem annak a személynek, aki segített túlélni ezer évvel ezelőtt. De ez még nem változtat semmin. - Néztem rá. - Nem akartalak megbántani, oké? Az csak úgy jött. Tudod milyen vagyok és tudod, hogy nehezen viselem el a gyengeséget... de muszáj lesz megszoknom, mert a közeledben nem tudok olyan lenni, amilyennek lennem kellene. - Sóhajtottam egyet és összepréseltem az ajkaimat. - Biztos itt akarunk ilyesmiről beszélgetni? - Kérdeztem halkan, mivel eléggé érdekesen éreztem magam, hogy sok szórakozó ember társaságában motyogok ezekről a dolgokról. Sokkal szívesebben lettem volna egy olyan helyen, ahol csak mi halljuk ezeket.

Csendben hallgattam Tatia szavait, csak szótlanul ittam közben, majd úgy néztem rá, mintha nem tudnám eldönteni, mit is tegyek vele jelenleg.
- Nem akartál megbántani, mégis sikerült. Egyébként, csodálkozol, hogy így reagáltam? Tekintve, hogy annak idején Oliver és te... nos, elég közel kerültetek egymáshoz, miután én kiestem a képből - morogtam. Azt már nem tettem hozzá, hogy pláne úgy, hogy ismerve Tatia vérmérsékletét, hogy rámászik mindenkire, aki kicsit is szimpatikus neki, vagy akitől remél valamit. Katherine is nyilván tőle örökölte ezt....
- Csak áruld el nekem, hogy meddig terjedt köztetek a viszontlátás öröme? - érdeklődtem olyan hangon, mintha a legkevésbé sem érdekelne. Azt viszont már most tudtam, hogy ha tovább, mint egy egyszerű örömteli ölelés, a kínok kínja között fogom Olivert visszajuttatni a pokolba, ahonnan előmászott.
- Azt sem értem, miért kell neki egyáltalán itt lennie! - vágtam egy hatalmasat az asztalra, úgy, hogy megugrott rajta az üveg. - Miért? Én magam tettem el láb alól! Azt a harapást nem élheti túl senki! És senki sem ugrálhat vissza az életbe amikor ő akar! Az ilyennek mindig következményei vannak, ezt már megtanultam az anyámtól - dühöngtem, majd a szemem sarkából Tatiára néztem.
- Na és mégis hová mennénk? Valami csendes helyre, ahol elmondod, mennyire szeretsz, hogy aztán egy-két óra, vagy néhány nap múlva ismét az ellenkezőjét bizonyítsd?

- Oliverrel sohasem volt olyan a viszonyunk, amilyennek te gondolod. - Mondtam. Tényleg így volt, mindössze a halála előtt feküdtem le vele, előtte egyszer sem. De hát na, akkor nem hittem, hogy még egyszer visszaszambázik a Pokolból a földi életbe. Én is eléggé meglepődtem, amikor megláttam őt a nappalimban ácsorogni, amiért Curtis még mindig tartozik nekem egy magyarázattal. Úgy nézek ki, mint egy szállodaigazgató vagy egy karitatív eszmékkel felruházott kislány, aki embereket fogad be? Nagyon nem hinném.
- Ezt nem hiszem el. - Nagy levegőt vettem, aztán kifújtam azt és kínomban elnevettem magam, valamint a fejemet csóváltam. - Rájöhetnél már, hogy nem tenném ezt, ha nem... - Megakadt bennem a szó, de ha már elkezdtem, akkor ki kell mondanom. - Ha nem félnék. - Nyögtem ki nagy nehezen és inkább az asztallapot bámultam és ittam egy újabb kortyot az italomból. Így talán elviselhetőbb lesz.
Pár másodpercig hallgattam, aztán újra szólásra nyitottam a számat. - Ez lenne az, amit nem itt szeretnék veled megbeszélni... - Elhúztam a számat. - És egyáltalán mit számít neked, hogy mit csináltam Oliverrel? Te inkább foglalkozz a drága kis hasonmásommal. - Megvontam a vállamat és nagyon kicsi választott el attól, hogy felpattanjak az asztaltól és itt hagyjam. Könnyebb lett volna... mégsem tettem.

Gúnyos kétkedéssel húztam el a számat az Oliverre való célzás nyomán. Na ja, higgyem el, hogy visszafogták magukat, és amolyan mester meg tanítványa kapcsolatban álltak egymással? Oliver nem hagyna ki egy alkalmat sem, és tudtommal Tatia sem az az önuralommal megáldott típus.
Nem szóltam egy szót sem, egyszerűen és simán most vettem elő az eszköztáramból a bölcsnek, és felsőbbrendűnek hitt hallgatást. Mondjon Tatia amit csak akar, nem érdekel. Tudom, hogy hazudik, és senki nem fog meggyőzni az ellenkezőjéről.
Csak arra kaptam fel a fejem, meglehetősen meglepetten, mikor azt mondta, hogy fél... és erre már a hangom is megérkezett, feledve az előbb még méltóságteljesnek szánt hallgatást.
- Mi a fenétől féltél? - meregettem a szemeimet értetlenül, még a karjaimat is széttártam hozzá. - Ez most valami új. Meglepő. Bocs, de nem fogom kihagyni, hogy vámpírberkekben ne terjesszem, még akkor is, ha kissé lerombolom vele a renomédat - vetettem oda foghegyről, de a következő pillanatban a karom szinte önmagától mozdult, úgy nyúltam utána mikor láttam, hogy felugrani készül mellőlem.
- Várj! - mondtam, majd enyhítettem a parancsoló hangnemen. - Ne menj. Kérlek, maradj - húztam közelebb, és csak akkor engedtem el, mikor már biztos voltam benne, hogy feladta a terveit, miszerint faképnél hagy engem. - Mondd el nekem... mitől féltél? - kérdeztem már normális hangnemben. Sőt, esküszöm az égre, még némi együttérzés is keveredett bele.

Felhorkantam szavai hallatán. Tessék, erre jók az érzelmek, semmi másra. Mire megyek velük? Semmire... úgysem hisz nekem senki, csak gyengébb leszek tőlük és még az életem is rosszra fordul tőlük. Gratulálok, ebben rejlik a "Légy emberibb" című tanok lényege. És utána még Klaus is csodálkozik, hogy megelégeltem ezt és kidobtam a házamból? Mintha ő különb lenne.
Nekikészültem annak, hogy faképnél hagyom és csináljon azt amit akar, de mivel megragadta a karomat, ezért maradtam. Nem akartam nekiugrani és ütlegelni kezdeni, szóval egy apró sóhajt eresztettem el, amikor elengedett. Nem akartam válaszolni... minek? Süt róla, hogy egyetlenegy szavamat sem hiszi el, úgyhogy minek csináljak csak úgy hülyét magamból?
- Hogy mitől félek? - Horkantam fel a fejemet csóválva. Mégis ki fog jönni belőlem... jaj ne! - Tőled. - Néztem a szemeibe komolyan. - Ne arra gondolj, hogy félek, hogy megölnél vagy fizikailag bántanál... nem, nem erről van szó. - Néhányszor már megmutattam, hogy szívesen kiállok ellene ilyen téren is, de most nem ez volt a probléma. - Nagyon jó, hogy múltkor bevallottuk az érzéseinket és a többi, de félek, hogyha ismét teljesen engedek ezeknek, akkor az nagyon fájni fog. Gondolj csak bele... - Nyeltem egyet. - Emberkorunkban idő előtt kellett elszakadnunk egymástól, mert mindketten meghaltunk, pár hónappal ezelőtt pedig te vetettél véget annak, ami ismét elkezdődhetett volna közöttünk. És még csodálod, hogy így viselkedek veled? - Kérdeztem úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb kérdése. - Igazából az általad okozott fájdalomtól félek, Nik... Ennyi az egész. És nyugodtan elkezdhetsz nevetni vagy kételkedni a szavaimban, a te döntésed. De én tudom, hogy mi az igazság és hogy én mit érzek. - Fejeztem be a mondandómat és lehajtottam a fejemet, hogy a térdeimet bámuljam.

Ébresztő, méghozzá kőkemény. Ez volt Tatia szavainak a hatása. Az átlagembernek ehhez egy jó erős kávé kell, nekem néhány őszinte mondat. És a legszarabb, hogy jogos volt. Minden szava mögött igazság lapult, ezt el kell ismernem. Ilyenkor két dolgot tehetek. Vagy szétverem a világot, és kiirtom a velem egy légtérben tartózkodókat dühömben, vagy magamba szállok, és elgondolkozom. Bárki más ül velem szemben, biztos, hogy az egyes számú verziónak lehetne kéretlen szemtanúja. De Tatia... vele más. Vele még azt is megteszem, amit mással nem. Vele tudok őszinte lenni. Megérdemli vagy sem, az már másik kérdés. Az ő szemszögéből nézve talán én sem érdemelném.
- Igazad van - bólintottam némi hezitálás után. - Tudod, néha úgy érzem, a legnagyobb áldozatai az ezer évvel ezelőtti történéseknek mi voltunk. Te, és én. A többi... Oliver, a testvéreim...csak amolyan járulékos kár - néztem az italomat elgondolkozva, majd teletöltöttem a poharamat, ezúttal nem hagytam ki Tatia poharát sem.
- Viszont te már ugyanannyi fájdalmat okoztál nekem, mint én neked. Jól mondtad, újra 1-1 az állás. Nem tudom, hányadán állunk, nem tudom, van-e értelme ennek az egésznek. Csak azt tudom, hogy te vagy az egyetlen olyan lény a földön, akivel önmagam lehetek. Nem Klaus, a hibrid... hanem Niklaus. És te nyilván érted, és érzed a különbséget - fordultam aztán kissé oldalra, hogy belenézzek Tatia szemébe. És a következő pillanatban máris az ajkára tapadtam, szomjasan, vágyakozva, még mielőtt akár csak megmoccanhatott, vagy tiltakozhatott volna.

- Járulékos károk... - Suttogtam magam elé, de előtte még keserűen felnevettem. Na igen, tény, hogy Oliverrel és Klaus testvérével is eléggé szépen kicseszett ez a vámpírrá válás, de talán tényleg mi veszítettük a legtöbbet. A gyermekünket, az életünket, a szerelmünket... egymást. Annyiszor átrágtam már ezt a dolgot magamban, hogy megszámolni is képtelenség lenne és nem akartam még egyszer lefuttatni az agyamban, mert attól úgysem lesz jobb.
- Furcsa, hogy míg csak egymással tudunk emberiek lenni, addig ugyanúgy a legnagyobb fájdalmakat is mi okozzuk a másiknak. - Alig mondtam ki a szavakat azt vettem észre, hogy az ajkai az enyéimre tapadnak és bár eléggé meglepődtem, mégsem voltam rest viszonozni a csókját. Egyik kezemmel a hajába túrtam és ugyanolyan szenvedéllyel, mégis lágyan csókoltam őt. Úgy, ahogy soha senki mást, ahogy csak őt szoktam.
Pár másodperc vagy éppen perc múlva mégis elszakadtam tőle. Szaporábban vettem a levegőt és most jutottak el igazán a szavai az agyamig. Hogy érzem a különbséget Klaus a hibrid, valamint Nik között. Mert én tudtam, hogy milyen ő valójában... jobban tudtam, mint akárki más.
Kissé tétován néztem a szemeibe, mert nem tudtam mit mondani... nem jöttek szavak a számra.

Arra vártam, hogy Tatia majd eltaszít, lekever egy isteneset, aztán úgy távozik a Grillből, hogy az ajtón nem marad, csak egy Tatia formájú lyuk... de nem ez történt. Megéreztem kezét a hajamban, a tarkómon, és viszonozta a csókomat boldogan, önfeledten, mámorosan.
Piros,villogó szikrák ugráltak a szemem előtt, mikor elszakadt tőlem, és tétován, levegő után kapkodva néztem rá.
- Talán... - köszörültem meg a torkomat - talán azért szeretjük egymást ilyen fájdalmasan, mert a mondás szerint a szeretetet meg gyűlöletet hajszál választja el, blablaba... - vontam vállat, majd mosolyogva megfogtam Tatia kezét.
- Kívánlak - mondtam neki őszintén. - És fura, hogy most nem a nadrágomban érzem ezt. Vagyis hát... ott is - vigyorogtam aprót, majd tenyerét a mellkasomra húztam. - De sokkal jobban kívánlak itt. Egyszerűen csak nézni téged... veled lenni, beszélgetni, úgy ahogyan egykoron tettük, abban az apró, nevenincs faluban, a kunyhód mélyén - simítottam meg az arcát kedvesen. Most valahogy meg tudtam volna érteni, hogy bambán néz rám. A közelében mindig úgy viselkedtem, mint egy skizofrén.

Szavai megmosolyogtattak, mégis furcsa volt a helyzet. Éppen ez az amitől minden egyes másodpercben tartok: egy ideig kedvesek vagyunk egymással, a másik pillanatban pedig ott szúrunk kést a másikba, ahol érjük. Túlságosan bonyolult ez, miért nem lehet egyszerű a dolog? Nem érdemeljük meg?
- Talán. - Bólintottam egy apró, halvány mosoly kíséretében és amikor a mellkasára húzta a tenyeremet sóhajtottam egyet. Istenem... ezekért a pillanatokért éri meg ez az egész. - Tudod mit? Akkor csináljuk ezt... mint régen. Nem lehet ugyanolyan, de megpróbálhatjuk. - Néztem a szemeibe reménykedve.

- Rendben, próbáljuk meg - mosolyogtam, és felrémlett emlékeimben egy szőke, nyurga fiú, aki életében először tapasztalta meg a szerelmet, és egy nő feltétlen odaadását. Egy fiú, aki fekszik egy apró kunyhó padlóján, egy puha medvebőrön, egy fiú, aki eddig még sosem ismert nőt, csak vágyta, és most megkapta. Egy fiú, aki féltőn átkarolja a lányt, akitől ezt a boldogságot kapta, és úgy szorítja magához, mint a legnagyobb, oly keresett, és végre megtalált kincset a világon.
- De van egy feltételem - mondtam komolyan. - Méghozzá at, hogy megígéred, hogy az Alapítók báljára én kísérhetlek el - billentettem félre a fejem, majd lehúztam az italom maradékát. - Nos... hozzád, vagy hozzám? Talán nálam jobb lenne... nálad elég sűrű manapság a forgalom.

Valamiféle hatalmas boldogság járt át, amikor beleegyezett abba, hogy megpróbáljuk az ajánlatát. Talán ezzel elérhetünk olyasmit, amit eddig még nem...amit ezer éve nem. Mert ez a helyzet olyan volt, mint amikor egy ember meglát maga előtt egy hatalmas kőfalat és nem tudja, hogyan jusson át annak a másik oldalára.
A későbbi szavain kissé megdöbbentem, de nem tétováztam, rögtön rábólintottam. - Szívesen elmegyek veled az Alapítók Báljára. Éppen egy éve lesz, hogy a város levegőjét rontom, úgyhogy ezt meg kell ünnepelni. - Kacsintottam rá, aztán én is megittam az italomat. Szóval Klaus lesz a kísérőm. z is újdonság lesz. - És inkább menjünk hozzád, mert nemsokára már napi díjat kellesz felszámolnom a szállásért, amit osztogatok. - Megforgattam a szemeimet és magamra kaptam a bórdzsekimet. - Indulhatunk?

Jókedvű lettem, és vidám, mikor belegyezett, hogy velem jön. És ezt most nem árnyékolta be semmi. Egy gondolat, egy rossz érzés sem. Tökéletes lesz. Egyszerűen csak ő, meg én.
- Igen, indulhatunk - dobtam pénzt az asztalra, majd én is felvettem a kabátomat, aztán teljes természetességgel nyújtottam a kezem Tatia felé, mint akik világ életükben így jártak mindenhová.

(Mikaelson villa, Klaus szobája)

/Grill/
Dolgom végeztével úgy döntöttem, beülök a Grillbe egy italra. Na nem annyira, mint tegnap, mert azt hiszem, nem mostanság szeretnék annyit inni, de azért egy whisky nem különösebben árthat meg, nem igaz? Főleg, hogy végignézve az itt lévőkön, nem egyből nagyon finom vacsora lehetne. Vagy reggeli?
Mindegy is, legelőször a bárpulthoz sétáltam, és kértem egy pohárral, hogy aztán tovább folytathassam a nézelődést.

/Kávézó/

A kávézóból ide rohantam, hogy találkozzak az öcsémmel. Amikor be értem meg is láttam a pultnál és oda mentem, majd én is kértem egy pohár italt.
- Szia testvér mi járatban? - Régen beszélgettem már Kollal, szóval nem tudom mennyire beszélhetek vele bizalmas információkról, de ezt majd idővel megállapítom.
- Téged is látlak majd az alapítok bálján? - Vettem egy kis mosolyt az arcomra és vártam, hogy beinduljon köztünk a beszélgetés.

Nagyban figyeltem az emberek tevékenykedését, amikor is egy régi, ismerős hang ütötte meg a fülemet. Létezik az, hogy csak arra kell gondolnom, hogy szükségem van rá, és itt terem? Persze, azt biztos nem árulom el neki, hogy az előző estét az exmenyasszonya társaságában töltöttem, és... Hm, még belegondolni is kellemes.
- Rég láttalak, bátyám - jegyeztem meg, miközben teljesen felé fordultam. Nem fedeztem fel rajta változást, ami nem is csoda, elvégre mit változna pont most? - Azt én is kérdezhetném, hogy mi járatban vagy. Kérdésedre válaszolva igen, tiszteletemet teszem az alapítók bálján. Elvégre, mi vagyunk az igazi alapítók, nem? - kérdeztem egy vigyor kíséretében. Na igen... Sajnos ezt azonban nem hangsúlyozhatjuk, mert jelen állás szerint az emberek szemében idegenek vagyunk.

/ Severus lakása /

Csak besétáltam mintha én lennék itt a mindennap látott vendég. Az igazság azonban az volt, hogy nem fordultam meg itt minden nap, nem bizony.. otthon szerettem lógni, már ha lehet otthonnak nevezni egy porosodó hotelszobát. Én nem fogok takarítani, megteszik helyettem azok a formás nők.
Láttam egy férfit, aki intett nekem és úgy tűnt, hogy ismer. Felvontam a szemöldökömet, de közben rántottam egyet a vállamon és úgy döntöttem, odamegyek hozzá. - Ismerlek? - kérdeztem tőle mogorván.

Warren meg is látott, sőt mi több, legnagyobb ámulatomra még meg is kérdezte, hogy ismerem-e őt.
- Bolond vagy, vagy csak megártott az alkohol? - viccelődtem, majd döbbenten vettem észre, hogy nem oldódott fel a hangulat kettőnk között. Sőt, mi több elég mogorván viselkedett.
- Na jó, itt valami nem okés - szűrtem le az egyértelmű következtetéseket. - Ki vagy te? - kédeztem rá kerek perec, komolyan nézve rá.

Kérdésemre felelt és valami furcsát láttam rajta. Lehet, hogy már megint akar tőlem valamit, vagy nem tudom mi az, de látni rajta, hogy nem olyan, mint amikor megvan nyugodva.
-Persze mi vagyunk, de ez még nem jelenti azt, hogy biztosan eljössz. - Nem akartam neki elmesélni, ami Katnissékkel történt, mert ő nálam sokkal lazább és csak nevetne az egészen nem venné komolyan. Szóval inkább ezt most nem mondom el neki talán, ha úgy alakul ez a nap, akkor talán.

- De, szerintem ez pontosan azt jelenti, hogy muszáj ott rontanom a levegőt. A mai emberek különben sem tudják, mit jelent egy igazi bál, szóval valakinek meg kell mutatnia, és ki lenne alkalmasabb minálunk? - kérdeztem vissza. Valami furcsa volt benne... Nos, az igazat megvallva nem igazán érdekelt, amíg engem nem érint valamilyen szinten a dolog. Minek? A bátyáim megvannak a maguk problémáival, ahogy én is a sajátjaimmal, és általában nem kérek segítséget... Vagyis, de. Csak egy kicsit köntörfalazva. - Vannak páran, akik el akarnak tenni láb alól, és legalább az ő szórakoztatásukra illedelmes lenne megjelennem - kezdtem bele, kihagyva, hogy az a valaki nem más, mint a tulajdon anyánk. Úgysem hinne nekem. - Viszont van egy igézés, ami fontos, hogy ne szűnjön meg. Egy hatalmas boszorkány kért meg rá, akinek nem akarom elveszíteni a támogatását. Megtennéd, hogy ránézel arra a bizonyos vámpírra, akit meg kellett igézned? - kérdeztem rá kerek-perec. Nos, az igazságot csak egy kicsit ferdítettem el, amikor kihagytam a gyilkos kilétét, de igazából azt is ki tudnám magyarázni, mert annyi ellenségem van, mint ide a hold. Elijaht ismerve pedig számíthatok a segítségére. Mikre nem jók azok az erkölcsök... Persze ő nem szereti, hogy én azok nélkül élek.

-Hogy mi? Én? - Nem értettem semmit, vagy elfelejtettem már a dolgot, vagy rosszul mondta azt az igézned dolgot..
- Ki igézett meg kit és mikor? - Tettem fel neki kapkodva a kérdést. Ha én vagyok az, akkor nem is értem mért tehettem és hogy fordulhatott ez velem elő.. én erkölcsös vagyok és most már szeretnék az is maradni ha nem rég félre léptem..