Oké, ez a srác vagy nem normális vagy már túl sokat ivott és képzeleg. Eléggé furcsán néztem rá, hiszen ha ez egy egyszerű fejfájás akkor nem beszélne. Vagy tényleg nem normális? Oké. Ebben a városban sok furcsaság van az már biztos és ezt meg is tapasztaltam egészen rövid idő alatt, de ezt nem értettem.
- Jól vagy? - Egy ideig haboztam, majd végül a vállára tettem a kezemet. Nem tudom mi zajlik le most a fejében vagy akárhol, de nem lehet túl kellemes.

Szerencsére megbízott bennem és elmondta, hogy ő egy boszorkány. Nem nagyon lepett meg, hogy ő is rendelkezik természetfeletti erővel, mert ebben a városban szinte már mindenki..
- Hát az szép. Szeretem a boszorkány lányokat. - Mosolyogtam felé és gondolkozni kezdtem mit is mondjak neki erről a dologról.
- Hát tudod sok ebben a városban a természetfeletti és van is pár olyan ismerősöm, szóval így tudok ezekről a dolgokról.

Meglepetten vontam fel a szemöldökömet reakcióján. Semmi rossz tapasztalat, azt hiszem, megkönnyebbültem.
- Valóban? - néztem rá kihívóan. Nem tudom mit lehet bennünk annyira szeretni, persze az örök fiatalság dolog jól jött. Szerettem a külsőmet.
- Á, így minden érthető... Azért meg kell mondanom, örülök, hogy tudsz róla... - mosolyodtam el én is újra.

-Nem igazán- Mondtam neki és a fejemet dörzsölgettem.
-Oké, nem tudom mennyire fogsz örültnek tartani, de lássuk-Fordultam vele szembe.
-Vadász vagyok, még hozzá nem szarvasokra lövő hanem...-Kezdtem bele, de le halkultam.
-Vérfarkasokra, vámpírokra, démonokra és egyéb elcseszett lényekre.-Suttogtam.
-Ha ez még nem elég kiskorom óta látom a szellemeket. És most tele van velük a hely és beszélnek... egyszerre.-
Na gondoltam, most jön a na te hülye vagy csá, nem is csodálkoztam volna.

Csak elmosolyodtam mikor kifejtette, hogy mikre is vadászik. Valószínűleg eszembe se jutott volna a szarvasokra gondolni, de aranyos volt ahogy megmagyarázta.
- Nyugi, egyáltalán nem nézlek hülyének. - Nyugtattam meg továbbra is mosolyogva. - Ennek az oka leginkább az, hogy én meg boszorkány vagyok. - Azt hiszem valamiféle sugallatot kapok afelől, hogy nem szabad Dean-nel kezdenem. Hiszen már a második vadásszal futok össze.
- Nem tudod valamilyen szinten kizárni őket?

Egy pillanatra ledermedtem. Mikor az ajtó felé néztem, mintha Dean-t láttam volna. Nem voltam benne biztos, mert a következő pillanatban el is tűnt a szemem elől. De beszélnem kell vele. A múltkor eléggé rosszul jöttek ki a dolgok és szeretnék vele úgy is beszélgetni, hogy most valamennyivel nyugodtabb a helyzet.
- Bocsi, most mennem kell. - Motyogtam oda neki, majd kifizetve a kólámat kirohantam a grillből Dean nyomába.

Monológja hallatán csak még inkább értésemre adta, hogy Ő a legelső a hasonmások közül. Sőt, egyfajta fenyegetést is kihallottam a szavaiból. "Akkor már nem élnének." Ez a nő sem az ártatlanságáról híres, ami csak egyet jelent. Megérdemelne már egy jó mély harapást, természetesen általam. Talán a halálközeli érzés segítene is rajta, mondjuk visszavenni a abból a határtalan önbizalmából és persze a gyilkosösztöneiből is.
Amint bemutatkoztam, nem sokkal később ő is megtette ezt a lépést. Tatia, ritka egy név, az biztos. Bizonyára az ókor körül használhatták anno ezt a nevet. Az arcáról könnyen leolvasható volt, hogy nem hisz nekem. Magabiztos mosoly ült ki az arcomra, mikor szóvá is tette a gyanúját. A valóság az, hogy nem voltam valami jártas a hasonmások világában, de ez nem különösebben okozott gondokat a számomra. Csak egy apró kis hazugság kell és máris elárulják neked a titkukat. Még egy idősebb vámpír is. - Hm, igazad van - bólintottam végül megadóan. Persze még mindig nem állt szándékomban az orrára kötni, hogy mi vagyok. - Valóban több vagyok egy átlagos fickónál - villantottam egy önelégült mosolyt felé.

Megveregethettem volna a saját vállamat, annyira jó voltam. Ismét ügyesen kitaláltam, hogy nem egy normális kisvárosi srác ül mellettem, hanem egy furcsább szerzemény. Hiába, ezer éves elmúltam már, engem nem lehet átverni. Akinek sikerül, azelőtt emelem kalapom, bár még nem találkoztam ilyen teremtménnyel. Általában én rázom át az embereket, ez az egyik specialitásom, mesteri hazudozó és manipulátor vagyok. Valamivel el kellett ütnöm az unalmas évszázadokat, ezen képességek fejlesztéséből pedig sohasem elég.
- A megérzéseim nem szoktak csalni, csak éppen fogalmam sincs hova sorolhatnálak. - Mondtam ki az őszintét, majd körbenéztem a Grill vendégseregén. Találnom kellene egy erős boszorkányt, most hátha nagyobb szerencsém lesz, mint a múltkor. - Nem avatnál be a kis titkodba? Kíváncsi természet vagyok. - Az alsó ajkamba haraptam, amikor visszafordultam David felé. - Szeretem tudni, hogy kikkel beszélgetek és mivel nem tűnsz túl ártatlannak sem, így még jobban érdekel, mi vagy. - Önelégült mosolyát látva majdnem elismerően pillantottam rá. Végre nem egy jófiú, legalábbis egyáltalán nem ez sütött belőle.

Önelégült mosolyom a későbbiekben is ott virított az arcomon, mintha csak odaszegezték volna. Imádtam az efféle helyzeteket, amikor azt próbálják kitalálni, hogy melyik fajból származom. Természetesen soha nem adom olcsón az információimat. Minek is adnám? Hogy aztán ellenem fordíthatják, vagy ne adj Isten, felkészülhessenek ellenem? Hah, jó vicc. Ezért is szoktam inkább megőrizni magamnak a saját kis titkaimat.
- Nekem ennyi pont elég is.. - jegyeztem meg miután, bevallotta, hogy fogalma sincs, miféle lény lehetek. Nem kerülte el a figyelmemet az sem, hogy rögtön ezután elfordult és tekintetét végigmérte a helységben jelenlevő fiatalokon. Vajon mit vagy kit keres? De nem volt sok időm gondolkodni, mivel pár perc múlva már ismét engem győzködött. Vagyis próbált győzködni, sikertelenül. Az elkövetkezendőkben közelebb hajolva hozzá, úgy tettem, mintha el akarnám árulni neki a titkomat, de helyette egészen mást suttogtam a fülébe. - Aki kíváncsi, hamar megöregszik - mondtam, majd elhúzódva javítottam ki az állításomat. - Bár, ez a te esetedben inkább úgy hangzik, hogy aki kíváncsi, hamar pórul járhat - kacsintottam rá egy csibészes mosoly kíséretében. Hm, el kell ismerni, hogy különösen jó emberismerő. Bár, azért nem volt valami nehéz dolga rájönni, hogy nem tartozom a legártatlanabb angyalok közé.

Szemmel láthatóan jól szórakozott azon, hogy nem tudtam, milyen fajba tartozik. Engem viszont kissé feszültté tett, mivel nem szerettem fajilag ismeretlen egyedekkel beszélgetni. Hogy miért? A válasz egyszerű: a természetem túlságosan kíváncsi ahhoz, hogy átnézzek az ilyen részletek felett. Ez van, nem vagyok egy könnyű eset, erre még mérhetetlenül kíváncsinak is teremtettek. Hát nem csodálatos? Bár nekem semmi bajom nem volt ezzel.
- Szerencsére az öregedéssel nem kell foglalkoznom. A ráncok csúnya fenyegetése nemigen ijeszt meg. - Kacsintottam rá, amikor pedig közelebb hajolt hozzám szüntelen az arcomon üldögélt egy apró mosoly. Egy olyan, ami nagyon is illett hozzám és ami szinte az ismertetőjegyem volt: kacér és ravasz. Ám mégsem történt meg, amire vágytam, még mindig nem tudtam, hogy ki ez a pasi. Egyre érdekesebbé és érdekesebbé vált a helyzet. Felkeltette az érdeklődésemet.
- Gyerünk, mondd el. - Kacsintottam rá. - A titkod nálam biztonságban lesz, de egyszerűen szomjazom az infóra. - Hajoltam hozzá én is egy kicsivel közelebb, a szemeim csillogtak, a mosolyom pedig csábosba váltott. - Nem lehetsz vérfarkas, mert akkor már rosszul lennék tőled. A boszorkányoknak nem ilyen illata van, bevallottad, hogy nem ember vagy, vámpír pedig végképp nem lehetsz. - Suttogtam lehelethalkan a fülébe, bár nem nagyon érdekelt volna, ha valaki meghallja. Legfeljebb megettem volna vacsorára és rögtön hallgatott volna. - Ne csigázz fel, légy jó fiúcska. - Hajoltam el egy kicsit tőle.

(Mikaelson villa)

Dühödt mozdulattal nyomtam be a Grill ajtaját, és lerogytam az egyik asztal mellé, majd odaintettem egy pincérfiút.
- Italt - néztem a szemébe. - Sokat, és ütőset. Hozz egy üveg tequilát! - parancsoltam rá, és hátradőltem a széken. Egész magatartásom azt sugallta, hogy jobb, ha senki más nem merészkedik az asztalomhoz. Egyedül akartam lenni, és leinni magam a sárga földig.
Ahogy a fiú megérkezett az üveggel, és kiöntöttem magamnak az első pohár italt, úgy állt meg a kezem a poharam felett, mintha hirtelen jégbe fagytam volna. Hát ez szenzációs. Ime, az Elena által emlegetett szamár. Maga Tatia Petrova.

Bár tényleg felettébb érdekelt, hogy mi ez a pasas és miért olyan, amilyen, de amikor meghallottam, hogy a Grill ajtaja kinyílt és megláttam, hogy ki lépett be rajta, ellenállhatatlan vágyat éreztem ahhoz, hogy odalépdeljek mellé. Megfogtam a poharamat és bájos mosollyal David felé fordultam.
- Bocsáss meg, de megláttam valakit, akivel beszélnem kell. - Ezzel felálltam és egy bájos mosollyal elszambáztam addig az asztalig, ahol Klaus ült. Leraktam az italomat az asztalra, majd leültem Klaus-szal szemben.
- Eléggé rosszul nézel ki. - Állapítottam meg mindenféle köszönés és ilyesmi nélkül. - A hajad pedig feltűnően kócos. Csak nem egy rosszul sikerült akció juttatott idáig? - Kacsintottam rá.

Igazság szerint már amikor Tatiát megláttam fel kellett volna kelnem, és sarkon kellett volna fordulnom, nem pedig engedni, hogy az asztalhoz pofátlankodjon, és tovább rontsa az amúgy is sörgőzös levegőt.
- Mi közöd hozzá? - vetettem oda foghegyről. - Azt csinálok ami nekem jól esik. Nem kérek rá engedélyt senkitől, tőled főképp nem. Azok után, hogy a múltkor olyan kedvesen kidobtál, ne várd, hogy beavassalak, mi is történt velem - ittam bele a tequilába. - Apropó, hogyhogy a gazdád elengedte az ő jól nevelt ölebét? - telt meg a hangom gúnnyal, és ki sem kellett mondanom, anélkül is tudta, hogy Oliverről beszélek.

Klaus

Az asztalra könyököltem és elhúztam a számat, miközben végigmértem az ülő alakját. Normál esetben elmosolyodtam volna, de szavait meghallva egyáltalán nem volt ehhez kedvem. Semmi közöm hozzá... jogos. Eddig egyáltalán nem foglalkoztatott az, hogy hogyan dobtam ki őt a házamból, mert nem volt akaratlagos, csak úgy jöttek belőlem a szavak és nem gondoltam át semmit. Mindig is ezt tettem, de így, ahogy a képembe vágta ezt a tényt nagyot kellett nyelnem.
Ahogy pedig tovább beszélt egy kicsit választott el attól, hogy a képébe öntsem az italomat. Nem beszélhet így velem, nem érdekel, hogy milyen állapotban van, nekem akkor sem mondhat ilyeneket.
- Morcos vagy ma. - Állapítottam meg nagyot nyelve, inkább elfojtva a kevésbé szép kifejezéseket, amelyek eszembe jutottak. - Nem tudom, hogy miért bánt annyira, hogy örültem Olivernek. Ő a barátom, de ha nekem nincs ahhoz közöm, hogy mi bajod van, akkor neked sincs semmihez. - Megforgattam a szemeimet és oldalra fordultam, hogy felálljak az asztaltól és ugyanolyan gyorsan itt hagyjam, mint ahogy ide jöttem, aztán ahogy ismét rápillantottam mégis megakadtam a mozdulatban. Aprót sóhajtottam és normálisan visszaültem a székre. A fene enné meg ezt a gúnyos arcot és ezeket a kék szemeket.
- Történt valami? - Kérdeztem, de ezt megpróbáltam úgy tenni, hogy ne nagyon vehesse ki a hangomból, hogy igazán érdekel. - Ne tégy úgy, mintha nem akarnád elmondani. Az arcodra van írva, hogy beszélnél róla, szóval... mondd csak el. - Oké, ezzel úgy gyűrtem össze az érdektelenség álarcát, mintha egy darab papír lenne, de nem tehettem róla. Tudni akartam, hogy mi történt.

[David Lakása]

Miután eljöttem Davidtől kicsit feldúlt volta, gondoltam egy pia nem árthat. Inkább, mint vérfürdőbe kezdjek amilyen én nem vagyok.
Be léptem a Grillbe és nem néztem sehova csak el indul a pulthoz.
-Egyet-Mutattam a pincérnek, majd ledöntöttem. Hirtelen mögülem egy kopogó hangot hallottam.
Megfordultam és alig akartam hinni a szemeimnek.
-Lindy?-Néztem rá és köhögni kezdtem, mert a pia félre csúszott.

Hilary

Az éjszakában száguldozva értem oda egy kicsivel nagyobb kocsmához, és rögtön úgy döntöttem, hogy be is megyek. Egyik kocsmából a másikba... Ha így folytatom rám fogják, hogy alkoholista vagyok. De miért kéne érdekelnie? Erősen küzdöttem az érzéseim ellen. Nem akartam, hogy bármi is izgasson egy meleg, élő testen és egy üveg márkás italon kívül.
Körül sem néztem, a pulthoz indultam rögtön, hogy egész éjszaka iszogathassak és panaszkodjak az elcseszett életemről, egy helyes, fincsi pultosfiúnak, akit egyáltalán nem ismerek.
Megtorpantam, mikor láttam, hogy ki ül a hosszú pult egyik székénél, és cifra káromkodást hadartam el gyorsan az orrom alatt. Hogy nekem pont ide kellett jönnöm, pont ma este! A sors nyomorgat, vagy ő követ?!
Lépteimre hátrafordult. Szemei kikerekedtek, és a félrenyelt italtól köhécselni kezdett.
- Helló Hilly. - motyogtam gorombán és próbáltam tettetni a meglepettségem és örömöm. Az utóbbit inkább magam elől. - Rég láttalak. - gondolatban hatalmas pofonok áradatát küldtem magamra. Mekkora szöveg egy ilyen hülyétől, mint én... "Rég láttalak." Egy komplett idióta vagyok... - Meglep, hogy itt találkozunk. - próbálkoztam valami értelmessel.

- Mondjuk, hogy történt - hörrentem fel halkan. - Mondjuk, hogy valaki nemrég nálam járt, és felhívta a figyelmem rá, hogy milyen is vagy valójában. Persze, nem mintha nem tudtam volna - vontam vállat. - Egyszerűen csak... á, hagyjuk - legyintettem. - Már úgyis mindegy. Csak a múltkor úgy viselkedtél velem, ahogy már régen nem. És jólesett. Aztán kipenderítettél az ajtódon, negyed órával azután, hogy csaknem elolvadtál tőlem. Egy dolog igaz. Bennetek Petrovákban sok a közös vonás. Többek közt az is, hogy mindhárman megvoltatok nekem. A harmadik alatt a hasonmást értem - vigyorogtam el magam kajánul, bár nem jókedvűen.

Klaus

- Utálom, amikor ennyire titokzatos vagy. Tudod, hogy mennyire felhúzod ezzel az agyam? - Sóhajtottam a könyökömre támaszkodva, miközben megforgattam a szemeimet. Szóval téma voltam nála? Ez érdekes, felettébb figyelemre méltó. Azt hittem, hogy a legutóbbi elválásunk után szóra sem fog méltatni senkinél, de úgy látszik, hogy a megérzéseim kezdenek berozsdásodni és nem mindig úgy történnek a dolgok, ahogy én azokat elképzeltem. - Ha belekezdtél, akkor mondd csak nyugodtan, ne intézd el egy "Á, hagyjuk"-al, főleg nem, ha rólam van szó. Ugyan már, ki hívta fel a figyelmedet arra, hogy milyen vagyok? Nagyon érdekel, hogy ki ismer engem annyira, hogy velem kapcsolatos dolgokra világítson rá a szemedben. - Összefontam az ujjaimat az állam alatt, aztán mégis elengedtem ezt a fajta testtartást és sóhajtottam egyet. A szám sarka megrándult és tekintetemet inkább az asztallapra szegeztem. Tisztában voltam azzal, hogy hogy bántam vele és nem akartam emlékezni rá, mert nekem is sokat jelentett az a nemrégen éppen ugyanitt megejtett beszélgetés. A gond mindössze annyi volt, hogy Klaus közelében mindig leesik rólam a páncélom és érzelmesebb leszek. Vagy nagy ívben kerülnöm kellene őt vagy... nem is tudom...
- Miért mondod ezt? Tudom, hogy megvolt neked a hasonmásom, már akkor is ugyanilyen arccal újságoltad el, amikor magad alá teperted. Ez legalább bizonyítja, hogy Elena sem olyan kis szent, amilyennek mutatja magát. Ő is egy ribanc, ez van. - Meghúztam a vállamat. Nem szerettem a hasonmásomról beszélgetni, mert utáltam a gondolatot, hogy rajtam kívül még két ugyanilyen nő járkál a világban főleg úgy, hogy... közük volt ahhoz a férfihoz, akit szerettem. - És arról, hogy kidobtalak a házamból... nem akartam. - Pillantottam rá kissé meglágyult tekintettel. - Feldühített, hogy mindhárman ott voltatok körülöttem. Oliver, aki ismét visszatért, de nem tudom, hogy miért, Curtis, akiben azt hittem, hogy megbízhatok és te. Ez túl sok volt és azok után, hogy előálltál azzal, hogy menjek veled a házadba... teljesen felment bennem a pumpa. - Megcsóváltam a fejemet és belülről az alsó ajkamba haraptam. Valaki üssön le, megint előjöttek az érzelmeim...

-Hát persze, a természetfelettiek azért nem túl gyakoriak ezen a városon kívül, de mindenhol megtalálhatóak. - Néztem a lányra és már kezdtem magamon érezni, hogy álmosodom és talán már az ital is megkezdte a hatását.
- Ne haragudj, de én most haza megyek le kell dőlnöm.. Örülök a szerencsémnek, szia. - Kisétáltam a Grillből és haza mentem pihenni.

[Folyt.vhol]

-Mit keresel itt, több vérre vágytál?-vettem magamra művigyort. Legszívesebben, most azonnal itt hagytam volna, mert nem akarom őt látni
-Nem volt neked elég Velence plusz minusz pár város?-Kérdeztem és egyre ingerültebbé váltam.
Nagy levegőt vettem, hogy ne rontsak rá. Én tudok magamon uralkodni, mindig is
erre voltam a legbüszkébb az évek alatt.
-Undorodom a látványodtól is.-Mondtam neki, miközben megittam az italomat

Dühített a gorombasága, de a döbbenetem sokkal nagyobb volt. Őszintén szólva nem erre számítottam, de még magamnak is nehéz bevallani azt, hogy ezt érdemlem. De itt jön az általános védőbeszédem. Soha nem akartam vámpír lenni. Nem tudom kezelni, elviselni, boldogan élni így. A vámpírság számomra egyféle pokol, ilyen sorsa kerülhetnek a rossztevő emberek is, ha meghalnak. Elmondhattam volna neki ezt. Talán meg is hallgatta volna, esetleg meg is lágyult volna, de eszemben sem volt egy ilyen bunkó köszönés után még a romlot lelkemet is kivesézni előtte. Egyébként is tudhatná. Régebben mindig ő kényszerített a lelki beszédekre.
- Botrányt. - válaszoltam az első kérdésre, nem őszintén, de olyan széles vigyorral, hogy akár egy színjátszókörbe is beléphettem volna.
- Sosem elég. Egyébként az új rekordom Manhattan fél óra alatt. - kacsintottam rá nevetgélve, de belül véreztem és fájt. Azárt jöttem, hogy kibéküljek vele. Már ezerszer lejátszottam magamban mit fogok mondani, de a megfelelő pillanatban, hagyom, hogy felidegesítsen és pont az ellenkezőjét mondom.
De az tény és való, hogy amit mondott és valószínűleg gondol rólam, az mind igaz. És rohadtul fáj az igazság.

- Mindenhol ott van... - értettem egyet vele. Valóban. Csak kevesen tudnak róla. Nem szakavatott szemnek fel sem tűnik a különbség, főleg, ha valaki teljes életet él.
- Rendben... - néztem rá zavartan. - Szia.. - szóltam utána. Oké.. Mit rontottam el? Adott körülmények között azt hiszem, semmit. Szépen itt lettem hagyva, az a nagy büdös helyzet...

- Titokzatos? - kérdeztem vissza. - Drágám, látni hogy már nem vagy a régi. Nem is olyan régen a pökhendi, vagy utálatos jelzőket aggattad volna rám hasonló helyzetben - öntöttem egy újabb pohár italt magamnak, és kérdő mozdulattal megemeltem felé az üveget, hogy kér-e belőle, majd elmosolyogtam magam.
- Akkor másképp fejezem ki magam. Megvolt a hasonmás. Kb... - néztem az órámra - fél órával ezelőtt. Is. Vagyis újra, használd amelyik tetszik - vontam vállat. - Igazad van, nem szent. De ha tudnád, milyen tüzes... és amit a szájával művel... irígylem Salvatorét. Vagyis, jelenleg nem. Nyomorult hülye. Minek kellett neki vámpírhoz méltatlan életet élni? - gondolkodtam hangosan. - Nem mellesleg drágám, az információs forrásom, aki hivatott volt téged a szememben jellemezni, betalált. Közölte velem, hogy semmi másra nem vagyok neked jó, csak arra, hogy rángass kényed-kedved szerint, és kielégítselek, ha nincs más férfi a közeledben. Ennyit a múltkori "szeretlek Nik" színjátékról - dőltem hátra székben. - Az meg, hogy miért dobtál ki, nem változtat a tényeken, hogy megtetted. Mondd csak, melyikükkel jobb az ágyban? Curtis, vagy Oliver? Remélem engem egyikük sem köröz le - piszkálgattam a poharat, és legszívesebben fejbe vágtam volna magam a szavaimért. Magam sem tudom, miért mondtam ezeket. Talán mert megbántott, hát cserébe én is bántani akartam őt.

Klaus

Ha már ő is észrevette, hogy megváltoztam, akkor tényleg nagyobb volt a probléma, mint gondoltam. Azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy nem megváltoztam, hanem... előjött a régebbi énem is. Gyenge vigasz, ez van, valamivel mégis palástolnom kellett, hogy szinte már az árnyéka sem vagyok annak a romlott ribancnak, aki egykor.
Az arcomra döbbenet ült ki, a szemeim kidülledtek és kénytelen voltam összepréselni az ajkaimat. Ismét? A hasonmásom megint lefeküdt vele? Az a nő nem normális... ott van neki a családja azzal a szépséges kis élettel, amit kialakítgatott, erre más ágyába jár? Minden elismerésem neki, tényleg igazi Petrova. A vér tényleg nem válik vízzé.
- Nos... - Szólaltam meg rekedten, mivel az információ hatására kiszáradt a torkom, ezért ittam egy kortyot az italomból. - Gratulálok, biztosan jó menet volt. - Az arcizmaim grimaszba rándultak. Annyira, de annyira képen töröltem volna, aztán rájöttem, hogy mégis miért tenném? Alaptalan lenne, elvégre azt csinál, amit akar és akivel akarja. - De ha az a valaki ilyen szépen rávilágított arra, hogy én milyen vagyok, akkor rájöhetnél, hogy Elena is ezt csinálja veled. Vagy tévedek? Nem csak azért ment oda hozzád, hogy gerincre vágd, aztán pápá Klaus? - Vontam fel a szemöldökömet gúnyosan mosolyogva. - Viszont ha tényleg hittél annak a hülyének, aki ezeket mondta rólam, akkor te magad is eléggé nagy barom vagy. Most nem fogom neked elmondani ugyanazokat, amiket pár nappal ezelőtt mondtam ugyanitt, de néha azért gondolhatná rá. - Tettem hozzá teljesen mellékesen. Úgy kellett volna hozzáállnom, ahogy ő hozzám és próbálkoztam is, mindössze annyi tartott vissza, hogy nem akartam a Grillben jelenetet rendezni. Hogy miért? Na ezt végképp nem tudom. - Ó és meghagylak téged az édes tudatlanságban, ha arról van szó, hogy ki a jobb. És ha már itt tartunk... - Előrébb hajoltam, hogy szemei és arca közelebb legyenek hozzám, de az asztallap még mindig közöttünk volt. - Ha ágymelegítőnek kellenél, akkor az elmúlt hónapokban is megkerestelek volna néhányszor, de mivel nem tettem... rájöhetnél, hogy találtam valaki mást a célra. - Kacsintottam rá, aztán visszadőltem az eredeti helyemre. Ezt nem kellett volna, de... volt benne egy kis igazság, mert Klaus nekem nem csak erre kellett...

Láttam az arcán a döbbenetet, és még valami mást is, aminek jelenleg nem tudtam nevet adni. Vagy inkább csak nem akartam, hiszen semmi értelme hiú ábrándokba ringatni magamat. Mert ez az érzés nagyon hasonlított ahhoz, amit az emberek úgy hívnak, féltékenység.
- Igen, jó menet volt - bólintottam. - Nem hiába őrjítette meg a hasonmás Olivert is - tettem hozzá, aztán rajtam volt a sor az összeszorított ajkak jelenetben, mikor Tatia finom célzást tett rá, hogy talán nem én vagyok a koronás az ágytorna kategóriában.
Ami most következett, arra nem voltam felkészülve. Mikor nemes egyszerűséggel az arcomba vágta, hogy azért nem keres, mert talált valaki mást.
Szemöldököm összeszaladt, és magam is éreztem, hogy szinte villámok csapnak ki a szememből. Legszívesebben felugrottam volna a székről, hogy... hogy nem is tudom, mit csináljak, hogy megüssem, vagy megkeressem azt a rohadékot, akivel ennyire jól érzi magát, vagy csak simán szétverjem a Grill berendezését.
Végül egyiket sem tettem. Csak öntöttem egy újabb italt szótlanul, és csak a tekintetem árulta el, milyen vihar dúl éppen bennem. Istenverte, rohadt emberi érzelmek!

Klaus

- Hm... érdekes, hogy a hasonmások milyen hatással vannak egyesekre. - Megvontam a vállamat és kezeim közé fogtam az italomat, de nem kortyoltam bele, csak néztem az aranysárgán lötyögő folyadékot. Nem tudtam mit mondani, egészen addig, amíg meg nm láttam, hogy az ő homloka is ráncba szaladt. És az a tekintet... normális esetben megijedtem volna tőle, de mivel túlságosan is ismertem már, ezért csak azt állapítottam meg magamban, hogy bizonyára az aggasztja, hogy eléggé kétértelműen fogalmaztam meg a válaszomat a kérdésére. Komolyan azt hitte, hogyha ő így áll hozzám, akkor én jobb leszek? - Egyébként... - Felálltam a helyemről és odaültem mellé, az sem érdekelt, hogy szétvetette az ideg, hiszen én is így éreztem. - Ha csak arra kellenél, hogy lefeküdj velem, akkor már régen rád másztam volna akár itt is. De nem tudom, mi bajod lenne ezzel és miért csinálsz úgy, mintha te nem ezt csináltad volna velem...- Vontam meg a vállamat, ám azt nem akartam hozzátenni, hogy kihasznált. Rá fog jönni magától is, hogy mire gondoltam.
- Nos, azt hiszem, hogy most megint 1-1 az állás. - Jelentettem ki. - Szeretnél valamit a fejemhez vágni, hogy ismét te állj nyerésre? - Kérdeztem kissé gúnyolódva, aztán nagyot sóhajtottam. Nem akartam ezt tenni, mert nem ezért jöttem ide, mégis előhozta belőlem ezt a fajta állatot és ezt utáltam a legjobban. Mindig elérte, hogy ha csak pillanatokra is, de újra és újra meggyűlöljem. Ám ez soha nem tartott túl sokáig.