- Nos, abban az esetben az van, hogy.. - fordítottam hátat a pultnak, s nekidőltem, így véve ki keze ügyéből whisky-jét, és belekortyoltam, majd folytattam. - Meg kell hogy öljelek. A vámpírvadászok elsőszámú feladata, tudod. - mutogattam az ujjammal, és arcom gy pillanatra se rendült meg. Eszem ágában sem volt visszavonulót fújni, arról nem beszélve, hogy sose tettem meg. Eddig senki nem csúszott még ki ujjaim közül.
- Erős vagyok, még egy ötszáz éves vámpírral is elbírnék. Miért érzem azt hogy te nem vagy az? - billentettem oldalra a fejemet.

Kezdett a pasas idegesíteni. Főképp, amikor pofátlanul beleivott a whiskymbe.
- Te, figyelj már - tettem a vállára a kezem. - Nem találnál magadnak valaki mást? Muszáj pont engem kiszúrni? Százszámra szaladgálnak itt olyan vámpírok, akik a fajtám rosszabb oldalát képviselik. Én jó fiú vagyok - tettem hozzá, ártatlanul nagyra tárt kék szemekkel. - És komolyan, meg akarsz velem küzdeni? - mosolyogtam el aztán magam, kissé szánakozva rajta. - Önbizalmad aztán van, nem mondom. Hogy gondoltad? Boxmeccs? - vigyorogtam szélesen, és öklözni kezdtem a levegőbe.

Connie

- Tudod... - meredtem egy pillanatra a távolba. - ... hosszú volt a műszak, fáradt vagyok, és.. mennem kell - hablatyoltam csak ennyit, és úgy éreztem,hogy már nem vagyok képes a tekintetébe nézni. Hosszas szenvedés során feltornáztam magam, és vállamra dobva dzsekimet vonultam az ajtó felé. Elég volt... Ez túl átlátszó, és túl elkeserítő. Pedig, ki tudja, mióta..beszélgettem először valakivel is. Bennem volt a félsz,de bennem volt az is, hogy adjak egy esélyt. Mert mit veszíthetek? A reményt vesztettem, és ez túlságosan sok egy napra. Elegem van a természetfelettiből, elegem van a városból. Levegőt akarok végre... csak levegőt...

Körbefordultam a helyiségben, miután láttam nevetséges cinizmusát, s kihallottam hangjából a szánalmat, de arcom még mindig nem tükrözte, mennyire bosszantott az összes itteni vámpír jelenléte. Én se tudom hogy miért rá esett a választásom. Mert Őt láttam meg először? Vagy csak simán Ő tűnt olyannak akibe bele lehet kötni és egy pillanatig se veszi komolyan szavaimat, míg el nem jön az a bizonyos pillanat.
- Nem rossz teória. De én másra gondoltam. - nyúltam zsebembe, s még egyszer körbenézve, hogy valaki figyel-e minket, egy kisebb fecskendő tartalmát nyomtam vállába. Kis adag verbéna. De a kedvét biztos elveszi.

Biztosra vettem, hogy végre valahára sarkon fordul, és lekopik. Van jelenleg ezer gond az életemben, nem hiányzik egy idegileg labilis, kötekedő vadász is hozzá.
Annál nagyobb volt a meglepetésem, mikor egy villanásnyi éles szúrást követően máris folyékony tűz árasztotta el az ereimet, és térdre roskadtam.
- Rohadj meg... - hörögtem felfelé. - Ez neked a fair play? - vonaglottam. Mit számított, hogy a Grill tele volt emberekkel? Mivel gyakran jártam ide piálni - oké, régen legalábbis - mindenki nyilvánvalónak hitte, hogy részeg vagyok.
- Ennyi a vadászok bátorsága, mi? - nyögdécseltem a pasas arcába. - A legyengített ellenfelet megölni... gratulálok. Patkány - köptem a lába elé.

Kevin
Nos, azért mert én megváltoztam, az nem jelenti, hogy ő is... Ugyanolyan arrogáns, mint amilyennek korábban nem akartam elismerni. A hiba ott van, hogy most már nincs türelmem hozzá. Miért is lenne? A harag irányított. A harag, amit azért éreztem, mert egy újabb ember volt, aki becsapott, és aki csak játszott velem. És akit ezért éppen gyűlölni... próbálok. Mert attól függetlenül, ahogy bámultam őt, eszembe jutottak a szép emlékeink, amiket próbáltam azonnal el is nyomni. Nem érdemlli meg őket. Nem érdemli meg, hogy a lábam továbbra is megremegjen ettől a hűvös, bunkó tekintettől, ami teli van alkohollal, és utálattal... És tudom, hogy mit tenne, ha ismét elgyengülnék. Éppen hajoltam hozzá, hogy megigézzem, amikor is furcsa dologra lettem figyelmes. Mit furcsa? Egyszerűen kiszúrtam, amikor egy mélyet szippantottam a levegőbe. A bőréből csak úgy áradt a verbéna szaga.
- Miért van az, hogy ez az egész város tud a vámpírok létezéséről? - sóhajtottam fel unottan. A másik kérdésem, hogy én miért csak nem sokkal az átváltozásom előtt tudtam meg, hogy a természetfelettiről szóló mesék igazak. De ezt inkább nem mondtam el neki. Vajon mennyi mindent titkolhatott még el előlem? És rájött már, hogy én is egy vagyok közülük? Nyilávnvalóan. Azért, mert most éppen gyűlölni akarom, tudom, hogy mennyire könnyen összerakja a dolgokat.

- Sajnálom. De nem fagyok a fair play híve. Egyáltalán nem. - ragadtam meg gallérját, hogy felrángassam a térdállásból, majd megindultam vele a hátsó ajtó felé. Úgy nézhettem ki mint aki csak ki akarja dobni innen a részeg disznót. Ám más céljaim voltak. S nem engedtem hogy most kicsússzon a kezeim közül. Régen volt már áldoizat a kezeim között. Ő megfelel.

/Parkoló/

Jenna

Mintha csoda történt volna. Vagy csak képzelem, hogy a torkán akadt a szó?! Hát ennyi kellett? Hogy kicsit feljebb emeljem a hangom?! Egy kis véleménynyilvánítás? Hát babám... Sok bajtól kíméltél volna meg, ha ezt előbb tudom.. Éreztem, hogy folyamatosan figyel, de rá se bagóztam. Csinál, amit akar. Nagylány már és ami a legfontosabb, nem tartozik hozzám. Bár utóbbit talán kevésbé bánnám.
Közeledni kezdett felém, én meg újabb pohárral a kezemben érdeklődve fordultam felé. Még mindig gyönyörű, és még mindig érez valamit... Én meg.. Túl sokat ittam.
- Hát persze... - hunyom le a szemeimet egy pillanatra. Vagy talán többre?! De kit érdekel, hisz még tompa aggyal is túl hamar összerakom. - Az exem vámpír... - nevetek fel kínomban. Jöhet még valami?! Rövid idő alatt két vámpír akar megigézni.. Csak van valami haszna a verbénának. Igen, de még mennyi.. - A kurva életbe... - csapom a poharamat a pultra. Ez most komoly?! - Vérszívó lettél... - nézek rá áthatóan, összeszűkített szemekkel, mint aki nagyon gondokodik valamin, de az igazság az, hogy már most zúg a fejem, nem sok mindenre tudok koncentrálni. De nem is akarok. Ez szívás...

Akartam még mondani valamit. Meg is álltam,de a levegő a torkomon akadt. Annyira jól osztottam mostanság a paklimat, s úgy tűnt, sikeresen, hiszen már hónapok óta felépítettem a kerítést a szakadék elé.Azt hittem,hogy jól bevédhető vagyok,de ma engedtem, és elbuktam.
Miért botlok mindig ugyanazon táblába? Amire ..vastagon, nagy betűkkel ez van feliratozva: "Nem látsz, te hülye? Itt ..így ..ezek között már nem lehetsz boldog... Nyisd ki a szemed!"
Bevallotta, és ... nem azon csodálkoztam,hogy megtette,hanem,hogy adtam egy esélyt..akár egy beszélgetésre is, mikor itt a fal sem az, aminek tűnik. Sok mindent vettek el tőlem ezek a lények...Lehet,hogy passzív vagyok velük,de jogosan. Nem..nincs szükségem rájuk... Barátaim lettek azok,s most hol van egy is? Hol van egy, mikor szükségem lenne rá? Akármi ördög is ez a természetfeletti, akibe egyszer elmerül, már nem ugyanazonként tér vissza. Aki mást állít, az már nem lát tisztán.
- Ne..- kezdtem rekedten, megfordultam, és kezemmel homlokomat dörzsöltem. - Csak ne gyere utánam - indultam el,hogy elmenjek,ki a melóhelyemről, haza... Bezárt ajtók közé, biztonságba. A magányomba.
Folyt.: valahol

Egészen biztos, hogy rájött, hiszen nem csak, hogy elkerekedett a szeme, és őszintén meglepte az új helyzet, de még hangot is adott a dolgoknak. Nem mintha szerintem annyira meghatná őt a dolog... Inkább csak úgy tűnt, nem tud mit kezdeni vele. Nos, ez a helyzet nálam lassan egy éve fennáll.
- Ha egy kicsit hangosabban mondod, talán az egész Grill meghallja. Bár ebben a városban nyilván nincs nagy jelentősége, amikor minden második szembejövő élőlény valamilyen természetfeletti fajhoz tartozik - jegyeztem meg hűvösen, majd egy újabb adag whiskyért intettem. Szóval így állunk, hogy ismét kiteregettük egymásnak a kártyáinkat. Én vámpír, ő bűzlik... Valami vele is biztos van. A sok titkolózása, meg egyebek. - Igen, az lettem. Úgy, hogy előtte a kutya sem akart beavatni a dolgokról. De sebaj, elboldogulok - vontam vállat, majd nagyot húztam az újonnan kirendelt italomból. Bármit megadnék azért, hogy el tudjam őt tenni valahová magamban. Hogy gyűlölni tudjam, vagy szeressem, de úgy, hogy egy pillanat alatt képes voltam átváltani bosszúsról egy bizalmas, kissé elégedetlen hangnembe... Hát, úgy elég nehézkes lesz.

Peiper & Cassie

Megrökönyödve nézek rá. Majd elnevetem magam.
-Hogy mi van?! -pislogok. -Na és mire jutottál?! -vigyorgok az italomba kortyolva, majd kiiszom belőle a tartalmát, és lerakom az asztalra. Felállok.
-Tudod mit? Ezt egy kevésbé nyüzsgő helyen jobb lenne megbeszélni. -biccentek, ellentmondást nem tűnően, majd óvatosan megragadom a karját, és kihúzom a Grillből.

[Folyt.: valahol]

Túl könnyen kezelte a szituációt... ugyanakkor szöget ütött a fejemben a mondata. Nem, nem az, ami a megigézésre vonatkozik. Az is, de azt még nem igazán gyakoroltam, és bár bízok magamban, hogy sikerülni fog, ez nem teljesen elég mert biztos lenne valaki, aki idő előtt meglógna, és aki lebuktatna, ami nem hiányozna nekem. Másrészt meg ez a város teli van őrültekkel, úgyhogy maximum a tanács tagjai vehetik komolyan ezeket a dolgokat. A másik megjegyzése azonban... hogy mi ősi ellenségek vagyunk, elgondolkodtatott. Lexi azt mondta, a vérfarkasok nekünk az ellenségeink. Ő is az lenne? Nyilván. Pech, hogy nem érdekel. PEch, hogy éppen olyan napom van. Pech, hogy minden bántalma, szidása ellenére nem tudom gyűlölni. Pech, hogy a nem is olyan régi vitánk ellenére én ugyanúgy kívánom. És pech, hogy ezek az érzéseim a még nem megszokott vámpírságom miatt elemi erővel törnek rám.
- Le van szarva, hogy mik vagyunk! - kiáltottam fel, majd a következő pillanatban már fel is rángattam a pólójánál fogva az asztaltól, majd magam felé fordítottam... Szent ég, mért vagyok én ilyen szerencsétlen a szerelem terén? nem gondolkodtam tovább, csak az ajkaim az övéire tapadtak, olyan erővel, hogy a régi ismertségünknek köszönhetően azonnal kitalálhatta, mit akarok tőle.

Ráncolta a homlokát, és gondolkodott. Legalábbis reméltem, hogy azt teszi, mielőtt még inkább kiborít és elvesztem a fejemet. Nem lenne jó, se nekem, se neki. Neki még fájna is... Elvégre méreg vagyok a számára. Ez a lehető legpocsékabb időzítés arra, hogy ezt mind megtudjam. Elvégre pont egy vámpír nőcske miatt kerültem ide, és ittam le magam, de az nem ő volt. Mindig hasonlítgatom valakihez, pedig változott és még nem tudom, hogy ebből mi a fészkes fene sülhet ki, de van egy olyan érzésem, hogy meg fogom tudni. Nem fog nyugtot hagyni nekem. Már a tudat sem, hogy egy városban élünk, nem hogy még a közelében is vagyok...
Felszólalására elkerekedtek a szemeim, és eszelős vigyor jelent meg a képemen. Valóban ennyire szenvedélyessé vált volna?! Majdnem leszaggatta rólam a pólómat, úgy tépett fel a bárszékről, mintha egy bábú lennék, pedig minden bizonnyal erősebb vagyok nála. Ahogy idősebb is. Viszont úgy tűnik az alkohol tényleg nincs rám jó hatással. Mégis vadul kaptam dereka után, hogy ujjaimat csípőjébe mélyesztve húzzam közelebb. Ajkai falták az enyémeket, mint a tűz, úgy égetett. Ilyen szenvedélyes talán még sosem volt, én pedig hülye lennék nem kihasználni.
- Húzzunk innen... - nyögtem a szájába, és csípőmet nekinyomva jeleztem, hogy nincs az az alkoholmennyiség, ami kevéssé teszi kívánatossá. Sőt...

Ösztönösen kapott utánam... Tudtam, éreztem, hogy közöttünk úgysem lesz soha semmi rendben, de most... igaz hirtelen váltással, de akartam őt, és ahogy az enyémnek nyomta a testét, egy pillanatra felnyögtem, amikor megéreztem, hogy ő is kíván engem. Ó, istenem! Azt hiszem, ez már nagyon hiányzott, pedig sosem voltam egy szexmániás. Csupán amióta vámpír lettem, a vér utáni vágy elvette a figyelmemet a többiről...
- Tűnjünk el? Minek? - kérdeztem kéjesen a fülébe suttogva. Nemár! Mire találunk egy üres helyet, ahol tökéletes lenne, addigra talán órák is eltelhetnek... az meg minek? Most már úgysem hiszem, hogy gyerekem lehetne... Tehát a védekezés felesleges. És a Grill mosdója meg pont tökéletes lenne, tudom, hová van dugva a titkos kulcs, amivel be lehet zárni magunkat oda. Legalábbis régebben még volt ott kulcs, és az akkori tulaj ugyanaz, mint a mostani. Szóval a mosdó felé kezdtem el vonszolni, annak reményében, hogy jelen pillanatban senki nem foglalja le a mellékhelyiséget. - Nekem van jobb ötletem, drága - vigyorogtam a képébe, majd azért igyekeztem viszonylag normálisnak mutatkozni melette. Ha tovább csináljuk, le sem tagadhatnánk, hogy miért vonulunk félre...

Arcán láttam, a félreérthetetlen jeleket, hogy élvezi, már ezt a kis érintkezést is, hát még ha.. A vérem lüktetni kezdett és hihetetlenül gyorsan áramlott az alsóbb régióim felé, aminek hatására immár látható jele is volt a kívánalmamnak. Sosem éreztem magam emiatt kínosan, sőt.. De szavai egy pillanatra, egy egész rövid pillanatra leforráztak. Minek? Mégis minek?! Barkóbázni.. A francokat.. Most szórakozik? Bár hangja és testbeszéde nem erről árulkodott, mégis felment bennem a pumpa, hogy felhúz, most meg itt akar hagyni. Csak akkor rendeztem kicsit sem barátságos vonásaimat, mikor megéreztem, hogy elkezd terelni valamerre. Azzal nem is foglalkoztam, hogy merre visz, de azt tudtam, hogy ami most jön, azt talán sosem felejti el. Egészen kijózanodtam ennek a hatására, bár a véralkohol szintem még mindig az egekben lehetett, már semmi tünetét nem éreztem a részegségemnek. Talán azért, mert én is emlékezni akartam rá?! Ki tudja.. Minden esetre igyekeztem teljesen normálisnak tűnni és az önelégült vigyort eltüntetni az arcomról, miközben fokozatosan haladtunk a ... Mosdó felé? Hmm.. Te céda.. Ő sem bír a vérével, hát rajtam ne múljon... Megint mindenem a tiéd, bébi, legalábbis egy darabig..
- Oda vagyok az ötleteidért... - súgtam a fülébe mély hangon, miközben magam mellé húztam és a kezemet a derekáról birtoklóan a fenekére csúsztattam, majd mikor beértünk az ajtón, sietősen becsuktam és a hátát nekidöntve, minden hezitálás nélkül, éhesen csókolni kezdtem.

A történtek után egy kis pihenésre volt szükségem. Bárhol.. akárhol, csak a házamtól távol. A házamtól távol, ahol egy hulla vár. Egy olyan hulla, akinek én okoztam a halálát, és akit szerettem. Ráadásul ez a hulla egy vámpír volt régebben, akit megharapott egy vérfarkas, így rémeket látott... és korábban ő könyörgött azért, hogy szúrjam le, ha így áll a helyzet. arról nem is beszélve, hogy azért harapták meg, mert én nem volta képes eltemetni azt az embert, akinek a halálát szintén én okoztam. Agyrém, hogyan lettem én gyilkos. És rohadt mód emésztett a bűntudat, úgyhogy olyan dolog felé fordultam, amit már régen nem alkalmaztam: eljöttem lerészegedni. Egyik adag követte a másikat... már azt sem tudtam, mit iszom, csak kellett, annak reményében, hogy majd kitörli ezeket az emlékeket a fejemből. De semmi... semmi hatása nem volt. Ugyanúgy ott kavargott bennem a pillanat, amikor éreztem, átgázoltam valakin. Aztán a férfi üreges szeme. Pearl nyúzottan. Pearl őrülten. Pearl halottan. Szerencsétlen egy ember vagyok, az már biztos. Mit követtem én el, hogy mindig ezt kapom? A feleségem is elhagyott, mert unalmasnak talált. Rohadjon meg! Pedig még csak gondolatban sem szoktam káromkodni... most viszont határozottan kedvem volt hozzá.
- Kérek még! - csaptam le a poharamat az asztalra. Érdekel is, ha bolondnak néznek? Engem ugyan nem...

Második játék

Nem igazán volt fontos dolgom. Vagyis lett volna, de ismét halogatós napot tartottam. Az anyámmal való találkozásra még nem állok készen, és azt hiszem más meg.. A kutya se kíváncsi rám. Talán azért, mert kevesen tudnak a létezésemről... De.. Talán Matthez beugorhatnék. Megnézhetném, mi van vele. Régen láttam... Így a Grill felé vettem az irányt. Pechemre hiába akartam Mattel találkozni, a pultos sráctól megtudtam, hogy ma nem dolgozik, így egy hangos 'oh' hagyta el a számat. Meg sem próbáltam leplezni csalódottságomat. Mellettem pedig hasonlóan csalódott lehetett az a férfi, aki egymás után hajtotta le a töményeket. Csak én érzem, hogy bűzlik a piától? Hogy bírja? Csoda, hogy nem ájul le a székről... - Talán nem kellene... - fordultam felé aggodalmasan. Bár nem az én tisztem megmondani, hogy mikor elég, de látszólag így is többet ivott a kelleténél.

El voltam foglalva a saját nyomorommal. Igen, ezt tettem. Ritkán iszom le magamat, most sem értem, miért ezt választottam, de valamire szükségem volt, ami tompította azokat az érzéseket, amik most kavarogtak bennem. Düh. Fájdalom. Keserűség. Talán egy kis halálvágy is, de azt nem mondanám annyira. Teljesen el lettem volna foglalva a tulajdon nyomorommal, ha egy csaj mellettem nem szólal meg, hogy talán nem kéne. Talán? Biztosan nem kéne, de kit érdekel? Nem ő okozta kapásból két ember halálát, és nem ő tudta meg, hogy a természetfeletti valóban létezik.
- Kit érdekel, hogy kellene-e? Szar napom volt, ne szólj bele mit csinálok, kislány - motyogtam neki, a kelleténél talán jóval bunkóbban. Nem vagyok én egy agresszív állat... Még csak olyan sem, mint most voltam, de a történtek után azt hiszem, joggal mondhatom, hogy megőrültem, és kifordultam önmagamból.

Tisztán éreztem rajta, hogy ő bizony nem természetfeletti lény, csak egy egyszerű ember, aki talán el van keseredve és bár a gondolataiból könnyűszerrel ki tudtam volna kutatni, mi a gond tulajdonképpen, ezt a képességemet boszorkány létemre sem használtam fel.. Na jó.. Ritkán, mikor a helyzet úgy hozta, hogy szorult helyzetbe kerültem. De itt most nem velem volt a probléma.
- Ez.. semmire sem megoldás.. - győzködtem tovább és a poharat messzire toltam előle. Látszott rajta, hogy már így is matt részeg, ehhez semmi különleges képességet nem kellett bevetnem, hisz a szaga... Mélyről jövő alkoholbűz, semmi több. De éppen elég ahhoz, hogy mindenki nagy ívben elkerülje őt. Pedig nem tűnt balhés alaknak, sokkal inkább az intelligens fajtának, de hát én is tévedhetek. - Nem az én dolgom helyrerakni, de ahogy látom itt nem nagyon foglalkoznak vele, hogy egy-két korty és a kórházban köt ki alkoholmérgezéssel... - vágtam vissza, hisz mint minden érző lénynek, nekem is baromira rosszul esett, hogy leharapta a fejemet egy egyszerű megállapításom miatt.

Kórház... alkoholmérgezés... Ugyan! A kórházban mondjuk ismernek, szóval tudják, nem vagyok ilyen, de azért tudom, hogy még két korty nem a világ vége, ennek ellenére a kiscsaj csak úgy simán eltolta a kezemből a poharamat. Remek! Már ez a vigasztalási lehetőségem sincsen. Pedig utálja akkor ittam le magamat rendesen, amikor a feleségem itt hagyott, az meg feleannyi fájdalommal nem járt, mint ez.
- Mondd, te mit tennél, ha minden eddigi világról alkotott hited egyetlen nap alatt összedőlne? Ha kiderülne, hogy amit csak a rémmesékben hiszel, hogy létezik, igaz? És ráadásként csak így... -csettintettem. - Belecsöppennél? Inni akarok... hátha holnapra kiderül, hogy csak álmodtam! - A hangom, amit határozottá akartam tenni, inkább hangzott nevetségesnek, mint komolynak. Na igen, az alkohol mellékhatása...

Basszus.. Hát innen fúj a szél. Pedig erre számítani lehetett. Kellett is, hiszen aki Mystic Falls-ban él, az előbb vagy utóbb belecsöppen ebbe az életbe. Ezt maximum késleltetni lehet, vagy nem tudomást venni róla, elkerülni nem. Itt a bizonyíték, neki sem sikerült..
- Megtörtént.. Tinédzser voltam.. - adtam rövid, de velős választ. Persze neki aligha tűnhetek idősebbnek, de jobb ha arról még nem tud, hogy közel 150 éves vagyok. Még a végén hülyeséget csinálna. - Én sem úgy nőttem fel, hogy mindent tudok. De meg lehet szokni. Nem álom... ÉS.. Azt hiszem nálam rosszabb helyzetben senki sem volt, mikor megtörtént, mégsem akartam magam hullarészegre inni.. - jegyeztem meg epésen. Jobb, ha előbb tisztul egy kicsit a feje, és a csípős megjegyzéseim talán segítenek ebben. Utána majd lehet vele értelmesen beszélni.

Uh, basszus. A lány válasza meglepett, amikor közölte, hogy ő is belecsöppent. Olyannyira, hogy még a piálás gondolatáról is elfeledkeztem pár percre. Ez most komoly? Ebben a városban minden második lény természetfeletti, vannak egyáltalán emberek? Lassan kételkedni fogok benne...
-Hát, azért elég rossz volt - jegyeztem meg dühösen. Ami történt, az több a sokknál. - Véletlen elütöttünk egy embert, aztán ő hazajött, vérfarkasokról kezdett hablatyolni, meg hogy megharapták, és meg fog halni, aztán megőrült...és karót szúrtam a szívébe... De szeretem, érted? Ebben az átokverte városban úgyis mindegy! - csaptam dühösen az asztalra. Talán nem is tudja, miről beszélek, de kit érdekel?