Nem vált előnyömre. hogy már tetemes alkoholmennyiség volt a szervezetében, hisz így még nagyobb erőfeszítésembe került, míg megértettem mit is hord itt össze tulajdonképpen. A beszédével mondjuk nem volt sok probléma, csak az összeszedettségével. - Rossz dolgok mindenkivel történnek.. - forgattam a szemeimet. Nehogy már ez legyen az indok, amiért itt ücsörög töménnyel a kezében. - Kit ütött el? Ebből.. Egy mukkot sem értek.. - ráncoltam a homlokomat. Bár nem vártam, hogy az egész sztorit megossza velem, azért ez így mégis kevés, hogy valami épkézláb tanácsot adjak. Nem mintha kérte volna, de úgy látszik jobban rászorul most, mint bárki más. - Héé.. - szóltam rá, ahogy a pultot csapkodta. - Álljon le, mielőtt kidobják innen. Vannak itt rosszabbak is, mint amivel eddig találkozott, higgye el.. - sugalltam sokat sejtetően, hogy ő még abszolút csak a história elejét tudhatja.
“A sad soul can kill you quicker, far quicker, than a germ.”
Mélyen az avarba fúrtam a lábamat. Tekintetemmel a lemenő napot figyelmet és mikor végre valóban feltámadt a szél, úgy döntöttem, ideje hazamennem. A magány volt az én barátom. A magány volt csak nekem és a magány védett meg egyedül. Megtanultam harcolni és gyilkolni is ha kellett… megtanultam mindazt ami a túléléshez kellett. A telefonomra pillantottam. Este 10-re beszéltük meg a találkozót Elenával és este nyolc órakor már otthon voltam és épp befejeztem a hajfestést. Hosszú fürdésre készültem hisz nem laktam messze a Grilltől, ám előtte meg kellett várnom a festék hatóidejét. Fél óra múlva már mostam is ki a hajamból, hogy aztán beülhessek végre a kádba. Legalább húsz percet élveztem a csendet mi a ki lakásban uralkodott melyet magam fizettem de nem teljesen önerőből. Segített Peter is… a vadászok társaságának volt egy nagyon jó oldala is. Gondoskodtak egymásról és főleg azokról akiknek a sors nem adott meg mindent… vagy akitől elvett mindent. Egyenesre vasaltam a hajam, kötött kardigánba, farmerba és bakancsba bújtam, elraktam a fegyverem és már indultam is. Többnyire jobban szerettem az íjat de azért azzal elég feltűnő lettem volna a Grillben. Szőke tincseimmel játszottam mikor megláttam. Ő még nem vett észre. Nem csoda… soha, senki nem vett észre, egész életemben. Nem okozott fájdalmat és már nem is tűnt fel. Megtanultam együtt élni ezzel, sőt, az előnyömre fordítottam. Ha nem láttak, nem számítottak a támadásra. Mégis őszintén meglepett mikor Elena felhívott, hogy találkozzunk. Egyike volt azon keveseknek akikkel jóban vagyok a gimnáziumban, egyike azoknak, akik észrevettek. Persze, senki sajnálatára nem volt szükségem, sem pedig barátokra de attól még ez tény volt. - Elena! – emelte meg a kezem és tudtam, hogy nincs szükségem arra, hogy megemeljem a hangomat. Tudtam mivé vált. Tudtam. Nem véletlen volt nálam fegyver. Vész esetére mindenképpen. Nem azért jöttem ma ide, hogy megöljek egy vámpírt. Az italomba kortyoltam és mikor megérkezett nem emelkedtem fel, hogy megöleljem. Mentes voltam az ilyen érzelemkitörésektől. – Miért hívtál fel? – hajoltam előrébb ahogy végre helyet foglalt hisz több mint fél éve egy szót sem váltottunk egymással.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Az, hogy milyen gondolatok gyötörtek az utóbbi időben, szinte lényegtelenné váltak. Néha jólesett ellógni a zsúfolt hétköznapokból, megszabadulni mindentől, ami a családdal járt... és Damon azt hiszem, meg is értette, hogy miért vágyom néha erre a kis szabadságra, elvégre én úgy vagyok önmagam, ha nem függ tőlem minden álló percben négy élet. Nagyot nyelve léptem be a Grillbe, gyermekkorom mennyországába. Itt ismerkedtem meg annyi különc emberrel... annyi ellenséggel, hogy már nem is akarom sorjázni a fejemben sem. Még besokkalnék itt, és azt senki sem szeretné azt hiszem. A mobilomra néztem, majd vissza a helyre. Kutattam Moirát, hogy itt van-e már. Nagyon szégyeltem magamat, amiért elhanyagoltam őt, ezért ha már mindenki úgy érzi a környetemben mostanában, hogy elhanyagolom, hát... ideje a régi kapcsolatokat feleveníteni. Egy tincset félrelöktem az arcomból, úgy néztem végig a kínálatot, hogy milyen lehetőség van partner gyanánt, ha Moira nem lenne itt még netán. Nem is néztem alaposan körbe. Matt most nem volt szolgálatban, pedig vele is régen beszéltem. Caroline... őt talán jobb elkerülni. Nem hiányzik, hogy megint pofozkodás legyen a vége, amiért... na mindegy. Zűrös az ügy, semmi kétség. De én már megbántam... talán ő is. Csak én nem tudom. - Moira - suttogtam aztán, mikor a hang végett végre észrevettem őt, és mosolyogva igyekeztem felé. Előtte annyi de annyi titkom van...! Nem merem elmondani, hiszen... ha a természetfelettiről netán tud, arról biztosan nem, hogy mivé váltam. Nem akarom megijeszteni, hiszen tudom, hogy milyen reakciói lehetnek. - Nem akartalak hirtelen iderángatni, csak... olyan régen beszéltünk - ültem le mellé, és magam is rendeltem valami italt. - Tudod, Caroline és Bonnie mostanában elkerül engem, szóval... próbálom kiépíteni a régi kapcsolataimat, hogy legalább ők... számíthassanak rám. Köztük te is - billent oldalra a fejem valami zavart mosoly kíséretében.
“A sad soul can kill you quicker, far quicker, than a germ.”
Az előttem heverő pohárral játszottam még beszélt. Ide-oda lökdöstem a benne lévő üdítőt majd felmértem a sebességét annak, hogy milyen lendülettel csapódik az üveg falának. Mintha ott sem lettem volna. Nem Elena hibája volt és ezt én is jól tudtam. Egyszerűen képtelen voltam a tekintetébe nézni. Kerültem a szemkontaktust ha lehetett. Ettől még nem figyeltem kevésbé, egyszerűen csak nem tettem eleget a kötelező köröknek. - Értem. – feleltem csendesen de még csak el sem mosolyodtam. Nem volt rá okom. Úgy éreztem, hogy csakis azért keresett fel mert őt elhanyagolták a barátai, semmi többért. Én nem kerestem senkit mikor Elena elfordult tőlem. Persze, újra… ez csak én vagyok. – Szóval számíthatok rád? – dőltem végre hátra felvont szemöldökkel és kezeimet összekulcsolva vettem mély lélegzetet. – Akkor kezdjük azzal, hogy hogyan is lett belőled vámpír. – rezzenéstelenül figyeltem az arcát. Nem kutattam érzelmek után de nem is kellett. A megfigyelés mestere voltam. Volt időm bőven arra, hogy megtanuljam észrevenni a legapróbb jeleket is, hogy kiszúrjam azt amit egy átlagos ember nem képes… és meg is merjem tenni azt amit a legtöbb ember nem mer s nem is képes megtenni. Készen álltam elégni. – És kérlek, ha valóban a barátomnak gondolod magad, ne kezd a történetet azzal, hogy nem tudod, miről beszélek. Nincs gond, tényleg. – nagyot kortyoltam a narancsból és visszafektetve a poharat az asztalra pillantottam végre Elena íriszeibe. – Vadász vagyok Elena. – ejtettem ki lassan a szavakat de nem a drámai hatás kedvéért. Azt akartam, hogy érezze, most biztonságban van. Tőlem nem kell tartania addig még nekem nem támad. Nem azért lettem vadász, hogy kivétel nélkül és könyörtelenül gyilkoljak. A vadász lét egy alternatíva volt. Választhattam. Én pedig e mellett döntöttem. – Gondoltam nem árt ha ezt rögtön az elején tisztázzuk. Megváltoztak a dolgok. Mindkettőnk életében. – jegyeztem meg csendesen és ismét a pohárral kezdtem el játszani.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Nem volt jó a szövegem, ez egyértelmű. Alapjában véve biztosan az sütött belőle, hogy ő egy pótlék most, hogy nagyon nincs kire számítanom a baráti körömből. És talán már ezzel elástam magam a szemében. nem is tudom, hogy lehetek ilyen ostoba... ilyen tapló, és... áwh, már nem is akarok gondolkodni ezen. Kicsúszott belőlem, pedig Moira tényleg mindig a barátom volt, és mióta jött ez a vámpíros história, szinte mondhatni kirekesztettem az életemből, és alig találkoztunk. Nem tudom, hogy miért, csak... így jött ki. - Hé...! Te most meg mirő... - akadt bennem a kérdés, ahogy hirtelen a lényegre tért, de rögtön belém is fojtotta a szót azzal, hogy ne próbáljak mentegetőzni, és ne akarjam hülyének nézni, mert nem fog menni. Tehát tud rólunk... tud a vámpírokról. De mi több, tudja, hogy én is az vagyok, és azt hiszem, ennél rosszabb már csak az lenne, ha előállna azzal, hogy görcsösen ki akar nyírni minden egyes vámpírt, aki csak leáll vele. Ez viszont elültetett a fejemben valamit, és nem is hagyott nyugodni. Mindig olyan barátságos volt, kétlem, hogy lennének kétes indítékai velem kapcsolatban. nem tudom kinézni belőle, és ezennel ezt le is zárom magamban. - Moira, én... csak egy baleset miatt lettem ilyen... - nyeltem egyet, és őszintén néztem a tekintetébe, mintha még mindig ember lennék... vagy talán nem ezt akarja? Nem látni bennem azt, ami egykoron voltam? - Ha nincs bennem a vámpírvér, már nem lennék életben... - tettem aztán hozzá, majd kíváncsian felvontam a szemöldökömet. - Megváltoztak a dolgok? Ezt... azt hiszem, nem teljesen értem - néztem a tekintetét kíváncsian, és azt hiszem, ez volt az a pillanat, hogy tényleg nagyon baljósan néztem, és jött a legvészesebb gondolat, mely csak megfogalmazódhat egy vámpír fejében.
“A sad soul can kill you quicker, far quicker, than a germ.”
- Úgy értem, mindkettőnk életében megváltoztak a dolgok. Nem tudom melyikünk járt rosszabbul. Egyszerűen nem tudom. Nézd, Elena… - kezdtem bele kissé idegesen mert nem voltam hozzászokva az ilyenfajta beszélgetésekhez. – A gimnáziumban te voltál az egyetlen ember aki nem nézett keresztül rajtam. És ezt nem felejtem el neked. Nem áll szándékomban bántani téged, hidd el. – Nem folytattam, nem jött az a bizonyos de. Nem voltam épp az a minden élet szent és sérthetetlen típus, sőt! Klaus után sem nyomoznék ha nem ezt a feladatot kaptam volna, de ez van. Most még. – Hidd el, ha azt mondom, hogy te vagy az egyetlen vámpír a földön akinek érdekel a sorsa. – Valóban így volt. Lehet hogy nem ismertem az érzelmeket de a háláról tudtam volna mesélni. A bezárt, éjsötétben töltött hosszú, hosszú órák megtanítottak arra, hogy értékeljem ha van aki úgy bánik az emberrel, mint egy baráttal. Ez pedig az előttem ülő vámpírra igaz volt. Nem taszított el, nem kezelt másképp. Barátjává fogadott, annak ellenére is, hogy különös vonzódást mutattam a könyvek iránt, hogy alig-alig beszéltem, hogy az érzelmi intelligenciám nulla. Épp ezért tudtam, ha eljön még egyszer az idő, hogy Elena felkeres, nem fogom ellökni magamtól csak azért mert a világ számomra vámpírok és vérfarkasok nélkül is egy mocskos pöcegödör. – Mint kiderült a nevelőszülőket egy vámpír ölte meg. – kezdtem bele az én történetembe – Aztán pedig magához vett egy Peter nevű ürge aki elmondta, hogy az igazi szüleim is vadászok voltak, ahogy ő is. Ő lett a mentorom. – vontam meg a vállam egyszerűen holott közel sem volt az és ezt Elena is tudta. Nem csak mert egy kezelhetetlen, makacs, akaratos ember vagyok hanem azért is mert nem igazán vagyok képes a kötődésre, főleg érzelmi kötődésre nem. Talán Elena az egyetlen akit ennyire közel engedtem magamhoz. – Így hát az elmúlt két évben minden időmben tanultam és edzettem… és nem. Eszem ágában sincs megölni azt a vámpírt aki ezt tette mert neki köszönhetem, hogy végre megszabadultam azoktól a… - hát igen… említettem már a dühkezelési problémákat? Nem, mi? Holott, ha a nevelőszüleim voltak a téma tárgya, játszi könnyedséggel jöttem dühbe.
- Mi van nyuszifül, apuci csak nem leszidott?- Mostohanővérem riszálva lépkedett felém, majd megtámaszkodva a konyhapulton, azon áthajolva, vigyorogva fürkészte dühös tekintetemet, s közben beleharapott egy piros almába. Idegesített, figyelte minden mozdulatomat és nem tudtam eldönteni, hogy mit akar tőlem, mert néha úgy nézett, mintha le akarna vetkőztetni, ami elég beteges. Még akkor is, ha csak mostohatestvérek vagyunk. Egy biztos, őrületbe akart kergetni, pedig még csak alig pár hete laktam apáméknál. - Ne hívj már nyuszifülnek és rohadtul nincs hozzá közöd, mit beszéltem az apámmal. - Csattantam fel, majd felállva az asztaltól, felkaptam a bőrdzsekimet és elhagytam a házat. Már sötétedett, de nem volt kedvem otthon maradni és jópofizni apám családjával, akik miatt elhagyott annak idején. Utáltam őt is, a feleségét, a lányairól már nem is beszélve. Friss levegőre volt szükségem és talán egy kis piára. Éppen ezért útba is vettem a városka központját és betértem az egyik legfelkapottabb helyre, a Mystic Grillbe. Körbepillantottam, láttam néhány ismerős arcot a suliból, de semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy haverkodjak velük. Inkább odasétáltam a pulthoz , kikértem magamnak egy nagy korsó sört, majd átsétáltam a biliárdasztalhoz és mivel senki nem játszott ott, úgy döntöttem, hogy azzal fogom elütni az estémet. Bedobtam az aprót, felpakoltam a golyókat, és játszani kezdtem a zöld filccel borított asztalon.
Nem hiszem el, hogy ebben a nyomorult kis városban - ami persze kapásból kétszer nagyobb, mint hittem -, képes valaki ilyen könnyen rejtőzni előlem.. Bár hülye lenne, ha nem ezt tenné.. Neal, Neal.. Szegénykém nem tudja, hogy a sorsa elől nem menekülhet? Maximum hátráltatja, engem meg bosszant.. Pedig ismer, mint a tenyerét, tudja, hogy nem erényem a türelem. Mégis.. Itt vagyok.. Én. Egyedül. És mint fontos, abszolút társasági lény, nem nagyon bírom a magányt, ugyanakkor igazából arra sem vágyom, hogy vadidegenekkel álljak le trécselni. Az nem vág a stílusomba. Nagyot szusszanva lépek be a hozzám legközelebb eső helyre, ahol hmm.. Elég rendes nyüzsgés van. Talán látok valami érdekeset, vagy ami még jobb.. Törhetek egy kis borsot az emberek orra alá. Az embereket kerülgetve a pulthoz szállingóztam, és bájos mosolyt felvéve kezdtem ki szemérmetlenül a pincérsráccal. Nem voltam szívbajos fajta, és habár semmi szükségem nem lett volna rá, mégis elértem, hogy meghívjon egy italra. Mindezt a személyes varázsom számlájára írhatom, nem a mágiám műve... Viszont azt is jó lenne bevetni, szeretem elképeszteni a gyanútlan embereket.. Körbepásztáztam a helyet, és nyugtáztam, hogy senkit sem ismerek. Meglepő? Dehogy.. Néhány fiatal veszekedett valami miatt elég hangosan, csak úgy harsogott az egész Grill, én meg szemem forgatva pillantottam tovább. Aztán le is ragadtam. Egy fiatal srác egyedül játszik a biliárdasztalnál? Komolyan? Van értelme ennek? Minden esetre fura.. ahogy az is, hogy a színes kis lötyimet kezembe kapva indultam meg felé. - Ki áll nyerésre? - vontam fel a szemöldökömet, hangom cseppnyi gúnyt hordozott. Aztán elkaptam egy széket az egyik közeli asztaltól, megfordítottam és pofátlanul leültem. Nem nagyon érdekel, ha épp megzavartam valamit..
Kezembe véve a dákót, körbesétáltam az asztalt, felmértem a golyók állását, és igyekeztem a csíkosakat belőni, ügyelve arra, hogy se a fehér, se a fekete golyó ne menjen be. Ez a játék, bármilyen könnyűnek is tűnt, sok türelmet és összpontosítást igényelt a játékostól. Hol löktem egyet, hol meghúztam a korsó sört, amit csak azért kaptam a pincértől, mert ránézésre néhány évvel idősebbnek tűnhetek. Jól elütöttem az időt, kezdett fogyni már a sör is a korsómból, megfordult a fejemben, hogy kellene rendelnem még egyet, de előbb le akartam játszani már a "meccset", saját magam ellen. Éppen löktem volna a fehéren,hogy a jobb felső sarokba belökjem a lila csíkosat, mikor valaki megszólított, én megy elrontottam a lökést. Oldalra pillantva megláttam a csajt, aki egyáltalán nem tűnt ismerősnek, de az sem lepett volna meg, ha a mostohanővérem barátnője lenne, és a nyakamra küldte volna. Éppen ezért gyanúsan méricskéltem őt, és morcosan vontam össze szemöldökeimet. - A képzeletbeli haverom . -Mondtam oda gúnyosan, majd kiegyenesedve nyúltam a krétázó után, hogy azzal satírozzam meg a dákó végét. - Nem hinném, hogy kértelek, csatlakozz, közönségre sincs szükségem, szóval...- Nem fejeztem be a mondatot, egyértelmű lehetett számára, hogy mennyire nincs kedvem a társaságához. Közben arra jött a csapos, és felvette a pult széléről kiürült korsómat. - Még egyet. - Adtam le a rendelést, majd a csajra pillantottam. - Csak nem Zoe küldött a nyakamra? - Kérdeztem rá, mert azt hittem, hogy a mostohanővérem keze van a dologban.
Alaposan megfigyelhettem a mozdulatait, amik arról árulkodtak, hogy igenis ért ehhez. Legalábbis az én cseppet sem szakavatott személyem ezt szűrte le belőle. Hogy aztán melyik verzió a valóság az.. nem.. Kicsit sem érdekelt. Végül majdnem hangosan felnevettem reakcióján. De csak majdnem. Nem hinném, hogy első benyomásra sikerült a szívébe zárni, bár nem is volt célom, hogy ezt tegye... De jó volt látni a bosszúságát. Vagy ez csak valami furcsa perverzió nálam, hogy ezt élvezem?! Meglehet.. Na de kérem, ki állítana meg..?! Az italomat kavargatva néztem fel rá, miközben azon gondolkoztam, mégis ki a franc lehet az a Zoe.. Végül arra jutottam, hogy biztosan a barátnője.. Vagy.. Valaki.. Fogalmam sincs, de szeretem megpiszkálni a parazsat. - Csak a baja van veled.. - fintorodtam el. Igazából nem tudtam, mi mást mondani, ez az egy mondat volt az, ami minden esetleges témában megállja a helyét. - És igazad van, nem kértél,hogy csatlakozzak, szóval.. - utánoztam le, de végül, mivel magától úgysem jött volna rá, mit tervezek folytatásnak, hozzátettem? - .. Mi lenne, ha pótolnád a mulasztásodat? - utaltam magamnak nevetve arra, hogy ha tetszik, ha nem, én most idetelepedtem. Megszokja, vagy megszökik.. Jelen esetben maximum arrébb megy, ha annyira nagyon zavarja a jelenlétem. - Egyébként Leena vagyok, köszönöm, hogy kérdezted.. - vágom oda ismét cinikusan, de nem kérdezek rá, Őt hogy hívják. Hmm.. Ennyire nem vagyok kispályás. Lebuknék, hogy valójában abszolút nem vagyok képben ebben a Zoe kontra Ő ügyben..
Nem tetszett a válasz, már csak azért sem, mert ezzel bebizonyosodott számomra, hogy Zoe küldte Őt. Remek, a nyugodtnak tervezett estémhez már csak az hiányzott, hogy a mostohanővérem borsot törjön az orrom alá, mintha nem lett volna éppen elég problémám. - Naná, nem csodálom, amennyire apám elkényeztette őt meg a húgát, most biztosan attól retteg, hogy majd bezavarok a családi idilljükbe. - Fintorogtam egyet, és folytattam. - Nem kell aggódnia, előbb utóbb úgyis lelépek erről a ****s helyről. - Dünnyögtem mogorván, majd visszafordultam az asztal felé, és dühből löktem be az egyik golyót a lyukba. Azt reméltem,hogy a csaj majd lelép az információ tudatában, de nem így történt. - Tessék? Most viccelsz?- Felvont szemöldökkel fürkésztem a lány arcát, mert kezdtem összezavarodni. - A mostohanővérem barátnője velem mulatná az idejét?- Közelebb lépdeltem hozzá, majd felvontam szemöldökeimet, mikor ismét cinikus megjegyzést tett. - Nem hiszem, hogy kérdeztem. Te meg már biztosan tudod Zoetól, hogy Noah vagyok. Inkább azt áruld el nekem, miért veszel részt a játékaiban? Ennyire befolyásolható vagy és nincs önálló akaratod,hm? - Szurkálódni kezdtem, jobb dolgom úgy sem volt és még a söröm sem érkezett meg.
Kezdtem belezavarodni ebbe az egészbe, talán nem volt épp nyerő ötlet játszadozásba kezdeni, ha nem tudom folytatni.. Így viszont hiába gondoltam az előbb dilis excsajra, vagy zizzent mostanira, a mostohatesóval van a problémája. Vagy inkább kölcsönösen van bajuk egymással... Nem mondom, hogy értem a szitut, világ életemben nem volt testvérem. De ha lett is volna, akkor sem hagytam volna, hogy rajtam élesítse a nyelvét.. Attól azért több méltóság szorult belém. - Nem tetszik a város? - terelgettem a beszélgetést semleges terepre, hátha nem vágódok el csúnyán előtte a kis játékom miatt, bár ezt nem borítékolhatom. Főleg, mivel nem hagyja annyiban a témát. Ugh.. - Fogalmam sincs, ki a mostohanővéred, ez a Zoe.. - forgattam meg végül a szemeimet. Most aztán meglephettem. Aztán elmosolyodtam. - Szeretek játszani.. - rántottam vállat, mert.. igazából talán az volt a célom, hogy ezzel felhívjam magamra a figyelmet. Sikerült.. - Csak a magam feje után megyek.. - vigyorodok el végül, ezzel is mutatva, hogy én nem vagyok befolyásolható, manipulatív viszont igen.. - Szóval Noah.. - ízlelgettem a nevét, ahogy végignéztem rajta. Reméltem, hogy a nem mindennapi bemutatkozásom nem rettenti el egy kis játéktól. - Mi lenne, ha hagynád a képzeletbeli haverodat, és hús-vér ember ellen próbálkoznál?! - kortyoltam bele az italomba, végig őt figyelve.
- A város? Viccelsz? Dallashoz képest ez egy kis falu, nincs is annyi lehetőség. - Húztam el a számat, ahogy eszembe jutottak a dallasi sportcsarnokok és a számtalan lehetőség. - Ha választhattam volna, biztos, hogy nem költözöm ide. - Elhallgattam, mert rájöttem, hogy már így is többet mondtam egy vad idegennek, mint amennyit meg akartam osztani vele. Újra megkrétáztam a dákó végét, körbesétáltam az asztalt, hogy folytathassam a játékot, de közben figyeltem Leenat is és mikor elmondta, hogy nem is ismeri Zoet, meglepődtem. - Áh, szóval nem...- Végül még egy mosoly is megjelent az arcomon, mert annak a tudata, hogy nem az ostoba "rokon" küldte a nyakamra, máris jobb kedvre derített. - Látom, szeretsz játszani. - Pillantottam rá teljes komolysággal, mégis, szimpatikussá vált stílusa. - Ezzel arra szeretnél célozni, hogy játsszak Veled? Hm, egye-fene. Ralph - fordultam a semmi felé és folytattam. - Kössz a játékot, de add át a helyed a hölgynek. - Nyilván nem voltam őrült, sem hibbant, nem volt ott senki, de úgy véltem, ennyi viccelődés már belefér az érdekes találkozás után. - Leena, úgy tűnik, átveheted a haverom helyét. - Közben a pincér is megérkezett a sörömmel, de mielőtt távozott, rendeltem egy sört Leenanak is. - Javaslom, kezdjünk új játékot Leena. - Elkezdtem pakolgatni a golyókat a háromszögbe, de közben szóval tartottam a lányt is. - Mi járatban vagy erre, törzshely, vagy csak azért bukkantál fel, hogy engem bosszants?- Felvont szemöldökkel, kis mosollyal fordultam felé, majd átadtam a terepet, hogy megkezdhesse a kezdő lökést.
Dallas? Hmm.. Nos, ez érdekes. Nyilván nem tudja, hogy ez a kisváros voltaképp nevezhető a természetfeletti lények fővárosának is, annyian tolonganak erre. Rajta viszont nem éreztem fenyegetést, biztos voltam benne, hogy ember. - Van itt biztosan lehetőség, csak meg kell találni.. - kacsintottam rá. Nem lehet minden dögunalmas.. Akkor nem maradna meg itt senki sokáig.. - Én sem jókedvemben vagyok itt.. - jegyeztem meg mellékesen, miután kiderült, hogy beismerésemmel elnyertem rokonszenvét. - Mondhatjuk.. - mosolyodtam el. Valójában inkább ez a lételemem.. Szeretem irányítani az embereket, most viszont azzal, hogy elismertem, nem ismerem Zoet, ezt az előnyömet lényegében elvesztettem. Bár még mindih tudnék újat mutatni, hisz első és legfőbb szabályom, hogy mindig tudjak reagálni, legyen B, C vagy D tervem is, ha felsülnék.. - Ha ki mersz állni ellenem.. - vigyorogtam el magabiztosan. Az önbizalommal sosem álltam hadilábom. Nem mellesleg boszorkány vagyok, aki élvezi használni az erejét. Miért lenne ez másképp?! Viszont nagyot néztem, mikor megszólította a semmit, vagyis.. a haverját.. De. egész megtisztelő, hogy elfoglalhattam a helyét.. - Rendben.. - figyeltem, ahogy újra elrendezi a golyókat, aztán átengedi a terepet. Hmm.. Így előnyöm van. Nem teketóriázok sokat, az asztal fölé hajolok, és bár régen játszottam már, mégis leküldöm a piros telit a szemközti lyukba, a fehérrel együtt, így átadom a helyemet. - Az enyém a teli. - vigyorodok el és a választ fontolgatva kortyolok az italomból, majd úgy döntök, ködösítek egy kicsit. - Nem tudtam kihagyni a kínálkozó lehetőséget.. Egyébként érezd magad kivételnek.. Nem mindenkit pécézek ki magamnak, hogy játszogassak vele..
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Moira & Elena nice to meet you again, dear classmate
Még mindig nem értettem, mi ez a helyzet. Egyáltalán hogy miért... beszélünk mi most erről? Szenttül hittem, hogy ő még mindig tudatlan, legalábbis a vámpírok ügyében, hiszen nem vagyok én senki ahhoz, hogy leszóljam tudását, illetve... egyéb dolgait. De tényleg reménykedtem, hogy ha valakit, hát őt ténylegesen megkímélhetem erről. - Moira, én eddig... biztos voltam abban, hogy erről nem tudsz. Nem akartam még embert úgy védeni ettől, mint téged, mert... te már az iskolában is olyan furcsa voltál... úgy értve, hogy nem volt szükséged még ilyen problémákra is a nyakadba - sóhajtottam fel, de mikor azt mondta, hogy engem nem bántana soha, egyszerűen... jóleső érzés töltött el. Mert nem akarja kitörni a nyakamat, átdöfni a szívemet egy karóval, és mi több... nem akar semmiben hátráltatni engem... legalábbis azt hiszem. - Hogy mi? - tisztult ki aztán a kép, mikor hallottam, hogy mit mond... azt sem tudtam, hogy milyen arcot vágjak ehhez, hát maradt a döbbent figura, és... mellé nagyon nagyot nyeltem. - Nem is sejtettem, hogy a szüleid ilyen... halált halhattak - ráztam meg a fejemet. - Hidd el, hogy ha... egyszerűen szégyellem magamat a saját fajtám nevében... - bigyesztettem le ajkaimat, és olyan bűntudat lett úrrá rajtam, mely már régen nem. De ekkor újabb kérdés merült fel bennem. - Várj, várj! - emeltem fel a kezemet, és bambán pislogtam rá. - Mitől szabadított meg az a vámpír? A szüleid... szerettek, nem? - kérdeztem nagyot nyelve. mindig is furcsa volt ez a lány, de mikor én megismertem, akkor már nevelőszülőknél élt, vagy... állami gondozásban... csak utána került nevelőszülőkhöz. Nem emlékszem pontosan.
- Lehetőségek? Biztosan, ha itteni vagy és vannak ismerőseid. - Elhúztam a számat, mert eszembe jutott, hogy a gimiben senkit sem ismerek, és minden megváltozott. A régi sulimban én voltam a bajkeverő, központi személyiség, olyan srác, akivel buliztak az emberek. Itt viszont nem éreztem úgy, hogy be tudnék illeszkedni és ami azt illeti, nem is nagyon próbálkoztam vele. Talán ezért fordulhatott elő az, hogy egymagam biliárdoztam és söröztem a Grillben. -Nem jókedvedben, akkor miért? - Kíváncsi mosoly szökött ajkaimra, azt követően pakoltam fel a golyókat az asztalra és nevetve bólintottam. - Miért ne mernék? Ha csak nem vagy boszorkány, akkor esélyed sem lehet ellenem. Húztam ki magam vigyorogva, majd átadtam neki az egyik dákót és hátrébb léptem, figyelve, hogyan is kezd majd neki a játéknak. - Szerintem előbb lökj, aztán majd meglátjuk, melyikünk lesz a telivel. - Kacsintottam, jelezve, hogyan is működik a játék, majd kortyoltam a sörömből és nevetve ráztam meg a fejem. - Micsoda kedvesség, megtiszteltetésnek érzem, hogy engem választottál. - Némi gúny ült meg hangomban, miközben vigyorogva figyeltem kezdő lökését. Ha előrébb hajolt, hogy meglökje a golyót, én kicsit hátrébb dőltem, hogy lecsekkolhassam őt hátulról. Egész jól nézett ki, ezt magamban egy somolygással meg is jegyeztem. - Úgy látom, a csíkossal leszel. Egyébként, ha már játszunk..fogadhatnánk valamiben, hm? -
- Ismerősöknek én is híján vagyok, de.. nem tűnsz elveszett embernek.. - mértem végig ismét. Sőt, igazából sportos volt, jóképű, mégsem tolongtak körülötte a haverok, amit furcsálltam ugyan, de nem firtattam. Az ő dolga.. - Mondjuk úgy, hogy... még vannak a múltamban elvarratlan szálak.. - mosolyogtam sejtelmesen. Nealre ez abszolút igaz, de ha hazudnom kellett volna valami frappánsat, nos attól sem riadtam vissza soha életemben. - Nem bíztad el magad, egy kicsit? - vontam fel a szemöldökömet. - Nehogy lebecsülj, Noah... Még a végén kellemetlen helyzetbe kerülsz.. - kacsintottam rá. A férfiak meg a büszkeségük... A vállam fölött hátrasandítva figyeltem, miként mér végig, aztán fennhangon hozzátettem. - Ezt stírölésnek hívják... - vigyorodtam el lökés közben, még szerencse, hogy ezt nem látta. Nem volt célom kikezdeni vele, de.. Jó társaság. - Miattad van.. - forgattam a szemeimet. - Megzavartál.. - kentem rá az egészet, holott biztos, hogy az erőm nélkül nem nyerhetek. - Ez kezd érdekes lenni.. - jegyeztem meg mintegy mellékesen. - Bátor vagy.. Na és mondd csak, miben szeretnél fogadni velem? - innentől kezdve.. Talán ez dönti majd el, hogy hagyom-e magam..
“A sad soul can kill you quicker, far quicker, than a germ.”
Rettentő ismeretlen érzés volt azt hallani, hogy valaki meg akar óvni valamitől és igazság szerint nem voltam felkészülve rá. Nem is tudtam rá reagálni. Újra kortyoltam inkább és hagytam, had mondja, amit akar, miközben én máshol jártam. Soha nem akart megóvni senki, semmi ellen. Tulajdonképpen ebben nőttem fel. Fájdalomban, félelemben edzettek. A sötétség s csend voltak a legjobb barátaim. Ők azonban nem tudtak megvédeni, amikor csattant a pofon az arcomon vagy a szíj a hátamon. – Szerettek? – nevetés tört rám és pár percig nem is tudtam abbahagyni aztán mikor végre elfojtottam, megcsóváltam a fejem. – Ők azt a pénzt szerették, amit utánam kaptak. – mosolyom eltűnt mikor két karommal felé nyúlva megforgattam csuklóimat. – Ezek bilincsek nyomai Elena. Egész kiskoromtól kezdve, rabláncon tartottak. Én voltam a szekrénybe zárt szörnyeteg. Rosszabb voltam, mint egy szolga. Nem láttam senkit és semmi a nap nagy részében. Olykor-olykor felkapcsolták a villanyt, hogy olvassak meg egyek, de semmi több. Egy fogoly voltam, aki úgysem mer beszélni és igazuk volt. Sohasem mertem. A családsegítő nem tudott a dologról. Senki sem tudta mi történik vagy miért. Egyszerűen nem tudták, ha pedig mégis akkor csak elfordították a fejüket. Rab volt a testem, rab volt az elmém. Nem volt bennem más csak játszi könnyedség mikor az a vámpír meggyilkolta őket aznap éjjel. Meg merem kockáztatni, hogy megbüntette őket az évek hosszú kegyetlenségéért, amit velem tettek és én ezért vagyok életben. Nem azért lettem vadász Elena, mert meg akarom ölni, aki felszabadított. Azért lettem vadász, hogy megóvjam, aki végzett velük. Azért lettem vadász, mert a szüleim, az igazi szüleim ezt az egy hagyatékot hagyták rám. Azért lettem vadász, mert nem volt más kiút az életemből. – fejeztem be és észre sem vettem milyen görcsbe feszültek ujjaim. A düh… a düh volt az egyetlen érzelem, ami megmaradt számomra, ami mentorként vezérelt azokon a sötét éjszakákon, amikor úgy éreztem, hogy nincs remény, hogy nincs fény ami vár csak zord hideg, sötétség és az undorító szag… a félelem szaga. – Ez vagyok én Elena. – rántottam meg a vállam látszólag könnyedén de a tekintetemben ott lobogtak a harag lángjai. – S mi a te történeted? – kérdeztem s valóban érdekelt, miért vagy hogyan lett az ami.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Moira & Elena nice to meet you again, dear classmate
Az információk olyan gyorsan értek el, hogy hirtelen azt sem tudtam, hová kapjam a fejemet. Nem voltam tisztában azzal, mire képes ez a lány... mire volt képes valaha... mert már az iskolában sem tűnt éppen olyannak, aki teljes egészében... egyenletes talajon áll. És nem tudom, mi vezetett rá akkor, hogy barátja legyek, de a mai napig nem bántam meg, hogy így tettem. Főleg most, hogy... azt mondta, nem akar megölni... talán hihetek neki. Talán. - Ez szörnyű... - suttogtam elborzadva, ahogyan az egész testemet eltöltötte az a furcsa együttérzés, mellyel nem tudtam leszámolni soha... nem tudtam érzéketlen senkiházi vámpír lenni, nekem együtt kell éreznem, mert így vagyok programozva... A kezeire néztem, ahol mindkét szemmel láthattam a bilincsek elsötétült nyomát... pedig már mióta meghaltak a szülei, már mióta...! És ez ilyen mély nyomott hagyott a bőrén... az elméjén... az életén.... - Én sajnálom... Moira, ha ezt tudtuk volna... ha bárki tudta volna... talán segíhtettünk volna neked - ráztam meg a fejemet valami elkeseredett fénnyel a szememben, és egy aprót nyelve fogtam meg a kezét, remélve, hogy nem húzódik el tőlem... - Nem akarom most elrontani ezt azzal, hogy elmondom, én miként váltam ilyen borzalommá... - súgtam csendesen, miközben félredöntött fejjel kutattam tekintetét. - Soha... nem jártál orvoshoz? Pszichológushoz... - motyogtam. Nem akartam őt megbántani, de ki tudja, én ennyi év fogság után rászorultam volna...
Miután lelöktem arról a szikláról az édes kedves Stefan, neki láthattam tervem megvalósításának, hogy eljátsszam őt és megtudjam hova dugtál el a gyógyiremet. Lassú magabiztos lépésekkel haladtam befele a Grill ajtaján reménykedtem, mint mindig itt találom Stefan testvérét. Mielőtt lelöktem volna el vettem az emlékeit és a gyűrűjét is. Tudtam Elenáról, Damonrol és a bájgunárka minden egyes dolgáról. magabiztosan léptem át a küszöböt. Utálok már ebben a megrökönyödött testben élni. Amarát akarom és azt, hogy együtt legyünk. megpillantottam egy szőke hajzuhatagot és egyből tudtam, hogy ő az, akivel már egyszer találkoztam, mikor a bátyát akartam kinyírni hála neki, nem sikerült. - Rebekah – Mosolyogtam rá, mint, ha tényleg maga Stefan lennék. A lány depreszíósan iszogatott magában és nem értettem, vajon mi bánthatja. Bele másztam hát fejébe és abba azt lehetett olvasni, amire számítottam. Mindenkinek vannak gyengéik, neki pedig az, hogy vágyik, az emberi létre vágyik a szeretetre és arra, hogy valaki örökkön örökké vele legyen. Micsoda szánalom ez a lány. Leültem mellé és előre hajoltam. - Mi a baj? – Kérdeztem megrázó arckifejezéssel.
Vége ennyi volt, egyedül vagyok ezen a földön ennyi nincs más lehetőségem, apám talán megszerzi nekem a gyógyírt, de magam se vagyok benne biztos, hogy akkor valaki szeretne-e. Végre láttam egy reménysugarat arra, hogy Stefan velem legyen, de nem, ő eltűnt és én nagyon mérges vagyok a világra, hogy ezt a vámpír sorsot érdemeltem. Mérges vagyok apámra, amiért ezt tette velem. Meghalni se tudnék, mert vannak, akiket én változtattam át vannak köztük olyanok, akiket nem bánnám, ha meghalnának, de vannak, akiket testvéremként is szerettem, tiszteltem. Nagy magányomban ültem ott és igyekeztem ismét vámpírként elfogadni szánalmas kis életemet, amikor megjelent ő. Hangját egyből felismertem. Bólintottam arra, hogy helyet foglalhat-e, majd leült és faggatott. - Semmi, semmiség az egész. Csak tudod ez a magány. – Suttogtam. Bele ordítanám a képébe, hogy téged szeretlek te barom, de mit érnék vele? Vágyakozom olyan dolog után, ami tudom, hogy nem lehet az enyém soha. - Mit keresel itt? – Kérdeztem hátra dőlvén össze kulcsolván két karom. Megköszörültem a torkomat és kényelmesen elhelyezkedtem a mögöttem lévő támlán.
Mosolyom szélesebbre tágult, majd csak ennyit suttogtam két ajkaim közül. - Téged. Úgy váltunk el, hogy nem is mondtam neked, hogy mi is érzek irántad. – Komolyodott el a tekintettem és az ő zöld szemeit kerestem enyéimmel. Rebekah megrémült, én pedig folytattam. Vicces, hogy úgy élvezem ezt, hiszen ezt már Stefannel is eljátszottam. Pontosan ezt az érzést váltottam ki belőle. Látom, hogy számára sem közömbös ez a szőke teremtés, akkor miért haboznak? Furcsa dolog a szerelem én már csak tudom, hogy az. Kezeit lette az asztalra én meg egyből elkaptam és enyéimbe helyeztem azokat. Bőre puha volt, de még is hidegen hagyott engem. Nekem csak egy igaz szerelmem van az pedig Amara. - Szeretlek… - Suttogtam ki ajkaim közül, majd vártam a szőkeség reakcióját. Ekkor már Stefan javában nyitotta a száját, Rebekah sem tett másképpen. - Hogy te micsoda naiv buta szőke liba vagy! – Jelentettem ki, mikor már elpirult. Nevetésben törtem ki és elvettem az italát, majd megittam. - Hiányoztam aranyom? – Néztem rá kérdően, reménykedtem tudja, hogy ki is vagyok én.
Hirtelen értek a szavai mi az, hogy szeret engem? Teljesen letaplóztam és fülem tövéig vörös lettem. Nagyon vágytam érintésére s ekkor meg is kaptam azt. Megragadta a kezemet és én vörösödtem még jobban. Már emeltem volna ajkaimat arra a szóra, hogy én is téged, mikor hirtelen a fejemhez vágta, hogy micsoda idióta is vagyok. - Hogy mi van? – Kérdeztem tőle, de nem értettem miről beszél, majd hirtelen előtört belőle Silas mosolya. - Na, ne! Neked nem elég a saját kis bőröd? Takarodj, innen egyszer az enyémet veszed el, most meg Stefanét?- Háborodtam fel és elegem lett ebből, megpróbáltam felállni, de visszatartott engem. - Mit akarsz tőlem?-
- Komolyan olyan humoros vagy! A lány, aki vágyik a szeretetre, mindjárt elbőgöm magam. - Tettem sírást. Folytattam volna a színjátékot, de egyszerűen annyira nevetséges Miss Mikaelson akár csak a testvérei. Küzdenek a vámpíri énjükkel Klaus, Elijah és most ő. - Már másodszorra használom a te testedet és nem utoljára. – Mutattam fel a kettest az ujjammal, majd folytattam. - Nos, hogyan is fogalmazzak úgy, hogy a szőke agyad is megértese… Nem csak elanának van sok sok hasonmása. – Néztem a lányra, aki ledöbbent arccal bámult vissza. - Én miattam kezdődött el az egész és Amara miatt. De ez egy hosszú történet a lényeg, hogy a drága Stefan pajtás a halakkal vacsorázik már egy jó ideje, Otthonra lelt, legalább nem feleselnek, és nem veszik el a csajait- Nevettem fel saját poénjaimon, lehet csak számomra voltak viccesek ezek, de én jót mulattam főleg mikor megláttam Rebekah arcát.
Kezdőlap
