[You must be registered and logged in to see this image.]Kíváncsi voltam, Quinn milyen magyarázatokkal hozakodik elő: el kellett ismernem, hogy a kórházas sztori jó húzás volt, tudta, ha igazán a közelembe akar kerülni, akkor a munkámon keresztül megteheti. Veszélyes játékot űzött, nagyon vékony kötélen egyensúlyozott, mert amilyen odaadó, éppen annyira háklis is voltam a hivatásommal kapcsolatban, ezért nagyon reméltem, hogy Quinn nem tervezi maga alatt megásni a gödröt azzal, hogy belekontrákodik a dolgaimba. Bármit kinéztem belőle. Nem lepődtem volna meg, ha egy reggel abban a hangulatban ébredne, ami a megölésemet vetítette volna elő és azon se, ha úgy simulna az ölembe, mint egy kiscica. Figyeltem őt, a mozgását, az arcának rezdüléseit, hogyan vonja össze a szemöldökét és nyitja szólásra a száját, ám az enyémet egyetlen szó sem hagyta el. Képtelen voltam eldönteni, hogy a csodálat vonzotta felé a tekintetemet vagy a meglepődöttség… hirtelen állított be, de ezt olyan természetességgel tette, mintha csak tegnap köszöntünk volna el azzal a felkiáltással, hogy másnap látni fogjuk egymást. Lenyűgöző volt a hozzáállása és az, hogyan próbált manipulálni. Hiányzott már. Őszintén, néha eszembe jutott, mennyire nagy szükségem lenne rá, hogy kell az életembe, mert ő az, aki emlékeztet, hogy milyen vagyok és milyen tudok lenni. Ő a kisördög a vállamon, a bennem rejlő cinkosság kivetülése, éppen emiatt illett volna örömtáncot járnom. Mégsem tettem. Nem, mert az apró csengő a fejemben figyelmeztetett, hogy van ami és aki most fontosabb. Csak abban reménykedtem, hogy a csengő hangja nem fog elhalkulni. - Az előbb még majdnem éhen haltál. – Miért lep meg? A hangulatváltozásaitól akkor is majdnem a falra másztam, amikor együtt voltunk, miért változott volna? Meg sem várta a válaszomat, a közeli pad felé sétált, én pedig széttárva a karjaimat néztem utána. Hihetetlen, véletlenül sem azt csinálja, amit mond, rángat, mint valami bábut és elvárja, hogy jó képet vágjak a szeszélyihez. Kénytelen-kelletlenül adtam meg magam és sétáltam a padhoz, ahol Quinn helyet hagyva nekem várt rám. Mi mást tehettem volna? Hagyjam itt? Nem vagyok bunkó. - Akár ezzel is kezdheted. – Bólintottam. – De ne nézz így rám! – A könyökömet megtámasztottam a pad háttámláján és Quinn felé fordítottam a fejemet. – Nem várhatod el tőlem, hogy akárhányszor felbukkansz, ki fogok csattanni az örömtől. – Az álla alá nyúltam, az ujjaim közé fogva megemeltem azt, hogy tekintete találkozzon az enyémmel. – Megbeszéltük, hogy akkor keressük a másikat, ha szükséges vagy nagyon nem bírjuk a másik nélkül. Szóval… miért vagy itt? – Az igazat vártam tőle és eltűnődtem, vajon képes lesz-e levetni magáról a színpadiasságot és őszintén válaszolni nekem. Tudnom kellett, hogyan álljak az ittlétéhez és ebben egyedül ő tudott segíteni.
[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this link.](...) Tanácstalanul álltam az étterem előtt, hátam mögött pedig Mark figyelt engem. Nem akartam mégsem oda menni. Hiába kedvelem a nyüzsgést, a fényűzést, nos, a mi alapos beszélgetésünkhöz mégis inkább egy nyugodt, békés helyszínt tudnék elképzelni. Az étterem is csak egy ürügy volt arra, hogy elhívjam őt magammal legalább egyetlen egy órácskára. Mi baja származhat abból? Egyelőre még semmi sem. Nem szándékozom azonnal tönkretenni a 'legyünk példakép a világ számára' projektjét, még egy kis időt hagyok neki, hadd élvezze ki amíg még tudja. Szokatlan volt a város. Szokatlan, hogy nem hallhattam az utcai zenészeket, nem ragyogtak a fények, nem láttam sehol sem örömöt. Ki van olyan őrült, aki ide akar örökké letelepedni? Mark-ért még azt is megtenném. Őrült lennék miatta. Vagy talán már meg is őrültem miatta? ... Tőle? - Ha nem baj, én most inkább jobban preferálnám, ha csak leülnénk egy padra beszélgetni. Azt hiszem, hogy az jobban megnyugtatna. - Felé fordultam zavartan. Szokatlan nekem ez a város, és annyira nem barátkoztam még meg vele, hogy egy itteni étteremben legyek. Nem hisztéria, hanem ez nem az én otthonom. Mark, te nem látod, hogy képes vagyok érted a végletekig szenvedni? Csak is miattad. Tulajdonképpen nem csak a város tehet arról, hogy frusztrált hangulatomban vagyok. Korántsem hagynak nyugodni Mark szavai, mindaz, amit oda dobott nekem. Ezt érdemelném annyi év után, hogy így bánjon velem? Mégis honnan van mersze ahhoz, hogy semmibe vegye azt, hogy miatta képes voltam idáig eljönni?! Pedig ha tudná, hogy miatta annyi mindent megtudnék tenni,hisz én jobban szeretem őt bárkinél jobban. Nem szeretek rajta kívül senkit sem ennyire, így az összes szeretetem az övé lehetne. Csakhogy őt ez nem érdekli. Nem érdeklem őt. Megálltam előtte némán. Kék, mégis üresedő íriszekkel néztem fel rá, hogy még is tekintetéből vagy arca rezzenéseiből keressek valamiféle jelet, hogy talán fontos vagyok neki. Valóban nem látok benne semmit sem? Néhány másodpercig szótlanul néztem őt, s egyhangúan vettem le róla tekintetemet, hogy elléphessek mellette könnyeden mintha ő maga levegő lenne. Nem tudtam egyelőre semmi szépet mondani neki, hiszen mégiscsak azért jöttem, hogy lássam az örömét. Nem látom benne. Az még nem is zavar, hogy nekem nem örül, elvégre megértem. Hanem még annak szikráját sem látom, hogy boldog lenne. Ha tudná, hogy ez nekem mennyire fáj. - Gondolom elsősorban az érdekel téged, hogy mikor távozom. Nem igaz? - Gúnyos, rosszindulatú hangnememet kiegészítette még egy ironikus mosoly is -mely hiába volt öröm jele-, egyszerűen nem voltam boldog. Nem voltam képes arra, hogy többet mondjak. Hisz tudom, hogy leginkább az fogja őt érdekelni, hogy mikor megyek el. Mi van akkor, ha soha? A bőre alatt fogok élni mint egy démon aki belülről fogja őt felemészteni kínzóan lassan. Helyet foglaltam a park menti padnál, mely pontosan ott volt mellettünk három lépésnyire. Eleinte a közepére ültem önzően, aztán meggondolva magamat a szélére húzódtam, hogy ha őnagysága megtisztel, akkor letudjon ülni mellém.
Fogalmam sem volt, mit akar tőlem a nő és volt egy olyan érzésem, hogy nem is tudom meg egyhamar. Húzta az időt, talán magához is csak azért akart elvinni, hogy megkínozhasson, vagy megöljön. Évszázadokkal ezelőtt megígértem magamnak, hogy harc nélkül sosem adom fel, nem adom meg magam sem Klausnak, sem más ellenségnek, de halandóként nincs esélyem, nem tehetem ugyanazt mint abban a kunyhóban, ahol kétszer is meghaltam. A gyógyír miatt a vámpírvér semmilyen hatást nem gyakorol rám, tudom, mert próbáltam többször is. Ha meghalok a nő keze által, nincs visszaút. És nincs az az isten hogy én a kicseszett Mystic Fallsban leheljem ki a lelkem! Megvetettem a lábam, eszem ágában sem volt tovább menni, de tudtam jól, nincs választásom. A nővel kell mennem és reménykedni, hogy meg tudok szökni még azelőtt, hogy véremet venné és kiszipolyozná belőlem az életet. Dühösnek tűnt, amiért nem emlékszem rá, de ehhez már hozzászoktam, sok életet tettem tönkre, a felét elfeledtem már rég. Nem emlékezhetek minden egyes értelmetlen gyilkosságra vagy jelentéktelen életre... - Nem te vagy az első és nem is az egyetlen aki egész életemben üldözött. - jelentettem ki szemeimet forgatva. Egyáltalán nem rettentem meg tőle. A haláltól persze féltem, nem akartam még itt hagyni ezt a világot, ötszáz évnyi menekülés után sem kívántam meghalni. Viszont nem értettem, ha olyan régóta a nyomomban van, miért csak most látom először? Ezúttal hagytam, hadd húzzon maga után, s közben azon töprengtem, mi a francot akarhat tőlem, hogy képes volt évszázadokig kutatni? Nagyon erőlködtem, hogy felidézzem az arcát, hogy emlékezzek rá mit követtem el ellene, de talán nem is találkoztam még vele. Ahogy ezt végiggondoltam, könnyedén rájöttem hogy nem közvetlenül neki ártottam. Valakit, aki közel állt hozzá talán, de az is lehet, hogy egyszerűen csak Klausnak akart felszolgálni ezüst tálcán. Ebbe a gondolatba beleborzongtam, a hideg végigfutott testemen egyenesen a gerincem mentén. - Nem vagy hős, felfogtam. Akkor mit akarsz tőlem? Klausnál próbálsz jó pontokat szerezni? Hidd el, nem bízhatsz meg benne! Veled is végezni fog. - kétségbeesetten próbáltam felvenni vele a szemkontaktust, hogy komolyan vegyen, ha netán tényleg ez volna a terve. Sok mindent megtanultam életem során, az egyik az, hogy kerüld el a Mikaleson családot, de jó messzire. Nem akartam újra a kezei közé kerülni, nem akartam az ő keze által meghalni. - Inkább ölj meg most rögtön! - könyörögtem, mert inkább egy idegen végezzen velem, mint ő. Tudtam, hogy ostobaság, hiszen egészen idáig küzdöttem ellene, aztán hirtelen felkínálom neki az életem, de ennél furcsább dolgokat is tettem már. Elhatároztam, hogy ha csakugyan New Orleansba próbál eljuttatni, megölöm magam még azelőtt hogy ez bekövetkezhetne. Inkább a halált választom, legalább akkor és úgy távozom e világról, ahogy én akarom. Értelmetlen lett volna tovább küzdenem, vagy tiltakoznom. Fintorogtam a szavaira, de nem mondtam ellent neki, mert láthatólag elhatározta magát és nem fogadott volna el nemleges választ. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy küzdjek egy vámpírral szemben és ezért gyűlöltem magam. - Rendben. De csak hogy tudd, ezért még megfizetsz! - hangoztattam fenyegető hangnemben. Katherine Pierce-szel senki sem szórakozhat büntetlenül. Jobb ha tudja kivel van dolga.
Katherine Pierce az a fajta vámpír, aki bármit elér, amit csak akar. Számára sosem létezett az a szó, hogy lehetetlen. Képes volt 500 éven keresztül menekülni Niklaus Mikaelson elől, majd kihasználta a Salvatore testvéreket, ahogy mindenki mást is maga körül. Viszont az előttem remegő nő cseppet sem hasonlít a nagy Katerinara, akire titkon mindig is felnéztem. Mindig is olyan határozott és szívtelen akartam lenni, mint ő, aki képes volt megszabadulni egyetlen gyermekétől. Gyűlölnöm és megvetnem kellene az előttem álló nőt, de képtelen vagyok rá. Úgy teszek mintha sosem váltam volna vámpírrá, egyetlen gondolat tölti ki évszázadok óta az elmémet. Akár egy elveszett kisgyerek, szükségem van az anyukámra. Ha nem is lesz az, akkor azt akarom mondja el miért. Mit vétettem ellene? Mivel érdemeltem ki azt, hogy úgy eldobott magától? A barát szót sértődötten hangsúlyozza ki, miközben a csuklóját próbálja kiszabadítani. Inkább nem válaszolok a barátos kijelentésére, hiszen én nem a barátja vagyok, hanem az egyetlen gyermeke. Persze erről neki fogalma sincs, tudom, hogy el kellene mondanom neki, de még nem merem. Itt vagyok az igazság kapujában, eddig fél őrültként kutattam utána és loholtam a nyomában, de most... kezdek megfutamodni, legalábbis úgy tűnik. Az lehetetlen! Nadia Petrova sosem futamodik meg! Halkan kuncogok kérdésén, a hasonmásokról nagyon sok vámpír tud, akik szeretnék megkaparintani valamelyiküket maguknak, hiszen Niklaussal és az ősökkel jobb jóban lenni. Mert nekem fogalmam sincs róla, hogy te kicsoda vagy. Persze, hogy nem tudja... keserédes ízt éreztem a számban, ajkaim egyetlen vonallá préselődnek, szemeim szikrákat szórnak most először. Érzem rajta a rettegést, ugyanakkor a hangjából kihallom a töménytelen sértettséget és a duzzogást is. - Sokan tudnak a hasonmásokról. Már évszázadok óta a nyomodban vagyok és te még csak nem is sejtetted - nevetek, majd vonszolom magam után. El kell mennünk innen minél előbb, azaz árny nagyon nem tetszik nekem. Elviszem magamhoz, ott tudunk beszélgetni kettesben, talán nyugodtabban. Próbáltam megfenyegetni, hátha akkor befogja a száját, de nem a várt hatást értem el vele, inkább kifakadt és ökölbe szorította a szabad kezét. Lekezelő mosolyra húzódik a szám széle. - Sosem mondtam azt, hogy hős lennék! sziszegtem neki, akár egy kígyó, de itt nem hagytam abba - Milyen aranyos, ahogy próbálkozol. De hidd el, nem szabadulsz tőlem - közöltem vele, miközben kissé rá szorítottam a kezére. Egymás után raktam a lábaimat, ahogy ő is, nem tehetett mást, húztam magammal. Reméltem, hogy rá jön felesleges kapálóznia, hiszen azzal csak magának ártana. Vámpírhallásomnak köszönhetően hallottam a káromkodását, miszerint a poklok poklát fogom átélni és ő mennyire nem akar velem jönni. Gondolatban már azon járt az eszem van-e neki megfelelő méretű ruha a szekrényemben, de ahogy végig pillantottam rajta egyből nyugtáztam magamban, hogy nagyjából egyforma a méretünk. Nyafogása alig jut el a tudatomig, át gondolom elmondjam-e neki az igazságot, de nincs miért hazudnom. - A lakásomba, ott nyugodtan tudunk beszélgetni és adok neked tiszta ruhákat is - magyarázom, miközben lassítok a lépteimen, hogy tudja tartani velem a tempót. De a kezét szorosan fogom, nem akarom, hogy egy óvatlan pillanatban elszökjön előlem.
[You must be registered and logged in to see this link.] • bocsi a késésért tőlem egy záró volt ide • [You must be registered and logged in to see this link.]
Nyomorúságos volt a halandóság, csak a múltra tudtam gondolni, próbálva felidézni az átváltozásom előtti időket. Vajon mindig is úgy éreztem hogy nem illek az emberek közé, azelőtt is hogy tudomást szereztem volna a természetfelettiről? Vagy csak túl sokáig voltam vámpír? Ötszáz év rengeteg idő, más a száz évet sem éli meg, nekem pedig jóval több jutott. Meneküléssel töltöttem a nagy részét, igaz, de megkaptam mindent, amire vágytam. Ráadásul a kisujjamat sem kellett hozzá mozdítanom, elég volt egyet pislantanom. Most mégis tehetetlen voltam, gyönge és védtelen. Egy két lábon járó vértasak, amilyennek korábban én tartottam az embereket. Kiábrándító volt a másik oldalra csöppenni és átélni amit az áldozataim éltek át. Azzal a különbséggel hogy ők nem tudták milyen mikor majd kicsattansz az erőtől és bármit megtehetsz, korlátok nélkül. Én megtapasztaltam a vámpírlét minden apró örömét és nehézségét, ismertem az összes buktatót és csodát ami vele járt, ostoba lettem volna ha beletörődök az új helyzetembe. Nem akartam ember lenni, minden pillanatban a hátam mögé tekintgetni és rettegni hogy valaki az életemre tör. Katherine Pierce különben is mindig megszerzi amit akar. Az ismeretlen nő szavainak nem akartam hinni és ha akartam volna se hittem volna el. Nekem nem voltak barátaim, ami másnak talán egy szomorú tény lett volna, de engem nem érdekelt. Csak szövetségeseim voltak, őszinte barátságokat sosem kötöttem, mert a túlélés volt a cél, nem a kapcsolatteremtés. Ráadásul az állítólagos jóakarómat még csak nem is ismertem, barátnak semmiképp nem nevezhettem. - Egy jó barát nem akarna erőszakkal elvonszolni! - hangsúlyoztam ki a barát szót sértődötten és próbáltam kiszabadítani a csuklóm, megint csak sikertelenül. Jó barát... A francokat! Utáltam amikor kerülgetik a forró kását, miért nem tudott a témára térni? Csak húzta az agyam, bosszantani próbált, hogy az őrületbe kergessen. Nem érdekelt volna hogy kicsoda, ha nem szorongatta volna a csuklóm és hagyott volna elmenni. Nem bíztam benne, az életem fontosabb volt annál mintsem rábízzam egy idegenre, persze hogy nem akartam vele menni! De ha nem ő, akkor az árny, aki követett a Grilltől egészen a főtérig. Két tűz közé kerültem és valamiért a nő csábítóbb ajánlat volt mint a másik illető, még ha valószínűleg ő is végezni akart velem. Egy ajánlat a halálra. Így már nem volt annyira csábító, de nem tehettem semmit, nem engedett el, s ha ki is szabadulok (amit csak törött karral valósíthattam volna meg), nem jutok messzire. - Honnan tudsz a hasonmásokról? Egyáltalán hogyan találtál rám? Mert nekem fogalmam sincs róla hogy te kicsoda vagy. - jelentettem ki gorombán, még mindig duzzogva, ugyanakkor rettegve is. Nem akartam eldobni az életem, de az öngyilkosság még mindig jobb ötletnek tűnt, mint egy ellenség karjaiba rohanni és az ő kezei által meghalni. Az öngyilkosság legalább az én döntésem lett volna. Persze a túlélési ösztöneim még emberi formámban sem csillapodtak, csak úgy tombolt bennem az élni akarás, annak ellenére hogy utáltam még a tükörbe is nézni, mert csak a gyengeséget láttam a tükörképemen. - Mert te aztán a nap hőse vagy! - fakadtam ki és a szabad kezem ökölbe szorult testem mellett, ami megfeszült a haragtól. Nem tehettem semmit, egyik lábam raktam a másik után kényszerből, mert nem volt menekvés az új ismerősömtől, kár lett volna ártani magamnak szabadulás közben. Nem mehettem sehová, a Grill egyre távolodott tőlünk, a sikolyaim nem hallotta volna meg senki, ha pedig mégis, egészen biztos voltam benne hogy a nő végez mindenkivel aki segíteni próbál nekem. Beletörődtem, hogy vele kell mennem, de káromkodtam az orrom alatt, hogy így is tudassam vele mennyire nincs kedvem vele tartani. A büszkeségem még megvolt, hiába szakadt el a nadrágom, vérzett a térdem vagy izzadt a homlokom. Mindent meg fogok tenni, hogy megmeneküljek. - Elárulod legalább azt, hová viszel? - kérdeztem nyafogva, tudni akartam hol fogok meghalni magamban könyörögtem, hogy ne egy sötét, koszos sikátorban harapják át a torkom.
Láttam, ahogy elnyílik a szája és tiltakozni akarna, de meglőztem és a lehető legfélelmetesebb módon mutattam meg neki azerőfölényem. Mint egy könyörtelen vadász, éreztem ahogy növekszik benne a pánik. Végtagjai remegni kezdtek, nem telt el sok idő egyből megéreztem a vér illatát, majd ahogy a térdére pillantok látom átázott a nadrágja. Folytott hangon teszi fel a kérdését kilétemről, mire gúnyos mosoly terül szét az arcomon önkéntelenül. - Bármennyire is nehéz elfogadnod a tényt, de egy jóbarát vagyok - válaszoltam sejtelmesen a kérdésére. Tudom, hogy nem ismer fel, mégis hogyan? Hiszen csecsemő koromban elhagyott, azt sem tudja, hogy még élek. De én nagyon is tudom ki áll velem szemben. A nagy Katherine Petrova, akiről annyi véres, beteg, pszichopata legendát hallottam, egy szerencsétlen, gyenge amber, aki majdnem összeseik előttem a remegéstől, értelmetlenül próbál szabadulni tőlem. Ahogy megszorítottam hallom azt a sértő hangot, ami arról tanúskodik, hogy fájdalmat okoztam neki akaratom ellenére. Francba! Nem állt szándékomban összetörni, bármennyi fájdalmat okozott a tudtán kívül nem vonzz a bosszú. El akartam vinni innen, hiszen nem véletlen rohant belém. Valaki egészen idáig követte, érzem a szagát és azt is, hogy az árnyékból figyel minket. Ezért elkezdem húzni, de meg is torpanok, érzem, ahogy ellentart nekem megint csak esélytelenül. Rekedt hangon kiabál és próbálja kirángatni karját a szorításomból, majd saját ostobaságának hála felszisszent. Egy sóhaj hagyta el ajkaimat. Mégis miért kell ennyire akaratosnak, makacsnak lennie? Egy másodpercre elkerekednek a szemeim, ahogy eszembe jut én is éppen ugyanilyen vagyok. Találkozója van valakivel. Aha, persze! Én meg most pottyantam le az égből, mert egy rohadt angyal vagyok, nem? - Tudod mit? Nem érdekel, hogy Elena kiköpött mása vagy, mivel rajtataok kívül még vagytok egypáran. Az sem érdekel, hogy hiszel-e nekem vagy sem. Velem jössz és kész - határozottan léptem fel vele szemben, nem akarok esélyt adni a feleselésre. De közelebb léptem hozzá, hogy csak ő hallhassa, amit mondok - Remélem tudod, hogy itt helyben kitéphetném a torkodat, de per pillanat én vagyok az egyetlen esélyed arra, hogy megéld a holnapot. A közelben leskelődő alak szerintem nem a mai megmentőd - azt akartam, hogy megijedjen, hiszen az a valaki figyel minket. Ugyanakkor megakartam győzni róla, hogy semmi oka sincs az aggodalomra. Egyetlen szó nélkül újra húzni kezdtem magam után. Még nem akarom elmondani az igazságot neki, időre van szükségem és persze egy nyugodtabb helyre.
Próbáltam felidézni a nő arcát, de nem tűnt ismerősnek. Az is megfordult a fejemben, hogy már kezdem elfelejteni az ismerős arcokat az ostoba halandó elmémmel, s azért nem emlékeztem rá. De minden másra tisztán emlékeztem, így talán csak elsiklottam felette. Nem jegyeztem meg minden arcot, akivel valaha találkoztam, a felesleges személyeket nem raktároztam el emlékeimben. Viszont elég volt ránéznem, hogy tudjam, nem kedvel engem, valamit biztosan elkövethettem ellene, felkészültem a szokásos kérdésekre. Hát nem ismersz meg? Tényleg nem emlékszel rám? Te tetted tönkre az életem és még csak nem is rémlik? Valamint a harcra is, amiben végül én maradok alul. Nem egy monoklit és zúzódást szereztem már átváltozásom óta, s mérget vettem volna rá hogy még sok sérülést fogok szerezni. De ez a jobbik eset volt, kínzásnak még nem vetettek alá, az életemet sem vették el, egyáltalán nem panaszkodhattam. Az ismeretlen nő viszont valahogy más volt, mint a többiek, határozottabb és volt valami furcsa a tekintetében, amit nem tudtam hova tenni. Egy érzelem pislákolt benne, azt hiszem, amit nem ismertem fel, de talán csak a harag volt az, túl erős, mélyről fakadó düh az irányomba. Egyáltalán nem lepődtem meg rajta. A szavain viszont annál inkább. Mikor tiltakozni próbáltam volna felém hajolt és beszippantotta illatomat és tovább beszélt hozzám, bennem pedig egyre inkább növekedett a pánik, végtagjaim remegtek és éreztem ahogy a vér lassan csordogál le a térdemről, átáztatva a nadrágomat. Még én is éreztem a csípős szagát, a vámpírnő mindezt még inkább érezhette a hideg, télies levegőben. - Ki a fene vagy te? - kérdeztem fojtott hangon és újból megpróbálkoztam kiszakadni a szorításából, újfent értelmetlenül. Szorítása nyomán sajogni kezdett a karom, míg a másik kezemen az egyik ujjam nagyot roppant, ahogy rámarkolt a korábban felé nyújtott kezemre. Ha nem is tört el, bizonyára kiugrott a helyéről, így már mindkét kezemet átjárta a fájdalom. Mindennek ellenére igyekeztem minden erőmmel egy helyben maradni, cipőm talpát erősen a földhöz nyomtam, de még így is könnyedén maga után húzott, aztán egy pillanatra megtorpant. - Miért kellene hinnem neked? Még csak nem is ismerlek! Nem akarok veled menni! - kiabáltam rá kissé rekedt hangon és próbáltam kirántani a karom ujjai közül, de felszisszentem mikor nem sikerült. - Találkozóm van valakivel. Ha nem jelenek meg, tudni fogja hogy bajban vagyok. Fel fogja forgatni a várost értem. Tudod, hasonmás vagyok. Elena kiköpött mása. Vannak akik azt hiszik ÉN vagyok ő. - természetesen ebből semmi sem volt igaz, de ha sikerült volna kiszabadulnom a szorításából és eljutottam volna a Grillbe, Matt segíthetett volna, vagy bárki más, aki elhitte a színjátékom. Sokan szerették Elenát, bárki a segítségére sietett volna. Csak el kellett hitetnem a nővel, hogy a nem létező találkozó miatt bajba kerülhet és hazugságokban verhetetlen voltam. A hangom nem csuklott el, a remegésem is csillapodott és a szívem sem vert hevesebben, tehát semmi jelét nem mutattam a hazugságnak. Ettől függetlenül hallott már rólam, talán ismert is, biztos voltam benne, hogy nem fog hinni nekem, de ha egy kicsit megingatom a magabiztosságában, már nyert ügyem van. És ahhoz aztán nagyon értettem.
Most, hogy szembe találkoztam az anyámmal az egész eddigi életem végre értelmet nyert. A sok keresés, rohangálás, utazás mind-mind meghozta a gyümölcsét, mégsem érzem azt a boldogságot, amit elképzeltem. Most, hogy előttem van tudom nem lesz részünk összeborulós anya-lánya pillanatokban, ahhoz túlságosan is hasonlítunk egymásra. Nem ismert meg, nem tudja ki vagyok szerencsére. Nem akarom felfedni előtte a kilétem, még nem jött el az ideje. Ahogy felhúztam, alig tudott megállni a lábain, de végül megtalálta az egyensúlyát. Higgatd arcot mutatott és egy zavarodott mosolyt, ahogy rá döbbent a fajomra. Azt sosem titkoltam, hogy vámpír vagyok és előtte sem állt szándékomban elhallgatni. Bármit mondott vagy tett, heves szívverése egyből elárulta, mire egy apró mosoly jelent meg a szám sarkában. Egy gyenge bocsánatkérés azért elhagyta a száját, majd erőltetett nevetésbe kezdett szemeit forgatva. Vigyorom kiszélesedett, de arcomra is fagyott, mikor bemutatkozott. Felém nyújtotta szabad kezét, miközben azt hazudta, hogy ő Elena. Ez nem jött be! Szerencsémre már találkoztam a vámpírlánnyal, így tudok különbséget tenni közöttük. - Katherinet keresem és jól tudom, hogy egy megrögzött hazudozó. Amellett pedig pechedre már találkoztam Elenával, aki vámpír - világosítom fel, majd közelebb hajolok hozzá és megszagolom - Rólad viszont messziről érezni, hogy ember vagy. Örülök, hogy megismertelek Katherine Pierce - fogadom el a felém nyújtott kezet, erősen megszorítom, majd elengedem. De a másikat még mindig fogom a csuklójánál, nem fogom itt hagyni. - Most pedig velem jössz - elkezdtem húzni magam után, de megtorpantam egy pillanatra - Biztonságos helyre viszlek, ne aggódj - egy kedvesebb mosolyt is megeresztek felé. Remélem nem ellenkezik nagyon, mindkettőneknek könnyebb lenne.
A leginkább azt utáltam az emberlétben, hogy félelemben töltöttem minden egyes napot. Emellett gyenge voltam, kiszolgáltatott, egészen idáig mégsem kértem mások segítségét. De tudtam, hogy eljön majd az a pillanat mikor fel kell áldoznom minden önbecsülésem és megtenni azt a bizonyos lépést. Az utóbbi időben nagyon sokat gondoltam halandó életemre, az elsőre, mikor meggondolatlan voltam és nem csak a lányom, de az egész családom elveszítettem egy férfi miatt. Azóta minden kontaktom a férfiakkal én uraltam, én voltam a domináns, hogy többet ne történjen meg ugyanaz. Kétszer sosem estem ugyanabba a hibába. Bár az érzelmeim sosem kapcsoltam ki - örök emlékeztetőként szolgáltak -, de a lehető legtávolabb tartottam őket magamtól és sosem engedtem, hogy utamat állják. Nem akartam minden ébren töltött percem a motelszobában tölteni, az utazgatáshoz és bujkáláshoz pedig sem pénzem, sem erőm nem volt, de sötétedés után nagyon rossz ötlet volt az utcára merészkedni. Hamarabb el kellett volna jöjjek a Grillből, de élveztem azt a néhány órácskát, amit Elena bőrébe bújva töltöttem. Végre nem kellett állandóan a vállam fölött lesni a gyanús alakokat, vagy félnem, egy kis időre elfeledhettem minden gondomat-bajomat. Nem ismertem fel a nőt akinek nekiütköztem, nem tűnt kicsit sem ismerősnek, de nem ért volna meglepetésként, ha egy régi ismerősbe botlottam volna. Gyakran megtörtént az utóbbi időben, néhányan bevették a mesét, hogy egy másik hasonmás vagyok, míg mások nem akartak többé velem és a bosszúval törődni, elég volt nekik a saját szemükkel látniuk, hogy szenvedek gyenge kis halandóként. Valódi istencsapás volt, ez tény, nem is ellenkeztem, de megfogadtam átváltozásom legelején, hogy találok egy módot amivel újra vámpírrá válhatok és akkor a drágalátos Elena mindenért megfizet. A bosszús gondolatokat félresöpörtem, amíg az ismeretlen nő hatalmas erővel talpra rántott, alig tudtam megállni a lábamon, de végül visszanyertem az egyensúlyom. Az ereje egyértelművé tette számomra, hogy egy vámpírral van dolgom és ekkor kezdtem pánikba esni. Nagy erő kellett hozzá, hogy ne áruljam el magam, de az arcom higgadt maradt, egy zavart mosolyt is sikerült magamra erőltetnem, de a szívem hevesen vert. - Ne haragudj, azt hittem üldöz valaki. De csak megint úrrá lett rajtam a paranoia! - nevettem és hitetlenkedve forgattam a szemeimet, mintha mulattatna a hajmeresztő viselkedésem. - Elena vagyok! - nyújtottam felé a szabad kezem miután kicsit megnyugodtam. Abban reménykedtem, hogy nem ismeri a Gilbert lányt és titokban maradhat a kilétem, de ebben a városban semmi sem volt biztos, ezt már régen megtanultam.
Ezer gondolat kavargott a fejemben délután óta. Végre a nyomára akadtam Stephanie segítségével, de azóta sem cselekedtem. Várok, bár magam sem tudom mire. Félek az első találkozástól, ugyanakkor reménykedek is. Már volt szerencsém az anyám egyik hasonmásához, így tudom mire számíthatok, már ami a külsőt illeti. A mende-mondák nem hazudtak, tényleg rá hasonlítok. Elenának köszönhetően már azt is tudom, hogy emberré változott valahogy, állítólag egy gyógyír segített rajta. Bár nem hiszem, hogy önszántából lett volna ember újra Katherine, de a részletekről nem volt hajlandó beszámolni a legfiatalabb más. Egyesek szerint haragudnom kellene vagy gyűlölnöm az anyámat, amiért magamra hagyott még csecsemőként, de én képtelen vagyok erre. Egyetlen kérdés foglalkoztat, amióta megtudtam az igazságot. Miért? Egyedül az okok érdekelnek, semmi más. Évszázadok óta rohangálok utána, s most, hogy megvan a cím tehetetlennek érzem magam. Ha csak arra gondolok, hogy egy városban tartózkodok vele, már hevesebben ver a szívem az izgalomtól. Nagy levegőt veszek és végre elindulok a Grill nevezetű bár felé, egészen eddig csak cél nélkül róttam a kihalt utcákat. Szépen lassan sétáltam, magas sarkúm kopogása töltötte be a teret. Érzékeltem, ahogy fut felém egy nő, de mire feleszméltem a gondolataimból már nekem is ütközött. A becsapódástól a földre zuhant, éreztem rajta a félelmet. Az orromat megcsapta egy kellmes, ismerős illat. Vér. Ember. Halkan mérgelődött és az elszkadt nadrágját nézte, míg én egy másodpercre teljesen lefagyva bámultam. Ő az! Megtaláltam... Mire félve rám emelte a tekintetét, már semmit se tudott leolvasni arcomról, hűvössé és érzelemmentessé váltam. Nem állt szándékomban egyből felfedni a valódi kilétem. - Nem tudsz jobban vigyázni? - morogtam, megigazítva a kabátom. Ha igazat mondott Elena, akkor az anyám ül velem szemben. Egy apró fintorral nézek végig rajta, egyáltalán nem így képzeltem el. Az öltözködési stílusunk egyáltalán nem hasonlít és ez a haj, egyszerűen borzasztó! - Egy bocsánatot igazán kipréselhetnél magadból, ha már nekem jöttél - vetem oda, miközben a karjánál fogva felállítom a földről. Még csak az hiányozna, hogy megfázik, az emberek nagyon könnyen megbetegenek. Erősen fogom a csuklóját, hogy ne tudjon elmenekülni, ugyanakkor ezt mind úgy teszem, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Érdekes első találkozásnak nézünk elébe. A megható összeborulás el fog maradni, azt garantálom.
Miután megittam az egy üveg sört - többet nem mertem, a másnaposság egyáltalán nem nekem való - és elköszöntem a hihetetlenül kék szemű Matt-től, akinek természetesen fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok, a főtér felé vettem az irányt. Elena megtestesítése még mindig könnyedén ment, elég volt visszafogottabb ruhákba bújnom és a régi idők emlékére kicsit kiegyenesítettem a hajam. A színészkedés része egyszerű volt, pontosan tudtam mit szabad és mit nem szabad mondanom ahhoz, hogy elhiggyék, ő vagyok. Minél kevesebb ember tudta hol vagyok, annál jobb volt nekem. Ki akartam kicsit szellőztetni a fejem, anélkül, hogy aggódnom kellene, hiszen most nem Katherine voltam, Elena Gilbert bőrébe bújtam, így volt a legbiztonságosabb. Kétszer megkerültem a teret, közben próbáltam kitalálni, mihez is kezdjek az életemmel, mielőtt visszamentem volna a kicsi motelszobába. Pénzem már alig volt és nem akartam egy lepukkant bárban pincérnőként dolgozni vagy valami más szánalmas munkát keresni, amit az unalmas emberek végeznek. Én még halandóként sem akartam lealacsonyodni erre a szintre, de igencsak megcsappant a vésztartalékom és többé nem kaphattam meg akármit ingyen, az igézés már nem volt opció. Egy idő után földbe gyökerezett a lábam a félelemtől, mert éreztem, ahogy valaki figyel, bár senkit nem láttam a környéken. Sietős léptekkel indultam vissza a Grill irányába, hogy meghúzzam magam odabent egy kis időre, és ekkor hallottam meg a lépteket. Egy férfi közelített felém, még igencsak távol volt tőlem, fel kellett húznom a nyúlcipőt, örültem, hogy nem az egyik magassarkúmat vettem föl. Futólépésben az ellenkező irányba indultam, hiába szerettem volna a Grillbe menekülni, nem kockáztattam meg, hogy épp emiatt a gyávaság miatt kapnak el. Olyan gyorsan rohantam, ahogy csak bírtam, ekkor ütköztem neki valakinek teljes erőmből, így a földre zuhantam és közben felhorzsoltam a térdem. Halkan szitkozódtam és a szakadt nadrágom néztem, az egyik térdem véres volt és iszonyúan fájt. Félve pislogtam fel a nőre, akinek nekirohantam és borzasztóan reméltem, hogy nem épp egy ellenségbe futottam bele, szó szerint, miközben egy másik elől menekültem.
Elmondhatatlanul idegesít, hogy Gabriella csakúgy meglépett előlem. Mégis hogy képzeli? Persze, régóta mondogatom, hogy csak kolonc a nyakamon, de ez így akkor sem járja! Előkerítem, legyen bárhol és nem teszi zsebre, amit kap, azt garantálom. Abban viszont már biztos vagyok, hogy itt Mystic Fallsban abszolút jó nyomon járok. Viszont ha már idejöttem, miért is ne vezessem le a feszültséget is egy kicsit ezen a környéken, ahol ráadásul érezhetően hemzseg a természetfölötti? Jobban, mint a város bármely másik részén. Miért is ne élném akkor ki egy kicsit magam? Ha egy boszorkánnyal kevesebb lesz ezután a világon, már megérte. Vagy csak ha kiszórakozhatom magam egy csinos kis halandóval. És hirtelen úgyis tűnik, rám mosolyog a szerencse. Már azelőtt érzékelem a közeledő fiatal lányt, mielőtt megpillantanám. Hallom a szívverését, a lélegzetvételét, ahogy a biciklijén közeledik. A haladási irányából már tudom, nem kell tennem semmit sem. Egyszerűen csak megállok és várok. Nem is számítom el magam. Néhány másodperc és már szinte a karjaim között is találom. Majdnem szó szerint. Ahogy közeledik, a bicikli kereke a padkának ütközik és a lány elvágódik a földön. Mérlegelek és gyorsan döntök, miféle taktikához kívánok folyamodni vele szemben. Annyira gyorsan termek csak ott mellette, mint ahogy egy halandó sietve tenné. Ami persze nekem csigatempónak tetszik, de ő úgy érzékelheti, hogy egyből odaszaladok hozzá, ahogy csak bírok. - Minden rendben, Hölgyem? Megsérült? - hangomba aggódó színt csempészek és az arcát fürkészem, miközben a kezemet nyújtom felé. Ma kedvem van játszadozni egy kicsit és nemcsak erőszakosan rárontani. Mert én ilyet is tudok ám, ha a helyzet úgy kívánja vagy olyan a hangulatom. Ez is legalább olyan vicces tud olykor lenni, mint a nyers erőszakosság. Persze attól is függ, így marad-e a dolog, hogy ő belemegy-e a játékomba.
Jómagam mindig úgy voltam az élettel, hogy megvannak a saját döntéseink, megvannak a lehetőségeink amik alakítják azt az utat, ami a cél felé visz minket és rendületlen rohanással telik, mint a hullámvasút. Megvannak a saját kanyarjai, a saját émelyítő szörnyűségei, és mégis: ott van benne az élvezet, amit a száguldás, az adrenalin felszabadulása okoz. De ez nem egy előre beprogramozott hullámvasút, amit csak valaki elindít és biztosan oda érkezik, ahonnan indult. Rengeteg kanyar, elágazás és vakvágány van, amit nem ismerünk. Ezért van egy sofőr, aki mindig többet tud nálunk, akinek szélesebb a perifériája és mindig belát mindent. Nem járok minden vasárnap templomba, nem imádkozom minden nap, de hiszek abban, hogy van Isten. Annak ellenére, hogy tudom, a 'természetfeletti' létezik és körülvesz minket, annak ellenére, ami a szüleimmel történt, még hiszek. Talán a hitem védett meg a depressziónak azon szakaszától ahol egyesek elkezdték fontolgatni, hogy milyen lenne egy pillanat alatt véget vetni ennek a küzdelemnek, ami az út a hullámvasút végéig. Mert a cél a halál. Az élet pedig küzdelem. Ilyen egyszerű.
Most indultam haza munkából, hajnali három lehet már. Elvileg éjfélig kellett volna játszanom és utána valami DJ vette volna át a stafétát, hogy a tuc-tuc zenére táncoljanak, smároljanak és egyebeket csináljanak a kissé vagy nagyon illuminált állapotban lévő egyének. De nem, a DJ-nek most kellett negyven fokos lázzal otthon feküdnie, pont amikor minél előbb vissza akartam érni a házamhoz. Egyébként elkértem a számát a főnökömtől és eldöntöttem hogy holnap - vagyis ma - felhívom és jobbulást kívánok neki. Ahogy biciklivel haladtam keresztül kellett mennem a főtéren, ez volt a legrövidebb út hazáig. Egyáltalán nem féltem a hajnali órákban, még Londonban sikátorok jelentették a legrövidebb utat hazáig. Bár azokat ritkábban használtam, és inkább kerültem egyet, de megesett párszor, hogy bevállaltam a sikátorokat.
Hirtelen egy alakot látok magam előtt, és ó, amilyen szerencsés egy emberke vagyok a bicikli első kereke padkának ütközött, én pedig repültem egyet. És ha ez nem lett volna elég, a jobb tenyerem egy összetört sörös üveg szilánkján landolt. Az alak pedig éhesen méregetett egy kicsit távolabbról.
Ilyen az én szerencsém. Ó, Istenem most segíts meg!
Bosszant. Idegesít. De a leginkább az, hogy így érzek. Miért frusztrál ennyire, hogy nem tudom, hol van? Miért akarom előkeríteni a föld alól is? Örülnöm kellene, hogy végre megszabadultam tőle. Egy kolonccal kevesebb. Mégis. Meg akarom találni. Nem léphet meg csak így se szó, se beszéd! Előlem nem! Ez nem így működik! Ha én zavarom el és úgy tűnik el, az más. De így… Nem, velem ilyet nem lehet! És ezt meg is mutatom neki! Bárhová ment és bármiért, meglelem a nyomát! New Yorkból Mystic Fallsig vitt az indulat és egyre jobban érzem, jó nyomon járok. Nem érdekel mennyi időbe kerül, akkor is előkerítem. Gabriella Ross, előkerítelek, mindenre esküszöm, bujkálj bárhol! És nem teszed zsebre, amit kapsz, azt garantálom! Dühös vagyok, szinte tajtékzom az elmúlt időben. Ennek pedig még véresebb és gyakoribb gyilkosságok az eredményei. Nem mintha számítana. Mystic Falls. Biztos vagyok benne, hogy itt lesz Gabriella. Tudom, mert ismerem. Bár ez az eltűnés nem fér a fejembe…
De előtte még szükségem van arra, hogy kiengedjem a fáradt gőzt. Vér és halálsikolyok. Erre vágyom. Épp az így éjszaka elég elhagyatott, főtéren vágok át a belvárosban. Nem túl forgalmas ilyenkor, de éppen ezért lehet jó. Hátha erre téved valami ártatlan leányka vagy munkából, esetleg egy titkos légyottról hazafelé siető fiatal nő, aki élete utolsó baklövését követi el azzal, hogy errefelé vágná le az utat. Bízom benne, hogy rövidesen rám mosolyog a szerencse ilyen formában.
Még mindig nem találtam a káoszban azt, aki vagyok, amiért itt kell lennem. Egykoron se volt semmi se könnyű, de most minden még nehezebb volt. Sokáig azt se tudtam, hogy kivagyok, vagy mi történt velem. Amnéziás nő voltam, aki fura módon nem öregedett úgy, ahogyan az egyszerű emberek. Nem leltem igazából korábban se a helyet, Calderrel történt beszélgetés óta, meg még inkább nem. Túl sok emléket kaptam vissza, olyanokat is, amik fájóak voltak. Bár talán a legfájóbb a jelenlegi helyzet volt. Rossz érzés volt, hogy ez történik. Minek kell emlékeznem, ha csak szenvedéssel jár? Nem akarom ezt érezni, nem akarok ez lenni, de még se dönthettem el. Aud talált rám egykoron, ő hozott abba a klánba, vajon ha nem tesz úgy, akkor milyen életem lett volna? Akkor talán megleltem volna a nagyszellemek között a békét? Mi hittünk és talán hiszünk is bennük, hiszen mi abból a korból származunk. Itt állt előttem, de mégis annyira távolinak éreztem őt, mintha nem ugyanaz a személy állt volna előttem, akit egykoron ismertem, aki az emlékeimben élt. Talán mindenkit megváltoztatott a bezártság? A harag és a düh erősebb lenne benne is, mint esetleg a szeretet és a remény, amivel régebben annyiszor megajándékozott minket? Nem, az nem lehet. Kell a remény, hogy még a mi szívünkben is képes a szeretet gyökeret ereszteni és behálózni a lényünket. – Nem, te már nem az vagy, akit ismertem, vagy tévednék? – kérdeztem meg kissé hátra hőkölve, s nem is közelítettem felé. Hirtelen reppent el az, hogy karjaimba zárjam őt, ahogyan egy elveszett gyermek tenné. Az ölelése talán már csak jégcsapot hordozna csak és eme érzést erősítik a szavai is. Nem értem, hogy miként történhet ez meg. – Kiteljesedjünk? Milyen áron? Pusztulást akartok hozni a világra? – kérdeztem meg riadtan és még egy-két lépést hátrálni is kezdtem. – Miért akartok ártani nekik? Én nem akarok, nem ők tehetnek arról, ami velünk történt. Miért kell még több vérnek szennyeznie az anyaföldet? Miért nem lehet egyszer vége? – kérdeztem meg tőle remegő hangon, s míg a többiek szívébe sötétség telepedett, addig az enyémben továbbra is fény ragyogott.
Milliónyi indokot tudnék találni magyarázatul, hogy miért is vagyok annyira kíváncsi rá. Talán mert én vittem ahhoz a klánhoz, ahol végül felnőtt, mert gondját viseltem, mintha a saját vérem lenne. Vagy mert már akkor megmutatkozott benne az, hogy mire is hivatott. Hogy egy közülünk és nélküle nem teljesedhetünk ki. Volt okom bőven rá. kezdetben sajátomként szerettem, miután első gyermekemet elvesztettem, benne leltem vigaszt, aztán elmentem és hagytam, hogy a saját útját járja, a maga életét élhesse. Arra senki sem számított, hogy évszázadokra börtönöznek be minket. Arra sem, hogy lehetséges, hogy nem ugyanabban a formában kerülünk majd ki onnan, mint amilyenek akkoriban voltunk. Minden megváltozott, nem csak a környezet. Mi magunk is, ahogy őrlődtünk a fogságban. Én például tudom, hogy sosem fogok tudni még egyszer senkire igaz szeretettel tekinteni. Az árulás olyannyira kikezdett, hogy lelkem elporladt és a helyén csak egy fekete máglya gyullad fel alkalmanként. Próbát tenni is értelmetlen lenne, Alaska sem tudja felébreszteni bennem azt, ami oly rég hunyt ki, hogy szinte már nem is emlékszem rá. Nagyon sok időm volt arra, hogy más színben lássam a világot, miért változna meg hirtelen ez az eszme csak mert végre nem a fagyos levegő préseli össze a tüdőmet? Idekint már kitavaszodott, de mélyen bennem továbbra is a jég az úr. - Én vagyok, gyermekem.. - teszem hozzá, de hangomban annyi év után először nem bújik meg az a kedves már-már simogató tónus, amihez már hozzászokhatott. Nem kell megfordulnom, hogy megbizonyosodhassak róla, valóban ő az. Felismert, ami több mint elég bizonyíték a számomra. - Mit keresünk itt mi mindannyian? - kérdezek vissza értetlenül. Habár társaink most nincsenek köreinkben, de ettől függetlenül erre neki is tudnia kellene a választ. Érezni a zsigereiben. Ahogy én is érzem. Habár nekem konkrét célom van, ami egyfajta büntetés gyanánt is szolgál. Meg kell találnom azt, akitől megfosztottam a társaimat. - Azért vagyunk itt, hogy végre kiteljesedjünk.. - válaszolom meg végül a kérdését. Értetlenül állok a helyzet előtt, mert ennél jóval bonyolultabb talányokkal lenne dolgunk. Gondolok itt a hogyanokra. Hogy találjuk meg a hiányzó testvéreinket? És mégis hogy sikerül mindez az év azon szakára, ami biztosítani tudja számunkra a felemelkedést?!
Jó pár hét eltelt Calderrel való találkozásom óta, de még mindig alig bírtam elhinni azt, ami ott történt, ahogyan azt se engedtem senkinek se, hogy a sebeimet hamarabb begyógyítsa. Ami életveszélyes volt az már beforrt, hiszen sok választásom nem volt, de a többinek a hege, vagy éppen lilafoltja még mindig ott virított a testemen. Sok időt töltöttem mostanában az erdőben, vagy éppen a városban, hogy kicsit gondolkodni tudjak. Sokáig éltem úgy, hogy nem értettem miért nem öregszenek mások, vagy éppen azt se tudtam megmondani, hogy kivagyok. Egyedül a nevemre emlékeztem, vagy néha álmaimban kísértett a múltam, de semmi több. Most már viszont tudom, hogy ki voltam, de már abban se vagyok biztos, hogy az akarok lenni, aki egykoron voltam… Talán csak normális szeretnék lenni, megöregedni és nem tartani attól, ha túlzottan elkap a hév, akkor esetleg valakit megölök vagy éppen egy ház dől össze. Már a dómban is megmutatkozott az, hogy nem kis erőt birtoklunk és ha mindannyian egy helyen vagyunk, akkor ez még veszélyesebb lehet. Nem akarok ártatlanokat bántani, nem akarok senkinek se ártani, egyszerűen csak szeretnék rendet tenni a káoszban. Tudni szeretném azt, hogy ki vagyok valójában és mit kell tennem, hogy mire vagyok hivatott. Lassan haladtam a város utcáit szelve, miközben a tavasz első szellői arcomat simogatták. Mosolyogva figyeltem az utcára kiszaladt gyermekeket is, mire egy pillanatra még a gyomrom is görcsbe rándult, hiszen Calder szavai és a múlt emlékei túlzottan éltek bennem. Volt gyermekem, gyermekünk és elveszítettük őket, ahogyan egykoron egymást is. Külön temettek el minket és még az emlékeimet is elvették. Talán úgy minden jobb, egyszerűbb volt, hiszen most fogalmam sincs semmiről. Nem tudom, hogy merre kellene mennem. Végül sietve kapom a fejemet a főtér irányába, hiszen valami ismerős érzés kerít hatalmába. Talán hátat kellene fordítanom, hiszen egyszer már meghaltam amiatt, mert a múltam egyik foltja előkerült, s mi van akkor, ha most nem lesz szerencsém, ha a végzetem ér most utol? Nem, erre nem is gondolhatok, így sietve indulok el abba az irányba, de nem óvatlanul. Amikor pedig megpillantom az ott ácsorgó nőt, akkor pár lépésre tőle állok meg. Figyelem a vonásait, majd alig hallhatóan szólalok meg. - Aud, te vagy az? – kérdeztem tőle kissé bizonytalanul, majd óvatosan tettem felé egy-két lépést. – Mit keresel itt? Hogy kerülsz ide? – kérdeztem érthetetlenül és próbáltam elkerülni minden érintést. Nem akarok újabb fájdalmat érezni azért, mert az emlékeim visszatérnek. Nem, ahhoz ez túl nyilvános hely és az se biztos, hogy készen állok rá.
A jégbörtönben volt időm gondolkodni. Nem volt pillanat, hogy ne idéződött volna el bennem minden kegyetlenség, amit el kellett szenvednem hosszú életem során. A bátyáim eltaszítottak. A szerelmem odaveszett. A gyermekeim a karjaimban lehelték ki a lelküket és nem volt hatalmam, hogy bármelyiket is megállíthassam. Bár ezekről a mélyen megrázó emlékeimről azóta sem beszéltem senkinek. Ezek késztettek arra, hogy a sötétség felé húzzak, bár az sem nyújtott végtelen vigaszt, segített abban, hogy kezelni tudjam a helyzetemet. Eladtam a lelkemet, az pedig teljesen fekete lett. Száműzetésem minden hányatott hajnalán csak az játszódott le lelki szemeim előtt újra és újra, ahogy véget vetettem egykor hűnek hitt társam életének. Kegyetlenül. Én mindig is úgy tekintettem a társaimra, mint az új családomra, a szótáramban pedig családtagból nem lesz ellenség. Korábban legalábbis ehhez tartottam magam, hisz hat fivér árulta el a saját vérét, mikor kitaszítottak maguk közül. Most viszont ha mégis áruláson kapok valakit, nincs az a büntetés, ami eltántoríthatna a bosszúmtól. Az az utolsó féreg pedig elvette tőlem mindazt, ami szívem vágya volt. Meg sem próbáltam más utat, és ma sem tenném másképp. Vannak bűnök, amikre nem létezik bocsánat. A megtorlásom viszont legalább akkora árulás volt a többiek ellen, mint amit ő elkövetett ellenem. Az erőnk túlnyomó része elpárolgott, s csak akkor kaphatjuk vissza, ha végre valahára sikerül fellelnem az utódot, aki után korábban is kutattam már. Nevezhetjük büntetésnek is. Ám mielőtt hosszú fogság után ismét kontinenseket átszelve próbálkoznék a keresésre összpontosítani, találkoznom kell valakivel. Igazából nem is kell, inkább egyfajta belső kényszer motivál. Azért is jöttem a szent helyünkre a kelleténél korábban, hisz még nem érkezett el az évnek azon szaka, mikor összegyűlünk. Ő mégis itt van. Érzem őt, és ezért biztos vagyok abban, hogy ő is tudja, hogy én itt vagyok. Meg fog keresni, ide fogom őt vonzani magamhoz, ezt előre tudom. Így működik a jel, amit hordozunk. Másképp talán soha az életben nem találtunk volna egymásra a társaimmal. Most sem kell mást tennem, csak türelemmel várni őt, és el fog jönni. Van rá bőven oka.
Éveken keresztül éltem a túloldalon teljesen egyedül, magányos voltam, nem tudtam kivel beszélgetni, semmilyen társaságom nem volt, csak is akkor, amikor valamilyen oknál fogva a "kapu" meg volt nyitva a 2 világ között, és egy kis időre vissza tudtam jönni. Élveztem azokat a perceket, még akkor is, hogy a legtöbb alkalomnál Elenának kellett segítenem Stefanon, hogy vissza kapcsolja az érzéseit, vagy éppen Stefannal együtt hallgattam végig azt, ahogy Elena szerelmet vall Damonnek. A lényeg, hogy mikor tudtam, ott voltam Stefannak. Elnevetem magamat mikor mondja, hogy sokan dicsérték. Hát, ezt jó tudni. Kicsit meglepődök mikor magával húz a padra és leültet magával szemben. Pár pillanatig csak nézem őt, nézek a szemeibe és örülök annak, hogy itt van. Örülök, mert ez azt jelenti, hogy tényleg élek, ez nem csak egy újabb álom, egy remény, nem! Tényleg itt vagyok, és végre végleg itt maradhatok. Nem kell aggódnom amiatt, hogy egyszer csak eltűnök. Halványan elmosolyodok arra, amikor mondja, hogy legalább élek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól az érintése, mikor gyengéden végig simít az arcomon. A következő lépésére viszont én sem számítottam. Nem számítottam arra, hogy megcsókol. Először nem tudok mit reagálni, hiszen nem számítottam tőle ilyenre, főleg mivel folyton csak szivattuk a másikat és csak egy darab egy éjszakás kalandot tudhatunk magunk mögött. Sosem volt köztünk smemi több. - Nehogy már engem hibáztass azért, amiért TE megcsókoltál ENGEM. - mondom miközben én is felállok a padról. Viszont jó érzés volt az a csók, újra érezni akarom...
Törődhetnénk azzal, hogy mi volt a múltban, de minek? Szerintem koncentrálni kell arra, hogy mi van most, és mi lesz később. Az hogy újra találkoztam Lexivel, nem tudom hogy jót, vagy rosszat jelent, de most nincs is kedvem ezzel foglalkozni.Hallgattam a mondandóját, és ide oda sétálgattam kicsit, de mikor a nemesebbik felemről kérdezet, kicsit felhúztam a szemöldökömet. -Nocsak, akkor mégsem volt olyan rossz. Nem de? De a kérdésedre a válasz, igen működik, sőt már sokan dicsérték. -nevettem el magamat, és magammal húztam őt egy padra. Mikor azt mondta, hogy nemrég tért vissza az élők sorában, hát nem tudtam mit mondhatnék. Elszomorodtam kicsit, hogy nem tudtam őt megmenteni, vagy esetleg vigyázni rá. De utána a szemébe néztem, és örömmel jelenthettem, hogy él. - De legalább jól vagy, és már élsz.-mosolyogtam rá, és megsimogattam az arcát. Lehet hogy azért hiányzott ennyi idő után, mert lassan közeledtem ajkai felé ,és megcsókoltam. -Na ez is a te hibád. Legalább elhajoltál volna vagy valami. Hogy csókolhattalak meg téged? --mondtam tettetett haraggal, és inkább fel is álltam a padról.
Meliorn-tól csak egy éjszakát köszönhetek, amit már nagyon megbántam, főleg, hogy akkoribban még volt valakim. Nem beszéltem soha senkinek erről a tévedésről, és még hajnalban el is tűntem Meliorn mellől, nem váltam meg a reggelt, amíg felébred. Nem volt hangulatom beszélni vele, mert akkor a bűntudatot csak még jobban éreztem volna. Szinte felemésztett a bűntudat. Meglep, hogy össze futottam vele, olyan sok idő eltelte után. Furcsa őt újra látni, bár mostanában én így vagyok minden egyes személlyel, akit régen láttam. Kicsit magányos voltam a túloldalon, nem volt senki akivel beszélhettem volna, csak a többiek életét tudtam nézni, szomorúságukat, boldogságukat. És az fájt a legjobban, hogy fizikailag nem lehettem részese az életüknek. Megjegyzésére csak gúnyosan elmosolyodom. Most még ennek is örülök, most tényleg minden jó ami történik velem, mert újra az élet része vagyok. Újra tudok igazán élni. Tudom érezni az embereket, látnak engem. - Honnan tudjam, hogy a te cuccod ugyan olyan öhm... jó-e, mint régen? - vonom fel a szemöldökömet, és tekintetemet lejjebb szegezem rajta egy pár pillanatig, majd ismételten vissza nézek a szemeibe. - Semmi izgalmas. Nem rég tértem vissza a halálból. A legjobb barátom testvére volt olyan kedves, hogy leszúrt. Még évekkel ezelőtt. - mondom és megvonom a vállamat, mintha ez olyan mindennapi dolog lenne.
Rögtön tudta, hogy ki vagyok. Ezen viszont nem is kellene csodálkoznom, hisz ismer. De az igazat megvallva tényleg rég találkoztunk, emlékszem az első találkozásunkra. Mikor egyik éjszaka mindketten elvetettük azt a bizonyos súlykot. Hihetetlenül egymásba szólalkoztunk, talán azért mert elvettem az italát amit magának kért ki. De most komolyan, én honnan tudhattam volna hogy az övé? Elég sok ideig ott volt mellette, és az én poharam is a közvetlen közelébe volt. Megittam, erre úgy berágott, hogy utána alig maradt valami az asztalokból. Ezt a kis csetepatét, egészen a házamig folytattuk, ahol nem akart tőlem elszabadulni, míg bocsánatot nem kérek tőle, azért mert elvettem az italát. Hát de nem szerettem volna neki megadni ezt az örömöt, ezért tovább húztam az agyát. Mikor meguntam már ,hogy annyit beszél egyszerűen szájon csókoltam, és felvittem a lakásomra, ahol egy-két dolog történt. Reggel mikor felkeltünk, egyikünk se szólt semmit, egyszerűen Lexi is eltűnt. Ezt még a szeretkezés előtt tudtam meg ,hogy így hívják. -Lehet ,hogy én nem változtam, de te se sokat. Vagyis ha jobban megnézzük, akkor az a fenék se olyan feszes már mint akkor mikor találkoztunk.-mondtam pimaszul, mert tudtam, hogy erre lehet hogy felhúzza magát. -De a viccet félretéve, hogy van az én kis szőke Lexim?Mi járatban erre felé?--dőltem neki a falnak, és néztem a szemébe. Pont ugyan olyan szép volt mint régen, de ezt annyira nem szerettem volna a tudtára adni.
Furcsa itt lenni és élni a mindennapjaimat. Furcsa újra látni Elenáékat, a legjobb barátnőmet Sierrát. Talán Sierra az, aki a legjobban hiányzott. Fájt látni, ahogy szenved, de csak ugyan úgy fájt az is, hogy láttam, hogy Stefan miken ment keresztül. Hogy miken mentek keresztül azok az emberek, akiket szerettem. A túlvilágon nem leltem békére, nem akartam meghalni, eltávozni innen a földről, volt még feladatom. A feladatom pedig nem volt más, mint valahogy vissza térni és segíteni rajtuk. Mindig is ezt csináltam, segítettem azokon, akiken kellett. Ez volt az én életem, és nem is én lennék, ha ez megváltozna azután, hogy végre valahára vissza tértem az életbe, a szeretteim közé. Habár kicsit szét vannak esve, nem olyanok, mint régen, de a legtöbbjük szerencsére legalább boldog. Mikor meghallok egy hangot, egy ismerős hangot, és eltakarja a szemeimet, akkor hirtelen villanak be az emlékek a lelki szemeim előtt. - Meliorn. - mondok szimplán csak ennyit. Egy nevet. Még régebben találkoztunk este egy bárban, nem bírjuk egymást, vagy is hát... Mindig szekáltuk a másikat, de aztán a feszültséget máshogy vezettük le, amiről soha többé nem beszéltünk. Nem is találkoztunk utána olyan sokszor. Párszor, talán. Kibújok az öleléséből, majd szembe fordulok vele. Semmit sem változott. Külsőleg nem olyan ember, mint akikkel barátkozni szoktam, viszont jó társaság. Jó szekálni a másikat, elszoktuk szórakoztatni a másikat. - Elég régen találkoztunk. Azt hittem azóta már kicsit megváltoztál. - mondom gúnyos mosollyal az arcomon, és oldalra biccentem a fejemet.
Kezdőlap
tőlem egy záró volt ide • 
