Túl könnyű lett volna elmenekülni, vagy csak szimplán olyan sokk ért, hogy a nevem is elfelejtettem...én sem tudtam, hogy szándékos vagy nem túl átgondolt döntés volt itt maradnom. A helyzeten nem változtatott, ahogy a tényeken sem. Valami nem stimmelt velem, és sejtettem, hogy mi az, de voltam olyan naiv, hogy ne foglalkozzak vele, hogy figyelmen kívül hagyjam és egyszerűen semmisnek tekintsem. Nem hihettem el, amíg nem volt rá bizonyítékom, az pedig egyenlőre olyasmi volt, ami szimpla abszurd véletlenekből állt. A fickó, nem túl kedvesen közölte, hogy üljek be a kocsiba, igaz, hogy nem volt rajtam bilincs továbbra sem, mégis úgy éreztem, mintha még mindig a hűvös fém bőröm súrolná. Nem voltam normális, most már szinte biztosra veszem. A kávé puszta gondolatától is felfordult a gyomrom, ahogy a kevésbé kedves fickó, a másik kezébe nyomta a bögrét. Arcomra végre fintor szökött, életjelet adtam valódi magamról, magamnak. A mókuskerék, amibe most is kerültem, megszűnt forogni. Jó ideje nem kaptak már el, mellékesen, az sem így nézett ki. És legutóbb a szökés érdekesen ment ugyan, de sikerült, hisz itt vagyok. Na jó, ez így furcsán jött ki. -Nem hiszem, hogy az akadémián tanítják az együttérzést, de kösz a kérdést, élek.-válaszolok meglepően egyszerű flegmasággal, amiért még senkit nem vittek be. Nem szóltam le, inkább csak apró figyelmeztetést tettem rá, hogy ne jópofázzon, tegye a dolgát, úgy én is az enyém, és okos kislány módjára a fenekemen fogok maradni és nem szökök el. A rádió ismerős hangját hallva, majd a furgont látva jöttem rá, hogy ez életem eddigi legjobb élménye, azok közül, mikor rendőrautóban kötöttem ki. -Jókor szól..-mordulok fel ismét, mikor a könyököm az ajtónak csapódik, a fejem pedig félig az üvegen koppan. Arra gondolok, hogy mi lenne, ha kiszállhatnék végre és elfuthatnék. Már megbántam, hogy hagytam magam beültetni ebbe a hullámvasútba. A fekete furgonra nézek, kipillantva az ablakon a két férfi válla felett és összevonom a szemöldököm. Bárcsak megállna, kilyukadna a kereke, vagy valami. Abban a pillanatban, ha nem később, a fékcsikorgást füst követi, és úgy érzem, ismét olyasmit tettem, amiről nem tudom, hogy hogy lehetek képes.
- Tudom, igen. Az édesanyád nagyon szeretett téged. A történet eléggé összetett, és tudom, mennyire vágysz a válaszokra vele kapcsolatban, ezért megadom neked ezt - nos, persze, azért mindent nem fogok elmondani neki, és árnyaltan, körvonalazva az egészet el fogom mesélni. - Anyukád... születésed előtti évben paranoiás lett, félt valami miatt, ezért költözött nagymamádékhoz közel, hogy míg én távol vagyok, addig biztonságban lehessen - komoly hangvételem volt, azonban áttértem valamivel jobb és emberibb módba. - Ő igazi belevaló nő volt, mint te is vagy, mindenki kedvelte őt - mosolyogtam, mert sok dolgot megtanított számomra a feleségem, a gyermekeim anyja. Ő mellette tanultam meg, mennyire érző lélek is lakozhat egy emberben... Csak aztán fordult a játszma, és elmaradtam az emberségtől legalább hat lépéssel, de az eszem pedig ugyanennyire előre volt. Közben sétáltunk, és meglepett a kérdése, de annyira mégsem. Hogyan tálaljam neki azt, hogy van egy nővére? Olyan kínos percek ezek, mert ezek a kérdésekmillió alkalommal előbújtak, viszont válaszokatnem kreáltam előre... - Nos, hogy is mondjam... Édesanyád mivel úgy döntött, el szeretne bújni a világ elől, és téged óvni, így sosem tudtuk eldönteni, mi lesz, ha te felnősz, és elkéne mesélni mindent.. Jól van, nem kertelek. Van egy nővéred, Dorothea-nak hívják... A kapcsolatom vele sem túl jó, és ez az én hibám - nagyon belejöttem az évek során abba, hogyan lehet a felszínen az embert mutatni, a felszín alatt a mocskos rohadékot elrejteni.
Felvettem a földről a bilincsemet, és belecsúsztattam a zsebembe. Habár a lány nem ellenkezett és a karját nyújtotta felém, mégsem láttam szükségét, hogy megbilincseljem a csuklóját. Tekintve, lehet hogy még a bilincs sem zár jól. Elnézve a lányt úgysem volt olyan állapotban, hogy elfuthasson. Ha meg mégis nekiiramodna, úgysem jutna tovább a saroknál. Kérdésemre azt felelte, hogy jól van, csak megszédült, de valahogy nehezen hittem el. Volt valami különös benne. -Beszállás. - mondta Richard közben leparkolt mellettünk. A kislányt azonnal beültettem a hátsóülésre, majd én is beszálltam az autóba. A kollégám a rádión beszólt, hogy indulunk, negyed órán belül ott leszünk. Fáradtan döntöttem a fejtámlának a fejem, majd egy pillanatra lehunytam a szemem. -Ezt majdnem elfelejtettem. - szólt Richard és az orrom alá tolta a kávét, miközben megálltunk egy pirosnál. Rögtön feljebb ültem. -Köszönöm. - mondtam, majd nagyot kortyoltam a feketéből. Rögtön jobban éreztem magam. A kollégám halkan megjegyezte, hogy nem kellene ennyi kávét innom, lassan már a koffein tart össze. Megjegyzésére csak a vállamat vonogattam, semmi köze nem volt hozzá. Vállam felett hátrapillantottam a szőke lányra, megvan-e még. -Jobban van már? - kérdeztem tőle, mikor egy fekete furgon, százhússzal hajtott át a kereszteződésen nyomában vagy három szirénázó rendőrautóval. Aztán befutott a hívás, hogy a belvárosban bankrablás történt. Az elkövetők egy fekete járművel menekülnek délnyugat felé a főúton. A kollégák erősítést kértek. Oldalra pillantottam a kollégámra, akinek ijesztő mosoly jelent meg az arcán. Tudtam, hogy imádja a sebességet, így az autós üldözéseket is. Ha teheti, részt vesz minden hasonló akcióban. Látva a tekintetét nem számítottam semmi jóra. -Ez az, kapjuk el őket. - kiáltott fel Richard a kormányra csapva, majd a gázra taposott és minden szó vagy előrejelzés nélkül vett egy éles kanyart. A nagy lendülettől a cipőmre öntöttem a kávét és, mivel nem voltam bekötve az ajtónak csapódtam. Nem fordultam hátra, de vélhetően a lány is hasonlóképp vehette be a kanyart. -A fene essen beléd. - mordultam rá, miközben utolértük a kollégákat, akik a menekülő járművet üldözték. -Csatolja be az övét, mert ez rázós lesz. - szóltam hátra a szőkeségnek, akit jobb lett volna kirakni az őrsön, mielőtt belekeverednénk egy autós üldözésbe, de most már mindegy volt.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 09, 2015 10:57 am
Az, ha az ember szélütést kap, vagy egy baleset után poszttraumás stressz éri, nem volt meglepő. De engem sem baleset nem ért, de nagyon meg sem lepődhettem rajta, hogy a bilincs előkerült. Azon annál inkább, ahogy testemen valami megmagyarázhatatlan erő fut végig, küld a padóra és éri el, hogy a zár egyszerűen kinyíljon. Nem volt hová futnom, mert nem volt hozzá erőm. Szédülni kezdtem és éreztem, ahogy a vérem szinte meghűl az ereimben. Nem ez volt az első ilyen eset. Eltörtem már tükröt, csupán azzal, hogy mérgesen rápillantottam, és mivel babonás nem igen voltam, nem hittem, hogy a hét év balszerencse most kezdődött volna el törlesztődni. Döbbenten állok és nézek a földre, majd a két zsarura, és a helyzet abszurdsága, hogy annyi képességem sincs felmérni a helyzet adta lehetőségeim, melyek szerint rohanhatnék, amerre látok. E helyett az egyensúlyom visszaszerzése az elsődleges célom, és próbálom az agyam lüktetését minimálisra csökkenteni. Nagyot nyeltem a gondolattól, vagyis a másik rendőr gondolatától, akire a szabadulóművészet gyakorlása előtt a felügyeletem bízták. Nem lehetetlen. Egy, s más dolgot már tudtam. Az éjszaka veszélyes és akár hittem a szememnek, akár sem, az alvilági sikátorok falai között nem egy ember feküdt lyukas nyakkal. A tündérmesének pedig nincs vége, hisz ha a vámpírok létezhetnek, és a mai abszurd világban, miért ne létezhetnének, akkor boszorkányok is. -Én...-dadogom, fogalmam sincs, hogy mit "én". Nem vagyok rosszul? Már hogy a viharba ne lennék rosszul, mikor a gyomrom a torkomban van, a szívem pedig nem csak, hogy a fülemben, de az is szinte a torkomban dobog. -Jól vagyok, csak megszédültem.-szedem magam össze és tolom felé csuklóm, jelezve, ha akar, vigyen, de az egyensúlyom továbbra sem a régi. Érzem, hogy nem csak velem nincs valami rendben, de az állapotomról érdeklődő rendőrrel sem. Próbálok rájönni, hogy ennek az érzésnek mi oka lehet, de fogalmam sincs róla. -Nem, nem vittem be semmit, nincs szükségem orvosra.-motyogom, mikor kihívja az őrsre az orvost is. Egyszerűen lehetetlen dolgok történnek velem, és hiába vagyok a toppon reggel, ha azzal szembesülök, hogy a testem olyasmikre képes, amikről azt hittem, hogy lehetetlen vállalkozás véghezvinni.
Jól indult a reggel, még be sem értünk az őrsre...nem mellesleg még kávét sem ittam, de már kapásunk volt. A kislány piti bűnözőnek tűnt, csak autólopás meg kiegyenlítetlen számlátartozás volt a rovásán. Legalábbis a gyanú szerint. Úgy döntöttünk bevisszük egy kis elbeszélgetésre, majd odabent tisztázza magát, vagy nem. Mindenesetre nem a nyílt utca volt a legmegfelelőbb hely erre. A szőkeség kissé hevesen reagált a bilincselésre, láthatóan nem jött be neki a dolog. Morgott kicsit, de nem sokat tehetett. Pár percre átadtam a kollégámnak, figyeljen rá kicsit, míg beszólok az őrsre, hogy megyünk. Épp csak belekezdtem a jelentésbe, amikor a szóban forgó lányra tévedt a tekintetem és azt láttam, hogy a bilincs egyszerűen lehullik a kezéről. Mi a fene? Értetlenül néztem a földön heverő bilincsre. Sok mindent láttam már, de ez új volt. Szó nélkül letettem a telefont. -Rosszul tettem rá? - tűnődtem magamban. -Nem. Az lehetetlen. - gyorsan elvetettem a lehetőséget. Számtalan alkalommal bilincseltem meg embereket, de még soha nem szabadultak ki belőle. Nem csak én döbbentem le, de a kollégám és láthatóan a lány is igencsak meglepett arcot vágott. Nem csak a bilincshullást, de azt is érdekesnek találtam, hogy nem futott el. Minden más élelmes bűnöző elkotort volna már, de ő nem. -Biztos elromlott a zár része. - próbált Richard magyarázatot találni a történtekre. -Meglehet. - vontam meg a vállamat. Végül is mindegy volt. -Vagy a kis "boszorkány" egy igazi kis szabadulóművész. - nevette el magát. Szúrósan néztem rá, jelezve, hogy ebben nincs semmi vicces, inkább haladjunk. Odabent már vártak ránk. Közben észrevettem, hogy a lány nincs valami jól. Egészen elsápadt. -Rosszul van? - kérdeztem a szédelgő szőkétől, miközben pár lépést tettem felé. Richard is látta, hogy a lány nincs a topon, ezért elsietett a szolgálati kocsiért. Addig újra felhívtam az őrsöt és beszóltam, hogy legyen készenlétbe egy orvos is, mert a körözött személy ramatyul fest. Az sem kizárt, hogy beszedett valamit.
A zűrös élet és a kétségekkel teli létezés, a tébolyodás szélére sodort, de ez elég volt magamnak tudomásul venni, másra nem tartozott. Az elmúlt időszak kellemesnek nem nevezhet, és egyértelműen a baleset óta Ella voltam, halvány árnyéka sem maradt a kőrözésekben szereplő nevemnek. Erről senki nem tudott, és mivel az irataimon sem az a név szerepelt, így erős gyanú lehetett arra, hogy ikertestvérem is van. Nem kizárt, hisz a saját családom sem ismerem igazán. A fickó, akinek nekimentem, nem volt egyedül, ezt nem akkor nyugtáztam, mikor konkrét kimondatlan szavakkal bunkónak neveztem, hanem akkor, mikor a társa cseppet sem feltűnően tudtára adta, hogy ne hagyjon elmenni. Felmordultam, de ahogy reagáltam volna, kezemből kiesett az újság és a bilincs hideg érintése már bőrömön érződött, közvetlen közel, valósággal égetve húsom. -Ez az, mutasd meg, hogy nagy legény vagy, vigyél be nyugodtan.-mondom, hangomban merő gúnnyal és elnevetem magam. A égető érzés egyszer csak megszűnik, és ahogy a társára pillantok, az a földre bámulva mered maga elé. A zavarodott elme újabb indokot kap, hogy tovább süllyedjen tébolyába, mert fogalmam sem volt arról, hogy hogyan, de a bilincs egyszerűen kinyílt, mikor arra gondoltam, hogy milyen jó lenne eltűnni a helyszínről. Magam is értetlenül nézek a földre, majd pislogok párat, de eredeti tervem, hogy eltűnök innen, semmibe lesz. Ledöbbenve állok, a földre meredve, érzem, ahogy a szívem hevesen kezd kalimpálni, megszédülök és odébb tántorodok, mintha a világ megfordult volna körülöttem. A fejem zúgni kezd, ami mostanság egyre sűrűbben fordul elő velem. Egy halovány alak halad el előttem, mire értetlenül nézek rá is, és betudom a kábulatomnak, hogy képzelődöm is, nem csak lesokkoltam. -Megbolondultam, ez csak egy lom. Gyerünk Ella ébredj fel!-suttogom magamnak, de pontosan tudom, hogy nem az első ilyen eset és kezdem azt hinni, hogy a testem uralja a józan eszem, nem pedig fordítva. A fickóra nézek, akibe belefutottam az előbb, majd a másik rendőrre, de a szédülés csak felerősödik.
Átlagos napnak indultnak. Meló előtt megálltunk még kávéért a szokásos helyen. Én még civil ruhába voltam, de a kollégám már egyenruhában feszített. A büfé előtt hosszú sor állt, mint mindig. Richard vállalta, hogy átverekedi magát a tömegen és a protekcióját bevetve megszerzi a reggeli koffeinadagot, saját részre pedig pár fánkot. Míg ő bent próbálkozott, én odakint várakoztam. Az üzeneteimet olvastam, amikor valaki nekem jött, és felháborodva közölte, hogy figyeljek a lábam elé. Értetlenül néztem a mérges kis szöszkére, aki félig egy újságba volt temetkezve. Egyértelműen nem én voltam a hibás, hisz ő nem figyelt. De még mielőtt bármit mondtam volna a lány tovább indult. Ekkor lépett ki Richard a büféből. Hirtelen felkiáltott és a szőke lányra mutogatott izgatottan. A szájából egy fánk lógott ki, úgy nézett ki mint egy hörcsög, ezért egy szavát sem lehetett érteni. Gyorsan leküzdötte a falatot a torkán, aztán megismételte a szavakat. -Ne engedd el a lányt! Körözik. - mondta. Gyorsan utána nyúltam, és elkaptam a szőkeség karját. Richard is odalépett és olvasni kezdte a rendőrségi körlevelet. A jegyzőkönyv szerint egy fiatal, húszas évei elején járó, kislányos megjelenésű; hosszú, szőke hajú; világos bőrű nőt autólopás miatt keresnek. Egy biztonsági felvétel rögzítette a bűncselekményt és az elkövetőt is. Hasonló bejelentés érkezett egy kávézóból, illetve egy hotelből, ahol feltehetően ugyanez a személy fizetés nélkül távozott. Megnéztem a levélhez mellékelt kamerafotót és valóban elég nagy volt a hasonlóság. Vagyis túl nagy volt a hasonlóság, hogy hagyjuk elsétálni. -Akkor ezt odabent, az őrsön majd tisztázzuk. - mondtam, és a farzsebemből elővettem a bilincset. A háta mögé húztam a lány kezeit és megbilincseltem. -Két szemed rajta, beszólok, hogy megyünk. Egy perc. - szóltam oda a kollégának, majd pár méterrel odább mentem telefonálni, ahol kicsit kevesebb volt a zaj.
Eddig mindent megszereztem, amire szükségem volt. Először is loptam egy kocsit, aztán fizetés nélkül, szinte feltűnésmentesen távoztam egy kávézóból. Több volt ez egy napra, mint amit mostanság elkövettem. A mostanság az azóta értendő, hogy egy hotelből az ablakon keresztül szöktem meg, nehogy behajtsák rajtam a számlám, ami jócskán több volt annál, mint amit kifizettem volna normál esetben. Hívhatnak piti tolvajnak, élősködőnek, de én legalább nem szúrok le senkit. Az újságot bújva próbálom összerakni a képet, találni egy indokot arra, hogy a rengeteg haláleset minek köszönhető. Az indokkeresés nem rám jellemző dolog, hisz amit teszek, még ha van is rá indok, sosem gondolkodom el rajta, hogy mi lehetett az. Elméletileg van családom, élő rokonom, gyakorlatilag egyedül vagyok, mint a kisujjam. Soha nem értettem, hogy ezt is minek mondják, mikor kisujjból igazából kettő van. Mit gondolkodok most ezen, de komolyan? Így van és kész. Az életem is így van és kész, nem akarok vagy nem tudok rajta változtatni, na ez az, amire szintén nem tudok válaszolni. Egyszerűen úgy érzem magam jól, ahogy most vagyok, azzal, ahogy élek, semmi problémám, soha nem is volt. Leszámítva az életemből kiesett, kórházban töltött pár hónapot. Ahogy előre lépek, a szó szoros értelmében véve beleütközök valakibe, és rám jellemző "kedves" modorom máris bemutatkozik a városban először megismert embernek. -Figyelhetnél a lábad elé.-nézek fel az újságból, hiába tudom, hogy az egész hülye helyzet az én hibám, nem ismerném be most, ahogy máskor sem. Férfiak terén soha nem vágytam sokra, az elmúlt idő tapasztalata az volt, hogy szórakozásra jók, de magam mellé csak magam tudom elképzelni, senki mást. Meg kell hagyni, hogy aki utam szegte, igencsak érdekes vonásokkal rendelkezik, nem tudod megállapítani, hogy férfias vagy gyermeki vonások, mégis figyelemfelkeltő, az már biztos. Megrázom a fejem és az újságot újra kinyitva továbbindulok.
Kissé meglepett a kérése, hogy költözzek oda hozzá. Ez elfogadhatatlan kérés, mert hiába Ő az egyik szülőm nem bízok meg benne, és olyanhoz nem költözök, aki ennyi éven keresztül felém se nézett. Haragszok rá, kimondhatatlanul te túlteszem magam rajta, mert szeretném megismerni sokkal jobban. Hátha így kapok a kérdéseimre válaszokat, és nem érzem magam egyedül, ennyire. - Köszönöm, szerintem majd használni fogom. – azért jó tudni, hogy most, hogy újra találkoztunk nem rohan el előlem, hanem vállalja a felelőséget és próbál közeledni felém. Rengeteg dolgot kell bepótolnunk, kimaradt a legfontosabb pillanataimból és ezeket valahogy nem tudom neki megbocsájtani. Nem volt mellettem mikor megnyertem az egyik legnevesebb díjat a sulinak, nem gratulált, akkor sem volt mellettem mikor a papa meghalt. Egyszerűen eltűnt, évekig nem tudtam róla egy szót sem és most, hogy idekerültem hirtelen már mindenben benne szeretne lenni, ez mondjuk tetszik. - Mindenki azt mondja, hogy csodálatos volt. Kíváncsi lennék miért is az, senki nem mondott semmit róla, tudod milyen zavaró? – annyi kérdésem lenne felé. Előbb utóbb pedig fel is fogom tenni neki, mert tudni akarok mindent. Azt, hogy merre volt az elmúlt években és miért nem hívott fel egyszer sem. Talán van egy új családja, és nem akarja azt, hogy megismerjem őket? Vagy ők engem? Szégyellne? Ezek jutnak eszembe miközben a fagyishoz megyünk. A finom édességeknek sose mondok nemet, és, hogy nem is nekem kell fizetnem érte csak jobbá teszi az egészet. - Sétáljunk. – bólintok egyet, majd elindulok mellette arra amerre ő akar. – Apa, neked van valakid? Esetleg egy másik családod… bármid?
Én soha nem tudtam elképzelni magamat két lány édesapjaként. Igaz, egyikük holtan akar látni, amit teljes mértékben megértek, a másik pedig hát egyelőre még nincs ezen az elhatározáson. Legalábbis szerintem. Én már semmit nem bízok a véletlenre. - Itt leszek, ha bármire szükséged van, csak hívnod kell - nyugtattam meg őt valamiképp, bár az ilyen nem erősségem. Hátránnyal is indulok az apaság terén, hiába van két gyermekem. Nos, a pedig, hogy Ellie azt szeretné, hogy megismerhesse az apját, tehát engem... némileg visszaránt a valóságba. Engem megismerni? Ez a lehető legrosszabb dolog a világon. Még szerencse, hogy nem tud utána olvasni, hogy ki voltam pár évvel ezelőtt. - Rendben, és én is szeretnélek jobban megismerni. És természetesen, mesélni fogok édesanyádról, aki egy csodálatos nő volt - ebben nem volt hazugság, de az én életem nem igazán volt összeegyeztethető egy gyermekkel, nemhogy kettővel. Miután láttam a szemében, hogy mennyire szereti a fagyit, ígyén is mosolyogni kezdtem, és választása után én is kértem pár gombócot, mert végül is ő előtte muszáj emberként viselkednem. - Oké. Legyen - bólintotam arra, hogy hétvégéket nálam tölti, és kitalálunk mindig valami programot. A legnagyobb program, melyet össze kéne hozni, az az, hogy megismerjék egymást a lánykáim. Hogy fog ez működni, hogy lesz ebből valami normális családias légkörű program? Szerintem sehogy. Azért próbálkozni szabad... - Nagyszerű lesz, és ígérem, nem fogok eltűnni a szemed elől, és remélem, te sem fogsz. Akkor sétáljunk egyet, oké? És nyugodtan kérdezz bármit - mert miután megismer, lehetséges, hogy őrült módjára fog összepakolni, és a világvégére költözni... de ezt az apró gondolatot már csak hozzágondoltam.
Értettem én a viccet, ennek megfelelően húztam össze a szemeimet Fitz piszkálódásait hallva. Kettőnk közül mindig is ő volt és ő lesz a mókamester, ami akkor a legjobb, ha egy átdolgozott, túlórázós nap után, amikor már a mikroszkópot sem találom meg kínomban könnyesre tudom nevetni maga a megszólalásain, mert a fáradtság már annyira kiütközik rajtam, hogy visszavágni sem tudok. Ha ő nem lenne, ha nem rágatná el néha a gyökeresen földbe vert lábaimat a talajtól, ha nem kímélne meg attól, hogy végigmondjak egy mondatot azzal, hogy befejezi, mert érti, hogy mit akarok mondani vagy csinálni... nem tudom, hogy mihez kezdenék. Ő a legjobb barátom, a másik felem, akit mindennap látok, akivel szinte mindent megbeszélek, akivel együtt dolgozom és lélegzem a nap van, hogy húsz órájában, akiben feltétel nélkül megbízok és akinek még szendvicset is hajlandó vagyok csinálni. Visszagondolva el sem hiszem, hogy először utáltuk egymást a főiskolán. Hatalmas ajándékot kaptam azzal, hogy egy véletlen során párba kerültünk és ezt neki is hajlandó lennék elmondani, ha nem tudná magától. De tudja. És ez a jó ebben az egészben. - Ha egyszer gyerekem lesz akkor megengedem neki, hogy azt higgye egy ősmókus választotta szét a kontinenseket és hogy a kardfogú tigris nem is volt olyan ijesztő. És a gyerekem imádni fog akárhová is járni velem, mert jó fej anyuka leszek. - Mosolyra húztam a számat. Szegény gyerek, Fitz-nek igaza lehet. Mi van, ha azt gondolja majd, hogy az anyja megbolondult, mert ilyenek csúsznak ki a száján? Talán ezért nem gondolkoztam még azon, hogy életet kellene adnom majd egyszer valakinek, jelenleg a gondolat is nagyon messze van tőlem. - Nem a Chupacabra miatt jöttem. - Jelentettem ki, majd vettem egy mély levegőt. - Amit én keresek az nem... repül. - Azt nem mondhattam, hogy nem egy misztikus lényről volt szó, de így legalább kissé jobban felvezethettem a témát, amiről még nekem is furcsa volt beszélni, hiszen akárhány mintát és egyedet láttam már egyszerűen nem voltam képes elhinni, hogy a természetfeletti lények egyáltalán léteznek és úgy járkálnak közöttünk, mintha teljesen normálisak lennének, nem pedig veszélyesek, akik bármikor megölhetnek akárkit, városokat rombolhatnak le egy rossz napjukon és ki tudja mennyi mindent tehetnek tönkre. - De felettébb különleges... múltkor láttad azokat a mintákat, amiket a laborban hagytam. A megújuló sejtek... azokról van szó, olyanokat keresek, akikben szintén megtalálható ez a mintázat. - Ha a fene fenét eszik sem tudom kimondani, hogy vámpírokról van szó, de kitalálni nem fogja. Egyszer meg kell vele osztanom ezt is, hogy ne kelljen folyamatosan mellébeszélnem és most jött el ez az idő.
- Szóval még nem néztél be a fiókomba? Ez meglepő! Sok gyilkossági ügy oldódhatott volna már meg, ha megteszed. - bukott ki belőlem őszintének tűnő pofával, bár tudtam, hogy nem az a hobbija, hogy turkáljon a cuccaim között, hisz annyira azért mégis van egy bizalmi kapcsolatunk, hogy az ilyesmi ne lehessen megszokott vagy mi több.. hogy ne sétáljunk bele ennyire mások privát szférájába. Amúgy is tiszteletben tudom tartani az ilyen határokat, ha már az élet másfajta határai egyáltalán nem érdekelnek. Sokan hálásak nekem azért, hogy átlépek rajtuk, és egy fizetett bohóc mindenhová elkél. - Te és a jégkorszak utáni éghajhatváltozásaid.. - sóhajtottam fel. - Kérlek, ha egyszer gyereked lesz, és öt évesen leül megnézni ezt a mesét, ne magyarázd ezt el neki, mert ott abban a pillanatban érezni fogja, hogy cink lesz veled bárhol megjelenni. - mondtam fapofával, de aztán elvigyorodtam. Néha talán túlmegyek a határokon, de ő tudja, hogyan kezelje. Ha én komolyan beszélek, akkor azt a jóisten is megérzi, nem kell külön biblia hozzám. Jemma tökéletes kivételt képez, nagyon nagy csalódás lenne, ha egyszer azt mondaná, hogy többé nem kér belőlem. Nem is csalódás.. az életem egy fontos vezetékét vágná el vele. - Ahhha...! - húztam ki magam. - És ezúttal kinek vagy minek a DNS-ére vadászol? A Chupacabra-t itt sem fogod megtalálni. Még most szólok! - figyelmeztettem, majd felsóhajtottam. - Miről van szó ezúttal? - kérdeztem aztán már teljesen normálisan. Ő mindig éhezik az új dolgokra, mindig tudni akar valamit... és most még én sem tudom, hogy mit. Szóval a vakvilágba jöttem utána.
• sajnálom a hosszadalmas késést! • [You must be registered and logged in to see this link.]
-Természetesen, annyira megszoktam már a nagyi féle ételt, hogy már csak azért is visszamennék. Meg amúgy sem tudok sokáig távol lenni tőle. De azért függeni sem akarok, szabadon szeretnék élni. – persze, értem én, hogy a nagyi csak jót akar nekem, de szükségem van a saját kis teremre, helyemre, amiről én ítélkezem és csak is én. Azzal díszíthetem ki amivel akarom, azt hívok fel, akit csak akarok és úgy főzök, ahogy tudok, és azt eszek, amihez pont kedvem van. - Köszönöm. – mosolygok rá elégedetten, majd elővéve a saját mobilomat írom bele az apám telefonszámát. Rég volt már, hogy megvolt és hogy tartottam vele a kapcsolatot. Gyorsan megnyomva a tárcsázást csörögtem rá, hogy neki is meglegyen az enyém. – Remélem nem hagy alább a lelkesedésed. Szeretnék közelebb kerülni hozzád apa, megismerni milyen is vagy. Megtudni pár dolgot anyáról is. – amit a nagyiék mondtak el az nem sok volt. Ők úgy gyászoltak, hogy nem beszéltek róla csak szökő évente egyszer, nekem meg pont az kellett volna, ha nap, mint nap hallok róla valamiket. – Biztos vagy benne? Imádom a fagylajtot. – vigyorgok rá, majd odaérve a pulthoz elkezdtem nézegetni az ízeket. Alig pár másodperc múlva már döntöttem is, így erdei gyümölcsöst, turamisust és csokisat választottam. Nagyon jól jött ez a fagyi, így kicsit olyan, mintha egy apa-lánya programon lennénk. - Nem igazán tudom… - ajkamba haraptam. Fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem. Azért jöttem el a nagyitól, hogy a saját lábamon éljek meg, de ha most elfogadom apa ajánlatát, akkor visszakerülök oda ahonnan jöttem. Ha nemet mondok meg félek, hogy… elhagy, tudomást sem vesz rólam. - Mit szólnál ahhoz, ha hétvégenként nálad lennék? Így biztonságban tudnál, és még a saját lábamon is elkezdhetnék tanulni megélni. Na? Ígérem bármi lesz szólni fogok… - hatalmas szemekkel néztem rá, pislogva egyet-kettőt. Ez a kérlek egyezz bele nézésem.
- Majd megnyugszik, ha látja, hogy boldogulsz, és jól érzed magad, de azért, remélem, meglátogatod őt néha, és akkor biztosan nem fogja bánni ezt - kicsordult belőlem egy mosoly, mert így biztosan jó lesz mindkettejüknek. Szinte tudom, mire gondol velem kapcsolatban Ellie, és igaza van. Bennem megbízni nehéz, főleg úgy, hogy alig ismer, mégis szeretném, ha tudná, mellettem biztonságban lesz. Lehet, nem voltam állandó apuci szerepben, azt azonban sosem hagytam, hogy rossz sorsa legyen. Ez azért jelent valamit, ugye?! - Nemrég változtattam számot, de tessék, itt van - mutattam meg telefonom kijelzőjén, hogy hadd írja be saját magának. - Tudom, nem könnyű egyik percről másikra megbíznod bennem, viszont szeretném, ha ez megváltozna. Örülök neked, örülök annak, hogy itt vagy - most aztán valóban őszinteség rajzolódott arcomra. - Akkor válassz valamilyet, a mennyiség sem legyen kevés - mosolyogtam, és sétáltam mellette büszkén. Nem nagyon akarom azt, hogy valami motelben szálljon meg, éppen ezért fogom őt meginvitálni a házamba, ahol külön lakrésze lesz, ahol remélhetőleg jól fogja érezni magát. Nagy levegővétel után mondtam neki. - Ellie, költözz hozzám, nem szeretném, ha valami olyan helyen laknál, ahol bármi rossz érhet bármikor - nyögtem ki röviden, nem fogok most arról csevegni vele, miféle ördögfajzatok éldegélnek errefelé, magamat is beleértve, de én inkább megvédeni szeretném őt. - Mit szólsz hozzá? Felnőtt vagy, bele sem szólnék semmibe sem, csak szeretném, ha ott élnél velem - komoly hangvétellel kezdtem bele, majd pedig nagy kő zuhant le, mert nem akartam, hogy furcsa legyen ez az egész, és egy igennek örülnék tőle.
-A nagyi is pont ezt mondta mikor bejelentettem azt, hogy egyetemre szeretnék menni, mondjuk annak már nem örült, hogy elköltöztem tőle. – de hát ez van. Meg kell tanulnom a saját lábamon is élni, mert nem lesznek mindig mellettem. A nagyapa is hirtelen távozott, idős is volt az az igazság, és a nagyi most jól érzi magát, de mi van ha ez megváltozik? Nekem kell majd gondoskodnom magamról, mert apa… nos, nem tudom, hogy bízhatok-e benne. – Ahhoz, hogy felhívjalak meg kéne legyen a számod is. A múltkor próbáltalak hívni, de azt mondta ez a szám nem kapcsolható… De amúgy köszönöm, észben fogom tartani és hozzád fordulok. – hiszek abban, hogy az űr, ami idővel keletkezett a kapcsolatunkban még helyrehozható. Egy gyerek legjobban a szüleiben bízhat, és mivel nekem már csak az apám maradt muszáj, sőt akarom is azt, hogy jó kapcsolat legyen köztünk. Szeretném jobban megismerni, meg mindent, ami eddig történt vele. Annyi mindent kéne bepótolni és mindezt egy öleléssel kell kezdeni. Sokszor nem volt mellettem, sokszor kellett egyedül megtalálnom a saját utamat ezért… most remélem tud Ő valamennyire segíteni a helyes út követésében. - Apa, te most hazudsz nekem? – kérdőn húzom fel a szemöldökömet, majd nem törődve ezzel a kegyes hazugsággal elsiklok felette. – Egy fagyi most jól esne, meg egy jó beszélgetés. – mosolygok rá, majd megindulok az egyik cukrászda felé ahol már az előbb is megcsodáltam a fagylajtok sokféleségét.
Nincs egy komoly szava sem, nem mintha aggasztana a viselkedése, hiszen a hosszú évek alatt már hozzászoktam. Nem is lennének igazán jók a napok, ha nem azzal kezdődnének, hogy Fitz megpróbál elsütni valami poént, ami több vagy kevesebb sikerrel betalál, aztán miután megkapja a kávéadagját és az ajándék szendvicsét még jobban felpörög, hogy a búgócsigához hasonló viselkedésén csak akkor állítson, amikor már mindketten jócskán túlszárnyaltuk azt az időt, amiért elvileg megfizettek minket. Chicago-ban, a laborunkban a biztonsági őr egy idő után fel sem vette, hogy a villanyt az éjszaka közepén is felkapcsolva találta és amikor benézett két laborszemüveget viselő béka tekintett vissza rá, akik megpróbálták meggyőzni, hogy nemsokára tényleg hazamennek, csak vagy a papírmunka vagy valami halaszthatatlanul fontos minta miatt gubbasztanak még mindig a laborban. A világért sem adtam volna azokat a perceket, akkor sem, ha kényszerítettek volna rá. A legjobb munkatárssal és baráttal eltöltött idő kincs ahogy rájövünk egy-egy megoldásra, az megfizethetetlen. Csoda, hogy akartam az ittlétét? Ki más fejezné be a mondataimat rajta kívül? - Szóval azt a listát rejtegeted előlem a fiókodban? Nem hiszem, hogy még meg tudnál lepni. - Szinte csak a nyelvemet nem nyújtottam ki, de hangom vetélkedett egy óvodás kislányéval, aki megrögözötten biztos volt abban, hogy igaza van. - És egyébként is én még mindig hiszek abban, hogy ha egyáltalán létezett Atlantisz elsüllyedt a jégkorszak utáni éghajlatváltozás miatt, ami nem most volt, szóval akármennyire is örülnék egy potya útnak, most inkább kihagynám. - Mosolyogtam rá, miközben figyeltem, ahogy előhúz egy jegyzettömböt abból a hátizsákból, ami valószínűleg már azelőtt megvolt neki, mielőtt megismertem volna, de hogy a fősuli óta hordja, az ezer százalék, fényképes bizonyítékokkal is szolgálhatok ez ügyben. - Te vagy a legjobb. - Normális emberek megtették volna, de én nem tulajdonítottam jelentőséget annak, hogy az évődés kedvéért még fel is állt egy pillanatra. - Konkrét mintákat eddig nem gyűjtöttem, de rajta vagyok. Szeretnék felállítani néhány DNS-profilt. - A néhány nálam egyenlő volt a rengeteggel és Fitz-nek valószínűleg maga az is szemet fog szűrni, hogy megint a DNS-ekkel akarok ügyködni, mint otthon is. Eddig nem kérdezett rá, de az a gyanúm támadt, hogy nem fogom sokáig húzni az önkényes játékaimmal, főleg, hogy most elrángattam egy másik városba is és ködösítve kezdek bele a mondandómba.
- Sejtésed sincs arról, milyen sok apróság lapul meg a fiókomban. Rengeteg dologról vezetek listát. Ha te csak feléd tudnád.. - szemtelenkedtem vele. Ez volt a lételemem. Kettőnk közül szerencsére bennem megvolt az a szellem, hogy egy jól időzített tréfával véget tudjak vetni egy kínos szituációnak. Erre már volt is példa, és azt hiszem, akkor is hálás volt nekem, amiért megmentettem a pillanatot. Ez nem azt jelenti, hogy ő nem képes viccelni... csak könnyebben megy neki, ha előtte megiszik egy-két pohár tequilát. Átvettem tőle a termoszt, közben figyelmesen hallgattam, vajon mi derül ki a mai értekezletből. Gondolom, nem csacsogni hívott ide, ő ilyet nem szokott meglépni. Szórakozni pedig nem egy főtérre járunk általánosságban. Vagy ez valami új hagyomány lesz közöttünk? Kezdhetek félni, ha igen. - Így minden világos. - biccentettem, majd követtem őt a padhoz, amelyet kiválasztott. A termosz még mindig a kezemben volt, de még nem kívántam annyira a koffeint. Ma már megittam kettőt, és ez hajlamossá tesz arra, hogy bepörögjek. Olyan szinten, hogy ne legyek képes leállni, ha olyan helyzet alakul ki. - Szóval azért vagyunk itt, mert szép kisváros? - emeltem fel a fejem, miközben elkezdtem a hátizsákomban turkálni, a kezembe pedig egy jegyzettömb akadt éppen, mert ledermedtem a szavaitól. Úgy emeltem fel a fejem, mintha a nyakamba borítottak volna valamit, így méregettem az arcát. - Ja, hogy érdekes. Így mindjárt más. - fogtam fel aztán a másik jelzőt is, amellyel a helyet illette. - A szépség alapján akár Atlantiszba is mehettünk volna. Apropó, hallottad, hogy elvileg megtalálták... ismét? - forgattam meg a szemem, és olyan tárgyilagos képet vágtam, amelyet ritkán produkálnak emberek. Felsóhajtottam. - Ebben az esetben akár indulhatok is. - vontam meg a vállam, majd nevetve visszaültem. - Tudod, hogy nem hagylak magadra. Követlek, ahová csak mész... társam. - böktem oldalba.
• sajnálom a hosszadalmas késést! • [You must be registered and logged in to see this link.]
- Örülök annak, hogy terveid vannak az életeddel kapcsolatosan, és nem csak kóvályogsz a világban - mosolyogtam egy kicsit, ami most nem volt erőltetett és nehéz sem, hisz' az egyetlen személy, aki nem szeretne engem megölni, itt áll előttem. Igazat megvallva, sosem lehetek biztos már ebben sem, hogy Ellie-nek nincsenek -e efféle problémái velem szemben. Az élet kiszámíthatatlan. - Az egyedüllét sok dologra megtanít... viszont nem szeretném, ha bajod esne, és ezért is szeretném, ha megígérnéd, hogy ha bajba kerülsz vagy félsz valamiért, azonnal hívj. Ne tétovázz - az ölelése közben újból meglepett, mert rég nem volt ilyen közel hozzám senki sem, kivéve azt a csodás nőt. Visszaöleltem szorosan, és mindeközben azagyam pörgött teljesen más dolgokról. Nem hagyom, hogy bárki bántsa őt, az ugyanis megfizet azért. Miféle szemét vagyok, akinek még a lányai közelében is csak a gyilkosságokon jár az esze?! Meg mit is mondhatnék ennek a gyönyörűségnek arra a kérdésére válaszolva, hogymi újság? Azzal mégsem kezdhetem, hogy vámpír vagyok, pici leányom, meg egy rohadék, akinek múltjában több a hulla, mint a boldogság... - Öhm, hát... jártam erre-arra, sokat dolgoztam. S alig vártam, hogy újra láthassalak - némi hazugság keverve az igazsággal, a legjobb koktélrecept. - Mondd csak édesem, nem kívánsz valami finomságot? - mutatok a közelben lévő cukrászdák és éttermekre, hátha kedvet kap egy kicsi apa-lánya programra.
A változás mindig jó dolgot hoz az éltünkbe, jelen esetbe az enyémbe újból visszahozta az apámat. Most, hogy megint itt állok előtte, érettebb fejjel és tele kérdésekkel, sokkal jobban érzem magam. Talán ha nem most, de az elkövetkezendőkbe lesz alkalmam megtudni mindazt, amire kíváncsi vagyok. A listám tetején mondjuk az áll, hogy miért nem látogatott meg az elmúlt években. Igazán rosszul esett, sose hittem volna, hogy én is azokhoz a gyerekekhez fogok tartozni… - Nem az én hibám… - hogy haragszok-e rá? Nem is kérdés. Éveken keresztül foglalkozott velem, és akkor, amikor elértem a normális életkort eltűnt. Szép. Nagyszerű. – Nem titok. Igazából egyetemre szeretnék majd menni, jelentkeztem is pár egyetemre, de előtte kiakarom próbálni milyen is egyedül élni, egy ismeretlen helyen. – igazából annyira nem ismeretlen, mert voltam itt párszor az elmúlt hónapokban. Az albérletkeresés igazán nehéz feladat, mert sosem tudhatod, mikor van a szomszédodban egy bérgyilkos. Bár ez a veszély nem fenyeget Mystic Fallsban, állattámadás sokkal inkább. - Csak azért kérdeztem, mert nem úgy tűnt… - biggyesztem le egy kissé alsó ajkamat, majd szorosan bújok hozzá. Hogy én nekem mennyire hiányzott az apukám! – Köszönöm, és elnézve. Most már lesz alkalmunk többet találkozni. – vigyorgok, mint kisgyerek a cukorkának. Olyan jól esik, hogy megint az egyik szülőm körül legyeskedhetek. – Amúgy, mi újság?
Gondolhattam volna, hogy nem úszom meg szó nélkül ha egyszer én szeretnék fogást találni rajta. Nem voltam jó az ilyen dolgokban, általában a legjobbat szerettem és akartam meglátni az emberekben, a hibáik csak akkor tűntek fel, ha már jó erősen fejen vágtak. Származott már bajom abból, hogy ilyen vagyok, de nem tehetek róla, őrzöm az emberiségbe vetett hitemet. Legalábbis próbálom. - Nem akarom és nem is tudom elhinni, hogy listát vezetsz a késéseimről. Egyébként is, mindig csak szerinted kések. Vissza kellene állítanod az órádat pár perccel. - Felé nyújtottam a termoszt és a mosolyom nem tudott lefagyni az arcomról. Örültem, hogy láthatom, napok óta vártam már, hogy megérkezzen és látva őt úgy éreztem, hogy ismét visszakaptam egy kis életkedvet, amit a sorsom elvett tőlem azzal, hogy ide sodort. Nem tehetek róla, hozzászoktam, hogy Fitz mindig mellettem van a nap szinte minden percében, mióta szóba álltunk egymással a főiskolán. Már fel is készültem arra, hogyan fogom ecsetleni a terveimet és azt, hogy miért rángattam ide, de a szavai belém fojtották a gondolataimat. Hiába ismerem évek óta, néha még mindig képtelen voltam megemészteni a vicceit és szófordulatait. Ki tudja, talán az angol származásom miatt? De ő is angol! Akkor neki miért megy ilyen könnyen? - Azért vagyunk itt, mert sajnos még nem volt időm berendezkedni annyira, hogy egy komplett laborral várjalak. - Indultam el az egyik pad felé és vártam, hogy kövessen. - Szerintem szép ez a kisváros. Érdekes. És ezért is vagyok itt, ahogy te is. - Mosolyom megtelt a szokásos, számára már biztosan ismerős hangulattal, amit akkor mutattam, ha tényleg valami érdekes dologról volt szó. Sőt, ha jobban belegondolok szinte csak ő ismeri ezt az arcom, csakis neki szoktam ezt a formámat mutatni. Ki másnak tehetném még, amikor ő az, aki megérti, miről beszélek és mi miért dob fel? Amellett, hogy emberileg is ismer és az egyik legjobb barátomnak tekinthetem. Kívánhatnék tőle jobbat? - De mondtam, hogy nem kell jönnöd, ha nem akarsz. - Tettem hozzá rögtön. Ha itt van, akkor már itt van és nem láttam az arcán, hogy kényszerből tette volna. Hívtam és jött, ez pedig nagyon jólesett.
Nehéz az, amikor valakinek kettős élete van. Az egyik viszonylag normálisnak tűnhet, míg a másik káosz. Az egyik lányom gyűlöl, egy kanál vízben is megfojtana, a másik pedig, akinek biztosítottam egy olyan életet, ami távol van mindentől, és minden bajtól megóvva. Meddig is tartott ez a rendezettség? Mostanáig, ami kiábrándító... Miért nem tudta élni azt az életet? Miért kellett pont most idejönnie? Sok kérdés kavargott bennem, de igyekeztem mindezt elterelni. - Rég beszélgettünk, Ellie - emberségesen kezdtem mondandómat, amit remélhetőleg megis tartok a továbbiakban, talán ő még aza személy, aki nem szeretne szíven döfni engem, bár változnak az idők... - Ez nagyon jól hangzik. Igazi felnőtt gondolkodás. S miféle nagy terveid vannak? Már, ha ez nem titok - mondtam neki és ezzel is válaszolva az új dolgaira. Vajon, meddig tudom, előtte titkolni, mi vagyok? Tudhat dolgokat, nem hülye liba a lányom. Ahogyan Dorothea sem az. - De... de nagyon is örülök neked - gyengéden öleltem meg a pici lányomat, aki már nem is annyira pici. - Bocsánatodat kérem, amiért sokáig nem láthattál, csak... csak sok dolgom akadt. Nagyon csinos vagy - bókoltam is egyet, megtartva még mindig az úriember módot.
Nem volt időm naphosszat a telefont nyomkorászni. Leginkább akkor törődtem a készülékkel, mikor egy általam kellemes dallam szólal meg, ezzel jelezvén, hogy Jemma hív. Csak neki vagyok hajlandó felvenni a mobilt, legalábbis pár másodpercen belül. Mivel társak vagyunk, s engem nem tartalak túl komolynak, hisz inkább a viccelődös srác vagyok, mintsem a komoly kutató, rendszerint őt hívják, s általa tudom meg, hogy mi történik. Jemma szavai általában olyanok voltak számomra, mint valami parancs. Igaz, ő sem tud engem mindenre rávenni. Nekem a labor az otthonom, ide jövök a reggeli kávéval a kezemben, s innen megyek lefeküdni. Nincs már családom, olyanom legalábbis nincs, kivel megoszthatnék bármit magamból. Jemma tölti be a família szerepét az életemben. Még ha ő erről nem is tud. A főiskola sokunkat bíztatja azzal, hogy a tudomány által mindenről tudhatunk, mindenre fényt deríthetünk, de arra, hogy mi jár a másik ember fejében, arra nem. És ez egy csodálatos fegyver a kezemben Jemma-val szemben. A lány hívása után magamra kaptam a vékony kis kabátom, hogy elinduljak, ám tudtam, hogy ha ilyen lassú tempóban megyek, késni fogok. Totál gáz! Mindig én oltogatom a munkatársaimat - Jemmát pedig nagy szeretettel -, mikor késnek.. még ha fél másodpercről is van szó. A városi főtér eléggé népszerű ilyen tájban, de nem esett nehezemre elég gyorsan megpillantani Jemmát, kezében valami általam nagyon nagyra tartott dologgal. Mintha termosz lenne. Remélem, hogy nem tea. Fujj. Van bennem angol vér, de nem gerjedek erre a koffeinnek csúfolt cuccra. - Hahaha, a te számládon már jóval több percecske gyűlik. - dorgáltam meg tréfásan, miközben odaértem hozzá és széles vigyor rajzolódott ajkaim köré. - Holnap megmutatom a listát. - kacsintottam még rá, majd felsóhajtottam. - Miért vagyunk pont egy városi főtéren? Nem nagyon szoktunk... ilyen helyeken találkozgatni. Mi ez, egy randi? - vonogattam szemtelenül a szemöldökömet. Szerettem játszani az agyával. A reakciója mindig kiszámíthatatlan. - Nem hoztam virágot. - pislogtam ártatlanul.
• sajnálom a hosszadalmas késést! • [You must be registered and logged in to see this link.]
Nyelve ostorként csattant rajtam. Belerezzentem. Egyre fokozódó indulata hevítette sajátomat, szinte rázkódtam az idegtől. Kérdéseket tett elém, amikkel nem tudtam mit kezdeni, csűrtem-csavartam, de dűlőre nem jutottam. Nyugalmat akartam magamra parancsolni, fegyelmet, higgadtságot, de tenyerem izzadt, és akármennyire palástoltam, az az ér bizony ott lüktetett halántékomon. Hozzáléptem és megragadtam kezeit, szorítottam, rángattam, de a szavakra nem találtam. A környezet elhomályosodott látókörömben, nem tudott kibillenteni a gyereksírás, a női vihogás, a virágos övezet. Csak őt láttam. Belesajdult bensőm. - Én.. én csak... muszáj volt tudnom - súgom rekedten, mániákus tekintettel. Ujjaim pereme vörösödött, a markolt kéz fehérlett a szorítástól. Megráztam fejem. Ez így nem jó. Semmi sem jó. Nem értem. Ezt nem értem. És ezzel a gondolattal vesztem el a távolban a másodperc töredéke alatt. Tőle el, ismét.
Bevallom féltem mindentől, ami itt várhat engem, hiszen nem sok jó dolgot olvasni erről a helyről. Szerencsémre a nagymamám nem szokott fölösleges köröket futni az interneten, így esélye sem volt megnézni miket is írnak. Ezért áldom azt, hogy még mindig a régi nevelésekre hagyatkozva él, nem pedig a modern korszakhoz illő nagymami címet viseli. Mindegy, most mindent félretéve, a gondolataimat, vágyaimat rugaszkodom el a másik oldalról és kevés méter megtétele után már az apám árnyékában lépkedek, és várom a megfelelő pillanatot a megszólítására. Nagyot sóhajtok és elszámolok háromig mielőtt megtenném. Mikor megfordul látom az arcára kiülő döbbenetet, elhiszem, hogy nem számított rám, én se számítottam volna magamra az Ő helyében. - Teljes életnagyságban.–válaszolom mosolyogva, kitárva a karjaimat és egy kicsit meg is hajlok előtte. – Ideköltöztem. Befejeztem a gimnáziumot és most új dolgokba vágok bele. – óóh, de még mekkora terveim vannak a jövőre nézve. Erről viszont nem kell tudnia. – Miért? Tán nem örülsz nekem…? – kiskutya szemekkel nézek rá, és remélem pozitív lesz a válasza.
A belvárosban bóklásztam, vagy inkább csak tettem pár kört erre-arra. Néztem, ahogyan a fiatalok és idősek kézen fogva vagy átkarolva egymást tipegnek az utcákon, vannak, akik gyors léptekkel, akadnak viszont, akik lassan, élvezve a friss levegőt. Régen én is így tettem a lányaim édesanyjával, akit imádtam. Jókat csacsogtunk, nevetgéltünk... És most pedig csak vagyok. Egyedül. Bánom -e ezt? Talán. Azonban annyira önző s kegyetlen vagyok, hogy mit sem érnek nálam a pozitív szavak. Nem is tudom, eszembe jutna -e bármi ilyesmi. Egy női hangra lettem figyelmes, aki a nevemen szólított. Hirtelen megfordultam, és egy hatalmasat néztem. Ez lehetetlen. Hogy megnőtt... Bár néhány év eltelt, de a szemei, arcocskája, a szöszi haja... Mind ugyanazok. Mit keres itt a kisebbik lányom?! Kérdeztem önmagamtól, majd pedig váratlanul megszólaltam. - Ell... Ellie?! Tényleg te vagy az? - motyogni kezdtem, de igyekeztem nem dadogni. - Hogy kerültél ide? Mit csinálsz... itt? - kérdéseket vágtam hozzá, és felesleges ecsetelnem, milyen hangon.
Kezdőlap
