- Mert egy igazi kis Salvatore van odabenn - cirógattam meg Elena hasát nevetve, majd feltápászkodtam, és odanyújtottam a kezem Elenának.
- Na gyere... hová lenne kedved menni? Üljünk be az étterembe, bár ott csúnyán néznének ránk, ha hamburgert rendelnénk. Vagy menjünk be a pláza gyorséttermébe? Én az utóbbira szavazok! Delenának pedig viszünk egy epret, meg egy csokis shake-et is. Már kicsiként is édesszájú volt. Ez gyanítom, azóta sem változott.

Legszívesebben hangosan kimondtam volna, hogy milyen idióta hülye vagyok, hogy már megint miattam nem lehetünk normálisak. De talán ez kellett ahhoz, hogy... ne legyen ennél is rosszabb a vége. Hiszen ez... azt hiszem, ébresztő hatású volt mindkettőnk számára, még ha nagyon is fájdalmas nyomot hagyott az életünkben, és elsülhetett volna nagyon rosszul.
Halványan elmosolyodtam, bólogatva adtam tudtára, hogy remek az ötlet, miszerint együtt mozizzunk, és együnk, és egyebek, majd lassan felálltam. - Akkor... sült krumpli, hamburger, epres shake? A lányod... azt hiszem, olyan gyoimra lesz, mint neked, mindenből dupla adagot kér.

- Örülök, ha így látod - mosolyogtam rá Elenára. - Akkor ha gondolod, talán most indulhatnánk. Útközben beugrunk valami vacsoráért... vagy akár be is ülhetünk valahová enni, és Delenának külön viszünk kaját, mihez lenne kedved? - kérdeztem. - Este pedig nézhetnénk valami filmet, vagy csak beszélgetnénk... mintha most randiznánk mondjuk harmadszor. Azt hiszem, így a legjobb haladni. Apró, kicsi, de biztos léptekkel - simogattam Elena kezét.

Én is úgy viszonoztam a csókot, ahogyan ő, és magam sem tudom, mi volt ebben a csókban más, mint általában. Talán az, hogy tényleg mindketten akartuk... talán, hogy ez sokkal gyengédebb és kedvesebb volt, mint az előbbi, amit jól elcsesztem. De mindent összevetve... tudtam, hogy ezt vétek lett volna kihagyni.
Kicsit felgyorsult a légzésem, és mikor elvált tőlem, úgy néztem a szemeibe, mintha éppen valami meséből ébrednék, csak ezután kezdtem el bólogatni a kérdése miatt.
- Igen... ez azt hiszem, így van - válaszoltam halkan, de hirtelen más jgondolat nem is jutott eszembe.

Nem kellett sokat várnom... Elena nagyot nyelt, hallottam jól, és mikor az ajkához értem, lehunyta a szemét ő is, és én is. Ez a csók már más volt, mint az előző. Az vad volt és szenvedélyes, de... most nem ez kellett. Most valami más kellett. Lágy, meghitt, és önfeledt csók... erre volt most szükség.
Puhán ért csak ajkam hát Elena szájához, mégis sokkal jobb volt most ez a csók, mint az előbb, mikor kissé hevesebben támadott le. Mert ebben - valljuk be őszintén - benne voltunk mindketten. És nemcsak fizikai valónkban, hanem egészen másképpen is.
Beletelt kis időbe, mire elváltam tőle, és kissé kipirult arcára néztem.
- Azt hiszem, hiba lett volna hazamenni, nem? - suttogtam.

Nagyon halvány mosoly jelent meg ajkaimon, ahogyan meghallottam a szűzlányos mondatát. Hát igen, egyértelmű, hogy ő nem tartozik abba a csoportba, hiszen... ha azt nézzük, eléggé sajátos múltja van. És nem éppen szűzies. De nem értem, miért kell nekem ennyire túlbonyolítani mindent.
Már készültem arra, hogy a világ legkínosabb beszélgetését most fogom átélni, hiszen nagyon rosszul éreztem magam amiatt, hogy csak úgy megcsókoltam őt az előbb, mikor már nem akarta, de ahogy ismét közelebb hajolt, és hallhattam szavait, mintha a levegő ismét bennem ragadt volna. Nem számítottam erre az előbbi után, hogy szép szóval is ellökött magától, mikor a hülye fejemmel nem akkor csókoltam meg, mikor ő kért, hanem mikor én akartam. De most nem akartam ezt a szarvashibát elkövetni.
Magam is közelebb hajoltam hozzá, nagyot nyeltem, de úgy hogy ne vehesse észre, és abban a pillanatban hunytam le a szemeimet, amikor ajka megérintette az enyémet, és végre nem éreztem a ridegséget. Tényleg... akarta a csókot...

- Ne, még ne menjünk - ráztam meg a fejem. - Jó most itt. Csak egy kicsit.... ködös a dolog - sóhajtottam, nézve két galambot, amelyik összeveszett egy nagyobb kiflidarabon. - Fura, hogy valamit akarok, aztán kissé megdöbbenek, mikor megtörténik. Esküszöm, úgy viselkedem, mint egy szűzlány az első éjszakáján - morogtam a fogaim között, majd Elena felé fordultam. - Talán... újra megpróbálhatnánk, mit mondasz? Ezúttal úgy, hogy mindketten akarjuk - hajoltam hozzá közelebb, és vártam, ő mit reagál erre.

Csendben etettük a galambokat, de belül kissé sértve éreztem magam az elutasítás miatt. Néha úgy éreztem, a terhesség simán Elena agyára ment. Eddig sírt, mert hozzá sem akartam érni. Most próbálkozom, erre leállít. Legszívesebben belerúgtam volna egyet a szökőkútba, de nem voltam már hisztis gyerek, hát csak magamban morgolódtam egy sort.
- Jó, akkor a kicsik még maradnak - bólintottam. - Meglátjuk, mit mond Isobel. Remélem, ő is beleegyezik - jegyeztem meg Elena felé fordulva. De ami ezután történt, arra nem számítottam.
Mert mire kettőt pislogtam volna, már nekem is tapadt, szenvedélyesen csókolva. Egy másodpercig meglepetten, dermedtem ültem, aztán viszonoztam a csókját, de hamar elszakadtam tőle.
- Nem értem. Nem értem ezt az egészet - dünnyögtem. Ha voltam valaha teljesen tanácstalan, akkor az most volt. Az isten szerelmére, tényleg elmentek neki otthonról? Ő akarja, én nem akarom. Amikor én akarom, akkor hárít, hogy utána nekem essen, mert akarja. Ember legyen a talpán, aki érti ezt az egészet...

Azt hiszem, erre már nem is tudtam mit mondani. Nagyon, de nagyon... furcsán jött volna ki, ha azt mondom, hogy ha megcsókol, megint ott lennénk, ahol a megcsalás előtt lettünk volna... hiszen egészésges nőként, még ebben a beteg helyzetben is vágyom a férjemre, de tudom, hogy amit nem kaphatok meg, azt okkal nem kapom meg. Hülye egy helyzet...
Végül témát váltott, és átvettem tőle a fél kiflit, hogy magam is dobálni kezdjem, miközben hallgattam a szavait.
- Nem rossz ötlet. Azt hiszerm, hogy... most az én fejemnek is kicsit jobb lenne, ha nem kellene öt felé figyelnem egyszerre... azt hiszem, zsúfolt időszak következik majd, még zsúfoltabb, mint eddig - bólogattam, majd Damon felé fordultam, és belenéztem a szemeibe.
- Én... sajnálom - suttogtam neki, miközben valami hirtelen felindultságból most én kezdtem közeledni felé, és mire bármit mondhatott volna erre a két szóra, máris megcsókoltam. Nem az a félénk csók volt, amit ilyenkor általában produkálni kell. Nem... ebben benne volt az a szenvedély, amit talán időtlen idők óta nem éltünk át.

- Csak esküszöm nem értelek - dünnyögtem. - Eddig láttam rajtad, hogy rosszul esik, amiért nem érek hozzád. Most úgy éreztem, hogy szeretném megtenni, te meg leállítasz - mormogtam rosszkedvűen. - Mindegy. Csak úgy éreztem, hogy ez a mostani jó alkalom lett volna - sóhajtottam, majd átnyújtottam némi kiflit Elenának is, hagy etesse meg ő is a galambokat.
- Mit gondolsz, mikor menjünk el a kicsikért? - váltottam aztán témát. - Talán beszélhetnénk Isobellel. Ha ő még bírja kicsit a strapát, és a srácok jól érzik magukat, egy-két hétig még maradhatnának, nem? Nekik is jó, ha legalább kicsit kimozdulnak a házból, más környezetbe.

Nem tudtam, milyen reakciót várjak tőle, de végül olyat kaptam, amire igazából számítani lehetett... de éppen ez volt az, ami a legrosszabbul érintett, mert én láttam, hogy hogyan nézett rám még két napja, és nem bírnám elviselni, ha megcsókol, és utána valami megint változna, és ismét úgy nézne rám, mint néhány napja.
- Csak... azt akarom, hogy kapd meg azt az időt, amennyit akarsz magadnak - motyogtam.

- Legyen, ahogy akarod - mondtam kedvetlenül, és visszadőltem a saját helyemre. - Csak gondoltam... talán tehetnénk egy újabb lépést - morogtam, majd elővettem egy fél kiflit a zsebemből, és apró cafatokban dobálni kezdtem a madaraknak, mire azonnal odasereglett egy egész hadosztálynyi galamb.

- De én dupla adagot kérek. Elvégre kettő helyett eszek - mondtam nevetve, majd magam is eltűntettem a fagylalt utolsó nyomait is, és törölgetni kezdtem a kezemet, mikor szinte már éreztem Damon leheletét az arcomon, annyira közel hajolt hozzám.
A szavaitól pedig még a lélegzet is megállt bennem. Nem tudtam, hová is tegyem ezt. Minden porcikám arra vágyott, hogy tegye meg... igen, csókoljon meg, mert már olyan régen tette meg, úgy igazán... de volt bennem valami más is, valami félelem, és ez vett rá arra, hogy kissé hátrébb hajoljak és bánkódó arckifejezéssel meredjek magam elé.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet... - suttogtam szomorúan. - Hatalmas butaságot tettem... és nem akarom, hogy mikor megteszed, arra gondolj, hogy vajon... Vele is így tettem-e... - motyogtam, de nem mondtam ki Klaus nevét.

- Vacsora megbeszélve - bólintottam. - Az én is szeretem, és Delena is. Nem lesz gond belőle - mondtam, aztán meg sem szólaltam addig, míg be nem töröltem a fagyi utolsó cseppjeit is, és megtöröltem a számat.
- Ez isteni volt - sóhajtottam, majd kissé közelebb hajoltam Elenához.
- Mondd csak... - suttogtam - ellenedre lenne, ha most megcsókolnálak?

- Ha rajtam múlik, így lesz. Vagyis... így marad - mondtam halkan, egy apró mosollyal, miközben éreztem a gyengéd simogatását a lábaimon. Nem tudom, mikor éreztem utoljára azt, hogy ennyire törődött volna velem, bár azt is el kellett ismernem, hogy a mi életünk eléggé zűrös ahhoz, hogy elvárjam azt, hogy mindig csak rám figyeljen... talán ebben igazságtalan vagyok.
- Nem tudom. A hamburger szerintem jobban hangzik. Sült krumplival... epres shake-kel... - mondtam, ismét belelkesedve.

- Ennek nagyon örülök - válaszoltam. - Mert most én is nagyon jól érzem magam. Nem gondoltam, hogy az elmúlt időszak után.... - hallgattam le, és vállat vontam, aztán mégis elmosolyogtam magam. - Most per pillanat minden jó és szép. Örülnék, ha így maradna - simogattam Elena kissé bedagadt lábait. - Mit szeretnél vacsorára? Vigyünk pizzát, vagy hamburgert? Mihez lenne kedved?

Várnom kellett egy kis időt, de igazából elvontam, nem siettem sehová, és vlt egy kis időm gyönyörködni a tájban, ami körülvett minket.
Végül Damon visszajött, a kezembe adta a tölcsért, és a látványtól szinte már csorgott is a nyál a számból. Te jó ég... ez csodásan néz ki.
- Én... én nagyon jól érzem magamat. Úgy, ahogy talán már hónapok óta nem - mondtam széles mosollyal, és most... nem féltem kimondani, hogy mit is érzek.

Vidáman, és kontroll nélkül elnevettem magam.
- Jól van, értettem - emeltem le magamról Elena lábait, majd elsiettem a fagyishoz, és nemsokára két tölcsér édes-krémes csodával tértem vissza.
- Tessék - adtam át a sajátját Elenának. - Csoki és eper, pirított mogyoróval és eperdarabokkal. A tetején csokireszelékkel. Remélem megfelel - ültem vissza, és miközben a saját adagomat nyalogattam, visszavettem az ölembe Elena lábait.
- Milyen jó most itt - mondtam ki őszintén. - Jól érzed magad?

Meglepett, mikor a lábaim az ölébe kerültek, hiszen nem gondoltam, hogy ilyesmit megtesz nekem a nyílt utcán. AMi biztos, hogy aki tudta, mi történt nemrég, el sem hitte volna, hogy most ez ahelyzet. Pedig ez volt... és nagyon örültem neki.
Egy kellemes kis sóhaj hagyta el a számat, majd aprót bólintottam mosolyogva. - Igen, arra gondolok. És emlékszem, már akkor úgy vonzódott a szökőkúthoz, mint medve a mézhez - suttogtam, aztán követtem Damon tekintetét, és szinte éreztem, hogy nyáladzani kezdek.
- Öhm.... kérek, igen... nagyon szeretnék -mondtam gyermeteg lelkesedéssel. - Csokisat... meg mogyorósat... meg epreset... egy csomó csokisziruppal - suttogtam, és a gondolatra végig kellett nyalnom az alsó ajkamat.

- Várj egy kicsit - mondtam Elenának. - Fordulj keresztbe a padon - igazgattam el, és ölembe vettem a lábait, hogy kicsit megmasszírozzam őket. - Mindjárt jobb lesz, meglátod - biztattam, majd elvigyorogtam magam. - Te is arról beszélsz, mikor Delenát elhoztuk ide? - kérdeztem. - Mert arra én is élénken emlékszem. Ahogy arra is, hogy akkor is volt itt egy fagyis - mutattam Elena háta mögé. - Mit szólnál? Egy kis csokifagyi.... vagy valami gyümölcskrémes... dió meg mogyoródarabkákkal... - csábítottam, mint a testet öltött sátán.

Kicsit furcsa volt, hogy a sok-sok hónap otthoni lustálkodás után most újra itt vagyunk, legalábbis... még nem voltam hozzászokva újra ezekhez a hosszabb sétákhoz. Nem is tudom, hogy... mim fájt jobban.
- Öhm... nem, szerintem jobb lesz, ha most leülünk - mondtam, és szinte rögtön így is tettem, majd a lábaimra néztem. - Azt hiszem, hogy most pihennem kell egy kicsit. Nem mondták még neked, hogy a bálnákat njem lehet sétáltatni? - mondtam pimasz hangon Damonnek, majd magam is levettem a kabátomat.
- Öhm... azt tudom, hogy mikor jártunk itt először.Azt sosem felejtem el - mosolyogtam.

(Damon és Elena háza)

Tényleg igazi jó idő volt. Olyannyira, hogy félúton levettem a kabátomat is, és a kezemben hoztam végig. A másik kezemmel pedig egész úton Elena kezét fogtam.
- Azt hiszem, elpuhultam a télen - jegyeztem meg. - Most valahogy hosszabbnak tűnik az út. Te bírod még? - kérdeztem mikor megérkeztünk, és azonnal kerestem is egy árnyas padot a szökőkút mellett.
- Ez így már sokkal jobb - ültünk le, és néztem a napfényben a magasra spriccelő vízpermetet. - Emlékszel, mikor voltunk itt? - mosolyogtam.

- Nem csinálhatsz ostobaságot, Sage. Te is jól tudod ezt. Ha megölnéd, ostoba lennél. - fogtam le mindkét vállát, és magamhoz húztam, hogy közel nézzek szemeibe. - Ne csinálj ostobaságot, jó? Higgadj csak le - suttogtam neki gyengéden.

Az arcom teljesen le fagyott. Elengedtem őt és csak magam elé bámultam. Az nem lehet. Féltékeny lettem, de tudom
nem lehetek mérges, hiszen én is halottnak véltem őt. De azt a nőt én meg akarom ölni.
-Hol van?- Kérdeztem, majd szemébe néztem.
-Megértelek, hiszen én se tudtam, hogy élsz e vagy halsz, de holvan az a nő had öljem meg-Mondtam idegesen.