Fura volt az, hogy egyetlen nevet nem ejtett ki a száján, illetve még a családja nevét se mondta meg. Vajon miért rejtegeti ennyire, de amiket mesélt eddig már emlékeztet egy családra, de hamar el is vettem. Talán ez volt a baj. Akkor miért akarsz ennyire a családodhoz visszamenni, ha őket ennyire nem érdekled? - kérdeztem meg kíváncsian, mert az értettem, hogy miért szeretne ember lenni, de nem akartam azt se, hogy egyből megint szellem. Nekem nagyon úgy tűnt, hogy a családja nem igen akarhatja őt, de lehet tévedek. - Értem. - mondtam neki tömören, mert kezdtem rájönni egy-két dologra, de ezt neki nem annyira kell tudnia.- Nem, nem halnék bele. - mondtam óvatosan.- Milyen terv és miért? - kérdeztem vissza, mert nem nagyon tetszett az ahogyan megfogalmazta a dolgokat.-
Valahogy így is lehetett... Bár nem szeretem magamat fényezni -főleg nem a családom rovására - , mármint a Petrova család, nem épp egy minta familia és igen, talán tényleg én vagyok a "legrendesebb" köztük... de ezt talán mégse mondhatom így ki. Mármint az nem lenne fer. - Őőő hát nagyjából igen, de ők sem olyan rosszak! Mármint azért nem akarják, hogy éljek, mert tudják, hogy én betartanám a mindennapi kis szabályokat, amik csak nehezítenék az ő életüket. - elég nehéz volt úgy elmondanom a gondolataimat, hogy - szándékosan - nem használjam a Petrova, vámpír, bosszú, hasonmások szavakat. Igazából nem is baj, ha Layla nem érette meg. Ez neki nagyon nagy fejfájás lenne, pont mint nekem, persze ha élnék és éreznék ilyen borzalmas dolgokat. - Én hidd el megtenném azt, hogy nem foglalkoznék velük, de míg nem tudom magam biztonságban és életben, addig nem tehetem meg nekik ezt a "szívességet". -fakadt ki belőlem a szavak tengere csak úgy. Olyan furcsa volt a családomról beszélni... - Van egy tervem, de ha az nem valósulna meg... ugye te nem halnál bele egy ilyen folyamatba? - kérdeztem kíváncsian és kicsit aggódva, hisz kitudja, hogy Katie unokahúgom betartja-e majd a 400 évvel ezelőtt tett ígéretét.
Figyeltem őt csendesen egy darabig, mert láttam rajta, hogy valamin nagyon is gondolkodik. Fogalmam sem volt róla, hogy mi járhat a fejében vagy mire gondolhat, de abban biztos voltam, hogy bármit megtenne azért, hogy újra éljen. Belese mertem gondolni, hogy mennyire rossz lehetett szellemként ennyi időt leélni. Szóval te vagy a család jó szíve és a többiek meg a fekete bárányok? - kérdeztem meg tőle kedvesen.- Ez mindig így van, hogy a legjobb ember hal meg vagy nézik levegőnek. - tettem hozzá kicsit sietve..- Elmosolyodtam azon amiket mondott, mert tényleg annyira emberi dolgok voltak, hogy csak na. Úgy éreztem, ha ő visszakerül az élők közé azzal nem okozunk nagy bajt.- Esetleg gondoltál egy boszorkányra vagy segítsek én neked? - kérdeztem meg tőle egy aprócska gondolkodás után.-
Eddig nem is gondoltam volna, hogy a boszorkányok, így viszonyulnak a szellemekhez. Talán akkor ezzel magyarázható az, hogy némelyik szellem ennyire mániákusan keresi a megoldást a feltámasztást illetően. Ezen gondoltok "lefutatása" alatt éreztem, ahogy gyengéden az ajkamba harapok, koncentrálás végett. Én nem vagyok ilyen fanatikus, hisz tudom hogyha Layla nem segít akkor majd jön a b -tervem, vagyis a kis Szöszke, Emma. Bár igazából a legjobban egy Bennett boszorkánynak örülnék, hisz tudom, nem véletlen, hogy a testvérem is egy ilyenben bízott meg, még annak idején az 1600- 1700-as években. Na meg tudom, hogy ők - kis túlzással - az egyik legerősebb vérvonal a boszorkányállományt illetően. De vajon, hogy is hívják a fiatal Bennett lánykát?! - Én ehhez sajnos túl régimódi vagyok. Még hiszek a mondásoknak... - nevetem el magam, de most is csak az igazat mondtam. Tényleg hittem a mendemondáknak, hisz én láttam, hogy a többségük, hogyan született meg. - Látnak engem, csak tudod a családom elég... érhetetlen. Nehéz rájuk hatni... Akik pont, hogy a család lelkipásztorát nem hoznák vissza az életbe. - feleltem kicsit komolyra fordítva a szót. A Petrova család sosem volt egy könnyű eset. Főleg nem a nővérem és az unokahúgom. Ergo az utolsó két elő rokonom, aki még ismer is. - Mert szeretném leélni az életemet! Szeretnék szerelmes lenni, szeretnék gyerekeket, meg főiskolába járni. - mondtam miközben minden gondolatomba kicsit belemerültem. Olyan szép hangozott ez az egész!
Egy szót nem szólt,csak támadott. Eléggé meglepett, azt hittem legalább megérdemlek annyit hogy választ kapok a kérdéseimre ,de úgy tűnik tévedtem. Ez miatt elég sok sérülést is szereztem, ugyanis nem sikerült időbe reagálni a támadásokra. Kaptam egy fa golyót elég mélyen bele fúrodva nem sokkal a szívem felé, illetve hatalmas vágások a fejemen, amikből ömlött a vér. A ruhám az eléggé szét lett vagdosva,szóval eléggé hasonlíthattam a jelenlegi állapotomba egy csövesre. - Szóval így állunk.. - Mosolyodtam el. A csaj kezét sikerült lefognom,elég erősen ellenállt, majdnem sikerült szabadulnia a fogásomból. A ruhája alól valahogy kiküzdöttem egy bilincs féle valamit, gondoltam biztos valami felerősített változat lehet vámpírok ellen így ráhelyeztem a kezére, majd kitörtem a nyakát. - Már csak a te érdekedben is ajánlom, hogy ne találkozzunk legközelebb. - Leporoltam a ruhámat,persze ami még meg maradt belőle és sarkon fordultam elindultam eléggé nehézkesen,így ott hagyva őt egyedül a földön eszméletlenül.
Én inkább úgy mondanám, hogy a szellemek olyanok és vannak a ritkaságok és kivételek, mint te. - mondtam neki habozás nélkül és szintén. Fogalmam sem volt, hogy miért gondolom így, de szerintem a legtöbb szellem nem éppen kedves, de még benne se tudtam 100%-ig megbízni.- Tudod, hiába mondják, hogy a szem a lélek tükre, mert ez nem minden esetben így van. - néztem rá kedvesen, mert eszem ágába se volt kioktatni őt. Csak nem volt ahhoz kedvem, hogy alig, hogy visszatérne máris esetleg halott lenne.- Ha sokat élsz, akkor könnyen betudsz másokat csapni és még a szemed se fog elárulni.- tettem hozzá sietve.- Miért nem kerested már meg eddig őket? - kérdeztem tőle kíváncsian, mert nagyon is érdekelt.- Elméletileg, ha megtalálod őket, akkor ők fognak látni téged. - mondtam neki higgadtan, mert még mindig nem voltam benne biztos, hogy mit is mondjak neki.- Miért nem volt igazságos? - tettem fel neki a legfőbb kérdést és türelmesen vártam. Nem érdekelt, hogy mivel próbálkozni és mivel nem, mert engem ő nem fog megijeszteni, hiszen annyi mindent láttam már, hogy ő ahhoz kevés lenne.-
Nem terveztem leállni és barátkozni a boszorkánnyal, sőt még jó pofizni sem állt szándékomba. De csak az igazat megmondtam! - Ezt megtudom érteni. Némelyik szellem társam nagyon "megszállott" a kísértéssel kapcsolatban. - forgattam meg a szememet, a borzalmas viccem hallatán. Igen, azt hiszem a humor az, amit mielőbb, de nagyon gyorsan el kell, majd sajátítanom. - Nem kell félteted, hisz én csak azt mondtam, amit látok. Nagyon szép mosolygós szemed van, pusztán ezért mondtam, hogy nem látom benned a rosszat. Aztán lehet, hogy tévedtem... - zártam le egyszerűen a témát. - Az tekintélyes kor! - de egyáltalán nem "ámultam el" tőle, hisz ez a 73 év, az én 500 évemhez képest igazán csekély életkor. - Nem volt igazságos a halálom... de nem is a bosszú miatt jönnék vissza. Csak szeretném megkeresni a nővéremet és a rokonaim nagy részét. - feleltem habozás nélkül. Semmi okom nincs hazudni, hisz vagy segít nekem, vagy nem. É ha nem... akkor jön majd a második tervem!
Sok olyan boszorkány van a városban, csak nem mindegyik szereti a szellemeket. - néztem rá komolyan, mert ez így volt. Általában én is levegőnek néztem őket, mert úgy sokkal könnyebb volt s nem kellett mindenféle dolgot megcsinálnom nekik, de valami miatt emelet a lány mellett nem tudtam elmenni. A következő mondatán hangosan felnevettem. Próbáltam visszafojtani, ami pár másodpercig sikerült is, de utána nem ment, egyszerűen csak elnevettem magamat.- Ne tévesszen meg a látszat, mert különben könnyen áldozat lehet belőled. - mondtam neki jó tanácsnak és most nem csak magamra gondoltam.- Én valójában 73 éves vagyok. -kacsintottam rá, mert soha se bántam azt, hogy én se öregszem. Imádtam fiatal lenni ás élvezni az életet, hiszen mindig kaptam valami újat, amit idősen már soha se kaptam volna meg.- Miért is szeretnél visszatérni? - kérdeztem tőle kíváncsian, mert amíg nem tudom az okot, addig nem fogok neki ebben segíteni. Semmi kedvem magamra, vagy egy boszorkány társamra vagy esetleg a világra szabadítani valami bosszú szomjas vámpírt. Kedves tűnt, de soha se lehet tudni, hogy mi rejtőzik a látszat alatt.-
Igazán aranyos helyzettel találtam szembe magam, vagyis inkább egy lánnyal, már, már jó fejnek tituláltam Layla-t. Mármint tituláltam volna, ha az én elmémbe megfordulnának ilyen borzalmas, szleng szavak sokasága. Igen, azt hiszem elég maradi vagyok, még... - Ezt meg én értem meg! - feleltem kurtán nehogy zavarba jöjjön, vagy esetleg, nehogy én jöjjek zavarba. Nem terveztem megnyílni, vagy bármilyen lelkizős dologba belemenni, de megkellet erősítenem benne a tudatot, hogy: igaz, csak 3 perce ismerem, de már most látszik, hogy mekkora szíve is van! Ismét kedves mosolyra húztam az arcom, mivel a sok jó, amit mondott nagyon furcsán érintett. Talán -ha az jól "megkopott" emlékezetem nem csal -még sosem beszéltek velem ilyen finom kezűen. És ezért nagyon hálás voltam Layla-nak. - Egy boszorkányt keresek, aki képes feltámasztani. Egy olyan erős boszorkányt, aki ebbe nem hal bele... - mondtam csillogó íriszekkel, amik az elszántságtól világítottak ilyen vadul és tudatosan. - Ne sértődj meg, de ahogy látom te egy elég fiatal lány vagy. Nem szeretném ha bajod esne. Nem azért mondtam... - "hogy ezzel bajba keverjelek" fejeztem volna be a mondatot, de valahogy éreztem, hogy ő pontosan tudja mit akarok mondani.
Megértem, nem kell mentegetőznöd. - mondtam neki kedvesen és egy apró mosollyal az arcomon. Figyeltem őt, hiszen nagyon is szép lány volt és nehezen tudom elhinni, hogy a családja vagy valaki meg se próbálta őt visszahozni. Ez nagyon fura volt számomra, de az is lehet szeretett szellem lenni. Soha se lehet tudni.- Nem vagyok egy szívtelen se, mielőtt ez gondolnád. Néha túlzottan is a szívemre hallgatok, ami baj. - mondtam egy apró sóhaj keretében.- De ilyen téren soha se érdekelt, mert akkor már rég valami sárga-házban lennék.- tettem hozzá miközben megrándítottam a vállamat.- Leültem mellé és figyeltem őt. Hihetetlenül hangozott amit mondott, hogy lehetséges az, hogy 500 év alatt egy boszival se találkozott?! Hol volt ő szellem eddig? - Értem, de most már találkoztál egyel.- mondtam neki egy apró mosoly kíséretében.- Elhiszem, hogy a te idődben másképpen volt, de minden változik és minden szabad lesz. Szerencsére- tettem hozzá suttogva, mert nem biztos, hogy mindenki gy gondolja. Én örülök annak ami most van. Rossz visszagondolni a múltra is. - És kit? - kérdeztem meg kíváncsian, mert ez a kijelentése, hogy ő keres valakit nem igen lepett meg, hiszen majdnem minden szellem keres valakit. AZ kész csoda, ha nem keresnek valakit.-
Bár az ötletemet még mindig remeknek tartottam, de nem lázadtam az ellen, hogy nem fogadta el. Tudja ő biztos, hogy neki mi a jó. - Áááh, igen, már emlékszem rá. Csak tudod én a technika terén kicsit elvagyok maradva. - vallottam be őszintén, mivel ebben nem találtam semmi kínosat sem rám nézve, sem rá... Látja és már tudja is, hogy szellem vagyok, ezért gondolom nem az a következtetést vonta le, hogy tegnap haltam meg. - Akkor te nagyon hasonlítasz a nővéremre! Őt sem érdekelték a mások véleménye, soha... - vontam meg a vállam mivel nem állt szándékomba sokat beszélni Katarináról, majd a szökőkút márvány párkájára ültem le és a kezemmel mutattam, hogy foglaljon helyet. - Ohh, igen?! Nos bocsánatot kérek, de én még nem találkoztam boszorkánnyal eddig. -- mondtam kicsit megszeppenve, mivel ha így belegondolok ez azért elég furcsa. 500 év alatt még egy boszorkány sem futott belém... Kicsit elkalandoztam ezért észre sem vettem, hogy a kezem után nyúl, majd kezet is ráz velem. Az állam leesett mikor ez a művelet sikeresnek bizonyult. Mégis hogy lehet ez?! - Köszönöm! Tudod sokkal könnyebb így beszélni, de az én időmbe még a velem egykorúakkal is sokkal finomabban kellett beszélni. - avatom be az első kis "kulissza" titkomba. Majd mikor megkérdezte, hogy miről szeretnék vele beszélni, hirtelen majdnem elsírtam magam. Olyan jól esett ez a kis törődés, amit már jó pár éve nem kaptam meg... - Nagyon aranyos lány vagy Layla... - - beakartam fejezni a mondatot, de egy kicsit megcsuklott a hangom, így inkább nem ezt tettem. Pár másodperccel később viszont már egy remek témába akartam beavatni. - Layla, én keresek valakit! - - kezdtem bele komolyan a mondatomba.
Egy kicsit elkuncogtam magam azon, ahogyan beszélt hozzám. Magázott és nem tegezett, pedig biztos voltam benne, hogy ő idősebb lehet nálam, nem csak arra gondoltam, hogy eleve idősebbnek nézett ki nálam, de volt egy olyan érzésem, hogy szellemként is sokkal idősebb, mint én. Mobiltelefonnak hívják. -mondtam neki kedvesen, majd felé mutattam, hogy aprónak apró, de annyira nem.- Soha nem érdekelt mások véleménye mit gondolnak rólam, szóval erre most nincs szükségem. - tettem hozzá egy barátságos mosoly kíséretében, majd visszacsúsztattam a telefont a zsebembe.- Igen, én látlak téged. - mondtam egyszerűen és nem értettem miért lepődik meg ezen ennyire. Még a halála óta nem találkozott boszival?! Ezt nehezen tudtam elhinni.- Ha én neked mentem volna, akkor azt te megéreznéd. -mondtam nyugodtan és mosoly keretében, mert boszi létemre, nagyon is jól éreztem minden halott lényt és ezt utáltam magamban.- Örvendek Brianna. -köszöntem mosolyogva, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve elkaptam a kezét és éreztem azt az ismerős bizsergést.- Most már a kész fogáson is túl vagyunk. - néztem a lány a döbbent arcát és reméltem, hogy nem ijesztettem meg túlzottan.- Amúgy meg nyugodtan tegezhetsz. - kacsintottam rá játékosan.- Miről szeretnél beszélgetni? - kérdeztem tőle kedvesen, majd a kirakat irányába fordultam, amit nem is olyan régen még a lány nézegetett.-
Nagyon meglepődtem. Ez a lány tényleg engem lát?! Még most sem fogtam fel, hogy most mi is történt az előbb, de már nagyjából kezdett összeállni a kép. És ahogy látom, nem csak nekem... Mikor a lány kiszólt a tömegnek, akkor bizonyosodtam meg arról, hogy tényleg Ő is azt a következtetést vonta le, mint amit én. Lát engem!!! - Ne törődjön velük! Inkább vegye fel a telefonját a füléhez. Tudja azt a picit, ami elfér egy zsebben is. Így majd azt hiszik, hogy telefonál, mikor velem beszél. - - magyaráztam meg, hogy mire gondolok, mivel még a technika terén volt egy kis lemaradásom. Körbenéztem és megvártam, míg a lányról leveszik a járókelők értetlen pillantásukat, majd újra szóra nyitottam a számat, sokkal lelkesebben. - Maga lát engem!! - - örömömben szinte majdnem cigánykereket vetettem, ha tudtam volna... Majd mikor azt mondta, hogy majdnem nekem ment, nem bírtam ellenállni a nevetésnek. - Jajj az nem is baj. - - próbáltam leküzdeni a nevetőgörcsömet, mivel nem akartam megbántani a modorommal. - Nagyon örvendek, Layla! Az én nevem Brianna. Szívesen kezet nyújtanék, de szerintem tudja, miért nem teszem... - biggyesztettem le az alsó ajakamat. - És a kérdésére a válasz: igen jól vagyok, csak tudja már nagyon régóta nem beszéltem senkivel. - - válaszoltam a kérdésére.
Eyal Csak jóra fogja tanítani... erre a kijelentésére ösztönösen is felnevettem. Igaz, régebben én voltam a rossz, a sokkal, de sokkal rosszabb... és talán még most is az vagyok, ha csak Michaelre gondolok, példának okáért, de Eyal néha, sőt, szinte mindig, sokkal rosszabb nálam. Különben is, az anyja majd jóra tanítja, a többiek meg elrontják. - Hát persze, te csak jóra tanítod - vigyorogtam, de ahogy áttért Jasmine-re, meg Lettire, elkomorodtam. Hogy még mindig ugyanazokat mondja! Én már rég lemondtma Leóról, meg a szerelemről, és a hasonló szarságokról. - Fogalmam sincs, mi lehet velük. Nem igazán tartom a kapcsolatot az exeiddel - vontam vállat. Ő meg hál istennek nem ismeri az én exeim nagy részét.
Már éppen befordultam volna a saroknál, amikor a lány szavai megállítottak. "Bocsásson meg, de Ön nekem szólt?"- Nem értettem miért kérdezz vissza, hiszen majdnem neki mentem. Tudom, hogy a legtöbb ember csak úgy tovább megy és nem kér elnézést, de én nem olyan voltam. Én vagyok Layla, aki mindenkinek segít és udvarias marad, de persze én is tudok gonosz is lenne, de az a ritka pillanatok egyike. - Igen. - mondtam óvatosan, majd picit érthetetlenül néztem rá. De ekkor valami ismerős érzés kerített hatalmába, mintha őt senki más nem látná, csakis én. Akkor ő egy szellem.- Éreztem egy-két ember tekintetét magamon, mire rájuk emeltem a szúrós tekintetemet.- Héj, még nem hallottak arról, hogy valaki hangosan gondolkodik?! - förmedtem rájuk, mert nem voltam valami jó kedvemben, illetve utáltam azt, ha valaki hülyének vagy örültnek nézz.- Nincs jobb dolguk, mint velem törődni?! - kérdeztem meg tőlük megint, de szerencsére erre már kapcsoltak és tovább mentek. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy nekem is ezt kellene tennem, de láttam a lány könnyes arcát, így nem volt szívem nekem is lelépni.- Tettem pár lépést felé és rámosolyogtam.- Igen neked szólt, hiszen majdnem neked mentem. - mondtam szinte suttogva, mert nem volt kedvem ahhoz, hogy az emberek megbámuljanak engem, csak azért, mert olyan mintha magamban beszélnék.- Baj van? - kérdeztem tőle automatikusan, de ekkor rájöttem, hogy még be se mutatkoztam.- Layla vagyok. - tettem hozzá kedvesen.-
Nem szeretem a magányt... de mondjon valaki példának, egy olyan 500 éves szellemet, aki szeret. Szerintem senki nem ismer olyat! Még mindig az emberek sűrűségét néztem, mikor arra lettem figyelmes, hogy valaki - szinte majdnem a fülem mellett - mentegetőzni kezd. Már majdnem én is szabadkozni kezdtem, hogy "ugyan már semmi baj, én is elkalandoztam", de aztán rájöttem, hogy hülyeség volna. Biztos nem nekem szólt... megfordultam és egy barna hajú, kedves arcú lánnyal találtam szembe magamat. Még pár másodpercig lélegzet visszafojtva vártam, hogy vajon kihez szól és mi lesz ennek a vége, de nem jött válasz. Valóban nekem szólt volna?!! Csak álltam és bambán néztem tovább a lányt, aki - ha nem kapok hamar észbe - le is lépett volna. - Bocsásson meg, de Ön nekem szólt? - - kérdeztem meglepetten. És még most is, feltételezni sem mertem, hogy ez tényleg lehetséges volna. Mármint a lány nem a családtagom, nem ismerhet, akkor miért lát engem?
Úgy éreztem levegőre van szükségem és egyedül akartam lenni. Magam sem tudtam, hogy hova akarok menni és merre, csak egyszerűen el kellett már mennem, hogy átgondoljam az eseményeket. Annyi minden történt, hogy magam sem tudtam már merre is áll a fejem, vagy éppen mit érzek, vagy milyen hatással voltak az elmúlt napok eseményei rám. A fejemet lehajtottam, a karomat magam köré fontam, hogy még jobban kifejezzem, hogy mindenki hagyjon békén és ne szóljon hozzám. Így indultam el a Salvatore birtokról. Magam sem tudom, hogy merre jártam, hogy hol vágtam át, mert már csak az tűnt fel, hogy egyre több ember van itt. Óvatosan felnéztem, mert már éppen rá akartam szólni egy emberre, aki kis híján fellökött, amikor megpillantottam, hogy a főtéren vagyok. Remek Layla, egyedül akarsz lenni, de te még tudat alatt is ide sétálsz?! Pont oda, ahol hemzsegnek az emberek?! Ostoroztam saját magamat. Éppen, hogy észrevettem, hogy majdnem neki megyek valakinek, amikor még sikerült félre lépnem. Indultam tovább, de még visszafordultam. - Sajnálom. Nem láttam magát, kicsit elbámészkodtam, szóval sajnálom, hogy olyan közel mentem magához. - tettem hozzá a sajnálómon kívül ezt is, mert láttam amint a lány sír, így gondoltam ő se szeretné, ha bármi vagy bárki is a közelében lenne. Ezek után pedig folytattam az utamat. -
Nem tudom miért sajdítom még azzal is a szívemet, hogy ilyen helyekre járok, mint egy főtér. Ez pontosan egy olyan hely, ahol csak azt sugározzák felém, hogy már réges-régen meghaltam és már álmodni sem álmodhatok arról, hogy újra emberként éljek. Mert nem tehetem! Én már nem leszek soha többé ember és ezt el kell fogadnom. Üveges szemmel, üres tekintettel állok egy ponton, egy helyen és nem mozdulok. Minek mozduljak, mikor nem számít semmit sem az, hogy itt vagyok? Minek mozduljak, ha egy csepp helyet sem foglalok? Hülyeség lenne... Csak meresztem azokat a nagy boci szemeimet mindenfele. Hol a kávézóba, ahol egy szerelmespár randevúzik. Hol az útra, ahol megannyi masina viszi tulajdonosait a munkahelyükre. Sok mindent kitanultam ez alatt az ötszáz év alatt. Megismerkedtem a benzin hajtotta masinákkal és mindenféle konyhai, elektromos gépezetekkel. Hihetetlen, hogy mennyit változott a világ azóta, amióta... meghaltam! Még belegondolni is fájdalmas ebbe... pár percnyi néma álmélkodás után veszem csak észre, hogy valami lefolyik az arcomon. Ez könny volna?! De én már nem sírtam.... nagyon régóta! Meglepetten érzem, hogy a kis sós lé, szép lassan lecsorog az államon. Még mindig kicsit meglepetten, de büszkén törlöm le a kezemmel a könnycseppet és megnézem, hogy tényleg igaz-e, vagy csak odaképzelem. Azt hiszem igaz... Egy kis mosoly csúszott az arcomra. A helyzetem még mindig reménytelen volt, de most már láttam egy kis szikrát az alagút végén. Talán....
Komolyan kezdtem már kicsit félni a csajtól, hogy ennyire élvezi a helyzetet. Kíváncsi lennék hány társamat juttatott már más világra, de hogy engem nem fog az is biztos. Végső esetben úgyis lelépek. Miután végeztem a táplálkozással belőle, hüvelyk ujjammal letöröltem a számról a vért, majd a lány szájára töröltem. Ennek örömére megragadta a nyakamat, és eltolt magától. Én pedig a felsőjénél fogva magamhoz rántottam őt, külső szemmel nézve szerintem nem nagyon vágták volna le, hogy éppen mit csinálhatunk. Szinte már én sem tudtam. - És akkor még én lennék a rossz mikor te élvezed hogy kárt tehetsz bennem?- Elengedtem a felsőjét, majd a kezét szorítottam meg, hogy engedjen már el. Így megölni nem nagyon tud, szóval nem is értem ha ez a célja akkor miért nem tér a lényegre, vagy csak tényleg ennyire élvezi hogy bánthat. De csak mert hagyom magam. Én igazából bántani nem nagyon akartam, csak ha már nagyon ott tartunk hogy valamit tennem kell.. akkor muszáj lesz alkotnom. - Én sem kívántam ezt az életet...- Morogtam el nagyon halkan, arc kifejezésemből az jöhetett le hogy bánt a dolog, szóval ha hallotta is amit mondtam akkor érezni lehetett rajtam hogy ezt .. legalább ezt őszintén gondoltam.
Végül megtörtént, felszakadt bennem valami, nem kellett türtőztetni. Utat adtam a mindent ellepő árnak magamban, hagytam, hogy magába kebelezzen az őrület, hiszen úgy sokkal több esélyem van győzedelmeskedni. Ezért nem vadászom nappal. Akkor csak egy vallásos tanárnő vagyok, este viszont... Este viszont kitörök és vért ontok Isten nevében, hogy visszaküldjem az ártó démoni lényeket, oda, ahová valók. A purgatóriumba. - Az igényességnek is megvan a maga határa - morogtam, miközben nekinyomott a falnak. Az ütközés hatására egy kis levegő préselődött ki a tüdőmből, de ez nem jelentett semmit. Ugyanolyan ellenségesen szemléltem ellenségem, mint eddig, és ugyanannyira élveztem az egészet. - Akkor ezt csak viccből kapod - nevettem fel, széles vigyorra húztam a számat, miközben beleszúrtam a hasába a kést és végignyaltam az arcán. Hirtelen felindulása kissé meglepett, de rettentően élveztem. Ez az! Mutasd meg mit tudsz! Hagytam magam, érdekeltek a fejlemények. Az azért bosszantott, mikor csak úgy a földre lökött, bepiszkolva ezzel az egész testemet. Enyhén felnyögtem a hirtelen eséstől, illetve a becsapódástól. A fenébe is! Jobb vagyok én ennél, hogy a földön fetrengjek. A szemem sarkából nem is láttam mit akar csinálni, de a szorítása nem engedett, így feltételeztem, nem akar elszaladni. Ez a feltételezés rögtön bizonyságot is nyert, amikor beleharapott a nyakba. Mélyen szusszantam egyet, nem foglalkoztam a fájdalommal. Nem is törődtem vele, hogy a következő mozdulatomra a fogai mennyire téphetik fel a bőröm, de egyszerűen csak megfordultam alatta, hogy a hátam legyen a talajon. Megragadtam a nyakát, mintha csak fojtogatni szeretném, úgy toltam el magamtól, de mikor már kartávolságra volt akkor sem eresztettem. Éreztem, ahogy az erőm kicsit megfogyatkozott az iménti dolgok miatt, ettől tényleg lángba borultak a szemeim. - Azt hiszed, hogy ilyen földi söpredék megúszhat egy ilyet büntetlenül? - már csak a szilárd düh lángolt a hangomban is, vigyornak semmi nyoma. Továbbra is a nyakát szorítottam, lepasszíroztam a földre. Körmeim a szorítástól belevájtak a bőrébe, nyomain enyhe vér serkent.
Első ránézésre kedves és aranyos lánynak látszott, de kimutatta a foga fehérjét. Úgy tűnik tényleg igaz a mondás, hogy ne itélkezz első ránézésből. Teljesen ellentétje volt az egésznek mint amire számítottam, harcias és talán kissé beteges is, bár biztos megvan az oka rá hogy ennyire gyűlöli a vámpírokat. - Már bocsánat hogy szeretek foglalkozni magammal, és nem vagyok igénytelen. - Komolyan még én kértem elnézést, hogy a ruhámra koncentráltam és nem ő rá. Amint beleharapott a nyakamba nem tudtam eldönteni hogy tetszen, és hagyjam magamat vagy lökjem el inkább. Köztudott tény volt hogy a nyakam a gyengém. Vérezni kezdett a harapása helye, így is vérre van szükségem. Nem volt elég hogy két sebből vérzek, most meg már harmadikból is. Tényleg nagyon legyengültem, talán kezdtem kicsit szédülni is ami miatt csak még jobban romlottak a reflexeim. Mikor megláttam az elő rántott kést, hátra ugrottam egy lépést tőle. Nem voltam amatőr ilyen téren, elég sok vadász gyűrtem le. Bár vámpírral aki még vadász is egyben még nem volt szerencsém találkozni. Ha ezt a találkozást túlélem, azt hiszem nem is tervezek több ilyennel össze futni. - Hé. Egy szóval sem mondtam hogy megszeretném ölni a lánykát, de te esélyt sem adtál. Meg úgy látom a változásra se. - Szinte ki sem mondtam, és elém termett, majd meg nyalta az arcomat. Talán ezt vehetem a válaszának az egészre. Kezemmel megragadtam az állánál, elég erősen úgy, hogy talán még szabadulni sem tud a fogásomból. Legalábbis remélem. Szabad kezemmel hátra kulcsoltam a kezeit hogy semmi váratlan dolgot ne tegyen, és ne okozzon több sérülést nekem. A vállamon már majdnem hogy begyógyultak a sebeim, de azért eléggé fájt még. Kigáncsoltam a lányt aki a földre esett, majd ránehezedtem. Úgy döntöttem viszonzom a kis szívességét, és beleharaptam a nyakába, és elkezdtem szívni a vérét. Nem volt annyira laktató és finom mint egy emberé de most ez is meg teszi.
A srác rámkacsintott mire én nem tudtam jobban reagálni, csak a vigyorommal, és az egyre jobban gonoszodó arcommal. Ténylegesen kezdtem érezni, ahogy elönt az őrület, ami mostanában egyre jobban előjön éjszakánként. A mosolyom inkább vált felszabadulttá de a démoni gyűlölet kisugárzását magánt tartotta. - Mennyire szánalmas, hogy a ruhád jobban érdekel, mint bármilyen emberi élet - döntöttem hátra a fejem, egyik szemem kissé összeszűkült, úgy vizsgáltam, ahogy próbál kezdeni valamit a lőtt sebekkel. Mikor a falnak passzírozott, kicsit még hagytam is magam, hiszen ennyitől nem vesztem el a játszmát. Viszont ahogy az én becses fegyverem próbálta elvenni, nem tehettem mást, mint hogy ellene szegülök. Erőteljesen beleharaptam a nyakába, hátha ezzel fájdalmat okosok. Majd a lábára tapostam és ugyanazzal a talpammal a hasába rúgtam, hogy ellökjem magamtól. De a fegyveremnek már mindegy volt, messzire csúszott a sötétségben. De ennyivel nem fogytam ki. Övem egyik rekeszéből egy hosszabb élű kést húztam elő és ugrottam neki a srácnak. Remélhetőleg sikerült egyenesen a haséba döfnöm vele. - Én nem ölök ártatlan embereket önzőségből, hogy sajt magam fiatalságát fent tudjam tartani - hangomból kiütközött az undor a fajtársaim iránt. Arcom egészen közel volt az övéhez. Finom sápadt pofika, szinte hív magához. Végignyaltam az arcát.
A kis visszavágásán csak mosolyogni tudtam, majd rákacsintottam. Nem kellet sok neki mire akcióba lendült, kigáncsolta előlem a kis zsákmányomat, majd nem sokkal utána rám lőtt, kétszer is. Mivel a lány után néztem bekaptam mindkét lövést. Annyit még tudtam igazítani magamon hogy a vállaimat érje a lövés. Kicsit meglepett fejjel néztem rá, nem gondoltam volna hogy vámpír és vadász is egyben. Most hogy ezt tudom.. jobb lenne elővigyázatosabbnak lennem. Nem tűnik olyan gyorsnak, de a jelen állapotomban erősebb nálam. - Hm. Érdekes. - Mosolyodtam el, és mintha nem éreznék fájdalmat a lőtt sebembe nyúltam és kitéptem az egyik golyót. A sebem elég lassan gyógyult, nagyon szükségem lenne egy kis vérre. - A ruhám...Egyedi darab volt . - A ruhám miatt jobban aggódtam mint magam miatt. Talán tényleg nem mértem fel rendesen a terepet. Kicsit próbáltam javítani rajta, de csak nagyobb lyuk jelentkezett a vállamnál. Rá néztem mérgesen a lányra, majd egy pillanat alatt elé kerültem. Neki löktem a falnak, kezéből pedig próbáltam kicsavarni a pisztolyt. Minden szempontból előnyben volt, jól fel van szerelkezve. Ez még annyira nem is lenne gond, ha nem vámpír lenne. A füléhez hajoltam, közben a "játékszerét" el rúgtam jó messzire. - Vámpír vagy és a saját fajodat pusztítod? Miben vagy különb mint mondjuk én ? - Súgtam a fülébe, közben végig az arcát figyeltem. Mielőtt bármit is tudott volna tenni ellöktem magam tőle. Kiszedtem a másik golyót is a vállamból, majd a lány felé pöcköltem elég erőteljesen. Annyira gyors nem volt mintha pisztolyból lőnék ki, de ez is tud kárt okozni. Okosabb lenne elmenekülni előle, de szerintem a jelen helyzetemben nem menne..Vér kell..
Édes arcom gusztustalanul gonosz vigyor torzította, ahol a fegyvert tartó kezem meg se rebbent az ifjú mozzanataira. Nem hagytam, hogy végigmondja kérdését, közbevágtam, sietve a válasszal. - Annak a nevét szeretném tudni, akit ma tisztítótűzre küldök - ha lehetett szájam szélei még szélesebbre húzódtak. Az ahogy maga elé rántotta a lányt, nagy bátortalanságról tett tanúbizonyságot, engem ez pedig nem hozott zavarba. Noha természetemből fakadóan nem akartam senkit se bántani, a fő célom a vámpír elkapása volt, nem az, hogy megmentsem egy ember életét. Ha Ezt a démoni lényt itt kinyírom, akkor sokkal több ember életét mentem meg egynél. Magabiztosságom és mosolyom nem húzódott vissza, csak mérlegeltem a helyzetet, míg a srác szemeibe néztem továbbra is. Nem álltak tőlem olyan messzire, így vámpír-gyorsaságom felhasználva guggoltam le, egyik lábamat kinyújtottam előre, hogy kigáncsolhassam a rémült lányt, aki így elterült a nyirkos kövön. Alig hagyta a teste fedetlenül a mögé rejtőző vámpírt, már eleresztettem kettő golyót, egyenesen a mellkasa irányába. Tudom, hogy ennyi nem öli meg, de legalább egy kicsit meggyengíti. Remélhetőleg a kettő gyors lövéstől kicsit megtántorodik, vagy legalább megzavarodik, így rá tudom vetni magam a lányka fölött, hogy leteperhessem a földbe.
Kezdőlap
