-Egyszer már megöltelek! Nem térhettél vissza.-mondtam már félve is ,és egyre hátrébb mentem. Mikor megbotlottam, és hátraestem, egy karóba. A vállamat teljesen átszúrta.
Elfordultam, és mentem tovább, de megfogták a vállamat. Serena volt az? Nem, hanem az egyik vadász, aki meg akart ölni! Megfogtam, és ellöktem magamtól.
Mikor egy darabig még megyek,kicsit megtorpanok, és nekimegyek egy embernek.-Bocsánat....öööö Chris...-mondtam, mert úgy láttam, mintha az 1880ban megismert barátomat.
Pár nap elteltével se hívott Serena. Már nagyon nagy hatása volt a harapásnak. Lementem a főtérre, bár nem nagyon tudtam,hogy hova is megyek. Emberek jelentek meg a városban, akiket 1800ból ismertem.
A városba érkezvén nem volt túl sok dolgom. Nem kerestem szállást, hisz tudtam jól azt a problémát könnyen át tudom hidalni. Akárcsak egy győztes csatában a hős, úgy haladtam végig az utcán a kellemesen meleg nap. Napszemüvegem alól elő elő pillantottam egy-egy szépségben gyönyörködve, de csak a főtéren értem el célom. Egy magányosan üldögélő lány, fülhallgatójából bömbölő zenéje már a tér másik felén megcsapta fülem. Mellé ülve napszemüvegem fejem tetejére tolva vettem ki füléből a már zavaróan hangos és unalmas dallamokat bömbölő tárgyat, s böktem a remekműve felé, melyet épp rajzolt. -Jól rajzolsz.-kezdtem bele a bájolgásba, mely itt meg is toppant. Ahogy rám emelte tekintetét úgy ejtettem sajátommal fogva.-Éhes vagyok, de még korán van a gyilkoláshoz.-húzom el haját nyakáról.-Én a helyedben nem sikítanék, mert a végén még meggondolom magam.-hajolok közel hozzá, s mártom bele fogaim zamatos nedűt árasztó húsába. Érzem, ahogy teste minden izma megfeszül a hirtelen jövő fájdalomtól, s mikor már kellő mennyiség jutott folyton korgó gyomromba, mellényének kapucniját fejére húzom és úgy igazítom haját, hogy eltakarja sebét.-Jó kislány. Na irány haza, anyuci már biztos vár.-búcsúzom, s figyelem, ahogy felveszi táskáját, majd távozik. Megnyalva szám, napszemüvegem újra szemem előtt landol, kezeim két oldalt a padra helyezem, lábam keresztbe fonom és arcom a nap felé emelem, mint aki jól végezte dolgát. Mai szavakat használva: úgy tettem, mint akinél beütött a kajakóma. Az ilyen gondolatok miatt válogatom meg kétszer kiknek a beszélgetését tervezem meghallgatni.
Jó őt látni. A bátyámat, akivel a kapcsolatunk fél évszázada megszakadt. Jóképű, biztosan rengeteg hölgy van, aki szeretné megkaparintani. Aztán elkezdett mesélni valamit a gyermekkorunkból... - Naná, hogy emlékszem azokra a pillanatokra... - bólintottam közben, és miután ő el is nevette magát, én sem tudtam visszafogni magam. - Úgy érzem, egyikünk élete sem unalmas, de most visszagondolva, jobb is, hogy így történt, mert nem lenne miről beszélgetnünk, és mindketten begubózott vénemberek lennénk - továbbra is nevettem, és alig bírtam abbahagyni. Ezután megkomolyodott ő is, és én is azonnal. A kérdése jó kérdés volt. A kezemet is megszorította. - Én... én nem is tudom. Boldog vagyok, hogy itt vagy - őszinte mosoly telítette be az arcomat. - Tettem rossz dolgokat, miután eljöttem... nagyon sok rosszat, és szeretnék jobb lenni - bukott ki belőlem valami érzelmesség.
Ahhoz nem fér kétség, hogy még mindig gyönyörű. Ami azt illeti, gyönyörűbb minden nőnél, akiket valaha csak láttam. Talán elfogult vagyok, elvégre mégis csak a nővérem. De mit tudnék tenni? Büszke vagyok rá... arra, hogy egy vér folydogl az ereinkben. Annak ellenére, hogy tudom: nem volt ez mindig így. Valamikor utált... nem is kicsit. És most sem vagyok teljesen meggyőződver arról, hogy nem akar engem elvinni valami mély ösvénybe, ahonnan nincs visszatérés. - Világot láttál. Gondoltad volna valaha azt, hogy... ez lesz? Kisgyerekként mikor együtt játszottunk, mindig csak arról álmodtunk, hogy milyen lesz felnőni, családot alapítani, gyereket nevelni, és unalmas életet élni - nevettem fel halkan. - Gondoltad volna valaha, hogy... ez lesz? - kérdeztem nagyot nyelve, majd megszorítottam a kezét.
Össze raktam a papírokat a kezembe majd fél kézzel fogtam miközben a férfit nézem. Érzem rajta, hogy vámpír. Ezt Eyal mellett már megtanultam, hogy honnan lehet őket felismerni. - Holnap le kell adnom egy dolgozatot, és választani, hogy miről írjuk meg a házi dolgozatot. Én az 1864-ben történt dolgokat választottam. - mondom barátságosan mosolyogva. A papírokon csomó vámpírtámadás található, illetve az ahogy elfogták a vámpírokat és elégették őket. Sok dolgot jegyeztek fel az emberek abból az évből, és szerencsére én rátaláltam párra. Rengeteg helyen kutakodtam, régi családi naplók, könyvtár és minden hely amit csak el lehet képzelni. Egyszóval nagyon sokat dolgoztam ezen a dolgozaton, már csak annyi a dolgom, hogy meg is tanuljam a nagy részét, hisz leírni leírtam, de pechemre meg is kell tanulni nem csak papírra vésni.
A lány fiatal volt, de éreztem rajta a vérfarkasok jellegzetes illatát. Mosoly csúszott az arcomra. Szeretek likantrópok között lenni, ilyenkor valamicskét élőnek érzem magam. Bár ez harcok között inkább valósul meg, most semmi kedvem nincs ehhez. - Ugyan ez a legkevesebb. Nincs már mit mondanom ugyan, azonban nagyon felkeltette az érdeklődésem a lány. Na nem úgy ahogy egyesek értik, inkább csak a fajával kapcsolatban. Nem, nem rontok ajtóstul a házba, előbb kicsit kedveskedek. Bár nem kell játszanom a kedvességet, én normális vagyok még vámpírokhoz mérten is. - Amúgy Romen vagyok. Csakhogy tudd, semmi baj nincs. Majd a papírok felé pillantottam és rákérdeztem. - Mit tanulsz?
Mikor leguggolt mellém egyből megéreztem, hogy ő vámpír. Mikor a kezembe adtam a papírokat felálltam és pár pillanatig nem szóltam semmit csak néztem az idegen férfit. Eyal-n kívül még nem nagyon találkoztam vámpírokkal itt Mystic Fallsban, szóval nekem ez a természetfelettis dolog még nagyon új. - Köszönöm, hogy segített. És én voltam figyelmetlen. - mondom barátságos hangon. Nem tudom, hogy hány éves lehet, de az biztos, hogy nem akarok magamra haragítani egyetlen egy vámpírt sem. De mondjuk tökre lényegtelen nem? Hisz a harapásom halálos rájuk, egyszóval ha bármelyik vámpír rám támad, megtudom védeni magamat. Nézem még pár pillanatig a férfit, és nem tudom, hogy mit tudnék mondani neki. Azt nem fogom tőle megkérdezni, hogy vámpír-e, hisz hülyének nézne. Vagy nem is tudom... Hisz érzem, hogy nem normális ember.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 03, 2014 10:21 am
Ki hitte volna, hogy rögtön ilyen gyorsan találkozok vérlényekkel. Alig vagyok itt öt napja és már érzem a többi lény illatát. Mint egy rengeteg. Ahol egy vagyok a sok vad közül. És ez jó! Több éve nem éreztem ennyi vérlény és vámpír illatát. Szinte életre kelt, az arcomra akaratlanul is őszinte mosoly csúszott. Ez még akkor sem múlt el, mikor belém jött egy fiatal lány. Elég hamar leesett, hogy ő se normál ember. Mi a fene, már ilyen fiatal lány is átváltozik farkassá? Likantróp, likantróp hátán. Biztos vagyok benne, hogy ő is érzi az én kisugárzásom. De semmi baj, én nem harapok. Csak ha te akarod. - Semmi baj. Hadd segítsek! Azzal fürgén leguggoltam és összeszedtem a maradék papírokat és a kezébe adtam. - Tessék. Bocs, hogy figyelmetlen voltam. Kedves voltam vele, miért ne lehettem volna? Mit számít, hogy vérlény?
Könnyedén találtam parkoló helyet. Chels autóját vezetni amúgy is könnyű, minden szinte adja magát, látszik, hogy nem régi, mint az én csotrogányom. Még mindig bosszantott a szomszédok kis csótánya, mindig is rühelltem azt a kutyát, de már rendeztem a vonásaim. Leparkoltam a kocsit, és lefékeztem. Az eső még mindig szakadt, de a vidám hangulatomat nem engedtem eltűnni. Kikaptam a táskámat, és megvártam, míg Chelsea is így tett, majd bezártam a járgányt. Barátnőm a fejére kapta a kapucniját, és körbe nézett, én meg őt figyeltem, ahogy arról érdeklődött, merre tovább. Elindultam felé, és a velünk szemben elhelyezkedő üzletre mutattam. Igazából semmi extra nem volt a kinézetén, valami ruhaüzlet, felsők és nadrágok lógtak a kirakatában, néhány próbababán pedig ruhák és kiegészítők. -Én sem ismerem a környéket, hát fedezzük fel! Mit szólnál, ha ott kezdenénk? -kérdeztem tőle, és elmosolyodtam. Esik az eső. Na és? Az előbb majdnem felfedtem illetéktelen embereknek a titkunkat, és majdnem megettem a kutyájukat. Pff...kit érdekel? Chelsea a legjobb és jelen esetben egyetlen barátnőm volt, akivel el szerettem volna tölteni egy igencsak költekezős, kellemes napot. Szerettem volna elfeledni Francesco halálát, a tényt, hogy a saját nővérem meg akar ölni, hogy életem egyik legnagyobb merényletére készültem ellene, és hogy az egész éltetem egy hatalmas katyvasz. Ennyi kikapcsolódás nekem, nekünk is járt. A problémákkal majd foglalkozunk holnap.
Besüt a függönyön a napfény, ami gyengéden világítja meg az arcomat. Fáradtan kelek ki az ágyamból, majd lesétálok a konyhába és csinálok magamnak reggelit. Miközben eszem, mindvégig Eyal-an jár az eszem, illetve azon, hogy kettőnk közt pontosan most mi is van... Elvileg együtt vagyunk, aminek természetesen nagyon örülök. Csak még furcsa nekem ez az egész dolog. Félreértés ne essék, nem az a furcsa, hogy van valakim. Hanem ez a természetfelettis dolog, és az, hogy Eyal vámpír. Nem szoktam meg, hogy vért iszik, és hogy minden porcikája a vért kívánja. Még azt sem tudtam megszokni, hogy én mi vagyok. Úgy hogy nehezen megy számomra ez az egész, de napról-napra egyre jobban kezelem a dolgokat. Miután megreggeliztem, felmentem és felöltöztem. Sminknek csak egy alapot választottam, hajamat kivasaltam. Mikor elkészültem felkaptam pár jegyzetet amiből tanulhatok és elindulok a főtérre, hisz ott vannak a padok ahol jól lehet tanulni. Már a főtéren voltam mikor neki mentem valakinek és kiestek a papírok a kezemből. - Oh, ne haragudj! - mondom miközben lehajolok és elkezdem össze szedegetni a papírokat.
Mystic Fallsnak a neve már könnyen odacsábítja bármi más fajú alakot, legyen az vámpír, ember, boszorkány vagy vérfarkas. Engem bár nem a neve vonzott, talán maga a kisugárzása. Nem tudom. Nappal volt én mégis kint sétálgattam, a gyűrű lámpaként fénylett szinte az ujjamon, ahogy az utcákat róttam. Így talán a legkevésbé sem tűntem vérszívónak, ám én így is tisztán éreztem azt a hideg érzést, ami azóta követett, hogy vámpír lettem. Igen, ez soha nem hagyott el, olyan volt mint halandónak az árnyéka. Vagy egy hűséges kutya. Ruházatomat nézve hétköznapias volt, farmert és fehér inget viseltem. A hajam hátrafésültem, mégis egy svájci sapkával fedtem el. Az egyik épületnek nekidőlve álltam és bámultam magam elé. Leginkább az járt az agyamba, hogy vajon milyen lehetett Mystic Falls még az ezernégyszázas években. Vajon végtelen nagy mező volt, vagy erdőkkel teli rengeteg?
Köpni-nyelni nem tudok, annyi minden zakatol a fejemben, miközben Emily is csak sír. Ő magyaráz valamit, én pedig nemtörődömül kapom elő a telefonom, írva egy üzenetet Emmának, hogy jöjjön Emilyért, elég volt neki ebből. Aztán vissza is csúsztattam a mobilom a zsebembe, majd felvont szemöldökkel figyeltem rá. A fiamra, legalábbis annak, aki neki mondja magát. -Jól van, jól van! -emelem fel a kezeimet. Ennél több nem igen jön ki a torkomon. Végül is teljesen igaza van. Megköszörülöm a torkom. -Nos azt hiszem, ha már itt tartunk nincs is okom magyarázkodni. -megvonom a vállam. -Gyerek voltam, ugyanazt tettem, amit velem tettek, habár én nem teljesen önszántamból mondtam le a fiamról. De úgy tűnik téged nem érdekel a történet. Akkor tulajdonképpen engem miért érdekelne? Nem hallgatsz meg, én sem hallgatlak meg, függetlenül attól, hogy érdekel-e amit mondasz. Elhordhatsz bárminek, de újat úgysem fogsz mondani. -sóhajtok egyet. Hát most mit mondjak? Biztosan nem hatoltam a lelkébe ezekkel a szavakkal, ahogyan ő sem az övéivel az én lelkembe. Ha egyáltalán nekem még létezik olyanom. Nincs lelkiismeret furdalásom miatta, legalábbis próbálom ezt magamnak bebeszélni. Valaki mondja meg, mit kéne tegyek! Persze, legyek olyan okos, mint amikor elhagytam.. De ez akkor is más! Én akartam őt, de nem tarthattam meg, legfőképpen az ő érdekében. Emily sem maradt volna nálam, a közelemben sem, ha Emma nem ragaszkodik hozzá.. Szeretem a fiamat, és a lányomat is, de ez mit sem változtat azon, hogy szörnyű anya vagyok. Igen, egy egoista dög, igaza van. De ha jobban belegondolunk Ő is ilyen, az összes ilyen, és nem igazán tehetünk róla, a génünkbe van kódolva. -Nem, nem láttam. -hosszas csönd után újra megszólalok. -Nem láttalak úgy körülbelül nyolc éves korod óta. Nem láttam, ahogyan felnősz, nem láttam, ahogyan elvégzed az iskolát, nem nekem mutattad be az első szerelmedet, nem nekem mondtad, hogy anya, nem én tarthattam az unokáimat a kezemben, nem én vettem részt a neveltetésedben, nem láttam, ahogyan elföldelnek, nem lehettem ott veled. De neked jobb volt ez így. Minden csak a te érdekedben történt, hiába nem hiszed el. Ennél többet nem tudok mondani, főleg mivel nem úgy tűnsz, mint aki kíváncsi rá. Megértem és sajnálom, nem, mintha a bocsánatkérésem sokat érne. -elhallgatok újra, miközben Ő ismét beszélni kezd. Nem akar tőlem semmit, érthető. Nem is ismerjük egymást, ami legfőképpen, sőt 100%-osan az én hibám. Hiába mutatom kívül sziklaszilárdnak magamat, legszívesebben leugranék a világ legmagasabb pontjáról, mert szörnyű anya vagyok. Nem csak szörnyű ember, egy gyilkos, egy alattomos kígyó, de még anyának sem felelek meg, hiába sugallom azt, hogy úgy sem akartam anya lenni sohasem. Ez nem igaz. Nem voltam én mindig rossz. Az idő, és a többi ember tette, a családnak nevezett Petrovák. Nincs annál gonoszabb ember, aki azelőtt jó volt, de egy másik gonosz ember őt is gonosszá tette.. És ez így ment generációkon keresztül, és így is megy, egészen a mai napig. Minket elrontottak, mi is elrontjuk az embereket. Egyszerűen zsigerből mocskosak vagyunk, mindannyian, az egész "család". És hiába ismerem el, nem akarok rajta változtatni. Legalábbis ezen. Ha a fiammal való viszonyomat megváltoztathatnám, megtenném. Újrakezdeném, bármi is volt. -Hát nem éppen a legszebb bemutatkozást láttad az anyádtól.-megköszörülöm a torkom. -De itt ez megy. Mocskos a világ. Vagy ölsz vagy meghalsz. Ki kell vívni magadnak a tiszteletet, bármilyen formában. Nem mintha ezt nem tudnád. -beletúrok a hajamba. Szavaimat az első felé mutatott viselkedéseim miatt ejtem ki. -Furdal a lelkiismeret, igen, ha ez megnyugtat. Ha tudni akarod minden egyes nap bűntudatom van, azzal fekszek, azzal kelek, és megérdemlem. Nem az áldozataim miatt van bűntudatom, a sok alapjáraton is élettelen ember miatt. Hanem miattad. Miattatok. Egyikőtök sem ilyen anyát érdemel, ha változtathatnék rajta, hidd el, hogy megtenném, bármily hihetetlennek is hangzik ez az én számból. És habár egyáltalán nincs jogom büszkének lenni, de büszke vagyok rád. Maradjunk ennyiben. -mintha egy apró mosoly suhanna át az arcomon, ismét Emilyre nézek, berakom a babakocsiba, és visszafordulok Felé.
- Az életkorral jár már ez a nagyon jó megérző képesség - mosolyogtam el magamat, mert nem tudtam komoly pókerarccal kibírni ezt. Hosszú idő, több évtized eltelt, és még mindig szeret engem, de én is. Örülök neki, jobban mint bárkinek vagy bárminek. Rosszat tett velem, de már aznap bocsánatot nyert, csak sosem mondtam el, hanem a menekülést választottam. Ami egyáltalán nem hozott semmi jót számomra. A poklot is megjártam. - Nem szeretnék mást, csak veled üldögélni itt, beszélgetni - dőltem előre a padon, és az egyik kezemmel megfogtam az ő kezét, hogy az érintésemtől nem fog mást hinni, csak azt, hogy tényleg szeretném ezt. - Több városban is, meg külföldön is. Kanada, Spanyolország, Argentína többek között - meséltem el, bár az utolsó két országban leginkább csak bujdostam, és próbáltam új életet kezdeni. - Most te jössz. Veled mi történt? - kérdeztem meg mosolygósan.
- Szóval neked már ilyen... titkos ráérző képességeid is vannak? - kérdeztem halvány mosollyal, miután szóvá tette, hogy megérzések alapján jutott el ide. Ami ténylegesen meglepő lehet, hiszen Mystic Falls egy nagyon kicsi város. Szinte senki nem figyelne fel rá csak úgy. De ez a nő, a húgom... mégis eltalált ide. És most áldanom kell miatta az eget, hogy így történt. - Tudod, annyi mindent megadtam volna azért, hogy végre ismét így beszélj velem - suttogtam rekedten, és amint ő leült, én is egy tettem, bár kissé félve, hiszen féltem, hogy mindez színjáték, és hamarosan előtör belőle valami, amit én nem szeretnék ismét látni és átélni. Nem akarom a húgom ellenszenvét. Sem a gyűlöletét. - Hol jártál eddig?
Különös, hogy a gyerekek mennyire megérzik mások hangulatát, hogy ösztönösen alkalmazkodnak hozzá. Olyanok, akár az állatok. Ösztönösek és őszinték. Az évek során azonban egyre több mindent szednek magukra, jót, rosszat, és megtanulnak “viselkedni”. Úgy viselkedni, ahogy mások elvárják tőlük. A szemem sem rebben a fenyegetésére, csak nyugodtan, jéghidegen elmosolyodok. Engem nem fog felhúzni. - A halott fiadat? Igen, végülis halott vagyok, nem igaz? Vámpírként már nem tartozom az élők közé, ebben tökéletesen igaza van. Az ezernyi kérdésére pedig csak akkor tudnék választ adni, ha kimondaná őket. Vagy talán még akkor sem. Sok minden van, ami még saját magam előtt sem tiszta. Talán ha összeraknánk a tudásunkat, akkor sikerülne közös nevezőre jutnunk a válaszok felett, de ez jelen pillanatban azt hiszem, nem opció. Sem ő, sem én nem akarjuk igazán. - Miért ne lehetnék? Kérdezek rá a csöndes önigazolásra kihívó, éles hangnemben. - Pont te, aki ennyi ideje élsz a természet felett, nem hiszel abban, hogy az élet nem úgy folyik, ahogy mi akarjuk? Nem sokkal idősebb nálam, az a két évtized ennyi idős vámpíroknál szinte semmit sem számít, ezt bizonyítja a jelenlegi helyzet is. Még ha valóban nem volt is egyszerű döntés elhagynia, még ha valóban jót akart is vele, akkor sem vagyok képes megbocsátani annak az évszázadokig érlelt, eltemetett, keserű gyűlöletnek a fényében, melyet a látványa, a közelsége ténye cibált elő belőlem. A kirohanása egy kicsit azért mellbe vág. Még hogy mások próbálták volna kiadni magukat nekem? Egyáltalán honnan tudtak róla? Meg amúgyis őrültség az egész. még én sem akarok önmagam lenni, miért akarna más a helyemre lépni? Persze, a pénz, a hatalom… mintha az egész világ csak erről szólna. Nem, számomra nem. Felnevetek. Keserűen, mégis őszintén. - Ne haragudj, de hallod magad? Mintha a világ folyása csak a te kényed-kedved szerint létezhetne, mintha a sors minden szavadnak és akaratodnak engedelmeskedne… illik az anyám arcába tolni, hogy szánalmas? Nem úgy nézek ki jelen pillanatban, mint akit fikarcnyit is érdekel az illem. - Honnan tudnád, hogy meghalt? Láttad? Láttad öregen, láttad, ahogy a földet a sírjára lapátolják? Láttad a családját, vagy egyáltalán engem láttál azután, hogy ott hagytál? Soha, semmi nem utalt arra, hogy egyáltalán létezel. Néha voltam magányos, néha talán jólesett volna vigaszt nyerni az anyám karjában, amit a nevelőanyámtól sem kaphattam meg, hiszen ő is meghalt tizenhat éves koromban. Soha, senkit nem érdekeltem az apámon kívül, de ő képtelen volt kellőképpen féken tartani. - Nem akarok tőled semmit, nem kell tőled semmi. Megvan a saját életem, van pénzem, nem szenvedek hiányt semmiben, megdolgoztam mindenért, amim van. Csak azt akartam látni, hogy milyen vagy, és hogy érzel-e legalább egy csepp bűntudatot azért, mert soha nem ismertelek. Talán nem ennyi idő után kellene ezzel előállnom, de jó ideig nem érdekelt, és most, hogy megtudtam, ő is itt van… kíváncsi voltam. Ezt talán nem lehet felróni nekem. Emilyre való tekintettel nem emelem fel a hangomat.
Minden egyes mondat, szó, betű, amit kiejt a száján fellázítja a véremet. Nem hiszek neki, nem akarok neki hinni. Újra felveszem a már nyugtalankodó Emilyt, bár talán hiba, hiszen az újonnan rám zúduló, indulatos megjegyzései olyasfajta új érzést kerítenek bennem, amit nem elegendő a harag és a düh szóval ábrázolni, amik alig tartanak a lábamon. Lehunyom a szemem, erősen szorítom, Nate már meghalt, biztos vagyok benne, semmi kétség sem fér hozzá. Üvölteni tudnék vele, bár Em miatt meg kell tartsam a rendes hangszínemet. -Ne merd a halott fiamat a szádra venni! -kezem hirtelen fenyegetően fellendül, ám végül megtartom a nyugodtságom. Aprócskát megremeg a hangom, parancsoló vagyok, dühös, megsértett, fáj minden egyes hang, amit kiejt a torkán, mert tudom, hogy nem lehet igaza. A nevem Nathan Adrian Doyle, és pontosan ötszázhárom éves vagyok. Mint akit éppen szíven szúrtak egy vasfűben szétáztatott karóval, mint amikor a farkasok harapdálják szét a bőröm, és az azután következő hallucináció és láz tör rám.. Úgy érzek most. Leszámoltam magamban, pontosan ennyi éve született, és ez tényleg mindent megmagyarázna, Emilyt, engem, de akkor mégis hogy kerül ide? Miért van itt? Miért nem temették már el? Miért nem hallottam felőle eddig? És miért nem kerestem?.. Tudom, szörnyű vagyok, de múltat már nem tudom megváltoztatni, és igazság szerint nem is akarom. Ki tudja, hogyha megtartom, túléltük-e volna azokat, amiket félig-meddig én is túléltem abban az időszakban. Akkor neki ott volt a jó, ott kellett lennie, és kész. Nincs semmi önmarcangolás, megbánás, semmi fájdalom, lelkiismeret furdalás. A múltat már rég elástam magamban, és semmi kedvem felidézni. -Te nem lehetsz Ő. -motyogom lenyugodva. Megnyugtatom saját magam, már csak a lányom miatt is, aki látszólag értetlenül, idegesen nyöszörög a karomban. Nyugtatni kezdem, miközben én is próbálok teljesen a jelenben lenni, nem kiesni belőle és elveszteni a tudatosságomat. -Nathan régen meghalt. Boldog és tökéletes életet élt, majd az unokái körében, idősen elhagyta ezt a világot... -...semmi baja nem volt, semmi szükségét nem érezte, hogy hiányoljon, valamint hiánya sem volt semmiben, ahogy az unokáimnak se, és így tovább. Legalábbis vagy 490 éve ezzel hitegetem magamat. Makacsul az enyémbe fúrja a tekintetét, én pedig gőgösen állom azt, nem elfogadva azt a tényt, amit ő állít. -Bökd ki amit akarsz, aztán húzz el innen messzire! Nem tudod elképzelni, hányan állították már azt, hogy ők a fiaim, de te is egy hazug vagy a sok közül.. Mind akartok valamit. Ember akarsz lenni? A lányom vérét akarod? Vagy mit? Nem hiszek neked, nem lehetsz a gyermekem, aki már rég meghalt. -hajtogatom, szinte csak magamnak. Ez a pillanat egy örökkévalóságnak tűnt, nem akart megszűnni, és szúrt, hogy ismerjem el végre, nemhiába a kötődés, nemhiába ez a makacsság. Nézz csak rá, lerí róla, hogy igazat mond! De az nem lehet!
Kezdőlap
