A múlt mindig is kísérteni fog valakit, nincs ellen gyógymód, viszont enyhítendő. Mégpedig azzal, hogy megbocsátasz, de sosem felejted el, mert megtörtént, és teljesen kitörölni nem lehet. Talán egyszer még szóba kerül az ott történtek, talán még sértésként és hirtelen agresszió kiváltásképp még benyögöm neki azt, most viszont ez nem játszik itt. Nem, mert ő az, aki még él a szeretteim közül, s ha már megint összefújt minket a szél, annak valami oka van. - Én sem gondoltam, hogy ilyen hamar összefutunk itt - nagyon motyogott, mint aki retteg vagy tudjam is én, de én sem beszéltem a szokásos módban. Meglepődtem kissé, vagy mégsem?! - Egy varázslattal megoldottam, hogy ne öregedjek, bár az éveim száma növekszik, csak külsőleg nem látszódik ez - pici sóhaj hagyta el számat. - Viszont nem vagyok halhatatlan, mint amilyen te vagy - fűztem hozzá apró mosollyal, hogy oldjam ezt a szorongást vagy feszengő hangulatot közöttünk. - És, van valakid? - gyengéden böktem meg a karját, érdeklődő nézéssel egyaránt.
Hallgattam őt. Közben próbáltam magamból kimosni minden emléket, gondolatot, mely arra emlékeztetett engem, ami történt közel száz évvel ezelőtt. De hogyan felejthetném el, hogy a húgom majdnem az első áldozatom lett? Ezt egyszerűen nem lehet elfelejteni, nem lehet megbocsájtani... én talán sosem lennék rá képes. De arra mindig vágytam, hogy megbocsásson. Akkor hogy is van ez? Már én sem tudom, hogy mit akarok. Szóval talán jobb lenne, ha... nem gondolkodnék ennyit. Halvány mosollyal reagáltam szavaira, főleg mikor megszorította a kezem. - Még meg kell szoknom a gondolatot, hogy megbocsájtottál nekem - suttogtam, majd nyeltem egyet. - Nem számítottam rá. Bár arra sem, hogy pont itt leszel te is akkor, mikor én idejövök - motyogtam, mint valami félnótás, majd hátradőltem egy kissé. - Hogyan... élhetsz még mindig? Tudom, boszorkány vagy, de... te intézted ezt el magadnak? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet.
A férfi furcsa volt, hiszen egyből segít egy vadidegenek, lehet, hogy csak nekem fura az, hogy ilyenek itt az emberek, de lehet, hogy el akar rbolni, ha-ha jó vicc volt. - A bátyámat, azt hiszem. - mondtam, majd szomorúan lesütöttem a szemeimet. Rá kérdezett a nevemre elözör kamu nevet akartam adni, de most miért hívjon mondjuk Midrednek amikor nem az a nevem. - Ayana Scott. - suttogtam, majd nagyot kortyoltam az italomba.
Érdeklődve vontam fel szemöldököm, s próbáltam teljes mértékben segítőkésznek tűnni. Nem lenne jó pont nyilván, ha húsz másodperc után lényegre törően viselkednék, nemde? Inkább megpróbálom azt eljátszani, hogy mennyire... szívesen segítek lányoknak tájékozódni. - És mondd, kit keresel? Én már másfél éve élek itt, talán tudok neked valamilyen támpontot adni. - tettem hozzá egy sóhajjal, majd hátradőltem, és kíváncsian fürkésztem a főteret. Nem mondom, ennél jobb dolgom is lenne, de a magamfajták sosem képesek leszokni erről a bizonyos csajozós dologról. - Mi a neved? - kérdeztem aztán és halvány mosolyt villantottam felé. Volt egy olyan érzésem, hogy meg kell kérdeznem. Arról nem is beszélve, hogy jó pár más érzés is kavargott most bennem. De ezeknek nem tudtam volna nevet adni. Talán nem is lehet.
Hallgattam őt. Közben próbáltam magamból kimosni minden emléket, gondolatot, mely arra emlékeztetett engem, ami történt közel száz évvel ezelőtt. De hogyan felejthetném el, hogy a húgom majdnem az első áldozatom lett? Ezt egyszerűen nem lehet elfelejteni, nem lehet megbocsájtani... én talán sosem lennék rá képes. De arra mindig vágytam, hogy megbocsásson. Akkor hogy is van ez? Már én sem tudom, hogy mit akarok. Szóval talán jobb lenne, ha... nem gondolkodnék ennyit. Halvány mosollyal reagáltam szavaira, főleg mikor megszorította a kezem. - Még meg kell szoknom a gondolatot, hogy megbocsájtottál nekem - suttogtam, majd nyeltem egyet. - Nem számítottam rá. Bár arra sem, hogy pont itt leszel te is akkor, mikor én idejövök - motyogtam, mint valami félnótás, majd hátradőltem egy kissé. - Hogyan... élhetsz még mindig? Tudom, boszorkány vagy, de... te intézted ezt el magadnak? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet.
Gondolataim a testvérem körül forogtak, ahogyan a jeget piszkálgattam az italomba, olyan vicces, ha sokáig tartom rajta fúrok egy lyukat. Ilyen idióta dolgokkal foglalkozom én is. Lábammal egy kis homok kupacot piszkáltam és gondolkodtam, hogy vajon hol kezdjem a keresést vagy akármi. Hirtelen a szívem is kiugrott mikor valaki levetődött mellém. Rá pillantottam, majd kedvesen rá mosolyogtam. - Igen, nem rég érkeztem. Keresek valakit, bár nem tudom, hogy néz ki sem azt, hogy hol kezdjem. Bocsi feszültek az idegeim. - Jól van Ayana egy vad idegenek mondod el a történeted ennél szánalmasabb nincs, ja, de van amikor Mary néni felveszi a parókáját, na az túlszárnyal mindent.
Tanácstalanság töltött el. Megtudtam ugyanis, hogy az a bizonyos lány... aki apám egy félresikerült szerelemgyereke volt... elhagyta Chicago-t. Ettől féltem. Azt hiszem, talán egész életemben. Sosem láttam még Yvana-t. Vagy Ayana-t... vagy tudom is én. NEkem elég Trish szeszélyeit elviselnem néha, nem még egy másik testvérét, akit egész életemben nem láttam, és annyit töltött be az életemben, hogy egy csekket kiállítottam minden hónap első napján. Ez volt a feladatom. Gondoskodni arról, hogy jól éljen. Végül is... ha úgy nézzük, igencsak hálás lehet azért, hogy ennyivel megtámogattam őt. A főtéren sétálva csak sóhajtottam egyet határozottan, mikor megakadt a szemem egy jegeskávét szürcsölő lányon. A fülében zenét hallgatott, de ez nem tartott vissza attól, hogy ne vessem oda magam a mellette lévő székre. Show-time. - Egyedül? Egy ilyen napsütétes napon? - kérdeztem kacér vigyorral.
Az utóbbi évtizedek során csak magammal törődtem, ezért is csúsztam le olyan mélyre, amilyen mélyre csak lehetséges. Olyanokat tettem, amiket gyermekként sosem hittem volna, hogy valaha is megteszek. Ez van, megtörtént mindez. Most pedig azonban itt van az egyetlen testvérem, akinek képes voltam megbocsátani azt, amit velem tett. A kezemet gyengéden szorította, alig érezhetően, de jó érzés volt, hogy itt van... - Hogy miért? - kérdeztem vissza hirtelen, majd pedig sóhajtottam egyet. - Szeretnék felemelkedni a mélységből, amibe pottyantam évekkel ezelőtt, de úgy érzem, ha jelenleg nem beszélek veled, nem bocsátok meg neked, még jobban visszataszítana engem - őszintén mondtam ezt neki. - Bármit megteszek, hogy ezt elhidd, de szerintem eléggé nyilvánvaló, igazat mondom ezzel - felegyenesedtem, és közben mosolyogtam is. - De az a kérdés itt, hogy te megbocsátasz -e önmagadnak? Ne hibáztasd önmagad most már, rendben? - most egy kicsit én is megszorítottam a kezét.
Már nem akartak a szavak előjönni. Egyszerűen a hatás, melyet bennem ébresztett... nem engedte, hogy gondolkodni tudjak. El tudtam volna veszni a szeme világában, mert egyszerűen... a húgom! És él! És itt van... mit tehetnék azon kívül, hogy próbálom vele éreztetni, mennyire szeretem? De tudom, hogy már késő is lehetne... nem élrtettem annak az okát, hogyx miért képes nekem megbocsájtani. Talán majd most... - Tudom ,hogy csak most jöttél ide... - fogtam meg a kezét, és gyengéden megszorítottam, miközben megkerestem a pillantását. - De miért... miért bocsájtasz meg nekem? Nem tettem semmi olyat, amivel rászolgálnék a bocsánatodra. Nem hiszem, hogy... értem - nyeltem nagyot. Talán csak ki akar játszani... talán ez egy terv ellenem...
Nem is értem magam, hogy miért akarom megtalálni, egyszerűen csak tudnom kell, hogy ki ő és, hogy tud- e rólam. A gyomrom görcsben volt és a cetli, amit nem rég írtam már olyan gyűrött volt, hogy csak, na. Megtorpantam a főtéren és végig gondoltam ezt az egészet, minden férfira már azt hittem ő az. Talán ő, nem, nem. Lábammal a ritmus ütöttem és a fülembe dugtam a telefonom fülesét. Hallgatok, egy kis zenét talán attól nyugodtabb leszek, de nem segített. Egyre melegebb volt és én tanácstalanul álltam a város közepén, hogy hol egy hotel vagy valami. Csak úgy szívtam magamba a meleget, kellett nekem ezt a szerelést választani. De olyan kis édessül áll rajtam. Felnéztem az órára és úgy döntöttem kérdezgetés előtt iszom egy jegeskávét. Talán jól döntöttem, hogy elkezdtem keresni vagy buta vagyok, hogy akarom, hogy legyen egy testvérem ennyi idő után ráadásul egy bátty?
Amy & Chelsea Mondjuk az is igaz, hogy Amanda sem ismeri a helyet, szóval pont jó embert kértem fel idegenvezetésre. De hé... kinek is kell idegenvezető, ha itt van a legjobb barátnőm, akivel nyugodtan és szívesen eltévednék ezen a ruhákkal teli helyen?! Mosolydotam el költői kérdésem kigondolása közben, majd boldogan Amybe karoltam, miközben átlépdeltünk a szemben álló boltban. Rögtön levettem egy virágos felsőt a fogasról és magam elé tettem. - Na ez milyen? - kérdeztem mosolygósan.
Választásom, mely ebbe a kisvárosba hozott... Hát az indokokat kereshetném éjt-nap alá téve, akkor sem találnám őket. Nem igazán tudtam behatárolni, miért épp itt álltam le autómmal, ami nem teljesen az enyém, de ebbe most nem folynék bele. A csomagtartóban egy bőröndnyi tiszta ruhával és némi készpénzzel. Még csak arra se méltattam magam, hogy egy hűtőtáskába rejtsek némi étket. Ahol megállok ott úgy is lesz kiből lecsapolnom a felesleges elv alapján indultam mindig neki, és eddig nem igen maradtam hoppon. Ha máshogy nem, hát épp ez az, ami miatt itt álltam meg. Éhes voltam. A zsákmenyszerzés egy éhes farkasnak elsődleges tud lenni. Mivel éhes voltam, és alattomos, könnyű szerrel részesülhettem némi szomjoltásban, de eszem ágában sem volt engedni, hogy a lány emlékezzen arcomra, hangomra, lényemre. Jobb a biztonság, túl sok az ellenség. Egy férfi hangja csap fülön, mire kinyitom szemeim a napszemüveg alatt, és bár elsőre nem is, nevem hallatán az arc nélkül is tudtam, kihez van szerencsém.-Igen Victor, én vagyok az.-forgatom meg szemeim, persze ezt aligha veheti ki míg azok takarásban vannak. Arcomra viszont a kiülő grimasz, mely egy fintorral társul, még így is tökéletesen jelzi nemtetszésem. Ő az az ember, vagyis vámpír, hogy pontosan fogalmazzak, akit életem elkövetkezendő részében a legkevésbé akartam látni. Látni az élők sorában, vagy hogy ne legyek annyira nagyravágyó, a közelemben. Erre tessék. Ez Biztos a sors fintora, vagy a karma? Egyikben sem hiszek... -Ugyan már. Hisz ismerhetnél ennyire. Biztosra megyek.-tolom fel fejem tetejére a napszemüveget, ujjammal pedig szememre mutatok. -De azt nem gondoltam volna, hogy ilyen ijesztő vagyok. Legalábbis a tegnap este óta... Hát nem hiszem, hogy megváltozott volna bármi is.-teszek rám jellemző, kissé szemtelen és már-már pimasznak mondható megjegyzést, majd egy egyszerű mozdulattal a pad másik felére mutatok.-Sajnos már nem az a kis barna melegíti, de talán ma veled is beérem.-nézek a sétáló lány után, ki már minden bizonnyal a főtér másik felén jár, messze tőlem. Végigmérem az ismerős fizimiskáját, hát egy biztos, az idő nem változtatott rajta semmit. És ahogy elsőre hallottam, a modora sem épp javult, már az én szemszögembe nézve. Már-már bosszantóan hasonlított ahhoz, aki egyszer voltam. Erkölcscsősz, vagy mifene. De szerencsére azoknak a napoknak már vége.
Visszatértem Mystic Fallsba. Hogy minek, azt talán attól kellene kérdezni, aki mindig hibátlanül és tökéletesen élt. Azért menekültem New Orleans-ba, hogy ne kelljen találkoznom Katherine-nel. Életem szerelme volt... ember koromban. Én vagyok a gyermekének apja... és még soha nem tisztelt meg annyival, hogy elmondja: mit érez valójában. A tekintete annak idején nem hazudott. Tudom, hogy szeretett. De mit érez ma? És ott van Olivia... akit az elmúlt néhány napban annyira... ismét a bőröm alá mászott... pedig tudom, hogy ez az érzelem számomra tiltott! MEgbüntetett már egyszer, mégpedig azzal, hogy nekem támadott... megpróbált megölni. Normál esetekben ilyesmiért rögtön a szívét téptem volna, és kivágtam volna az ablakon... de nem értettem, mi ütött belém, miért kegyelmeztem neki. Vagy éppenhogy értem? Csupán nem akarom bevallani.
A gondolatok csak úgy sorakoztak a fejemben, majd mikor megpillantottam egy férfit, aki éppen táplálkozni kívánt, rögötn kibillentem, és arcomra széles mosolyt bűvészkedtem. Egészen addig meg sem nyikkantam, míg nem végzett a lány lecsapolásával, majd mikor ismét kényelembe helyezte magát, közeledni kezdtem. - Ez nem a legalkalmasabb hely az ilyesmi... - kezdtem volna bele, de ahogy a férfi rám emelte pillantását, rögtön a hideg futkosott végig a hátamon. De nem a félelemtől... hanem a felismeréstől. - Aiden? - bukott ki belőlem haloványan egy név, és ott álltam, testem nem reagált mással, csupán szimpla megtorpanással. Mit keres itt?
-Akkor ha nem bánod, felmegyek.-próbáltam nem szemébe nézni, ezért lenéztem a földre. -Most megyek, majd hat óra , hét óra fele felmegyek. szia Serena.-adtam egy puszit az arcára, és elmentem.
Miota szakitottunk most eloszor neztem a szemeibe. - Nem, nem varok senkit. - mondom suttogva. Mindenerommel azon vagyok hogy elfelejtsem de nem megy...
Hallottam szíve dobogását, de nem szerettem volna most olyat mondani, amit nem akar hallani, ezért lassan elengedtem a kezét,és néztem őt.-Maradt még néhány dolgom nálad. Ma este felmegyek érted. Ha nem zavarok. De ha vársz valaki mást, akkor holnap délelőtt is felmehetek.-erőltettem arcomra egy mosolyt.
-Igen, végül is nem szeretnélek feltartani.-sóhajtottam halkan, és megnéztem a kezét. Nem nagyon akart gyógyulni. Akaratomon kívül is megsimítottam gyengéden.
Mindenre emlékszek. Az éjszaka alatt megharapott, de sikerült visszatartanom. Lassan felkeltem, és segítettem neki bekötni a csuklóját. Ahogy megérintettem a kezét, melegség töltött el, de nem mertem, a szemébe nézni.-Köszönöm,hogy itt voltál.-suttogtam, és halványan mosolyogtam rá.
- Csss, pihenyj. - mondom. Feje az olemben van. Emberek erre nem jarnak mert arrebb mentem. - Gondolom megharaptalak. Elkezdtel hallucinalni. - mondom es a polombol tepek le egy darabot es bekotom a csuklom.
Éreztem,hogy valami a számhoz ér, és a vér íze megy le a torkomon. Nem tudom mennyi idő telhetett el , de jobban lettem. Kitisztul a fejem , és Serena volt ott.-Serena??-kérdeztem halkan.-Mit keresel itt? És én,hogy kerültem ide?-néztem rá.
Kezdőlap
