Eljönni nagyi házának a biztonságából elég nagy feladattal járt, meg kell tanulnom a saját lábamon állni emellett egy idegen városhoz is hozzá kell szoknom, ahol még barátaim sincsenek. Csak egy kis idő kérdése és minden a legnagyobb rendben lesz, mert van egy esélyem arra, hogy megtaláljam az apámat. Jó lenne tisztázni az okát annak, hogy éveken keresztül rám se bagózott, inkább élte a saját életét anélkül, hogy a lányára nézne. Rosszul esett, és a kérdéseim sokaságára szeretnék végre választ kapni. Szeretnék végre túljutni ezen az apahiányon és elszeretnék kezdeni élni. A saját lábamon, Mystic Fallsba. Semminél sem mutatja jobban az, hogy elköltöztem a nagyitól mint ez a sok doboz az új lakásomban, és egy ideig biztosan nem is fogom kicsomagolni, mert ha olyan dolog történik akkor szeretnék gyorsan lelépni. Most is inkább a városnézéssel szeretném eltölteni a napomat, mert valahogy az jobban vonz, mint a régi holmim elhelyezése az új helyükre. Ezért nem is törődve a rengeteg kartonnal fogom magam és kilépek a lakásból, bezárom és már a tegnap este megismert kávézó felé veszem az irányt, hátha útközben észreveszek valami érdekesnek mondható dolgot. Szeretnék barátokat is szerezni, ezek a helyek meg tökéletesek ugyanúgy a parkok. Egyből megállok a főtérnél, körbe nézek, a templom tetejét kezdem el nézegetni egészen addig, ameddig meg nem látok egy ismerős férfit a túloldalon. A lépteimet felgyorsítom, közelítek a szívem pedig egyre hevesebben kezd el verni minél jobban látom az apám körvonalát kirajzolódni. A hátához érek, és szeretnék megszólalni… lehunyom a szemem és megteszem. - Fran Moreau?
Miért hitem, hogy mindenki megváltozik? Mi van velem? Hiszekénységi rohamban szenvedek mostanában? Nagyon el vagyok már tévedve. Valami nem oké velem, az száz százalék. - Menj akkor... Menj csak vissza, tedd azt, amit csak akarsz. Nem foglak visszatartani - hangoskodtam, és már gyűlt bennem valami méreg. A legutolsó dolog lenne mostmár az, hogy én őt megpuszilgassam, és vállon veregessem azért, amit tesz. - Azt hittem, lesz egy normális beszélgetés közöttünk, és egy normális nap veled, de úgy tűnik, ez el lett halasztva. Minek köszönhető ez a felbukkanásod? Miért kerestél meg? Csak ezért? Ezért? - kiabáltam már vele, és csak néztem rá, mert nem ismertem rá egyáltalán.
Megforgattam szemeimet szavaira, majd mikor a hang elakadt, kezeim közé fogtam arcát. - Nem érdekel az emberélet, Sofia, nem érdekel, hogy miért volt pocsék pincér! Rossz napja volt talán, vagy csak ügyetlenke... Van-e párja, anyja, apja, gyereke. Le se szarom, Sofia! Nem hiszed, akár be is mehetek, és felnyársalhatom az egész kócerájt, mert NEM-ÉRD-DE-KEL. Ez minden - vontam vállat, miközben igéző szemeit mustráltam. Mire volt jó ez az egész? Bizonyítani, hogy megváltoztam, vagy tudtára adni, hogy úgy változtam, hogy ő azt ne kedvelje. El akartam marni magamtól, távol tudni, biztonságban. A mai találka csak egy szemle volt, s ő ezt be is láthatja. - Messze tőled, Sofia, ez itt a lényeg - morranom kurtán, majd felnéztem az égre. Felhőtlen, tiszta, ahogy az akaratom.
Christian-t nagyon rég ismerem már, kiismertem már. Legalábbis egy részét, de neki is lehetnek saját titkai, melyeket nem fog velem megosztani. Nem is nyaggatom ezek miatt. - Igazad van abban, hogy nagyon-nagyon förtelmes munkát végzett, de hát... mit is lehetne elvárni egy kezdő pincértől? Rögtön rohangáljon egy tálcányi itallal meg ki tudja hány tányérrel a kezén? - ezt már csak magamnak magyaráztam alig hallhatóan, vagyis morogtam egy kicsit. - Érték... akkor legyél észnél is - szóltam be megint neki, de immáron csak huncutul vigyorogva. - Okosan kell kijátszani minden lapot, s azt hiszem, ezt neked jobban kéne tudnod - váltottam át komolyabb hangnemre. - Különben pedig... még nem is csesztelek le azért nagyon, hogy hol a francba jártál az elmúlt két évszázadban... de most már elmondhatnád - a két évszázadot kissé torkot csiszolgatva említettem, mert éppen egy embercsoport vonult el közelünkben.
[You must be registered and logged in to see this link.] zene: [You must be registered and logged in to see this link.] | megjegyzés: bocsi késésért, és ha gondolod írhatsz valami kültéri helyre, ahol helyretéríthetlek
Nem éreztem korrektnek azt a számonkérő élt hangjában, amely oly megütötte fülemet, mintha sérteni akarná. Tettem, amit jónak véltem. Ez az az élet, amire én vállalkoztam, nem az, amiben ő lát engem. - Nem tartozok magyarázattal, de.. Az.. az a tag belerondított az esténkbe, láttad, ráadásul förtelmes pincér..volt, tudod. Csak egy szívességet tettem neki - vontam vállat, s eközben igyekeztem a vélhető legnagyobb nyugalmat belém erőszakolni, ami hellyel-közzel meg is valósult. - Úriember? - nevettem fel. - Jobban ismersz magamnál... - bólogattam hitetlenül. - Ennek semmi köze az úriemberséghez. Itt értékrendekről van szó, most a javamra - kacsintottam rá szórakozottan, majd bevágtam lapátkezeimet zsebeimbe, mint aki indulásra készül.
Pár éve én is ugyanígy viselkedtem volna, de már nem. Vége annak a korszaknak. Vagy csak annyiszor mondtam ezt már magamnak, hogy el is hittem. Christian-t utasítottam, hogy azonnal menjen ki, én pedig utána megyek. A főtéren leült valahová, én pedig odáig követtem őt. Nagyon imádom, mikor valaki szót fogad nekem. Ő is idetartozik, pedig idősebb nálam, és mégis... Szupertehetségem van ezzel. - Hogy... hogy mi van?! - kérdeztem vissza kicsit sem finoman. - Netán kitörlődött az utolsó néhány perc a memóriádból? - nem voltam ideges, csak ez már túl sok. - Nagyon impulzívan viselkedtél... Pedig azt hittem, egy úriember lettél, mert az első percekben ott bent, ez volt a véleményem - mindent kiadtam magamból, mit csak lehetett, az őszinteség fakadt ki.
[You must be registered and logged in to see this link.] zene: [You must be registered and logged in to see this link.] | megjegyzés: bocsi késésért, és ha gondolod írhatsz valami kültéri helyre, ahol helyretéríthetlek
Kibattyogtam az étteremből, egyenesen a főtérre, Sofia jelenlétéről csak cipője kopogásából következtettem. Elsétáltam a zöldellő pázsitig, majd letáboroztam néhány piknikező, frizbiző, kutyát sétáltató tini körében. Tettem egy fejkörzést, megcsavargattam végtagjaimat. Agyam még mindig fortyogott, de a friss levegő határozottan jót tett neki. - Mi van? - fordultam ezúttal a nő felé, hangom rideg volt és számonkérő. Még mindig képes irányítása alá venni, csak azt nem tudom, hogy hogyan és miért.
Nem a legerősebb ellenfél nyer, hanem a legerősebb akaratú.
Az olyanokat azért, mint mi nem zavar az különösebben, hogy egy város ennyire zűrös, vagy éppen ennyire nyüzsgő, hiszen mi azért valamilyen szinten talán kifejezetten erre vágyunk, ettől érezzük igazán, hogy élünk. Én legalábbis így vagyok vele, komolyan frusztrálttá válok, ha napok telnek el úgy, hogy nem tehetek semmit. Nem igazán lennék képes olyan életet élni, amiben mondjuk egyszerűen csak ülök egy tengerparti nyugágyban és koktélt szürcsölgetek. Tuti, hogy akkor is azon járna az eszem, hogy milyen teendőim vannak, és hogy hogyan tisztítanám meg akár még azt a kis várost is a gonosztól. Ez egyszerűen életforma és nem lehet csak úgy félredobni. - Hát akkor ebben tökéletesen egyetértünk és... örülök, hogy tudtam segíteni, de erős vagy, mindig is az voltál. Megoldottad volna nélkülem is hidd el. - mosolyodom el biztatóan, mert így gondolom. Erős nő, mindig is az volt, ha nem lenne, akkor nem ezt a szakmát űzné, vagy inkább nem ezt az életstílust élné, azt hiszem az a jobb megfogalmazás, de most nem is feltétlenül ez a fontos. Kíváncsi vagyok, hogy mégis mi sodorta ebbe a városba és persze arra is, hogy vajon mik történtek vele az elmúlt években, mert hát szó se róla, de azért elég régen sikerült már találkoznunk és bőven van mit átbeszélni. - Így is kevesen vagyunk, már csak ezért is botorság lenne egymás ellen fordulni nem igaz? - olyanok,a kik tényleg erős elhivatottsággal rendelkeznek nem vagyunk valami sokan. Sokunk akad, akiket képes az élet eltántorítani, vagy csupán a halál. Vadászok, akik... vámpírokkal kezdtek. Vadászok, akik... maguk is vámpírrá váltak és tőlem aztán folytathatják tovább a munkát, amit előtte is, de nem maradnak ugyanazok, hiszen ők maguk is vérszomjasakká válnak, innentől pedig már ugyanúgy ellenségnek számítanak. Nem tudom ezt csak úgy egy vállrántással lekezelni. Aki meghalt, az haljon is meg és ne sétáljon két lábon tovább, mintha mi se történt volna, az egyszerűen természetellenes és veszélyes mindenkire, aki normális és átlagos halandó. - Tökéletes. - bólintok egy aprót. Nem féltem tőle a titkaimat, de másoknak nem kell, hogy a fülébe jusson. Tudom, hogy bízhatok benne és... tudja, hogy ha netán elárulna, annak elég komoly következményei lennének, szóval remélhetőleg ilyesmire még véletlenül se vetemedne. Irány tehát a bár, ahol én a magam részéről egy szimpla kávét rendelek, feketén, csak egy cukorral. - Szóval... a hosszú, vagy a rövid verzió érdekel? - mosolyodom el, miután a pincér távozott legalább, amíg elkészíti a rendeléseinket.
Igen, van benne igazság. - mondom neki helyeslően, hiszen tényleg sokkal többen vannak, mint valaha gondoltam volna. Olyan ez a hely, mintha nem csak minket, vadászokat vonzana, hanem a természetfelettieket vonzaná. Mintha nem akarná őket se elengedni ez a város. Akár azt is ki lehetne írni a város jelző táblára, hogy aki belép eme városba az hagyjon fel minden reménnyel, mert innét nincs kivezető út. Lehet bizonyos időre elhagyják az emberek, a lények eme várost, de örökre senki se tudja már, aki egyszer belekóstolt ebbe a zűrzavaros Mystic Falls világába. Nem panaszkodom, hiszen ennek köszönhetően kezd teljes lenni az életem. Hiányoztál, nem is kicsit. Azt hiszem akkoriban te álltál a legközelebb hozzám. Nélküled talán azokban az időkben elvesztem volna. - mondom neki teljesen őszintén, hiszen nem igen szoktam barátkozni, de vele mégis barátok lettünk és mindig számíthattunk egymásra, amikor vadászni indultunk. Örülök annak, hogy újra találkoztam vele, mert egy régi barátot mindig jó dolog viszont látni és biztos vagyok abban, hogy sok minden történt vele, így bőven van mit mesélnie. Pontosan, mert tudom, hogy mire vagy képes és nem szívesen lennék az ellenséged. - mondom neki halálosan komolyan és egy pillanatra még ki is ráz a hideg. Ő se szokott túlzottan gyengéd és barátságos lenni azzal, akit éppen megszeretne ölni és biztos vagyok abban, hogy az évek alatt ezzel kapcsolatban nem változott. Viszont Laurel azt se tudja, hogy nem vagyok én se olyan egyszerű ember, mint amilyennek gondol. Én is egy vagyok a természetfeletti lények közül, hiszen boszorkány vagyok és erre én magam is csak pár napja jöttem rá. Elszeretném mondani neki, de félek attól, hogy esetleg ez változtatna a barátságunkon így most még inkább hallgatok és csak csendesen bólintok arra, amit mondott. Szívesen meghallgatlak, de egy csendesebb hely most szerintem jobb lenne. - mondom neki sietve és körbepillantok, amikor megállapodik a tekintetem egy báron, de lehet, hogy kávézó. Ilyen messziről én magam sem tudom megmondani. - Mit szólsz ahhoz? - rámutatok a kiszemelt "áldozatra" és türelmesen várok a válaszára. Elég nyugodt helynek tűnik így távolról és itt talán végre kicsit tudnánk beszélgetni és még illetéktelen fülekbe se jutna az, amit mondunk.
Nem a legerősebb ellenfél nyer, hanem a legerősebb akaratú.
Furcsa, hogy még nem túl sokszor voltam itt úgy egyébként. Valahogy nem vonzott annyira, pedig elég sok itt a kérdés és a talány, de még sem. Nem is tudom igazán az okát, de most okom volt rá, még hozzá a hírek, amik jöttek és felettébb érdekesnek tűntek, azok után pedig, hogy összefutottam Duncannel, kérdés sem fért hozzá, hogy maradok is. Nolan már csak hab a tortán. Komolyan úgy érzem néha, mintha az lenne a feladatom, hogy megváltsam a világot minden áldott nap. Néha talán... mondom talán jó lenne pihenni egyet, meginni lazán egy pohár bolt és nem foglalkozni semmivel és senkivel, de valahogy nem hiszem, hogy erre akár csak egy cseppnyi esélyem is van. Az életem már csak ilyen marad, én választottam és már nem igazán hátrálhatok ki belőle, talán nem is akarok. Nem menne nekem az átlagos élet, vagy az unalmas, amikor csak dolgozol monoton és elmegy feletted az idő. - Igen így van, és mintha csak ha ide jön az ember még több lenne belőlük, mint amire számított, ami valahogy lehetetlennek tűnik, de mégis így van. - mondom egy félmosollyal, no meg egy vállrántással. Nem hiszem, hogy ő csak nyaralni lenne itt, vagy ellazáskodni az időt. Tuti, hogy valamilyen ügy miatt van itt, ehhez igazából kétség sem fér, de majd meglátjuk, hogy ki mire jut. Nem féltem őt, tudom,hogy elég ütőképes tudni lenni, ha igazán akar, mint ahogyan én is. Pont az az előnyünk, hogy nőből vagyunk, kevesen nézik ki belőlünk, hogy mire vagyunk képeske. - Hasonlítunk, így... mintha csak magamról beszélnék. - szélesedik ki kicsit még a mosolyom. Ez igazából így is van, tényleg sok mindenben hasonlítunk egymásra, de hát a mi köreinkben az ember ritkán alakít ki mély és hosszú távú barátságokat, már csak azért is, mert... nem igazán tudunk hosszú távban gondolkodni, az számunkra nem létezik. - Mindig vigyázok magamra, jó ha azok vigyáznak jobban, akiknek ártani akarunk nem? - vigyázok én magamra, bár persze nekem is sikerül bajba kerülni nem is ritkán, de hát... mit tehetnék mégis? Ez az élet ilyen, gondolom övé sem valami nyugodt ki sétagalopp, hanem elég veszélyes és zűrös, mint ahogyan az enyém is. - Bármikor Nyx, egy edzés mindig jól jön. - főleg olyan ellenféllel, aki nem tízszer erősebb nálad, hanem hasonló szinten vagytok. Vele pedig mindig is élmény volt edzeni, tényleg fejlesztett, nem volt soha sem olyan érzésem, hogy netán felesleges volt nekiállni, vagy bármi. - Persze. Meséljek neked a következő célpontomról? Szerintem... zűrösebb alakról még nem nagyon hallottál. - de komolyan, még én sem. Amit a pasas levágott... az olyasmi, ami tuti, hogy nem bocsátható meg senkinek sem és még egyszer nem csinálja meg mással, erről tenni fogok, csak kell egy kis plusz erő, mert így... nem leszek elég ellene. Ha az ember beismeri, hogy gyengébb, az nem rossz dolog, csak legalább tudja, hogy mire számítson, és mire készüljön fel. Az elbizakodottság sose jó taktika.
Magam sem tudnám megmondani, hogy miként kerültem ebbe a városba. Olyan az egész, mintha valami láthatatlan erő ide vonzott volna, mintha valami azt akarta volna, hogy én is itt ragadjak. Sok rejtélyt rejt eme város falai, de nem is karom kivételesen megfejteni minden titkát. Annál most sokkal többről van szó. Egyszerre kell szembe néznem az érzéseimmel és azzal, ami vagyok. Pontosan tudom, hogy fekete bárány vagyok már eleve a vadászok között, mert nem ölök meg mindenkit, nem minden természetfeletti lányt. Talán ezért se neveztem magamat soha igazán vadásznak, de nem is érdekel. Úgy érzem mindenki kaphat második esélyt, de azért se fogok senkit se megvetni, ha ezzel nem értenek egyet. Szerintem ez nem csoda, hiszen úgymond ez a paradicsom egy magunkfajtának. Illetve itt van még egy misztikus temető is, így meg se lepődök azon, hogy ilyen ereje van ennek a városnak. - mondtam neki mosolyogva. Sokkal inkább az a fura, hogy ennyire tarka társaság képes békességben megélni egymás mellett. A különböző fajok eddig nem igen mutatták meg ezt a dolgot, de itt minden annyira más. Egyszerre jó, de nagyon szokatlan. Túl jól ismersz már. - mondtam neki barátságosan, majd közelebb léptem hozzá, hogy csökkentsem a távolságot. - De ezt sose bántam. - tettem hozzá egy kisebb mosoly keretében, majd óvatosan körbepillantottam, hogy nem e fülel valaki, de szerencsére mindenki a maga dolgával volt elfoglalva és senki se gondolta volna azt, hogy két vadász társalog éppen.- Igazából egy-két dolgot szerettem volna beszerezni, de azt hiszem eltévedtem kicsit. Ez az átka annak, hogy nem igen szoktam betenni ide a lábaimat. - mondtam neki kicsit viccelődve, de ugyanakkor komolyan. Ez volt az igazság, hogy nem túlzottan járkáltam én ide. Itt minden annyira zajos volt, hogy jobban szerettem a város határában élni, a természettel körülvéve. Azt inkább éreztem az otthonomnak, mint ezt a beton dzsumbujt. Vigyázz magadra, mert nem szeretném, ha valami bajod esne. - mondtam neki kicsit aggódva, mert pontosan tudtam, hogy ő is remek vadász, így nem igen értettem, hogy mi történhetett és milyen lénnyel gyűlhetett meg a baja. Kikerültem egy köztünk átvágó embert és Laurel mellé sétáltam, majd neki dőltem az egyik fának miközben a karomat összefontam magam előtt.- Ha egy kis edzésre van szükséged, akkor nyugodtan keress meg. - mondtam neki egy kisebb kacsintás közepette, majd hirtelen megláttam egy kis kávézót. - Van kedved esetleg beülni valahova és nosztalgiázni? - kérdeztem tőle barátságosan, hiszen egy baráti csevej soha nem árt. Türelmesen vártam a válaszát, majd közben egy-két szőke tincset kiszedtem az arcomból, amit a bolondos szél odafújt.
Nem a legerősebb ellenfél nyer, hanem a legerősebb akaratú.
Ez a város tényleg sok olyat rejt, amiről az ember nem gondolná, hogy itt lehet. Mondhatnám, hogy talán ez az erő vonzott ide engem is, de igazság szerint nem így van. Egyszerűen csak egy érdekes ügy, aminek utána akartam járni és kész, de persze az élet soha sem ilyen egyszer, mert közben egész rendesen a feje tetejére állt minden, kiderült, hogy Duncan is itt van, találkoztam ezzel a... hát nem is tudom igazán a nevén nevezni azt az alakot... vámpír... leendő hullát, mindegy minek nevezem. Mindezek után nem csoda, ha nem figyeltem annyira, hogy kik vannak még körülöttem és nem vettem észre az ismerős arcot. Túl sok minden kavarog a fejemben és még túl frissek az elmúlt napok élményei is. A figyelmem kivételesen nincs a toppon, hiába hogy tudom ez egy vadásznál soha sem jó jel. - Úgy tűnik ez a város tényleg valamiféle gócpontként működik. - mosolyodom el. Ő is itt van, bár minden bizonnyal szinten nem csak valami érthetetlen erő vonzotta ide, hanem céllal jött, mint ahogyan én is, vagy akárki más. Nincsenek erők, amik vonzzák az embert, ez is csak egy naiv tévhit, amivel sokan igyekeznek nyugtatni magukat, ha nem tudják, hogy mi miért van. Nem hittem soha sem az ilyesmiben, mert az élet így túlságosan egyszerűnek tűnne és már nem a te döntéseid miatt alakulna, ahogy kell, csak azért, mert valami felsőbb hatalom ezt akarta, ez pedig egyáltalán nem olyasmi, ami jól hangzik. - Sétálsz? Csak úgy? Éppen te? - mosolyogva rázom meg a fejemet, ezzel is a tudtára adva, hogy nem igazán hiszem ezt el neki. Talán változott a régi idők óta, de én ebben nem hiszek. Az olyanok, mint mi, akik vadásznak születtek nem változnak. Harcosok vagyunk és nem fogjuk ezt csak úgy félredobni, vagy elfelejteni és beállni teszem azt pincérnek, vagy akárminek. A mi életünk így zajlik jól, és nem tudnánk csak úgy leülni pihenni, vagy teszem azt sétálni. Mintha azt várnád egy fizikustól, hogy soha ne gondolkodjon többé az életben. Egyszerűen csak lehetetlen. - Új célpontom van. - rántom meg lazán a vállam, és közben intek a fejemmel, hogy akár együtt is folytathatjuk a sétát, már csak azért is, mert nem akarok itt mindenki előtt ácsorogni és beszélgetni, ki tudja, hogy ki figyel, vagy ki hallgatózik. - Erőt gyűjtök hozzá mondhatni... több kell, mint ami van egy... hathatós visszavágáshoz. - ebből már sejtheti, hogy nem tettem le a lantot, még mindig ugyanazt csinálom, mint régen és arra nem is igen fog sor kerülni a közeljövőben, hogy változtassak. Szeretem az életemet, és talán mondhatná bárki, hogy túlságosan veszélyes, de minden vadász tisztában van vele, hogy mi nem szoktuk megérni a nyugdíjazást és talán nem is igazán akarjuk. Ha túl sok mindent látsz, ha túl sok mindent tapasztalsz, akkor egy idő után már amúgy sem kell több emlék, és a meglévőeket is szívesen szelektálnád.
Az ember néha másokat lát másokban. Mintha csak a tudat alatti kivetítené a vágyainkat és abban a pillanatban, amikor megláttam őt vagyis legalábbis olyasmi lányt, mint amilyen Laurel volt, akkor egy pillanatra eszembe jutott, hogy mennyire is hiányzik. A szám pedig hamarabb járt, mint szerettem volna. Egyszerűen nem akartan hülyét csinálni magamból és lehet, hogy mégis megtettem. Óvatosan vártam a lány reakciójára, hogy vajon elküld e melegebb éghajlatra, azért mert összekevertem valakivel. Kellemes meglepetés volt, hogy még se ez történt, hanem kiderült, hogy igazam van és tényleg ő az. El se hiszem, hogy tényleg te vagy az. Egy rövid időre még azt hittem, hogy tévedtem. - mondtam neki sietve, mint valami idióta. Az egész kicsit hihetetlen volt, de örültem annak, hogy amilyen kellemesen indult a nap, annyira kellemes meglepetés fogadott itt a belvárosban is. Lehet, ha többször járnék erre, akkor már rég találkoztunk volna. Vajon mennyi ideje lehet itt és mi járatban? Ő is remek vadász volt, olyan személy, akit nem hat meg egy-két seb, heg. Azt is mondhatnám, hogy abból merít erőt, ahogyan én is. Sok hasonlóság volt bennünk, így nem csoda, ha régen jól kijöttünk egymással. Gondoltam sétálok egyet a városban. - mondtam neki sietve, ami részben iga is volt, de azt még se mondhatom, hogy vadászatra készülők és ahhoz szeretnék egy-két dolgot beszerezni. Vadász volt egykor, de azt nem tudom, hogy most jelenleg mi és miként áll ehhez a dologhoz. Azt is mondhatnám, hogy egyszerre volt ismerős és idegen is, mert nem tudom azt, hogy jelenleg mivel is foglalkozik vagy miként gondol a természetfeletti lényekről. És te? Rég láttalak, mi van veled? - kérdeztem tőle kíváncsian és kicsit közelebb sétáltam hozzá. És közben éreztem a szellő gyengéd simogatását. Nem akartam barátságtalan se lenni, de vannak olyan pillanatok, amikor már nem tudok, hogy ki mivé lett és kiben bízhatsz. Lehet velem van a baj, de elég sok minden történt már és pontosan tudom, hogy ha nem egyedül vadászol, akkor a bizalom a legnagyobb kincs.
Nem a legerősebb ellenfél nyer, hanem a legerősebb akaratú.
Napok teltek el azóta és tudom, hogy minden zakatoló álom ellenére is az a legfontosabb, hogy türelmes legyek. Fel kell készülnöm rendesen és ami ennél is fontosabb el kell altatnom a figyelmét, hogy azt higgye... talán nem fogom azt az édes bosszút kiélvezni. Vajon van olyan naiv, hogy ebben a hitben ringassa magát? Rá fog majd jönni, hogy rossz lóra tett, hogy nem egy egyszerű kis vadász vagyok és nem csak az a heppem, hogy vámpírokra vadászok. Erről szó sincs, ősi késztetés vezet és nem nyugszanak az álmaim, amíg karót nem állítok a szívébe. Csak erre vágyom minden áldott nap és nem is csak azért, amit tett, amilyen módon megszégyenített, azért is, ami. Egy veszélyes lény, akitől meg kell szabadítani a világot és nem érdekel engem a kis házi vérfarkasa dumája a nagy szerelmi bánatról. Arra, amit tett nincs mentség és nincs magyarázat, én pedig tuti, hogy nem fogom csak úgy annyiban hagyni a dolgot. Most is természetesen ezen kattog az agyam, ahogy átvágok a városon. Talán megkereshetném Duncant. azóta, hogy a városba jött ő is a saját dolgával foglalkozik és főként én is... bár persze még mindig rohadtul pipa vagyok rá, hogy fontos infokat képes volt eltitkolni előlem, de a végtelenségig ő is tudta, hogy nem fog sikerülni. Ezt viszont akkor is egyedül fogom megoldani, mert elhatároztam és akkor sikerülni is fog. Lehet, hogy Nolan erősebb nálam, de én se vagyok olyan gyenge, mint egy átlag ember. Ezt majd ő is meglátja. Ha még ott tart pár napig, talán képes lettem volna eltörni az ágytámlát, ha elég ideig rángatom azt a nyüves kötelet, de nem jutottunk el addig, hogy ezt kipróbáljuk. Ismerős hangot hallok. Elkalandoztam, nem sikerült kiszúrni az ismerős arcot, csak amikor megfordulok akkor látom meg a szőke fürtöket. Rég volt, talán egy éve is már, vagy csak olyan, mint ha sok idő telt volna el, de csak pár hónapja? Nem is tudom... jó ideje a saját utamat járom már, egyedül néha könnyebb. Nincs, aki védje a hátadat, de nem is kell másért aggódnod. - Nyx... szia! - mosoly szökik az arcomra. Milyen irreálisan idilli kép nem? Két vadász a főutcán. Gyerekek szaladgálnak, zsibong a kisváros, ő forrócsokit iszik, mintha csak két átlag ember lennénk, egy átlag életben. Csak a sérüléseink mutatják, hogy ez nem így van, hiába, hogy nem látszanak, mindketten tudjuk, hogy akad jó néhány. A csuklómon még mindig ott vannak a mély hegek a legutóbbi kis játéknak hála, a többit pedig már nem is nagyon tartom számon. - Ez a város tényleg mindenkit bevonz... nem tévednek a könyvek. Mi járatban? - biztos vagyok benne, hogy nem csak egy könnyed séta miatt érkezett. Mi vadászok soha sehova sem csak egy könnyed séta, vagy futó látogatás miatt megyünk. Mindig van valami ok, mindig van valami cél, kétlem,hogy vele máshogy lenne.
A gyerekekkel naná, hogy a plázában kellett kezdeni. Mivel játékot ígértem, addig nem is hagytak volna békén, míg nem kapnak valamit, és jobbnak láttam megkímélni az idegrendszeremet a folyamatos nyávogástól. Delena egy plüssmacskát választott, ami a megszólalásig hasonlított Fredre, Emma is megmarkolt egy rongybabát, Davidből viszont kiütközött a fiú, mert egy műanyag kard mellett tette le a voksot, amit meg is kapott azzal a feltétellel, hogy sem a hugait, sem a macskát nem fogja megpaskolni vele. Természetesen megkaptam az ígéretet, így játékokkal a kézben érkeztünk el a főtér játszóterére. Rajtunk kívül volt még ott pár apróság, így legalább voltak játszótársak is. David meg Delena azonnal a többi gyerek közé vetette magát, míg Emmal lelkesen túrta és szórta a homokot, javarészt magára. A lényeg, hogy neki tetszett a dolog, mert széles szájjal vigyorgott, szinte megállás nélkül. Úgy elrepült két óra hossza, hogy szinte észre sem vettem, csak azt tűnt fel, hogy megnyúlnak az árnyékok, és egyre kevesebb gyerek marad a játszótéren. Az idő is csípősebbé vált ahogy a nap lassan lejjebb ereszkedett, ideje volt hát az indulásnak. - Gyertek gyerekek, menjünk - szedtem őket össze, ami nem kis nehézségbe ütközött. - Ígérem, eljövünk máskor is, jó? Látom, ez nagyon tetszik nektek - mosolyogtam, de még így is beletelt némi időbe, mire el tudtunk indulni. A hazafelé utat pedig világosan jelezte az Emmából kipergő homok.
Mostanában eléggé ritkán szoktam betenni a lábamat a belvárosba. Sokkal inkább szeretek a táborban lakni, mert amúgy is oda kellene utaznom minden reggel, meg így legalább csodálatos környezetben futhatom mindig a hajnali kocogásomat. Egy erdő békés és rejtélyes világával a reggeli napfelkeltében semmi se tud felérni. Még maga a rejtélyekkel teli város se, hiszen azért itt tényleg nem unatkozik az ember. Sok természetfeletti lény él itt, de mindennek ellenére még mindig úgy érzem, hogy nem nagyon tartozom ide. Amikor bejövök a városba, akkor se érzem azt, hogy valakit meg kellene ölnöm, mint a legtöbb vadásznak. Nem vagyok sima vadász. Van lelkiismeretem és nem tudok gondolkodás nélkül és ok nélkül ölni, ezt viszont csakis Adam-nak köszönhetek. Ha akkoriban nem lett volna mellettem, akkor biztosan én is minden természetfeletti lényt, vámpír gondolkodás nélkül megölnék, de nem bánom, hogy másabb lettem. Lassan sétáltam keresztül a városon, majd vettem magamnak egy forró csokit is, hiszen eléggé hideg volt már kint. Még mindig fájt egy-két porcikám, de már sokkal jobban voltam az utolsó támadás óta, meg a kabát és a farmer, illetve a többi ruhám takarásában nem igen látszódott egyik sebem se. Mosolyogva figyeltem a rohangáló gyermekeket, amikor hirtelen egy ismerős arcot pillantottam meg. Egyenesen velem szembe jött. Régóta nem láttam és sok évvel ezelőtt találkoztam vele. Akkor láttam utoljára, amikor még csak kezdő vadász voltam és az nem éppen mostanában volt. Mosolyogva figyeltem a közeledő lányt. Majd amikor elhaladt mellettem, akkor megfordultam és mosolyogva megszólaltam. Lehet nem figyelt, de az is lehet, hogy tévedtem. Magam sem tudom, hiszen így is eléggé szétszórt vagyok mostanában és pontosan kerülgetni próbálom a barátaimat, mert magam sem tudom már, hogy mit akarok. Nem akarok egyik felemről se lemondani, de félek attól, hogy esetleg bánthatom azt a személyt, aki fontos számomra. Laurel? - kérdeztem kicsit talán bizonytalanul is, hiszen az is lehet, hogy valakivel összekeverem, de az arc memóriám eléggé jó volt. Türelmesen vártam, hogy esetleg megfordul-e és felismer-e, de igazából akkor se lesz semmi baj, ha nem fog. Kiszedem azokat a hajszálakat az arcomból, amit a szél odafújt.
Izgatottan néztem az órámra és magamban szinte már kárörvendtem, hogy végre valahára én érek előbb valahová. Nem volt bevett szokásom a késés, nekem tökéletesen megfelelt, ahogy beosztottam az időmet, de Fitz még nála is borzasztóbb volt. A munkánk ugyan eleve megkövetelte, hogy minden egyes részletre odafigyeljünk, de egy véletlenül bekövetkezett egyperces időeltolódást is órák hosszat hallgathattam tőle. Persze ezzel sem volt bajom, hiszen tudtam, hogy nem a rosszindulat beszél belőle és én magam is jobb kedvre derültem, ha reggel észrevettem, hogy vicces kedvében kelt fel. Egyszóval, csak örülni tudtam annak, hogy rávettem egy ebben a városban tett látogatásra is. Már pár napja itt tartózkodtam, beszéltem Olivia-val is, de furcsa, hogy nem Fitz az, aki mellett eltöltöm a napjaimat vagy akivel leülök beszélgetni késő délután. Emiatt reménykedtem abban, hogy talán ki tudom rángatni a laborból hosszabb időre is és.... maradásra bírhatom Mystic Falls-ban. Hiszen tudja, miért jöttem ide. Mindent elmeséltem neki, az egész folyamat, az egész kísérletezés alatt velem volt, csupán egy kis ösztönzés és megerősítés kell neki, hogy kis kihagyás után ismét a társammá váljon. Mindenesetre tekintettel a kissé már hűvösebb délelőtti órára kezemben szorongattam egy termosz általam frissen lefőzött kávét, ha esetleg puhitgatni kellene és nem bólintana rá rögtön az ötleteimre. Az órám számlapjáról felpillantottam a főtér területére és a szokásos széles mosolyom abban a pillanatban az arcomra rajzolódott, amint megláttam őt, ezzel egy időben felpattantam ülő helyzetemből és nagy léptekkel indultam meg felé. Tegnap este üzent, hogy megérkezett, így nem hagyhattam hogy ez a nap anélkül kezdődhessen el, hogy találkozzunk. Bár ő nem az a típus volt, aki a kalandvágyó kategóriába tartozik, ezért is féltem kissé attól, hogy kirángattam a korfontzónájából, de túl régóta ismerem ahhoz, hogy azt higgyem cseppnyi hajlama sincs a változásra. És... a legjobb barátomról, arról az emberről van szó, aki kivételesen szinte minden szavamat érti, tehát persze, hogy meg fog hallgatni. - Jó reggelt! - Köszöntöttem kedélyesen és rögtön a kezébe nyomtam a kávéval megtöltött flaskát. - Már három perccel elmúlt fél kilenc, szóval késtél. - Vontam fel a szemöldökömet, de a mosolyom levakarhatatlan volt és a hanglejtésemből érezhette, hogy jelenleg nyomokban sem volt bennem komolyság, ahogy azt is láthatta, mennyire örülök neki.
[You must be registered and logged in to see this link.] • remélem nem lett nagyon borzasztó *.* • [You must be registered and logged in to see this link.]
Teljesen le fagytam nem tudtam, hogy most mihez kezdjek. - Az nem lehet, hogy az első ember, akibe bele futok te vagy... - szemei kitágultak arcomra mosoly húzodott. Végre megtaláltam amiér jöttem. Olyan jó érzés, hogy van mellettem valaki, aki vigyázni fog rám. - Téged - bukott ki belőlem, majd mosolyom szélesebb, és szlesebb lett.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 06, 2014 7:24 am
Nem tudtam eleinte, hogy mit tegyek, mit mondjak. Amikor leültem mellé, már tudtam hogy nem egy sima beszélgetés lesz, de mikor közölte a nevét, hirtelen az jutott eszembe, hogy milyen hülye vagyok! Ő a.. húgom? A bátyját keresi, a neve ugyanaz... nem áll össze a kép. De miért jött ide? Mit keres Mystic Fallsban? Neki Chicago-ban lenne jelenleg a helye. Összezavar mindent, nem engedhetem. Vagy talán féltem? Hiszen nem is ismerem. És csak a féltestvérem. - Te vagy... Ayana.. - bukott ki belőlem, majd kicsit előre dőltem, és megráztam a fejem. - Hayden. És azt hiszem, ha máshogy nem is, de a csekkekről ismerjük egymást, amit apám halála után tőlünk kaptatok anyáddal. - jergyeztem meg, miközben tekintetébe néztem, és felálltam, és beletúrtam a hajamba. - Mit keresel ebben a városban?
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Mostanában az időjárás is olyan volt, mint az én kedélyem. Egyik pillanatban jó kedvem volt, a másikban meg legszívesebben megöltem volna mindenkit és minden egyes élőlény idegesít. Mondhatni olyan volt ez az egész, mint az időjárás, mert az is egyik pillanatban sütött a nap, míg a másikban pedig borús és tombolt a vihar. Sok eső után végre újra jó idő lett, így nem sokat gondolkodtam azon, hogy újra belevessem magamat Mystic Falls forgatagába. Kerülgettem a pocsolyákat, illetve az embereket, majd amikor az egyik kislány lefröcskölt, akkor egy kisebb bűbájjal elintéztem, hogy beleessen a vízbe. Talán néha igazán gonosz vagyok, illetve kegyetlen, de ez soha nem zavart. Az élet elvett tőlem mindent és mindenkit. Nem éltek már a szüleim és a mai napig nem találtam meg a gyilkosokat, illetve még a legjobb barátnőmet is elvette tőlem. Hiába mentettem meg az életét, még is annyi lett a barátságunknak. Nem csodálom, mert nem kérdeztem meg arról, hogy azt akarja-e, hogy szörnyé változtassam, de csak így tudtam megmenteni és a mai napig nem bántam meg ezt az egészet. Éppen az egyik üzletből jöttem ki, amikor egy olyan személyt pillantotta meg, akire egyáltalán nem számítottam. Egy darabig csak álltam és figyeltem az ismerős szőkeséget. Majd minden bátorságomat összeszedtem és mögé sétáltam, majd pedig pár másodpercig csak megálltam. Skye? - szólaltam meg bizonytalanul és vártam. Fontos volt számomra a mai napig, de eléggé csúnyán összevesztünk sok-sok éve, így nem mertem keresni őt azóta, de örültem annak, hogy itt van.
Remekül elbohóckodtam a ruhaneművel, amit magam elé tartottam. A tükör előtt pózoltam, majd arra lette figyelmes, hogy Amy egy kalapot rak a fejemre. Igaza van, így még jobb az összhatás. Így is jól megnézem magam a tükörben, pózolok egy kicsit, míg a barátnőm is elveszik a ruhák tömegébe, de közben folyton fel-fel pillant. Néz valakit… de kit? A szemem óvatosan követi az övét, míg meg nem látom az eladólányt. Jajj ne… ismerem ezt a nézést, biztos éhes. Az meg nem jelent sok jót, már csak abból a szempontból is, hogy neki még a tűrőképessége nem olyan fejlett. Gondoltam magamban, miközben elkezdtem visszapakolni a kalapot és a már leszedett ruhákat a kezemből, mivel nagyon is jól tudtam mivel jár, ha egy fiatal vámpír így méreget egy embert… Nem túl gyorsan, de azért sietősen Amy mellé sétáltam és a számat a füléhez emeletem. - Amy figyelj rám… nincs semmi baj. Megtanulod majd kezelni, de most jobb ha megyünk. - suttogtam el, majd a következő pillanatban egy csattanásra lettem figyelmes. Aztán mindnet ellepett az édes vér szaga… az én számban is gyorsan összeugrott a nyál, hisz bekell valljam a nő vérének illata iszonyat édes és finom szagelegy volt. Csoda, hogy még én megbírtam állni azt, hogy nehogy rávessem magam itt és most a nőre. - Menjünk haza. - mondtam komolyan, de kár is volt megszólalnom, hisz a barátnőm abban a pillanatban indult el határozott léptekkel az ajtó, majd pedig a kocsi felé. Én pedig nem tudtam mást csinálni csak követni. - Amy várj meg!- kiáltottam utána, de csak a kocsinál értem végleg utol. Csendben szálltam be az autó anyósülésére és bekötöttem az övet. - Tudom mire gondolsz, de nem… nem vagy az, aminek a nővéred titulált. Ez minden fajtánk bélivel megesett, mindenki átélte és túlélte mindezt, aki harcolt az étvágya ellen. Jól leszel. Megígérem.- mondtam neki kedvesen, egy kis mosoly keretében, ami csak bátorításként szolgált, hisz a kedvem egyáltalán nem volt jó. - Menjünk haza…- ismételtem el az előbbi mondatomat, mivel nagyon vágytam már a házunk csendességére.
Igen, kétségtelenül szükségünk volt már egy kis kikapcsolódásra. Kicsit túl sok volt már az érzelmi megrázkódtatás, Jess és ez az egész vámpírosdi. Ráadásul megkaptam Francesco halálhírét, ami lelkileg nagyon is megviselt, így igazán nem bántam ezt a kis kiruccanást, főleg, hogy életemben először a bankkártyám nem volt teljesen lapos-hisz átutalták a Francesco után örökölt pénzem egy részét. Így boldogan karoltam bele Chelseabe, és mit sem törődve az esővel be is vágódtam a kiszemelt ruházati boltba. -Jó napot! -mondtam a pult mögött újságot olvasgató eladónak, aki felpillantva erőltetett mosollyal köszöntött minket, majd azonnal vissza is fordult a bulvárlap soraihoz. Mindegy, nekem amúgy sem kellett útmutató, nagyon is tudom az ízlésem, nem kellett, hogy itt ugrabugráljon, főleg, mert orromat azonnal megcsapta az édes bőrének az illata, s a számban máris összefutott a nyál. Jól van, még gyakorolnom kell majd az önuralmat, főleg ha épp ezt a vegetáriánus életmódot akarom folytatni. Közben barátnőm azonnal le is csapott egy virágos, vidám kis felsőre, és maga elé tartva mutatta nekem. -Hmm, nem is rossz! -mondtam félrebiccentett fejjel, és örültem, hogy elterelte a figyelmem az eladóról, mert ínyem érezhetően kezdett égni, bizseregni, ahogy a levegőben egyre jobban megcsapta az orrom a barna nő illata. Erőszakkal tartottam magam, és csodáltam Chelseat, amiért ilyen önuralma van.-De valami még hiányzik! -tettem hozzá, és lekapva a közeli fogasról egy hatalmas, fehér kalapot, Chels fejéhez közelítettem.-Gyere csak, ezzel tökéletes leszel...-nevettem el magam, mert már előre láttam, hogy fog majd mutatni szép szőke barátnőm a virágos blúzzal és a túlméretezett kalappal, ám ekkor hirtelen meghallottam egy csattanást, majd az üvegcsörömpölést. Azonnal megpördültem, és már láttam, hogy baj lesz. Nem kellett hozzá túl sok ész, hogy kitaláljam abból, ahogy az eladó térdre esve tenyerel az üvegpohár csillogó darabjai közt, hogy mi történt. Sziszegve emelte fel vérző kezét a padlóról, s próbált kimért mozdulatokkal feltápászkodni, és tudtam, hogy ha most rendes ember lennék, segítségére sietnék. De már éreztem a szemfogaim, ahogy kezdtek megnyúlni, tudtam, hogy torzult az arcom, s néhány pillanatnyi önuralmam maradt csak, míg el nem bódít a friss emberi vér édes, kínzóan édes illata. A kalapot a földre ejtettem, s futva kifelé vettem hát az irányt, nem törődve sem az eladóval, sem Chelseavel. Lehatott fejjel az autóhoz rohantam, át a szakadó esőben az utcán, kikerülve a gyorsan közlekedő autókat, hogy mielőbb az autóba zárhassam magam, és elindulhassak haza. Lelkiismeret furdalás gyötört, és a felismerés: igaza van Jessnek. Szörnyeteg vagyok. S vagy megtanulok szörnyetegként normális életet élni, vagy nincs helyem az emberek között.
Kezdőlap
/