Városban töltött időm alatt nem unatkoztam még ennyire mint most. Otthon nem tudtam mit csinálni, és azon gondolkoztam, hogy mivel is kellene eltölteni az időt. Nem jutott eszembe semmi, így inkább lejöttem a főtérre, hátha látok, vagy találok valami érdekeset. Kellemes gyengéd idő volt amit pont szerettem , így lassan mindent alaposan megnézve nézhettem végig a kirakatokat, hogy miket is árulnak pontosan. Találtam is magamnak egy megfelelő kis kalap féleséget, ami nagyon megtetszett, így meg is vettem. Nem telt el sok idő, mikor a távolban ismerős személyre lettem figyelmes. Elsőre nem tudtam kivenni , hogy ki lehet az , de amint egy kicsit jobban szemügyre vehettem láttam, hogy Lexi az.. Hát igen Lexi. Eléggé furcsa vele az én kapcsolatom, de hát mindenkinek megvan a saját furcsasága. Mikor találkozunk soha nem bírjuk ki ,hogy ne cikizzük, vagy piszkáljuk a másikat. "Utáljuk" egymást, ez meglátszik azon ahogy viselkedünk a másikkal. Volt egyszer még régebben, mikor este egy bárban találkoztunk, ripityára törtük, mivel eléggé feldühítettük a másikat, néhány igen "szép" szóval. Bár ami utána történt, az már más tészta.Azért hogy, csökkentsük egymás felé a feszültséget ,máshol vezettük le az. Egy éjszakai kalanddal amit nem hoztunk fel eddig egymásnak. De visszatérve a valóságba, odamegyek, és köszönök neki. Mögé suhanok, és hátulról eltakarom a szemét, majd a fülébe suttogok. -Na ki lehetek , kedves Lexi? -hátulról átölelve fogtam le az elől lévő kezeit. -Úgy látom nem hagyod azért elrejtve az adottságaidat.Bár ha valakinek ez tetszik.-gúnyolódtam egy kicsit, de az igazat megvallva tetszett.
[You must be registered and logged in to see this image.] Sosem gondoltam volna, hogy a gyerekes viselkedésem, avagy a maximális ügyetlenségem egyszer ilyen mély sebeket ejt valakiben. Nem emlékszem, hogyan éltem túl az egészet, amit Jared tett velem. Az igazság az, hogy igyekeztem a lehető leghamarabb elfelejteni, mert nem olyasvalami volt, amivel együtt kívántam volna élni. Azok az emlékek sötétek voltak és keserűek. Minden, amit el akartam felejteni azt magában hordozta. Pontosan ezért sem töprengtem azon, hogy mégis miképpen lehetek életben, mert egyáltalán nem számított. Nem akartam visszagondolni, mi történt, vagy miképpen lehetek életben, mert csak örülni tudtam, hogy élek. Még akkor is, ha a keserű emlékképeket soha nem leszek képes kiverni a fejemből. Nagy nehezen tettem túl magam az emlékképeken, de miután sikerült nem akartam ezen töprengeni. Megváltoztam, de igyekszem nem kimutatni. Mert az, amin keresztülmentem nem én vagyok. Egyszerűen csak vissza kell találnom önmagamhoz. Nem engedhetem, hogy a megkínzott, fájdalommal megtelt lelkem előtérbe jöhessen. Vagy éppenséggel átengedjem magam a bosszúnak, amelyet az a férfi ellen esküdtem. Bevallom egy pillanatra megrémültem, ahogyan a keze utat talált a mellkasomba és a szívemre markolt. Nem akartam elhinni, hogy újra találkozom a halállal. De talán ezúttal nem lesz lehetőségem arra, hogy visszatáncoljak a halál széléről. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon a fájdalomtól, de egy pillanatra sem törtem meg. Még akkor sem, amikor éreztem az ereket, ahogyan szépen lassan megjelennek a testemen. Egy pillanatra azt hiszem, hogy tényleg itt a vég, hogy most senki nem fog megmenteni. Aztán egyik pillanatról a másikra a fájdalom megszűnik és már nem szorongatja a mellkasomat. Mintha végre felfogta volna, hogy nagyon is élő vagyok. Hogy nem egy szellem, amely kifejezetten őt kísérti. – Semmi gond, Mia.. Minden rendben lesz. Ígérem neked. Nem foglak cserben hagyni. Ígérem, hogy mostantól jobban vigyázom magamra, hogy ne kelljen miattam aggódnod. Rendben? – Annyira sajnálom, hogy miattam került ilyen állapotban. Óvatosan lépek közelebb hozzá és köré vonom a karjaimat, hogy ezzel megpróbáljam csökkenteni a fájdalmát.
Nagyot nyelek, hisz hónapok óta elhittem, hogy minden összeomlott körülöttem, és ő maga halott. Az én kezeim között feküdt. Nem volt pulzusa, szürke aurája gyorsan tűnt el. Emlékeztem rá, hogy az erőm, amivel próbáltam élettelen testére hatni, szintén hasztalannak tűnt. Nem lélegzett, szívverése egy vámpíréhoz hasonló lassúságúnak sem érezhető tempót diktált akkor, csendes volt és mozdulatlan. Kizártam mindent és mindenkit, harcoltam a démonjaimmal, harcoltam, hogy mindent elfelejtsek, hogy semmit se érezzek, csak hagyjam sodródni testem és elmém valami földöntúli helyen, ahol semmi sem számít, mégis mindennek oka van és értelme. -Látod, a makacsságod az, amitől csak még gyerekesebb leszel. Te mondtad, hogy elengedsz mindent és szembe nézel az igazsággal. Hát igazságot azt tőlem kaphatsz. Ezt tetted velem! Kikapcsoltam mert furcsa mód valami ösztön azt súgta, hogy meg kell, hogy mentselek. De nem sikerült. És ahogy ezt akkor bántam, most...-emelem végül fel kezeim, sziszegve szegezem neki a véleményem, nem érdekel már, hogy megbántom-e vagy sem. Fel akar nőni és megszabadulni mindentől? Hát én ugyan nem fogom ebben megakadályozni. De egy biztos, jelenleg elkezdtem megborulni, valami furcsa helyzetbe kerülni, ahol már nem tudom mit akarok és mit nem akarok érezni. Megkönnyebbültem, hogy él. Nagyon is. Talán azért, mert valahol mindig is érdekes személyiségnek és lánynak találtam, olyannak, aki részben hasonlított hozzám. Pontosan olyan volt, mint én, amikor negyed annyi idős sem voltam, mint most. Szavai hallatán minden gondolatom vissza fordul és akaratlan is ráeszmélek, nem érdekel semmi és ez így van jól. Hát ha ezt óhajtja én megteszem neki. Kérdés nélkül suhanok elé, s vájom ujjaim mellkasába. A hús hűvösen és nedvesen öleli körül ujjaim, míg ujjaim a dobogó szívét fogják közre. Mélyen szemébe nézek, összeszorított fogakkal állom tekintetét, majd mellkasom megemelkedik és ahogy látom az arcát átsuhanó szürke, kidülledő ereket, akkor eszmélek csak rá igazán: valóban életben van. Kitépem a mellkasából kezem, hátrálok jó néhány lépést és arcomra fröccsenő vére épp úgy megszínezi bőröm, mint ami tenyeremre tapadt. -Sajnálom...-suttogom erőtlenül, szemembe könny gyűlik, egyszerre a meghatottságtól, a megkönnyebbüléstől és a puszta ténytől, hogy él. Testem elönti a forróság, és hirtelen egészen mély fájdalom tör rám, amitől össze kell szorítanom a szám, hogy ne visítsak fel. Hirtelen mindent érzek. A családom hiányát, az örömöt, hogy ő életeben van, mégis az ürességet, ami mellkasomban tátog, mert őszintén rádöbbenni, hogy mindenem, amim volt elveszett, nem olyan könnyen jövő dolog.
[You must be registered and logged in to see this image.] – Ha annyira halott lettem volna, akkor nem lennék most itt Mia. Neked köszönhetem, hogy itt vagyok. – Sosem gondoltam volna, hogy valaha is megélem, hogy szemtanúja legyek, hogy mennyire fontos voltam valaki számára. Bár nem mondhatnám azt, hogy ennek annyira örülök, hiszen ez egy elég sötét vágányra vezette a barátnőmet. Egy olyan útra, ahonnan nehezen talál csak vissza a fény felé, de a kérdés leginkább azon fekszik, hogy vissza akar-e találni, vagy inkább kényelmesen meghúzódik az árnyékban. De azzal nem tudnék együtt élni. Hiszen miattam történt ez az egész. – Ebben igazad van. Nem tudok vigyázni magamra. Hiába próbálom kerülni a bajt valahogy az mindig megtalál. De elegem van a folytonos kerülésből. Itt az ideje annak, hogy egyszer szembenézzek a problémákkal és nem csak egyszerűen meneküljek vagy gyáva módon gondolatokban próbáljam azt megoldani, kitalálni a legjobb megoldást. Elegem van a saját gyerekes megoldásaimból. Pontosan ezért nem is fogok elmenni. – Bármennyire is próbálnám meggyőzni arról, hogy életben vagyok úgy érzem, hogy folyamatosan elbuknék. Azonban egyetlen egy megoldással talán sikerre vihetem az egészet. Ha ténylegesen a kezébe helyezem az életemet. Nem ez lenne az első alkalom. Még akkor is, mikor azt hitte, hogy elbukott képes volt visszarántani a halál széléről. Én pedig hiszek benne. – Ha te képtelen vagy magadban hinni, akkor engedd meg, hogy én higgyek benned. – Mély levegőt veszek, majd lehunyom a szememet az arcomat pedig az ég felé fordítom és széttárom a karjaimat, hogy szabad teret nyújtsak neki a mellkasomhoz. – Ha tényleg annyira halott vagyok, akkor nem számít, ha kitéped a szívem, nemde? De ugyanakkor ezzel bebizonyíthatom, hogy életben vagyok. Akkor pedig remélem, hogy visszakaphatom a barátnőmet, aki elég erős ahhoz, hogy megfosszon engem attól a kíntól, hogy itt és most kell véget érjen az életem, aminek egy örökkévalóságig kellett volna tartania. – Lehet, hogy nem kellene ennyi bizalmat belé fektetnem, de megmentette Ryan életét, mikor kértem. Megmentett engem. Újra meg újra segített rajtam pedig, mikor a városba érkeztem egy idegen voltam a számára. Ez a legkevesebb, amit megtehetek azért, hogy visszatalálhasson önmagához.
Annak örültem, hogy nem pattant fel és mondta azt, hogy biztosan megkergültem, miközben az elmegyógyintézet telefonszámát tárcsázta. Amit az előbb közöltem vele teljesen szembement azzal a hittel, amiben hosszú ideig osztoztunk és attól függetlenül, hogy megtapasztaltam a természetfeletti létezését és erejét, még mindig hittem benne: mindenre van magyarázat, a varázslat is csupán egy olyasfajta tudomány, amit nem értünk. Ezért is foglalkoztam azzal, amivel, be akartam bizonyítani, hogy olyan nincs, hogy vannak vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok és ezeknek a lényeknek a létezése mögött csupán fikciók, tündérmesék és legendák állnak. Kellenek tények, adatok, mechanizmusok, összetevők, amiket meg lehet fogni és annyira biztos voltam abban, hogy ezek az összefüggések léteznek, hogy akár a karrieremet is rátettem volna. Főleg mert találni akartam valamit, amivel kontrollálhatóak, megakadályozhatóak, előidézhetőek egyes folyamatok, valamit, ami az emberiség hasznára lehet és ami lehetővé teszi, hogy az ártatlan lakosok ne legyenek olyan veszélynek kitéve, ami a fejük nyakuktól való leválásával jár. Az én kezemen is száradt vér... és Fitz-et ebbe is mindenféleképpen be akartam avatni, de még nem voltam kész arra, hogy kimondjam neki: gyilkos vagyok, az én hibámból haltak meg a legjobb barátnőm szülei. Atyaég, el sem mertem képzelni azt a tekintete és megrökönyödést, amit ezért a vallomásért kapnék... nem, Fitz-től nem viselném el azt a nézést. Belereszkettem a gondolatba is. - Megbeszéltük! - Ismét rá néztem, bólintottam és mély levegőt vettem. - Addig hátha eszedbe jutnak kérdések is, mert tudom, hogy ez kicsit sok lehetett most... nekem is az volt és még mindig az. De el kellett mondanom. - Sóhajtottam és felálltam a padról. - Most visszamegyek a kutatóintézetbe, már csináltam neked helyet magam mellett. Kaptunk egy külön labort és nem is annyira korszerűtlen, mint azt képzeltem. - Rámosolyogtam. Mennyi mindent kellesz nekem megmagyaráznom... és hogy fogom megoldani azt, hogy az én szkeptikus társamat hívővé tegyem? Főleg, hogy néha én magam sem akartam elhinni, hogy ez az egész megtörténhet. - Akkor holnap reggel. - Egy utolsó mosoly, aztán elindultam. Várt rám néhány akta, amit elfelejtettem elrakni.
Mertem nagyokat álmodni. Ebben soha nem szenvedtem hiányt, és leggyakrabban volt mellettem valaki, aki nem fogott vissza. Jemma olyan társ volt az életemben, akiről tudtam, hogy akkor sem hagy cserben, ha tényleg olyanba vágjuk a fejszénket, ami az életünket követelné. Sosem hagytam volna, hogy baja essen, inkább áldoztam volna érte a saját életemet, semmint hogy egy apró karcolás is helyet foglaljon valahol a bőrén. Kevesen büszkélkedhettek azzal, hogy képesek voltak igazi kapcsolatokat teremteni a munkahelyükön, és nézzünk oda, nekem a társam lett a legjobb barátom. Mára már nem tudnék nélküle létezni, dolgozni... és nyilvánvalóan nem is akartam, mert akárhányszor szó esett arról, hogy áthelyeznek valamelyikünket, szót emeltem amellett, hogy csak a holttestemen keresztül leszek hajlandó elhagyni a Jemma melletti placcot. Kiegészítettük egymás gondolatait. Már ennyire ismertük egymást. Lehunytam a szemem pár másodpercre, majd kinyitottam. A hangjában ott volt valami, amit eddig még egyszer sem hallottam, és ez rám hozta a frászt, de ennek nem adtam jelét, helyette csak a gyomrom jelezte egy görcs formájában, hogy kezdtem ideges lenni. Valami olyasmibe kezdte vágni a fejszéjét, amiből nem biztos, hogy jól jön ki. És ez egyet jelentett. Nem hagyhatom, hogy egyedül menjen az oroszlán barlangjába. - Nehéz ezt megemészteni. Öhm. - ráztam meg a fejem. Azok után, amit tettem és nem tettem a múltban, már mindenre fel kellett volna készülnöm. De nem tettem, mert naívként azt gondoltam, hogy már mindent tudok, amit tudnom kellett. Jemma ismét azt az utat választotta, aminek lévén fel tudott világosítani valamiről, amit idegennek éreztem. Megráztam a fejem, amolyan "kelj fel végre, Fitz"-módra, de nem sokat segített. Közben a tenyeremmel gyengéden megsimogattam a hátát, miután a vállamra hajtotta a fejét. Csak egy újabb sóhaj szaladt ki a számon. - Ez a holnapi kávé remekül hangzik. De holnap szombat van, úgyhogy inkább törd rám a lakásom ajtaját, jó? - sóhajtottam fel, és halványan elmosolyodtam. Nem csak az irodában szerettem tölteni az időmet, de gyakorta előfordult, hogy hazavittük a munkánkat.
Mélyet sóhajtottam, amikor hallottam a szájából azt a felszabadító mondatot, miszerint tudja, hogy nem őrütem meg. Várjunk csak egy pillanatot! Az őrülteknek is pontosan ezt szokták mondani, mielőtt elrángatják őket valahová, hogy elzárva legyenek a külvilágtól, de addig is meg kellett őket nyugtatni… nem, Fitz nem ilyen. Tisztán látszott rajta, hogy nem hisz nekem, viszont a megbolondulásomat sem tartotta opciónak. Ismerhetett annyira, hogy tudja, csakis akkor kezdtem volna ilyenekről beszélni, ha tényleg megvolt hozzá a kellő alapom és hitem, hiszen hozzá hasonlóan én is a tudomány embere voltam. Azokat a dolgokat szerettem és azokkal törődtem, amelyeket meg lehetett fogni, ragadni, vizsgálni, elemezni, nem azokat, amik lógtak a levegőben egy hatalmas nagy talán kíséretében és a laikusokat, valamint több világban elkeseredetten hívőket csalogatták. Egyik sem voltam, mégis a saját szememmel láttam, majd a későbbiekben tapasztaltam ki a természetfelettieket és nem egy múló hóbortot jelentettek nekem ezek a vizsgálatok annak ellenére, hogy nehezen sikerült a mai napig feldolgoznom, hogy nem röhögtem képen többször azt az embert, aki bevezetett ezen lények létezésének titkába. Mennyivel könnyebb lenne minden. - Mindig ezt mondod: ha nem tudunk megoldani egy problémát, aludjunk rá egyet. - Nagy szó volt, amikor ezzel jött, elvégre az alvás egyikünknek sem volt puszipajtása, a harcból, amiben az éjszakázás és a puha takarók álltak egymással szemben, általában az előbbi került ki győztesen. Fitz-ben ebben is megtaláltam a másik felem, más nem biztos, hogy bírta volna az ösztökélésemet, miszerint menjünk és csináljuk a dolgokat. - Annyit aludtam már arra, hogy elmondjam-e neked vagy sem, de egyszerűen nem tudtam tovább magamban tartani, mert kellett valaki, akiben az életemnél jobban is megbízom és… én örülnék a legjobban, ha ezek a lények nem léteznének, viszont közöttünk vannak. Nem is kevesen. Nem kérem a segítségedet abban, amit csinálok, csak… nem akartam tovább titkolózni még előtted is. - Vallottam be attól függetlenül nézve az arcára, hogy ő megszakította velem a szemkontaktust. Nagyon régóta először éreztem azt, hogy nem igazán tudtam mit mondani és nem hittem volna, hogy éppen Fitz előtt fog cserben hagyni a díjnyertes beszélőkém, mivel ha valakinek, neki aztán mindig mondhattam a magamét. - Holnap reggel kapsz tőlem egy hordónyi kávét és reggelit, hogy kiheverd, amit mondtam. Utána rá hívhatod a diliházat, ha szeretnéd. - Motyogtam közelebb húzódva hozzá, a vállára téve a kezeimet és azokra hajtva a fejem.
Nem lehetett itt, hisz láttam, hogy meghalt. Én öltem meg, mert még csak esélyt sem adtam neki, hogy visszatérhessen. Emlékszem arra az estére. A vérre, ami nem az ő vére volt, hanem az enyém. Az az erő, amivel próbáltam visszahozni, próbáltam kiküszöbölni a múlt hibáját, egyszerűen elkezdett felemészteni. Megrázom a fejem. Milyen abszurd gondolat. Hagyni, hogy befolyással legyen rám valami... Ez nem én vagyok. Érdekel is engem, hogy a lelke melyik világban rekedt? Én túléltem, még mielőtt önfeláldozás és önzetlen cselekedet okozta volna a vesztem. -Miről beszélek? Arról, hogy meghaltál. Egy hullazsákban végezted, kihűlve, mint egy jégcsap.-a szavaim olyan ridegek, semmit sem árulnak el a megvetésen kívül. Azt éreztem, pontosan ennyit. nem érdekelt, hogy került ide, mi volt az oka annak, hogy mégis visszahoztam, mert én hoztam. Apropó, ez egy szívesség, amit illik meghálálni. Legalábbis azt hiszem illik, ha már egyszer az életét, a puszta létezését köszönheti nekem. Semmit sem akartam érezni, mégis elkezdett valami motoszkálni bennem. Valami, ami azt súgta, hogy érezek. Egyfajta megkönnyebbülés, hogy ő mégis él, hogy mégis van akkora erőm, hogy vissza tudjam őt hozni megint. Mint ahogy már megtettem másokkal is. Az a lány voltam, mint azelőtt, aki tett magasról a következményekre, és segített, ahol tudott. Egykor ez voltam én. Az önzetlen Sanford lány. A család fekete báránya, aki engedett az anyja csábításának, az apja hazugságainak, a testvérei kétszínűségének. És mire jutottam. Megrázom a fejem, mielőtt sokat gondolkodnék, és r emelem rideg tekintetem. -Te csak ne kérj tőlem több mindent. Sőt, felejts el. Csak egy kislány vagy, aki képtelen vigyázni magára.-csattanok fel, szinte sziszegve a szavakat, mert érzem, hogy a mellkasom dobolni kezd, a torkom összeszorul, és nehezen, nagyokat nyelve tartom magam abban a higgadt állapotban, amiben eddig sikerül. Az állapotban, amiben nem érdekel, hogy fél e vagy sem, hogy retteg e attól, akivel szemben áll, vagy sem. -Miért győzködsz ennyire? Miért nem vagy képes csak hátat fordítani és eltűnni innen? Kíváncsi vagy rá, hogy ha eddig nem téptem ki a szíved, mikor fog eljönni az a pillanat? Kísérted a sorsod...megint.-lépek hozzá közelebb, de abba a barna szempárba nézve látom az arcom, látom a semmitmondó, szürke tekintetem, ahogy rá meredek. Ez nem én vagyok. Ahogy erre ráeszmélek, rémülten lépek hátra, megrázom fejem és a testemre zuhanni kezd minden elrejtett, eltemetett érzés, emlék. Térdeim megremegnek, és a semmibe meredek, de már késő. Elvesztem ismét.
Az élet nem mindig azokat a lapokat osztotta le nekem sem, amikre amúgy vágytam volna. Sikeresnek mondtam magam ebben a szakmában, és Jemma-val egy szinten evezve tökéletesen kiegészítettük egymást. Ennek nyilvánvalóan megvolt az oka, egymásra kellett hangolódnunk, de jó időnk volt arra, hogy ezt megtanuljuk. Már együtt tanultunk mindent, aminek azóta szükségét is találtuk, és szomorú lenne azt mondani, hogy nem érte meg az a sok idő, türelem és figyelem. Bennem megvolt a tartás, soha nem készültem átlépni semmilyen határt, pedig tudtam, hogy több munkatársunk is gunyoros pillantásokkal követi kettőnk barátságát. Nyilvánvalóan túl sok idejük maradt arra, hogy mások magánéletével foglalkozzanak, de legalább ennyiben is hétköznapinak tűnt az egész környezet. A sok szerkentyű, gép és egyéb laborkellékek között ennyi nekünk is kijárt úgy igazán. Éppen ezért is voltam úgy vele, hogy erre a beszélgetésre nem készültem fel. Arra sem, hogy Jemma szájából ilyen szavakat kelljen hallanom, elvégre úgy éreztem vele kapcsolatban, mintha a.. megölt húgom helyetti testvérem lenne. Mintha ismertem volna pólyás kora óta, habár ez külső szemmel lehetetlenségnek tűnhet, de Jemma tudta, hogy milyen profi memóriám van, azt is megjegyzem, amit igazán nem volna szükséges. - Kíváncsian várom azokat az eredményeket. - ejtettem ki a szavakat lassan, mintha bárkinek az élete múlna azon, hogy mit is mondok. Talán így is volt, nem tudtam, és kétségbe vontam mindent, amit eddig hittem. Jemma elmélete alapjaiban véve bolygatta meg a saját világomat. Világunkat, csak hogy meglegyen a királyi többes. - Tudom, hogy nem őrültél meg, Jemma. - feleltem aztán egy mély levegővételt követően, és felvettem a szemkontaktust vele. - De amit mondasz, annak órási súlya van. Eddig az volt a legnagyobb gondunk, hogy az idegenek itthagytak pár piramist és falfirkát. És most kiderül az, hogy mindvégig egy olyan társadalomban éltünk, amiben nem vagyunk egyedül emberek? -kérdeztem. Már magam sem tudtam teljesen biztosan hogy értelmes-e amit beszéltem. Nem rágtam meg előre a szavakat, csak dőltek belőlem.- Erre talán jobb lenne aludni egyet. - meredtem magam elé, amint elszakadtam tekintetétől.
Tudtam én, hogy nehéz dolgom lesz, de képtelen voltam tovább csinálni nélküle. Nem akartam dugdosni a mintákat, kulcsra zárni a fiókokat és begyömöszölni egy mappába az összes erről szóló feljegyzésemet, amit gondosan elzártam a táskámba is. Meguntam az emiatti állandó kapkodást, hátam mögé figyelést és ami azt illeti, szükségem volt a legjobb barátomra és a világ legtökéletesebb munkatársára ahhoz, hogy nemhogy a végre járjak, hanem egyáltalán még jobban bele tudjak mélyedni ebbe a világba, a lényeibe, a felépítésébe. Mindenféle túlzás nélkül, nekem Fitz volt a másik felem, a gondolat is felért a képtelenséggel, hogy valami ilyen nagyszabásúban, számomra fontosban ne osztozzak vele, ettől függetlenül évek óta titkolóztam előtte, amibe beleuntam… belefáradtam abba, hogy egyedül csináljam mindezt és ne számíthassak a véleményére, gondolataira, meglátásaira, kritikáira és hiába volt ijesztő, gyomorszorító a felkészülés arra, hogy elmondom neki az eddig történteket, úgy döntöttem, hogy megteszem. Nem fogom engedni, hogy tovább rágjon belülről a bűntudat, a tettem súlya és az a hiány, amit azzal keltettem magamban, hogy hallgattam előle erről a témáról. - Ha bemegyünk a laborba és akarok, akkor megmutatom neked az összes mintát, amit magammal hoztam. A kinézetüket, szerkezetüket, azokat, amiket én írtam róluk, mindent. – Néztem rá olyannyira komolyan, mint ahogy az ő hangja is megkomolyodott és tudtam, hiába próbálta elővenni a viccelődő oldalát, ő is elkezdte érezni annak a dolognak a súlyát, amiről beszéltem neki. Reméltem, hogy nem fog ostobának nézni vagy megkérdezni, hogy a elmúlt időkben nem nyúltam-e tudatmódosítókhoz, bíztam a kettőnk közötti szövetségben annyira, hogy a kijelentéseim miatt ne bélyegezzen meg idiótának. - ET-ről fogalmam sincs, de ez egyáltalán nem vicces. – Jelentettem ki az én papírpoharamat szorongatva, amiben jó ideje egy kis tea hűlt és mivel elkezdett kiszáradni a szám, muszáj volt belekortyolnom. Akkor sem voltam dehidrált, amikor előadást tartottam, erre néhány vámpír és Fitz karöltve elérték, hogy izgulni kezdjek, ebből is látszódhatott számára, mennyire fontos nekem ez az ügy. – Nem őrültem meg, Fitz. – Megcsóváltam a fejem és apró sóhaj hagyta el a számat. – És ez nem is valami átverés, nem a semmiért kértem azt, hogy gyere ide. Szükségem van rád. Annyi mindent szeretnék elmondani, de csak akkor fogok merni belekezdeni, ha tudom, hogy megpróbálsz hinni nekem… csak próbáld meg, ennyit kérek. – Egyáltalán nem vártam a percet, mely során azt adom majd elő neki, hogy hozzájárultam a gyermekkori barátom szüleinek meggyilkolásához, hogy levadászott vámpírok vérét csapoltam le némi vadászi segítséggel és hiába hitetlenkedtem még mindig én is, ezt csináltam. Egyre inkább kezdtem kiterjeszteni a tudomány határait egy másik világra, realizálni, objektivizálni terveztem a rémmeséket és dolgokat, amik hallatán pár éve csak a fejemet csóváltam. Attól pedig az egyik legboldogabb emberré váltam volna, ha azt mondja, velem tart erre az útra is.
Nem tudom, hogy mi történik pontosan, vagy mi lelte Mia-t, ami miatt kikapcsolt. De nem is ez a lényeg. Valahogyan vissza kell hoznom a szakadék széléről, egy olyan dologtól menteném meg, amit ő sem tud igazán irányítani, hiszen később csak saját magának fog fájdalmat okozni mindezzel, amit ebben az állapotban tesz. Mert nem is emberi. Nincs benne semmi emberi, kiölte magából az érzelmeket és mindössze a szörnyeteget hagyta hátra, ami olyan pusztítást végez, hogy már nem lesz képes az emberi lélek visszatérni a testbe, amit maga után hagy, mert nem bírja el a tettei súlyát. Nem tudom, hogy mennyi ideje van így, de nem engedhetem, hogy ezt történjen vele. Ha azt a lányt nem tudtam odalenn megmenteni, mert a saját életemmel fizettem érte, akkor legalább őt meg kell próbálnom megmenteni. A kudarc benne van a pakliban, de nagyon remélem, hogy most nem leszek olyan szerencsétlen a húzások terén, mint legutóbb. – Mia.. Nem értem, hogy mégis miről beszélsz.. Mi történt? – Őszintén nem tudom, hogy miért érdemeltem ki ezt a gúnyos már-már megvető hangsúlyt. Persze megértem, hogy érzelmek nélkül mindannyian másként viselkedünk, de nem hiszem, vagyis inkább nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki tőle ezt az egészet, de nem is hiszem, hogy különösebben számítana. Csak valahogy meg kell nyernem őt magamnak. Vissza kell rángatnom a földre, hogy utána segíthessek neki talpra állni, mert ez a jelenlegi helyzet most minden csak nem kedvező. Sem a számára, sem pedig az én számomra, hiszen ki tudja mire képes ilyen állapotban. Talán megöl. De nem is a saját életemet féltem, hanem sokkal inkább azért aggódom, hogy ezzel milyen messzire lökné el magát a valóságtól. Az érzelmeitől, önmagától. – De itt vagyok Mia.. Életben vagyok és ezek szerint ezt neked köszönhetem.. Megmentetted az életemet. Ha ezért büntetted eddig önmagad, akkor kérlek ne tedd. – Nem szeretném azt hinni, hogy én magam vagyok a helyzet középpontjában és én vagyok az oka ennek az egésznek, hogy miattam történt mindez. Egyrészt, mert hatalmas bűntudatot ébresztene bennem, másrészt pedig kétlem, hogy egyedül én képes lettem volna ilyen mélyre taszítani őt, hogy ilyen lépésre szánja el magát. – De az vagyok. Mia. Életben vagyok. Miattad. Erős voltál ahhoz, hogy visszahozz. – Nem tudom, mit érezhetett, ezért olyan tehetetlenül állok a helyzet előtt, mint egy kisgyerek. Bárcsak tudnám, hogy végül is mit tehetnék azért, hogy ténylegesen segíthessek rajta.
- Máris megkönnyebbültem! - sóhajtottam fel elégedettséget mímelve, mintha ezen múlott volna a lelki békém. Mindig is a realitás talaján maradtam, azt tűztem ki célomul, hogy ne lépjek át bizonyos határokon, és ebbe nem fért bele egyetlen olyan természetfeletti sugallat sem, amely azt hivatott jelezni, hogy talán van élet az embereken túl is, méghozzá egy virágzó társadalom részeként élik napjukat közöttünk. Megannyi filmet láttam már ezzel kapcsolatban, de elfogadni nem voltam hajlandó, hogy efféle mítoszokkal tömik a hétköznapi, normális emberek fejét. Mintha valami méreg férkőzött volna a szerkezetbe, és rontást szabadított volna közénk, csak hogy megossza az embereket, és vitát intítsanak el azt illetően, hogy vajon melyikük az, aki hisz ezekben, és ki az, aki laikus szemmel azt mondja, hogy mindebből egy molekulányi rész sem igaz. Az én hitem abban mélyült el, hogy a tudomány mindennek az alappillére. Mindent ez mozgatott, mióta csak világ a világ, és hogy mi létrejöttünk, az szintúgy a tudománynak köszönhető. Nem találkoztam még olyan történéssel, szerkezettel, amit tudományosan nem lehetett volna megmagyarázni, és ha választanom kellett volna aközött, hogy ebben hiszek vagy hogy mindezek helyett egy instabil, veszélyes, már-már álomvilágot üldözök, akkor az előbbi mellett teszem le a voksomat. Így is tettem. A tudomány az életem, és ehhez tartozott hozzá Jemma. Aki az utóbbi időben egyre titokzatosabbnak tűnt, és már vártam, mikor is szólít le arra a komoly beszélgetésre. De nem gondoltam, hogy ilyesmiről lesz szó. Bólintottam.- Tudom, hogy nem hiszel. Hisz én sem hiszek. De ez nagyon úgy hangzik, mintha az lenne a következő mondatod, hogy léteznek. - mondtam, már most játszva a vészmadarat. Ráéreztem, hogy amit mondani akar, egyáltalán nem lesz kedvemre, és meg fogja rengetni a hitemet, a világomat. Mindent, amit eddig gondoltam, alapjáraton véve összeegyezhetetlen azzal, amit most ő kimondott. Vámpírok. Egy vámpír vérmintája. Kitágultak a pupilláim. És én még azt hittem, hogy a szavak szinónimáinak kutatásait befejeztük. Még a hideg is kirázott, ahogy a vámpírok jellemzőit ecsetelte, és mindkét szemem nagyra nyílt. Hajszál választott el a nevetéstől. - Ha az a következő mondatod, hogy E.T. is létezik, nem állok fel többé erről a padról. - jelentettem ki, már egy hajszálnyival komolyabban. Mindig is adtam Jemma szavára. Iránymutatás volt számomra, mint a Bibliában az a bizonyos csillag. De annyira képtelenségnek tűnt, amit magyarázott. Megbolygatott mindent, amiben eddig hittem.
Szólásra nyitottam a számat, de rögtön belém fojtotta a szót. Igenis lett volna kedvem ismét elkezdeni vitázni arról, hogy létezik-e ördög és isten, mi történhet azokban a világokban, amelyeket nem ismerünk, egyáltalán léteznek ilyenek? Mi van a földönkívüliekkel, a hirtelen gyógyulásokkal, a csodákkal, mindennel, amelyek mellett az emberek csak akkor állnak meg, amikor megtörténnek, egyébként elfelejtődnek vagy néha ismét felmerülnek egy-egy beszélgetés folyamán, de nem annyira lényegesek, hogy komplex diskurzusokat lehessen köréjük építeni. Ebben különböztünk a többiektől, bármiről, bármeddig képesek voltunk elfecsegni az időt attól függetlenül, hogy nem mindig jutottunk dűlőre és ez már akkor is hiányzott, ha egy napra nem mentem be dolgozni, mert olyan mértékű betegséget kaptam el, amire az egyébként mindig felkészült szervezetem sem állt készen. Fitz nélkül... már létezni sem tudnék, a szó szoros értelmében. Nem tudnék még egy hozzá hasonló embert találni, sajnálnám az időt arra, hogy hasonló kapcsolatot építsek ki. A főiskola óta ismertem, a kezdeti nehézségek óta mindent együtt csináltunk, szinte csak be nem költöztünk a laborba, ahonnan már arra is volt példa, hogy a szüleimnek kellett kirángatni, mert a nagyi éppen a hetvenedik születésnapját ünnepelte, én viszont szégyenszemre elfeledkeztem róla. Pedig mindig mindent észben tartottam. Elvileg. Nem szeretem bevallani, hogy néha az én agyam is lehetett lyukas. - Nem. Nem angyalokról beszélek. – Kisebb kibúvót találtam az alól, amit elém állított. Angyalok? Ez már egy másik témához tartozott, az eredetihez, amit feldobtam muszáj volt mély levegőt vennem. Én sem akartam elhinni a saját szavaimat és annak örültem volna a legjobban, ha valaki azt tudná mondani nekem, hogy ebben a világban két kézzel meg lehet fogni az összes dolgot vagy ha nem, akkor is van racionális magyarázat. Ebben hittem évekig, az egész nézetrendszerem dőlt össze akkor, amikor egy vámpírvadász közölte velem, hogy igenis, vámpírok léteznek. És boszorkányok, vérfarkasok, egyéb lények, az pedig, hogy titkolnom kellett még Fitz elől is… kezdtem beleőrülni. Ezért is akartam most elmondani neki mindent… hogy ha már itt van, akkor tiszta vizet öntve a pohárba kérhessem a segítségét, esetleg fogadhassam el, hogy kiröhög és hátat fordít nekem. Ebben az esetben nagy bajban lennék. Talán még azt is feladnám, hogy tovább vizsgálódjak a természetfeletti ügyében. - Azért, mert évek óra keresek rá tudományos magyarázatot, de egyszerűen nem találtam semmit. Akármelyik oldalról próbáltam megközelíteni, csak falakba ütköztem. – Emeltem rá újra a pillantásom. Egy életem, egy halálom, nem fogok elhallgatni. – Fitz, ismersz. Te tudod a legjobban, hogy én sem hittem soha ezekben a lényekben, se abban, hogy egyáltalán létezhet valami, amire nincsen kézzel fogható, racionális magyarázat. – Kezeimet összekulcsoltam a térdemen. Saját magammal készültem szembe menni, legalábbis nyilvánosan. Belül régebben lejátszottam ezt a meccset, de kimondva… sokkal szörnyűbb. Valóságosabb. Haj- és idegtépőbb. - Az a vérminta egy vámpíré. Egy hosszú szemfogú, vöröslő szemű, vérre éhes vámpíré. – Legszívesebben a hajamba túrtam volna, egyáltalán nem könnyebbültem meg attól, hogy kimondtam. Sőt, rosszabbul éreztem magam, mert hiába képzeltem el, mi lesz a reakciója, bizonytalannak tűnt az egész.
Tudtam, hogy halott volt, vagyis annak kellett lennie. Mit érdekelt engem, hogy szellemként szenved e vagy sem. Mégis itt volt, és nem olyan volt az aurája, mint egy szellemnek. Manapság azt már nem is próbálom meg, hogy ne lássam a villódzó fényeket, amik körülveszik az embereket. Egyszerűen nem érdekelt, hogy nem kellene látnom, mit éreznek, gondolnak. Így kicsit könnyebb volt elhelyezni őket a gondolataimban lévő táplálékláncban. Aki gyenge, azt megeszik, aki erős, annak van joga az életre. Ilyen volt és ilyen is lesz az élet egy vámpír szemében. -Igaz, őnagysága nem kísérthet, mert ő már csak akkora kivétel.-jegyzem meg kissé gúnyosan, mintha nem is tudom miért, de ő kivételt képezhetne. Hisz ha halott volt, ha nem, egy volt a sok közül, egy folyton változó világban. Csak egy vámpír, aki visszatért, semmi más. Megesik az ilyesmi. Többször, mint ahogy az ember gondolja. Az volt. Nem kellett volna itt lennie. Nem lehetett itt, hisz elbuktam. De ez nem érdekel. Ha ezt sokat mondogatom, el is tudom hinni. Egyenlőre viszont nehezemre esik, ha tudom, hogy mit látok, és az nagyon, de nagyon vámpíri, s nem szellemi. Ennek nem így kellene lennie. Nem kellene éreznem semmit, nem kellene ezt a megnyugvás szerűt éreznem. Nem kellene éreznem semmit, ami arra ösztökélne, hogy érezzek. Érdektelennek kellene lennie az emléknek, a lány jelenlétének, de nem ment. Hátat fordítok neki, majd szavai hallatán olyan hévvel fordulok meg, hogy szinte szelet kavarok magam körül. -Lehet, hogy te nem tudod, de én igen. Ott voltam. Én hoztalak vissza. De nem érzetem a jelenléted, és rád húztam az a nyüves fekete zacskót, hogy ne kelljen látnom az arcod.-mondom szinte sziszegve a méregtől, míg kezem ökölbe szorul, és körülöttünk valóban feltámad a szél. Ennyi, kezdem feladni az önuralmam, ami eddig nagyon jól tartott. Veszek egy mély levegőt, majd még egyet, és közelebb lépek hozzá. -Kár, hogy vámpír létedre élőnek érzed magad. Mert nem kellene annak lenned.-mélyen szemeibe nézve a szavak ridegnek hatnak, de összeszoruló gyomrom, és az érzés, a megkönnyebbülés, hogy él, elindít bennem valamit, és hallom a felgyorsuló szívverésem. Nem történhet ez meg. Nem így, nem miatta. A feltámadó szél alább hagy, mert én így akarom. Ezt befolyásolhatom. De azt, amit a jelenléte elindított bennem, egyszerűen nem fogom tudni csak úgy megállítani, pedig összeszorított fogakkal akarom.
Gondolkodtam, miközben beszélt. Először azon, hogy még hány szinonímát tudnánk találni arra a szóra, hogy tele. Tömve és rengetegen vannak. A szavak jóval lényegesebbek voltak, mintsem hogy én azon tűnődjek, miképpen is lehetne még ezt fokozni. De nagy erény volt, hogy egyszerre több dolgon is tudtam jártatni az agytekervényeimet. Még hogy a nők képesek egyedül több dologra koncentrálni egyszerre... ez nekem is ment már fiatal koromban is, azért is kötöttem ki azon az akadémián. Az egyik kezem éppen mikronyomkövetőt programozott, a másikkal a finnyások kávéját gyártottam. Imádtam azt a kis büfét. Azt már nem, hogy mindannyian azt gondolták, én vagyok a kávéhordó fiú. Mindannyian máshogyan kérték, a sajátomat pedig állandóan elfelejtettem elkészíteni. - Szóval jelenleg egy furcsa DNS-ű lényekkel teli kaptárban időzünk a főtér kellős közepén? Mintha az ördögöt hívnánk keringőre. Ne nyissunk vitát még egyszer az ördög létezéséről! - fűztem hozzá rögtön szemforgatva, hangomban nem volt egy csepp rosszallás sem, inkább lemondás, hisz semmilyen körülmények között nem jutnánk benne nevezőre, mint sok másban sem. Pontosan ezért tudtunk folyamatosan fejlődni. S mikor már nem volt mivel kiegészítenünk egymás munkáját, végre megszületett az a közös nevező is. - Természetfeletti. Úgy értve, mint angyalok meg... vámpírok és azok a... teliholdra vonyító lények? - Nem hittem a természetfelettiben. Az én szakterületem maga a fizika, ennek minden ötvözete, amely pontosan azt hivatott szolgálni, hogy rácáfoljunk erre a természetfeletti történetre. - Jemma, ilyen lények nem léteznek. - ráztam meg a fejem, furcsa grimaszt villantva, bár mindez inkább a természetfeletti ellen irányult, mint ellene. Ennek a létezése olyan lenne, mintha az életem kapna egy balegyenest. Évek óta annak szenteltem az életemet, hogy választ keressek megoldatlan ügyekre, segítettem Jemmát, hogy megtalálja, amit keres, ám tényleg idáig vezetett az a kutatás? - Léteznie kell más magyarázatnak is arra a mintára. Annyi mindent láttunk már abban a laborban, erre miért ne lenne tudományos magyarázat? - túrtam bele hajamba, ezzel oltva valamennyi feszültséget magamban. Már régen nem a viccelődésről volt szó. Komoly vizekre eveztünk.
Valami megváltozott vele kapcsolatban és ezt most nem tudom megmondani pontosan, hogy mi. Talán kikapcsolt. Vagy magam sem tudom, de egyértelműen nem ugyanazzal a nő szemébe tekintek, aki egykoron megmentette Ryan-t, aki megmentett engem is, s akit a furcsa körülmények ellenére is barátomnak tekintek. Lesodródott a helyes útról és tudom, hogy elég veszélyes játékba kezdek, ha megpróbálom visszatéríteni őt oda, ahova igazából való. Ki tudja? Talán ismételten az életemmel fizetek és meg kell mondanom, hogy nem olyan kellemes halottnak lenni, visszatérni pedig még kellemetlenebb, hiszen olyan, mintha a saját testem szűk lenne a számomra és nem érezném magam benne igazán jól. De mindez már elmúlt és visszaszokott a régi kerékvágásba, de akkor sem fogom elfelejteni, hogy mi történt. Ahogyan azt sem állítom, hogyha tudom tényleg a halál karjai átölelnek, akkor másképpen cselekszem. A bűntudat felemésztett volna, ha ott hagyom őt.. Az ismeretlen lányt, aki nem tudom, hogy azóta merre járhat, vagy egyáltalán az élők tengerében úszkál, vagy őt is elmosta egy sötétebb árnyalat egyenesen a halál karjaiba. - Kisértenek? Nem.. Mia. Én vagyok az. - A halálom körülménye annyira homályos és az is, hogy életben vagyok. Minden annyira furcsa. De mivel életben vagyok ezért sosem kérdeztem, hogyan lehetséges ez az egész. Ajándék lónak ne nézd a fogát. Én nem is néztem. Csak örültem, hogy életben vagyok még akkor is, ha a keserű emlékektől egyszerűen nem tudtam elmenekülni. - Hát ez aztán a kedves fogadtatás.. - Úgy mondogatja, mintha önmagát akarná meggyőzni arról, hogy én most nem állok itt előtte mindössze a képzeletének egy kegyetlen szüleménye vagyok. Semmi több. Csak ennyi. Egy szellem a nagyvilágból, aki azért bukkant fel itt és most, hogy az ő lelkére nyomjon egy olyan terhet, amit már nem bír elviselni. Bár nem tudom, hogy hova menekülhetne tovább, hiszen érzelmek nélkül könnyebb egy ilyen kihívással szembenéznie. - Mia. Nem tudom mi történt veled. Igazából azt sem tudom mi történt pontosan velem, de itt vagyok. Élek. Nem vagyok szellem. Nem vagyok halott. Amennyire egy vámpír élhet, annyira vagyok élő. - Nem tudom, hogy ez a győzködés most javít a helyzeten, vagy ront, de nagyon reménykedek, hogy inkább az előző. Olyan, mintha nem lenne önmaga. Ami rám nézve nem jelent túlságosan sokat.
A csendes éjszaka ellenére, bennem dúlt némi nemű akarat, hogy alkossak valamit. Nem feltétlen jót, de annál inkább véreset. Bár már azt is kezdtem unni, hogy másokat a tébolyba üldözök. Nem gondoltam, hogy ezt is meg lehet unni. De eljött ez a pillanat is. Az az énem, aki akkor éjszaka elveszett abban a nappaliban, ami most börtönnek jobb lett volna, mint otthonnak, talán örült volna, ha ilyen időben egyedül sétál és mereng a főréten. Én inkább gyűlöltem a gondolatot, hogy egyedül vagyok. Megint. Épp ez ellen menekültem. Hát nesze neked. A csillagok alatt merengve hallom, ahogy valaki közeledik felém, de nem veszek róla tudomást, reménykedem, hogy valami finom fogás. Mégis, ahogy a szél nekem kedvez, elfintorodok. Kiesik az üveg a kezemből és csörömpölve hullik a földre, majd a lány is megszólal, de én úgy fekszem ott, mint egy megkövült lelet a sírban. Szinte visszatartom a levegőm. Nem lehet igaz... -Most már a szellemek kísértenek...-dünnyögöm, de tudom, hogy ő nem az. Nem lehet, hisz érzem a szagát, és ahogy felülök és rá emelem tekintetem, látom az auráját is, ami kevésbé hulla, mint ahogy emlékeztem rá arról az éjszakáról. -Neked halottnak kellene lenned.-ejtem ki a szavakat jó erős hangsúllyal, hogy érezze, a kellene, azt úgy is értem, ahogy és nem viccnek szánom. De a mellkasomban valami megfeszül és meglehetősen nagyot nyelek, az orromba pedig az alkohol jellegzetes szaga kúszik. Bárcsak azt érezném, nem mást... Mi a francon gondolkodom. -Halottnak kellene lenned.-ismétlem meg, azt, amit imént is mondtam, immár felállva a padról, és elsétálok mellette, úgy, mintha én lennék a szellem, s hátra sem nézek, csak mázsás léptekkel haladok előre. Nem lehet életben. Hisz láttam, ahogy kiszáll belőle az utolsó életjel is, amire egy vámpír képes lehet. A kezeim között tűnt el az utolsó folt is, amit arának nevezhettünk. Éreztem a testének oszladozó szagát. Erre most itt áll. Ez egyszerűen nem lehetséges. Ez szembe megy a természettel. Vagy ennyire berozsdásodtam? És akkor minek kapcsoltam ki? Ismét nagyot nyelek, ökölbe szorul a kezem, és a téren álló egyik lámba burája, az üveghez hasonlóan csilingelő üvegdarabok kíséretével alszik ki. A szilánkok a földön a Hold halovány fényében megcsillannak, és ami elém pottyan, abban megpillantom a rémült tükörképem, s lábam előre lendítve még apróbb darabokra töröm az üveget.
Megannyi minden változott meg az életemben. A teher mely a vállaimat nyomta, a rémálmok melyek megállás nélkül kísértettek mostanra már elhalványodni látszanak. Meghaltam, de itt vagyok. Megjártam ugyanazt az utat, amit Ryan is most mégis az utunk ketté ágazott bármennyire is szeretjük egymást. Mindkettőnknek van min gondolkoznia. Nekem önmagamat kellett összeraknom neki pedig azt a képet, ami kialakulóban volt. A feje tetejére fordult az élete azzal, hogy az apja felbukkant a képben, hogy egy másik múltbeli személy is örömmel mászott bele a képbe pont ebben a sötét időszakban. Mindkettőnknek szüksége volt arra, hogy emlékeztessük önmagunkat kik is vagyunk valójában. Ezt egymás mellett képtelenek voltunk, hiszen olyankor egymás tükörképére formálódtunk és szinte tökéletesen olvadtunk egybe és egészítettük ki a másikat. Nem tudom, hogy mikor sodor újra egymás mellé minket az élet, vagy egyáltalán újra egymás mellett leszünk, de abban határozottan biztos vagyok, hogy egy valami soha nem fog megváltozni. Még pedig azt, hogy őrületesen szeretem őt. Ennek pedig soha nem leszek képes hátat fordítani. Mert egyszerűen nem is akarok és a szívnek senki nem parancsolhat. Az én szívem egy része pedig vele tartott az elválásunk után. Sötét az éjszaka, aminek köszönhetően a csillagok könnyedén ragyogják be az eget a hold pedig meghúzódva várja ki az ő idejét, ami minden egyes hónapban eljön. Egy éjszaka úgy tündökölhet az égen, mintha ő lenne maga a nap. Békésen emelem egyik lábam a másik után, amikor megpillantok egy padon fekvő, hosszú fekete hajú szépséget és tudom jól, hogy ismerem. Még anélkül, hogy megpillanthatnám az arcát a lelkem szinte felismeri. A nőt, akinek az életemet köszönhetem. De nem csupán az én életemért lehetek neki hálás, hanem Ryan-ért. Ha ő nem siet a segítségemre talán örökre elveszítek az életemből egy gyémántot, ami most nem az én tulajdonomban van, de életben van és ezzel az esély is megvan arra, hogy egyszer talán újra egymásra találunk. - Mia? - Egy üveg nemes egyszerűséggel tesz eleget a gravitáció törvényeinek és ér földet apró darabokban. - Minden rendben van? - Tudom, hogy a hálámat kellene kifejeznem azért, ami tett, de valami furcsa vele kapcsolatban és nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy mi. Egyszerűen valami legbelül azt súgja, hogy talán a legjobb lett volna, ha szó nélkül elsétálok.
Téboly ide vagy oda, jól éreztem magam. Élőnek. Olyannak, akinek nincs szüksége dédelgetésre, jó tanácsra, s tesz rá, hogy mások mit gondolnak róla. Azok után, amin keresztül mentem, képtelen voltam tovább elviselni a rám nehezedő nyomást. És érzelmek nélkül... nos ez olyan távolinak tűnik. Minden, ami megtörtént, minden kioltott élet, minden megmentett, vagy menthetetlen. Elfordultam mindentől, ami próbált satuba szorítva nyugalomra készíteni, mindenkitől, aki próbált beskatulyázni, elképzelni, hogy ki vagyok én, s a kapott képük miattam immár más volt. Jared megragadt a maga betegességénél, már ami a végletességet jelenti. Eddig higgadtan és pár csípős szóval nyugtázta, hogy kislány vagyok. Most viszont egyenesen az agyára mentem. Mintha eddig nem... De mit várt? Ha sem így, sem máshogy nem vagyok alkalmas egy barátság szerű valamire, akkor nem akarom, hogy a közelemben legyen. A házból szorító falai közül, hát a szabad, sötét, de meleg éjszakába vágytam. Az utcákat szelve a levegőbe szippantottam, keresve a lehetőséget a vacsorázásra, de nem igen találtam. Így a Főtér felé vettem az irányt, remélve, hogy valami eltévelyedett lélek jár arra. De a kellemes estét más nem érezte annak, és mintha mindenki behúzódott volna a csigaházába ma este. Felemeltem hát a kezemben libegő üveget, amiből egy-két kortyot már megittam, mondhatni az üveg tartalmának közel felét. Édes magányomba merülve a sok üres pad közül egyikre leültem, keresztbe fontam lábaim, s így ücsörögtem. Majd meguntam, s végignyúltam a padon, s a csillagokat kezdtem el bámulni. Kikapcsolva minden másnak tűnt. Valószínűleg álmélkodtam volna, hogy milyen szépek a csillagok. Nos, most ez is máshogy volt. A magam öt és még félszáz évemmel a csillagos ég most nem tűnt érdekesnek. Ha nem is ugyan azok, de a fény, amit saját energiájuk ad nekik, ugyanolyanak tüntette fel őket nekem, mint ötszáz éve, mikor más voltam még én is. Léptek zaja csapta meg a fülem, így pislogásom abbamaradt, helyére statikus semmibe meredésem végetvetése érdekében lehunytam szemem, s figyeltem, ahogy a léptek egyre közelebb érnek hozzám. A levegő megmozdult, talán egy aprócska széllökés volt az, de a szag, ami megcsapott, nem emberé volt, mégis ismerős. Nem mozdultam. Agyam vadul kapaszkodott az alkohol mámorába, hogy minden csak képzelődés, semmi ismerős nincs a közelemben, egyedül vagyok. De a lépések közeledtek felém, én pedig az üveg nyakára szorítottam ujjaim, aminek hatására az elvált az üveg testétől, s a benne lévő maradék ital a földre fröccsent, a szilánkok pedig csilingelve törték meg a lépések zaját.
Kinek tudnám elmondani azt, ami a fejemben kavarog, amit minden nap csinálok és amin évek óta ügyködök, ha nem neki? Túlzás vagy nem, olya, mintha Fitz lenne a másik felem, aki nélkül még levegőt is alig kapok. Inkább a szívemet rángassák ki a helyéről, minthogy huzamosabb időt kelljen eltöltenem nélküle… pedig először utált engem, az akkori tekintete nem engedte meg, hogy úgy gondoljak magunkra, mint akik egyszer is szóba fognak állni egymással, nemhogy barátok lesznek. Partnerek, társak, szövetségesek, pozitív kapcsolattípusok százai. Vajon tudja, mennyire sokat jelent nekem az ittléte és ő maga vagy már teljesen természetesnek veszi az egészet, ahogy én is? Ismét megmosolyogtatott. Akármi is volt, rendelkezett egyfajta képességgel, hogy a legnehezebb helyzetekben is grimaszt varázsoljon az arcomra és elérte, hogy ha csak egy pillanatra is, de elfelejtsem a gondolat, amelyeket a saját vállamra pakoltam. Mégis éreztem, hogy most nem ennek van itt az ideje, hanem arra kell koncentrálnom, amiért tényleg idejöttem és amiért őt is magammal rángattam már megint… nem kellett volna kihúznom a laborból, hagynom kellett volna, hogy maximum telefonon érdeklődjön, viszont túlságosan önző voltam és vagyok, kell mellém, hogy jobban teljesítsek vagy csak biztonságban, szilárdabb környezetben érezhessem magam. Fitz az én bástyám. Ha egy szót sem tesz hozzá a munkámhoz, már akkor is jó, hogy itt van. - Igen, ezért vagyunk itt. – Bólintottam. – Ez a város tele van ahhoz hasonló… lényekkel, mint az, akié a minta volt. Tele. Tömve. Rengetegen vannak. – Nyeltem egyet és ismét felé fordítottam a tekintetemet. Csak ne nézzen őrültnek, istenem, azt nem viselném el. – Tudod, hogy nem hiszek a varázslatban és ilyesmikben... vagyis régen nem hittem, ezért is próbálok magyarázatot találni arra, hogy mi lehet ez az egész. Egyesek úgy hívják, hogy… természetfeletti. – Böktem ki végül nagy nehezen mély levegőt véve, figyelve, vajon hogyan fog reagálni. – Kell valami tudományos magyarázat e helyett. Valami, ami nem csak hébe-hóba beszél és mendemondákkal dobálózik… ha rá tudnék, rá tudnánk jönni, hogy mi ez, honnan ered, mire használható, hogyan lehet kifejleszteni… el tudod képzelni mennyi mindent megoldhatnánk egy perc alatt? – Járványok, betegségek, rendellenességek, mindenre gyógyír lehetne egy vámpír vére anélkül, hogy meglenne annak a lehetősége, hogy az emberek vérszívókká változzanak. Ez kell nekem, ez az ötletem. És ő… vajon segíteni fog abban, hogy ismét a nyakamba vegyem a világot annak megváltásának céljával? Mit fog szólni, ha elárulom, hogy a gyermekkori legjobb barátnőm szülei azért haltak meg, mert a kísérletezéseim rossz irányt vettek és nem tudtam megállítani az elszabaduló szörnyeteget?
Mókázva böktem oldalba a vállammal. Nehéz lenne lemondani erről az életről egy másikért cserébe. Valószínűleg ezért is nem rajongtunk soha egyetlen olyan ötletért sem, amely egy pár napra is de különválasztott bennünket. Együtt szerettünk dolgozni, és sosem volt panasz a munkánkra, hisz mindig megtaláltuk a megoldást. Ugyanaz a foglalkozásunk, talán kissé más szakosodási irányban, éppen emiatt a tudásunk kiegészíti egymást. Ehhez pedig párosult valami ritka jó kapcsolat kettőnk között, amellyel néha öltük egymást, néha szimplán csak idegesítettük a másikat, de jókat is tudtunk szórakozni, és ha szükség volt rá, akkor másokkal is. A nap magy részében ketten dolgozunk együtt, de körülöttünk is ott egy csomó másik ember. És remek napi elfoglaltság az újakat megviccelni, vagy jókedvet csempészni az életükbe. Ez néha szándékos volt, néha tényleg belőlünk jött. Ezért sem rajongtam egy ötletért, amelyet még az ideérkezésem előtt vetett fel a főnökünk... Jemmának pedig még nem mondtam el, nem találtam még olyan tálalást, amely szép köntösbe tudná bújtatni ezt a dolgot. Mókás grimaszt vágtam. - Még kell pár nap vagy év, hogy el tudjam képzelni fejben hogy anya leszel. - fűztem hozzá a gondolatmenetéhez, de nagyjából kiolvastam a szeméből, hogy ezt ő is így gondolja. Kettőnk élete nem a családról szól. Szinte semmi időm nincs arra, hogy néha hazalátogassak, bár mióta tudom, hogy mit tettem, nem is nagy lelkesedéssel fordulok oda vissza. Igen, kettes pont. Megmondani Jemmának, hogy megöltem a húgomat. Kíváncsi lennék, akkor rajongana-e a főnök ajánlatáért. Még azelőtt fel kell hívnom, hogy értesítené Jemmát.. - Most aztán leszűkítetted a kört. - vakargattam meg a fejemet, miután kimondta, hogy ezúttal nem repül az áldozata. A múltkori akciója után inkább már csak áldozatoknak hívom azokat, akike kiszúr magának, bár félig az én hibám volt, hogy elrontotta, hisz egyfolytában hecceltem és szórakoztam vele, miközben a kísérleteket végeztem. - Láttam, igen. De hasonlót még sosem láttam előtte. Esetleg öhm.. találtál valamit vagy valakit aki ilyen tulajdonságokkal rendelkezik.. vagy ezért vagyunk itt? - kérdeztem kihúzva magam, és értelemmel telt meg a pillantásom. Most nem szórakoztam vele, komolysággal kellett fürkésznem arcát.
Tárat cseréltem a pisztolyomban, amikor Richard felordított, majd úgy bámult ki az ablakon, hogy a szeme majd kiesett. Én is oldalra pillantotta, rögtön megértettem mi a kiakadás oka. A lány már a fekete furgonnál sétálgatott. Észre sem vettük, hogy kipattant hátulról. -Ez nem jó ötlet. - jegyeztem meg halkan, miközben Richarddal együtt kiszálltunk a kocsiból. A verdában nagyjából öten ültek, és senkit nem láttunk kiszállni. Erre a kiscsaj ott ténfergett a törött jármű mellett. A kolléga a szőke után akart szólni, hogy húzzon vissza sürgősen, mielőtt valami baj éri a csinos kis hátsóját, mikor kinyílt a furgon ajtaja. Egy nagy darab férfi ugrott ki a vezetőülésből, a fejéből vér spriccelt. Elkapta a lány karját, maga elé húzta, és a pisztolyát szorosan a lány álla alá nyomta lövésre készen. -Dobjátok el a csúzlit, vagy..vagy szétlövöm a szőke agyát. - üvöltötte a rabló idegesen. Figyelmeztetésként kétszer a levegőbe lőtt, aztán újra a lányra szegezte a fegyverét. -Dob el te, nincs esélyed. - válaszolt Richard, majd ő is előkapta a szolgálati fegyverét és a túszejtőre szegezte. Jó lövő volt, le tudta volna úgy szedni a bűnözőt, hogy a lánynak egy haja szála se görbüljön. Közben tovább recsegett a rádió és újabb infókat kaptunk a rablóbandáról, akik csak Devil Pack néven híresültek el. A díszes társaság vezetője az évek óta körözött T. J. Rudi, aki unokatestvéreivel, Bingoval és hájasJoe-val együtt fosztogatták a nagyvárosok bankjait. Az utóbbi két akciójukhoz szakállas Moretti és Diego Perez (vagy simán csak mexikói) is csatlakozott. Eközben bent a furgonban Bingo magához tért, kábultan nézett szét, miközben sajgott mindene. Majd észrevette, hogy hájasJoenak és Morettinek annyi. HájasJoe lógó nyelvvel, fennakadt szemekkel feküdt, egy csinos kis nyaktörést szerzett be az ütközéskor. A bűntársa, Moretti halálos fejsérülést szenvedett, a mexikói pedig még ájultan feküdt a két hulla között. Bingo idegei nem bírták, kirúgta a furgon hátsó ajtaját, majd kiugrott, eldobott egy füstgránátot és lőni kezdett, miközben anyáinkat dicsérte hevesen. Másodpercek alatt belepett mindent a füst, és alig lehetett látni az út túloldalát. Kisebb tűzharc alakult ki, de végül sikerült lekapcsolni Bingot is. A túszejtő látva, hogy a társa az aszfalton elterül, teljesen bepánikolt és lövöldözni kezdett. Miközben a túszát egy pillanatra sem eresztette, szorosan fogta és szorított alkarjával a lány nyakát. A következő pillanatban Richard felnyögött, majd elvágódott a rendőrautó mellett. A fejét beverte a járdaszélbe. Nem kapott halálos lövést, de nem ártott volna, minél hamarabb kórházba vinni.
Attól, mert volt egy jelvényük, nem éreztem szükségét, hogy a modoromon javítsak bármit is. Nem volt rá szükségük, hogy kedvességekkel bókoljak feleslegesen, az nem az én műfajom volt eleve, megjátszani pedig nem akartam magam. Húzós helyzetekben otthon voltam, de állítom, és határozottan ki merem jelenteni, hogy életem leghúzósabb élményét most éltem át. Az autó egyik sávból a másikba haladt, mi őt követve, agyam szinte koponyámnak csapódott, arról nem is beszélve, hogy a nyelvem elharapásának veszélye magasabb lett pár másodperc alatt, mint amilyenre számíthattam. A sebességgel nem volt bajom, bizonyos határokon belül, de itt elsősorban nem ettől tartottam, hanem a sofőr ügyességétől, hogy vajon meddig tart és meddig képes az életem nem a kelleténél jobban veszélybe sodorni a testi épségemmel egyetemben. -Én is, ha nem vagyok benne, hanem a tévében látok hasonlót.-jegyzem meg a másik rendőrre bámulva, a minimum pedig az, hogy ezek után semmisnek tekinti azt, hogy látott egyáltalán. Nem tudtam eldönteni, hogy a rendőr találta e el a kocsit, vagy én voltam az, aki ismét olyasmit tett, ami fizikailag megmagyarázhatatlan, lehetetlenség. A kocsi egyszerűen felcsavarodik egy fára, mi pedig végre megállunk. A gyomrom a szívemmel együtt a torkomba szökik és a kezeim az anyósülés támlájának támasztva próbálom az összeesett szervezetem darabjait a helyére pakolni néhány levegővétel után. Kipattanok az autóból, és mit sem törődve vele, hogy mi fog történni vagy mi nem, elindulok egy-két lépést a kocsi felé, amit eddig üldöztünk. A kíváncsiságom hajt, vagy a menekülési kényszerem lobban fel, magam sem tudom. De ennek a városnak többet nem szeretnék a közelében lenni, az már tuti. Lassan a vezető fülke felőli ajtóhoz sétálok, hallom, a szirénák közeledését, de mit sem törődök velük, ehelyett valami megmagyarázhatatlan kényszert érzek azért, hogy megtudjam, valaki életben maradt e egyáltalán a kocsiban vagy sem.
Számomra az édesanyám mindig is egy szent marad, bárki bármit is állít majd az évek során róla. Nem hiszek majd nekik, mert velem mindig jól bánt még akkor is, ha nem sokáig élvezhettem a társaságát. Pedig jó lett volna, szerintem sok mindent megtudtam volna vele beszélni… Kíváncsi voltam a válaszokra, hogy milyen is volt Ő igazából és, hogy miért váltak külön az útjaik és hogy kerültem a nagyiékhoz. Vágytam ezekre az információkra, s szerencsémre Apa nem volt ellene a dolognak, megadta azt, amire vágytam. Mosolyogva hallgattam szavait. - Anya tényleg egy csodálatos nő volt, szeretetre méltó. Tudott főzni? Volt valami, amiben nem volt nagyszerű? – nem zavar a hibája, az hogy paranoiás lett. A mai világban nem csodálom, hogy ez történt vele. Bárkivel megtörténhet, a legerősebb személyeknek meg azért adja Isten az ilyen megpróbáltatásokat, mert ők sokkal keményebbek, mint a többiek. Féltem a válaszától. Azt hittem kiakad, vagy el kezd pattogni, hogy miért gondolok én róla ilyeneket. De az igazság az volt, hogy bárkiről bármit el tudok képzelni. Apa meg az utóbbi időben nem igen volt jelen az életemben, így… Nos, bármi előfordulhat nem de? Lassan sétáltam mellette, a lábam elé nézve és a fagyimat kóstolva amikor is bele kezdett a mondandójába. Felhúzott szemöldökkel fordultam irányába, és egészen addig vártam a válaszát míg meg nem hallottam. - Ez most csak egy vicc, ugye? – fakadtam ki kissé hisztérikusan. Pompás! Komolyan! Két ember is elfelejtette azt, hogy a világon vagyok… - Hol a kandi kamera? Mondd azt, hogy csak vicceltél. Apa, kérlek!
A kiscsajjal a hátsóülésen az őrs felé kocsikáztunk. -Milyen harapós a kicsike. - jegyezte meg Richard a lány gúnyos szövegére. -Inkább kapcsold be te is az övedet. - tette hozzá. Egyik pillanatról a másikra egy autós üldözésbe keveredtünk. Richard 120-szal száguldott a forgalomba a kollégák után, akik a bankrablókat követték. A rendőrségi rádió megállás nélkül recsegett, minden percben új infókat tudtunk meg az ügyről. Már a hídnál jártunk amikor füstölni kezdett az üldözött jármű, majd lángra is kapott. El tudtam képzelni, milyen arcot vághattak a rablók. Lángok ide vagy oda, tovább hajtottak, de látszott, hogy valami baj van. A kocsijuk irányíthatatlanná vált. Messziről láttuk, hogy a sofőr nagyon igyekszik egyenesben tartani a furgont, ahogy azt is, hogy nehezen boldogul. Egyik sávból a másikba sodródtak, a szembe jövők alig tudták kikerülni. Voltak, akiknek nem is sikerült időben elrántani a kormányt. Pár másodperc alatt hatalmas dugó alakult ki mögöttünk. A vállam felett hátrapillantottam, hogy megnézzem milyen katasztrófát hagytunk magunk mögött. -A helyszínelőknek és a romeltakarítóknak lesz dolga. - állapítottam meg. -Az anyját. - kiáltott fel Richard mellettem és behúzott nyakkal bámult kifelé az ablakon. Én is előrébb dőltem, és láttam, hogy az egyik rendőrautó a levegőben pörög, majd mellettünk ért földet, ha a kolléga nem rántja jobbra a kormányt, akkor rajtunk. Darabokra hullott szét a kocsi, és valószínű, hogy a kollégák is elszenvedtek némi sérülést, ha csak bele nem haltak. -Na ezt már szeretem. - mondta elégedetten Richard utalva arra, végre történik valami és nem csak felgyújtott szemetesekkel kell foglalkoznia. Le sem tudta tagadni, hogy élvezi az ilyen helyzeteket. Mélyet sóhajtottam. Hirtelen áttértünk a baloldali sávban, kikerülve a fekete furgon leszakadt motorháztetőjét, ami úgy suhant el mellettünk, hogy szinte észre sem vettük. Végül egy mögöttünk haladó buszba ékelődött. Időközben a rablók autója mögé kerültünk. Addigra eléggé le volt épülve már a jármű, csoda volt hogy egyáltalán gurult. -Na jó, vessünk véget ennek. - mondtam, mert már kezdtem unni. Kikapcsoltam az övemet, élesítettem a szolgálati fegyveremet, majd letekertem az ablakot és kihajoltam rajta. Becéloztam a furgon kerekét, ami nem volt könnyű feladat, tekintve hogy egy száguldó járműből próbáltam megállítani egy másik száguldó járművet. Az első lövés nem talált, de a második a hátsó gumit érte. A sofőr végleg elvesztette az irányítást a kocsi fölött, és pár méteren belül egy oszlopnak csapódtak. Nem messze tőlük mi is leparkoltunk.
Kezdőlap
●●
