A zsebemben szorongattam a telefonomat, közben mint valami bolond, úgy jártattam az agytekervényeimet. Miként kellene megvalósítani a tervet? Hayley hány hibridnek segített már vajon felszabadulni? Nem tudhatja meg senki.. közelítünk már a 12 felé? Annyi kérdés, amire egyedül csak Ő adhatja meg számomra a kérdést. S türelmes vagyok, mint valami megnevezhetetlen lény, mégis arra vágyom már, hogy Silast megtalálva visszakaphassam gyermekemet és feleségemet.
A terv viszonylag egyszerű.. Hayley összegyűjti a 12 hibridet, hiszen számomra az lehetetlen lenne. Majd Klausnak végeznie kell velük.. mind egy szálig. Elszánt, őrült, démoni.. mégis ez a kötelességem.
Nem jött visszajelzés Hayleytől, pedig bizonyos voltam abban, hogy megkapta az üzenetemet. Nem volt benne sok, csak hogy várom a főtéren egy megbeszélés erejéig.

Delena is megjelent, miután már nem maradt mit szétosztani a galamboknak, és ezúttal úgy tűnt, ő sem bánja ha indulunk haza, hiszen akármit is mondott volna, látszódik, hogy ő is fáradt már.
- Viszem Emmát - bólogattam apró mosollyal, miközben megfogtam a táskát. - Akkor menjünk. A gyerekek kifárasztása sikeresen zárult - kacsintottam Damonre.

(Damon és Elena háza)

- De, van a dolognak esélye - mondtam, ahogy David a vállamon pislogott egyre laposabbakat. - Lehet, hogy indulnunk kellene hazafelé? - kérdeztem, és Delena is odajött, mikor elfogyott az etetnivaló.
- Te bírod még kislányom? - néztem rá. - Jöhetsz hazafelé apu nyakába. Davidet meg elviszem a kezemben - néztem Elena felé. - Feltéve, ha hazafelé is vállalod Emma fenekének a ringatását.

Ahogy hirtelen magam elé képzeltem, hogy egy vérszomjas madár száll le közénk... eléggé megjött a kedvem a nevetéshez. Hiszen most ez mennyire valószínű? Semennyire...
- Apu majd megnyugtatja - álltam fel, miután eltűntettem a fagyimat, és láttam, hogy David Damon vállára hajtja a fejét, és pár pillanatra lehunyja a szemeit. - Öhm... hm... nem lehet, hogy nem is fél, hanem inkább fáradt, és ezzel tudott a nyakadba szaladni? - kacsintottam Damonre.

- Remélem ez nem azt fogja jelenteni, hogy amint beülünk a kádba, azonnal bömbölni kezd - sóhajtottam fel, és néztem a galambokat etető két gyereket. Addig, míg az egyik madár csaknem rászállt David vállára, mire a fiam visítva rohant hozzám.
- Jól van Tigris, hé... nem fog megenni, ne félj tőle - nyugtatgattam. - Látod, Delena sem fél - mutattam a lányomra, de David csak a nyakamba kapaszkodott, és ronda pillantásokat lövellt a galambok felé.
- Tessék, az én Tigrisemet megfutamította egy madár - nevettem fel.

- De ez nem jelenti azt, hogy később nem szeretheti meg - vontam egyet a vállamon, majd nyalogatni kezdtem a fagyit, hogy ne olvadjon rá a kezemre, de ahogy láttam, Emmának ennyi a bámészkodásból bőven elég volt, és halkan kuncogtam fel, ahogy hallottam a már egyenletessé vált légzését.
- Hiába... ő még nem tud sokáig ébren maradni - simogattam Emma hasát, közben hallgatva David és Delena lelkes hangját, ahogy újabb és újabb galambok jelentek meg körülöttük.

- Hát ez azért nem olyan tej - csóváltam a fejem. - És még ráadásul nem is meleg. Megértelek, kislányom - bólogattam, de David megrángatta a kezem.
- Galamb, Tigris. Úgy hívják - borzoltam meg a haját. - Kergessétek meg Delenával. Vagy várj csak... - nyúltam a táskába, és elővettem egy csomagolt piskótát. - Tessék, adjátok oda. Tördeljétek el, a nővéred megmutatja, hogyan - biztattam.
David odarohant Delenához, megosztoztak a kaján, és nemsokára már egész madársereg csipegette a morzsákat.

Míg vártunk Damonre, Emmával kicsit felálltam, és sétálgatni kezdtem vele, megállva a szökőkút mellett, de látszólag annyira sem érdekelte, mint az, hogy most hol van egyáltalán.
- Meg is tudom érteni... neked ez még nem olyan lényeges, igaz? De majd ha látod, mi van körülötted... hidd el, minden pénzt vinni fog - mosolyogtam rá, majd visszaültem a padra, és átvettem Damontől a tölcsért, de biztonság esetére Emmát addig visszatettem a babakocsiba.
- Szerinted... milyen lenne neki ez? Mármint... ez is tej... - suttogtam, a vaníliába nyúlva, és Emma szájához tartottam, aki lenyalta az ujjamat, majd látszólag megízlelte, de csak egy fintort váltottam ki belőle. - Öhm... nem nyerő - mondtam kuncogva.

- Egyszerűbb lesz, ha minden extrából rakatok a fagyidra - sóhajtottam, aztán elsétáltam a két gyerekkel, és megvettük a fagyikat. A két kicsi nem kapott csak egy-egy gombócot. Annak a felét is úgyis csak elcsorgatják, vagy egy hirtelen, hadonászós mozdulattal kiütik a tölcsérből.
- Először egyétek ezt meg kicsim, és utána még meglátjuk, kaptok-e - intettem Delenát, aztán megvettem a saját fagyinkat is, és visszasétáltunk Elenához.
- Tessék, de gyorsan.... eléggé olvad - nyomtam a kezébe, és most - csodák csodája - amíg a fagyi tartott, a két gyerek is nyugton maradt. De láttam, hogy már nem sokáig, mert David máris egy galambot hesszelt a szeme sarkából.

- A memóriájukat viszont az anyjuktól örökölték, semmi kétség! - kacsintottam a gyerekekre, mint kis cinkostársakra, majd átvettem Emmát, és simogatni kezdtem az arcát, közben alaposan gondolkodni kezdtem.
- Legyen csokis... meg epres... meg vaníliás... csokisziruppal - mondtam lelkesen, mintha jelen pillanatban nem is a felesége, hanem az egyik gyereke lennék én is. - Viszont a gyerekeknek nem kell ilyen mennyiség, mert összekenik magukat, és holnap reggelig a fürdőkádban fognak időzni, hogy lejöjjön róluk minden ragacs.

- Tudod, mi a baj a gyerekeinkkel? - kérdeztem Elenát. - Túl jó a memóriájuk - nevettem el magam, aztán megkerestem a fagyist a tekintetemmel. - Jól van... nyilván anyu is kér, ugye? - kérdeztem. - Delena, David, én, te... akkor gyertek velem gyerekek, apu ennyit nem tud elhozni - mondtam, és várakozásteljesen néztem Elenára, hogy leadja a "rendelést".

- Így már minden érthető - mondtam nevetve, miközben elővettem egy zsebkendőt, és megtöröltem Emma száját. Igen, kezdődik megint elölről... bármi kifolyhat a gyerek száján. Tényleg bármi.
- Már belegondoltam abba, hogy... milyen lesz, ha már hárman fognak itt szaladgálni... - suttogtam nagyon halkan, de ekkor végszóra befutott Delena és David, Delena azzal a felkiáltással, hogy : Fagyit!
- Apu... talán most itt az idő, hogy teljesítsd ezt a kívánságot - vigyorodtam el.

- Nevetni fogsz, tényleg rám hasonlít - vigyorogtam. - Valahogy a családunkban öröklődik. Anyám mindig azt mondta, kisbabaként szétaludtam az agyam is - löktem vállon finoman és évődve Elenát, majd az ujjam Emma kezébe adtam. Nem tudom, ő mennyit láthatott még a világból, de elég élénken pislogott.
- Látod, milyen jó itt? - gügyögtem. - És milyen jó meleg van... nemsokára majd újra eljövünk, és megnézed a vizet is - pusziltam meg a selymes, szőke haját.

Csak kuncogásra tellett tőlem, ahogy a két gyerek máris neki iramodott az egész helynek, majd rajtuk tartottam ugyan a szememet, de közben simogatni kezdtem Emma arcát, ahogy kivette őt Damon a kocsiból.
- Hát... azt hiszem, olyan jó alvókája lesz neki, mint Delenának volt. Úgy egy-két hónap múlva - tettem hozzá nevetve, és Damonre mosolyogtam. - Legalább biztos, hogy az apjára hasonlít abban is - mondtam pimaszul.

- Igen, ezt nagyjából én is így számítottam - bólintottam, és kinéztem egy fa alatt lévő padot, ahová odakormányoztam az egész családot. - Nem csak a séta lesz az oka a kidőlésnek, hanem a futkosás is, őket ismerve - engedtem el a két gyerek kezét. - Jól van, most már szabadon játszhattok. De ne menjetek el innen! - intettem őket. - És óvatosan a vízzel - szóltam utánuk. Még jó, hogy a szökőkút peremére nem tudnak felkapaszkodni, hát beérték azzal, hogy lábujjhegyre állva kukucskáltak bele a vízbe, és az ujjukat lógatták bele.
- Na gyere nagylány - emeltem ki Emmát. - Nem kell mindig aludni. Akkor mi lesz éjjel? Apa nem örülne, ha ma kíméletlen lennél velünk... - "beszélgettünk" Emmával.

(Damon és Elena háza)

David és Delena nem problémáztak egész úton azzal, hogy fogni kell az apjuk kezét. Bár nem haladtunk olyan gyorsan, hiszen David még nem tud olyan gyorsan sétálni, de most nem is sietünk sehová.
- Talán David-et hazafelé már nem árt a karodban vinni... kicsi még ahhoz, hogy ilyen utakat oda-vissza sétáljon le - magyaráztam Damonnek. - De a fagyiért ugyebár mindent - kuncogtam fel.

- Nem szándékoltam tűntem el most sem. mintha nem tudnád, kedvesem. - súgtam gyengéden a fülébe, majd mikor képes voltam már elválni tőle, fogtam magamat, és felegyenesedtem, így fogva meg a kezét.
- Akkor gyere.

/ Főtér - Étterem /

-Azt nem hagynám soha...-Mondtam, majd megsimogattam az arcát.
-Szerelmem-Folytattam. Imádtam ezt a férfit minden porcikájával együtt és olyan rég éreztem ilyen örömöt, hogy
újra láthatom őt
-tökéletes!-Mondtam, majd megcsókoltam lágyan és magamhoz öleltem.
-Többet el ne merj tűnni- suttogtam.

- Talán jobb is, Sage. Ha találkoztál velük, már tudnák, hogy én is itt vagyok és kiszabadultam. Klaus nem nyugszana addig, míg újra koporsóba nem kerülök és nehézkesen lennék most túl azon hogy megint évekre kerülök koporsóba. - simogattam a haját gyengéden majd rámosolyogtam.
- Egy... étterem van a közelben. Ahhoz mit szólnál?

-Nem egyikükkel sem találkoztam mostanában.-Mondtam, majd rá néztem a kezére.
-Finn nem menekülök már engedj el kérlek-Mondtam, majd lehúztam a kezeit és össze fontam az enyémmel.
Ígéretemet betartottam és ott maradtam.
-Van kedved beülni valahova vagy ilyesmi? -Kérdeztem tőle.

Erősen fogtam Sage karját,hogy véletlenül se tudjon innen megfutamodni. Még jó hogy nem tudja, kit kell keresnie. A féltékenységi drámák most azt hisezm, nem hiányoznak ide. Már csak azért sem mert nem azért vagyunk itt, hogy ezt intézzük.
- A családom nem tudja egyelőre, hogy itt vagyok. Vagy rólad tudnak? - kérdeztem, megsimogatva az arcát, ég mindig szorosan tartva. A karjaim közül nem mozdulhat ki.

-De akkor is kinyirom azt a ribancot, ha tetszik ha nem-Válaszoltam ingerülten, majd nagy levegőt vettem.
-Családod tudja, hogy itt vagy?-Kérdeztem tőle, hogy tereljem a témát miközben forrtam a dühtől
Tudom, hogy Finn azt hitte halott vagyok nem is hibáztatom én is sok butaságot tettem még ő nem volt itt.
DE még is meg akarom ölni azt a nőt.

- Nem csinálhatsz ostobaságot, Sage. Te is jól tudod ezt. Ha megölnéd, ostoba lennél. - fogtam le mindkét vállát, és magamhoz húztam, hogy közel nézzek szemeibe. - Ne csinálj ostobaságot, jó? Higgadj csak le - suttogtam neki gyengéden.

- Oké, akkor megszavaztuk. Jöhet a pláza. Előbb kaja, aztán... vásárolhatunk - indultam el lassan a verőfényes napsütésben a bevásárlóközpont felé Elenával.

(pláza)

Megfogtam Damon kezét, amit felém nyújtott, majd halványan, de továbbra is mosolyogtam, és végül bólintottam egyet az utóbbi ötletét hallva.
- Rendben, szerintem a pláza jobban hangzik. Amúgy is van valami, amit szeretnék már egy ideje megvenni, csak... nem jártunk ott. És nem voltam vásárolgatós kedvemben. - sóhajtottam fel.