- Védekezel azzal, hogy tagadsz mindent, s tudatlanságommal takarózol... Ez minden csak nem helyes. Persze ezzel megóvod magad, s bent maradhatsz abban a már sok-sok éve kifejlesztett burkodban. Biztonságot ad, de nem fog megvédeni. Az már a te feladatod.- böktem felé, bár látszott rajta, hogy fortyog a dühtől, én nem ámítottam, s megtartottam a tisztességes nyugodt hangnemet.
- Küzdj! Küzdj azért, hogy elérj valamit! Küzdj azért, hogy legyenek álmaid, s majd küzdj azért, hogy elérd őket! Most mély ponton vagy. A gödörből már csak felfelé vezet az út! Ne szörnyeteg legyél, hanem olyan, aki kitartó, és méltó az életre. Tudod kit látok benned? Egy magára maradott árva lányt. Akinek szüksége lenne valakire, de nincs. És gyenge,gyenge ahhoz, hogy újra talpra álljon. S minden reggel kínkeserven kell fel, azzal a tudattal, hogy egy újabb nap, egy újabb szörnyűséges nap, amit túl kell élnie. De tudod mit! Inkább át kellene élned! Új városban vagy! Új remények! Új élet! Nem értelek! Fiatal vagy, előtted az élet! Lehet családod, gyereked.... De te önmarcangolóskodsz, ahelyett, hogy változtatnál.
- A hibát? Magamban? A hiba az volt, hogy azt hittem, hogy rajtam kívül bárki képes talpra állni. Hogy csak nekem van okom magamba mélyedni... és két éven át tükörbe sem nézni. Hogy a halálomat kívántam kerek 18 évig. És jött a két év, és felálltam. Először nehéz volt, sőt borzalmas, szinte lehetetlen, de sikerült, mert küzdöttem! De tudod,mit? Neked legalább volt valakid! Valaki, aki törődött veled! Nekem senkim nem volt! Egyedül álltam fel, egyedül csináltam végig! És igen, törődök veled... Mert magamat látom benned. A régi önmagamat. Minden egyes alkalommal, mikor rád nézek azt a szerencsétlen meggyötört lányt látom, aki nem tudott továbblépni, aki magára maradt, és egyedül volt. Csak egyedül, és utána.. utána keresem azt a könnyes szemű lányt, akinek szemébe a küzdés szelleme költözött, elhatározta, hogy megpróbálja, mert a halál... még az is jobb, mint amit a tulajdon apja művelt. Szégyelld magad! Nem érted?? Neked van esélyed! Még lehetőséged! És... hiába mondom, közelgő napokban látom a vesztemet, de nem akarom feladni, küzdeni fogok! De félek, és ez az érzés felemészt! - hangom megremegett, majdnem sírásba törtem ki.
- Gyerünk, kérdezd meg még egyszer is, hogy mit kezdj magaddal! Hát küzdj, ribanc, küzdj! - azzal a lendülettel felpofoztam.

Belül fortyogtam, ahogy hallgattam a szövegelését. Nem bírálhat el engem így, hiszen nem tud rólam semmit...
- Semmi jogod nincs ahhoz, hogy ilyen kritikát mérj rám. Nem jártad végig az utamat, nem tudod, miken mentem keresztül. Soha nem érezted azt amit én... És nem tudod mi lappang bennem. Nem ismersz... Nem ismered a gondolataimat és a tetteim okait. - fakadtam ki hirtelen és most én léptem közelebb hozzá. Ugyan párharc során még mindig esélytelenek a kilátásaim, de nem hagyom annyiban a dolgot. - Mégis mit kellene tennem? Legyek szörnyeteg, mint egy támadó? - már az vagyok... - Ha annyira megmondod a tutit hangulatban vagy, mond meg mit kellene tennem?! Hogy szerinted mi a fontos, a hasznos? Mihez kezdjek az életemmel, ha értelme sincs, már régóta?! Nincs semmim, senkim. Kiért kellene élnem? Miért? Nem hiányoznék senkinek, senki nem kötődik hozzám... - oké, ezzel most lehet, hogy aláírtam a végrendeletemet, elvégre egy olyan célpont, akit senki sem keres, több, mint kecsegtető.
- Nem kell a szánalmad... Inkább az a szánalomra méltó, hogy az én életemben keresed a hibát. A tied annyira tökéletes, hogy ennyi időd jut arra, hogy másokéval foglalkozz? Irigylem a sok energiádat, amit az odamondásba feccölsz, de tudd, hiába. Nem hatsz meg... Neked nem kell azzal az emlékkel a tudatodban élned, hogy nem tudtad megmenteni az anyádat... Hogy nem volt elég erőd ahhoz, hogy visszahozd, vagy magad mellett tartsd. Nem kell nap mint nap azzal szembesülnöd, hogy miattad halt meg, mert jobb jövőt akart neked. Az erőm nem bújik elő csak úgy magától, mint egy csiga, mikor előkucorog a házából... Egy időzített bomba semmi hozzám képest. Az sem lehetetlen, hogy egyszer emiatt én is meghalok, mert rossz helyen és rossz időben érkezik meg a régen várt erőm. De mondjak valamit? Rohadtul nem tűröm, hogy ebbe beleszólj. Szerinted nem próbáltam hónapokig? Nem akartam még a távozása után is visszahozni az egyetlen családtagomat, aki foglalkozott velem? Akinek kellettem? Nagyon tévedsz, ha azt hiszed azonnal feladtam... - ráztam meg a fejemet. - Hónapokig küzdöttem magammal, a fájdalmammal és azzal a csöppnyi kis örömmel, ami fakadt az életemben. De hiába.. Amíg bennem él a csalódás, amit én okoztam saját magamnak, nem fogok tudni varázsolni. És ez így is van jól... - hagytam annyiban.

- Szánalmas, felesleges süket szövegelés... Nem vagy méltó még a saját erődhöz sem, az életedről nem is beszélve. Pedig az az egyetlen ami a tarsolyodban van a túlélés érdekében, semmi más! És te veszni hagyod... Szánalmas vagy! Meg sem próbálod túlélni. Egy rákos ember hiába küzdene, bármit megtenne,de nincs lehetősége rá. Meghal és ez ellen, senki sem képes tenni! De te! Nézz magadra! Megérdemled az életet? Csak simán az első fenyegetésnél átnyújtod nekem? Egy normális vámpír nem kérdezné meg, nem érdekelné a véleményed... Őszintén azt sem tudom, hogy engem miért érdekel. De szánlak! Szánlak azért, mert annyira kicsinyes vagy, hogy semmi örömöt nem vagy képes az életedben találni, amiért érdemes lenne küzdeni. Az élet hamar elrepül, s te majd elmondhatod magadról, hogy feladtad. Feladtad az egészet. Te hiába gondolod, hogy elvesznél a csatában, ilyen hozzáállással már a csata gondolatánál veszítettél. Küzdj, mert akkor nyerhetsz! Nem küzdesz, már veszítettél is... Nem fut át egyszer sem az agyadon, hogy mi lenne, ha megpróbálnád, ha csöpnyi erőfeszítést is mutatnál? Bár nem szívesen veszem számra az anyád, de ő óvatlan lehetett, és elveszett, de megpróbálta. Meg akarta próbálni! Miattad! De te ezzel a döntéseddel, mintha mérhetetlen súlyú pofont mérnél rá . Megszégyeníted anyádat, s ezzel az összes lényt is! -vetettem oda neki.
- Ne hidd, hogy az én életem könnyebb, mint a tiéd. De megtanultam valamit! Mások hibáiból építkezni, feltárni azokat, és felhasználni. Megtanultam, hogy amin átmentem... minden amit apám művelt... csak hálás lehetek! Erőssé tett, erősebbé, mint bárki más!

Megrémített a köntörfalazás nélküli, nyílt kioktatása. Valóban ezt csináltam volna 2 éven keresztül? Az önsanyargatásba menekültem? Menekültem az emlékek elől, amiket mai napig nem dolgoztam fel, a kín elől, ami felemészt és az erőm elől, ami végeláthatatlan sornyi káoszt okozott már az életemben. Mindent megváltoztatott, mindent felkavart, magával ragadott engem, hogy aztán a magányba taszítson. Mert ezt csinálta. Nem barátkoztam, nem éltem, csak féltem. Féltem attól a sorstól, amit az anyám végigszenvedett, féltem, hogy velem is ez történik majd, ha használom az erőmet, de jobban féltem attól, hogy szembenézzek a gyilkosság emlékével, ezért hát eltemettem magamba. Jó mélyen. Nem érdekelt a tény, miszerint ugyanolyan kegyetlen szörnyeteg vagyok, akár egy vámpír, és az sem, hogy ezzel másnak éppolyan szenvedést okoztam, mint amilyet én magam is átéltem. Engem sem érdekelt, hogy van-e családja, hogy vannak-e gyerekei... Nem hallgattam meg, nem érdekeltek kifogások, ugyanolyan ösztönlény lettem, mint egy vérszívó. Csak a gyilkolás éltetett, a bosszú. Most pedig rajtam akarnak bosszút állni, ami kétségbeejtő. Rettegek attól, hogy valami szörnyűség fog történni velem, hogy valami... Valami irracionálisan kegyetlen módon babrálnak ki velem a tettem miatt...
Az erősek túlélhetik... - visszhangzott a fülemben a mondattöredék. Túlélik! De én gyenge vagyok, ezen nincs mit szépíteni. Nem tudom irányítani az erőmet, nem tudok kezdeni vele semmit, csak azt tudom, hogy van és a lehető legrosszabb időpontokban idézem elő. Még egy egyszerű önvédelmi bűbájt sem tudok elmotyogni, ha esetleg tényleg komolyra fordul a dolog és életveszélybe kerülök. Újfent.
- Ha végezni akarsz velem, tessék! - ráztam meg a fejemet, de a hangom remegett. Nem a halál szimpla gondolata kavart fel, hanem az, hogy ugyanúgy egy vámpír oltja majd ki az életemet, mint az anyámnak. Mindig más életet akart nekem. Valami jobbat, valami értékelhetőt. De nem sikerült neki. Ugyanolyan elcseszetten könnyű préda vagyok, mint ő volt. Pedig Ő uralta az erejét.
Kirázott a hideg a gyorsaságától. Elképesztő... Hogy volna lehetséges az, hogy ...
- Ha akarnék sem tudnék ellenállni egy támadásnak... - húztam el a számat gúnyosan. A hirtelen jött bátorság elöntött. Nem tudom honnan merítettem erőt, de hatottak a szavai. Az egy dolog, hogy tudom magamról, hogy félek, de utáltam kimutatni a gyengémet. Márpedig Ő átlátott rajtam...
- 20 éves vagyok, és mind a 20 elcseszett évemet normális emberként próbáltam élni. Elfojtottam magamnak a mágiát, mert anyám féltett... Jobb életet akart nekem, veszélyek nélkülit. Azt mondta elintézi, hogy van módja annak, hogy kiirtsuk ezt a fekélyt, ami a világot fertőzi... Ő tudta mekkora erő birtokában van, lepaktált az Alvilággal, de nem lett jobb. Én nem fogok az ő hibájába esni. Inkább félek mindenki mástól, minthogy a végén magamtól is rettegjek... De nem vagyok bolond. Tisztában vagyok vele, hogy könnyű célpont vagyok, azzal is, hogy általános és közkedvelt célpont... A magányos fiatal szöszi... - jellemeztem magam.
- Csakhogy engem sem érdemes félvállról venni, ugyanis nem én irányítom az erőmet... Nem tudom megtenni, de nem is akarok...

- Nőj fel, és hagyd abba a gyerekes viselketést! Ez a világ-körbemutattam- nem tűri azt, hogy a saját problémáiddal törődj, s azokat állítsd magad elé! Mert a belőlük épített fal törékeny, s pillanatok alatt bárki szétzúzhatja, ha akarja, ha nem. Lehet a véletlenség műve, de akár szánt szándékkal is. Ebben a világban olyan szörnyek élnek, mint te vagy én. És ezek a szörnyek nem tapintatosak, semelyiket nem érdekli, hogy él-e a családod, vagy hogy apád pszichopata volt-e. Nem érdeklik, hogy van-e gyermeked, vagy hogy mit érzel. Nincs bennük emberség. És, ha csak egy szempillarebegtetésre is felhagysz a látszat fenntartásával, lecsapnák rád, és nem kímélnek, mert nem fognak. Mert ők ilyenek, és ezt te pontosan tudod. Szóval, hagyj fel az önmarcangolással, mert ebben a világban fenn áll Darwin elmélete: a gyengék elpusztulnak, míg az erősek túlélhetik. Úgyhogy szedd össze magad, mert már a belőled áradó mártírság is megérné, hogy végezzek veled. - közeledtem felé.
- Minden szó igaz. Vámpír vagyok, kegyetlen gyilkos, és nem számít egy ember élete. S bár ez szimpla általánosítás, de igaz. Ez a lényem egyik kiemelkedő része, és nem tehetek ellene semmit. És a helyzet iróniája, hogy nem is akarok. Mert ez egészít ki engem, ezzel együtt vagyok az, aki. - mögé suhantam, és a vállára tettem az állam.
- Félsz, s látod a félelem halálba sodor. Pontosabban ez alatt a 12 másodperc alatt minimum nyolcszor kicsavarhattam volna a nyakad, vagy kiszipolyozhattalak volna, s te? Meg se próbáltál tenni ellene. Mert félsz, s a félelem irányít. Ha ezt leküzdenéd, akkor olyan boszorkánnyá nőhetnél, mely nevének kiejtésekor bármelyik vámpír beleborzong, összezuhan. S mielőtt megkérdeznéd, hogy én miért nem vagyok még olyan?! A válasz egyszerű. 18 évig nem voltam abban a helyzetben, hogy megmutatkozzak, viszont azalatt a két év alatt eddig fejlődtem, és még élek... Amit néha én sem értek. Talán némi szerencse is közrejátszott.
- Ha okosan akarsz cselekedni, akkor az eszedre hallgatsz! Vajon mit súg?Az élet egy nagy játék, ha nem taktikus játékosként fogod fel, akkor kidöntenek, mint egy sakkbábút. Már csak rajtad áll, hogy kivel, s hogyan viselkedsz, a döntés a tiéd. - feleltem határozottan, s újból előtte termettem.

Komolyan ízlelgettem szavait, mintha ezzel saját magamat próbálnám rávenni arra, hogy igazat mond. kétségkívül igaza volt abban, hogy neki sem könnyű és az én helyzetembe gondolva hittem is neki. Nekem sem egyszerű a helyzetem, olyan feladatok és kihívások elé állít a boszorkányság, amiről vajmi keveset tudok. Hiába a vérvonal, ha nincsenek meg a kellő alapok.
- Te pedig ne ítélj el a véleményem miatt... - néztem rá összeszűkült szemekkel. - Ahogy én nem ismerlek téged, te sem tudhatott, hogy mi az, ami miatt kedvem lenne az összes természetfelettit megölni. Egytől egyig... A boszorkányokat is.. - világosítottam fel, hogy bizony én sem vagyok kibékülve saját magammal. Ha pedig magammal nem vagyok egyenesben, hogy legyen megértő másokkal?! Ha nem lenne ez az egész, anyám még mindig élne....
- Nem mintha az a távolság megállíthatna, ha egyszer elhatároztad, hogy rám vadászol.. - húztam el a számat. - Ha egyszer ölni akarsz, ölni fogsz.. Ha engem akarsz, nem nyugszik a vámpír éned mindaddig, amíg a véremet az utolsó cseppig ki nem sajátítottad....
- Szóval akkor, ha szándékomban áll életben maradni legalább estig, akkor tereljem a beszélgetést békésebb vizekre?
Mégsem volt túl jó ötlet a fajtámbéliek közötti elrejtőzés, hiszen látszik, hogy nagyon nem megy nekem ez a legyünk hétköznapi halandó emberek című műsor. Ha nem érezném meg a természetfeletti lényeket, nyilván könnyebben adnám a félős kislányt, akit per pillanat nem alakítok túl fényesen. Ha így lenne, nem akarna egy vámpír a torkomnak ugrani...

- Lerí rólad, hogy megvetsz a kilétemért,de volt időm megszokni. Két ellenséges faj torzaként... nem könnyű. Elítélhetsz, de a helyedben nem fáradnék ezzel, a boszorkányénem úgyis megteszi napról-napra újra és újra. Egyet viszont nem árt, ha tudsz! Soha, de soha ne dühíts fel egy amúgy is éhes vámpírt.. Sajnos, visszafordíthatatlan következményekkel jár. Jó, most, hogy megérted mit is akarok, a következő fog történni, soha, de soha nem emlegeted így senki előtt a vámpírságot, mikor fogalmad sincs róla, hogy mi történt vele, és miket kellett átélnie... Ne hidd, hogy gyerekjáték. - kiosztásom után elmosolyodtam. Nem szándékoztam megsérteni, de szívemen viselem, ha valaki megvet csak azért, ami vagyok, ügyet sem vetve arra, aki vagyok.
- Még egy tanács. A két lépés távolság kissé rövid. Ha élve akarnál kikerülni egy ilyen helyzetből, akkor szorozd meg minimum 45-tel.
- Érdekes kérdés. Általában a boszorkány énem erősebb, hiszen életem 80%-ában bizony nem túlzok, de csak egy szimpla boszorkány voltam, mint te. De a kínos, veszélyes, és dühítő szituációk, esetek többségében az agyam teljesen átáll a vámpírra, aki ott benn lakozik. És nem. Ezt sem értem, hogy miért mondtam el neked... Érdekes. - morfondíroztam.
- Nincs fél napja, de már azóta is értek váratlan meglepetések. Kétségkívül érdekes egy város.

|| Dimitri ||

Félrebillentettem a fejemet, miután Dimitri egy könnyed csókot lehelt az ajkaimra. Tetszett nekem ez a spontaneitás. És az összekapart bátorsága is. Valami elképzelhetetlenül furcsa erő volt benne, és ez... hát vonzott benne. De ezt már egyszer végiggondoltam.
- Jól van, akkor ha az uraság éhes, enni fogunk - kacsintottam rá. Először arra gondoltam, hogy most kicsikét felharapom a torkát, de sajnálatos módon többen is felbukkantak a főtéren. A fene! Pont most...! Hát, ez őrjítő!
- Menjünk az étterembe. Nem az én ízlésvilágom, de a Grill gyorskajája után... - vontam egyet a vállamon. Bár úgy gondoltam, hogy miért mondana nemet? Perpill. úgyis ellepi a köd az agyát. És ezt még ki kell használnom egy rövid ideig.
Körülnéztem, és egy apró kis vigyor játszadozott az ajkaimon.

| Étterem |

Nem lehet igaz.... Egy vámpír. Az anyám gyilkosán bosszút álltam ugyan, mégis gyűlölöm őket, szívből.. Nem lehet.. Olyan nincs, hogy jó vámpír, meg rossz. Mindegyik kioltja az emberéletet, felsőbbrendűnek képzelik magukat és fennhéjázva nevetnek a halandókon. Ez. Nem. Lehet. Igaz. Miért kell nekem az első adandó alkalommal összefutnom egy vérszívóval?! És miért érzem úgy, mindenféle józan menekülési kényszert felülírva, hogy Ő más, mint a többi? Félnem kellene tőle, hiszen erősebb nálam, ezzel tisztában vagyok. Még ha fiatal is - amire utalt, akkor sem lenne ellene esélyem, hiszen én nem vagyok túl jártas a boszorkányság végleteiben.
- Azért jobb lenne tudni, melyik éned a dominánsabb.. - nevettem zavartan. - Tudod, a két lépés távolság néha csodákat művel. - utaltam rá finoman, hogy azért ha nem baj, én megmaradok a rögeszmémnél, miszerint a vámpírok csak ölnek. Rosszak.
- Ha nem gond, nem ajánlom fel magamat... Még szükségem van a véremre. - reagáltam engedve a viccelődésnek. Oké, lehet, hogy téves a vád...
- Öh... Ha úgy vesszük még egy napja sincs.. Ma érkeztem. Na és te? - puhatolóztam, hátha megtudok egy kicsivel több háttérinfót róla.

Elég idegtépő jelenet játszott le köztünk.
- Ez igazán furcsa volt. - végigsimítottam libabőrös karjaimon.
- Ügyes boszorkány. - kacsintottam rá. - Vampwitch. Kettő az egyben.- mosolyodtam el. - De nem kell tőlem tartanod. Nem mintha bárki is tarthatna tőlem a korom miatt... És ha tudnám, hogy ezt most miért mondtam el neked?! - nevettem el magam. Furcsa volt ez a bizalmi helyzet, mintha nem kellene félnem, s bármit megoszthatnék vele... mintha már ismernénk egymást. Biztos agyamra ment az angyal... angyaltúladagolás mára. Pf!
- Mondjuk egy kicsit éhes vagyok... -próbáltam oldani a feszültséget, remélem ő is csupán viccnek fogta fel.
- Nos, Megan, mióta vagy a városban?

Úgy viselkedett velem, mintha valami torzszülött lennék. Kerülte a fizikai kontaktust, így elég körülményes lesz rájönnöm, miért is érzékelem őt erősebben, mint a saját anyámat. Talán csak az emlékeim homályosultak el vele kapcsolatban, vagy tényleg van itt valami, amiről nem tudok, vagy nem tudhatok?
- Nem, igen.. Én is... - válaszoltam akadozva, miközben próbáltam felvenni vele a szemkontaktust. Próbált ködösíteni, de nem hagytam neki. Nem kétség, mindketten meglepődtünk rendesen... - Te boszorkány vagy... - jelentettem ki nagyot sóhajtva, kerekre nyílt szemekkel. - De... Más is.. - ráztam meg a fejemet értetlenkedve. Nem tudtam konkrétan egy fajba sorolni. - Vámpír... - suttogtam az ösztöneimre hagyatkozva.

Utánam kiáltott. Meglepettségtől köpni-nyelni nem tudtam. Átnyújtotta a táskát,melyet gyorsan kikaptam a kezei közül... Az az előbbi érzés... nem akarom, hogy megismétlődjön. Újra és újra másodpercek alatt levetítette életem szörnyű fájdalmas pillanatait. A hideg is kirázott, de láthatóan nem egyedül voltam ezzel.
- Sajnálom, de.. te is ... érezted ezt a...? - próbáltam feltenni egy normális kérdést. Nem sok sikerrel. - Áh... biztos csak képzelődök... Nem akartam rád ijeszteni, csak hosszú napom volt. - próbáltam kivágni magam a helyzetből.

]

- Semmi gond. - hajoltam volna le automatikusan segíteni neki, de addigra már végzett a darabok szedegetésével. - Mindenkivel megesik... - rántottam vállat elnézően, aztán elfogadtam a felém nyújtott jobbot. - Megan Wallace. Szintén új.... - haraptam el a mondatot, mikor áramütésszerű bizsergés kúszott minden apró kis sejtembe. Ez... Ez nem lehet... Ilyet legutoljára akkor éreztem, mikor anyám meghalt. A karjaimban, a szemem láttára, mikor .... Mikor utoljára megszorította a kezemet, aztán kilehelte a lelkét.. Boszorkány.. - éledtem fel, mikor hátrálni kezdett és zavartan bámult rám. Idegenkedve néztem meg tenyeremet, mintha nem is a tulajdon testemhez tartozna. Újra és újra kinyújtottam az ujjaimat, hogy elszálljon belőle a kézfogás érzése. Mégis más.. Ösztönből érzem, hogy veszélyesebb, mint az látszik rajta. De... Óh.. A kis csomagját itt hagyta... Vajon mi lehet az a kabala, ami ennyire fontos neki, hogy még a darabjait is képes gondosan összeszedni. Tudom, tapintatlanság lenne megkukkolni, pontosan ezért, nem is teszem, csak elindulok utána.
- Hé! - szóltam utána. - Clarissa! Nehogy elhagyd itt a kabaládat! - indultam el felé.

- Elnézést. - amolyan "ez most rettentő kínos szituáció" típusú mosoly ült arcomon. Felkaptam az utolsó kulcsfontosságú darabot, és a kis tatyómba ejtettem.
- Elejtettem a nagy rohanásban... a kabalám. Fontos... - zavarodottan hajamba túrtam, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve kezet nyújtottam.
- Clarissa... Clarissa Morgan. Új a városban. - elfogatta a kéznyújtásomat. Abban a pillanatban valami furcsa elektromos mező vett körül. Egész testemben valami idegen érzés kavarodott. Apám arca villant be. Agyamban pedig üresség tátongott. Csak egy valami nyílalt be agytekervényeimbe:boszorkány.
- Boszorkány. - jelentettem ki határozottan, majd zavarodottságomban a tömegen próbáltam átvergődni, és minél távolabb kerülni tőle. Egy kicsit sem elhanyagolható érzés tört rám. Becses nevén: éhség. Talán ez okozta az előbbit? Mindenesetre különös. Oldalra pillantva viszont észrevettem, hogy eltűnt : ott hagytam! Nem! Ez nem igaz! Miért mindig velem történik ilyen?

/Grill/

Ahogy azt a srácoknak mondtam, kifizettem az italokat, aztán a Grill előtt találkozva megbeszéltem velük, hogy lelépek egy kicsit. Jobban mondva kijelentettem, hogy magukra hagyom őket, Jeremyn látszott, hogy feszélyezve érzi magát miattam, Aprilen pedig, hogy oda meg vissza van a srácért, nem kell nekik harmadik személy a lelkizéshez. Különben is Jeremyvel szándékomban áll még beszélni az itteni helyzetről. Kell egy informátor, és mivel mást nem ismerek...
Először a kocsimhoz mentem, már épp nyitottam volna ki, mikor mégis úgy döntöttem, hogy sétálok egyet. Könnyebben kiismerem majd magam, ha gyalog eltalálok mindenhova. Különben is világos van, mindenki az utcán nyomul... Na jó, a többség.
Útközben azon gondolkoztam, hogy vajon mennyire jó ötlet April ajánlatát elfogadni, nem lenne-e jobb, ha keresnék egy hotelt... Jópár érvet tudnék sorakoztatni mindkét verzió mellett..
Gondolataimból egy felém guruló apró tárgy rántott ki. Mivel nem akartam rálépni azonnal megálltam, ami, mint utóbb kiderült, a lehető legjobb döntés volt, hiszen az első napomon senkit sem akartam megtaposni. Az előttem guggoló lány bocsánatkérő mosollyal nézett rám és pedig nem tudtam megállni, hogy ne kuncogjak fel a helyzet viccességén.
- Öhm.. Minden oké? - tértem észhez és csikartam ki magamból az első értelmes mondatot, ami eszembe jutott.

/Hotel/
Kapkodva szedtem a lábaimat, legnagyobb bánatomra nyílt színen nem tanácsos vámpírsebességet használni, nem kívánok lebukni az első napomon... Az iránytűm zakkant üzemmódba kapcsolt, mutatóit ide-oda kapkodva váltogattam én is félméterenként az irányt. Remélhetőleg senki sem néz hülyének... Na jó, nem áltatom magam... Örülök, ha valaki nem néz hülyének. Majdnem felrobbantam a dühtől, mikor hirtelen a mutatók megfagyást színlelve abbahagyták az idegszálaimon való táncolgatást. Mi a fene? És most? Körbetekintve jó párméteres látókörben nem látom Johnt. Szórakozik velem ez a vacak? A földre hajítottam, melynek üvegdarabjai szanaszét hullottak. Utánuk ugrottam és egyenként kapargattam fel őket. Mit művelek? Meg akarok halni? Ez az egyetlen lehetőségem... Miért vagyok ennyire felelőtlen? Az egyik üvegdarabnál egy cipő orrát véltem felfedezni. Felnéztem, egy idegen lány nézett le rám érdeklődő nagy szemekkel. Ez kínos.

Még mindig valami furcsa ködben lebegtem, amit ha már nem fű, csakis az ő számlájára írhattam. Mi másra? Eve.. - egyre szebben csengett ez a név számomra, talán még el is vigyorodtam ahogy csak húzott maga után, és csak valami.. tér közepén álltunk meg. Hideg volt. Pokolian hideg, most mégse tudott zavarni egy cseppet sem. Amikor viszont még közelebb lépett, valami bizsergő melegség kezdte ellepni a testemet.

- Hááát... - kapaszkodtam bele a kezébe, még mindig ott feszítve az a levakarhatatlan vigyor az arcomon - Mivel azt mondtad nem vagy éhes, nekem viszont pokolian korog a gyomrom, mivel leszívtad minden erőmet.. - hajoltam hozzá közelebb, csak hogy egy kóbor csókot nyomjak a szájára - Azt mondom lepj meg! Nem vagyok finnyás, csak valamit enni lehessen. Ha nem szeretnél éttermet, de tudsz esetleg valami... lazább helyet... - sóhajtottam némileg kimerülten, mégis olyan boldog voltam, mint már nagyon rég óta nem - Szóval teljesen rád bízom magam! - feszített fel megint a mosolyom, és igen, pont valami ilyesmi érzés lehet a mesékben, a hó esik, ott álltok ti ketten.. kéz a kézben.. és nem látsz mást csak a... szemeit, amik szinte hívogatóan virítanak a sötétben.

- Dimitri szobája -

Nem sok lehetőséget hagytam Dimitrinek az ellenkezésre, bíztam abban, hogy a köd még ellepi az agyát, és hidegen hagyja, hogy hová hozom. Nem hiszem, hogy ő az a romantikus fajta. A szavaiból úgy vettem ki, hogy nem is igazán volt kivel romantikáznia. Ami... na jó, miután lefeküdtem vele, már meglep. Mert a külső... micsoda egy állatot takar! Ez az a tipikus 'Vissza kell járni hozzá, ha másért nem, vacsoráért és szexért" - kapcsolat.
- A hóesésben ácsingózni nem túlságosan kellemes, de mielőtt eldöntöd, hogy inkább vacsorázzunk-e, vagy talán a piálás jobban hangzik, ideje kivenni magunkat a télből. - kacsintottam rá. - Az étterem is itt van a főtéren, így nem is járunk messze. - vontam egyet a vállamon. - Mit szeretnél? - léptem közelebb hozzá. Ritkán hagyok döntéseket másokra. Nagyon ritkán. És nehezemre esett nem kimondani hogy nekem inkább ő lesz a vacsorám, de csak akkor, ha teljesen kettesben leszünk.

Amint újra leértek a dombról, sóhajtottam egy aprót, ahogy láttam Delena remegését. Igen, egy idő után ez... ezzel jár.
- Jól van, menjünk - fogtam meg a holminkat.

(Édes álom cukrászda)

- Részemről benne vagyok a programban - bólintottam, aztán újra felhúztam a szánkót a dombra, hogy aztán megint lelkes hangzavar közepette száguldjunk lefelé, és az aljba érve David már csuklott az élmény visszahatásától.
- Jól volt, ugye? - kérdeztem a gyerekeket, de Delena addigra már láthatóan fázni kezdett. - Gyertek, elmegyünk és eszünk valami finomat - takartam be őket, és húzni kezdtem a szánkót a cukrászda felé.

- Min mulatsz te ilyan jól? - sóhajtottam, de persze magam is mosolyogva, majd lebiggyesztettem az ajkaimat. - Na jól van... - sóhajtottam. - Akkor majd máskor szánkózunk közösen. De most te vagy a soros - mosolyogtam Damonre. - És utána ha gondoljátok, elsétálhatnánk a cukrászdába valami süteményért. Igaz, van otthon is, de olyan színes tejszínhab nincs, mint ott - vontam egyet a vállamon.

- Hát az biztos, hogy jó választás lennék bárkinek - düllesztettem ki a mellkasomat büszkén, aztán kajánul Elenára nevettem.
- Tessék anyu, akkor most a tiéd a lecsúszás lehetősége - intettem a domb felé, és néztem, ahogy Elena a gyerekek mögé ül, és máris siklottak lefelé, nekem pedig le kellett guggolnom a nevetéstől a két lelkes hangocska, és Elena hóval teleszórt arca láttán-hallatán.
- Hát ez nagyon tetszett - töröltem meg a nevetéstől könnyes szemeimet, majd megcsóváltam a fejem.
- Én szívesen lecsúsznék veled, de hová tesszük addig a gyerekeket? Beássuk a hóba?

Jólesett Damon simogatása, és csak mosolyogtam rajta, amiket mondott. - Az a sok élesnyelvű asszony csak irigy, hogy nekik fele ennyire dögös és családszerető férjük sincsen, mint te vagy - adtam egy boldog csókot a szájára, miközben végigsimítottam az arcán, hogy a gyerekek hangjára elszakadjak tőle, és felkuncogtam.
- Nem. Menni fog a két gyerek is. Ha nem, majd fenéken csúszok én is a szánkó mellett. Vagy alatt... - kuncogtam továbbra is, és átvettem Damontől a kis kötelet, hogy felhúzzam a gyerekeket a dombra. - Mr Salvatore, remélem tisztában van azzal, hogy valaki most le fog esni - mutogattam magamra, mikor odaültem a gyerekek mögé, és kissé ugyan paráztam, hogy mi lesz ebből, de végül csak zökkenőmentesen leértünk, igaz a boldog sikítozástól azt hittem, a dobhártyám is beszakad, de ez minden "fájdalmat" megért. - Húh... apu is megcsinálja anyuval? - pislogtam Damon felé szépen.

- Kár, hogy akkor nem láthattalak benneteket - melegedett meg a mosolyom. - Az apró, barna hajú lányt, és a még kisebb öccsét, ahogy lihegnek, és erőlködnek játékosan, míg az apjuk nevet a szánkón - simítottam végig Elena haján. - Kedvem lenne kipróbálni, de szerintem azonnal megkapnám a "családkínzó" becenevet ettől a sok pletykás, éles nyelvű asszonytól - intettem a domb alja felé, ahol az anyák várták a szánkózó kicsiket, és mintha csak vezényszóra történt volna, az én két gyerekem lármázni kezdett.
- Oké, kitaláltam a panasz okát. Csússzunk le még egyszer, ha jól sejtem - nevettem fel. - Akkor anyu... most a tiéd a megtiszteltetés. Megbirkózol mindkét gyerekkel, vagy egyszerre csak egyet?

- De nyilván jobb így, hogy Delena nem egyedül ül a szánkón. Elvégre... ő akkor még eléggé kicsi volt, és talán egy ilyen dombon simán lecsúszott volna - sóhajtottam, és felállva beleittam a Damon kezében tartott pohárba, hogy aztán pimaszkodva rámosolyogjak. - Sikerült átmelegedned? Tudod... kiskoromban mindig jó hecc volt, mikor Jeremy és én az apukánkat ültettük a szánkóra és volt, hogy fél óráig tarottt, mire meg tudtuk mozdítani együttes erővel - kuncogtam fel.