- Mert engedem, hogy láss. - néztem rá még mindig mosolyogva. Na igen, a legtöbb szellem csak úgy van, s nem csinál semmit, esetleg a bosszún gondolkodik, de én nem tartoztam közéjük.- Igen, ember, de persze tudok várni, pár évszázadot már vártam, egy-két évbe már nem tudok belehalni. - vontam meg a vállam szórakozottan.- Egy ilyen varázslatnak következményei vannak, és senki nem tudja, hogy milyen ezért sem kértem meg eddig senkit. Majd egyszer eljön az én időm is- néztem a többi emberre akik elhaladtak előttünk.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Nem is kellett befejeznem a mondatot, anélkül is tudta már mire céloztam. Hát persze, nem nehéz kitalálni.. - És az meg hogy lehetséges, hogy látlak téged? - néztem rá értetlenül, hiszen ilyesmi még soha nem fordult elő velem. Hogy lássak egy szellemet. Akkor talán.. Tomot is tudnám látni? Vagy ő már továbblépett? Kitudja. - Én meg Crystal - mondtam egy szelid mosoly kíséretében, viszonozva a gesztusát. Amiket mondott.. mintha megindítottak volna bennem valamit. A lányát figyeli.. anélkül, hogy az látnatná is őt.. nehéz lehet nekik. Ember akar lenni? Tanácstalanul kezdtem el méregetni, hiszen ilyesmit még sosem csináltam. Feltámasztani egy szellemet.. igaz olvastam róla, de a valóságban még sose próbáltam. Habár én mindig is imádtam feszegetni a határaimat. - Ember szeretnél lenni? - nyögtem ki az 1000 dolláros kérdést.
- Szép napot! Igen, tényleg az vagyok. - bólintottam keserű mosollyal az arcomon. Ki örül annak, hogy szellem lesz? Senki, és én se nagyon repesek érte. - Te pedig egy boszi vagy. - állapítottam meg, talán segíthetne nekem. - Anastasia vagyok.- mutatkoztam be egy halovány mosollyal. - Ne aggódj nem ártó szellem vagyok, csak a lányomat figyelem így talán egy kicsit könnyebb, mert nem mindig tudja, hogy ott vagyok, de azért már szeretnék végre élni. - hadartam el egy szuszra. Nem tudom miért mondtam el, csak egyszerűen kibukott belőlem. Régen beszéltem már, s előbb vagy utóbb rákérdezett volna.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Miután szétoszlott a társaság, úgy döntöttem járok még egyet, mielőtt hazamennék. Még mindig nem jött meg a kedvem annyira, hogy szembe találkozzak a drága Nickel. Bár, ha elárulom neki, hogy mire készülök tuti dob egy hátast! De mivel megsértődtem, még azért sem mondom el neki.. egyelőre. Úgyhogy amint elértem a főtérre, gondoltam egyet és leültem az egyik padra. Gondolataim időközben szárnyra kelltek és természetesen az előbbi szövetségen kezdtem el törni a buksimat. Varázsital ami hatástalanítja a verbénát? Ez meg honnan jött? Persze kivitelezhető, de.. hm.. most, hogy így jobban belegondolok, nem is lesz nehéz összehozni. Persze nem ezt, hanem a másikat..! Ami legyengíti a vámpírokat. Ez meg tökéletesen megfelel a fedőszövegnek! A pillantásom időközben megakadt egy igen furcsa nőn.. háttal ült nekem.. de mintha nem is lenne teljesen ember. Mi a szösz..? Szellemet látok? Ilyen is lehetséges? Bár, a mai világban már mi nem lehetséges? Gondoltam egyet és felálltam, hogy közelebbről is szemügyre vehessem ezt a felettébb érdekes lényt. - Helló! Te most tényleg..? - köszöntem apró mosollyal az ajkamon, bár nem tudtam befejezni a kérdésemet. Mégis mit mondhattam volna? Te most tényleg szellem vagy?
Mondhatnám, hogy jó dolog szellemnek lenni, de nem az. Igaz mostanra már megtanultam így élni, viszont szerettem volna, ha húsvér ember lennék. A lányom mellett szeretnék lenni végre, és ilyen formában nem nagyon lehetséges, bár így könnyebben tudom figyelni, ő meg nem is tud róla. Halk sóhajjal ültem le a padra, nem mindenki láthatott csak akinek megengedtem. Nem akartam senkivel beszélgetni, igaz egy boszorkány jól jönne, ha feltámasztana segítenék is neki utána, ingyen senki nem segít, és mindennek van ára, ezt is tudom. Ahogy elmélkedtem, láthatóvá tettem magam, szerencsére nem vette észre senki, mindenki elvolt foglalva a saját gondjával-bajával.
Bólintottam. Úgy látszik, általában Európa az innen elmenekülők célja. Nem csodálom... messze van, hatalmas kontinens, tökéletesen el lehet bújni. Ettől függetlenül sajnáltam, hogy Erin el akar tűnni, még akkor is, ha ezt nem mutattam ki. Nem akartam előtte gyengének látszani, hiszen utál. Legalább legyen oka továbbra is ezt tenni. Nem értettem, miért akart köszönetet mondani Klaus anyjának, viszont azt igazán megtehetem, hogy átadom az üzenetét. Ez az ő ügyük volt és bár szokásom volt, de most nem akartam belekontárkodni vagy egyszerűen csak kíváncsiskodni. - Te is vigyázz magadra. - Nyeltem nagyot. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyet fogok hallani a szájából. Keserűen elmosolyodtam a következő szavain. Én sem akartam, hogy ennek a történetnek így legyen vége... még tisztán emlékeztem arra, mennyire szerettem a lányomat. A baj az volt, hogy már egyikőnk sem ugyanaz volt, aki ezer évvel ezelőtt. Nem tudtunk olyanok lenni... talán nem is próbálkoztunk eléggé, bőven megfelelt nekünk az, hogy utaljuk a másikat. Szomorú... de érthető. Nem vagyunk emberek... én egy kis időre az lettem, ez mégsem változtat meg mindent. Legbelül mégis szerettem volna, ha normálisan tudunk viselkedni egymással, ha csak megpróbálnánk egy kezdetleges anya-lánya viszont kialakítani. Őrültség? Lehet. Szánalmasnak tűnik? Minden bizonnyal. De magamban nem tűnt annyira annak. - Remélem, azért még látlak... - Motyogtam, amikor már hátat fordított nekem. Valami azt súgta, hogy Erin nem örökre hagyja el a várost. Reménykedtem benne, hogy így lesz. Kissé elszomorodtam, hogy ez történt.. de nem tehettem semmit. Nem mehettem utána, hogy ne tűnjön el, mert idiótának nézett volna. Így inkább előhúztam a kabátom zsebéből a telefonomat és nagyokat nyelve, mély lélegzeteket véve kezdtem el pötyögni egy üzenetet Klaus-nak. "Nemsokára a villában leszek. Ott találkozunk." Rövidre fogtam, úgyis pár percen belül beszélni fogunk. Aztán kissé szétszórtan, zavarodott fejjel elindultam a villába.
Gondolkodni kezdtem, bár jobb dolgom is lett volna annál, mert... még annyi mindent el kellene intéznem. És hát... mondhatjuk azt is, hogy egyáltalán nincs hangulatom már itt időzni, mert... fáj minden. A levegő is, ami a tüdőmbe jut ebben a városban. Egyszerűen kínzó, őrjítő, és mintha egyenesen valami mérgező gázt szívnék be. - Nem tudom. Európába. Nem megyek vissza Bulgáriába, hiszen Christopher, ha úgy döntene, hogy utánam jön, ott keresne először... - sóhajtottam fel. - Ezer éve nem volt ilyen rámenős, de hát... változnak az emberek... - nyeltem egyet, majd megfogtam a táskámat. - A lényeg, hogy el akartam köszönni tőled. Ha mostanában összefutnál Klaus anyjával, mondd meg neki, hogy... köszönöm, amit ő is tett értem... néhány hónapja... - beszéltem már teljesen csendesen. Hát igen, nyilván Esther mondott valamit Klausnak, amiért ő utána kikötött nálam, de már ez sem számít. - És vigyázz magadra. - bukott ki csak úgy belőlem. - Sohasem lehettem igazán a lányod. Az ember, aki él bennem, vágyott erre mindvégig. De a vámpír, aki mára lettem, nem. Sajnálom, hogy a mi történetünk így ér véget, de... talán egyszer még találkozunk... - hajtottam le a tekintetemet. Nem tudom, ő nem tűnt olyan érzelgősnek most, de hát... én jöttem búcsúzkodni, ő meg marad, mit érzelgősködjön? Talán még titkon örül is. Hátat fordítottam neki, majd még hozzátettem. - És Klausnak üzenem, hogy... engem becsaphat, téged is becsaphat, de egyszer beleesik abba a gödörbe, amit ő ásott ki magának. - halt el a hangom a mondat végére. Nem fogok ölelkezni. Nem bizony.
Nem érdekelt amit mondott cska ültem ott és már ordítottam a fájdalomtól Jeremyt akarom tudnia kell mi történik velem csak ő menthet meg engem ebből. -Hallgass és hadj engem békén- Mondtam, majd futni kezdtem ahogy a lábam bírta és nem érdekelt semmi és senki. [Folyt april hotelszoba]
- Meguntad? - Kérdeztem tőle. Nem tűnt valami hihetőnek, hogy csak megunta azt, ami körülötte történik. Bár egyáltalán nem lehet hibáztatni, néhány héttel ezelőtt én is úgy voltam vele, hogy hagyom ezt a várost és mindent, ami hozzá tartozik a fenébe és lelépek örökre, mert nem bírom elviselni ezt a nyomorúságot, ami itt van. A lelki nyomorúságot, amihez ezer éve nem vagyok már hozzászokva. És valószínűleg ő sem, szóval jobban belegondolva teljesen érthető indok volt a távozásra az, hogy nem bírta tovább. Nem mintha kérdőre vonhatnám... nincs hozzá jogom.
Nagy levegőt vettem, összepréseltem az ajkaimat, méghozzá olyannyira, hogy meg mertem volna esküdni arra, hogy már kék színbe váltottak. Pár pillanatig a térburkolót fixíroztam, de rájöttem, hogy ezzel nem érek el semmit, ezért nagy nehezen Erinre emeltem a szemeimet, ekkor pedig... megláttam valamit a szemeiben. Annyira sebezhetőnek tűnt, mint amennyire még soha máskor. Egyszer láttam ilyennek... nagyon, nagyon régen és erre ő nem is emlékezhetett. Persze akkor igen, ha a vámpírrá válása előhozta az elfeledtetett emlékeit, de erre nem láttam nagy esélyt, mivel akkor már felhozta volna. - Én nem akartam huzavonát. Soha. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz ebből az egészből... minden túl gyorsan történt és túl hirtelen. - Pislogtam párat. Hogy mire gondoltam? Arra, hogy kiderült, hogy ő él, hogy találkoztunk, hogy teljesen elmérgesedett köztünk a helyzet. Anyai szívemnek hatalmas facsarás volt ez a tudat... a gond mindössze annyi volt, hogy életemben nem sokszor hallgattam az egyszer régen bennem élt anyára. - Elmondod, hogy... - Köszörültem meg a torkomat. - Mi lesz most veled? Merre mész, mit akarsz csinálni? Chris üldözőbe akar venni? - Vontam fel a szemöldököm. Abból a jófiúból nem néztem ki ilyet.
Felsóhajtottam, és kíváncsian meredtem el a távolba, ahol megláttam feltűnni néhány arcot. Nem voltak ismerősek. Egyszerű emberek voltak. Család. Ez az, ami nekem soha nem adatott meg. Ha igen, csak egy rövidke időre, s azt sem tudtam teljes mértékben kihasználni. - Meguntam ezt az egészet. Érted? - kérdeztem halkan, és talán ezer év alatt sem néztem senkire olyan elesetten, mint most. De mégiscsak az anyám volt, és valakire nekem is szükségem van, akinek elmondhatom, hogy mi bánt. Bár.. most nem bántott semmi sem. - Unom ezt a huzavonát. Unom, hogy Chris játszik velem. Klaus játékait szintúgy unom, hogy mikor te nem vagy kéznél, rögtön jó vagyok én is. Nekem erre ezer év alatt soha nem volt szükségem. Nem érdekel sem Klaus, sem Christopher, sem te. Ez az igazság, és ha majdnem ezer évet kibírtunk egymás nélkül, másik ezer meg sem fog kottyanni. - szippantottam be a levegőt ismét, és próbáltam megszabni az arcizmaimnak, hogy ne árulkodjanak arról, mennyire rossz ez az egész helyzet. - Te ezer évig menekültél Klaus elől, miközben szeretted. És én szintén olyan leszek, mint te. Csak nem Klaus elől kell menekülnöm, hanem Christopher elől... - súgtam rekedten. Nos, igen. A hadüzeneteket nem csíptem, de Christopher régimódi.
Összevontam a szemöldökömet, de mindeközben az arcát figyeltem. Láttam a kesernyés mosolyát és azt a grimaszt is, amit akkor használ, ha valakivel el akar hitetne valamit. Hogy honnan ismerem ennyire, ha nem is foglalkoztam vele ezer éven át? Egyszerű. Jó emberismerő vagyok, Erin pedig szinte kiköpött olyan, mint én. Nem nehéz látni, hogy mit gondol valójában.
- Senki sem kéri tőled, hogy menj el a városból. - Álltam fel a padról. Azért menne el, hogy nekem ne legyen bajom abból, hogy itt van? Mi van a bosszantással, a bosszúval és azzal, hogy csak a maga érdekeit nézi? Ő egy Petrova... bár nem ez számít igazán, hanem hogy egy szabad, független, erős és céltudatos vámpír. Nem változékony típus. Most viszont megfutamodik? - Ha itt akarsz élni, akkor élj itt. Nem fogjuk zavarni egymást. - Vettem nagy levegőt. Ahhoz ugyan hozzá voltam szokva, hogy elüldözzek városokból embereket, de Erin... mióta az Ősök bálján benyögte, hogy ő a lányom, azóta el sem tudom képzelni, hogy ne lássam. Ezért voltam szomorú, amikor azt hittem, hogy meghalt: talán nem mutatom ki, mert a büszkeségem nem engedi, ahogy az övé sem, de szeretem őt. Ő a lányom, még ha nem is vagyunk jó anya-lánya páros. Sőt, borzalmasak vagyunk... A Klaus-témába is éppen ezért nem akartam belemenni. Akárhogy is, ő volt az, aki a hatalmas tüske szerepében tetszelgett és mérgezően hatott arra, hogyan viselkedünk egymással Erin-nel. - És mi az igazság? Miért mész el igazából? Mert nem tudom elhinni, hogy azért, mert nincs szükségünk egymásra. - Néztem komolyan rá.
Nem volt túlzottan sok türelmem ahhoz, hogy itt szórakozzak, miközben lenne millió meg egy dolgom, és mégis eljöttem, csupán azért, mert én akartam vele beszélni. Ha szó nélkül tűntem volna el, valószínűleg akkor is maximum két év múlva vette volna észre, és akkor sem azért, mert annyira hiányoztam volna neki. Hát, ez ezzel jár. Talán van valami kézikönyv, amit kiadtak az engedetlen gyerekeknek, hogy hogyan NEM kellene viselkedni a szülőkkel szemben. De hát ez van. Én is így jártam. Meg ő is. - Igen. Ami azt illeti, el. - biccentettem egyet, megállva előtte, és kesernyésen elmosolyodtam. - Éppen itt az ideje, és tudom, hogy te sem vagy éppen felhőtlenül boldog, hogy meg kell tűrnöd engem. Bár már nem jelentek veszélyt a kapcsolatodra Klausszal. Kicsit elgondolkodtam, és arra jutottam, hogy... az soha az életben nem volt szerelem. - meredtem magam elé pár másodpercig, majd megrántottam a vállamat, mintha tényleg nem érdekelne. - Jobb, ha elmegyek. Neked nincs szükséged rám, ahogy nekem sincs rád. Ez a szörnyű igazság, bár annyira nem is szörnyű. - húztam el a számat.
Pár perc múlva megérkezett Erin, bár furcsa volt, hogy erre nem az illata vagy a léptei alapján jöttem rá, hanem oldalra kellett pillantanom, hogy meglássam őt. A fekete ruhájában, az összefogott hajával és zsebre dugott kezével nagyon vészjóslóan nézett ki, így inkább végigpillantottam magamon, hogy vajon én milyen hatást kelthetek az emberekben. Rövid, piros ruha, vékony kabát, bokacsizma. Elmegy egynek, kapkodásomban és kétségbeesésemben csak ezt tudtam kihalászni a szekrényből. Akkor nem is nagyon érdekelt, mit veszek magamra.
Fura arckifejezés ült ki az arcomra. Nem grimasz volt, de nem is mosoly, amolyan köztes állapot. Hosszú ideje nem láttam már Erint, azt hiszem, hogy utoljára a bálon, azóta még lehetőségem sem volt találkozni vele, hiszen először kriptába zártak, utána pedig önkéntesen száműztem magam a városból. És egyébként sem tudtam, miről beszélhetnénk, elvégre a bálon világosan megmondta, hogy nem akarja, hogy köze legyen az anyjához. Persze nem akartam mártírt játszani, nekem sem volt kedvem állandóan vitázni vele. Inkább éljük mindketten az életünket úgy, mintha semmi közünk sem lenne egymáshoz. Ezer éven át kiváló, családon belül maradt stratégia volt ez. - Éppen ráértem. - Vontam meg a vállamat és nyeltem egy aprót. A kíváncsiságom még mindig nem lankadt, de arra nem számítottam, hogy rögtön a lényegre tér. - Elköszönni? - Kérdeztem aztán meglepődve. - Elmész? - Vontam fel a szemöldökömet. Miért hagyná el a várost? Legutolsó információim szerint jól érezte itt magát.
Miután megkaptam az anyám üzenetét, miszerint tizenöt perc múlva vár engem a főtéren, nem teketóriáztam sokáig. Kiválasztottam egy fekete ruhát, és azt öltöttem magamra, majd a mindig szabadon hagyott tincseimet összekötöttem. Mintha csak temetésre mennék. De félig az is. Temetem azt, aki lenni akartam itt. De láthatólag ez nem jött össze. Minden, ami itt történt, azt erősítette bennem, ami nem akartam lenni. Ami... jónak tűnt először, majd szörnyűvé vált, és nem akartam többet érezni. Klaus, Tatia... Chris... borzalmas érzelmek kavalkádja.
- Nos... - lépdeltem halk neszezéssel, zsebre dugott kézzel, miközben megérkeztem, és kíváncsian néztem végig anyám alakján. Most valami furcsa volt rajta, de nem akartam ezzel törődni.
- Örülök, hogy eljöttél. Tudod... - köszörültem meg a torkomat. - El akartam köszönni tőled. - bukott ki belőlem csak úgy.
Nem siettem, mert a számításaimmal ellentétben még időben voltam. Lassan sétáltam, tekintetemet körbejárattam a lakosokon, akik itt múlatták az időt. Egy-két szerelmespár, néhány babakocsit tologató anya, az iskolából meglógott diákok alkották a "tömeget", de nem voltak valami sokan.
Nyugodt volt a környék, mi mást is várhatnék Mystic Falls-tól? Egy kisváros, ha nem lennének a vámpírok és a többi természetfeletti lény, akkor a leggyakoribb halálozási ok az unalom lenne. Még jó, hogy itt vagyunk... bár beszélek én, aki jelenleg emberként tengeti a napjait. Mindenféleképpen beszélnem kell Esther-rel, hogy szerezzen nekem egy gyógyírt a gyógyírra. Nevetséges, nem? Ahogy a helyzet is az. Gyalog jöttem, nem volt kedvem kocsival furikázni, egyébként is jólesett a friss levegő, így legalább megpróbálhattam kitisztítani a fejem. A főtér térburkolóján lépkedve jutott csak eszembe, hogy vajon Erin mit fog szólni ahhoz, hogy jelenleg ember vagyok? Minden bizonnyal kinevet, méghozzá egy gúnyos, lenéző kacajjal, ahogy a pillantása is ugyanilyen lesz. Nem csodálnám, ha így lenne... Erin sértett, megbántott és dühös. Ezen kívül teljesen olyan, mint én. Legalább ebben megmutatkozik, hogy a lányom, ha másban nem. Igazából most kezdett el újra bántani, hogy annak idején elhagytam őt. Emberként nem tudtam kizárni az ilyesfajta fránya érzelmeket, kénytelen voltam megbarátkozni velük. Kimutatni viszont nem voltam hajlandó... egyelőre és először nem. Leültem az egyik padra és hátradőltem. Talán van még belőlem kettő és könnyen össze lehet minket keverni, ettől függetlenül még mindig észre lehet venni. Az emberlét nem törhet meg teljesen... nem hagyom. Önmagam akarok maradni és sikerülni is fog! Remélhetőleg... arra viszont egyre kíváncsibb lettem, hogy miről akar velem beszélgetni Erin? Mit fogunk most egymás képébe vágni? Semmi jóra nem számítottam, de mégis mióta érdekel, hogy mi fog történni? Nem kellene ilyenekkel foglalkoznom.
Tovább beszélt én pedig csak hallgattam. Már nem beszéltem tovább... nem kértem, hogy ne öljön meg! Mert tudtam, hogy úgyis megfogja tenni, és hiába való lenne minden könyörgésem. De nem! Nem akartam meghalni egyszerűen csak nem tudtam mit tenni... tudtam mi fog történni, megfogok halni, csak azt nem tudtam, hogy fog megölni. De nem is ezen gondolkoztam miközben elengedte nyakamat, és pedig a földre este egy kisebb koppanással hanem, hogy mi lesz a lányommal. Nélkülem... hisz anya nélkül kell felnőnie! Nem elég, hogy az apját "elveszítette", most már az anyja se lesz mellette. Én nem ilyen sorsot szántam neki! Én azt akartam, hogy egy boldog családban nőjön fel, hogy legyen egy apja, és hogy én is mellette maradjak. Ennek nem így kéne lennie... " Szegény kislányod most árva lesz... " Mondta egy széles vigyorral az arcán, én pedig szépen lassan felnéztem a szemeibe. Ezeket a szavait hallva szemeim megteltek könnyekkel, és csak a lányomra tudtam gondolni... az én Faith-em. Keze a homlokomra csúszott, míg másik keze az arcomra, és pár másodperc lefogása alatt már éreztem is hogy itt a vég. Eltörte a nyakam... nem fájt, sőt alig éreztem valamit, csak a halál gondolata járt a fejembe. A testem a földre hullott, míg arcomon végigcsordultak a könnyeim.. nem éreztem már semmit, a testemből minden élet kiszállt.
Felnevetek az engem szidó szavaira, nem válaszolok rá, nincs értelme. Hideg kezei az enyémre csúsznak, és mintha próbálná lefejteni azokat a nyakáról. -Felesleges próbálkozás picikém. -megrázom a fejem erősítve a szorításomon. -Nem tudom, hátha segítesz magadon. -vállat rántok, kissé unottan. -Szóval Elizabeth.. Szép név. -biggyesztem le az ajkaimat a szemeibe nézve. -Ismertem egy Elizabethet, még olyan háromszáz éve.. -megforgatom a szemeimet. -Azt hiszem ő is úgy végezte, mint te.. -az égnek emelem a tekintetem, felsóhajtva. -Szóval... -elkezdek nevetni, és alig bírom abbahagyni. Talán még a szorításomon is lazítok, miközben én is a falhoz támaszkodom. -Szóval..Van egy lányod! -köpöm a szavakat, miközben próbálom lecsillapítani a nevetést. -Milyen ironikus. -oldalra biccentem a fejem. -Tudod, kedves Elizabeth, ez volt a legrosszabb dolog amit valaha mondhattál egy vámpírnak. Pontosabban nekem. -az arcom elkomolyodik. -De lényegtelen is, nem rád tartozik. -ismét megvontam a vállam, miközben megpaskolom a hasam. Nekem is van egy lányom, aki a jövőből jött, mert az a néha kiállhataltan Emma visszaküldte. Kész röhej.. De lényegtelen, hiszen már ezredszerre mondom, hogy nem hagyom megszületni. Anyaítpusnak tűnök? A gyerekeket sem bírom elviselni.. Na jó, ez túlzás.. -Nem szeretsz ilyenekkel csevegni, mint én? Ezen könnyen segíthetünk. -vállat rántok. -Pedig, én őszintén csevegtem volna még a kis családodról. De ha nem, hát nem... -elengedem a nyakát, majd a földre hullik. -Szegény kislányod most árva lesz.. -cuppogok, majd leülök mellé a földre, hogy ne bírjon felkelni. A sápadt arcára nézve elvigyorodok. -De ha ez megnyugtat, az enyém meg sem születik. -suttogom neki, majd a kezemet a homlokára csúsztatom, mint aki ártatlanul megnézi, hogy van-e láza a másiknak. Ám, egy másodperc lefolyásával a másik kezem is az arcára vándorol, és egy nagy csavarással kitöröm a nyakát. Alig érezhetett valamit, maximum egy kis szúrást, miközben ülő helyzetéből eldőlt, rá a lábamra. -Igazán sajnálom.. -sóhajtok halkan felnevetve. -Nem volt túl jó kedvem, ha ez mentségnek számít. -nyöszörgöm vigyorogva, miközben feltápászkodok. Leporolom a ruhámat, majd otthagyom a helyszínt..
Olyan furcsának tartottam ezt a helyzetet, de segítettem neki mert hát miért ne tettem volna? Nem arról voltam híres, hogy csak úgy elmenjek egy segítségre szoruló ember mellett. Talán régen ilyen voltam, de mostanában nem csináltam ilyet. Főleg mióta van egy lányom, azóta mondhatni kissé megváltoztam. Nem figyeltem tovább a kezét ami talán hiba volt. A táskámban turkáltam a telefonom után, de már láttam ahogy megváltozik a testtartása. Mintha eddig csak játszotta volna a szerepét, és ez így is volt. Nem tudtam semmit mondani szavaira, mert elkapta a nyakamat, és a falhoz szorított, a táskám pedig rögtön a földre hullott. Vámpír volt! Egy rohadt vámpír... szemei alatt kirajzolódtak az erek mint minden vámpírnak. Ez mondhatni az ismertető jelük. Csak beszélt és beszélt, de nem is nagyon hagyott szóhoz jutni. Halkan felnyögtem viszont ahogy belém vájta éles fogait, halkan felnyögtem a fájdalomtól. - Te rohadék.. - Mondtam halkan, visszatartva a lélegzetemet, és összeszorítottam szemeimet. - Most csapoltad le a véremet, hülye kérdés! - Mondtam halkan, szinte erőtlenül, és kezei visszaszorultak nyakamra, én pedig kissé gyengén, de a kezére csúszott a kezem, mintha azzal próbálkoznék, hogy letudjam fejteni onnan kezeit. - Mit érdekel az téged? - Kérdeztem halkan. - Elizabeth vagyok, és mivel annyira kíváncsi vagy igen van! Van egy lányom! - Köptem szinte a szavakat, és akkor eszembe jutott Faith. Ez a ribanc meg fog ölni... és mi lesz vele? Viv-nek kell vigyáznia rá ha bármi történni fog. - Olyan szörnyekkel nem szeretek csevegni mint te! - Nyeltem egy nagyot.
-Köszönöm. -leheltem, megkönnyebbülést színlelve, a hangom olykor még meg-megremegett. Végül is, igaza van.. Improvizálnom kell. -Egy...egy őrült volt! -pontosan, mint én. Teszem hozzá magamban. -A fogával felsértette a kezemet. -kezd elegem lenni a magyarázkodásból, a kezem pedig másodperceken belül teljesen meggyógyul. A táskájában kezd turkálni, de nem találja a telefonját. A seb teljesen eltűnik a kezemről, én pedig nem játszom tovább. Félrebiccentem a fejemet. -Nem találod? -vigyorodom el. -Elég nagy baj.. -meglengetem magam előtt a mutatóujjam, cuppogva egyet, majd a nyakánál fogva a falhoz tolom. -Tudod, rendes kislánynak tűntél, azonnal segítettél volna, mily kedves.. -sóhajtok fel ismét, lebiggyesztve az ajkaimat. Érzem, ahogyan előfurakodnak a szemfogaim, és a szemeim alatt is kirajzolódnak az erek. -Ismersz esetleg valakit, aki megmentené az életed? Az utolsó szó jogán? -teszem fel felvont szemöldökkel a kérdéseket, ám mielőtt megszólalhatna rávágom. -Nincs? Nem?.. -megforgatom a szemem. -Mindjárt gondoltam. -felnevetek, és beleharapok a nyakába. Érzek egy kis enyhe verbéna ízt a vérében, de nem vészes, sőt mi több! Mint az ételekben a csípős paprika. Szar hasonlat, ez van. Nem ittam sokat, időben elválok a nyakától, bár ez nem azt jelenti, hogy elég volt. Őt ma megölöm, és ezt elhatároztam. Persze, ha tud valami használhatót mondani, akkor igen szerencsés, bár úgy érzem, hogy hiábavaló még próbálkoznia is. Lenyalom a szám széléről a vérét. -Van valami baj? Rosszul vagy? -nézek rá a sápadó arcára gonoszan. -Esetleg, ha nem kötöttél volna bele a sebembe, vagy éppen megtaláltad volna a telefonod.. -megforgatom a szemem. -Akkor talán esélyesebb lennél, de így... -hangomból csak úgy ömlik az irónia és a gonoszság. -Van neved? -ostoba kérdés. Oldalra billentem a fejed. -Van családod? -ismét felteszek egy kérdést, bár ez nem éppen a szokásaim közé tartozik, inkább Emma szokta ezt csinálni, mégis érdekel. Annyira nem is, csak egy picit, hogy tudjam, kit ölök meg. -Szeretsz csevegni? Vagy gyors halált akarsz? Tudod.. nem a szokásom, de te igen jó beszélgetőpartnernek tűnsz. -rákacsintok, még mindig vigyorogva, de a nyakát nem eresztem.
Tovább sétáltam, de aztán hirtelen megállított egy lány teljesen kétségbeesett arccal. Megkérdezte, hogy tudnék-e segíteni. Rögtön felé fordultam, és egy nagyot nyeltem, ahogy láttam, hogy kezéből csörgedezik a vér. - De persze, segítek... - Bólintottam összevonva a szemöldökömet a sebét nézve. De ahogy bejelentette, hogy egy vámpír volt, kissé furcsává kezdett válni a helyzet. Mármint egyáltalán nem hasonlított egy vámpír harapásához, inkább olyan volt mint egy vágás, a vámpírok meg gondolom nem vagdosnak össze vissza egy embert. Inkább harapnak.. nekem már volt egy pár, és pontosan tudom hogy néz ki. - Egy vámpír? Ahhoz kissé furcsa seb... - Sóhajtottam fel hangosan. Könyörögve nézett a szemembe, ahogy megemlítette, hogy elvesztette a telefonját. Rögtön elkezdtem keresgélni a táskámba. - Odaadom az enyémet, hogy felhívj valakit! - Kutattam tovább a táskámban, míg meg nem találtam a telefonom.
Az arcom és a vállam közé fogom a telefonom, miközben az kicseng. A táskámban kotorászom azért az egy papírért, ami kellene. Felsóhajtok. -Vedd már fel.. -hadarom mérgesen a telefonba, mintha a vonal túlsó végén Emma meghallaná amit mondok. A papír sincs meg, ő sem veszi fel, nem tudom, hogy mi van vele.. Idegesen nyomom ki a hívást, majd visszahajítom a táskámba a telefont, miközben a Főtér egyik sötétebb részéhez érek, egy kis vacsora után kutatva.. Viszonylag sokan mászkáltak erre, biztosan elcsípek valakit... Régen csináltam ilyet, az utóbbi időben pedig kevésbé hatásos, mivel a legtöbb embert tud a létezésünkről, most mégis ehhez volt kedvem. Megfogtam egy viszonylag éles követ és az alkarom teljes részét felvágtam vele, majd sietősen körbenéztem, hogy kitől kérhetnék segítséget. Egy szőke nő akadt a látóterembe. Rémült arccal odavánszorgok hozzá, kissé lassú, emberi tempóban. Megköszörülöm a torkom, és remegő ajkakkal szólok hozzá. -Tudnál nekem segíteni? -megszorítom a másik kezemmel a seb kezdetét, az ujjaimat elfedi az előre törekvő vérem. -Egy..egy vámpír volt! -dadogom, és kíváncsian várom, hogy mit lép. Esetleg teljesen hülyének néz?! A sebem kezd gyógyulni, de a hatás fenntartása érdekében belevájom a körmeimet, hogy még vérezzen. -Eltűnt a telefonom.. -szólok elfúló hangon, majd könyörögve ránézek. Nincs túl sok értelme ennek az egésznek, mégis élvezem. Kár, hogy Emma nincs itt velem, ő még a kis "ártatlan" pofijával jobban alakít, mint én.
Nem gondoltam volna, hogy kikötök megint Mystic Falls-ba. Vagyis nem mostanában... úgy gondoltam, még jó sok időt eltöltök Chicago-ba, most mégis itt vagyok. Faith-et, a hotel-ben hagyta a bébisziterrel, megkértem, hogy majd vigye át Viv-nek ha lejár az ideje, mert nem tudom mikor érek vissza. El kellett intéznem egy-két apróságot, amihez mondjuk nem lett volna jó, hogy hogyha hoztam volna magammal egy babát. Lehet csak zavart volna.. mondjuk Faith engem sosem zavar, de aztán más nem biztos, hogy így van ezzel. A főtér egyik eldugottabb részén sétáltam, megpróbáltam a legrövidebb utat megtalálni, hogy gyorsan hazaérjek.
Nem szerettem volna, ha bármi rosszul sül el így hátrébb léptem egy lépést és még a kezem is feltartottam, hogy láthassa, nem készülök semmi turpisságra. - Figyelj, én megértem, hogy fura ez az egész, de nem csak ez a város ilyen, hanem az egész világ. Különlegesek vagyunk, ami eléggé bizarr és rémisztő lehet a számodra, de hidd el nem mindenki áll a sötét oldalon. – mondtam barátságosan mosolyogva és lágyan hangsúlyozva az egész magyarázatomat. Annyira megsajnáltam szegény lányt. Kristálytisztán ki lehetett hallani a hangjából a rettegést. Valójában nem tudom milyen érzés lehet, amikor ennyire sokszor volt már veszélyben az élet, de el tudom képzelni hogy mit érezhet már csak abból kiindulva, hogy miként reagált arra, hogy boszorkány vagyok. - Elhiszem, hogy bizalmatlan vagy velem April, de biztosíthatlak róla, hogy nem foglak bántani. – nyugtatgattam, miközben lassan leeresztettem a kezeimet.
Elegem volt az egészből nem akartam semmit csak elfutni. -Menj innen-Suggotam, miközben leültem és a hasamat fájoltam. -Ebben a városban nincs senki aki ember lenne??-Kérdeztem hisztérikusan, Ha boszorkány akkor bármit megtud tenni velem, bár még soha nem hallottam erről főképpen nem találkoztam még egy ilyen lénnyel sem. Nem értettem továbbá azt se mi volt a bajom. -Engem elegen támadtak meg nem kell több...-mondtam félve. Nem tudom egyszerűen rettegtem a gondolattól, hogy valaki megint bánthat engme.
- Lényegtelen, drágám, lényegtelen. Van jobb dolgom is, minthogy ilyenen törjem a fejemet, hidd el. - mondtam neki mosolyogva majd arrébb húzódtam a padon, hogy ő is leülhessen mellém, majd várakozásteljesen néztem rá. - ülj le te is. Beszélgessünk. Bár nem mondom, szerény személyed eléggé kellemes társaság... a férfiak nemcsak beszélgetni szeretnek az ilyennel. - mértem végig újra. - Vagy netán tévednék?
Kezdőlap
