Széles mosoly jelent meg az arcomon, mikor közli, hogy szebb. Hát jó neki, nekem annyira nem. Még vár a főzés, meg a dobozok kipakolása.. Ó istenem, mennyi dolog vár rám. Beletúrtam a hajamba és mikor megcsókolta a kezem teljesen belepirultam. Micsoda Úriember, nem lehet ekkora mázlim, hogy elsőre egy ilyen fickóval fújjon össze a szél. Mindig a tapló parasztokat fogom ki. Kivéve…Ő. - Micsoda egzotikus név. – Nem mostanában hall ilyen neveket az ember. Mostanában a sorozat sztárokról elnevezett egyedeket lehet találni. Még a végén kiderül, hogy nem is tippeltem annyira messzire. Aztán inkább visszatértem a szemeihez, azta. Lehet valakinek ilyen szép szeme? Volt valami, ami miatt nem tudtam levenni róla a szememet. - A tej kiszakadt, így azt el kell, dobjam, de minden. – lestem be a kocsiba. Hát ez van, ha az ember gyermeke új városba kerül. Bár, sosem voltam az a talpra esett hölgyemény. Más imádott tesire járni, én pedig mindig az orvosiba ücsörögtem, vagy a bokámmal, vagy a csuklómmal. - Köszönöm, hogy a narancsokat összeszedted, leköteleztél. – mosolyodtam el, enyhe pírral az arcomon, azt hiszem ez levakarhatatlan lesz, míg a közelemben lesz.
- Nos, nekem már elég szép - villantottam meg feléje egy mosolyt. A kisasszonyka felállt, és én magam is felegyenesedve, megfogtam a felém nyújtott baráti jobbot, de fordítva rajta kézcsókot leheltem a szép hölgyemény kézfejére. Gondoltam, kezdjünk az úriemberi-formával. - Igazán nincs mit köszönni - ráztam meg a fejem, tartva a mosolyom. - Az én nevem Jan. Jan Omael Raym, szolgálatára, hölgyem. Mindene megvan? - érdeklődtem, a szétgurult holmijaira utalva, amiket eddig szedegetett, s amik most szanaszét a kocsi egyik ülésén hevertek. Ahogy láttam, a válla felett elnézve, nagy bevásárlás lehetett. Tipikus emberi forma, vásárlás. Bár jómagam ritkán végzek efféle apróságokat, révén, hogy nem szeretek ilyen köznapi, női feladatokkal szöszölni. Erre valók a szolgálatkész hölgyek. De ez aranyos. Kedvelem az emberek köznapi viselkedését, némelyek kimondottan mulattatóak, ahogy oly sok mindent olyan túlbonyolítottan képesek végezni. Hiába, az emberek... nem tudják hogyan kell kihasználni azt a kevés időt sem, mely nekik jut a bolygón, időben és térben. Pazarló népség. Ámbár szerencsére a biztonságukban nem ilyen bonyolultak, lám, ez a kisasszonyka sem feltételezte egy percig sem, hogy a baltás gyilkos lépett mögéje, amikor jöttem, csak egy kedves, segítőkész járókelőnek gondolhat, semmi többnek.
Fáradt voltam a sok pakolászás miatt, de mikor elgurultak a gyümölcsök azt hittem felrobbanok. Miért nem lehetek egyszer szerencsés és semmi probléma nélkül mehetne, mondjuk egy bevásárlás. Már majdnem mindent összeszedtem, a tej doboza kiszakadt, így azt dobhatom is el. De nekem nincs kedvem visszamenni a boltba, majd holnap. Mikor a zacskóba lévő szerencsésen megmaradó kiflikhez nyúltam egy férfihang zökkentett ki és csak a narancsokat pillantottam meg. - Sokkal szebbet. – nevetem el magam és elvettem tőle a narancsokat és bedobáltam a kocsim ülésemre, majd felállva nyújtottam a kezem. - Köszönöm szépen, Alex vagyok. – ha már segített, még ha csak a narancsaimat szedte össze, de legalább azokat nem kell, megkeressem. A bosszúságom elszállt a fickó mosolyát látva. Olyan, egzotikusnak tűnt, már, mint, ez a tipikus Enrique Iglesias. Bár nagyon elkapna a nevetés, ha így mutatkozna be. Ő az első ember, akivel megismerkedtem, hála szerencsétlenségemnek. Furcsa is lett volna, ha nem egy balesetem miatt kellene megismerkednem.
Egy idő után letelepedtem a tér közepén álló szökőkút peremére, és onnét nézegettem az ifjú hölgyeményeket. Egy kis idő múltán, szemezgetni kezdtem egy szép szál kislánnyal, aki olyan 16 év körüli lehetett, hosszú combú, szép, szőke hajú, olyan tipikusan finom falatnak, és könnyű zsákmánynak tűnő leányka volt. Már éppen azon gondolkoztam, hogy megvillantok feléje pár szép kis mosolyt, és a vacsora önmagát tálalja is fel nekem, amikor zajt hallottam egy másik irányból, és odafordítva a fejem, megláttam egy másik szép ifjú hölgyeményt. Egy bajba jutott hölgyet! És ez bizony tetszett, úgyhogy fel is keltem, és észrevétlenül suhantam oda az illető mögé, aki éppen a szatyrából elguruló élelmiszereket szedegette össze. Én is lehajoltam, és kezembe vettem pár narancsot, amik formájuknak hála a legmesszebb kötöttek ki a gazdájuktól. - Narancsos szép jó napot a kisasszonynak - léptem oda a leányzó mögé, majd odébb lépve leguggoltam mellé, s átnyújtottam neki a kezemben tartott gyümölcsöket.
Akkor lássuk miből élünk. Úgy döntöttem, ha már szépen berendezkedtem, mindent a helyére tettem és most már én is tűrhetően festek, így neki látok megismerni újdonsült kis városomat. Amint tehetem a főtérre mentem, hiszen nagyjából minden normális ember ott kezdi. Ott vannak a butikok, boltok és persze, minden, amiért érdemes lehet bejárni. Amint oda értem meglepetésemre, nem egy Rodeo drive fogadott. Alig volt pár bolt és valami szórakozó hely. Elhúztam a számat és mivel a hűtőm üres, így fel kell töltenem. Láttam pár embert, de még nem érzem úgy, hogy nekem most ehhez lenne kedvem. Már, mint előbb legyek teljesen kész és a dobozoktól szabaduljak meg és a hűtőm legyen tele. De sajnos az éhség nagy úr és közbe szólt. Így hát, bementem az első élelmiszer boltba és nekiláttam a vásárlásnak. Vettem gyümölcsöt, kenyeret, salátát, tésztát. Mindent, ami kell a vacsorámhoz. Oda sétáltam a parkolóba lévő autómhoz és már csak a kocsi kulcsokat kellet elő matatnom, mikor kiszakadt a zacsi alja és a narancsok elgurultak a többi pedig szétszóródott a kocsi mellet. - Francba! – morrantam fel és kinyitva a kocsi ajtaját leguggolva kezdtem bedobálni a dolgaimat.
Kedvelnivaló tulajdonság a kisvárosokban: Az emberek nem félnek. Élvezettel nézegettem a városban sétálva, hogy az ifjú, szép leányzók egyedül sétafikálnak a sötét sikátorokban, a szűk kis utcákban, az épületek mögött, ahol nem látja őket a nagyközönség... A zabálnivaló ifjúság...! Kedvelem ezeket a félelem nélkül élő angyalokat, akik naivak, felelőtlenek, és nagyon finomak! Lazán, teljes nyugalommal sétáltam a város főterén, békés szemlélődőként, aki a várost (városiakat) csodálja, keresve egy alkalmas zsákmánynak tűnő egyént.
Feleslegesnek találtam a köröket róni azzal, hogy normálisan viszonyuljak hozzá, hogy kedves hízelgő beszélgetésbe kezdjek. Semmi értelme nem lett volna, hisz ha erre akartam volna az energiám pazarolni, akkor inkább megkerestem volna. De így, most a jelen pillanatban azon kevés ember közül, akiket meg akartam találni, kifejezetten jól jött, hogy megtaláltam. A földre terülve vészjóslóan néztem rá, szemeim sötéten csillogtam, és éreztem, ahogy erőm testemen úrrá lesz, kavarogva testemben előtör, mit sem törődve azzal, ahogy máskor kordában tartom. -Meglep, hogy látlak, de örülök is. Talán elégtételt veszek azért, amiért otthagytál.-jelentem ki, és ahogy feltápászkodna, úgy szegezem még inkább a földhöz, majd a falhoz csapom, s összeszűkülő szemekkel hallgatom, ahogy bordái szépen lassan törnek el a nyomás alatt, nyomva tüdejét. -Zavar, hogy idősebb vagyok, és erősebb? Még gondolatban sem léteztél, amikor én már igen. Kicsinyes gondolat volt azt hinned, hogy meghaltam. De kicsinyes az is, hogy azt hiszed, nem torolom meg.-vizsgálom meg közelebbről, és fejében elérem, hogy kínzó, szúró érzést érezzen. azt akarom, hogy tudja mennyire megkínoztak azon az este. -Érzem, ahogy a csontjaid apró kis részekre törnek. Szinte hallom, ahogy a tüdőd átszakítják szépen lassan. De tudod mit? Nem teszem kellemesebbé számodra az elkövetkező perceket.-mondom, szinte már sziszegve a szavakat angyali mosolyom alatt, s ahogy a szél fúj, szőke fürtjeim, mint a friss nyári kalász aranyló szálai, hullámoznak vállam körül.
>>Words: 219 >> Notes: : )>>[You must be registered and logged in to see this link.]<<
Egy gúnyos hang, és a következő pillanatban csatt, máris a földön kötöttem ki. Talán a gerincvelőm is megsérült, mindenesetre pillanatok alatt összeforrott, támadóm azonban olyan erővel tartott a földön, hogy képtelen voltam kikelni alóla. Egy percig azt hittem, összetévesztett valakivel, de amikor kimondta a nevemet, ez az illúzió hamar szertefoszlott. Szóval tudja, ki vagyok, ezek szerint ismerjük egymást, de hiába kutattam az emlékeim között, csak nem akart beugrani, kiről van szó... Aztán szép lassan köntörfalazódott. Réges-régi nyári este volt, az emberek még hittek a létezésünkben, én pedig lebuktattam saját magamat, de hogy mentsem, ami menthető, a városban tanyázó másik szőkeséget áldoztam fel... Valerie. Azt hittem, régen meghalt. Nem lett volna kár érte. - Ah, Valerie... milyen régen láttalak. - A mosolyom, amit magamra erőltettem, nem egészen volt őszinte... inkább amolyan kényszeredett, amivel leplezni próbáltam a rémületemet. Ezt a csajt mindig is veszélyesnek tartottam, azért igyekeztem kiiktatni őt, és eddig azt hittem, hatékonynak bizonyult a dolog. Hát, tévedtem, és úgy tűnik, most bosszúra szomjazik. - Ó, és amint látom nem változtál semmit! Ugyanolyan undok képed van, mint akkoriban, nem csoda, hogy rájöttek a kilétedre. Jé, várj, arra én is rásegítettem - gúnyolódtam. Ha már bosszút akar állni, hát gyerünk, most elgyepál, utána én is kitalálhatok valami kicsinyes bosszút, vagy megpróbálhatom ezúttal ténylegesen megölni. Csak nehogy ő tegyen kísérletet erre, mert az esélyeim jelen pillanatban igen csekélyek.
Az utcán sétálva rájöttem, hogy Nash ajánlata számomra is megfontolandó, és kérdéses, hogy megéri e kockáztatni. Ugyanakkor tudtam, hogy ő nem, maximum az éppen ugráltatott emberei lennének képesek nyomomba szegődni. De tudhatja, ha a bőröm akarom védeni, nem állok le puszta kínzásnál, addig nyúzom a másik testét, kihasználva a fizikai fájdalom érzésének eluralkodását, amíg az életéért vagy inkább a haláláért nem knyörög. Befordultam az egyik utcán, ami épp egy főtérre vitt, ahol az esti vagy inkább koraesti fények már bevilágítottak szinte mindent, ugyanakkor furcsa árnykat festettek a falakra és minden olyan érdekes hangulatba burkolózott. Egyszercsak megláttam egy szőkésbarna hajú lányt, vagy inkább nőt, és szemem megcsillant a felismeréstől és a rajtam végigsöprő indulathullámon. Elgondolkodtam, majd közelebb léptem hozzá, mikor egy, a főtérről nyíló sötétebb utcába ért. -Kit látnak szemeim.-mondom alig hallhatóan, gúnyos és jéghideg hangon, s ahogy eljuthatna tudatáig kilétem, a sikátorba taszítom, egy egyszerű kézmozdulattal. A földön nagyot csapódott, mire gonosz mosoly szökött arcomra, és különösebb köntörfalazás nélkül folytattam. -Egy dolgot elfelejtettél, amikor azon az éjszaka otthagytál. Elfelejtetted, hogy nem egy egyszerű vámpír vagyok. Lehet, hogy fiatal voltam, de az emlékeim nem fakulnak az alattomos fajtádról Sarah Lestwick.-ejtem ki nevét merő gúnnyal, és ahogy közelébe állok, szőke fürtjeim a szél hátam mögé csapja, arcom pedig a sejtelmes fényekben vészjóslon gonosznak és ridegnek tűnik.
>>Words: 213 >> Notes: : )>>[You must be registered and logged in to see this link.]<<
Egy kis pihenőre volt szükségem, amihez az egyik legkellemesebb helyet a főteret találtam. Ezúttal a fiam nélkül, akit újfent a múltkori bébiszitterére bíztam. Rendesnek tűnt, és Willnek semmi bántódása nem esett a találkozás után. Sőt, mintha felismerte volna a csajt, aki látszólag ugyan idősebb volt nálam, gyakorlatilag tizedannyi idős sincs, mint én. Jó, kis részben azért féltettem a fiamat, de hajtott a szükség, és vérre volt szükségem. Ugyan már évek óta alig öltem embert, és most sem vágytam rá, az biztos volt, hogy tasakos véren sem fogok sínylódni. Óvjuk az embereket! Hahaha, nincs miért, egyszerűen könnyebb kitörölni az emberek emlékeit, mint eltüntetni a hullát, és így a ritkán előjövő bűntudatomat is könnyebb elnyomni. Furcsa érzésem volt... mintha valami készülne, pedig minden változatlannak bizonyult, az időjárás nyomott, az emberek unottak, csak én lettem hirtelen nyugtalan, mintha valaki figyelne... van néhány rosszakaróm, kár is tagadni, de őket évek óta nem láttam, és talán... Nem, nem hiszem, szerintem csak Will miatt vagyok nyugtalan. Lehet, hogy hiányzom neki, én legalábbis nagyon hiányolom őt, pedig alig fél órája búcsúztam el tőle. Még jó, hogy el tudom nyomni ezeket az érzéseket... általában. A nyugtalanságom most azonban csak fokozódott.
- Gondolod? – kérdem némi cinizmussal hangomban majd újra a hang irányába fordítottam fejemet. Elena lépteit követve tartottam a tempót de nem siettem el. A legtöbb vadásszal ellentétben, nekem nincs kényszerérzetem arra, hogy mindent és mindenkit megmentsek. Sőt… elég ritkán tettem bármit is azért, hogy megmentsek másokat. Persze, ez valószínűleg, abból az elfojtott gyerekkori szorongásomból ered, melynek köszönhetően egy antiszociális, zárkózott, az érzelmeket kizáró ember lettem. Peter szerint legalábbis ez az oka. Szerintem meg mi az istenért pazaroljak időt, azokra, akiknek el kell hullaniuk? Az én világomban az éli túl, aki elég erős hozzá. Én is így maradtam életben. Megtanultam, harcolni. Kitanultam a szabályokat. Aki gyönge, annak előbb vagy útibb úgyis vége. Miért tegyem magam ki plusz veszélynek? Legszívesebben hagytam volna a fenébe ezt is… de nem bírtam elereszteni Elena kétségbeesett pillantását, azt, amilyen lendülettel segítségére sietett egy idegennel. Főleg, miután ez a nő volt az egyetlen, aki barátjaként kezelt, pedig valóban senki nem állt mellém. – Várj, Elena! – suttogtam és azonnal elé lépve. A sikátor felé intettem, ahonnan egy elcsukló sikoly utolsó menekülésképpen hangzott fel. – Te gyorsabb vagy. Kerüld meg a tömböt és lepd meg hátulról. Én elölről megyek. – A tényállás egyszerű és logikus. Ha most rátörünk, legyen az akárki is, a legrosszabb lehetőség mellett dönthet. Ha megjelenek, véletlenül, látszólag ártatlanul, elterelem a figyelmét, mint potenciális áldozatjelölt, még Elena meglepetésszerűen jelenhet meg. Megvárom még Elena eltűnik majd könnyű léptekkel tűnök el a sikátor végében. Amit látok az egyszerre döbbent meg és nyeri el elismerésem. Egy férfi magasodik egy fiatal nő felett. Nem vámpír de még csak nem is vérfarkas. Egy vadász és én jól ismerem az arcát. – Almer. – ejtem ki a nevét de az rezzenéstelen arccal bámul rám. Láthatólag nem érdekli a jelenlétem, mert újra megmártja a tőrt a szinte még gyermekben. – Mit akarsz? Soha nem avatkozol más vadász ügyeibe, nem? – kérdi gúnyosan hiszen ez így is volt. – Ja, ma ittam. – rántom meg a vállam miközben egyik fegyverem is előkerül. Almer arcán vicsor jelenik meg. – Édesem, azt gondolod képes vagy legyőzni? – nevet fel önelégülten és most én nem rezzenek. Nem ő az első aki alábecsül, bár tény, hogy egyike volt a tanítóimnak. – Ereszd el a lányt. Vérfarkas. Nincs szükséged rá. A kínzásra meg neki nincs szüksége. – pillantok fel és elhallgatok mikor meglátom végre Elenat.
[You must be registered and logged in to see this link.] szavak száma: 373 | zene: [You must be registered and logged in to see this link.]| megjegyzés: -
A bátyám itt áll előttem, és azt sem tudom, hogy az érzéseim milyenek iránta. Újból kimondta a keresztnevemet, azt hiszem, jó ismét a hangját hallanom... Távolságtartó lettem, mert az a sok minden, amit átéltem, és amit okoztam másoknak, arra tanított engem, hogy ne közeledjek senkihez sem. Inkább kerüljek ki másokat, bár nem mindig az a megoldás, de nem tudok önmagamnak se megbocsátani emiatt. - Én... én sem hiszem el, hogy... - próbáltam valami értelmeset kinyögni, de mire mondhattam volna valamit, Godric sebesen ott volt előttem, nagyon közel... És átölelt. Az ölelésétől kirázott a hideg, kavarogtak bennem az érzések, de mégsem akartam kiszabadulni. Az arrogáns, rideg énem kezd foszlani, a megdermedt testemet megmozdítottam, és másodpercekkel később már én is átöleltem őt. Mintha erre vártam volna, hogy ez megtörténjen, így ötven év után...
Nem tudtam, hogy még midnig él... csak ez kattogott a fejemben, és nem értettem, mi értelme van annak, hogy ennyire ledöbbent. Bár biztosan nem szándékosan tette, de akkor is... feldúlta az érzéseimet ezzel. - Aimee... - ismételtem el újra a nevét, majd nagyot nyeltem, és közelebb léptem. Tudtam, hogy miként váltunk el... megpróbáltam őt megölni, mint újszülött vámpír... és nem tudta megbocsájtani nekem. Talán azóta sem vélekedik rólam másképpen. De... a fene tudja, hogy miért van ez az egész. Nekem legalábbis nem jut eszembe semmi, ami végett így megbánthattam... ötven éve volt elfelejteni. És még most is ilyen távolságtartó... - Nem hiszem el, hogy újra látlak - jegyeztem meg kiszáradt torokkal, majd felsóhajtottam, és ott termettem előtte, hogy megöleljem. Nem érdekelt a reakció. Éreznem kellett őt.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Nem tudtam tagadni azt, hogy féltem, mert mi lesz, ha nem tudja elásni azt az ellentétet, ami köztünk, vámpírok és vadászok között fennáll? Szeretném, hogy... megmaradjon kettőnk barátsága, de ha ő előtérbe helyezi a hivatását, mint az efféle emberi érzelmeket, hát... azt hiszem, hogy sajnálhatom, amiért nem búcsúztam el a gyerekeimtől. De nem, Moira nem lehet olyan... remélem, hogy nem olyan... máskülönben... nem tudom, mi lehet ebből a találkából. Mikor viszont elhagyták a megerősítő szavak az ajkait, kicsi választott el attól, hogy ne járjak örömtáncot. Mi lett volna, ha...? De istenem, ez olyan felesleges kérdés! A "HA" egy teljesen felesleges dolog, hiszen már nyilván nem következik be az utána rejlő esemény. Így felesleges gondolkodni is rajta, hogy mi lett volna, ha...? - Annyira örülök, hogy ezt mondod... - könnyebbültem meg látványosan, de nem akartam hálátlannak tűnni. Nem akartam azt a látszatot kelteni, hogy csak azért vagyok vele ilyen, mert féltem az életemet... dehogy is. Nekem ennél többet jelent a barátság, én kimondanám, ha problémám lenne, vagy mi a szösz... Nem ártott meg a friss levegő. Épphogy már szükségét éreztem neki, és nem is bántam, hogy a levegő beáramlik a tüdőmbe. Jó is volt olyan helyen lenni, ahol biztosan nem döf hátba egy karóval.. vagy inkább a mellkasomat kíméli. - És mondd csak, Moira... - kezdtem bele a sokadik kérdésbe, mióta sétálunk, de a kérdés bennem maradt, ahogyan meghallottam egy jeges sikolyt, és mellé valami egészen mást is... Moira felé fordultam, észrevettem, hogy ő is fülel, de én már hallottam a zakatoló szívverést is, amitől a hideg is kirázott... - Azt hiszem, valaki nagy bajban van - telt meg a hangom rémülettel, és már csak azért is megindultam a hang irányába, mert ez volt belém programozva. Talán Damon ezt pocsék mártírkodásnak nevezné, de... - Meg kell néznem... néznünk... - folytattam a sietős lépteimet, nem is készülve fel arra, mi minden tárulhat a szemem elé. Nem is figyeltem, Moira követ-e...
Fogalmam sincs, mit keresek én itt, csak egy újabb város kellett, ahol élhetek. Ez volt a megfelelő hely. Talán ez, de nem tudom biztosra mondani, míg meg nem ismerem. Azt hittem, itt nem futok bele senki olyan személybe, akit ismerhettem valaha is... De úgy tűnik, ez csak egy képzelgés részemről. Itt ebben a városkában kell összefutnom az egyetlen élő rokonommal, a testvéremmel. Rökönyödve álltam Godric előtt, csak percekkel később hoztam magamat vissza olyan szintre, hogy szóljak valamit. - Nem látsz szellemeket, és nem is hallucinálsz - böktem ki kicsit arrogánsan. Én sem voltam jobb helyzetben, mint ő. Én is le voltam döbbenve, de sikerült visszarántanom magamat a döbbent arcképemből valami komolyabbá. - Én vagyok az, Godric - erősítettem meg azt, ami való, s igaz. - És, igen... még élek - jelentettem ki kicsit rekedt hangon, és eltávolodtam tőle kicsit, mert valahogy zavaros volt az egész, és ezt láttam jobbnak, ha van közöttünk néhány lépés távolság. Vártam a további reakcióját, mert én már így is eleget beszéltem.
Zsebre vágott kézzel bandukoltam. Nem tudom, hogy miért... egyes okosok azt mondják, ez a zárkózottság jele, de momentán semmilyen okoskodás nem tud megérinteni. Hogy miért nem? Engem mások okossága egyszerűen hidegen hagy... a saját magam léte, élete a fontos, nem pedig az, hogy mások mit okoskodnak, hogyan elemeznek ki embereket. Amúgy is, kinek tudnék én megnyílni? Ariel eltűnt... Aimee szóba sem áll velem... a szüleink halottak, és ez egyszerűen hihetetlen... nem tudom elhinni, hogy nincs senkim... nem mintha nem lett volna időm hozzászokni ehhez. Úgy álltam meg hirtelen, mintha villám csapott volna belém. Nem voltam biztos abban, hogy jól látok... mert aki velem szemben állt, túlzottan hasonlított valakihez, akit már vagy ötven éve nem láttam. Ő viszont nem lehet itt... mindig elkerül engem... annyira elkerül, hogy már nyilvánvaló... és... ő boszorkány volt. Hogyan élhet még mindig? - Aimee? - fagyott belém még a levegő is döbbenten.
Szeretem az újdonságokat, és ezzel együtt a felfedezéseket is. Mindig ezzel kezdem, aztán pedig olyat teszek, amit nem kéne, és egy picit sem jó dolog. Mystic Falls-ba se véletlenül kerültem, én ezt gondolom. Sehol sem időzöm sokat, csak annyit, amennyit kell. Hogy miért? Félek attól, hogy valakihez kötődni kezdenék, vagy valaki elkezdene ragaszkodni hozzám... Vagy megkedvelnék, és megszeretnék valakit, nem tudom, hogyan viselném el ezt. Nem vagyok jó ember, nem érdemelnék meg ilyet. Lehet, ez már mániákus és beteges dolog részemről... Az időm nagy részét a hotelszobában töltöttem, mióta ideérkeztem, így nem volt kérdés, hogy felpattanjak, és megismerjem eme kisvárost, ahol hemzsegnek a természetfelettiek, jómagammal egyetemben. Próbálkoztam elrejtőzködni, nem volt ínyemre az, hogy azonnal mindenki rám szegezze a szemeit, amikkel egyesek ölni is tudnának... Céltalanul bolyongtam a városban, legfőképp, hogy kicsit jobban megismerjem a helyet, de aztán belebotlottam valakibe a főtér egyik rejtett zugában. Az a személy, akit láttam... A bátyám. Vajon ez véletlen, vagy ez a sors keze, hogy ismét találkozunk ötven év után...?
Figyelemmel nézem ahogy elmegy. Szavai egyáltalán nem hatottak meg, sőt most már egyre biztosabb vagyok a tervemben. Ember akarok lenni, újra! Érzem, ahogy az ajkaim kis csíkokba megfeszülnek, így figyelem, ahogy a lány távozik. Szép lassan alakja eltűnik a csodás napfényes délutánba. Nem vagyok levert, sem csalódott. Azt hiszem, csak erre számíthattam ettől a boszorkánytól. Ő túl lelkiismeretes és barátságos. Nekem nem ilyen szövetséges kell. Nekem egy erős szellemű, nagyon tekintélyes boszorkányra van szükségem. Olyanra aki nem riad meg a Petrova név hallatán. Ez a lány viszont azt tette, megijedt és lelépett. Sebaj... A későbbiekben még egy ideig a főtéren nézelődtem, néztem, hogy rohannak haza az emberek a munkájuk végezte után. Észre sem vettem, hogy már este van és az csodálatosan szép kék ég - amit úgy szeretek nézni -, kezd besötétedni. Ideje haza menni. De vajon hol van az én otthonom?!
Muszáj volt felnevetnem. Annyira komolynak hangzott minden mi elhangzott köztünk, hogy attól féltem, lassan darabokra szakad a valóság és mi elveszünk benne. – Gondolod, volt rá lehetőségem? – kérdeztem fáradtan sóhajtva a már unalomig ismételt kérdés miatt de tudtam, hogy nem Elena tehet róla, hát nem is hibáztattam. Mióta vadászként éltem az életem, küldetésorientáltan válogattam meg azt, akinek el kellett vesznie és azt, akit közel tartottam magamhoz. – De ne aggódj Elena, már megváltoztak a dolgok. – folytattam egyszerűen és enyhítve a feszültségen mi valóságos szakadékot teremtett kettőnk között, vágtam egy egészen más témába bele. – Szeretném, ha a barátságunk megmaradna Elena. Te vagy az egyetlen, aki ítélkezés nélkül állt mellettem. Nem érdekel mi vagy. – mosolyodtam el és rá kellett döbbenjek, hogy igazat mondtam. Az érdekelt, ugyan az maradt-e aki volt vagy sem és persze, tettei is. Ezt azonban majd Marcus fogja megmondani mert én nem vagyok hajlandó kutakodni Elena után. – Gyere, menjünk innen. Szerintem mindkettőnkre ráfér a friss levegő. – emelkedtem meg és pár dollárt dobva az asztalra hagytam magam mögött a Grillt, remélhetőleg Elenaval az oldalamon. Egyenesen a főtér fele vettem az irányt. Most, hogy az őszi hidegben sétáltunk, az elmém gyorsabban és könnyedebben tisztult ki. Amíg a Grillben voltunk, odakint besötétedett. Olykor-olykor hátrapillantottam, hogy lássam, minden rendben van-e és miközben csacsogtunk, az is volt. Aztán egy halk sikoly, egy rémülten dobogó szív hívta fel magára a figyelmet. Persze, én nem hallottam a szív heves zakatolását. Én a sikolyra lettem figyelmes, melyet a legtöbb ember csak azért nem vett észre mert túlságosan is el voltak foglalva a saját gondjaikkal. Afelől viszont kétségem sem volt, hogy Elena épp úgy meghallotta, mint én.
[You must be registered and logged in to see this link.] szavak száma: 267 | zene: - | megjegyzés: Pocsék lett, bocsi.
Figyeltem őt és nem értettem, hogy min gondolkozik ennyire, de komolyan. Ahogy egyre több időt töltöttem vele egyre jobban kezdtem látni a hasonlóságot ő és Katherine között, talán tényleg tévedtem és nem is annyira ártatlan a kicsike, de egyáltalán nem tetszett az ahogyan beszélt velem vagy a tettei. Hallgattam őt, majd összefontam a kezemet, amikor meghallottam a nevet. Először is nem értem mit akar tőlem, ha semmi se az én dolgom. Talán illetlenség volt, talán nem, de felnevettem azon amit mondott. Ha nem az én dolgom, akkor semmi keresni valóm itt. Minek maradjak, ha úgy se mond el semmit se és ő is csak bántani akar másokat, lehet nem kívül állókat, de a saját családját biztosan, vagyis nem jobb, mint Katherine, így már annyira sajnálni se tudtam őt. Még mindig nem mondtam semmit se, csak hallgattam őt, hátha tud olyat mondani ami miatt maradnék, de biztos voltam abban, hogy nem fog tudni, hiszen eleve nem akartam a Petrova család dolgaiba beleavatkozni. Akkor lehet ehhez kellene magadat tartani és az jó, ha tartasz tőlünk. - mondtam neki egy apró mosoly kíséretében, mert ez csak számomra jót jelent, ha ő így gondolja ezt a dolgot. Nem értem mit akar tőlem, mert biztosan nem fogok maradni. Semmi olyat se tud nekem mondani, ami maradásra bírna. Megrázom a fejemet, majd elfordulok és már menni készülök. Mennék is, ha pár lépés után újból nem előttem teremne. Megfordult a fejembe, hogy átsétálok rajta, hiszen tekinthetnék rá úgy, mint a többi ember. Egyszerűen csak levegőnek nézem, majd a következő szavaira rezzenéstelen arccal nézek, majd kicsit közelebb hajolok hozzá. - Semmi közöd hozzá, utána meg már mondtam, hogy nem érdekelnek a Petrova dolgok és harmadszor meg tényleg jobb lenne, ha elállnál az utamból, mert a végén örökre szellem maradsz és nem lesz olyan boszi, aki visszahozzon téged. - mondom neki kicsit dühösen, majd kikerülve őt elsétálok mellette. Soha senkinek nem sikerült kihoznia még ennyire a sodromból, de ennek a lánynak még ez is sikerült.
Könyörtelen, ámbár nagyon is igazságos szavai nem tántorítottak el a célom elérésétől. Nekem egy boszorkányra van szükségem, aki erős és nem olyan érdekeket képvisel, mint a családom nagy része. De, hogy a csudába értessem meg vele, hogy én nem olyan vagyok, mint a többi Petrova?! Egy időre hosszú és néma csönd állt fel. Választ ugyan kaptam a kérdéseimre - sőt nekem is címeztek pár kérdést - , de nekem még egy ideig nem volt kedvem megszólalni. Csak agyaltam, és agyaltam, mintha egy ötletre, vagy válaszra lenne szükségem... majd sietősen az ajkamba haraptam. Erre nekem nincs időm, akár hogy is nézem! - Figyelj, Layla..- fújtam ki mind az két szavacskát nagyon, de nagyon lassan, úgy mintha minden egyes kis mondat amit hozzá intézek mázsás súlyokkal lenne fedve. Azt hittem ezt már érthetően elmagyaráztam... talán ő is megértette, csak éppen nem hisz nekem. Ez mondjuk nem is csodálom, hisz ki hinne nekem? - Az ne a te gondod legyen, hogy mit akarok a családommal...- feleltem komolyra fordítva a szót. Nem értem, ha nem akar segíteni, akkor minek kérdezősködik ennyit. Talán mégsem ezt a lányt kéne belevonnom a dolgaimba... túl bizalmatlan és kíváncsi. Ez a két jellemvonás az, ami nagyon nem hiányzik nekem egy cinkostárs személyiségébe. Sőt, ha úgy nézzük, még fiatal is. Layla, Layla... olyan ismerős ez a név, de nem tudom honnan. Sőt mintha már ezelőtt is láttam volna valahol. Régebben, de mégsem olyan régen. - Dehogynem!! Én már egy boszorkányt sem fogok lebecsülni az egyszer tuti. Túl nagy hatalmat kaptatok az élettől...- a szememet forgatva hagyta el az utolsó mondta a számat. Jelen pillanatban nem állok úgy, hogy valamelyik "pricc- praccos" vénlányt magamra haragítsam. - Rendben van, Layla. Ahogy akarod..- búgom el, sejtelmesen az utolsó nekiszánt mondatot, majd a testem mellett megpihenő kezeimet felemelem és intek neki egyet, elköszönés képen. Már éppen indulnék el, mikor...! Hát persze... ezért volt olyan ismerős a lány. Hisz én mindenkit szemmel tartok, akivel a testvérem és egyéb családtagom kapcsolatot tartott. A Salvatore fiú... Hogy én mekkora h@lye vagyok!!! - Nem mész sehova aranyom!- képességeimet kihasználva a lány előtt termek. Majd egy mozdulattal megfékezem, nehogy elszökjön előlem. Egy sokatmondó mosoly jelenik meg az arcomon, de nem szólok semmit. Csak várom, hogy a tekintete nyugodtan az enyémbe fúródjon, vagy ne. Nekem már édes mindegy! Pár másodperccel később nyitom csak mondatra, a még mindig mosolygó szájamat. - Tudod 500 év, elég sok idő... és ez idő alatt lett egy hobbim. Imádtam emberek megfigyelni. Azt, hogy hogyan élnek, mit csinálnak, miket élnek meg... Szerettem megfigyelni a családomat, a többi rokonomat, a barátaimat. És még a nőverem barátait is.- kezdtem bele a mesélésbe. Kicsit sem érdekelt, hogy vajon megakarja-e hallgatni a storyt, vagy nem. - 1864-ben képzeld csak el, a testvérem Mystic Falls-ban járt.- amint kiejtettem a város nevét ismét egy mosoly jelent meg az arcomon. Biztos voltam benne, hogy ismeri már ezt a kis "mesét". - Akkor ha jól emlékszem menekült, ezért is volt olyan nagy élvezet számomra az, hogy néha "véletlenül" összetört mellette egy- két tárgy.- a véletlenül szót, az ujjaimnak köszönhetően macska körömmel ábrázoltam. Igen, én voltam az! Unatkoztam, és olyan jó volt látni, hogy Katarina képes így megijedni egy törött váza hangjától. Hogy is mondják... "annak rossz a lelkiismerete, aki titkol valamit." Jó volt ilyen kis gyerek csínyekkel szórakoztatni magamat. Gyors eszmefuttatásom után ismét a lényegre tértem. - De ne térjünk el a témától... Katarina egy panzióban szállt meg, ahol megismerkedett egy testvérpárral.- ismét hagytam egy kis szünetet. Majd most már elálltam az útjából, ezzel választás elé állítottam. Vajon a kíváncsiságára hallgat és itt marad, vagy önfejűségének köszönhetően lelép?! Eddig lehet, hogy nem jött rá, miről is beszélek, de ebből már le kellett, hogy essen neki a "tantusz". Ha van egy kis esze a boszinak - márpedig én úgy ismertem meg, hogy igen is van - , akkor nem megy el és meghallgatja amit mondani akarok neki. Ismét csípőre tettem a kezemet, így tettem fel neki a hosszú mese után járó joli joker kérdésemet. - Miért van egy olyan érzésem, hogy te ismered az egyik fiút?- kérdeztem tőle, megjátszott értetlenséggel.
szószám: 667 | megjegyzés: ide is megérkezett a reag
Azt hiszem egy kicsit túlságosan is sokat elárultam az érzéseimből az előbbi kifakadásommal. Nem akarom, hogy tudják, hogyan érzek. Legfőképpen azért nem kellett volna ez az egész, mert lefogadom, hogy valahol a közelemben van Melody és éppen röhög rajtam, hogy még mindig ugyanolyan hatással vannak rám a dolgok, mint akkor. Igen.. Még mindig megszállottja vagyok a családomnak. De minden normális ember kapaszkodna az emlékükbe és én így is teszek. Soha nem fogom elengedni őket, hiszen nélkülük, már nem lennék ugyanaz. Amióta elvesztettem őket azóta vagyok ilyen és még csak egy pillanatra sem gondolhatom, hogy visszatérhetek ugyanahhoz a személyhez, aki voltam.. Nélkülük nem megy. Vagy velük vagyok az, aki emberként voltam vagy pedig nélkülük vagyok egy jégcsap. Nincs semmiféle átmenet. Legalábbis a számomra nincs. A fájdalom minden egyes nap marja a mellkasomat és elég sokszor végigfut az agyamon, hogy kikapcsolom az érzéseimet, de azaz egyetlen bökkenő, hogy rajtam még ez sem segít. – Nem félek attól, hogy elveszítek bárkit is. Egyszerűen csak nem akarom, hogy bárkit is érdekeljek, mert engem sem érdekel az ég világon senki sem és ez soha a büdös életbe nem fog megváltozni. – Azt akartam, hogy ő is utáljon engem, de valahogy volt azaz érzésem, hogy ő még akkor sem gyűlölne, ha itt helyben kitépném a szívét a helyéről. Sőt, még szellem alakban is elkezdene babusgatni, hogy ez az egész nem az én hibám.. Pedig minden az én hibám. – Nem döntök el semmit senki helyet. Egyszerűen csak eldöntöttem, hogy nem akarok senkit magam körül. Mások döntésére meg teszek. Ha a közelemben akarsz maradni, hát maradj. De nem leszek olyan, amilyennek szeretnél látni. – Azt akarja, hogy térjek vissza a régi életemhez, már szinte betegesen is.. Én pedig nem vagyok rá képes. Mert nem akarok. Minden a fejben dől el vagy, hogy van.. Én pedig eldöntöttem, hogy nem vagyok rá képes és nem is akarok vele bajlódni, szóval inkább hagyom az egészet a francba. – Igazad van.. Beszélgettünk, de most rohadtul nincs kedvem beszélgetni. – Mondtam, majd megfogva a kezét kezdtem el húzni a házam felé.. Most, már nagyon elegem van a beszélgetésből. Mást akarok.. Amit remélem az a szerencsétlen lány nem kíván megzavarni, mert ha megteszi akkor már biztos, hogy letépem a fejét a helyéről. Örülhet, hogy ennyi ideig nem tettem meg.
Nem értem, hogy miért kapok mindig merő gúnyt vagy csak azt, hogy egy fájó pontomra tapintanak rá, amikor én csak segíteni próbálok. Joo jó ember, de egy örült nőszemély megkeserítette az életét, de azzal nem fog semmire se menni, ha teljesen magába zárkózik és elveszti a régi önmagát. Mindig is fontosnak gondoltam azt, hogy hűek maradjuk és azért amik történtek, történnek velünk az évek alatt azt túléljük és csak előnyt, vagy esetleg erőt kovácsoljunk belőle. Szótlanul hallgattam őt, s közben rá-rá pillantottam. Soha se gondoltam volna, hogy ő így érez. Mármint csak úgy áradt a fájdalom a mondani valójából, de pont emiatt aggódtam még jobban érte. Ő rendes vámpír, hiszen annak ellenére, hogy így érez nem kezdi el mészárolni az embereket. Viszont az is lehet, ha adni valakinek esélyt, hogy közel kerüljön hozzá, akkor boldog is lehetne újra.Talán lehetne családja, s élvezné az életet, de így képtelenség. Szóval nem is biztos, hogy azért akarsz egyedül maradni, mert neked ez így jó, hanem mondhatni úgy gondolod, hogy annak a személynek rossz lenne?! Félnél, hogy újra elveszítheted? - kérdeztem tőlekertelés nélkül, mert a mondandója utolsó mondatában volt a lényeg. Fogalmam nem volt, hogy miért próbálok segíteni rajta. Talán ez nálam valami alap beállítottság, hogy minden ártatlan lényen, emberen segíteni akarok. Valószínűleg igaza van a bátyámnak, rosszabb vagyok, mint Teréz anya, de én már soha se fogok megváltozni már. - Miért döntöd el helyettük?! - kérdeztem tőle kíváncsian, mert a senkinek nem add esélyt, akkor ez már hiba, mert nem biztos, hogy ezeknek a személyeknek rossz lenne.- Komolyan csak így el akarsz sétálni? -kérdeztem tőle döbbenten, mert fura volt ezt hallani tőle. Régen soha se sétált el, sőt még eléggé bátor is volt. Akkoriban legalább azt gondoltam róla, hogy végre talán tudja élvezni az életet, de azt hiszem nagyon tévedtem. Figyeltem az embereket, akik szép lassan végül még is folytatni kezdték a korábbi tevékenységüket. Utáltam ha bámulnak az emberek... Ezt eddig is tudtam. - mondtam neki mosolyogva, mert tényleg nem mondott új dolgot. - De régebben azt hiszem jobban kijöttük egymással és nem csak azon a téren. Akkoriban azért beszélgettünk is. - mondtam neki kedvesen, majd figyeltem őt. Ott álltam vele szemben, s talán jobban aggódtam érte, mint eddig bárkiért. Nem ilyen életének kellene lennie, hanem csodálatosnak. De olyan mintha félne az élet érzésétől.
Értem én, hogy Shanna csak segíteni akar. Mindenkin segíteni akar.. Azt hiszem, ha most szembe jönne velünk körülbelül 20 kóbor kiskutya mindegyiket egytől egyig befogadná és gondját viselni, mert ő ilyen. De én nem vagyok egy kiskutya, akit ápolni kelljen. Nem vagyok olyan személy, aki majd nyalogatni kezdi a másik kezét köszönetképpen. Oké.. Egyik ember sem nyalogatná a másik kezét, de ezt csak képletesen gondoltam. Ő ilyen és ez ellen nem tudok mi tenni.. Viszont azzal tényleg lekötelezne, ha végre békén hagyna. Mondjuk erőfölényben van az egyszer biztos, de ez nem azt jelenti, hogy hallgatni fogok rá. Megölni úgy sem fog, ha nemet mondok.. Egy fűszálnak nem bírna ártani.. Sőt.. Talán még könnyeket is ejt, mikor meglátja, hogy valaki füvet nyír. Na, jó lehet, hogy ez egy kicsit túlzás volt, de akkor is. Kicsit túlságosan is segítőkész és kedves, amivel már lassan az idegeimre megy. Minél jobban próbálom távol tartani magamtól annál inkább rám tapad és nem ereszt el.. – Szóval most azért kellene élnem az életemet, mert a túlvilágról kiáltozza a feleségem és a még meg nem született gyerekem, hogy éld tovább az életed, mintha mi sem történt volna? Lehet, hogy elveszthettem volna őket betegség miatt.. De nem így volt! A szemem láttára gyilkolták meg őket és én semmit nem tehettem. Azért azt hiszem ez egy kicsit másabb, mint látni, ahogy ők megöregszenek, míg te ugyanolyan fiatal maradsz.. Mit meg nem adtam volna azért, hogy legalább egyszer a kezembe tarthassam a fiamat, de nem.. Elvették tőlem! Ezek után pedig nem vágyom semmire. Egyedül akarok maradni az idők végezetéig, mert ez így jó nekem. Ha van valaki az oldalamon az csak rosszat jelenthet. – Már nem bírtam tovább ezt az egészet.. Valahogy meg kellett értetnem vele, hogy nem mehet ez így tovább. Én nem vagyok képes csak így hátat fordítani a múltnak, mintha meg sem történt volna. Lehet, hogy neki ez a legésszerűbb dolog, de számomra nem. Ebből nyerjek erőt? Komolyan mondom, hogy nevetséges.. Bármit ki lehet nyerni belőle csak erőt nem. Gyengévé tesz annak az emléke, hogy mennyire gyenge és tehetetlen voltam abban a pillanatban. – Azt hiszem mindkettőnknek jobb, ha itt és most elválnak az útjaink. – Jelentettem ki, miközben felálltam a padról és figyelni kezdtem a tömeget, akik az előbbi úgymond kifakadásom után minket kezdtek bámulni. Legszívesebben egyesével letéptem volna a fejüket, mert ilyen kedvem volt. Egyszerűen felidegesít, hogy segíteni próbál rajtam, amikor nem lehet. Senki nem tud megmenteni önmagamtól. Csak én. Én pedig nem akarok megváltozni. – Szerintem nem kell kifejtenem azt, hogy te meg én ég és föld vagyunk. – Lehet, hogy Ő jótét lélek és mindenkin segíteni próbál, de én közel sem vagyok az. Sőt.. Most már megtanultam, hogy körülöttem nem jár más csak halál. Így jobban belegondolva, hogy Melody végig itt volt velem talán ő tett valamit.. Bár szellemként nem sokat ér biztos volt valaki, aki látta őt és szívességet tett neki azzal, hogy továbbra is borzalmassá tette az életemet. Egyáltalán megéri a kockázatot? Újrakezdeni mindent és megadni a lehetőséget Melody-nak arra, hogy újból elvegye egy ártatlan ember életét? Nem hiszem, hogy megéri a számomra. Inkább maradok a jó, öreg megszokott magánynál.
Nehezen tudtam elhinni, hogy tényleg ez jó és így boldog. De szép lassan kezdtem rá jönni, hogy eléggé hasonló személy, mint a testvérem. Talán lehet ez vonzott a közelébe, mivel a bátyámnak nem tudtam eddig nagyon segíteni, neki talán tudok. Talán jobb mederbe tudom terelni az életét, felnyitni a szemét, hogy amilyen életet él, az nem jó. Tönkre teszi magát, de lassacskán kezdtem belátni, hogy ő is elég makacs és szentül meg van győződve arról, hogy ez így jó ahogy van. Komolyan ez nem jó, maximum a környezetének lenne jó, ha esetleg valaki bántani akarja őt. Csak nem visszatért Melody?! Gondolkoztam el ezen és már nyitottam is a számat, hogy megkérdezzem, de szerencsére kivételesen éppen időben becsuktam. Így csak álltam ott és figyeltem őt. Megráztam a fejemet arra amit mondott. Ezt se gondolhatja komolyan. - Nincs igazad Joo. Ha emberek lennénk, akkor is ott lett volna az esély arra, hogy egy betegség vagy valaki által meghaljanak a szeretteink. Ez nem becsavarodottság kérdése,hogy mosolyog vagy nem. - mondtam neki egy apró sóhaj kíséretében.- Tudod, sokszor érzem magányosnak és egyedül magamat. Sokszor gondolok a családomra akik több száz éve meghaltak, de tudod mi tartja bennem az erőt?! - néztem rá kíváncsian, de a válaszát se vártam meg és folytattam.- Az, hogy tudom, ha rövid ideig is, de boldog életük volt és nem szeretnék azt, hogy minden egyes nap miattuk sírjak. Azt szeretnék, ha élném az életet. Az élet nem könnyű, s erre vagy rájössz vagy saját magadat fogod tönkre tenni. - mondtam neki az utolsó mondatott kicsit halkabban, majd hátra dőltem a padon, hiszen közben újra helyett foglaltam mellette. Figyeltem az embereket ahogyan sürgölődnek, sétálnak nevetnek. Nekik is megvannak a gondjaik, de ettől még élik az életüket és Joo-nak is ezt kellene tennie. - Nem akartam elhinni a szavait. Régóta nem találkoztuk már és képes lenne csak így itt hagyni.. mi a baja ennek?! ... Mindegy is.. Hirtelen felálltam és ott teremtem előtte. - Mi történt a jó modoroddal. Már meg se hívsz inni? - kérdeztem tőle kíváncsian és még egy féloldalas mosoly is megjelent az arcomon. Nem voltam nagy piás, de eszem ágában se volt csak így elengedni őt. Nem akartam újra egyedül érezni magamat, egyszerűen az nem ment volna.- Te is halott lettél akkor? - kérdeztem tőle kíváncsian, mert nagyon is jól emlékszem a találkozásunkra. Akkoriban lett még csak vámpír és még engem is megtámadott. - Tudtommal én se öltelek meg, pedig könnyen megtehettem volna. Én segítettem rajtad, neked is ezt kellene tenned. Talán az a lány annyira nem is zizi, mint ahogyan te gondolod. Nem mindig a felszín a lényeg, hanem sokkal inkább az, ami itt lapul. - mondtam neki komolyan és közben a kezemet a szívére tettem. Magam sem tudtam, hogy miért cselekszem így, de ezt láttam helyesnek. Talán lehet tényleg gond van velem, hogy én mindig mindenkin segíteni akarok, de egyszerűen nem tudom megállni. Álltam őt, s figyeltem őt. Nem tudtam, hogy mit fog lépni, de biztos voltam abban, hogy nem fogom csak így elengedni őt.-
Kezdőlap
