- Köszönöm. - mondtam, mikor kinyitotta nekem a kocsiajtót. - Hát igen. - vigyorogtam. - Még előttem áll az élet. - remélem jó pár év lesz az és remélhetőleg nem ebben a városban. Először megtudom Mistyc Falls összes titkát, és amint egy kis információm lesz az édesanyám hogy- és hollétéről, megyek is innen. Túl veszélyes és ijesztő, már most. Nem bírják az idegeim. Bár jó tudni, hogy itt is vannak kedves emberek.
- Ohh... Történelem. Hallottam, hogy mi történt az előző töri tanárral. - elgondolkozva ráncoltam a homlokom. - Ő az akit szexuális zaklatás miatt rúgtak ki, ugye? - találgattam. Nem voltam benne biztos, de mintha ezek a pletykák keringtek volna. - Azt el is hiszem. Talán ha te tanítottad volna nekem is a történelmet jobban kedveltem volna. - nevetgéltem, mikor felelevenítettem a középiskolás emlékeimet az átszenvedett történelem órákról.

Kinyitottam neki a kocsija ajtaját, közben elbűvölően mosolyogva rá, ami nem volt tőlem nagy szokás, de az a legjobb, ha minden emberrel jóban vagyok. Ők használhatóak vámpírok ellen. Akárcsak a fajtársaim.
- Szállj csak be. - tartottam neki az ajtót, majd felnevettem. - Szép kor. Szinte még nem is éltél - sóhajotttam fel. Nem akartam azt mondani, hogy valószínűleg ha akar még pár évet, menjen el ebből a városból.
- Már tanár vagyok három éve. Történelemtanár. És hidd el, hogy nagyon jó, ahhoz képest, hogy kezdőnek számítok. - kacsintottam rá.

Szégyenlősen lesütöttem a szemem. Nem úgy akartam mondani, hogy az tűnjön belőle, hogy nem engedem, hogy velem jöjjön. Egyszerűen feleslegesnek tartottam, hogy ugráltassam, de legbelül beakartam bizonyítani magamnak, hogy nem vagyok gyáva és méltó vagyok, ahhoz, hogy ebben a városba lakjak.
- Elkísérhetsz ha gondolod autóval is. - mosolyogtam rá. - Csak ide közel a lakásomhoz megyek, de nem akarom itt hagyni az autót.
Elfogadtam a nekem nyújtott kezét és erősen kapaszkodva belé, mert ha teljesen ráléptem a lábamra, akkor nagyon fájt a térdem.
- Kedves tőled, hogy ezt mondod. -mosolyogtam. - Tényleg nem vagyok olyan idős. 21 vagyok. Csak pár éve nőttem ki a gimit. - magyaráztam. - De ha már itt tartunk... - vigyorogtam. - Te meg nem tűnsz olyan idősnek, hogy tanár legyél.

Nem voltam biztos abban, hogy jó, ha egyedül indul el máris bárhová, még ha az említett cél fél percnyire van innen. Nem állt messze az autója, mindenesetre jobbnak láttam még vele tartani.
- Elkísérlek, legalább odáig, ha már... tovább nem engeded. - villantottam felé egy mosolyt, s megkönnyebbültem, ahogyan észrevettem rajta, hogy ő egy ember. - Gyere! - nyújtottam felé kezem, majd kibukott belőlem. - Az imént azt mondtad, nem jársz már iskolába. De nem nézel ki olyan idősnek. - vontam fel a szemöldököm érdeklődve.

Timothy

Kedves volt tőle, hogy felajánlotta a segítségét, de tudtam, hogy fölösleges, hiszen a kocsim itt áll nem messze és eltudom vezetni. Megmozdítottam a lábam és a térdembe belenyilallt a fájdalom, de olyan intenzívnek nem éreztem, hogy ne tudjak haza se jutni egyedül. Ha a hazaútra gondoltam inkább az életemet féltettem egy őrült vámpírnőtől, nem pedig a lábam miatt aggódtam, de ez miatt természetesen nem vitethetem magam, hiszen, ha a városban akarok élni, akkor egyedül is boldogulnom kell.
- Köszönöm a segítséget. - mosolyogtam rá. - De innentől menni fog. Ott áll a kocsim. - mutattam a hátam mögé, nem messze. - Ha odáig eljutok gyerekjáték lesz. - álltam fel nevetgélve.

Persze valamilyen szinten igazat adtam neki abban, hogy ha én nem válaszolok akkor neki miért kéne. De nem tudtam, hogy megkockáztassam e azt, hogy talán még egy ellenséget szerzek. Bár ők nem ismernek, nekem még mindig fontos ez a család. Igaz már eltelt azóta 18 év, de ez egy angyalnak semmiség. Az a két év alatt miközben figyelemmel tartottam őket, sok mindent megtudtam róluk. Viszont azt nem tudom, hogyan reagálna egy angyalra.
Az újabb kérdésére sem tudtam válaszolni anélkül, hogy felfedjem magam. Ezért elgondolkoztam azon, hogy tudtára adjam mi és ki létem.
Tudom, hogy Lucy egy aranyos lány vámpír létére, a Chrissel töltött idő alatt, annak ellenére, hogy embernek hitte. Mindig kedves volt vele és egyszer sem próbált táplálkozni belőle. Szóval ha valaki képest ezt elfogadni, ő igen. Így hát hosszas töprengés után végül arra jutottam, hogy kockáztatok, elmondom a teljes történetet.
-Rendben, ha tudni akarod az igazságot, legyen. mondtam neki komoly tekintettel. Mivel tudtam, hogy úgy sem fog hinni nekem ha csak letámadom azzal, hogy angyal vagyok. Ezért szavak helyett, inkább tettekkel mutattam meg. A homlokára tettem a kezem és vele együtt elteleportáltam a sikátorba, mivel nem szerettem volna szemtanúkat.

[sikátor]

Picit megnyugodtam, mikor azt mondta, hogy nem kémkedett utánunk. De sajnos nem eléggé, hiszen akkor honnan tudott ennyi mindent a múltamról? És persze ezt már nem akarta elárulni.. pedig annyi információt megosztott már, azokhoz képest az már semmi amit kérdeztem.
- Gondoltam, hogy ezzel kapcsolatban már nem leszel annyira bőbeszédű - emeltem égnek a szemeimet, majd jobbnak láttam inkább nem erőltetni a dolgot. Talán jobb is ha nem tudom.. ígyis elég meglepetésben volt részem az utóbbi időben..
- Miért kéne válaszolnom rájuk, ha te sem válaszoltál az enyémekre? - tettem fel az ezer dolláros kérdést, majd egy legyintéssel jeleztem, hogy nem érdekes. - Csak azt nem értem, hogyhogy nem tudod a sztori többi részét? Mert ez nem happy enddel végződött.. - sóhajtottam fel keserűen. - Helyette inkább tragédiával - folytattam merengően egy előttem levő pontot kémlelve. Hogy lehet, hogy az előzményeket tudja, de a végkifejletről már gőze sincs? Nagyon rejtélyes ez a férfi.. újabb titok, bakker, él egyáltalán olyan is ebben a városban, akinek nincsenek titkai? Kötve hiszem. Neki mindenesetre még a hátsó zsebe is titkokkal van tele.. legalábbis észrevételeim szerint. De még ha el is akarnám mondani ami történt, hogyan fogalmazhatnám azt meg? A saját fiam apja elrabolta tőlem a gyerekemet? Annyira nevetségesen hangzik, mégis annyira igaz.. és annyira fáj a tudat, hogy ha picivel éberebb lettem volna, és ha nem borult volna az elmém rózsaszín köd alá a boldogságtól, talán feltünt volna a rablás is... De ez már teljesen mindegy, a lényeg inkább az, hogy amint újra megtalálom Scottot, minden tőlem telhetőt megtegyek annak érdekében, hogy elérhessem, hogy megbocsásson nekem.

Láttam rajta, hogy kezd rájönni a dolgokra és végre összeáll a kép. Az érzelmei kavarogtak benne, egyszerre érzett dühöt, szeretetet, bánatot... Az elgondolkodása után eléggé rám förmedt, hát számítottam erre a reakcióra. Hiszen lehet, hogy túl sokat mondtam.
-Nem, nem kémkedtem. mondtam neki lefelé nézve.. Nem mondhatom el honnan tudom, legyen elég annyi, hogy régen hallottam ezt azt a kapcsolatotokról. mondhatni hazudtam neki, már így is elegen tudják a titkomat és azok nem fogadták valami jól. Nem szeretnék még több ellenséget magamnak. Én viszont szerettem volna tudni, hogy mi az oka, hogy otthagyta a családját.
-Mi történ veletek miután Scott megszületett? kérdezte tőle kíváncsian... és mégis, hogy lehet az, hogy nem ismered a saját fiad? Az ő történetük eléggé megérintett engem, szerettem volna a születése után is figyelni őket. De nem tehettem, a parancsot kellett teljesítenem és az csak a születésig szólt. Így is többet tettem mint amit szabadott volna. Magam elől is titkoltam, de aznap többszörösen megszegtem a parancsot. Hiszen azzal, hogy visszahoztam az életbe Scottot, nem csak, hogy többet foglalkoztam az üggyel mint kellet volna, de a természet rendjével is játszadoztam. Persze ez a tettem nagy lekiismeretfurdalást okozott. Hiszen akkoriban nagy hívő voltam, az Úr volt a mindenség számomra. Szóval ezt követően, még keményebben, érzelmeket kizárva kezdtem el teljesíteni a további parancsait. Csak így tudtam elzárni magamba a tettem utáni bűntudatot. Nem gondoltam semmire és senkire csak arra, hogy pontosan teljesítsem a rám kiszabott követeléseket. Ez a bűntudat érzés az évek során megkopott, mostanra pedig már nem érdekel. Hiszen már nem tartozok semmivel Urunknak.
A nyakában lógó medálját kezdte el nézegetni. Amikor nem arra figyelt háta mögé teleportáltam, hogy én is szemügyre vegyem. Amikor megláttam, hogy a medálba a kis Scott képe van, bebizonyosodott, hogy nem szánt szándékkal hagyta el a fiát. Látszott rajta, hogy megviselte a dolog, de próbált erős maradni.

Elmosolyodtam a szavain, mert értettem benne a bókot. - Hát, kösz. De mondhatni. én meg még fiatal vagyok ahhoz, hogy tanítsak. - nevettem fel, hogy valahogyan elhessegessem ezt a feszültséget, ami fennáll a balesete miatt.
- Mondd, hogy hová, és viszlek. - nyújtottam ki a karomat. - Autóval vagyok, itt parkol nem messze. Nem kellene, hogy így járkálj itt. - guggoltam le elé. Nem ismertem, de bennem ott volt ez a segítőkészség.

Annyira magától értetődően válaszolt, mintha maga is meglepődne azon, hogy Én nem tudok róla. Dehát miről is kéne tudnom? Aztán megemlítette a Scott McCall nevet. A srác neve, akivel nemrég a Grillben találkoztam.. akivel kapcsolatban olyan furcsa érzéseim támadtak, mintha.. aztán beugrott, hogy honnan is volt annyira ismerős nekem a vezetékneve.. nem, az lehetetlen! De ez a rejtélyes férfi tovább folytatta a mondókáját, még inkább megerősítve bennem az előbbi felfedezésem igazságértékét. A döbbenet egyre jobban s jobban kiéleződött az arcomon. Igaz, egy pillanatra ismét elbizonytalanodtam az "apja vérfarkas" résznél, de annál nagyobbat koppant az állam a földön, mikor kimondta a nevemet és Chris nevét..
És ekkor újabb dologra döbbentem rá. Az a férfi, akitől anno a kisfiam - minek tetézzem tovább, Scott- született vérfarkasgénnel rendelkező ember volt. És innen örökölte hát a kicsi Scott is a faját... A fejemet fogtam, miközben igyekeztem megemészteni a hallottakat. Scott, a fiú a Grillből.. tényleg a fiam. Az én aranyos, pici angyalkám, akit születése után nem sokkal megfosztottak tőlem, ezzel elvéve az egyetlen esélyemet, hogy újra boldog, teljes értékű életem lehessen, a fiam most ismét itt van a közelemben. Igaz nem tudja, sőt fogalma sincs róla, hogy én vagyok az anyja, sőt ami sokkal rosszabb, azért jött a városba, hogy bosszút álljon a NEVELŐANYJA haláláért. Azért a nőért, aki nem is az anyja, és mégis ŐT tartotta egész életében az anyjának. Egy könnycsepp akaratlanul is kikívánkozott a szememből, amit úgy próbáltam elrejteni, hogy elfordítottam a fejemet a férfiról, majd igyekeztem eltüntetni a gyengeségem terhelő bizonyítékait. Nincs idő elérzékenyülnöm, annál sokkal fontosabb dolgokat kell most megtennem... először is rájönnöm, kicsoda ez a pasas, és honnan tudja, amit tud.
- És elmondanád mostmár azt is, hogy honnan tudsz te ennyi mindent? - fordultam vissza hozzá, mikor sikerült újra rátalálnom a hangomra. - Kémkedtél utánunk vagy... ennek a nagy tudásnak köze van ahhoz a rejtélyes fajhoz is, amihez tartozol?? - kezdtem el morfondírozni a lehetőségeken, közben akaratlanul is megakadt a kezem a nyakam körül lógó nyakéken, amiben az én egyetlen pici fiacskám képét őrizgettem már évek óta.

Biztos voltam hogy ő az a lány, hiszen angyal révén nem felejtek, egy ilyen dolgot főleg nem. De mégis azt láttam raja, hogy nem tudja miről beszélek. Még olyanokat is kérdezgetett, hogy milyen Scott. Furcsa volt, hiszen a saját fiáról van szó.
-Hát Scott... Scott McCall. mondtam a fiú teljes nevét, fura tekintettel nézve rá, lehet én tévedtem és végül mégsem Scott lett a neve? gondoltam magamban. Viszont abban biztos voltam, hogy a McCall név ismerős lesz neki. Azt mondta, hogy nem szokott farkasokkal cimborálni. Ezek szerint még arról sem tud, hogy Chris igazából vérfarkas génekkel rendelkezett. Amiket mondtam csak még jobban felzaklatták. Látszott rajta a kíváncsiság.
Vajon mi történhetett az évek során ezzel a családdal? tettem fel ezt a kérdést magamban.
-Akire én gondolok Scott, egy Beacon Hills nevű kisvárosban született 18 éve. meséltem el neki azt amit tudok róla. Láttam, hogy ebből még nem jött rá, hogy ki lehet az, így hát folytattam. Apja vérfarkas, anyja pedig vámpír volt. Viszont a fiú végül csak a vérfarkas géneket örökölte. nem akartam felfedni magam. Ezért szándékosan kihagytam azt a részt, hogy a vámpír gént én zártam el benne egy elég erős pecséttel.
-Az apja neve Christian McCall, az anyjáé pedig Lucienne Montgomery volt. fejeztem be ezzel a mondandómat. Ebből már biztos voltam, hogy rájön, a dolgokra. Ennél többet nem tudtam róluk.

Tényleg természetfeletti lény volt, de még mindig nem jöttem rá micsoda. Még sosem találkoztam a fajával, teljesen idegen volt a számomra. Pedig azt hittem már nagyjából minden fajnak legalább egy képviselőjével sikerült összefutnom.
Mintha eszébe jutott volna valami, elgondolkodott, tulajdonképpen nem izgatott tulzottan, hogy mik járhatnak a fejében, csak akkor kezdtem kíváncsi lenni, amint ismét megszólalt. Felismert. Ez az ismeretlen alak felismert engem és valami Scott iránt érdeklődött. Döbbenten meredtem rá, mivel fogalmam sem volt arról, hogy ezzel voltaképpen kire is célzott.
- Azt hiszem a vámpírmemóriám picit megkopott - kopogtattam meg látszólagosan a fejemet. - Pedig azt hittem prímán működik - vontam vállat, majd komolyabb hangnemen folytattam. - Most komolyan, kire is céloztál? Milyen Scottra? - léptem egyet feléje érdeklődöen, hátha többet tud mondani, mert nekem halvány lila ibolyán túli gőzöm sem volt róla, miket hordott itt össze. - Mert az egyetlen Scottal, akit én is ismerek, alig pár hete találkoztam először és ő meg vérfarkas - gondolkodtam hangosan. Őrá célozhatott? De mi közöm van nekem hozzá? Vagy az a 18 évvel ezelőtti látogatásom.. s a fiú születése összefüggne?! Neem, az lehetetlen. Lehetetlen, hogy farkas gyerek szülessen egy ember-vámpír kapcsolatból. - Bocsi, nem szoktam farkasokkal haverkodni.. szóval, ki vele, kire céloztál? - kérdeztem már-már égve a kíváncsiságtól, miről beszélhet. Nem beszélve a fajáról, aminek a létezéséről ezidáig fogalmam sem volt.

-Nem történt semmi. mondtam neki furcsán nézve rá. Amikor a lány nekem ütközött, rögtön tudtam, hogy vámpír. Na már megint egy, épp, hogy otthagytam egyet, már jön a következő.
Eddig a véleményem a vámpírokról az, hogy utálatos és önfejű lények. Nem foglalkoznak az emberi élettel, amit én nagy becsben tartok. Nem mondhatnám, hogy utálom őket, hiszen ezek csak az eddigi tapasztalataim. Szeretném azt hinni, hogy köztük is akad olyan, aki képes az együttélésre. Nem pedig csak arra, hogy elragadjon és lecsapoljon ártatlan embereket.
A lány eléggé zaklatottnak és összezavarodottak nézett ki, ami érezhető is volt rajta. Valahonnan azonban ismerős is volt az arca... kicsi töprengés után, beugrott. A múltban, kaptam egy parancsot, miszerint fentről figyeljem és segítsem egy vámpír és vérfarkas kapcsolatát, egészen a gyermek születéséig. Nem tudtam, mi célból kell ezt tennem, akkoriban csak vakon, robot módra teljesítettem a parancsokat. Természetesen nem tudták egymás titkát, hiszen a farkas még nem váltotta ki az átkot. A lány pedig nem akarta, hogy szörnyként tekintsen rá. Így hát titkolták egymás előtt hovatartozásuk. A nevük Christian McCall és Lucienne Montgomery volt. Később meg is a született a gyermek, a neve Scott lett. Azonban valami baj történt, az a kis teremtmény nem volt képes elviselni a két faj általi terhelést. Nem sokkal születése után leállt a szíve. Nem tehettem mást, minthogy a vámpír énjét elzártam mélyen belül egy pecséttel. Mondhatni megszakítottam a két gén "harcát" a szervezetében. Ez után újra elindítottam a szívverését. Jó érzés volt segíteni egy gyermeken aki nélkülem biztosan halott lenne. Ez a pecsét pedig egészen haláláig kitart. Azonban amikor ez bekövetkezik, a gének újra elkezdenek "harcolni" benne. Ha a gének összhangban képesek maradni, új életet kezdhet a két faj keverékeként, viszont ha nem, halott marad. Sosem gondoltam volna, hogy újra látom ezt a lányt. Nem tudom mi történt velük a fiú születése után, de örülök, hogy még életben vannak.
Miután lefutottak bennem ezek a gondolatok, csak elmosolyodtam.
-Helló Lucy... mosolyogtam rá. hogy van Scott? tudtam, hogy nem lenne szabad, de valami érzés kikényszírette belőlem ezeket a szavakat. Amióta a Földön vagyok sok új érzelemmel ismerkedtem meg, amiről fent nem is tudtam.

/Lucy lakása/

Miközben szeltem az utcákat, nem igazán törődbe azzal, hogy hová visz a lábam, teljesen szabad utat adtam feltörekvő gondolataimnak. Hisz most erre volt a legnagyobb szükségem.. hogy átgondoljam az elmúlt nap eseményeit. Wyett felbukkanása és a viselkedésem vele szemben teljesen megdöbbentett. Hogy lehettem képes megfeledkezni azokról a dolgokról, amiket anno tett velem és ismét az ágyában kötni ki? Na jó, azért az is hozzájárult a dolgok alakulásába, hogy Ő szerelmet vallott.. ami még váratlanabbul ért engem. Még mindig ott csengtek a fülemben a hajnalban mondott szavai: " Még mindig szeretlek! " Én meg csak egy nyomorult én ist tudtam kinyögni, mert perpill piszkosul nem tudom mi legyen a következő lépésem. Nekem, a vérengző vámpírlánynak, akinek emberkora óta nincsenek érzelmei - kivétel erősíti a szabályt, mert voltak évtizedek, mikor ez máshogy alakult -, most nem tud mit kezdeni azokkal, amik ismét felszínre törtek régi szerelme láttán. No, meg ezen kívül még ott van Scott is.. a srác aki teljesen összezavar. Van valami benne, valami ismerős, mintha láttam volna már.. dehát a szülővárosában, amit multkor emlegetett 18 éve jártam utoljára.. de mivel vérfarkas ő akkor még csak alig lehetett pár éves, vagy akkor születhetett? Erre a gondolatra elszörnyedtem, majd hirtelen neki mentem egy éppen arra járónak.
- Elnézést - mondtam elhúzódva, majd felnéztem rá. Fura érzés kerített hatalmába, mintha valami természetfeletti lény volna, csak épp nem tudom micsoda.

[Sikátor]

Miután jól elbántam azzal a vámpírral újra, hazafelé vettem az irányt. Teleportálás, helyett azonban most a sétálást választottam, mivel kicsi ismerkedni szerettem volna a váróssal, út közben. Még mindig gyötört a magány, rossz érzéssel töltötte el az a tudat, hogy képtelen vagyok beilleszkedni. Amint megtudják, hogy mi vagyok, rögtön ellenségesen viszonyulnak hozzám. Ami talán az erőviszonyok megmutatása miatt van. Itt példaként a vérfarkas és vámpír viszonyokat hoznám fel. Hiszen ők is görcsösen próbálják bizonyítani, hogy az ő fajuk az erősebb. Mivel én egy új faj vagyok a szemükben, aminek a létezésében eddig még nem hittek. Ezért megpróbálnak rajta is uralkodni, amit viszont nem engedhetek.
Eszembe jutott Balthazar, hogy amikor még élt a mennyivel jobb volt minden. Igaz már több ezer éve halott, de a szíveben örökre megőrzöm. Csak sétáltam a főtéren és nézelődtem.

- Hát sajnos én már öreg vagyok a középiskolához, de szívesen megnézném, ahogy tanítasz. - mosolyodtam el majd engedelmesen felálltam és óvatosan elkezdtem lépkedni. Biztosan nem tört el, mert rá tudtam állni, de nagyon fájt minden lépés. Ez is amiatt a szörnyű nő miatt van. Bekoszolja a ruhámat, vért itat velem és úgy megrémít, hogy utána járni is alig tudok a remegéstől. Esküszöm megkeresem és karót döfök a szívébe. Fortyogtam magamban az indulattól. Bezzeg ott nem volt akkora szám. Simán hagytam, hogy itasson a véréből. Elmebeteg szörnyeteg!
- Tudok járni, csak nagyon fájdalmasan. - fintorogtam és inkább visszaültem a szökőkút szélére.

Szörnyű és hihetetlen dolgokat tudott meg erről a városról. Mh, de érdekesen hangzik ez. Vajon mire is véljem? Talán még most érkezett, és máris megtudta hogy kik lakják ezt a várost? Hát, sajnálom. Ez ezzel jár. A város nem kislányoknak való.
- Jól van, akkor állj fel szépen. Nem lesz semmi baj. Ha mégsem tudsz ráállni, majd én hazaviszlek, és hívok hozzád vaslakit. - biztosítottam erről már egy apró mosollyal.
- Az én nevem Timothy. A helyi középiskolában tanítok. - mondtam neki kis lelkesedéssel.

- Ne haragudj, csak alig fél órája tudtam meg néhány szörnyű, hihetetlen dolgot a városról és nagyon megrémültem. - mentegetőztem és reméltem, hogy nem veszi magára.
A hirtelen közelségétől kicsit elpirultam, mikor én már a szökőkút szélén ültem, ő pedig elém guggolt és azt találgatta, hogy mi baja a lábamnak. Kedves, érdeklődő szemekkel vizsgálgatta a lábam és engem egy pillanat alatt elkapott a bűntudat. Attól még, hogy azaz őrült vámpírnő az erdőben egy gyilkos szörnyeteg volt, nem biztos, hogy ebben a városban senkiben nem lehet megbízni. Tőlem, mostantól mindenki megkapja azt a bizonyos első esélyt, hogy bebizonyítsa ki ő.
- Nem komoly, szerintem rá tudok állni. - mondtam sokkal kedvesebben. - Az biztos, hogy csupa kék-zöld foltos lesz. Talán egy kis horzsolás.
Akkora nagy seb nem lehetett rajta, hisz a vékonyka nadrágomon nem szivárgott át vér, viszont éreztem, hogy egy picit ég, így a horzsolás mellett döntöttem.
- Claudia Miller vagyok. - mutatkoztam be mosolyogva és a szemébe néztem.

Amint segítettem neki, rögvest elhúzódott, amitől eléggé meglepődtem, de mit tehettem volna? Ha ő így akarta, nem tehetek semmit.
- Oké. De ne félj tőlem, nem bántlak!- néztem rá tartozkodón, majd leültettem őt a szökőkút szélére, és leguggolva elé, rátettem tenyeremet a térdére.
- Hol fáj? Pont erre estél? - nézegettem a testrészt, de mivel nadrágot viselt, semmilyen sérülést nem láthattam. - Rá tudsz állni?

- Jól vagyok, köszi. - válaszoltam sírós hangon. Miután segített felállni, ösztönösen elhúzódtam az idegentől. Nem ismerem, és már úgy tűnik hosszú évek tanulmányozása után Mistyc Fallst sem ismerem. Mi van ha ő is egy azok közül a szörnyek közül?! De az is lehet, hogy ő is egy ártatlan, tudatlan áldozat... Nem tudhatom. Jobb megtartani a kellő távolságot.
Elléptem mellőlle és az eredeti tervemet folytattam. De amint megmozdítottam a lábam éles fájdalom nyilalt a térdembe. Ennyire beverhettem?!
- Uhh... csak a térdemmel van valami. - húztam el a szám és megmozdítottam egy kicsit. A fájdalomtól eltorzult az arcom. - Hát ez nem az én napom... - jelentettem ki keserűen felnevetve.

Jó ideje merengtem csak a semmibe, magam elé, figyelve az embereket, akik ide-oda rohangáltak. Biztos vagy hazafelé, vagy dolgozni, tudom is én...
De ekkor egy puffanás, és látok magam előtt elterülni egy lányt. Reflexszerűen ugrok oda mellé és nagy szemekkel pislogtam rá.
- Hé! - fogtam meg a karját, hogy megpróbáljam felsegíteni. - Jól vagy? - kérdeztzem tőle kapkodó légzéssel. Elég nagyot "ugrottam".

-Régi börtönök-

Minden egyes nyikorgásra, halk zajra, vagy autómotorra megijedtem és még jobban nyomni kezdtem a gázt. Egész testemben remegtem, és könnyek folytak az arcopmon. Már első alkalommal magamra haragítottam egy ilyen idegbeteg vámpírt.Az első gondolatom az volt, hogy egyenesen hazahajtok, be a házba, ahová egyetlen vámpír sem tudja betenni a lábát, de nem tudtam volna meglenni egyedül a lakásban. Így még mindig remegő végtagokkal kanyarodtam a város központja felé. Ott sok az ember, nem bánthatnak, közösségben biztonságban lennék.
Leparkoltam a főutca szélén és körbenéztem. Úgy volt, ahogy gondoltam. Rengetegen voltak, de ki tudja, hogy közülük melyikük természetfeletti lény?! És melyikük veszélyes?! Kipattantam az autóból és megcéloztam a főtér közepén álló szökőkútat. Megbámultak néhányan, a koszos öltözékem miatt és ijedt arcom ládtán. Odaakartam ülni a szökőkút szélére, de ahogy felléptem a felvezető lépcsőre, megbotlottam saját remegő lábamban és hasra estem.

- Grill -

Miután az a nő simán otthagyott engem a Grillben, amiért nagyon is hálás voltam neki, elégedett sétálással indultam meg a főtéren, hogy sétálgassak egyet. Ideje lett volna visszatérnem az iskolába, hogy berendezkedjek, de semmi hangulatom nem volt hozzá egyelőre.
Leültem hát a szökőkút szélére, és meredtem magam elé, mint valami bamba hülyer.

- Nincs errefelé valami park? - kérdeztem, ezzel újabb ötletet felvetve. A réten valószínűleg ténylegesen is kettesben lennénk, ez pedig a Stefannal való találkozás után, nem vonzott. Nem utasíthatok el minden társaságra vágyót, csak azért, mert ramatyul érzem magam.. Nem mehetek át antiszociálisba. Az végképp nem én vagyok, nem engedhetem meg magamnak, hogy azzá váljak...
Ötletemre csak bólintott, és elindult -gondolom- a park irányába.

(folyt.: Park)

Gondolkodtam, hogy hova lenne célszerű menni ami neki is teljesen megfelel. Kis gondolkozás után a rét jutott eszembe. Ott talán nem lesz senki csak mi.
- A rétre nincs kedved kijönni? Ott szerintem nem lesz senki és a hely is nyugis, de ha van valami ötleted ahova szeretnél menni, akkor mond! - Mosolyogtam rá és próbáltam felé nyitni hát, ha kölcsönössé válna ez a helyzet. A gondolataim nem álltak meg tovább gondolkoztam, milyen helyre kéne mennünk, de még mindig a rét volt az ami a leginkább tetszett nekem. Remélem neki is befog jönni az a hely.