Reménykedtem, hogy valami olyasmit mond, amivel megbizonyosodhatok arról, hogy nem én voltam csak valami ócska utánzat. De körülbelül fél évvel ezelőtt engedtem, hogy újra átvegye felettem az irányítást a szörnyeteg, aki bennem lakozik és minden áldott nap menekülök előle. Néha már azon gondolkozom, hogy egyszerűbb lenne megadni magam neki örökre nem éreznék bűntudatot semmi iránt. De, ha egyszer újra megtenném soha többé nem térnék vissza. Nem tudnék mások szemébe nézni.. Most is nehezen megy pár ember szemébe néznem nem kell még egy lapáttal rátennem a dolgokra. - Hát akkor gondolom legbelül mindig is szerettél volna egy lánytestvért. - Próbáltam megérteni őt és elterelni a figyelmem arról, hogy én miattam szenved. Miattam került majdnem bajba. Az én hibám, hogy megvádolták. Nem igazán tehetek ez ellen már semmit sem. Maximum annyit, hogy legalább a jövőjét és a jelenét próbálom valamennyire rendbe tenni. Bár nem tudom, hogy meddig tudom ezt húzni.. Idővel rá fog jönni, hogy én tettem.. - Nagyon sajnálom. Tényleg. - Teljesen őszintén mondtam, hiszen én tehettem az egészről. Miattam ment tönkre az élete. De ez engem koránt sem érdekelt. Egyáltalán nem. Nem akartam túlságosan a visszahelyezett fejről beszélgetni.. Nem akarok emlékezni a szörnyeteg énemre. Ha tehetném visszaforgatnám az időt és mindent megtennék annak érdekében, hogy teljes életet élhessen a barátaival.. De ezt nem tudom megtenni.. Együtt kell élnem a bűntudattal.
Mivel egy jó ideje nem kaptam választ , így vállat rántottam. Már biztos képzelődök is, az éhség miatt. Ismét teljesen a kis zsákmányomra koncentráltam, majd valaki leszólított. Nem mondom hogy váratlanul ért, csak hát na, van egy időzítése. Ha csak nem direkt volt, és ő az a személy aki követ már egy ideje. Oda fordultam felé, először még csak a pisztolyát láttam, majd teljes egészében megjelent előttem. Széles mosolyra húztam a számat, igazából az arckifejezésemről az jöhetett le, hogy még élvezem is a helyzetet. - Hmmm..szóval egy vadász. Sok társaddal találkoztam már, kíváncsi vagyok te meddig bírod. - Szólaltam meg teljesen magabiztosan, az emberkét magam elé rántottam így élő pajzsot formázva belőle. Talán kicsit gyáva tett volt tőlem, de hát ez van. Tesztelni akarom a csajt hogy őt csak a cél érdekli hogy engem kinyírjon, vagy a kis zsákmányomat is meg szeretné menteni. Ha az utóbbi akkor nyert ügy, ugyanis nem csak rám kell akkor figyelnie. Bár annyi előnye van most, hogy le vagyok gyengülve. Szóval döntenem kell mire szeretném használni a lányt, mielőtt Gemma valamit is tenne. - Szeretnéd tudni a halálodért felelős személy nevét? - Vágtam vissza neki , még mindig teljesen magabiztosan. Egyáltalán nem izgultam se féltem, bár lehet hogy kéne és ezt később meg fogom bánni. Nem is zavart hogy a pisztoly rám van szegezve, de azért nagyon rá koncentráltam a vadászra hogy semmi váratlan dolgot ne tegyen.
Az éjszaka köde szállt le a városunkra, magával hozva ezzel a tökéletesen kínálkozó alkalmakat megannyi vérszívónak. Személy szerint én is most merészkedtem elő a vackomból, habár más indokból, mint az elvárható lett volna. Vadászhattam volna én is gyanútlan prédákra, de jobban szeretem, ha a fajtársaim küldhetem a pokolra, hiszen megérdemlik. Én vagyok Isten földi jobb keze és szíves örömest küldöm a vérszopókat új lakhelyükre, a Sátán karmai közé, hogy a Purgatórium tüze eméssze őket örökre. Új alanyom frissnek tűnik. Frissnek és fiatalnak. Noha én sem vagyok egy matuzsálem, ördögi vigyor terült szét ajkaimon, amikor a kis kóválygót megpillantottam. Hiába a természetes jóságom, éjszakára ketté szakad a jellemem és már nem vagyok többé se Cross, se Gemma, csak egy ölni és tombolni vágyó vámpírvadász. A felszerelésemet is ennek megfelelően állítottam össze. Speciális pisztolyok vérszomjas kombója sorakozik az övemen, nem is beszélve a többi más szerszámról, amik ideálisak lehetnek vámpír ölésre. Kis húzott szemű barátomat már vagy egy órája követtem a város utcáin át, mire végre támadásba lendült. Egy random lányt szólított le a főtéren, majd egy sikátorba vonult vele. Ahol én úgy döntöttem illedelmesen bevárom őket. Némán húzódtam meg a sötétben, szinte egybeolvadva vele. Látszott is a vendégemen, hogy a vérszomj már rettenetesen kísérti, hiszen engem észre sem vett. A lányt meg elég gyengéden döntötte a falnak, ami fura volt ahhoz képest, hogy mennyire szétvethette már az ideg és a vágy. Én meg csak annyit gondoltam magamban, hogy ez milyen vicces lesz. - A nevem Gemma Cross Rossi és vámpírokra vadászok Isten nevében - közöltem vele nemes egyszerűséggel, ahogy a sötétben megcsillant a pisztolyom fémes színe. Mondandóm közben előhúztam az említett tárgyat és a vámpír halántékának szegeztem, csak pár centire volt a pisztoly csövének vége a sápadt bőrtől. A lánnyal mit sem törődtem. - És téged hogy hívnak? - hangom könnyed volt, szinte már kedves. Akár egy aranyos ismerkedésnek is beillhetett volna egy kis kávézóban. De a szituáció gyökeresen más volt. Nem is cseverészni jöttem.
- Fél éve ennek… - ejtettem ki gondolkodás nélkül és őszintén, egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy miért kérdi… aztán úgy ítéltem, hogy azért amiért a legtöbb ember is megkérdezte tőlem, ezt. Nem volt benne semmi különös. Lassan teljesen megnyugodtam de jól esett a séta. Jól esett a lágy szellő, a békésen úszó felhők látványa és a meleg napsugarak érintése mik áttörve az ősz hűvösségén adtak vigaszt nekem. – Szóval… - foglaltam össze Stefan eddigi szavait – Az én egyik ősöm volt Alessandra akitől a címer ered… a te ősödet pedig szintén Stefannak hívták és az ő apjának a törvénytelen lánya volt Alessandra. Miért nem lehet nekem egyetlen női rokonom sem? – sóhajtottam fel majd rögtön meg is magyaráztam. [color=#915553]– Négy bátyám van. – Megállítottam a férfit. – Tudod, én nem hiszem, hogy egy vadállat volt… - avattam be hirtelen mert volt benne valami különös… úgy éreztem, egyszerűen megbízhatok benne. – Az állatok nem teszik vissza senki fejét. – csóváltam meg a fejem és visszanyeltem feltörő könyveimet. – Egyszerűen nem tudom ezt elfogadni. Kellett, hogy legyen ott valaki más is. – gondolkodtam hangosan. – Tudom, hogy milyen butaságnak hangzik amit mondok de Stefan… - ejtettem ki nevét – aki ezt tette, az tönkretette az életem. Megölte a két legjobb barátom… gyilkost csinált belőlem egy város előtt, ahonnan el kellet költöznöm… - megráztam a fejem. Gyűlöltem ezt az embert… és még csak fogalmam sem volt róla, hogy ez az ember Stefan Salvatore.
Ahogy nyújtott a gumicukros zacskót, vettem belőle, néhány darabot, és bekaptam. Igen, egyetértek, hogy finom.-mosolyodtam el, és leültünk a padra.-Szóval akkor gyorsan igyekszik felnőni. Örülök neki..Még nem is láttam őt, szóval lehet hogy be kellene neki mutatni, a nagybátyját. Aki természetesen csak a jóra fogja tanítani.-nevettem,és vettem még gumicukrot. Bár így hogy beszéltünk Willről, eszembe juttatta Jasmine-t is, akivel fogalmam sincs hogy mi van. Na meg mi van a kisbabával?-Figyelj húgi...Nem, nem tudod véletlen mi van Jasminevel, és a babával?-kérdeztem sóhajtva,és az utolsó faltatot is lenyeltem....Persze nem Jasmine volt az egyetlen, aki eszembe jutott, hanem Colette is...-Na meg persze.....Letti....-néztem magam elé.
Viszonoztam az ölelését egy jó darabig, majd finoman eltoltam magamtól, és felé nyújtottam a zacskót, ahogy ígértem. Ötszáz évig vártam rá. Egy év, ami kimaradt, már nem oszt, és nem is szoroz. Szeretem őt, és csak ez számít. - Finom. - mosolyodtam el, majd bekaptam egy falatot én magam is. - Will nő, mint a gomba. Nyugodt kisfiú. Nem olyan hisztis, mint az anyja, inkább nyugodt, mint a nagybátyja volt - mosolyodtam el. Arról inkább nem tettem említést, hogy láttam a kicsivel nagobb énjét, mert nyilván azt hinné, megkergültem. Amiben talán van is néminemű igazság.
Néztem az embereket, ahogy össze vissza fecsegnek minden badarságról, és hát egy két dolgon el is mosolyodtam, mikor éreztem, és hallottam, hogy van valaki mögöttem. Nem foglalkoztam vele, csak mikor meghallottam a hangját.."Kérsz gumicukrot?". Mosolyogva fordultam felé ,és az én kedves, csinos húgom állt előttem. -Ha már így megkínáltál akkor talán kérhetek belőle.-mosolyogtam rá, és magamhoz húzva megöleltem.-Hogy vagy kishúgom? Na meg persze, hogy van a kis Will?-kérdeztem sóhajtva, mert volt bennem bűntudat, hogy nem voltam mellette mikor kellett..
Teltek a hónapok, és ahogy teltek, beköszöntött a rosszabb idő is. Pici Will pedig úgy nőtt, mint a gomba, egyre jobban hasonlítva valaha élt apámra, és a tulajdon apjára. Talán egy kicsit rám is ütött, de elnézve a felnőtt változatát, inkább Nevil. Bár egyes tulajdonságaiban még engem is meghazudtol, a szülőanyját. Azt hiszem, ha felnő, olyan les vele a kapcsolatom, mint a bátyámmal. Eyal... régen láttam már, hiszen nyomtanaul eltűnt, de talán jobb is így. Willt otthon hagytam a dadájával, amíg tettem egy utat a főtérre, valami harapnivalót keresve. Ahogy egyre kevésbé kell táplálnom a fiamat, úgy lesz egyre éhesebb a vámpír énem, és egyre kevésbé az a csekélyke emberi, ami előtört a halott testemből. Már nem kívánom az emberi kosztot, bár az édeséget egészen megkedveltem, úgyhogy betértem a főtéren álló boltaba egy csomag gumicukrot venni, mielőtt tovább kalandozok. Szerintem remek lesz, az áldozatomat majd megszólítom azzal, hogy kér-e belőle, ő kérni fog, én meg cserébe megcsapolom. Akárhogy is, erre a gondolatra nevetni támadt kedvem. Csakhogy ekkor megpillantottam valakit, közvetlenül előttem, de háttal állni nekem. itt volna? Habozás nélkül léptem mögé, hogy "megijesszem". - Gumicukrot? - érdeklődtem, várva a reakcióját.
Mystic Fall's...Szinte itt éltem, és hátrahagytam a húgomat. Nem hívtam, nem kerestem, és ő se tudott rólam semmit sem. Nem is tudom hogy miért tértem vissza, vagy hogy kellettem e ide. De úgy érzem, hogy vissza kellett térnem. A főtéren vagyok, ahol mint mindig sok ember volt. Vettem a boltba egy üveg vizet, és azt kezdtem el iszogatni, ahogy szétnéztem ismételten ebbe a rejtélyes kis városkába. Nem is tudom hogy mi változhatott, vagy hogy kik lettek itt újak..Rippah életemet nem hagytam hátra, de megtanultam úgy ahogy kezelni.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen reakciót fog kiváltani belőle ez az egész. Oké, igazából fogalmam nincs, hogy milyen reakciót válthat ki belőle az, hogy megtudja a családja nem is a családja. Vagyis hát pontosabban, hogy igazából nem volt tisztában az őseivel. Még nekem is eléggé megdöbbentő, de én valamennyire már tudom kezelni az ilyen helyzeteket. Ő pedig még fiatal.. Esélye sem volt arra, hogy megéljen bármi ehhez foghatót. De jobb is ez így. Nem jó az állandó aggodalom valami miatt.. Az egyszerű életet is meg kell becsülni. – Csak figyelj rám. Lélegezz velem, rendben? – Még sem hagyhatom, hogy egy pánikroham döntse le a lábáról. Mégis csak a rokonom.. Próbáltam normális ütemben lélegezni eközben pedig végig a szemeibe néztem, de nem ez volt az, ami megnyugtatta, hanem a gyűrűm. Legalábbis miután hozzáért, mintha minden problémája elszállt volna. Érdekes. – Semmiség.. Nem kell magyarázkodnod. – Felesleges volt magyarázkodnia. Jobban belegondolva valószínűleg azért nyugtatta meg a címer, mert ugyanez szerepelt azon a medálon is, amit az édesanyjától kapott és valószínűleg ez az, ami megnyugtatta. Az édesanyja. Végül is elmesélte, hogy mi történt vagyis inkább miért ő lett az első számú gyanúsított. Az elkövetési módszer túlságosan is ismerős volt. Az én módszerem, de.. az nem lehet. Remek Stefan megint megcsináltad. Pont az egyik úgymond húgod leszármazottjának a barátait kellett megölnöd.. Utáltam azt az énemet, bár mostanában egyre inkább „hiányolom”. Talán úgy kellene leélnem az örökkévalóságot. Most sem szorulna össze a szívem ettől a pár mondattól. – De persze, csak előtte még egy kérdésre válaszolj nekem. Ez körülbelül mikor volt? – Muszáj volt tudnom, hogy mégis mikor öltem meg, majdnem őt is..
Határozottan rohamom volt. Alig kaptam levegőt, a tekintetemben pánik ült. Izmaimat a görcs kezdte zabálni én pedig a padba kapaszkodva csóváltam meg a fejemet. – Pánikrohamom van… - nyögtem ki könnyező tekintettel és ahogy barátaim képe beugrott csak rosszabb lett. Mégis muszáj volt beszélnem, mert a beszédhez szabályozott levegővétel kell és koncentráció, hogy kiejtsem a szavakat. – Elmentünk az erdőbe… - nem ment. Nem tudtam. Úgy éreztem megfulladok. Nyakláncom elrejtve pihent így Stefan keze után kaptam, hogy gyűrűjére simítsam ujjaim. A címer megnyugtatott. Anyám arra tanított, hogy ha pánikrohamom van, keressek valamit ami megnyugtat. Ez a medál volt de túl fusztráló lett volna két pulóver mögül előhasználni, Stefan gyűrűje viszont azonnal elérhető volt. A címert újra és újra végigrajzoltam és pár perc múlva végre megnyugodtam. Zavartan, elpirulva húztam el a kezemet. – Bocsánat. Csak a címer… - nem magyarázkodtam. Elrejtettem zavaromat és végre kitisztult tekintettel pillantottam rá. – Elmentünk az erdőbe kempingezni. Én voltam a soron, hogy összeszedjem a tűzrevalót így el is mentem… mire visszaértem, ott találtam őket. – látszott, hogy nem először mesélem a történetet – a fejüket letépte valami majd visszatette őket… - már nem könnyeztem. Irántuk az összes könnyem elejtettem már. – Mivel én voltam az egyedüli túlélő, én lettem az elsőszámú gyanúsított is. – fejeztem be a történetet. Hirtelen ötlettől vezérelve emelkedtem meg. – Nem mehetnénk el innen? Egy csendesebb, nyugodtabb helyre? – kérdeztem reménykedve.
– Néha azt hisszük, hogy az, amit a szüleink egykor esti meseként mondtak el nekünk tényleg csak mese. Később pedig kiderülhet, hogy az maga a valóság. – Mystic Falls-ban elég sok szülő mesél a gyerekeiknek a vámpírokról és a vérfarkasokról, mikor kisebbek. Semmi ijesztőt, csak épp eleget ahhoz, hogy tudják, amit kell, amikor esetleg összefutnak eggyel. Mi bénítja meg őket stb. – Persze. – Visszaadtam neki a nyakláncot, hiszen semmi célom nem volt vele. Nagyon jól ismerem ezt a címert talán túlságosan is jól. Még azt sem tudom mondani, hogy ócska hamisítvány. Főleg a hallottak után, már nem. Habár megfordult a fejemben. Amolyan tagadásképpen. – Stefan. Stefan Salvatore. – Gyengéden megfogtam a kezét, de csak egy apró pillanat erejéig. Nem akartam túlságosan is tolakodó lenni. Összeszűkült szemmel hallgattam, ahogy hadarni kezdett valamit. Sok helyen jártam már a világban, de az nem azt jelenti, hogy minden egyes nyelven beszélek. Azért annyira még megy, hogy megértsem a másikat, de olyan gyorsan hadart, hogy csak pár szót tudtam kivenni belőle. Meggyilkolják, vámpír, vadász. Igazából ebből elég sok mindent rakhatok össze, de egy kicsit elbizonytalanodtam ezzel a lánnyal kapcsolatban. Ha most azt mondta, hogy ő egy vadász és a barátait megölte egy vámpír vagy azt inkább rám értette, akkor elég nagy slamasztikában vagyok. Bár kétlem, hogy pont a főtér kellős közepén döntene úgy, hogy rám támad.. Bár a vadászoknál már semmi nem biztos. – Sajnálom a barátaidat. Remélem megtalálják a gyilkosát. – Nagyot nyeltem, hiszen ha egy vámpírról van szó elég kevés az esély arra, hogy bárki is megtalálja. Talán ezért lett vadász? Lenne értelme.. Már ha egyáltalán az a vadász szó rá vonatkozik. Nehezen bogozom ki a franciát. – De mégis miért voltál te az első számú gyanúsított? – Hogyan vádolhatnak meg egy fiatal lányt azzal, hogy megölte a barátait. Ez az egész nevetséges. Csak le akarták zárni az ügyet. Láttam rajta, hogy benne is végbe megy az a felismerés, hogy lehetséges, hogy rokonok vagyunk. Bár benne ez inkább felgyorsuló légzést jelentett.. Nálam inkább csak még több kérdést. – Héé.. Rendben vagy? – Finoman megfogtam a karját. Lehet, hogy nem kellene, de azért még sem hagyhatom, hogy összeessen.
- Ez csak egy történet. – legyintettem, hiszen valóban nem emlékeztem a fontos részletekre. – Visszakaphatnám? – nyúltam nyakláncom után s mikor Stefan visszaadta, ismét nyakamba akasztottam és ruhám alá simítottam. – A nevem Laura. – felé nyújtottam a kezem és tudtam, ha azt mondanám, jól vagyok, hazudnék. Össze voltam törve. Miért viselem hát egy másik család címerét a nyakamban? – Nem, nem vagyok jól… - hajtottam le a fejem és temettem tenyereimbe arcomat. El akartam rejteni könnyeim. Egy hazugságban nőttem volna fel? Miféle igazságot rejt ez a medál? Miért kellett ma összefutnom ezzel a férfivel, miért nem ihattam meg nyugalomban ezt a francos italt? Megemelkedtem és franciául kezdtem el hadarni. – Nem elég, hogy elvesztettem a szüleim, aztán meggyilkolják a barátaim és lám… egy vámpír! Én pedig mint egy rakás szerencsétlenség azt merem állítani magamról, hogy vadász vagyok! – a legtöbb francia szakos hallgatóval ellentétben, jómagam nem felvágásként beszéltem ezen a nyelven, hanem azért mert a felmérések szerint, a franciát beszélték a legkevesebben az itt lakók. Persze, a felmérések, arról nem beszéltek, hogy a több mint 150 éves vámpírok beszélnek-e franciául vagy sem. Mikor végre ismét összeszedtem magam, bocsánatkérően pillantottam a férfire. – Sajnálom. Tudod, mostanában rengeteg teher nehezedik rám és úgy érzem, nem bírok el még többet. – foglaltam ismét helyet mellette és fogalmam sincs mi vezérelt, hogy mindezt elmondjam neki. – Nem sokkal azután, hogy elvesztettem a szüleimet, elvesztettem két barátomat is. Meggyilkolták őket és én voltam egy jó ideig az első számú gyanúsított. Tudod, azt hiszem csak jó lenne ha végre valami jó is előkerülne. - fejeztem be monológom majd végre eljutottak hozzám Stefan szavai. – Mit mondtál, hogy is hívnak? – kérdeztem rá, hiszen ha a Salvatore címert viseli, akkor… megráztam a fejem ahogy igyekeztem letagadni a felismerést – nem, én, nem lehetek… - egyre nehezebbé vált elviselni a helyzetet és éreztem, hogy lassan de biztosan, pánikroham tör rám és szédülni kezdek.
Este van... nem rég érkeztem a városba, és ide a főtérre kötöttem ki. Fogalmam sincs hogy mi merre van, csak megyek előre zsebre tett kézzel. Az utcán nincs nagyon sok ember, amit meg is értek mondjuk és nem csodálok. Eddig próbáltam nem nagyon feltűnően viselkedni, és mindig meghúzni magamat de egy ideje úgy érzem mintha valaki vagy valami követne. Ezért elég sűrűn hátra is nézegetek, biztos ami biztos. Bár nem mintha félnék. Olyan annyira meghúztam magamat hogy szinte már idejét se tudom mikor ittam utoljára emberből, szóval most eléggé le vagyok gyengülve. Megálltam a főtér közepén, és egy elég szimpatikus csajszi jött velem szembe, gondoltam itt lesz az ideje most táplálkoznom. Oda mentem hozzá és megigéztem, bár nem csodáltam volna hogy nem jött volna össze ugyanis már sokan használnak verbénát. Ezért már készítettem is a kezemet hogy befogjam a száját. De úgy tűnik erre semmi szükség nem volt.- Akkor te most velem jössz, és egy szót nem szólsz. - Néztem mélyen a szemébe és gyengéden közöltem vele a kis feladatát. Elindultam, ő pedig jött utánam. Igen, most tényleg követett valaki és nem képzelődtem. Egy elhagyatottabb sikátorhoz értünk, és a falnak döntöttem a lányt. A nyakán végig húztam a kezemet, majd végig nyaltam ugyanott. Már a fogaim is előjöttek, pár centin múlott hogy táplálkozzak belőle,de hangokat hallottam és arra fele néztem. - Ki van ott ?! - Elkiáltottam magam, még mindig elől voltak a fogaim már tényleg alig bírtam magammal, de nem kaptam választ.
Annyira kíváncsi voltam erre az egészre, hogy nem is törődtem azzal mennyire mélyen érinti ez az egész dolog. Talán jobb lenne, ha egy kicsit tekintettel lennék az érzéseire. Legalábbis régebben nagyon is tekintettel voltam arra, hogyan éreznek az emberek, de manapság már csak arra vagyok képes, hogy beletapossak az érzéseikbe. Talán mindenkinek jobb lenne, ha Katherine leszúrt volna azzal a karóval. Minden annyival egyszerűbb lenne.. Talán ennyire magas lenne a halálvágyam? Bár azt hiszem ezért senki nem okolhat. – Nyugodj meg. Vegyél egy mély levegőt, oké? – Nem tudom, hogyan nyugtathatnám meg. Idegenek vagyunk a másik számára.. Túlságosan tolakodó meg nem akarok lenni. Annak soha nincs jó vége. – Részvétem. – Őszintén sajnáltam, hiszen látszott rajta, hogy mennyire megviselte az édesanyja halála. Kit ne viselne ez meg? – Miféle történet? – Kérdeztem felvont szemöldökkel, már ügyet sem vetve a kezemben lévő forró csokira. Amikor megvettem még úgy gondoltam, hogy jól esne, de most sokkal inkább az információk azok, amikre szükségem van. Nem más. A történet, amit ecsetelgetni kezdett eléggé hasonlított az én családom történetére. Mármint ez megmagyarázna a nyakláncot, de apánknak lett volna egy szeretője, akiről nem tudtunk? Aztán még ő vetett meg minket, amiért szörnyetegekké váltunk. Pedig így jobban belegondolva ő is az volt.. Volt egy húgunk? Azt hittem, hogyha válaszokat kapok egy kicsit kitisztul a kép, de jelenleg még inkább összekuszálta a dolgokat. Mégis, hogyan és mikor? Próbáltam leplezni a meglepettségemet több kevesebb sikerrel. Ha viszont ez az egész igaz, akkor ez a lány a rokonom.. Fogalmam sincs, hogy mégis mit kellene mondanom neki. Felismertem az apámat ebből a történetből? Vagy pedig rögtön beavatni mindenbe? Talán még a végén tényleg elájulna. Az meg nem lenne jó egyikünknek sem. – Sajnos a 150 évvel ezelőtti emberek többségére igaz volt ez a történet, de mivel a nyakláncodon a Salvatore címer szerepel érdemesebb inkább ahhoz kötni.. – Még sem mondhatom el neki, hogy helló én vagyok az, akinek már körülbelül 150 éve halottnak kell lennie és nagy valószínűséggel rokonok vagyunk. Nem támadhatom le ezzel.
- Én, én… - megcsóváltam a fejem. Nem emlékeztem. Túl kicsi voltam még mikor megkaptam, elfelejtettem anyám szavait. Egy könnycsepp szökött a szemembe. – Kicsi voltam és… elfelejtettem. – Furcsa lehetett, ahogy megtörtem ez előtt az idegen férfi előtt. Anyám halott volt de ezt ő nem tudta. – Hogy felejthettem el amit mondott? – pillantottam Stefanra majd lenyelve könnyeim magyaráztam meg viselkedésem. – Pár évvel ezelőtt elvesztettem az édesanyám. Sajnálom, ez még mindig érzékenyen érint. – Próbáltam lerázni magamról az érzést és a bátyáimra gondoltam, hogy megnyugtassam magam. James és Marcus mindig is vigyáztak rám, mindent megtettek értem. Erre a kérdésre azonban ők sem tudtak választ adni. Még én magam sem mondtam volna jelen helyzetben azt, hogy vadász vagyok aki a vámpír után kutat, hogy megbosszulja barátai halálát. Jelen helyzetben sokkal inkább elveszett voltam, ismét gyermek, akinek szüksége van arra, hogy valaki mellé bújhasson. – Emlékszem rá, hogy mesélt egy történetet. – mély levegőt véve nyúltam a forró csokoládém után és aprót kortyolva belőle fordítottam pillantásom Stefan tekintetébe, ahogy visszaemlékeztem azokra a zimankós estékre amikor anyám betakargatott és könyvek nélkül mesélni kezdett. Szinte magamon éreztem jó éjt csókját mit homlokomra ejtett és ettől csak még szörnyebben hiányzott nekem. - A történetben volt egy apa akinek két fia élt ebben a városban de több mint 150 évvel ezelőtt. – Sosem voltam túl jó mesélő de megpróbáltam a legtöbbet kihozni magamból – Ennek a férfinek azonban volt egy törvénytelen lánya is. – kortyoltam újra aprót majd folytattam a történetet – A lány pedig az apja halála után, úgy döntött, hogy elköltözik ebből a városból miután két fivérét szintén elvesztette, még azelőtt, hogy tudathatta volna velük, hogy ő valójában a húguk. – Amire nem emlékeztem az az volt, hogy ez a címer Alessandra címerét viseltem a nyakamban… hogy az ő leszármazottja vagyok mert az emlék túl régi, túl fakó volt.
Értetlenül álltam előtte, de láthatóan ő sem nagyon értette ezt az egész címer dolgot. Nekem is felkeltette az érdeklődésemet, hogy mégis miért is érdekli ez az egész annyira. Nem mindenkit szoktak érdekelni az ilyesmik. Igaz, Mystic Falls történetében a Salvatore család nagy szerepet játszik az is lehet, hogy azért kérdezi.. De ahhoz túlságosan is összezavarodott ettől a választól. - Minden rendben van? - Kérdeztem, miközben végignéztem rajta. Úgy tűnt, mint aki mindjárt összeesik ettől az információtól. Persze, akkor készen állok arra, hogy elkapjam, de nem gondoltam volna, hogy valaha is azzal fogok levenni egy lányt a "lábairól", hogy elmondom neki milyen címer is van a gyűrűmön. Éreztem, hogy emögött még van valami más is. Nem csak a kíváncsiság vagy éppenséggel valami múltbeli kutatás. - Dehogy.. - Ráztam meg a fejemet egy halvány mosoly kíséretében. Remélem, hogy beavat abba miért is olyan fontos számára ez a címer vagy egyáltalán miből ered a kíváncsisága. Egy nyakláncról kezdett el beszélni, amit az édesanyjától kapott. Levette a nyakából és, amikor megmutatta ugyanaz a címer díszítette, ami az én gyűrűmet is. Most már én is kezdtem egy kicsit összezavarodni. Ezzel a címerrel elég kevés ékszert láttak el. Csak azoknak jutott, akik családtagok voltak. De a lány korából ítélve nem tudtam hova tenni. A nagybátyánk magányos típus volt rajta kívül pedig nem igazán voltak más Salvatore-k. Rajtunk kívül persze. - És az édesanyád nem mondott még valamit, hogy miért olyan fontos ez az ékszer? - Ha ennyire össze van zavarodva akkor kétlem, hogy bármit is mondott volna neki, de muszáj volt megkérdeznem, mert ebből talán kiindulhatok. Talán családtag lenne? De, hogyan? Vagy csak egyszerűen elkeveredett az egyik családi ékszerünk? Teljesen mindegy, hogy mi a válasz... Csak tudni akarom.
- Hogy micsoda? – kérdeztem vissza értetlenül és kissé szédülni kezdtem. A Salvatore család címere. Úgy őriztem ezt a medaliont egész életem során mint a legnagyobb kincset mert számomra az is volt. Akaratlanul markoltam a lánc végén pihenő címer után és édesanyámra gondoltam. Ez az ő ajándéka volt… egy hagyaték, ahogy ő nevezte mely már ki tudja mióta száll anyáról lányára a családban. – Én… bocsánat… - dadogtam, ahogy kicsit arrébb lépve foglaltam helyet a padon, mielőtt elájultam volna. Összekavarodott bennem minden. Mély levegőt véve nyugtattam meg magam azzal, hogy ez csupán a teljes véletlen műve és igazából semmi nem köt engem a címerhez, már megint csak kombináltam. – Bocsánat… - ismételtem meg magam, miközben felpillantottam és végre elengedtem a szorongatott medaliont. – Biztos úgy tűnhetek mint valami őrült… - zavartan mosolyodtam el, nem nagyon tudtam, mit kellene mondanom. – Nem vagyok az, tényleg. Csak tudod, van ez a nyaklánc amit még édesanyám adott nekem gyerekkoromban… azt mondta, nálunk ez hagyomány, hogy anyáról lányára száll és hát… - sóhajtottam. Még magamnak is őrültként hangzottam. Levéve nyakláncom mutattam meg neki a régóta szívem felett hordott darabot melyen pontosan ugyan az a címer volt mint Stefan gyűrűjén, sőt, talán még egy időben is készítették őket, ki tudja? – Nem akartalak lerohanni, csak nem értem. – ráztam meg a fejem tanácstalanul miközben megköszörültem a torkom és félresöpörtem előrehulló tincseimet.
Legszívesebben elmenekültem volna a városból és mindentől. Ez az egész ügy Katherine-nel, Lexi-vel és Rebekah-val meg még Layla-val is egyszerűen kiakasztott. Levegőre volt szükségem. Jobban mondva inkább térre. Hatalmas nagy térre, hogy átgondoljam mi a fenét akarok most kezdeni magammal. Mennyivel egyszerűbb volt az életem, amikor csak Elena volt.. Igazából nem is kellene gondolkoznom. Egyetlen pillanatig sem. Ezt éreznem kellene. Azt is tettem, amikor megkértem Katherine kezét, de azt már jól elcsesztem. Amúgy is mit vártam tőle? Nem tudom. De jobb lesz, ha mi többet nem találkozunk. Az viszont elég nehéz lesz, mivel mind a ketten ebben a városban élünk. Talán jót tenne nekem egy kiruccanás külföldre. Egyedül.. Sokkal egyszerűbb lenne minden. De nem fordíthatok hátat mindenkinek. Számítanak rám az emberek. Layla-nak is szüksége van a segítségemre, hogy megtaláljam azt a vámpírt, aki végzett a barátjával, de kétlem, hogy bármire is mennék igazából.. Nem vagyok egy nagy nyomozó, de ha már ketten keresünk valakit, akkor nagyobb az esély arra, hogy meg is találjuk. A város felé vettem az irányt, de igazából semmi konkrét célom nem volt. Zsebre tett kézzel sétáltam és kiszellőztettem a fejemet. Reméltem, hogy a friss levegő az összes hülye gondolatomat kiveri a fejemből, hogy őszinte legyek erre volt szükségem. Bár mondjuk jobb lett volna, ha egyszerűen elfelejtek mindent. Azt, hogy ki vagyok vagy ki voltam. Akkor talán nem mardosna a bűntudat azért, amiért ripper koromban annyi embert megöltem. Nem mardosna a bűntudat, amiatt, amit ezekkel a lányokkal művelek.. Játszadozom az érzéseikkel. Talán mindegyikőjüket el kellene engednem. Valószínűleg ez lenne a leglogikusabb lépés.. A főtérre érve valamiért késztetést éreztem arra, hogy vegyek magamnak egy forró csokit. A ma reggeli kávém elmaradt most valahogy nem kívántam, viszont ez most tényleg jól esett volna. Mikor kifizettem rögtön elindultam és arra lettem figyelmes, hogy egy lány utánam szól. Pontosabban, aki mögöttem állt a sorban. Gyönyörű fehér bőre és vörös haja volt és itt meg is állítottam a gondolataimat.. Nem kell tovább vezetnem ezt az egészet. – Helló. Én pedig Stefan vagyok és ez itt a Salvatore család címere, de miért kérdezed? – Nem tudom, hogy miért árultam el neki.. Mondjuk azt sem értem, hogy miért kérdezett rá.
- Szóóóval… - engem nézett… határozottan bámult és arra várt, hogy válaszoljak végre de én nem akartam. Kezeimbe temettem arcom, hogy leplezzem végtelen zavarom miközben a nem messze tőlünk levő bódéra gondoltam, ahonnan csodálatos menta és fahéj illat áradt felénk. – Jajj Zach, ne nyúzz már ezzel! – túrtam tincseimbe és a kis bódé felé mutattam mi majdnem a főtér közepén állt. – Inkább hívj meg egy forró csokira. Ölni tudnék érte! – emelkedtem meg hamar, hogy megússzam a kérdést és gyors léptekkel indultam meg. – Jó, rendben. De Laura. – megragadott és magához húzott. Tudtam, hogy ez mit jelent de azt is, hogy miért költöztem el… hogy miért kellett elbúcsúznom attól aki voltam és miért nem engedhettem közel magamhoz még akkor sem ha nem is tudtam másra gondolni. Most azonban magához húzott és nem hagyott menekülő utat nekem. – Kérlek. – suttogtam halkan és lesütöttem a pilláimat. Megcsókolt. Én pedig csak álltam ott mint egy szobor mert nem tudtam mit tegyek. Végül egy perc is beletelt mire elhúzódott tőlem. Megsértettem mert nem csókoltam vissza… fájdalmat okoztam neki de tudtam, hogy nem tehetek mást. Eleresztett és ellépett tőlem. – Felhívlak. Ígérem. – sóhajtottam. Nem akartam így látni de ez az ő érdekeit szolgálta. Ennyit a boldogságról. Elköszöntünk egymástól én pedig végre megvettem magamnak a hőn áhított forró csokoládét, extra fűszeresen kérve. A mellettem várakozó férfire néztem és mikor kezére futott a pillantásom, leesett az állam. Amint megkapta, amit rendelt már indulni készült. Én pedig ezt nem hagyhattam. - Héj! Hello! Bocsánat, hogy megzavarlak de muszáj megkérdeznem, hogy… - nem tudtam befejezni mert fizetnem kellett – egy pillanat. – szóltam és gyorsan odaadtam az aprót majd elvéve italomat léptem ismét a férfi mellé. – Szia! A nevem Laura. Ne haragudj de nem tudtam nem észrevenni a gyűrűdet. Megkérdezhetem, hogy kinek a címere az? – azt már nem tettem hozzá, hogy az én medálomon épp ugyan ez a címer pihen… ahogy azt is elfelejtettem, hogy a nyakláncom nem a pulóverem alatt van hanem kint, így Stefan is könnyedén kiszúrhatta.
Meglepett a magázása. Errefelé nem igazán találkozni ennyire udvarias férfiakkal. De nem ítélek pár szó után. Már megtanultam, hogy előbb meg kell ismernem mindenkit, majd aztán megbízni bennük. - Semmi gond. Nyugodtan tegezhetsz, szerintem fiatalabb vagyok. - húztam egy széles mosolyra a szám. - Örvendek, Hayden! Én Colette vagyok, de szólíts csak Lettinek. - ráztam meg a kezét, amelyet felém nyújtott.
Egy éve, mikor ideérkeztem, pontosan tudtam, merre kell járnom, hogy jó nőket láthassak. Nem egyszer siklottam el egy jónevű gimnázium mellett, vagy pedig betértem a főtéren lévő kávézókba, netán megtaláltam a legnagyobb érdeklődést keltő helyet hölgyek körében. - Bocsánat... talán csak futólag láttam önt... pár hete... hónapja. - suttogtam ekkor már, és megpróbáltam úgy tenni, mintha tényleg sajnálnám ezt. De szó sem volt erről. - Hayden vagyok. - nyújtottam felé a kezem, és szemérmetlenül fixíroztam selmyes bőrét.
Elég sokat időztem már itt, ideje lenne hazamennem. Ha eddig nem volt, biztos már nem is lesz társaságom errefelé a Főtéren. Éppen indulni akartam, amikor a hátam mögött meghallottam egy férfi hangját. Nem tudtam kinek szól, de mivel rajtam kívül aligha volt itt valaki, száz százalék, hogy nekem beszél. Lassan megfordultam és megláttam egy igencsak helyes férfit. Nem értettem mit akar, de azért kíváncsian rákérdeztem. - Ismerjük mi egymást? - kérdeztem rá bizonytalanul.
Mióta ilyen összezavarodott a fejemben minden egyes dolog, többet járok utcára, hogy friss levegőt szívjak. Leginkább abból az okból kifolyólag, mert... valljuk már be, mikor az ember ki van bukva, nem akar egyedül lenni hosszabb ideig! Legalábbis én nem. Nem bírnám ki, hogy ne nézzek körbe a nagyvilágban. - Óh... - torpantam meg hirtelen, mikor megláttam egy csinos lányt hátulról, és hirtelen széles vigyor jelent meg az arcomon. - Kit látnak szemeim... - szólaltam meg.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 28, 2013 9:42 pm
Nem is tudom miért jöttem errefelé. Sőt! Csoda, hogy kimozdultam a hotelből. Fogalmam sincs, hogy mikor voltam utoljára társaságban, de talán jobb is volt egy kis egyedüllét. Néha rám jön, hogy hetekig csak a szobámban kuporgok... nem tehetek róla, ilyen vagyok én. Viszont most jól esne a társaság, vagy legalább egy ember, de úgy tűnik, hogyha én rászánom magam, hogy elmenjek valamerre, az emberek kihalnak arrafelé... Hátha most nem így lesz!
Kezdőlap
