Bess Amelia Winbolt & Daryl Bowman

Sóhajtok egy nagyot, és próbálom összeszedni magam annyira amennyire csak lehetséges, hisz nem lehettek búskomor, csak azért, mert a múltban történtek egyfajta bizonyos dolgok, amelyekre nem szívesen emlékszem vissza, de tudom, hogy jelen vannak, és meg kell tanulnom velük együtt élni, de nem megy, hisz egyszerűen képtelen vagyok elfogadni mindezt.. A természetfeletti világ, amely rengeteg meglepetést tartogat, a vérfarkasos dolog, hisz egy szörnyeteggé váltam, ugyanakkor megöltem egy embert, akinek a vérre a kezeimhez tapad, és mindemellett meghaltak a szüleim, sőt a húgom is. Több hónapon át egyedül barangoltam a 'nagyvilágban', hisz nem akartam nevelőintézetbe kerülni egy pillanatra sem. Aztán felbukkant Bailey, aki magához vett, és mostanra már egész jól kijövünk, de a problémáimat ő nem tudja megoldani, hisz nem tudja egy varázslattal visszafordítani az idő kerekét. Ami elmúlt, az elmúlt, és vége..
Ez a lány különös, hisz almát adott nekem, amelyet ugyan elveszek tőle, de nem értem, hogy ezt miért is csinálta, hisz neki mégis csak nagyobb szüksége lenne rá. Én nekem van mit ennem, de neki... neki nincs. Segítenék, ha tudnék, de nem vagyok felnőtt, sem pedig egy milliomos csemete. Bólintok felé végül köszönet képen, és a válaszát már nem is várom, hisz semmit sem mond, csak nézz, és gondolkozik.. inkább hagyom is a dolgot ennyiben. Végül a számhoz emelem az almát, és beleharapok, aztán ropogtatva összerágom, és lenyelem, aztán újra, s újra ezt csinálom, míg meg nem hallom azt, amit mond.
-Igen.. az vagyok!-Ismerem el, miközben nagyot nyelek, és iszonyatosan nagy bűntudat keletkezik ekkor bennem. Embert öltem.. egy vámpír rám olvasott, és végül öltem. Persze arra már nem emlékszem, hogy kiművelte ezt, hisz azt elfeledtette velem egy pillanat alatt.-Mond... csak nem lenne kedved jönni valahová ahol... biztonságosabb a környék?-Pillantok körbe a főtéren, aztán a lányra nézek kérdően.

Átvette a szerzett gyümölcsöt, amit én egy halvány mosollyal köszöntem meg, és úgyszint lekuporodtam a fal támaszába, hogy néma szemlébe kezdhessek. Célpontba vettem a távoli mélységet, és gyenge, erőtlen mozdulatokkal erőszakoltam arcom a fiú irányába. Mit válaszolhatnék? Kellene válaszolnom? Nem ismerem. Tehát idegen. Tehát nem tudom,hogy mit kellene csinálnom. Most éreztem úgy először, hogy sosem voltam ennyire tanácstalan,mint miután kikerültem a pokolból. Azt mondják,hogy azt megjárni, rosszabb a halálnál. Nem. Onnan kijutni, és boldogulni, az a kihívás.
Fejemet hátravetettem, hogy a falnak szegezzem, helyette viszont lendület okozta sajgást hallattam, hála a fejtetőm és a fal nem várt találkozásának. Mély levegőt vettem,és az ütéstől tompa fájdalommal sújtó kobakomat tapogattam. Az éj jövetelével viszont nemcsak a fekete, mindent beborító lepel érkezett meg. A lámpák fénye távolból halványan merengtek, viszont a kietlenség övezte terület némán pislogta az utolsókat. A szél - ősz barátunk legnagyobb pajtása- is hamar játékra talált, erős vehemenciával kapott bele hajamba újra és újra. Bőrömön végigfutott a zimankós lehelet, és megborzongtam, ahogy tudatosult benne: hideg éjszakának nézünk elébe.
A srác arcára vándorolt ismételten figyelmem. Éhes szájjal ropogtatta a kapott almát, s közben szemei cipőjét elemezgették, mintha takargatnivalója lenne. Nem tudtam mit csinálni,holott ésszerű,hogy mennem kellene. A srácnak is. Neki haza, nekem Isten tudja,hova, de el innen. Veszélyes környék egy sokak által látogatott tér. Ide nekem park kell vagy sikátor.
- Szomorúnak tűnsz - nyögtem, tekintetét keresve,majd elcsodálkozva,hogy leheletem szinte kirajzolódott a sötétnek üveglapján.

Bess Amelia Winbolt & Daryl Bowman

Felsóhajtok, hisz túl sok a probléma, amit feledni akarok, de persze tisztábban vagyok vele, hogy ez nem csak egy csapásra működő dolog, hanem annál jóval több.. Nem lehet felejteni soha, de egy idővel, ha eltudom ezt fogadni, akkor könnyebb, hisz már nem zaklat fel a dolog. Viszont így, hogy folyton csak gondolkozom, és gondolkozom ezeken a vacak, sőt nyavalyás szörnyűségeken, akkor még jobban belém ivódik az emlék, és így már végképp nem zárhatom majd ki az életemből. Megöltem egy embert... megöltem én magam! Ezt mégis mikor fogom tudni egyáltalán elfelejteni? Vagy egyáltalán eltudom majd-e? Az a bűntudat, amely emiatt belém égődőtt sohasem lesz elfelejtve, hisz teljességgel erős érzés, és nem csak holmi átvitt érzelem, amely egy csapásra meg jelen, és ugyanígy el is tűnik.
Fájdalom jár át egy pillanatra, de amilyen gyorsan jött oly gyorsan tova halad. Nem engedem át magamat neki, inkább mély levegőket veszek, és bámulok magam elé a nagy semmibe. Társaságra vágytam, de ennek a lánynak is 'gondot okoztam', bár ő is figyelhetett volna, aztán meg itt gubbasztok a földön. Remek, majd mindjárt társalgok a kövekkel, hogy megértsenek engem, hogy megértsék ezt az egészet... ezt a mindenséget, amely engem nyomaszt, és már oly elegem van ebből.
Észreveszem, hogy a lány elém sétál, aztán egy almát nyújt felém. Kérdőn felvonom a szemöldököm, és úgy nézek a szemeibe. Nem értem a tettét.. Ezt most miért? Átveszem tőle, aztán pedig megszólalok.-Ezt most miért kapom tőled?-Teszem fel a kérdést, miközben fürkészni kezdem az arcát, és a tekintetét is..

Igyekeztem minden falatot alaposan megrágni, s közben minduntalan tömködtem zsebeimbe a frissen szerzett zsákmányt. Hiába bizonyult likasnak a jobb, az alma vitézesen állta a megpróbáltatást, s terebélyes oldalával befedte a foghíjas szövetet, így kényelmesen ráfért még egy húsosabb darab.
Igyekeztem nesztelenül végbehajtani a műveletet, senki fia ne lásson meg, akkor annyi a holnapi élelmemnek, így mikor már késznek bizonyultam, és a -bár tüntető gyomrom lecsitítása ellenére- eleget fogyasztottam, felkészülten vártam,hogy elhagyhassam a helyem.
Hatalmas horkantás. Hasra vetettem magam, és a szökőkút peremébe akasztva csontos ujjaimat, felhúzódzkodva lestem a zörej irányába. A termésétől megcsonkított árus kapkodó mozdulatokkal szedte egy zsákba önön piacát, és hatalmas, mély sóhajok kíséretében, lemondó pillantásokkal tűzdelve a sötét semmiséget, elbattyogott.
A megkönnyebbülés azonnal szétáradt bensőmben, de nem egymagában érkezett. A bűntudat árnyékként követte, és azonnal behálózta szétvetett testem.
Feltápászkodtam, és nyomban lesöpörtem a nem várt vendéget. A port, annak reményében,hogy a lelkifurdalást is viszi magával,de... Oldalra kaptam a fejem. Mind ez idáig abban a hitben kergettem magam,hogy a fiú csak látomásnyi ideig tengette itt perceit, de nem. Megzuhanva , falnak vetve magát, s kuporogva meredt maga elé.
Mély, hasadó fájdalom nyilallt torkomba, és szinte éreztem, ahogy fújtogatóan terjedni kezd minden zsigerembe. Az érzés elhatalmasodott, bennem pedig egy ötlet sejlett fel.A gyerekek mindig azt mondták,hogy egy anya könnye aranyba foglalandó,de ők még nem voltak az én helyzetembe. Egy könnyét nyelő gyerek látványával nem tudok boldogulni... Túl sok.
Nagyot nyeltem hát, és a fiúhoz araszoltam. Nem túl közel, nem túl távol. Csak amennyire tűzszünetet tudtam kötni antiszociális, saját talpon álló jellememmel. Nem szóltam. Belemarkoltam a zsebembe, és egy almát nyújtottam lehorgasztott feje irányába.

Bess Amelia Winbolt & Daryl Bowman

Úgy látszik, hogy a sors mostanság eléggé ellenem játszik, hisz minden összejött az utóbbi időben. Mondanám azt, hogy ezek nem aggasztóak, vagy hogy simán elfelejtem, és kész, de ez nincs így, hisz én nem egy átlagos gyerek vagyok, hanem több... jóval több. Egy vérfarkas.. egy szörnyeteg, aki embereket tép szét. Hirtelen rázom meg a fejem, miközben a lányra figyelek. Őszintén szólva nem tudom, hogy mégis miért teszem ezt, vagy hogy mi értelme van a dolognak.. Csak abban vagyok biztos, hogy szükségem volt egy kis levegő változásra, egy kiadós sétára, és egy.. nyugodt helyre ahol nincs olyan, akit ismerek! Bár őszintén mondva éppenséggel nem egy alkalmas időpontot választottam ki erre, hisz éjszaka van.. este, és Bailey ettől nem lesz elragadtatva, de most nekem ez koránt sem számít, sőt mi több.. igazán élvezem a helyzetet. Talán elment az eszem, vagy nem vagyok magamnál, de a legjobb döntés ez volt jelen pillanatban, hisz már megőrültem ettől az egésztől..
Vérfarkas?! Természetfeletti?! A családom halála?! Megöltem egy embert?! Ez mind az a probléma, amely engem nyomaszt jelen pillanatban. Igazán jó lenne, ha nem kéne erre az egészre gondolnom, de egyszerűen nem megy, sőt mi több képtelen vagyok rá, amikor pontosan jól tudom, hogy lehetetlen a nem erre való gondolás. Nem lehet csak úgy egy pillanat alatt megszüntetni magamban a fájdalmat, vagy a bűntudatot, amelyet érzek, sőt nem lehet kitörölni az emlékeket, vagy pedig megváltoztatni a múltamat, és épp ez a baj.. a legnagyobb baj!
Hirtelen eszmélek fel arra, hogy a lány, akit néztem, vagyis most leginkább nem rá figyeltem, hanem a gondjaimra, és épp emiatt jött nekem.. Na remek! Pillantásából kiveszem, hogy ennek nem igazán örült, de na.. most ez van, és ennyi. Megrázom a fejem, miközben figyelem, ahogy elsétál, de én nem megyek utána. Valahogy nem vagyok ezek után képes rá.. sőt miért mennék utána? Nem ismerem, ahogy ő sem engem, és emiatt nem érzek kényszert arra, hogy kövessem őt.. Inkább a falnak dőlök háttal, aztán végig csúsztatva rajta a hátamat lehuppanok a földre, és magam elé bámulok a semmibe. Miért velem történik mindez? Miért velem?

A megfelelő pillanat - hiába is reméltem- nem húzta tovább az időt. Még egy biztonsági körbetekintést megejtettem, majd négykézlábra buktam, és a fülemben -roppant idegesítő módon- dobogó szívvel kezdtem neki a feladatnak. Úgy tűnt, sima liba lesz,hiszen a néne úgy bealudt, jöhetne akármilyen hangmagasságokban hullámzó operaénekes, ő csak az igazak álmát húzná-talán édesebben is-, nem akadályozva procedúrámat.
Közelebb botorkáltam, egészen a ládákhoz simulva, mialatt tekintetemet végig az áruson hordoztam, naprakészen akármilyen menekülési módszerhalmazzal. Futás, gurulás, lendülés.. Tényleg bármi.
Óvatosan, szinte remegő végtagokkal emeltem el egy, majd kettő zöld almát, melyet rögtön jobb és bal zsebembe süllyesztettem,majd megmarkoltam még kettő húsosabb példányt, és kicsit ficánkolva, tétovázva tömtem még egyet fogaim közé, így a zsákmány ötre maximalizálódott.
Hatalmasat szuszogtam, látva, semmi sem tűnt fel az alvó, megcsonkított terméssel együtt nyugodó alanynak. Mélyen behunyva szemeimet gyűjtöttem erőt, és egy utolsó bűnbánó pillantást illetve a nőnek, fordultam meg, és ahogy tüdőm bírta, rohantam a világnak.
Durr. Áucs. Forgó világgal, zakatoló fejjel, elterülve, hatalmasat sikkantva. Valami..valaminek nekimentem. Valami.. amiből csak két, szinte világító szem jelezte létét. Fel-,lesüppedő mellkassal szuggeráltam a lényt. A lényt, ami egy... fiú? Nem várt meglepetés rendesen kizökkentett a lendületemből, de időm sem volt végigmérni a rendbontómat. Hatalmas, hörgő horkantás hallatszott a háttérből. Pillanatok alatt kaptam oda tekintetem, a nőre, aki csak elfordította kobakját, mit sem sejtve, és tovább szundikált. Másodpercekig szuggeráltam, biztos, ami biztos, de mint mondtam... jöhet az az operaénekes! Majd lehajoltam, és összekapkodtam az elgurult almákat. Sziszegve dörzsöltem végig állkapcsom vonalát. Ez rendesen kapott az ütésből, hála az almának,amit szájüregembe passzíroztam, így váltottam a felálláson. Inkább nyúzva kicsit- így is nyolc elefántnyira nyúzott- pólómat, hogy tágított formájába temessem a szerzett élelmemet.
A fiúra szegeztem fejem, szemeim villámokat szórtak.
- Megvesztél? - rivalltam rá suttogó-fojtott hangon. Majd megrökönyödve szaladtam tovább, eredeti útvonal szerint. Nem sokat, csak pár méternyit. Egyből, amint odaértem, lekuporodtam a szökőkút takarásába, és öklömnyi gyomorral bár, de jóízűen haraptam a lédús gyümölcsbe, s miközben fogaim alatt ropogtak a falatok, elszórt,kósza pillantásokat vetettem a fiúra, aki majdnem elrontotta az egész túlélésre menő akciómat, csupán a jelenlétével.

Bess Amelia Winbolt & Daryl Bowman

Egyszerűen az este folyamán, vagyis kezdetén, vagy is mindegy mikor, de képes voltam eljönni a hotelből, csak azért, hogy sétálhassak. Erre Bailey tuti nem lesz büszke, de hát na.. nekem is kell levegő, egy kis nyugalom, és egyedüllét, hisz az utóbbi események teljesen összezavartak oly annyira, hogy szinte már-már folyton, csak erre gondolok, és egy pillanatnyi nyugtom sincs. Mondanám, hogy ott maradni lett volna a legjobb, de akkor hazudok, hisz kellett egy kis levegő változás, hogy kiszellőztethessem a fejem.
Nincs családom, hisz megölték őket, miközben én ez ellen semmit sem tettem. Egyáltalán még az is kérdéses, hogy akartam-e tenni valamit ez ellen, de persze a válasz erre az, hogy nem. Nem mozdultam, akkor, sőt mi több semmit sem csináltam, csak álltam, és néztem. De most voltaképpen erre miért is gondolok? Persze másrészről ez csak az egyik probléma, hisz ugye még ott van a természetfeletti világ.. vámpírok.. vérfarkasok, és a többi, aztán meg ugye ott van még az a tény, hogy én is vérfarkas vagyok. Nos.. ez csak egy balszerencse lehet tuti! Mégis miért kellett nekem gyerek létemre ilyenekbe belekeverednem? Egyáltalán, hogy jutottam el eddig? Na jó ebből elég, hisz szinte csak magamat kínzom ezzel, sőt már-már annyira gondolkozok ezeken, hogy a végén még őrült leszek.
Lépteim lassúak, és koránt sem sietősek. Passzolom a tényt, hogy merre tartok, mert őszintén szólva fogalmam sincs, csak megyek előre amerre a lábam visz. Nem sokára persze kezd ismerős lenni a hely, hisz olyan, mintha egy főtér felé tartanék.. a főtér központja felé persze.
A főtérre érkezve magam sem tudom, hogy mihez kezdhetnék. Szét nézek alaposan a környéken, és szemügyre veszem az éjszakában, hogy vannak-e itt emberek, persze feltűnik, hogy néma csend honol,de néhol egy-egy emberi alak kirajzolódik előttem. Végül nem messze magamtól megpillantok egy kislányt, és valami árust.. a lány talán velem egy idős, és nincstelen. Pont olyan, mint amilyen én voltam a szüleim elvesztése után. Halkan közeledem felé, miközben egy biztos távolságon belül megállok, és figyelem, hogy mit csinál. Őszintén szólva rám férne egy kis társaság, és erre ő alkalmas lesz, már ha képes szóba állni velem.. Nézem mit csinál, és olyan csendben maradok, amilyen csendben csak lehetséges.

A rohanásom pár utcafordulóval arrébb alábbhagyott-mikor már a tűzoltók rendszeres vinnyogása némaságba veszett- , se nem éreztem szükségét a tipródásnak,-hiszen tisztában vagyok vele,nem lenne,ki utánam eredne,árvaként ez alapfelállás,a kutyának sem kellesz, legyél akármilyen tiszta szív-lélek ember- se a cipőm nem tűnt valami strapabírónak,minden lépéskor könyörtelenül sértette sarkam, hatalmas hólyagot kerítve rá.
Persze, az árvaházban sem arról voltak híresek,hogy úgy ruháztatták a gyerekeket,hogy az minden kényüknek, kedvüknek megfeleljen. Már akkor véresre tapsolták a kezüket, ha pár mérettel ugyan eltérően, de cipő fedte csupasz, koszos lábukat. Abból kellett gazdálkodni, ami volt. A befolyt összeg nagyja is adományokból állt, és valljuk be, ha néhány bőkezűbb adakozóval nem áldta volna az ég a szegény, csorba testületet, akkor vége. Nemcsak az épületnek, a gyerekeknek is. Végleg.
Pár hossz siralmasan hasító fájdalom kiváltotta fogcsikorgatással a keskeny utcák fogyatkozóban voltak, s ahogy a sűrű, égimeszelő építmények ritkulni kezdtek, szembetűnt az a vöröskés korong az égen, melyre mindig áhítattal figyeltem. Egy csoda... ahogy a maga egyszerűségével mindenki felett áll. Neki hatalma van mindenre és mindenkire, de nincs az a tudomány, az a kreálmány, amivel az általa terpeszkedő fényességet burkolni lehetne. Senki nem tud neki parancsolni, és senki nem tudja neki- egy istenes pofon kíséretében- megszabni, hogy hány falatot ehet a kenyérből, csak, mert a nevelő kedvence éppen mellette terpeszkedik...
Kínosan vakargattam nyakam, miközben a lehetőségeimet lestem. Az út szemközt szélesedik, és már az épületek fogyatkozásából látszik, nem beszélve az út minőségének javulásán, főtér következik. Nagyot nyeltem, miközben egy hangosan, és egyre hangosabban búgó valami közeledtére kaptam fel a fejem. Az út végeláthatatlan vége felé terelődött tekintetem, és hirtelen nem láttam mást csak két fénycsóvát. Ami közeledik. És akkor beugrott.. Minden. Az épület, a tűz, és a felém rugaszkodó éles szemfogak. Heves, hitetlen fejrázogatás közepette vetettem le magam az úttestről, látóköröm elhomályosult, és csak a kandallóban fellobbanó lángokat vetítette elém-, mint valami hamisan játszó délibábot. Könnyeim záporozni kezdtek, és szappan méretű kezeimmel kapartam a földet, ápolatlan körmeimmel vésve az ázott talajt, tépkedve a fűcsomókat, csakhogy távolabb kerüljek az egyre kirajzolódó ismeretlenségtől. A kirajzolódó ismeretlenség helyett hamarosan egy hatalmas égkék járgány kapott helyett, egyből felismertem, de... Az előbb..a tűz...
Zihálva merítettem tenyerem kiengedett hajzuhatagomba, és már éreztem. Nem lehetek ennyire óvatlan. Végig az épületekhez simulva botladoztam egy hatalmas placc kirakott kövezetéig. A kör-körkörös tér teljes homályba volt burkolva, s az ollóval vágható ködöt úgy tűnt, semmivel sem lehet szétoszlatni, amire viszont felfigyeltem,hogy olyan néptelen volt,amivel még életemben nem találkoztam. Bár az éjszaka sietősen közeledett, talán ebből is adódik ez kietlenség.
Tekintetem végighordoztam a köztelken. Középen egy szobor, mely kövült angyalt ábrázolt, szemközt pedig egy szökőkút, melyen három darab kisfiú tartotta a frontot, s engedte a vizet..a..keresztül. Ahh.. Elfordultam... Ezek meztelenek.. meg persze, márványozottak. A teret kis pultok, bódék vették körbe, s néhol egy-egy üzletlánc kirakott vállalata húzta le a rolót. Zárásidő van.
A kiárusítók sem húzták tovább az igát, tüsténkedve rakodták az árút kimért rekeszekbe. Csak egy - a többitől félrehúzódó - gyümölcsösbódés nem találta még a helyét indulásnak, nyugodtan pihentette keselyűidomokkal csúfított fejét vállán, s hangos horkolás egyértelműsítette,hogy még mélyen húzza a lóbőrt.
Kissé ódzkodva és feszengve bár, de közelebb lépdeltem- ismét a nyilaló fájdalom tette ki társaságom. A nő-, ami így már szembetűnően kirajzolódott- nem igazán tett szert szerencsére a nap folyamán. Ládái cuftig telítettek, és a pohár -, mely most kasszaként funkcionált- szintén üresen várakozott a vevőkre,- nem úgy,mint a mögötte bóbiskoló kofa. Alaposan végigmértem, és ... látszott, ő sem a szerencse fia. Rongyaiba burkolva semmivel sem különbözött tőlem, vagy a másik 70 árvától. Belemerítettem tenyerem zsebembe. Lyukas. A másikba. Egy százforintos.. Nem sok,de...sőt, nem is fedezi az alma árát. Gondterhelt arccal néztem ismét fel. A túlélésre megyek.. nem szabad..ha csak ennyim van. A garast helyére süllyesztettem, de torkomat facsarta az érzés. Meglopni egy nincstelent,de...
Ijedten kaptam fel tekintetem. Hatalmas horkantást hallatott a nő,hiszen nagy feje lejjebb csúszott csökötten tartott vállán, így egy röffenés kíséretében csúsztatta helyére, és szemhéjai szorosan tapadtak egymáshoz.
Behúzott nyakkal, és mélyen kapott levegővel vizslattam az újra elszenderedő árus felé, talán percekig is. Éreztem,hogy nem kellene megtennem. De vívódásom kapott ellenfelet, gyomrom hatalmasat korgott, s ez a morgás adta meg a kezdőlökést. Már csak a megfelelő pillanat kell, és a lesben állásból a tettek mezejére lépek.

Mosolyomra mosollyal válaszolt, amit jó jelnek vehettem, és laza biccentéssel felelve szavaira, Mellette maradva, elindultam a kávézó felé.

(folyt. köv. Kávézó)

Persze. - mondtam úgy mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, pedig nem így volt, hiszen egyedül velem szemben volt ilyen a kutya, még az emberekhez se volt ilyen kedves, szóval ez a pasi, akarom mondani Warren tuti valami természet feletti lény volt. Hirtelen azon kaptam magamat, hogy a nyakát nézem, jobban mondva a lüktető eret, nem csoda hiszen még mindig farkas éhes voltam. Ki kell vernem a fejemből, ha meg akarok tudni dolgokat és úgy kell viselkednem, mint egy normális ember emlékeztettem magamat, majd viszonoztam a mosolyát, remélve, hogy nem vett észre semmit se.-
Jól hangzik. - mondtam kedvesen, majd követtem az irányt, amerre mutatott.- Szóval ott állatbarátok . - néztem rá döbbentem, mert nem gondoltam volna, pedig ha tudnák mennyi farkast is szolgáltak már ki, de mindegy is. - Akkor menjünk oda, de csak utánad, mert te tudod a járást oda, hiszen én nem rég érkeztem még csak ide. - mondtam sietve a fura arc kifejezését látva, pedig ez nem volt igaz. Hányszor jártam már pedig itt, úgy is mondhatni, hogy a városka vissza-visszatérő vendége vagyok. -

- Igen? Ez látszik is, szeretheti az embereket - vigyorogtam le a kutyára, aki lelkes csaholással emelte felém a fejét, és csak úgy lihegett a nagy lelkesedésében. Tényleg nagyon jó hangulatú állatnak tűnt, biztosan jól gondozza ez a nő, mert különben nem lenne ilyen emberbarát. Ez a törődés jele.
- Akkor kávézó - bólintottam rá a szavaira, és a magyarázat remekül indokoltnak tűnt, piálni még tényleg korán lenne, és valószínűleg - bár nekem jólesne -, de Katie aligha értékelné, ha bepiálva mennék haza, és úgy találkoznánk újra. Nem, a kávézó nagyon jó lesz. - Van itt egy, a tér túloldalán. Ha gondolod, leülhetünk oda, a teraszra, akkor a kutyádat sem kell kint hagynunk - mosolyogtam kedvesen Ariel-re, s közben a nem messzi kávézó felé böktem a fejemmel. Bár én vagyok olyan állatbarát, hogy észérvekkel, vagy némi pénzösszeggel való rásegítéssel meggyőzném a főnököt, hogy hagyja békén a kutyával érkezőket. Mégiscsak szívügyem a kérdés.

Szóval, akkor ő valami nagy kutya barát lehet, még is csak igaz lenne az a dolog, hogy vannak olyan lények, de mit is mondtak róluk? Nem tudom már annyira rég volt, s soha nem is hittem el. Ő azt hiszi ez normális dolog, de nem az, szóval szép lassan rá fogok jönni, hogy micsoda és kicsoda ő egyáltalán.- Hogyne persze, meg amúgy is olyan barátkozós kutya. - persze ez nem igaz, de ő neki ezt nem kell tudni, hiszen ebből akár még előnyöm is származhat.-
Persze ráérek. - nos ez jó kérdés, mit is innék inkább, mondjuk egy kis finom vért, bele is harapok az ajkamba a gondolatra, de hagyjuk is. Tűnjünk csak egyszerű embernek és ne vámpírnak.- Azt hiszem az alkoholhoz még túl korán van, de a kávézó jól hangzik. - mosolyog vissza rá.- Esetleg tudsz valami jó helyet? - nézek rá, hiszen én semmi ilyen helyet nem tudok, mert nem igen járók ilyen helyekre.-

- Csináltam valamit? - arcomra tán ki is ült a mély megdöbbenés. - Nem, eszembe sem jutna, szeretem a kutyákat, nem csinálnék vele semmi olyasmit, ami ártalmas. A kisugárzásomról meg nem tehetek... asszem bejövök Neki - megpróbálkoztam én is egy mosollyal. Szóval jól gondoltam, az volt a gond, hogy a kutya furán viselkedik. De hát.. na... nem fogom bevallani hogy animágus vagyok és aképpen meg kutya. Tuti kiakadna, és jogos is lenne.
- Inni? Végülis... én ráérek, ha Te is - vontam meg a vállam, és egy nem messzi kávézó felé böktem a fejemmel. - Ilyesmi megteszi, vagy mást innál? - kérdeztem, egy szélesedő vigyorral. Ki tudja, mit gondolt ivás alatt, akár lehet az kávé, üdítő, vagy alkohol is.

Micsoda ostoba kérdés ez tőle? Nem akartam hinni a fülemnek, hogy ezt most komolyan megkérdezte. Szóval, akkor ő nem tudja mi vagyok, ez még előny lehet. Elővettem a legkedvesebb áll mosolyomat, s rá mosolyogtam. - Elnézést kérek, ha udvariatlan voltam, nem akartalak megbántani, de a kutyám soha senkihez nem szokott így ragaszkodni, s hirtelen azt hittem csináltál vele valamit.-s amennyire láttam el is hitte ezt a bugyuta szöveget, pedig csak meg akartam tudni, hogy miféle lény ez pontosan, s mit tud. Talán még hasznomra lehet.- Nem lenne kedved esetleg valamit meginni? - néztem rá kedvesen és mosolyogva, hiszen hátha majd megered a nyelve. Elég beszédesnek tűnt, s ahogy láttam valószínűleg lehetett párja is, szóval ha nem válaszol, akkor lehet majd meglátogatom őt és megfenyegetem vele, mosolyodtam el ördögien legbelül.-

Hát, nem egy bőbeszédű leányzó, ezt már meg is állapítottam, és egyre inkább eluralkodott bennem az érzés, hogy nagyon nem kedvel engem a hölgyike... És most már azért tényleg odáig jutottam, hogy ezt jó lenne megtudni, mi okozza. Engem azért általában kedvelni szoktak, akiket nem épp lecsukok. Szóval valami nem stimmel...
Elfogadta a feléje nyújtott kezemet, és arcra nem is tűnt úgy hogy gondja lenne velem, mégis... a kisugárzása ellenszenvező volt. A bennem élő állat érezte, hogy az aki itt áll mellettem, nem épp szimpatizáló egyén, és ezt az ösztönöm nehezményezte...
- Bocs hogy megkérdezem, de valami gond van? A mosolyod mögött úgy érzem, mintha a legnagyobb vágyad az lenne, hogy nyársra tűzhess, és megegyél - vetettem fel az elmélkedésem tárgyát, miként elengedtük egymás kezét, és tenyerem újra a kutya fejét kezdte simogatni.

Rendben. - mondtam talán túl barátságtalanul, de akkor se volt szimpatikus ez a férfi. Persze nem volt rossz, ezt meg kell hagyni, mert olyan fajta volt, akit a nők szívesen megbámulnak, hiszen még így is látszott, hogy izomban nem szenved hiányt. De az aurája, akkor is fura volt, s legszívesebben ott hagytam volna, de fel keltette az érdeklődésemet, hiszen nem emberi lényhez még soha sem ragaszkodott így a kutya. Szóval vámpír, farkas, vadász és vámpírboszi se lehet, s még a boszit is kizárnám látva őt, de akkor vajon mi lehet ő.
Láttam, ahogyan végig méricskél a szemével, de ez nem tetszett, hiszen ne nézegessen engem. Talán túlzottan is ideges voltam, de lehet nem is rá igazából. Lehet az is volt a baj, hogy miatta meg kellett szakítanom az étkezésemet, hiszen messziről kiszúrtam a fura jelenséget, mert kutyám szívverését is jól hallottam, mint az emberkét, de az övé olyan fura volt, mintha nem teljes mértékben ember lenne. Láttam, amint a férfi a kezét nyújtsa felém, viszonoztam a gesztust bár semmi kedvem se volt. - Ariel. - mondtam nyugodtan és kedvesen, majd visszamosolyogtam rá, bár lehet legszívesebben a torkának estem volna. Várjunk csak jutott az eszembe, mintha valaha hallottam volna olyan lényekről, akik hasonlóak mint a kutyák, vagy mint az állatok, nem is tudom, ez biztosan ostobaság. -

- Nem, egyáltalán nem okozott gondot - ráztam a fejem nyugodtan, és végigmértem ugyan a nőt, aki megállt a kutya másik oldalán, de nem mutattam különösebben nagy érdeklődést Rá. Szép nő, ezt meg kellett állapítanom, igen, de csak ennyi.
Habár eleinte, míg beszélt hozzám, mosolygott, és hangja kedvesnek tűnt, átlagos beszélgetésnek gondolta volna az ember, két idegen közt.
Viszont volt valami furcsa abban, ahogy engem nézett. Mintha... nem is tudom... mintha gondja lenne velem. Amit nem értek, mert ha tényleg van, alapja biztosan nincs, végtére is, én csak megsimogattam a kutyáját, aki önként szegődött mellém.
Összefont karjai mögött úgy nézett ki a kép, mintha én épp lopnám a kutyáját, Ő meg számon kérné.. Vagy mintha Ő lenne a tanítónéni, én meg az engedetlen kisdiák. Na, gondoltam, ezt akkor jó lesz hamar tisztázni...
- Warren vagyok - nyújtottam feléje a kezemet, egy barátságos mosollyal. - Úgy látszik a kutyád kedvel engem - jegyeztem meg az egyértelműt, hisz a kutya még mindig hozzám dörgölőzve ült ott mellettem. Mintha csak az enyém lenne, és nem is a nőé. Lehet ez a gond? Nem örül hogy így viselkedik velem a kutya? Hát... nem tehetek róla... khm... fajtárs.

Fura volt ez látnom, hiszen soha se csinált még ilyet Mancs. Biztos voltam, hogy nem ember, de akkor mi lehet, hogy ennyire kötődik hozzá. Nem akartam hülyét csinálni magamból, így meg se próbáltam elráncigálni az idegen kezei közül. -Igen az enyém. - mondtam kedvesen, hiszen nincs miért bunkónak lennem vele, max. nem bízok benne ennyi. - Remélem nem okozott gondot. -mondtam sietve, majd megvakartam Mancs fülét, s hiába húztam meg egy picit nem mozdult. -
Olyan volt a látvány, mintha megbabonázta volna őt. Mint amikor én babonázok meg valakit, de nem akartam, hogy ott legyen, mert annyira fura volt aurája a pasinak, hogy még a hideg is kirázott tőle. Összefontam a karomat és úg néztem rá. Magas, izmos testű személy volt, de akkor se volt szimpi. Lehet az én fajtám nem kedveli az ő fajtáját és ez olyan automatikus reflex volt. De lehet csak arról volt szó, hogy az nem tetszett, amit a kutyámmal művel.

(Worthington lakás)

(Ariel)

Kellemes idő volt, bár akadt néhány tócsa az úton, szóval valamikor eshetett, míg én Katie-vel voltam elfoglalva odahaza. Nem is bizonyítja jobban semmi, hogy rendesen lekötötte a figyelmemet, mint az, hogy az esőt is átbeszélgettük, aggódtuk, majd aludtuk... DE ha Katie egyszer elég jól érzi magát hogy eljöjjön a városba, én is próbálkozhatok, kicsit nem aggódni miatta...
Ebben egészen jól segédkezett, mikor a főtérre érve, alig tettem meg néhány lépést a nagy szökőkút felé, amikor is odasomfordált mellém egy gazdátlan kutya, és az oldalamnak dörgölőzve, szorosan mellettem követett. Meglepetten álltam meg, és hajoltam feléje, ösztönösen érintve kezem a fejéhez. Nem reagált ellenségesen, sőt, fejét a kezemnek tolta, mikor megérezte érintésemet.
- Jó kutya - szóltam hozzá. Lehet hogy érzi hogy majdnem egy fajba tartozunk..? Végülis a kutyák fogékonyak, és igen érzékeny érzékeink vannak... nálam jobban ezt aligha tudhatná más emberi lény... - Nincs neked gazdád véletlenül, kispajtás? - kérdeztem, s lám, ma "szerencsés" napom van, alig tettem fel a kérdést, máris mellettünk termett egy nő, aki meglepőn felháborodottan szólított meg engem.
- A maga kutyája? - kérdeztem ezúttal Tőle, de nem vettem el kezem a kutya fejéről, nyugodt lelkiismerettel simogattam az állatot, aki ezt jámboran tűrte.

Végre a sok-sok eső után, kisütött a nap, nem tudom meddig bírtam volna még az esőt elviselni, szó szerint kezdtem bedilizni, de mondjuk az is közrejátszhatott, hogy már elfogyott a vérkészletem. Nem volt senkivel se találkám ma, így magammal vittem tappancsot is, gondoltam el lesz a sok gyerek között a főtéren, addig én benézek egy-két helyre és mondjuk megcsapolok egy két ínycsiklandó vénát. A gondolatra is már kirázott a hideg, de jó értelemben. Gyorsan felkaptam egy topot, egy rövid nadrágot, majd szóltam tappancsnak és elindultunk a városba. Nagyon régóta velem volt, de mondjuk ez biztos annak is köszönhettem, hogy néha-néha pár csepp véremet is a kajája közé kevertem.
Lassan ballagtunk a városban, s sokszor meg kellett állnunk vagy más felé menni, mert érezte a különleges fajok illatát. Egyedül engem tűrt meg, de senki mást nem viselt el, max ha egyszerű földi halandó volt az a személy. Amikor oda értünk a főtérhez, akkor elengedtem szabadjára, s mondtam neki, hogy nem sokára jövök addig is legyen jó. Benéztem egy-két boltba és persze megcsapoltam egy-két ízletesnek ígérkező vérbankot, vagyis emberkéket. Már indultam is vissza Mancshoz, amikor megláttam, hogy egy fura alak álldogál mellette és szemmel láthatólag túlzottan is kedveli őt. Gyors léptekkel oda sétáltam, s hívtam Mancsot, de meg se mozdult.
Segíthetek? - kérdeztem talán túl ingerülten a férfitől, de nagyon fura érzésem volt vele kapcsolatban.-

Elisabeth Kathrin Weston & Richard Redway Weston

Ez a város kezd megtetszeni számomra, hisz egyre több az olyan személy, aki levadászhatóvá válik, sőt már maga a tudat is, hogy Curtis itt tartózkodik valahol a környéken örömet okoz nekem. Bosszút fogok állni rajta bármibe is kerüljön ez! Boszorkány.. erős, de nem eléggé, hisz én végezni fogok vele. Bírom a fájdalmat, a szenvedést, és most már szíves örömest végzek bárkivel, akivel kell.
Lassú léptekkel haladok előre valamerre, bár nem igazán számít merre megyek, hisz csak a gondolkozás céljából sétálgattok. Semmi hátsó szándékom nincs jelenleg! Nem akarok vadászni, sem pedig letámadni valakit, csak csupán nyugalomra vágyok a könyvtáras jelenet után. Az a nő, és a stílusa, mintha azt hinné magáról, hogy ő nagy menő. Hirtelen megrázom a fejem, és magam elé bámulva sétálok egyre csak előrébb, míg nem a főtéren kötök ki. Rengeteg ember, tömeg, hangos zaj.. beszélgetések, nevetések, léptek.. szinte még a fejem is belefájdul. Nyugalmat akarok!
Figyelni kezdem a tömeget, miközben elhaladok egy nő mellett, aki olyan érzést kelt bennem, mintha ismerném, de ez egyáltalán sem lehet, mivel még életemben nem láttam, viszont az már sugárzott róla, hogy vámpír.. Egy női hang üti meg a fülem; "Elnézést, bocsánat!" Ez biztosan nem nekem szólt, szóval nem is foglalkoztam a hanggal, sőt igazából semmivel sem, csak haladtam amerre vitt az út. "Kérem várjon!" Ugyanaz a női hang, ami az imént pár perccel ezelőtt szólalt meg. Aztán hirtelen érzem, ahogy valaki megfogja a kezem, és megállít. Felé fordulva kérdőn nézek rá, miközben szinte érezni rajtam, hogy nem vagyok valami jó társaság jelen esetben.
-Üdvözlöm! Szerintem így is tökéletesen láthatja a nyakamban.-Jegyzem meg számára, miközben végig nézek rajta. Mintha ismerném.. de honnan?-Nem szeretném csak ön miatt kivenni a nyakamból ezt a nyakláncot. Remélem megérti! Soha az életben egyszer sem vettem le amióta hozzám került, szóval biztos nem most fogom megszegni eztet.-Nézek rá komolyan, és várom a reakcióját.

Miután kellő képen kipihentem az utazás fáradalmait ideje volt, hogy berobbanjak a köztudatba, ha mással nem is a nevemmel mely majd az üzlet előtt díszeleg. De nem valami kis eldugott helyen szerettem volna hanem egyenesen a főutcán már ha rá lehet ezt fogni egy kisváros bármely útjára is. Megálltam a város kellős közepén amit a főterét szimbolizált a régi óratoronnyal és figyeltem az embereket, hol járnak kelnek többen. Nem vagyok az a hőn szerelmes típus teljesen elhaltak az érzelmeim már de azért a jóképű csinos férfiakat megmustrálom. Pont elhaladt egy mellettem és utána kaptam a fejem de nem azért, hogy a fenekét is megnézem az nem vallana rám. Sokkal inkább az ami a nyakában lógott keltette fel az érdeklődésemet. Az nem lehet, hogy ez az lenne. Miért pont itt kerülne elő? Ez a medál díszítette minden elsőszülött férfi elődöm portréját igaz, hogy apám halála után nyoma veszett és azt hittem a nagy bátyám rejtette el valahová csak nem találtam meg. Ki kell derítenem honnan van neki.
-Elnézést, bocsánat! Rohantam utána, de ő csak haladt előre amerre vitte az útja.
-Kérem várjon! ekkor annyira útól értem már, hogy megtudtam ragadni a karját a sima emberi erőmmel nem tudtam volna megállítani ezt rögtön éreztem és tudtam nem lesz egy egyszerű dolog így kiderítenem hol szerezte meg, ha ez az egyáltalán.
-Ne haragudjon, hogy feltartom uram. Kérem megnézhetném a medálját kicsit közelebbről? Nem fogom el lopni vagy ilyesmi, ne gondoljon rosszra, de ez egy nagyon egyedi darab egy ritka mintával és nem minden nap lát ilyet az ember. Én a becsület mintaképe, most talán bűnbe fogok esni és ha az aminek gondolom, már itt sem vagyok vele ha a kezembe kapom.

Sejtettem, hogy rögtön kapni fog az ajánlatomon. Naná, hisz nem minden boszi ajánlja fel, hogy feltámaszt egy szellemet.. dehát én valahogy mindig is kiríttam a tömegből. Főleg ezzel a "kit érdekel a veszély" típusú mottómmal.
- Nem hiszem, hogy bajom eshetne.. - kezdtem el töprengeni, miközben kimondtam. Ugyanmár mégis mi lehetne velem? Max elindul az orrom vére ha nem lesz elég erőm ehhez a varázslathoz. De a gondolat, hogy feltámasszak egy szellemet.. nos, megéri a kockázatot. Azt hiszem. Aztán végre kimondta a mindent eldöntő választ.
- Akkor már csak egy helyszínt kell találnunk.. de a hotelszobám is megfelel e célra - mondtam kissé elmerengve. - Akkor ott találkozunk..? Majd kövess vagy valami.. - kérdeztem, mivel neki nem jelentett túl nagy gondot, hogy eltünjön, majd megjelenjen ott.

/Crystal lakása/
(kezdesz?  )

Meglepetten néztem rá.- Segítenél? - még mindig hihetetlen volt számomra, hogy egy lehetőség lebeg a szemem előtt. Nem lennék normális, ha elszalasztanám. - De lehet neked is bajod esik közben.- gondolkodtam el egy pillanatra.- Még így is vállalod az egészet? - kérdeztem komolyra váltott hangnemmel. Nem akartam, hogy történjen vele valami, csak miattam. De az, hogy végre normálisan élhetek Lucy mellett, már ha akarja persze..az igen felé döntötte a képzeletbeli mérleget.- Rendben, csináljuk. -

Óó, szóval ezen van a hangsúly. Hogy engedi, hogy mások is lássák őt. - Ez érdekes - jegyeztem meg elgondolkodva. A későbbi szavaiból viszont egyértelmüen ki tudtam venni, hogy bár azt mondja, hogy tud várni, valójában egészen másról van itt szó. Nagyon is ember szeretne lenni, csak épp beletörődött már abba, hogy ez lehetetlen. Vagyis, nem lehetetlen, hanem inkább komoly hátránnyal jár. - Hát.. én eddig még csak olvastam erről  - vallottam be, hogy engem minden érdekel, ami a mágiával kapcsolatos. - Igazából én mindig is szerettem feszegetni a határaimat.. szóval, ha úgy döntesz, hogy vállalod a következényeket.. megpróbálhatok segíteni neked - taglaltam el neki a dolgot. Hogy miért? Fogalmam sincs, mindenesetre tökjó bulinak tűnt ez a varázslat. A könyveimben minden le van írva, úgyhogy amiatt sem kell aggódnom, hogy netán nem jövök rá, mit kell csinálnom.