Nem érdekel a véleménye, a szemforgatása, és úgy egyáltalán. Minek dekkolok még itt? Az egyetlen ok azt hiszem, az a tünemény, aki Katie nyakába csimpaszkodik, apró ujjaival kap a gombok és elszabadult hajtincsek után. Nevetséges belegondolni, hogy akkor sem lehetnék büszkébb egy kislányra, ha a lányom lenne, és nem a húgom. Kis híja, hogy gúnyosan fel nem ciccenek a családra vonatkozó megjegyzésre. Ez azért egy kicsit erős. Még hogy az egész világon… már tudom, miért lettem ekkora arrogáns seggfej, mert ilyennek születni kell, de volt honnan örökölnöm, szóval… - Úgy tűnik, akkor nem vagyok túl járatos a világ dolgaiban. Amúgyis… mire jó egy név? Meghatároz bármit is? A gének, a neveltetés, az igen, de egy név… mégis sokan hatalomnak tartják mások nevét ismerni. Pedig milyen egyszerű megváltoztatni! Azt a legegyszerűbb. Átveszem Emilyt az anyjától - és egyben groteszk módon az én anyámtól -, és elszórakoztatom, amíg Katie végez. Képtelen vagyok legyűrni a megvetést, a dühöt, a torkomban kaparászó keserűséget. Mikor nagykorú lettem, apám elmondta az igazat, hogy az ő fattya vagyok, és hogy az anyám elhagyott csecsemőkoromban. Akkoriban is heves vérmérsékletű voltam, és nem érdekeltek a kifogások, nem érdekelt az igazság, csak a saját dühömet, a saját fájdalmamat éreztem, az sem érdekelt, hogy szeretetben és törődésben neveltek fel, nem akartam tudni semmit. Később pedig már alkalmam nem volt meghallgatni a valódi történetet. Talán most itt lehetne az ideje, ha nem éreznék ilyen mélységes megvetést az anyám irányába. Egyszerűen hiába érdekel, most sem akarom hallani a kifogásokat, a féligazságokat, amikkel talán megnyerhetne magának. Lepillantok Emilyre, még egyszer rámosolygok, majd visszaadom Katienek. Figyelem, ahogy a babakocsiba teszi, de nem reagálok rögtön a provokálására, csak hidegen elmosolyodok. Nézem az arcát, ahogy az emlékek moccantják a vonásait, és tökéletesen értem az elhebegett szavakat is. De igen, lehetséges. A világon bármi lehetséges. eszemben sincs szabadulni a pillantásától, makacsul fúrom tekintetem az övébe, és már nem mosolygok. - Sok mindent tudok rólad, de közel sem annyit, amennyit egy fiúnak az anyjáról tudnia kellene. Határozott éllel vágnak a szavaim, kiélvezem a pillanat kínzó keserűségét, és még mindig csak a tekintetét kutatom. Egy lépéssel közelebb kerülök hozzá, fölé magasodom, a fellépésem talán fenyegető, de eszem ágában sincs bántani. Nem ér annyit. Nem mintha lennének kétségeim, hogy meg tudja védeni magát, de én sem vagyok zöldfülű hozzá képest. - A nevem Nathan Adrian Doyle, és pontosan ötszázhárom éves vagyok. Mondom ki végül a valódi nevem, amit olyan régen akasztottak a nyakamba, hogy nem is emlékszem rá. Gyermek voltam. Akkor még ártatlan, tudatlan, védtelen… pont mint most Emily. Nyoma sincs az eddigi simulékony modornak, a második bőként magamra húzott kedvességnek. A tartásomban, a tekintetemben egy vérbeli Petrova minden gőgje, eleganciája és makacssága mutogatja magát. Kíváncsi vagyok a reakciójára, vajon az ő álarca mennyire valódi?
-Hát persze... -adom meg magam a szememet forgatva. Semmi de az égvilágon semmi kedvem nincsen vitatkozni, az orra alá dörgölni, hogy több száz évig álnéven éltem, mert szinte csak úgy vadászták a családomat, a Petrovákat. Abban az időben voltam a fiammal terhes - szóval valamilyen szinten könnyített a lelkiismeretemen az is, hiszen mondhattam azt, hogy a neve miatt adtam oda valaki másnak. Bár így nem a Petrova nevet kapta, talán mondhatni szerencsére. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy akkor az apja vezetéknevét kapta-e meg, vagy sem, nem tudom.. Én a keresztnevét adtam neki egyedül, valamit azért csak tudjak róla. Aztán elhagytam. Kegyetlenül. Undorodtam magamtól, falvakat pusztítottam el, csakhogy csillapodjon a dühöm saját magam iránt. A hajamba túrok, feloszlatva a régi emlékeket. Nem tudom mi idézheti elő bennem ezt, de folyamatosan ezeken a dolgokon pörög az agyam. Mintha újraélném őket. -A családomat mindenhol ismerik. -nem hazudtam, ez az igazság. A Petrovákat a világ minden szegletén ismerik az emberek. Legalábbis a vámpírok, meg az egyéb természetfeletti fajok 90%-a. Még ha betegesen is hangzik, de így van. Látszólag Emily mindenféle manipuláció nélkül elbűvöli, én pedig nem tudok rájönni, mi az a kötelék kettejük között, ami ilyen gyorsan, és így jött létre. Már most sem tagadhatná le, hogy a lányom. És mostmár én sem akarom letagadni, hogy az anyja vagyok. Nem úgy, mint fél évvel ezelőtt. Amúgy is, fél évezrede élek, pontosan ideje volt, hogy valamennyire megkomolyodjak, bár, csak úgy közlöm a világgal, hogy ne várja azt, hogy megjavulok, attól mert van egy lányom. Semmi ilyenről szó nincs. Inkább jobban kéne rettegjen, amiért a világra hoztam egy újabb Petrovát. A karjára veszi a lányomat, minden mozzanatát figyelem egészen addig, amíg elvégzem a dolgomat, és ő kijelenti, hogy nem éhes. Nem tudom, miért bízok meg benne, egyszerűen csak úgy érzem, hogy nála biztonságban van Emily, és lerí róla, hogy esze ágában sincsen bántani, én pedig szinte életemben először vakon a bizalmamat adom egy ismeretlen férfinak, és bármilyen hihetetlen, nem tudom megmagyarázni az okát. De az az egy biztos, hogy ő is tudja, hogy mi történik, hacsak egy rossz lépést is tesz. Darabokra szaggatom, mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül, a kezdeti, még számomra is furcsa bizalomszavazás ellenére. Amikor kijelenti, hogy ő már evett, könnyed mozdulattal veszem vissza a lányomat. Azt hiszem ennyi éppen elég volt. Emilynek rettentően jó kedve van, nem kezdett el hisztizni, amiért átvettem - pedig általában, hogyha kihozzuk egy olyan helyzetből, ahonnan jól érzi magát, már pedig nagyon úgy festett, hogy Ryan kezében jól érezte magát, olyan hisztibe kezd, amilyet még nem látott a világ, de most semmi, ugyanúgy folytatja a nevetgélést, keres valami ártalmatlan játékot, ami jelen pillanatban a saját keze. Újra figyelmen kívül hagyom a férfit, eredetileg sem állt szándékomban csevegni vele, ő talált meg az "ebéd" ötletével. Emivel játszok, talán pár perc telhetett el, valamit mormogok neki, amikor Ryan újra megszólal. Tudod… elgondolkodtam, hogy vajon engem is ilyen könnyen adtál egy idegen kezébe? Újra és újra csöng a mondata a fülemben, megpördülve, szúrós szemekkel nézek az ő szemeibe. -Hogy mondod? -emelem fel a szemöldökömet, Emily is elhallgat. -Nem vagyok benne biztos, hogy jól értettem. -egy apró lépéssel közelebb lépek hozzá, oldalra biccentem a fejem, majd Emilyt visszarakom a babakocsiba. Hirtelen fájdalmas emlékképek kezdték el megzavarni a gondolkozásom. Ez mindent megmagyarázna. Megmagyarázná, hogy miért éreztem hirtelen azt a kötődést, bizalmat, és azt is, hogy miért hangolódott rá ilyen hirtelen Emily, amit még Emmának sem sikerül elérnie. Eszembe jut, amikor odaadtam őt annak a házaspárnak, az is, amiket utána tettem. Több száz ember életét oltottam ki, pusztítottam, de ő nem lehet az, a fiam már régen halott, annak kell lennie, teljes és boldog életet kell élnie, amit beleigéztem a nevelőibe, hogy tökéletes életet éljen, de muszáj volt ezt tegyem, rám is vadásztak, nem voltam kész arra, hogy anya legyek. -Az nem lehetséges..-suttogom magam előtt, a földet bámulva. Megrázom a fejem, visszacsöppenve a jelenbe, beletúrok a hajamba, majd ismét felveszem vele a szemkontaktust. Nem engedem, fogva tartom a tekintetét. -Az elmúlt ötszáz év? -ráncolom össze a homlokom. Emily is elhallgat, nem nevet, nem játszik, csak figyel. Olyan, mintha mindent értene és tudna. -Mit tudsz rólam? Egyáltalán ki vagy te? -szűkül össze a szemem. Tudtam, hogy nem az, akinek mondja magát, Katiet nem lehet, sőt, lehetetlen becsapni bármivel is. Nem érzek haragot, csupán csak dühöt, mert felbosszantott, és kíváncsiságot, aziránt, amit beszél.
Nem igazán tudtam, hogyan kellene viselkednem, épp ezért olyan furcsa volt az egész szituáció. Az előbb halkan, szinte csak magamnak mondtam azt, amit mondtam. Azóta kisebb csend honolt, végül megtört, és Godric két kérdést szegezett nekem. Nos, pont azokat, amikre nem igazán készültem fel, holott tudtam, ezeket fogja kérdezni tőlem. - Valami azt súgta, hogy... ide kell jönnöm - feleltem neki röviden, miközben éreztem a kezét, ahogy végigsimul az arcomon. - Nem... Nem tudom miért ide, miért most, miért itt... - kezdtem el rángatni a fejemet, jelezvén, tényleg nem tudom. - Talán... itt az idő, hogy beszéljünk, hogy ismét testvérekké váljunk - ez a mondatom a feldúltság és a szeretet közös egyvelege volt, de megőriztem higgadtságomat, és leültem a közeli padra. - Kérlek, ülj le ide... mellém - a kezemet leraktam a mellettem lévő helyre, és vártam, hogy Godric is lecsüccsenjen végre.
Szemem előtt furcsa képek jelentek meg... ahogy megpróbáltam őt megtámadni, és ő elmenekült, de előtte tekintetéből csak úgy lövellt a megvetés... istenem, mit tettem? Majdnem... majdnem megtámadtam a saját húgomat... és mi történik, ha nem tudok leállni? Azt főleg nem bocsájtottam volna meg soha, ha... miattam veszti el az életét. Isten bizony, hogy... akkor nem lennék ma ilyen. Hiszen ő a húgom... vér a véremből... nem engedhetem, hogy bántódása essék. - Miért pont ebben a városban? Miért pont itt vagy? - kérdeztem nagyot nyelve, miközben kezem arcára siklott, és gyengéden végigsimítottam rajta, hogy így gyönyörködjek a régen látott pillantásban.
Amy iszonyat jól és gyorsan vezetett. Gyorsan meg is érkeztünk a kiszemelt helyre. Mivel én még nem olyan jól ismerem ki magamat a városban, ezért rá hagytam azt, hogy hova is menjünk. Mikor kiszálltunk a kocsiból már eleredt az eső. Én gyorsan a fejemre húztam a kapucnimat, míg a barátnőm egy divatos - ami abszolúte jellemző rá- táskát kapott ki. Megvártam míg kész lesz, majd érdeklődve körbenéztem. - Na és hova megyünk? Csak mert nekem ez a hely egyáltalán nem ismerős...- vallottam be, zavartan.
Valóban nem sajnálom a nadrágomat, de egészen jó kifogásnak tűnt arra, hogy ne küldjön el a fenébe. Persze ettől függetlenül is megtehetné, nem nagyon érdekelne, azt hiszem. Nem véletlenül “vadásztam rá”, mióta betettem a lábam a városba, nem most fogom hagyni, hogy meglógjon előlem. Én is tudok elég bunkó és arrogáns lenni, nem kell félteni. Talán tényleg van valami közünk egymáshoz. Igenis megragadja a tekintetem a kislány. Annyira ártatlan még, annyira törékeny… félelmetes belegondolni, hogy valaha én is ilyen kiszolgáltatott voltam. Azóta azonban sok idő eltelt, és már egészen biztos, hogy bérelt helyem van a pokolban. - Mi más lenne? Felesleges dolog lenne egy idegennek másképp bemutatkoznom, mint ahogy hívnak, nem igaz? Vonom fel enyhén csodálkozva a szemöldökömet. Szóval nem hitte el a neves dolgot… pedig elég sokat gyakoroltam már az évszázadok során. Talán ismerős vagyok neki valahonnan. De honnan? Hasonlíthatok az apámra? Még a gondolat is nevetséges. Kinézem belőle, hogy azt sem tudja, ki az apám. Magamban gúnyosan elmosolyodok. Nem olyan anyának tűnik elsőre, akit sajnálnom kellene, hogy nem ő nevelt föl. Sőt, egészen jó nevelőszüleim voltak, nem lehet okom panaszra. Tekintetem visszatéved a karonülő csöppségre, és akaratlanul is visszamosolygok, mikor rámnevet. Mintha ismerne, pedig soha nem találkoztunk… ijesztő. - Ne haragudj, nem tudtam, hogy ilyen híres személy vagy errefelé. Én csak nemrég érkeztem a városba, még ismerkedek mindennel. Ez valóban így van, még ha jártam is már itt egyszer-kétszer. Általában százéves időközökkel, ami alatt valahogy mindenhol minden sokat változik. Persze a halhatatlanok - vagy pont hogy halottak - állandóak, mint a nyomorúság. Elég csak tükörbe néznem. - Örvendek, Katie. Biccentek felé a bemutatkozásra, majd ismét Emilyre pillantok, aki édesen felkacag a nevét hallva. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt hinném, megigézett. Szánalmas vagyok. Mikor eltűnök, és pár perc múlva visszatérek a lánnyal, úgy lesem minden döntését, mint hiéna az oroszlánt, akitől éppen alkalma van ellopni a zsákmányt, ha a ragadozó hibázik. S hibázik bizony, miért is ne tenné? Legalábbis az én szememben hiba, hogy olyan készséggel nyújtja át a kicsit, mintha az ebéd fontosabb lenne. - Igazán kedves tőled, vigyázok rá, ígérem! Kellemesen simulékony a hangom, talán már túlságosan is az, de nem árulom el magam. Még nem. Átveszem Emilyt, kissé talán esetlenül fogom, ami nem csoda, a ritkánál is ritkábban fogok gyereket a karjaim között. Nem tudnék ártani neki. Ennyi emberi még van bennem, ennyi év és ennyi halál után is. Talán több is, mint az anyámban. A szemem sarkából figyelem, ahogy eltöri a lány nyakát, és szokatlan keserűség kúszik a torkomba. Mindebből a csöppség mit sem lát, hiszen háttal van a jelenetnek, de a csont éles reccsenését talán hallaná, ha nem gügyögnék neki…. jó ég, tényleg gügyögök? Máskor a saját kezemmel vetnék véget az életemnek, ha így látnám magam, most mégis olyan természetesnek tűnik. Eltűnődöm egy pillanatra, hogy rá kellene ijesztenem, hogy el kellene tűnnöm a kislánnyal, nem messze, csak a következő sarokig, hogy lássam, hogy reagál, hogy tudjam, milyen vámpír… de eleget láttam így is, úgy érzem. Nem, nem ismerem, de talán nem is akarom ennél jobban. Mikor visszaér, tekintetem éles gúnnyal pihen meg rajta, és megingatom a fejem, mielőtt megszólalok. - Köszönöm, én már ebédeltem. Ujjaim ösztönösen, nyugtatólag símogatják Emily hátát, aki éppen a dzseki zipzárjának húzókájával szórakozva viháncol. Lepillantok rá, de a szavaim egyértelműen Katie-hez szólnak. - Tudod… elgondolkodtam, hogy vajon engem is ilyen könnyen adtál egy idegen kezébe? Mikor ismét ráemelem a pillantásomat, már nem is próbálom rejteni a tekintetemből sütő megvetést és haragot. - Azt hittem, az elmúlt ötszáz év talán egy kicsit felelősségteljesebb vámpírt faragott belőled, de úgy tűnik, tévedtem.
Csak egy kisebb fintort ejtettem el a bókjára, mert érezhető volt, hogy valamilyen oknál fogva nehezen megy neki a bókolás. Persze nem túlzottan érdekelt, mostanában egy ilyen semmitérő szónál, amivel persze én is tisztában vagyok, több kell ahhoz, hogy valaki megfogjon. Az előző esetből tanultam. Nem akarok több Emilyt. Ami szerintem érthető is. Nem vagyok az a túl nagy anya-típus, bár igyekszem, még ha ez nem is látszik. A hangja üti meg a csöndet, hirtelen rákapom a tekintetem Emilyről. Ennyivel tartozok a nadrágjáért. Hát hogyne! Nem úgy néz ki, mint aki sajnálná a nadrágot, viszont az lerí róla, hogy csak bájcsevegni próbál/próbált, ami nem az én asztalom. Újra Emilyre figyelek, ám fél szemmel látom, hogy ő is a lányomat bámulja. Mint egy Istennőt, úgy nézi. Inkább elindulok, nem szándékozok tovább ezzel foglalkozni, valószínű úgy is tudja, ha egy ujjal is hozzáérne az engedélyem nélkül a kis haszontalan életének keservesen gyorsan véget vetnék. -Érzek némi hamiskás dolgot a levegőben, kedves Ryan. Ha egyáltalán Ryan a neved. -tapintok talán elsőre a lényegre. Annyira könnyen kimondta, de mégis úgy, mint egy betanult szöveget. Persze ez csak egy kósza megérzés, de hozzátenném, Katerina megérzései az esetek százegy százalékában tökéletesek. -Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem élveznénk a társaságodat. Emily úgy tűnik főképpen. -ahányszor Emilyre néztem Ryant bámulta, pont úgy, ahogyan a férfi őt. Mintha már találkoztak volna, kötődnének egymáshoz. Megmagyarázhatatlan dolog volt ez, talán kissé kellemetlen is.. -Meg vagyok lepve, hogy nem ismersz fel. -egy pillanat erejéig habozok. -Engem mindenki ismer. Mondd, hány éves vagy? -vonom fel a szemöldököm, megigazítva a karomon Emilyt. -Különben Katerina. Ha jobban tetszik, akkor Katie. -vigyorodom el. " Ennek a hercegnőnek a nevét meg sem merem kérdezni, a végén még jobban beleszeretnék." Visszangzik a fejemben a mondata, amire csak egy halk nevetéssel reagálok. Tulajdonképpen valamilyen szinten büszke vagyok a lányomra, hogy az emberekből ilyen reakciókat tud kiváltani. Nem ez a férfi az első, aki így reagált rá. Mondjuk a legtöbb holtan végezte, de ez már mellékes. Ő az én lányom, csak az enyém, senki másé. Az apja még a létezését sem tudja, és én is csak sejtem, hogy ki lehet az apja. Sőt, valószínű ő az, de aztán nálam ki tudja.. -Emily, mint már mondtam. -ejtem ki lassan a gyönyörű nevet, aminek a hallatán fel is kacag. Mintha tudná, hogy róla van szó. Igen jó kedvében van, sem nyűgös, sem hisztis, amin mondjuk csodálkozom. Bocsánatot kér, majd másodperceken belül "tálalja" az "ebédemet". -Milyen figyelmes. -vigyorodom el, miközben visszasétál hozzánk azzal a lánnyal. -Most az egyszer megengedem, hogy megfogd. Ha már úgy is beleszerettetek egymásba. -elfintorodom, ám a végén csak-csak nem bírom ki, hogy ne ejtsek el egy gúnyos vigyort. A kezébe adom a lányomat. Nem tudom miért érzem azt, hogy megbízhatok benne. Nem fog Emilyben kárt tenni, nem kell neki a gyógyító vére, egyszerűen csak elbűvölte. A szemfogaim előbújtak, miközben a lány nyakára tapadok. Figyelek, hogy csak kellő mennyiséget fogyasszak belőle, nem fogok túlzásba esni, amúgy sem vagyok annyira éhes. Emmával kora reggel elmentünk vadászni. Amikor már úgy érzem, hogy eleget ittam, elengedem a nőt, és a következményekkel nem törődve, könnyed mozdulattal töröm ki a nyakát. -A többi a tiéd. Addig, amíg meg nem alvad. -kacsintok felé, miközben figyelem, ahogyan Emilyt tartja.
(Chelsea házikója) Megálltunk az autóval, és én mosolyogva pattantam ki. Igaz, hogy szakadt az eső, de most még ez sem szegte kedvem. Úgy döntöttem szuper nap elé nézünk, így határozott mozdulattal kikaptam a táskám a hátsó ülésről, és becsuktam az ajtót. Vártam, hogy Chelsea is elkészüljön, és kiszálljon, hogy aztán kitűzzünk egy úticélt, és megkezdjük a American Express platinum szintű vásárlásunkat.
Ha tudná, hányan akarták már beverni a “szexi pofimat”! Szerencsére azonban - hála a vámpír létnek - a legtöbb sérülés gyorsan és nyom nélkül gyógyul. A sérülések ellenére azonban az ittlétem a bizonyíték, hogy a legtöbb összetűzésből győztesen kerültem ki. Pontosan ezért nem is érzem magam fenyegetve most sem. Tervem azonban van, nem is akármilyen. Apró elégtétel csupán mindez azért, amiért ez a nő annak idején lemondott rólam. Nem, nagyon nem látom benne az anyát. Az én anyám meghalt már rég, de ezen már sikerült túltennem magam. Nem veszem szívemre az arrogáns megjegyzést is, az meg, hogy hamar túlteszem magam a bunkóságon… általában így van. Nem nagyon érdekel mások véleménye, és annyit nem ér az egész, hogy megsértődjek és utána a hisztijüket, vagy az üres fenyegetéseiket kelljen hallgatnom. Külön igaz ez a nőkre. Megfájdul a fejem a hisztijüktől. Egy percig csak nézem a babakocsiban a kislányt, és valóban egészen elbűvölt. Hiába, nekem is lehet még szívem, nem igaz? Sosem bántottam gyerekeket. Ez volt az egyetlen vezérfonal a legnagyobb őrületben is, és nem bántam meg, hogy vannak ilyen elveim. Talán ez az, ami miatt nem érzem olyan szörnyetegnek magam, és ez jó érzéssel tölt el ennyi idő után is. Még szerencse, hogy nem ismerhet fel. Csecsemőkoromban látott utoljára, legalábbis nem tudok róla, hogy azóta bármikor is találkoztunk volna. Emlékeznék rá akkor már régebbről, úgy sejtem. Az emlékeim azonban eddig néhány régebbi és újabb fényképre korlátozódnak, így biztos vagyok benne, hogy nem tudja, ki vagyok. Úgy tűnik, az ebédmeghívás telitalálat volt, és ez elégedettséggel tölt el. Mindez azonban nem látszik az arcomon. Igen, pofátlan vagyok, és sokszor bunkó, tudok róla, de mivel szándékosan van így, így nem érdekel, más mit gondol rólam. Meglepetten szalad fel a szemöldököm. - Mondanivalóm? Nem, nem hinném. Legfeljebb annyi, hogy igazán kellemes időtöltés lenne közelebbről megismerni egy ilyen gyönyörű nőt, mint maga. Hogy férjnél van-e vagy van talán párja? Mindjárt kiderül. Minden esetre a szavaimhoz mellékelek egy sármos mosolyt is, csak a biztonság kedvéét. Szeretek játszadozni másokkal, és ez most sincs másképp. - Valóban… ennyivel tartozik a nadrágomért. Pimasz félmosollyal az arcomon figyelem még mindig, azért látszik, nem múlt el nyomtalanul az az arroganciától szikrázó pillanat, amikor nekemtolta a babakocsit, és az is érezhető, hogy cseppet sem gondolom a saját hibámnak, bármilyen udvariasnak és hitelesnek tűnt is a bocsánatkérésem. Figyelem, ahogy kiveszi a kislányt a kocsiból, és valóban egészen elbűvöl az az apró emberke. Olyan kicsi és törékeny, annyira sérülékeny… talán ezért sem akartam soha igazán gyereket. Ismerem a világ rossz dolgait, az emberek és egyéb teremtmények sötét oldalát… egy gyerek túl nagy felelősség számomra, azt hiszem. - Ezt örömmel hallom. Fesztelenül viszonzom a pillantását, majd mellé lépve menetirányba fordulok. Velük tartok, ez már biztos. Eddig nem is volt olyan nehéz. - Rendben, tegeződhetünk. A nevem Ryan Dalton. Szemrebbeés nélkül hazudok, és nem is esik nehezemre. Nem csak azért, mert megszoktam a hazugságokat, hanem mert ez az a név, amin az igazi után a legtöbbször bemutatkoztam, ha nem akartam, hogy tudják, ki vagyok. Nem kockáztathatok még az igazi nevemmel - hiszen mi van, ha tudja? -, ha meg akarom tanítani Katie-nek a saját leckémet az életről. Vicces, hogy a saját anyámnak próbálok tanítani valamit, bár azt hiszem, ez ennyi idősen már nem olyan nagy jelentőségű. - Téged hogy hívnak? Pillantok odlalt a nőre, majd a mosolygó csöppségre nézek. - Ennek a hercegnőnek a nevét meg sem merem kérdezni, a végén még jobban beleszeretnék. Kifejezetten szórakoztat a helyzet. Bármennyire dühös voltam vagy vagyok is anyámra, a húgom jelenlétét nem tudom figyelmen kívül hagyni, és nem is bánom, hogy így van. A saját koromról szándékosan nem ejtek egy szót sem. Ha elindulunk, felveszem Katie lépéseinek ritmusát. - Amit az ebéddel kapcsolatban mondtam… ha megbocsátotok néhány pillanatra. A nappali vadászat nem olyan egyszerű, mint az éjszaka sötétjébe burkolózva garázdálkodni, de megvan már a gyakorlatom, hogy ne legyen gond belőle. Egy szempillantás alatt tűnök el a szemük elől, hogy alig öt méterrel arrébb berántsak egy huszas lányt a sarok mögé a kis utcába. A meglepett sikkantás nem fordul át rémült sikolyba, a járókelőket pedig nem zavarja egy meghitten összebújó pár a fal mellett. Elég egyetlen hosszú pillantás, néhány szó, s máris készséggel kínálja fel nyakának puha ívét, és ott lüktet bennem a kísértés, hogy engedjek neki, de most egészen más terveim vannak. Csupán vékony csíkot karcolok a fogammal a bőrébe, éppen annyit, hogy Katie-nek könnyedén meghozza az étvágyát a vér illata. Amint a sarokhoz érnek, ellépek a lánytól, és Katie-re pillantok kihívón, majd visszatérek a pároshoz. A lány nem mozdul a faltól, mintha csak álmodozva várna valakire. - Hölgyem, az ebédje előállt… Mosolyogva intek apró mozdulattal a lány felé, egészen közel hajolva Katie-hez, hogy más biztosan ne hallhassa. Számítón figyelem a reakióját, szinte szomjazom a hibákat, amiket elkövethet jelen pillanatban. Mindez azonban elveszik az udvarias fiatal vámpír álarca mögött.
Elvigyorodik, engem pedig elönt a méreg. Habár az a vigyor inkább tipikus férfi műmosolynak tűnik. Mielőtt megszólalhatnék, szinte a szavamba vág, elnézést kér, amiért az utamba állt. Marha nagy szerencséje van, így legalább már kevesebb esély van arra, hogy a szexi pofija kiszáradva végezze. -Nagyon ajánlom, hogy soha többet ne forduljon elő. -jegyzem meg szárazon, arrogánsan, majd amikor épp elmenni készülnék, mintha picikét felemelkedne, és belenézne a babakocsiba. Azzal a lendülettel pördülök meg, ám mielőtt kérdőre vonhatnám, látom, ahogyan nézik egymást. Egy pillanatra még a lélegzetem is elakad, hogy egy egyszerű mosolyával levette a lányomat a lábáról. Egyáltalán hogyan mer belenézni a babakocsiba? Oké, lehet kissé túlreagálom. Látszik rajta, hogy zavarba jön. Persze, az én Emilym már most zavarba hozza a férfiakat. Tiszta anyja, megéri büszkének lenni rá. Apró, büszke mosoly ül ki a szám szélére, ami, ahogyan újra felém fordul, kérdő, kissé gúnyos vigyorba üt át. Gőzöm nincsen, hogy kivel állok szemben, de úgy néz rám, mintha már ezer meg ezer éve ismerne. Nekem is ismerős picit, tény és való, de nem ugrik be, hogy kire emlékeztet. Jelen pillanatban jobban elfoglalnak más dolgok, minthogy az emlékeim közt kutatva rá hasonlító embereket keresgéljek. Mikor újra itt hagyni készültem, mert tulajdonképpen roppantul hidegen hagy az ittléte, újra megszólal. "Meghívhatom esetleg valamire kárpótlásul? Mondjuk egy ebédre..." A fejemben másodpercenként visszhangzik ez a mondat, szinte még az állam is leesett. Pofátlan, pimasz, ráadásul...így jobban megnézve igazán mutatós kis darab. Most veszem észre különben, hogy úgy beszélek másokról, mintha tárgyak lennének, mindenesetre nem zavar. Felemelem a tekintetemet, majd visszanézek rá. De így jobban belegondolva, szó sem lehet róla, nem megyek én vele sehová, túl könnyen megbocsátott az önző viselkedésem miatt, itt van valami a háttérben, én meg nem fogom kockáztatni az életem, Emilyét meg főleg nem. Pedig aztán mégis meg akarom ismerni valamiért.. Vívódom. -Van esetleg valami mondanivalód számomra? -ráncolom össze a homlokom. Oké, ez nem volt túl egyenes válasz a kérdésére. -Mindenesetre, még nagyobb arcátlanság lenne elutasítani egy ilyen kérést. -egy perce még el akartam küldeni a bánatba, de éppen most fogadtam el az ebéd meghívását. Kezdem azt hinni, hogy megőrülök. Napról napra nagyobb hülyeségeket csinálok, de valljuk csak be.. Ez az igazi Katie, aki merész és nem fél az újtól. Különben nagyon úgy fest, hogy Emily már nem igen szeretne visszaaludni. Mocorog, magában vihog valamin... Mint aki elkapta az anyjától az elmebajt. Mindenesetre nagyon aranyos elnézni. Egy pár pillanatra meg is akadt rajta a szemem, majd végül a hajamba túrva vettem ki őt a babakocsiból, puszit nyomva az arcára. -Több ezer évem van hátra, sehová nem sietek, efelől biztosíthatlak. -nézek egy pillanatra a szemébe, majd Emily hirtelen a hajamba kap. Ismerős érzés önt el, Em most csinálja először. Egy pillanatra megborzongok, majd kibogozom a kis kezét a hajamból, ő meg csak bárgyún mosolyog, mint aki jól végezte a dolgát.. Hihetetlen... Megköszörülöm a torkom, hogy folytatni tudjam. -Először viszont a nevedet szeretném tudni. -vigyorodok el. -Ja és azt is szeretném, hogy azonnal felejtsd el a magázódást. Hiába húztam már le több mint fél évszázadot, egy negyed is alig látszik meg rajtam. -szögezem le neki, ellentmondást nem tűrően, majd újra féloldalas mosolyt varázsolok az arcomra, teljesen menetkészen.
Éppen megtorpantam, hogy a tűsarkús jelenség ne zúzza szét a lábujjaimat, erre az a hibbant liba meg belém tolja a babakocsit. Persze, kisgyerekes anyákat nem csak tettel, de szóval sem bántunk, elég baja van nekik nélkülem is, de… Még szerencse, hogy a kávémnak csak a fele van már a pohárban, mert így legalább nem az egész folyik végig a dzsekin és a nadrág szárán. Remek. Úgy nézek ki, mint aki bevizelt. Mégis nyugodtan fordulok oldalra a nő felé, mintha nem hatna meg az a felfuvalkodott düh, amit talán én okoztam. Egyetlen pillanat, amíg ledöbbenek, de az arcomra már ösztönösen kúszik az őszintének tűnő mosoly, mintha valóban bánnám, hogy az útjába állam. Valójában azonban rögtön felismerem a vonásokat, és őszintén szólva szinte már vicces a helyzet. Az anyám… Nem, még ötszáz év után sem tűnik gondoskodó anyatípusnak, inkább valami indulatos kis csitrinek, akinek épp feljebb áll, mert beszóltak neki. - Elnézését kérek, nem állt szándékomban az útjába állni. Óh, milyen igaz is ez a mondat. Sosem akartam útban lenni, mégis, már kölyökként csak kolonc voltam a saját anyám nyakán. Szerencsére a nevelőszüleim rendesek voltak, még ha elég problémás kamasz voltam is. Elnézem a mozdulatokat, ahogy megnyugtatja a kislányt, akire elég egyetlen pillantást vetnem, hogy tudjam, ő a húgom. A sajátomhoz kísértetiesen hasonló szempár néz vissza rám, és az álmos csöppség mosolyog. Rám. Zavarba hoz, pedig ez ritkán szokott sikerülni bárkinek is, erre itt van egy ilyen apró lény, és… visszamosolygok rá. Egy pillanatra őszintén, mielőtt ismét a műmosollyal felemelném a tekintetem Katiere. - Meghívhatom esetleg valamire kárpótlásul? Mondjuk egy ebédre… Jobb szájszélem rándul meg mindentudón, de még mindig nem tegezek. Eszemben sincs idő előtt elárulni magam, elrontva ezzel a szórakoztatónak ígérkező színjátékot. - Persze csak ha nem siet túlságosan… Vonom meg a vállam zavartnak tűnő mozdulattal, miközben a reakcióját lesem. Úgy tűnhet, észre sem veszem a fenyegettést a szavaiban, a tartásában, pedig messze nem így van, csupán nem érdekel. Ismerem a határaimat, a képességeimet, és nem olyan könnyű sarokba szorítani, mint amennyire tűnik. Mint amennyire én akarom, hogy annak tűnjön. Szándékosan nem nézek az elszunnyadó kislány felé, aki mintha mit sem tapasztalna a feszültségből. Édes, tudatlan gyermekkor…
Ritka dolog, de előfordul. Katie Pierce eleget téve anyai kötelességeinek, nem elpasszolva ezt a roppant "megerőltető" feladatot, és vállalva némi kockázatot, elviszi a lányát sétálni. Kellem idő van, hiszen már jócskán közelítünk a tavasz felé. Emily már elmúlt két hónapos, ezt kimondva pedig enyhe sokk ér, hogy szinte két nap alatt elreppent az a két hónap, és így folytatódik ez, mire eljön az az idő, mikor saját akaratából vámpírrá fog válni, hogy örök és tökéletes életet éljen, úgy, mint én. Amúgy, valljuk csak be, nem áll éppen legjobban az anyáskodás. Becézgetések, pelenkázás, etetés, fürdetés, vigyázás, játszás, altatás... Leginkább Emmára bízom, bár én is kiveszem a részem ezekből a dolgokból, csak kevésbé, mint, ahogyan egy anyától elvárná az ember. Azóta is járok vadászni, ölök embereket a forró vérükért, játszok velük, becserkészem az ellenkező nem tagjait egy röpke éjszakára.. Senki se várja el tőlem, hogy megváltozzak, csak azért, mert szültem egy gyereket, akivel törődök. Emily meglepően csendesen szunyókál, habár elég nagy forgatag van, hogy ilyen jó az idő. Hirtelen körbepillantva arra gondolok, hogy Emilyt itthagyva eszek valamit, de kvázi ez kivitelezhetetlen, és csak egy kósza ötlet. Majd újra elmerengek, hosszan gondolkozva azon, amin mostanában minden este töröm a fejem. Különbségeket keresek a fiam és a lányom között. Néhányszor előveszem és felelevenítem az emléket, a szemeit, a kis száját, a kezeit, amivel a hajamba kapott, és húzta azt. Emlékszem minden egyes arcvonására. Miután megszületett, körülbelül két-három hetet volt velem, mire találtam érdemben olyan szülőket, akikre rábíznám az elsőszülött fiam életét. Teljesen emlékszem, mintha harcolt volna, próbált volna kötődni hozzám, talán érezhette, hogy nemsokára "továbbadom", de még csak meg sem próbáltam mutatni, hogy szeretem. Akkor túl fájdalmas lett volna, még egy magamfajta kegyetlen ember számára is. Bár, még így is kitomboltam magam, hiszen nehéz volt, pár kisebb falu látta a kárát, de már elmúlt. Apró vasgyúró volt, talán már meghalt, talán még él valahol, de még csak a nevét sem tudom / tudtam. Emily, meg a maga kis bájában, fényesen tündököl, akár az előkelő szót is használhatnám a megjelenésére. Különbség is van kettejük között, de számomra a hasonlóság nyilvánvalóbb. Em szeme, az orra, még talán a kis szája ugyanaz, mint a bátyjáé. Megrázom a fejem, miközben próbálok visszaülni a két pad közül. A jelen és a múlt közül, amik között tengődöm mostanában.
Már azt sem tudom merre járunk, csak céltalanul sétálunk, amikor újra a gondolatimba merülve valaki nekimegy a babakocsinak, összeütközünk. Emily felébred és sírni kezd, Katie pedig természetesen morogni. Mielőtt felvenném a lányom ránézek arra, aminek nekimentünk. Egy ember, vagy rosszabbik esetben vámpír, akit nehezebb lesz elpusztítsak, csak mert megzavarta a gyerekem nyugalmát, hacsak nem kezd el könyörögni a bocsánatomért. Igen, én ilyen bosszúálló típus vagyok. Magas férfi, barna haj, különösen ismerős szemek, biztos találkoztunk már valahol, bár jelen pillanatban csöppet sem érdekel. Kiveszem Emilyt a babakocsiból, nyugtatni kezdem, miközben ő perceken belül megnyugszik. Visszarakom a kocsiba, betakarom, hogy újra el tudjon szenderedni, majd a férfi felé fordulok. -Ugye tisztában vagy vele, hogy végzetes hibát követtél el? -teszem fel a kérdést, ölbe tett karral, felvont szemöldökkel, miközben picit oldalra biccentem a fejemet.
Csalódottan néztem végig Elenán. Sosem bántanám, ez tény... ettől azonban még felfordul a gyomrom attól, ahogy a férfivel bánik. Vadász vagyok. Tudom mekkora átok egy vadásznak a gondolat, hogy egy legyen azok közül, akire vadászik. Almer a maga nemében zseni volt. Tudós, ki a mai napig keresi a gyógyírt, hogy megmentse fivérét. - Összedolgozol egy vámpírral? - dühös. Rá sem kell néznem, hogy tudjam, milyen pipa rám. - Almer. Dobd el a tőrt. - kérem egyszerűen és meg sem próbálom tagadni a csalódottságot hangomban. A férfi mögött álló nőre pillantok. Almer azonban nem ereszti a tőrt. Nem támad de szinte számban érzem nyughatatlanságának ízét. A vérfarkas rám pillant. Kék, hideg tekintetében nem látom azt a rémületet, ami hangjában lapult mikor kiáltott. Megemelkedik. Fegyverem után kapok de már tudom, hogy késő. Gyorsan mozdul és nekünk esélyünk sincs, hogy megakadályozzuk. Lövök. A nő összeesik, épp úgy, ahogy Almer is. Tátott szájjal állok és nem bírom felfogni, hogy az egyik vadász, aki mentoromként tanított, most holtan esik össze és Elenanak hála, vámpírként fog ébredni. A farkashoz lépek. Dühömben széjjel tudnám tépni. Felpillantok iskolatársamra. - Vidd el előlem vagy megölöm. - mondom és Almer mellé térdepelek. Ölembe húzom a férfit és elsimítom homlokából tincseit. Előhalászom mobilomat és tárcsázom Marcus, hogy azonnal jöjjön értem. Mikor Elena visszatér, még azelőtt megszólalok, hogy megtehetné. - Várnod kellett volna, Elena. Bíznod bennem. Ehelyett... - megcsóváltam a fejem. Almer, még ha hülyeséget is csinált, sokat jelentett nekem s nem voltam biztos benne, hogy Almer élni akar-e ezek után. Én meghalnék mintsem egy legyek közülük és félek, Almer ugyan így fogja gondolni. - Menj el Elena. - suttogom rekedten de már rá sem nézek. Nem akarom látni. Nem gyűlölöm de egész testemben reszketek a dühtől. Nem tudom, képes leszek-e megbocsátani neki azért, amit ma tett. A régi Elena esélyt adott volna. Ő nem tette.
[You must be registered and logged in to see this link.] szavak száma: 304 | zene: [You must be registered and logged in to see this link.]| megjegyzés: Köszönöm a játékot! Imádtam!
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Csak bólogattam, miközben felgyorsult a légzésem, és úgy pislogtam rá, mintha ebben a pillanatban ő lenne az erősebb, és nem én, pedig én vámpír vagyok. De talán lebecsülöm a vadászokat? Nem kellene... elvégre apám is az volt, Alaric is az, és róluk tudni kell, hogy nem éppen gyengék. De Moira... olyan kis esetlennek tűnt mindig is. Olyan kis ártatlannak. És most ő áll előttem úgy, mint egy igazi ragadozó. Nem gondolkodtam sokáig, éppen csak végiggondoltam a felállást, majd vámpírsebességemet felhasználva tűntem el a szeme elől, úgy téve, ahogy ő mondta. Megkerültem a tömböt, majd kikötöttem az utca másik végében, de ott már nem a látásomat használtam, hanem a hallásomat. Egy pár pillanat erejéig csak füleltem. Ezek most tényleg beszélgetenk, miközben az a lány szenved a karjai között?! Ez nem lehet igaz...! De Moira hangja megyőzőtt arról, hogy ez nem lehet sokáig így... főleg mikor kiálltam a fal takarásából, és így már ő maga is megpillanthatott engem. Nem volt tervem. Egy vadász ellen? Nem készültem még fel erre. Lelkileg biztosan nem... testileg pedig... erre nem lehet felkészülni egy fiatal és újszülött vámpírnak? Aztán beugrott valami; egy pillanat alatt termettem ott a férfi mögött, miután felharaptam saját csuklómat, és kényszeredetten a torkához erőltettem. Kapálózni kezdett, a lány viszont kiszabadult, és térdre esett. Vérfarkasok bűzét éreztem felőle. De nem ez volt a lényeg. - Tűnj el most... vagy egy pillanat, és az leszel, amit üldözöl - sziszegtem a fiú fülébe, ekkor kezeimet már fején tartva, ezzel jelezve, hogy kitöröm a nyakát, ha nem engedi le a tőrt. Arra is felkészültem, hogy talán engem próbál meg felnyársalni vele, de egy késsel aligha lenne esélye ellenem.
Figyeltem ahogy reagál a tetteimre. Ahogy megremegett a keze, lehunyta szemét, és a kifejezést az arcán, ami aláírta, hogy annyira nem szívleli a társaságom, mint én az Övét. Kár, pedig még akár élvezhetné is. Elvégre eddig nem is bántottam még. Gyakorlatilag hozzá sem értem, és minden csontja ép, egy sebe sincs. Nem is értem miért nem kedvel... Az a kis igézés nem lehet ennyire ellenére. Neki is jobb ha nem visítozik, attól csak ideges lennék, és haragos, attól pedig Neki lenne rosszabb, nem pedig nekem. - Hé, hé... - fordultam újra eléje, és két kezem közé fogva az arcát, letöröltem a szeméből kibuggyanó könnycseppet. - Nyugi, kislány, semmi baj. Gyorsan túl leszel rajta, és jó ügyet szolgálsz, csillapítod az éhségét valakinek, aki... nagyon éhes - nyaltam meg a számat, és élvezettel vetettem pillantásom a nyakára, majd vissza a szemeibe. Megfogtam az állát, és felemeltem a fejét, amikor leszegte. Nem szeretek úgy beszélgetni, hogy nem néz rám az akihez beszélek. - Illetlen dolog ha nem nézel a szemébe annak akihez beszélsz, Drágám - húztam végig az ujjamat játékosan a homlokán lefelé, az orrán keresztül, érintve a száját. Azok a kívánatos ajkak... hmm... - Mit akarok? Tudod, én vámpír vagyok, Kedveském. Vagyis, elmondom neked mi lesz most - fogtam Őt kézen, és fordítottam Őt el jobbra. - Velem jössz szépen, oda, abba a sikátorba - intettem előre, a sötét kis út felé, mely két üzlet között húzódva vezetett ki a főtérről. - Én megharaplak és kiszívom a véredet. És Te ezt szépen csendben fogod nekem hagyni, mert megigéztelek, vagyis azt kell tenned amit mondok, akárhogy is küzdj ellene - nevettem fel, és ahogy mondtam, úgy is kezdtem el vezetni őt kézen fogva a sikátor felé, külső szemlélő számára úgy, mintha csak andalgó párocska lennénk, akik feltűnésmentesen húzódnak ki a látótérből. - Tudod, ha túléled ezt a kis kalandodat, talán ajánlanám, hogy menj el szépen egy gyógynövényboltba, és szerezz be némi verbénát, ha nem szeretnél még egyszer így járni, de... persze hiába is mondom most ezt neked, mert hamarosan így vagy úgy, de elfelejted majd amiket mondtam - nyilván nem sokat értett abból amit mondok, de engem ez nem is zavart. Ő csak egy kis lakoma, semmi több. Hogy egyszeri-, vagy törzsvendég leszek-e nála, az meg majd az ízétől függ.
Megtorpanok a kávézó sarkánál a főtér szélén, onnan figyelem a nyüzsgő népséget. A kisebb városok hangulatával még kiegyeznek, ahol van olyan időszak amikor kicsit elcsendesedik az egész, mikor nem kell a tucatnyi dolgukra igyekvő, látszatboldog lényeket figyelnem… nem, nem csak emberek sietnek a dolguk után, ez az egyetlen, amit egyszerre szeretek és utálok ebben a városban. A fajok sokszínűsége, az ellentétek, és mégis az a fajta kompromisszumos fegyverszünet, ami régóta jellemzi ezt a területet, és máshol nem igazán valósult meg. Mikor legutoljára itt jártam, fogalmam sem volt róla, hogy ő is itt lehet, de most tudom, hogy a városban van. Abban sem vagyok biztos, hogy akarom látni. Igazából eddig baromira nem hiányzott, nyilván én sem neki, ha soha felém sem nézett, miért kellene megbolygatni ezt a kényelmes állóvizet? Mégis ott motoszkál bennem, hogy hogy viselkedne, ha tudná, hogy élek, hogyan fogadná a hírt… Nem mintha sokat várnék ettől a találkozástól. Nem hiszem, hogy bennem bármit megváltoztatna, hiszen ugyanúgy teszek rá, hogy mi van vele, ahogy őt sem érdekli, élek-e vagy meghaltam. Csalódást úgysem okozhatok, hiszen sosem akartam megfelelni egy olyan anyának, akit soha nem is láttam. Elindulok körbe a téren, tekintetem el-elidőzik, keresi az ismeretlenül is ismerős arcot. Annyit néztem már a fényképét, hogy biztosan megismerem, ha szembejön velem. Vámpírként nem sokat változhatott ennyi idő alatt sem. Persze nem jöttem felkészületlenül, utánanéztem pár dolognak vele és a húgommal kapcsolatban. Vicces, hogy a húgom, holott akár az ük-ük-ük-akármim is lehetne… már ha lenne akár egyetlen leszármazottam is. Még gyermekem sincs, legalábbis tudtommal. Egyik volt szeretőm sem kopogtatott még tartásdíjért az ajtómon, szóval valószínűleg tényleg így van. Vagy csak nem találtak meg. Pech. Bakancsom talpát lehúzom a járdaszegély szélén, unottan rugdosok arrébb és arrébb egy kisebb kavicsot… hol van már? Erre kell jönnie, tudom. De miért izgat ez ennyire? Jó, talán tényleg egy kicsit kíváncsi vagyok rá, és jólesne ennyi év után az orra alá dörgölni, hogy nélküle is túléltem, sőt… egész jól elboldogultam a világban. Nem mintha hétköznapra szívesen hordanám az üzletvámpír jelmezt, jobban szeretem a egyszerűbb, kényelmes dolgokat, mint most is. Bakancs farmerrel, kifejezetten előnyös szabásúval, természetesen, póló, kapucnis pulóver és a bélelt bőrdzseki, ami csípőig ér. Két kezem zsebre dugva. Rühellem a kesztyűket. Mindig is szerettem érezni a dolgokat, legyenek azok kellemesek vagy kellemetlenek, és ez alól a hideg sem jelent kivételt. Megállok az egyik bódé mellett, és néhány perc múlva egy kávéval folytatom az utamat. Bár ezek az instant lőrék már nem az igaziak, néha mégiscsak jólesik. Talán a kávézóban kellett volna kérnem inkább egy rendes feketét? Majd legközelebb, egyelőre ez is megteszi.
[justifyKész viccnek vettem, amit ő művel, idejön, beadja, a nagy Don Juant aztán valamit tesz valami, amivel nem vagyok önmagam. Rágtam magam belülről, hogy nyissam ki a számat és üvöltsek, hogy egy idióta épp arra készül, hogy most azonnal kinyírjon. Lehet, hogy nem a legjobb ötlet volt ide költöznöm. Idegesen remegett meg a kezem, ez az! Ennyit kipréseltem magamból, hogy remegtem. Undorral fogott el, az, ahogy hozzám ért. Közli, hogy meg akar ölni és neki áll simogatni. Lehunytam a szemem és minden erőmet összeszedtem, hogy ne kelljen, most azonnal a szemébe köpjek. Nem vagyok egy báb, nem fogom azt várni, hogy megöljön. - Akkor mi tart vissza? – kérdeztem zihálva és a fogaimat összeszorítva próbáltam nem félni, hiszen megmondta. De egy könnycsepp akkor is kiszökött. Minden emlékem a fejembe zúdult, és mint egy aprócska film lepergett. Gyerünk, ügyes vagy. Csak egyik lábad a másik után! Próbáltam biztatni magam, de szinte semmire nem mentem vele. Ott álltam és bámultam rá. - Mit akarsz tőlem? – érzékeltem, hogy nem csak azért fogott meg, hogy megérezze, milyen bőröm van, hanem azért is, hogy tudja milyen lesz a halálom. Bár nem nagyon értettem mi köze van a misztikus lényekhez, ahhoz, hogy Ő akar megölni engem. Ahogy összeszorítottam az állkapcsomat a fogaim csikorgása kissé megzavart abban, amit tettem, a koncentrálásom meginogott. Még egy lépésre sem volt hajlandó a lábam, hogy eltávolodjak tőle. Lepillantottam az aszfaltra és inkább azt nézem, mint, hogy erre a pszichopata gyilkosra. Jobb nekem nélküle, nem is kellet volna, kimenjek a lakásból, inkább pakoltam volna ki a maradék dobozt és rendeltem volna valamit házhoz. De nem, nekem mindenképp bajba kell, keveredjek.
Valerie (ezer bocsánat a késésért, elárasztottak az iskolai ügyek)
Otthagytam... mi mást tehettem volna? Könyörögni kezdhetnék, hogy hagyjon békén és ne bántson, de nem vagyok olyan. Ő erősebb, de nem fogom megadni magamat neki. Még akkor sem, amikor olyan erővel csap a falnak, hogy tisztán érzem, ahogy a törött csontjaim átszúrják a tüdőmet... Fáj, és üvölteni tudnék, de csak egy nyikkanás hagyja el a torkomat. Nem sokkal később pedig afejemben éreztem az éles, lüktető fájdalmat, mintha készülne felrobbanni... Borzasztó. Gyengének és esetlennek érzem magamat miatta, de igyekszem összeszedni az erőmet, az eltolás mégsem sikerül. Túlságosan is elhagytam magamat... Nagyon is. Régebben simán legyűrtem a nálam idősebbek nagy részét is, főleg amikor jól voltam lakva, most meg semmi. - Idegesítettél. Idegesített mindened, hogy belepiszkítottál az én levesembe, hogy te erősebb voltál. Persze, hogy meg akartalak ölni. Nem kell ezen felszívni magad, minden más hozzám hasonló ezt tenné. - Ha nem lennék leszorítva, nyilván még a vállamat is megrántottam volna, hogy érezze, mennyire nem hatott meg a kis mondókájával. - Agyad úgyse volt soha, csak örültél magadnak, hogy a vámpírságodon kívül boszorkányos erőid is vannak.
Nem tudtam eldönteni, hogy eltaszítsam -e őt újra magamtól, mint ötven éve, vagy ne... Egyszerűen fogalmam nem volt arról, hogy mitévő tegyek. Máskor mindig tudtam a dolgom, most nem. Mikre nem képes egy olyan személy, aki évek után is átölel engem, én... Én pedig vissza. Hihetetlen. - Ne tedd ezt... - legszívesebben lekevertem volna egy pofont a saját bátyámnak, de nem tettem. Visszafogtam magamat, mert végül is lélekben, ott nagyon belül már akkor megbocsátottam neki, amikor mindez történt... Csak sosem mondtam ki hangosan. - A szívemben még mindig ott a helyed, te vagy nekem már csak - nagyon halkan, szerintem még ő se nagyon hallhatta, pedig a vámpírhallása kiváló, és itt van alig pár lépésre tőlem.
Nem tudtam elhinni a történéseket. Egyszerűen nem lehet, hogy ötven év után ő is visszaölel engem... sosem keresett. Pedig én hittem abban, hogy valahogy élni fog ő is... azt azonban nem tudtam, hogy milyen úton vagy módon, de él. És éreztem rajta, hogy nem vámpírrá válással érte el az örök ifjúságot. Milyen furcsa... de a boszorkányok mindig is tudtak valamit. Úgy hiszem, ez a jövőben sem fog sokat változni. - Én... sajnálom a történteket... tudom, hogy nem kellett volna megtámadnom téged... de mardosott az éhség - kezdtem el kétségbeesetten magyarázkodni. Addig kell megtennem, míg el nem lök magától... azt azonban nem fogom könnyen túlélni... Arielt is elveszítettem... most már őt is el fogom ismét?
Éreztem, miként változik a viselkedése, először megmerevedett, hallottam miként kalapál a szíve, és láttam ahogy a nyakán az erek megduzzadnak a fokozott véráramlástól, ami a szíve lódulásának következménye. Ettől, ha lehet, még csábítóbb lett a szememben, mint eddig, hogy belemélyesszem a fogaim a nyakába, és megöljem. De ehelyett megvártam, amíg igézésem hatására aztán a következő pillanatban elernyedtek az izmai, és szépen, külsőre teljes nyugalommal állt már mellettem. Sejtettem hogy elméje egy részlegében persze nagyon is komoly harc dúl ellenem, de... szerencsére egy ilyen kis emberke belső küzdelme engem a legkevésbé sem kell hogy zavarjon. - Helyes, tudtam én hogy okos kislány vagy - vigyorodtam el, és megveregettem finoman a pofiját. Tetszik nekem ez a lány, olyan "könnyű Vele bánni" - gondoltam magamban, nagy vigyorgás közepette. Arról nem is beszélve, amikor kérdésem hallatán Ő is felnevetett. Óhh, ez bizony mulatságos lesz. - Érdekes, nagyon érdekes. Akkor gyanítom, hogy ezzel a kis találkozónkkal most egy egész világot fogok benned összetörni - forgattam meg a szemeim, füttyentve egyet, és élvezettel töprengve az elképzelhető lehetőségeken, hol és miként is tépjem fel a torkát a kislánynak. - Mit akarok? Tudod, kicsi Csillagom, nem akarok tőled túl sok mindent, hogy őszinte legyek. Csak egy kis apróságot - hajoltam egészen, eeegészen közel az arcához, hogy az orrunk majdnem összeért. - Meg akarlak ölni - közöltem, a szemeibe nézve, nyíltan, tisztán és őszintén, a valóságot, hiszen nem tehet semmit ez ellen, nem tud segítséget szerezni, és ez naaagyon tetszik. Lazán elléptem előle, és melléje fordulva, a kocsinak döntöttem a hátam, onnét néztem oldalról az arcát tovább. - De nyugi, még nem vagyok benne biztos, hogy meg is teszem. Hogy őszinte legyek, vívódom. Elég helyes kis arcod van, és kellemes társaságnak tűntél így első ránézésre. Talán kár lenne érted, ha csak így simán, első "együttlétünk" után máris megölnélek. - Szándékosan fogalmaztam így, hadd törje ki a frász, hogy mit is akarok Vele tenni. - Kár lenne a csinos kis nyakadért - nyúltam oda, és simítottam végig ujjammal a nyaki ütőerénél. - Isteni véred lehet, kár lenne elsőre mindet kiszívni, talán megérné későbbre is hagynom, ha esetleg kedvem támadna repetázni. - Pokoli kemény feladat volt, hogy ne vigyorogjak totál eszehagyott módjára... pedig jelenlegi fensőbbséges helyzetemben nagyon is nagy kedvem lett volna hozzá, de hát... nem akarok bugyután kinézni.
Egyre feszültebb lettem a társaságában, éreztem, hogy valamit akar, oka volt, hogy idehozta a narancsokat, de nem.. ennyire még én sem lehetek szerencsétlen, hogy elsőre egy erőszakos fickóval gabalyodok össze. Persze hülye lennék azt mondani, hogy nem helyes és nem nézett ki jól, de nálam ez a másod rendű. Először legyen udvarias, kellően éreztesse, hogy mit akar, és aztán jön, hogy, hogy néz ki. Az elsővel nincs baj, eddig. A második viszont annyira nem olyan, mint képzeltem, mikor megéreztem a csuklómon a kezét görcsbe rándult a gyomrom. Gyerünk, csak egy erősebb rántás kell, hogy eltűnhessek. Még is, mikor közelebb hajolt a szívem kalapálni kezdett, szinte a bőrömön éreztem, hogy dobog, ha mernék lenézni, szerintem azt is látnám, ahogy kilökődik a mellkasomból. Össze kell szednem magam, ám ekkor olyan dolog történt, mint még soha. Amint elkezdett beszélni hozzám, a testem megmakacsolta magát, legyökerezett és az elmém is ellenszegült nekem. Azt tettem, amit mond, éreztem, ahogy az izmaim elernyednek és figyelmesen figyelek rá. - Igen. – bólintottam és hagytam, hogy a testem uralkodjon az elmém felett, olyan volt, mintha valami füst, vagy homály fedte volna el a reális gondolkodásomat. Természetfeletti? Még is milyen kérdés? Hangosan felnevettem, most komolyan a vámpírokról meg a farkasokról akar beszélni velem? Nekem a boltba a helyem, de a testem nem engedelmeskedett az akaratomnak. - Én ugyan nem. – ráztam a fejem és szélesen elmosolyodtam. Ennél szarrab csajozós szöveget nem hallottam. Csak nem a csillogó vámpírkát akarja megnézetni velem a mozikba, mert akkor röhögve futok vissza a régi életemhez. - Mit akarsz? – próbáltam harcolni magam ellen, de nem ment. Egyszerűen nem én parancsoltam magamnak. Mármint, ha akartam beletúrtam a hajamba, meg kifújtam a levegőt, válaszoltam a kérdésére, csak elmenni, vagy épp sikítani nem akart a testem. Mi ez? Hova kerültem? Belsőm sikított, hogy valaki vigyen el, de a torkomon csak a válaszok szaladtak ki, más nem.
Felnevettem Alex szavain. Tetszik, tetszik, egek... még ilyen szöveget. Lassan kár lenne megenni ezt a leányzót, holtan nem beszélne ilyeneket, és máris kevesebb nevetés jutna osztályrészemül az életben, ha nem hallgathatnám többé. - Aranyos, de azért szerintem ezt még gondold át, a tej azért nem olyasmi amiért megéri meghalni - csóváltam a fejemet mindent tudón, mert... végülis az is vagyok, tudom, hogy a tejért nem éri meg meghalni, sőt... elég kevés olyan étel vagy ital van amiért megérné. - Jó kérdés, mond csak, mit szabadna szeretnem érte? - vonogattam meg neki a szemöldököm párszor, majd ajkamba harapva léptem még egyel közelebb a kislányhoz. Nem foglalkoztam azokkal a szépségekkel most, akik valamivel távolabb mutattak be egy kívánatos kis show-t a kedvemért, Ők majd jók lesznek desszertnek, ha ezzel a szépséggel végeztem. Addig hadd illegessék magukat. - Ne siess úgy - fogtam meg Alex kezét, amikor el akart távolodni tőlem, és a bolt felé oldalazott volna. Nem, nem, nem terveztem hogy beengedem a boltba, ki tudja miket fecsegne odabent, és ki lenne a hallgatósága. Nem. Ezt az étkemet már nem szeretném elszalasztani. Gondoltam hát egyet, és biztos ami biztos alapon, elhalasztottam azt a tervem, melyben kikísérleteztem volna, melyik áldozattípusba tartozik Ő, inkább leegyszerűsítem a helyzetünket. Sok a bámészkodó ebből a szempontból, így egy kis biztonság nem árt. Egyik kezemet Alex csuklóján hagytam, míg a másikat a nyaka köré csúsztattam, és az eddig is babonázónak minősülő szemkontaktust, mely kettőnk közt fennállt, ezúttal már szó szerint "igézővé" alakítottam át, úgy beszéltem tovább a szemeibe. - Maradj szépen itt velem. Nem akarsz még visszamenni a boltba. Itt maradsz még egy kicsit velem, és bármit is mondjak vagy kérdezzek Tőled, esetleg tegyek Veled, Te nem kezdesz sikoltozva menekülni, vagy segítségszerzéssel próbálkozni. Bármit is csináljak, Te szépen és engedelmesen hagyod magad, megértetted? - igéztem Őt meg, majd amikor végeztem, eleresztettem a csuklóját, meg a nyakát is, de hátrébb nem léptem. Így már jobb lesz. Egy kis "gátlásfeloldás" sosem árt, könnyebbé teszi a csevegést, és biztosítja, hogy a kislányok nem szaladnak el, ha megkérdezem, hisznek-e a vámpírokban, vagy efféle. - Mond csak, Alex, hiszel a természetfelettiben? - érdeklődtem, teljesen ártatlan, normális kifejezéssel az arcomon, mintha csak azt kérdezném, mennyi az idő éppen. Még nem tudtam mihez akarok majd kezdeni a leányzóval, de... az biztos hogy enni akarok belőle, és... talán ettől a kis csevejtől függ majd, hogy mennyire leszek alapos vendég az Ő kis... "éttermében".
Hangosan felnevettem, mikor az anyukáját hozta szóba, igaz, neki kéne gratulálni, hogy ilyen egy kacifántos nevet találta fiacskájának. Mint, ne mondjak már most kiment a fejemből mi a neve. Valami Jan… De, hát szerintem többször úgy sem fogunk találkozni, nem az esetem, már ezt most látom. Valahogy nem jönnek be ezek a macsós fiatalemberek. Nekem mindig az idősebb pasik voltak az ideáljaim, akik tudták, hogy mi kell a nőnek. - Én szeretem a tejet, én a nélkül meghalok. – én mindenhez iszok tejet, sőt a kávémat is jól feldúsítom, és rengeteg cukorral iszom. Még belegondolni is rossz, hogy mi lesz velem holnap reggel tej nélkül. Ó, istenem, vissza kell, hogy mennyek. Nem bírok reggel kikelni az ágyból. És egész délután ezen kattognék. Hogy milyen lusta nőszemély vagyok. Becsukva az ajtót néztem rá. - Ó, szóval lekötelezni. És mit szeretnél azért cserébe, hogy összekapkodtad a narancsaimat? - nem nagyon értettem, hogy mit akar ebből kihozni, nem vagyok az a fajta lány, aki ezért beleugrik valaki ágyába. Akkor rossz ajtón kopogtat. Lehet, azoknál a riherongyoknál szerencséje lenne, akik illegnek-billegnek mióta kiszúrták őt. Elég feltűnően akarják felhívni a figyelmüket rá. Istenem, ennyi erővel le is dobhatnák a ruhákat. Nem csípem az ilyen csajokat, ő miattuk veszik szinte semmibe a nőket. Gratulálunk a női nem szemetének. Beletúrva a hajamba pillantottam az üzlet felé. Akkor is visszamegyek. - Be kell mennem tejért. – próbáltam elszakadni és lassan araszoltam a bolt felé.
Tényleg jó kis város ez. Egyetlen nap alatt két bombázóval hoz össze az élet, és mindkettő alkalmas a nassolásra... hát mi ez ha nem profizmus a részemről? Vagy mázli? Ki tudja. Mindenesetre kimondottan élvezhetőnek találtam a helyzetet. Alex-et pedig étvágygerjesztőnek, méghozzá határozottan. Hívogató volt a kislány nyaka, bár az ajkai is azok voltak, de... elsősorban a nyaka. Éhes vagyok, hiába. - Hát, mit is mondhatnék. Tehetség, édesanyámat bőven megáldotta vele a jó Isten, hogy ilyen nevet tudott kitalálni nekem - vontam fel fél szemöldököm, de jótékonyan kihúztam az infót a történetből, hogy édesanyám 1-2 évszázaddal ez előtt kapta ezt a tehetséget. Végtére is, nem kell első percekben máris sokkolni a kislányt, lesz neki része a sokkban még később, ne rontsunk ajtóstul a házba. Látszott Alex arckifejezésén, hogy nem hagyom hidegen, de ez nem is lepett meg, hiszen jóképű és sármos fickó vagyok, bármelyik nőt bármikor el tudom bűvölni. Most sem kellett megerőltetni magam ehhez. - Szerencse hogy a tej úgysem olyan fontos - vigyorogtam, belegondolva, hogy szerintem... 200 éve nem is jártam már tejnek a közelében sem. Elvégre minek az ember fiának tej, ha ott van helyette a whiskey. - Szeretem lekötelezni a magadfajta szépségeket - vontam vállat, és csak mintha egy pihét sepernék le onnét, végigsimítottam Alex vállán. Apró, látszólag semmitmondó kontaktus, de egy apró teszt is emellett, mennyire is ugrabugrálásra hajlamos a kicsike, az idegen érintésekre. - Csak nem zavarba hoztalak? - tettem hozzá, a lágy vörösséget látva az arcán, melyet nem a hideg csípett oda, hanem én magam, pedig még semmi igazán érdekeset nem is tettem a leányzóval. Még! De azért észrevétlenül is egy lépéssel közelebb manővereztem a drágasághoz. Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az étvágyamnak. Kívántam Őt! Már csak fel kellene mérnem, bevállalós, meggyőzhető, vagy cserkészendő-e az étkem?
Kezdőlap
