Igazán meglepett, hogy ennyire beparázott, egy aprócska kis elszólástól. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ennek a szegény lánynak elég sok mindent kellett átélnie, rövid idő alatt. Így aztán a megszokottnál is kedvesebben viszonyultam hozzá, minden téren. - Nyugodj meg jó! Nem foglak bántani. – mondtam kedvesen, mialatt próbáltam nem felzaklatni. Láttam rajta a pánik összes jelét és tudtam, hogy ha továbbra is ilyen állapotban lesz annak nagyon nem lesz jó vége. Még a végén szegény elájul itt nekem és akkor tuti ide csődül mindenki, aki itt van a környéken. - Próbálj megnyugodni, rendben? Elmondok neked mindent, de szeretném, ha lenyugodnál. – nyugtatgattam, de szerintem csak még izgatottabb lett. Miért van az, hogy bárkit próbálsz megnyugtatni, mindig fordítva sül el a dolog. - Szóval, abban igazad, hogy nem vagyok egy átlagos ember, de le kell szögeznem, hogy nem vagyok vámpír. – árultam el a kulcsszót, miközben átnyújtottam neki a verbénás karkötőt, ami az előbb még a földön hevert. - Boszorkány vagyok, és nem akarok neked ártani. Sőt senkinek sem akarok. Csak keresek valakit, ennyi az egész. - vallottam színt végül. Kíváncsi vagyok, hogy is fog reagálni erre az egész váratlan fordulatra.
- Biztos... - mondtam mosolyogva, mikor azt mondta, rám mindenki felfigyel. - Oh, hát nagyon sajnálom... - suttogtam sajnálattal a hangomban. Kellemetlen érzés lehetett, nem lettem volna akkor a helyében.
Mosolyogtam a lányra, de a mosolyom hamar lefagyott és hátrálni kezdtem. -Te mit tudsz? Ki vagy te??-Kérdeztem kissé idegesen. nagyon félek a vámpírktol mióta megtámadott engem Stefan. Teljesen lemerevemedtem és le kellett üljek. Egyre rosszabbul lettem. -Nem szólítalak sehogy amig meg nem mondod mi vagy te???-Mondtam ingerülten, de már a hasamat fogtam. Vajon ő is egy a sok közül és nekem most végem van. Lehet, hogy egy gyermeket hordozok a szívem alatt és ez meg meg akar engem ölni? Teljesen kétségbe voltam esve.
Mmm, az egész nem tűnt olyan jó heccnek, mikor kinyögte hogy csak 18. Nem szerettem ilyen veszélyes ügyekbe keveredni hisz ki tudja, mikor támad kedve benyögni a rendőrségnek hogy akarata ellenére tettem vele valamit? Vigyáznom kell. - Hát.. egy ilyen szép lányra biztosan mindenki felfigyel. - kacsintottam rá.- Én egy régi ügyem miatt jöttem ide. Nő-ügy. - forgattam a szememet. - De elkéstem. Férjhez készül menni.. - suttogtam csalódottan. Caroline-ra már nem kellene figyelnem.
- Elég sok mindenkit nem ismerek még errefelé. - mondtam majd, én is leültem mellé a szökőkúthoz. - Hát igazából... a vér szerinti szüleimről semmit sem tudok. Engem mindig is nevelőszülők neveltek és ők hoztak Amerikába. - meséltem el életem azt a részét, ami szinte a legrosszabb volt számomra. - 18 évesen pedig még nincs férjem. - mosolyodtam el szélesen. - És te hogy kerültél ide?
- Hm, szóval francia. - jegyeztem meg ismételve őt, miközben elengedtem kezét, és tekintetem továbbra is időzött rajta. Káprázatos szempár. Mindig is volt különbség az európai és az amerikai nők között. Egyesek szerint az európai nők szebbek, mint az amerikaiak. Néhány esetben csakugyan így van, de az amerikai hölgyemények is elképzelhetetlenül szépek tudnak lenni. - Azt csodálom hogy mi ketten eddig elkerültük egymást. - sóhajtottam fel szomorkás hangon, miközben leültem a szökőkút peremére. - És kihez jöttél ide? Anyuci? Apuci? Barát? Férj? - ez a legjobb téma, hogy puhatolózzunk.
- Igen, francia név. Onnan származom... - mondtam, majd csókot lehelt a kézfejemre, én pedig szélesen elmosolyodtam. - Értem. Hát én sem vagyok itt túl régóta. Lassan talán egy éve. De úgy látszik még mindig nem ismertem meg mindenkit. - mosolyodtam el kedvesen a szemébe nézve.
Láttam, hogy végigpásztáz a tekintete, s ez elégtétellel töltött el. ezek szerint nem vagyok ellenszenves neki. És ezen meg sem lepődöm, hisz.. én mindenkinek bejövök, nem? - Letti.. gyönyörű név. De nem amerikai. Talán francia? Vagy.. - kérdeztem, miközben meghajolva előtte apró csókot leheltem kézfejére. A nők buknak az udvarias pasasokra. - Pár hónapja érkeztem. - vigyorodtam el. - És már látom is, hogy megérte. - mértem végig feltűnően.
Vigyorára legalább felbátorodtam és én is elmosolyodtam. Láttam, hogy végigmért, úgyhogy én is szemügyre vettem őt. Nem rossz.. nem rossz. - Én Colette vagyok, de szólíts csak Lettinek, Hayden. - fogtam vele kezet mosolyogva. - Öö.. idevalósi vagy? Még nem láttalak errefelé. - kérdeztem meg tőle. Hát igen, szerencsém, hogy nekimentem valakinek. Így most már lesz valaki, akivel eltöltöm az időt. Hatásos... pedig tényleg véletlen volt.
Valaki nekem jött, mégpedig alig két percen belül. Alig álltam meg, máris kis közjátékba keveredek, de nem probléma. Az ilyen ballépéseknek általában nagyon jó vége van, egészen másnap reggelig szokott tartani. amint felemeltem a fejemet, először a lány dekoltázsát figyeltem meg, s megköszörültem torkomat. - Khm.. semmi probléma. - vigyorodtam el szélesen, és teste akelleténél jobban megtetszett nekem. De kisugárzása is igencsak.. emberi volt. - Bárkivel előfordul. - tettem még hozzá, és közelebb léptem hozzá. Szemei.. igencsak szépek. - Hayden vagyok. - nyújtottam neki kezemet.
Meguntam a folyamatos ide-oda járkálást. Itt úgysem fogok senkivel sem találkozni... jobb lesz, ha keresek valami olyan helyet, ahol többen vannak és nincs ekkora pangás. Elindultam egy kicsit sietősen, nem igazán nézve a lábam elé. Neki is mentem valakinek... Na, tessék! Jó béna vagyok. - Olyan vak vagyok, bocsáss meg! - néztem a fel a férfira.
Tovább bandukolva jöttem a főtérre, zsebrevágott mancsokkal, és felsóhajtottam, hogy láttam, megint nincs itt nagy pangás. De ez egy főtér, pontosan ez a lényeg. Vagy mi.. Megálltam a szökőkút mellett, és bámultam bele a vízsugárba. Annyi minden zúdult most rám.. a nykamaba. A fejemre.. nem tudok már mindent csak úgy félredobni. Mert muszáj éreznem is. És most nagyon nagy bajban vagyok az érzelmek terén. Tennem kell valamit, ami visszazökkent a régi kerékvágásba. Bármit. Akármit.
Nagyon örülök neki, hogy nem haragszik, amiért kis híján ledöntöttem a lábáról. Nagy megkönnyebbülés. - Különleges karkötő. – kottyintottam el magam, kicsit talán meggondolatlanul, ahogy megpillantottam a földön heverő verbénás karkötőt. Verbéna van nála, vagyis lehet tudomása a vámpírokról, már csak az a kérdés, hogy mennyit tud, és nem csak erről az egy különleges fajról, hanem a többiekről, vagyis rólunk. A boszorkányokról, tündérekről, vérfarkasokról és a többiekről. - Talált süllyedt. – mosolyogtam rá barátságosan – Tegnap érkeztem, és nem igazán sikerül mindent elsőre megtalálnom. Igazából az egyik barátom miatt jöttem ide, de ami azt illeti még vele sem sikerült találkoznom. – kezdetem el fecsegni önfeledten, miközben végig jókedvűen figyeltem rá. - Igazán örülök April. Az én nevem Veronica Rush, de nyugodtan hívj csak Ronnie-nak, ha úgy jobban tetszik. – fogtam és ráztam meg barátságosan egy kicsit a felém nyújtott kezét. Igazán aranyos és vidám lánykának tűnik, de mégis van egy olyan érzésem, mint ha valami nem stimmelne vele. Mint ha valami negatív dolog lengené körül a személyét, mint ha szörnyű dolgok sorozata zárná béklyóba és nem tudna tőlük szabadulni, bármennyire is szeretne. - Bocsánat, hogy így rákérdezek, de jól érzed magad? Egy picit, mint ha sápadt lennél, nem szeretnél leülni egy kicsit? – kérdeztem miközben a közvetlen közelünkben lévő pad felé mutattam.
Éppen sétálni indultam, hogy kiszellőztessem a fejemet, miután Jeremy ott hagyott engem, nem tudtam abban a lakásban maradni. Olyan rosszul éreztem magam nem értettem ezeket a tüneteket. A fejemhez kaptam és ekkor hirtelen valaki meglökött. -Jaj ugyan nem tesz semmit én se figyeltem- Mondtam neki, miközben le ejtettem a drága karkötőmet. -Nem igaz!-Mondtam. Folyton le esik talán valami újat kéne szereznem. Ha nem lenne benne verbéna rég kidobtam volna, hiszen Jeremytől kaptam. -Új vagy itt?-Kérdeztem felvonva a szemöldökömet, mert nem volt nekem ez a lány éppen ismerős. -April Young-Nyújtottam a kezem és mosolyogtam, bár még iszonyatosan hányingerem volt, de leküzdöttem.
Ebben a városban teljességgel lehetetlen bármit is megtalálni. Már legalább egy fél őrája barangolok és még most sem találtam egy normális kávézót ahol megihatnék egy jó erős feketét. Abban már nem is reménykedem, hogy belebotlom egyhamar az én drága barátnőmbe, akinek még tarozom, egy jó alapos fenéken billentéssel, de azért ha tényleg itt szeretnék maradni egy ideig, akkor jobb lenne, ha megpróbálnék kapcsolatokat építeni, és ennek nincs is jobb módja, mint egy kis beszélgetés. Az pedig köztudomású, hogy a pultosok és eladók a legjobb hallgatóságok. Viszont ha nem találok egy kávézót, akkor nem pultos, akivel beszélgethessek, és nem fogok tudni ismerkedni. De lehet, hogy megint csak a túlbuzgóság beszél belőlem és megint csak bonyolítom a dolgokat, ahelyett, hogy simán leállítanék valakit az utcán és kérnék tőle egy kis útbaigazítást, aztán szépen belemerülnénk egy kis Ronnie féle beszélgetésbe, és máris nem lenne gondom. De nem, inkább itt állok a város közepén és várom a csodát. Lehet, inkább fognom kellene magam, és visszamenni a hotelba, ráküldeni egy kereső igét Amy-re, megkeresni és jól lekiabálni a fejét, aztán végre foghatnám magam és visszamehetnék az én kis nyugodt New York-omba. Abban a pillanatban amint ez a gondolat végigfutott az agyamon, egy jóleső megnyugtató érzés kerített hatalmába és ezzel egy picit elvonta a figyelmemet, egészen addig ameddig, hirtelen bele nem ütköztem valakibe. Na, igen már csak ez hiányzott nekem ahhoz, hogy a mai napom igazán csodálatos legyen. De ha ez mind még nem lett volna elég, akkor még az erőm is kezdett feléledni, a hirtelen hangulat kilengésem miatt. A fene egye meg, hogy mindig ez történik, ha nem figyelek oda eléggé. - Jaj, ne haragudj. Egy pillanatra elbambultam és tessék, majdnem fellöktelek. Tényleg ne haragudj. – mentegetőztem egy kicsit, miközben végig mosolyogva vizslattam, az előttem álló igencsak csinos lánykát.
Nem is tudom mikor mozdultam már ki utoljára otthonról. Nagyon rég lehetett... De muszáj volt felemésztenem a történteket. Magányra volt szükségem. Viszont most már úgy érzem jól vagyok. Eyal kitudja hol járkál... de ez engem nem is izgat. Nem keres... hát akkor én sem fogom őt! Ezek szerint nem igazán törte meg az a kis kalandom őt... Na, jó! Talán mégis. Hiszen nem tudni hol van és mit csinál, vagy egyáltalán él még-e. De engem már nem izgat... mintha eddig érdekelt is volna... Ezekkel a gondolatokkal sétálgattam lassan, mélyen elgondolkodva.
Nem viselem jól, ha valami nem úgy alalkul, ahogy én azt elvárom, vagy ahogy nekem jól esik, most viszont szembesültem azzal, hogy keresztül húzhatják a számításaimat.. - Oké, Ryan... - vigyorodtam el. Nem, még mindig nem akaródzott vele tartani egy kávéra.. Még egy félre sem... - Jó iszogatást. Hát még én... - mértem végig újra. Jobb ismerni a törvény emberét, és kivárni, míg a tenyeremből eszik. Legalább addig nem balhézik.. - Viszlát! - köszöntem el én is, majd folytattam az utamat.
Szegénykém kicsit morcos lett, amikor szembesítettem azzal, hogy nem akarom elmondani neki a nevem. De csak viccelődésből csináltam mind ezt. - Ryan Walker vagyok. - Árultam el neki a saját nevem. -Nos ha még sincs kedved meginni velem egy kávét, akkor megyek és iszogatok egyedül. - Mosolyogtam rá és készültem az induláshoz. - Örülök, hogy megismertelek. Minden jót! - Elindultam tehát a kávézóba. Érdekes egy lánnyal találkoztam a nap kezdetekor, de nem számítottam másra. Kíváncsi vagyok a város többi tagjára.
Mintha érdekelne bármi is az ő életéből.. Mégis minek nézek ki?! Engem csak ne hasonlítson senkihez, valószínűleg úgy sincs semmi közünk egymáshoz.. Már csak azért is, mert feleség. Sosem lennék akkora idióta, hogy egy férfihoz kössem magamat. Köszi, nem kérek a kötöttségekből. Szeretek szabad lenni.. - Egy rendőr, aki visszaél a helyzetével.. - ráncoltam a homlokomat és cseppet sem volt ínyemre a dolog. - Magának sem szabad mindent.. - néztem rá kihívóan. Provokálni akartam?! Természetesen. A véremben van.
Naah is kis csajszi még el kezd velem kötekedni. Nah jól van ezt szépen vissza is adom mindjárt neki. Kíváncsi vagyok rajta lesz e még az a széles mosoly, amit most van rajta. - Ahha.. Szép név! Egyik régi kollégámnak a feleségének ez volt neve. Szóval ne féljen nem lesz nehéz megjegyeznem. - Mosolyogtam rá gonoszan és kezdtem el én is a kis mókázást. -Nos, mint tudja én egy rendőr vagyok.. A rendőröknek mindent szabad, szóval én inkább most nem árulom el a nevem. - Nevettem el magam bár ez nem volt túl jó. A kisasszony nagyon nagyra tartja magát ahogy észre vettem.. szerintem jobb lesz ha egy picit vigyázz, majd ne hogy összefusson valakivel..
- Egyszerűen csak nem szokásom... - rándítottam vállat nemtörődöm módon. Sokmindenben nem ragaszkodok a múlthoz, kicsapongó vagyok és szeretem az újításokat, de ez most nem fog összejönni. - Na és ha nem árulom el? - kekedkedtem és élveztem, hogy egy picit húzhatom. - Bevisz a sittre? - néztem rá kihívóan. Nem, nem akartam kiprovokálni ezt, voltam én már zárkában, nem egy leányálom, kösz, kihagyom. - Roxanne vagyok. - adtam végül választ és vártam, hogy ő is elárulja a nevét. Ez már csak így szokás...
Igen. Ahhoz van szerencsém, aki bántotta Lamia-t. A történet megegyezik. A bálon történt. Ennél se kellett több, hogy az én agyamat teljesen felhúzzák, s úgy nyúltam a nyaka után, mintha komolyan fojtogattak volna, hogy tegyem meg, mert olyat bántott, akit kedvelek. - És van fogalmad arról, hogy majdnem meghalt?! Semmi köze nem volt a hülye barátodhoz, te őrült r*banc! - mondtam szitkozódva, és nem törődtem, hogy nem vagyunk egyedül a főtéren.
Hmm nem akar még sem kávézni. Hát nem nagy baj.. - Hát ezt nem tudom külsőről megállapítani, de ha nincs kedve teljesen megértem. - Nem értettem, akkor sem őt. Előbb adja magát most pedig még sem akar beszélgetni. -Egyébként megkérdezhetem a neved? Zsaru vagyok és nem ez volt az első kérdésem hát még is milyen dolog ez..-Mosolyogtam rá. Lehet igaza volt a régi kollégámnak, hogy kezdek berozsdásodni, de majd ebben a városban ez megváltozik.
- Én? Tökéletes? - vontam fel a szemölökömet, de kétségkívül simogatta az önbizalmamat. - Mondhatjuk, hogy közel járok hozzá... - vigyorodtam el. Ha tudná mennyire melléfog most. Nem süt rólam eléggé, hogy nem vagyok jókislány?! Ha zsaru, ezt meg kellene éreznie, sőt, messziről kiszúrnia... De hé, ez a javamra vállhat. - Úgy nézek én ki, mint aki kávéval mérgezi a szervezetét? - dobtam vissza a labdát. Nem, én nem vagyok az a fajta lány, aki csak úgy becsüccsen a kávézóba és mindenféle halandzsa téma mellett iszogatja a koffeinbombáját? Ó nem.. Nagyon nem..
Igen. Ahhoz van szerencsém, aki bántotta Lamia-t. A történet megegyezik. A bálon történt. Ennél se kellett több, hogy az én agyamat teljesen felhúzzák, s úgy nyúltam a nyaka után, mintha komolyan fojtogattak volna, hogy tegyem meg, mert olyat bántott, akit kedvelek. - És van fogalmad arról, hogy majdnem meghalt?! Semmi köze nem volt a hülye barátodhoz, te őrült r*banc! - mondtam szitkozódva, és nem törődtem, hogy nem vagyunk egyedül a főtéren.
Kezdőlap
