-Annak nézel ki. -vigyorogtam továbbra is. Hát igen azt meg kell hagyni, hogy nem lehetne megmondani róla, hogy milyen valójában.
-Örülök, hogy megismerhettelek Hilly. -mértem végig alakját egy széles vigyorral az arcomon-Dean vagyok.-mutatkoztam be én is. A mai nap folyamán történtek után kedvem lett volna az első embernek aki szembe jön velem az utcán kitörni a nyakát, de ez most valahogy elszállt. Nem gondoltam volna, hogy valaki még fel tudja oldani a bennem felgyülemlett feszültséget.
-Én sem vagyok itt túl régóta. Ma reggel érkeztem. -tettem még hozzá.

A fiú közelített felém én meg csak mosolyogtam rá. Könyörgök szólíts meg!! zakatolt a fejemben.
-Törékeny én?-Nevettem bájosan ,majd azt néztem mit néz rajtam annyira. Furcsa érzés fogott el, mint ha nem emberi lény lenne, de sose találkoztam még más fajjal, mint ami én vagyok.
-Most érkeztem a városba a nevem Hilly. És a tiéd?-Néztem rá nagy szemekkel.

Hosszú percek múlva arra lettem figyelmes, hogy egy lány -aki mellesleg egész csinos volt- rám kacsintott és mosolygott. Először nem nagyon érdekelt, azért jöttem ide, hogy egyedül lehessek egy kicsit. De végül is mit veszíthetek ha odamegyek? Semmit.
Zsebre vágtam a kezeimet és lassan elindultam felé. Közelebb érve még jobban kirajzolódott az alakja és őszintén szólva tetszett a látványa.
-Egy ilyen törékeny lány egyedül sétálgat ebben a városban? -jelent meg egy vigyor az arcomon. Már csak egy pár lépésnyire lehettem tőle, szinte egyből meg is éreztem rajta, hogy vámpír.

Nem rég érkeztem a városba. Megragadott a varázsa. A főtérnek vettem az irányt mosolyogva néztem végig a városon és ekkor örültem igazán, hogy napra mehetek, hiszen vagy egy 10 éve kaptam meg a gyűrűm, nem vagyok az a depis típus inkább a jó kedv jellemez. Sétálgattam a főtéren mikor észre vettem egy fölöttébb vonzó srácot. Rá mosolyogtam, majd kacsintottam huncutul. Else hiszem ,hogy ezt csinálom. Kissé éhes vagyok hiszen már 2 napja nem ettem. Majd kifosztom a legközelebbi kórházat addig is élvezem a napsütést.

/Kórház/

Nem tudom, hogy miért pont ide jöttem. Talán csak menekülni akartam a bűntudat elől ami amiatt a lány miatt van. Bár ez hülyeség mert nem túlzottan érdekelt a dolog. Egy jó darabig úgyis kórházban lesz, mondjuk megfordult a fejemben, hogy meglátogatom, de ezek után nem sok értelme lenne az egésznek. Nem is értem, hogy miért járnak még mindig körülötte a gondolataim.
Elég késő is volt már. Talán egy-két ember fordult meg erre. Tökéletes alkalom ahhoz, hogy kiszellőztessem a fejemet. Gondolataimba temetkeztem miközben csak sétáltam és nézelődtem a főtéren, és élveztem a csendet.

Na, hát nem hittem volna hogy ez a kis... szép, gyönge látszatú fiatal lányka, egyszer azzal áll ki elém, hogy Ő mint vadász... gyilkolja az éjszaka sötét mumusait. Hisz abszurd... És tessék, most mégis itt áll előttem ez a lányka, és ezt állítja. Hát eszem megáll. Mi végre is... ahh, de jól megváltozott ez a világ, már a kislányok is nagy feladatokat keresnek... Ennyit arról mit akar az Ő nemzedéke és mit nem.
- Nocsak... nocsak, nocsak... - néztem komolyan a szemeibe, és már csak a miheztartás végett is, meg hogy bosszantsam, körbesétáltam körülötte, alaposan körbemérve. - Sosem nézném ki belőled, kicsi Cassidy - vigyorogtam. - És hogy megy? - kérdeztem, azzal a tipikus örömteli kifejezéssel az arcomon, amit talán egy apa érez mikor a lánya a nyomdokaiba lép. Cassidy ugyan nem a lányom, viszont rokon, s ha a hét évet nézzük, talán mégsem olyan reménytelen kis eset, hiszen életben van.

Láttam a tekintetén, hogy kezd neki leesni a dolog. Vagy ha nem, akkor csak úgy tett. John-nál sohasem lehetett tudni, hogy mire gondolt éppen, sőt, még azt sem lehetett elhinni neki, amit kérdezett. Szép kis család, bár igazából nem a nagybátyám számított a Gilbertek mintapéldájának.
- Hogy elkezdtem-e vele foglalkozni? - Türtőztettem magam, de éreztem, hogy engednék a feltörekvő nevetőgörcsömnek, akkor biztosan elterülnék a főtér burkolatán és röhögés okozta végelgyengülésben lelném a halálomat. Jaj, de jó érzés, hogy ő sem tud erről! - Nem, John bácsi, már hét éve csinálom. Mióta apa meghalt. Igaz az első másfél évem inkább csak információszerzésből és gyakorlatozásból állt ki, de azóta nincs megállás. - Kacsintottam rá jókedvűen.

- Szerencsére én még nem készülök nyugdíjba, kivárom míg jön más a helyemre - jelentettem ki nyugodtan. Viszont Cassidy egyre gyanúsabb lett nekem. Ez a szemtelen vigyor ahogy ezekről beszél, és a nemtörődöm lazasága. És valahogy volt benne valami tipikus... Gilbert-vonás, vagy hogy is nevezzem. Valami fény a szemében.
- Az ellenőrizgetésem fő célpontja az, hogy tudjam, ki él, és ki nem, és persze az ellenőrzés, hogy ugye még mindenki ember. A magánélete nem sokatoknak érdekel - vontam meg a vállam, miközben alaposan végigmértem újra Cassidyt. Gyanús...
- Mond csak kedves, kicsi Cassidy, csak nem arra célozgatsz, hogy te is vadászgatni kezdtél? - kérdeztem meg, amire nem voltam biztos benne hogy választ kapok, vagy legalábbis őszintét, de talán... ki tudom olvasni belőle.

- Jobban belegondolva nem olyan biztos, hogy az a bizonyos következő nemzedék pont a te munkádat venné t. Biztosan találna benne valami kivetnivalót. - Hanyagul megvontam a vállam. Még mindig nem szerettem John bácsit. Amíg kislány voltam, addig el lehetett intézni azzal, hogy rokon és el kell viselni a társaságát, de most 22 évesen már megvan róla a saját véleményem, ami nem éppen a legjobb. Soha nem is lesz az.
És eljött az idő, amikor elnevettem magam. Imádom, ha félreismernek az emberek és hogy még a családom sem nézné ki belőlem, hogy mikre vagyok képes. Ez bizonyította, hogy jól végzem a dolgom és tökéletesen el tudom különíteni a munkát a magánélettől. - Nagyon sok dologról maradtál le azóta, mióta apa meghalt. Meg kellene sértődnöm, hogy engem kihagytál a felülvizsgálatból. Ha jól tudom, akkor szokásod ellenőrizgetni a családtagokat. - Vigyorogva néztem rá, mert egyszerűen élveztem, hogy még mindig egy kislánynak hisz, aki fél a neki mesélt rémtörténetektől. Ajjaj, mennyire téved!

- Én mindig szívesen veszem a következő nemzedéket, elvégre az azt jelenti, hogy a munka nem vész el az enyémmel, ha netán feldobnám a talpam. Mindig jó ha egyre többen és többen dolgozunk a jó ügyért - mondtam, legalább olyan komolyan, mint amennyire Ő pimasz volt. Chh, fiatalság, bolondság. Azért Cassidy korosztálya még nem úgy nézett ki, mint akikre bíznék ilyesmit, szóval kifejezetten örültem, hogy még bírom a strapát, sőt.
Meglepődtem, és ez az arcomra is kiülhetett, mivel szavai egy kis plusz információt látszottak elcsepegtetni, mint amit amúgy jelentettek volna.
- Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy egyébként próbálkoznál? Talán te is erre a pályára szándékozol lépni, kicsi Cassidy? Ide nem valók ijedős kislányok, akik töprengenek csak mert egy barátról vagy rokonról van szó - adtam hangot is csodálkozásomnak és gyanúmnak, a véleményemmel vegyítve. De persze azt nem fűztem bele, hogy én is a rokonság miatt kíméltem meg Damont. EZT nem kell kiteregetni mindenhova, a végén még elszállna a jó hírem.

- Nagyon kíváncsi vagyok, hogy tényleg ugyanolyan formában vagy-e, mitn régen. Mert tudod mindig jön egy másik nemzedék. - Kacsintottam rá én magam is pimaszkodva. Jaj, kíváncsi lennék milyen képet vágna, ha megtudná, hogy én is ugyanazzal foglalkozom, mint ő. Na persze nem az orvosi pályára gondoltam, hanem annak az ellenkezőjére. Jobban belegondolva mi magunk is gyilkosok voltunk, de mi legalább egy jobb ügy érdekében gyilkolásztunk össze-vissza. Természetesen a vámpírok körében.
Csak hümmögtem egyet a szavain. Szóval ő mindenfajta szívfájdalom nélkül kinyírná Damont. Ebben különbözünk...nekem még kicsit gondolkoznom kell azon, hogy megtenném-e vagy sem. - Én nem bántottam őt, hiába lett volna lehetőségem rá. - Mondtam teljesen komolyan a szemeibe nézve. Na ebből vagy rájön, hogy én is vadász vagyok, vagy nem.

- Öregszem? Nos igen, tudod, az évek sora, te felnősz, én megöregszem. Ez már csak így megy. De köszönöm a feltételezést, az agyam és az erek remekül megvannak benne, cseppet sem meszesednek. Remélem hogy még hosszú-hosszú évekig dolgozhatok - vonogattam a szemöldököm, mindkét állásomra célozva. Orvos leszek, míg nem szenilisedek, és vadász, míg meg nem halok. Azt hiszem ez így korrekt.
- Szóval már nem lehet titkolózni? Azt látom. De nekem úgy látszik még megy a félrevezetés. Azt hittem hihető, hogy nem érdekel mit hisz Elena, vagy mit gondol. Ha úgy adódna, minden nehézség nélkül végeznék a kicsi férjével. Azt ne mond, hogy ha Te vadász lennél, megkímélnéd - néztem rá áthatón, fürkészve az arcát. Ugyan, dehogy, vadász sosem hagyna meg egy vámpírt csak úgy jószívűségből. Ha okot szolgáltatna vagy esélyem lenne rá, minden nehézség nélkül végeznék azzal a fickóval. Nekem nem okozna szívfájdalmat, és hosszú távon a lányom is jobban járna, még ha nem is hinné el eleinte.

- Öregszel, John bácsi. Már korántsem olyan jók a megfigyelőképességeid és az emberismereted, mint régen volt. Csak nem meszesednek az erek az orvos agyában? - Kacsintottam rá pimaszul, viszont fintor ült ki az arcomra, amikor az orromra koppintott. Komolyan? Mindenesetre lehet, hogy még jobb is, ha ő sem nézi ki belőlem, hogy ugyanazt a feladatot végzem, mint ő. Nem mellékesen pedig imádom is csinálni, ha látszik rajtam, ha nem.
- Tudod, már nem vagyok az a kislány, aki előtt titkolózni lehet. Elena is és én is felnőttünk, ő pedig úgy döntött, hogy egy vámpír férjet választ magának. Nem túl bölcs döntés, de valami azt súgja, hogy TE nem lennél képes bántani Damont. Mégis mit szólna hozzá a lányod, ha karót állítanál a szerelme szívébe? - Tettem fel a költői kérdést már ismét mosolyogva.

- Igen, valóban szépek, de hát egy magadfajta "kislány" - nyomtam meg a szót - ugyan mit is tudhat erről? Nem nagyon nézném ki belőled hogy bármihez odadugd a nózidat ami veszélyes - vigyorogtam, enyhe gúnnyal a hangomban, hisz az Ő kis csipkelődésére illett hasonló kedvességgel reagálnom. A hatás kedvéért kezem felemelve ujjammal az orrára koppintottam, akár egy rosszcsont kis gyereknek. Aminek lássuk be, tartottam is. A csinos kislány szerepköre valahogy Elena felé sodorta a szememben, h azt néztük, hogy egyiküket se tartottam volna alkalmasnak vámpírvadászatra. Vagy bárminemű vadászatra. Az első nagyobb dög elől kinéztem volna belőlük hogy elszaladnak.
- Oh, Elena repesett, de nem a jelenlétemtől, inkább annak örült, hogy nem karóztam meg a kis férjurát, amint átlépték a küszöböt - legyintettem, egy gúnyos kis kacaj kíséretében. Cassidy társasága kifejezetten üdítőleg hatott rám a tegnapi kis baráti jópofizás után. Nem kellett eljátszani hogy nem okádok a vámpírnemzetségtől, és ez jó volt. Felvillanyozott. Habár nem tudtam hogy Ő tud-e arról kicsoda Elena férje, de ha eddig nem tudta, legfeljebb most már tudja. Nem hinném hogy "családi" titok.

Na igen, ő is a város szülötte, csakhogy a legtöbb lakóval ellentétben őt utálják, normális ember pedig nem megy oda, ahol nem látják szívesen. Ebből is látszik, hogy John eléggé szépen kiesett a normális kategóriából, de még nem most, hanem már néhány évtizede. Ha neki ez kell, hát legyen.
Aztán mégis mosolyra húzódtak az ajkaim. Szóval még mindig vadászik és valami azt súgta, hogy a vámpírokról nem tért át a vaddisznókra. A szavai legalábbis ezt igazolták. - Vadászgatunk, John bácsi? Milyen szépek is a családi hagyományok. - A vadászvilág nagy része tudta, hogy mire képesek a Gilbertek, eléggé híresek voltunk ezekben a berkekben. Arról fogalmam sem volt, hogy tud-e róla, hogy jómagam is több éve gyakorlom a vámpírvadászat mesterségét. Én magam is népszer voltam a vádászok körében, de nem nagyon szerettem, ha hangoztatják a nevemet, hiszen akkor a vámpíroknak is a fülébe jut előbb-utóbb. Inkább csak úgy emlegettek, mint a fiatal lányt, aki sokkal többre képes, mint az ember hinné.
- A légkört szeretem, mert tudod veled ellentétben élnek itt szerethető családtagok is. Gondolom Elena nem repesett az örömtől, amikor megtudta, hogy itt vagy. - Aranyosan pislogtam rá, de a hangomon hallhatta, hogy gúnyolódok vele.

- Oh, miért, lett volna okom erre? A város szülöttje vagyok, pont annyi jogom van itt lenni, mint bárki másnak - vetettem Cassidy-re egy laza vigyort. Persze erősen gyanakodtam miért is örül nekem ilyen nagyon, de nem tudott megesni rajta valahogy a szívem. Sajnálatos eset, persze, ami az apjával történt, de hát... ebben a világban az erős fennmarad, a gyenge pedig elesik, és ott is marad. Ez a dzsungel törvénye.
- Csak tengetem öreg vadász-napjaimat. Nemrég visszaköltöztem a városba, kicsit... aggasztó itt mostanában a helyzet. Gondoltam kézbe veszem - vontam meg könnyedén a vállam, mintha csak egy kis délutáni sétáról csevegnénk. De hát miért is estem volna kétségbe? Tudtam mire vagyok képes, és ahhoz is tartottam magam.
- Na és te? Azt hittem nem szereted a környéket - tártam szét a karom, bár igazából csak provokáltam kicsit, tudtam én hogy a környéken mindenkinek csak velem van baja, nem a környékkel magával.

John bácsi felém közeledett. Ne, ne, ne, nem volt szükségem újabb családi beszélgetésre, drámára vagy éppen mindössze egy újabb rokonra. Főleg nem egy ilyenfajtára. Megvolt nekem is az okom arra, hogy utáltam, de hát a családban mindenki találta valamilyen kifogást arra, hogy miért is nem akart vele egy légtérben tartózkodni. Az enyém egyszerű volt: ő is ott volt a vámpírellenes tanácsban, amelynek az apám is tagja volt és mégsem tudta megakadályozni, hogy megöljék. Bár ennyi erővel mindenkire haragudhatnék, mégis John-nak volt mindig a legnagyobb a szája, ha a vámpírokról és azok lévadászarásról volt szó.
- Én sem gondoltam volna, hogy összefutunk. Azt hittem soha többé nem teszed be a lábad még a város területére sem. - Kissé gúnyos fintort küldtem felé, de nem nagyon akartam neveletlen lenni, elvégre csak a nagybátyám volt. Ezen kívül pedig kíváncsi lettem, hogy vajon benne van-e még a vámpírüzletben. - Mit csinálsz errefelé, ahol mindenki utál? - Pislogtam rá már egy fokkal kedvesebben.

(Gilbert ház)

Gyalog vágtam neki a városnak, gondolván hogy a testmozgás és friss levegő még mindig egészséges lehetőségek a test karbantartására. Viszont arra nem számítottam, hogy a gondolataimba belemerülten sétálás közben, egy igencsak ismerős, ifjú arcot fogok megpillantani.
- Cassidy? Jól látom, te vagy az? - közeledtem feléje, miközben alaposan végigmértem. Jól megnőtt mióta utoljára találkoztunk. És az arcát látva, amit vágott mikor felismert, nem is volt kérdés, hogy pont úgy örül nekem mint a többiek szoktak. Hiába, ilyen az ha az ember jól végzi a dolgát, és a hírneve kilométerekkel megelőzi. - Nem hittem volna hogy épp beléd botlok itthon - vigyorodtam el, és tényleg. Az Ő jelenlétéről éppenséggel lemaradtam, amikor felmérettem a terepet.

Annyi vámpír él ebben a városban, hogy felfoghatatlan. Bár megesküdtem, hogy az összeset elteszem láb alól, ez azért nem bizonyult a legkönnyebb feladatnak, amivel életem során találkoztam. Teljesen más az, ha városok határai között elkapok egy-egy vámpírt, de egy egész közösséget megtisztítani tőlük... ehhez egyedül kevés vagyok. Jó vagyok a 'szakmámban', ám itt most nem erről volt szó. Nekem sem volt hat kezem vagy éppen négy fülem, mert esetleg egymagam csak így győzhettem volna a vámpírok ellen.
Voltak apró sikereim, természetesen itt is öltem már meg vámpírokat. Ám egyszer elgondolkoztam azon, hogy mi lenne akkor, ha például Damon a családja nélkül kerülne a szemem elé. Bántanám? Elena állítja, hogy ő nem olyan, mint a többi. Nem öl embert és már nem élvezi, ha szenvednek az áldozatai. És mivel a kedvenc unokatestvérem férje... azt hiszem, ráérek még ilyeneken gondolkozni.
Ki kellet szellőztetnem a fejemet, erre a célra pedig a főtéren való sétálgatást választottam. Megdörzsölgettem a nyakamat, ami eléggé fájt a folyamatos törésektől. Talán a vámpírok azt hiszik, hogy valami rossz rongy tartja a fejem, azért csavargatják folyamatosan. Még szerencse, hogy az ujjamon van ez a gyűrű, anélkül már alsó hangon negyvenszer eltemettek volna.
Sétálgatva egy ismerős arcot pillantottam meg a távolban. Újabb rokon? Igen, pontosan! Méghozzá nem is a legkedvesebb rokon a családból. Egyáltalán minek jött vissza John bácsi Mystic Fallsba?

- Én a helyedben nem kísérteném a sorsot... - célozgattam, hogy ideje lenne abbahagyni a mézesmadzag rángatását az orrom előtt. Másodpercekig tartó hezitálásom után hajlandó voltam elfogadni a felsegítését. Kár volt. Alig, hogy ujjai bőrét súroltam, már éreztem a belém áradó negatív feszültséget. Elektromos légkört teremtettünk. Képtelen volt elengedni a kezét, ezért megpróbáltam levakarni magamról. Rántott rajta párat, majd felállásom folyamatában eleresztette a kezem, én meg a földre vetődtem.
- Valld be, hogy direkt csinálod! - vetettem oda sértődöttséget megjátszva. - Nem vicces...- elővillantottam fogaim, majd pillanatok múlva visszakerültek helyükre. Újból felálláshoz készültem, megint felém nyújtotta a kezét.
-Azt hiszem egyedül is menni fog. - vetettem rá egy apró mosolyt, és feltápászkodtam. - Arra. - biccentettem a szemben magasló hatalmas építmény felé, oromzatán a következő felirat ékeskedett: Hotel. Igazán frappáns és találó név, ezen hónapokat agyalhattak...
- A vészkészlet? Reménykedni szabad... - kacsintottam rá, s sietős léptekkel elindultam. Nem tekintettem hátra. Felnőtt, önálló döntésre képes egyén. Az ő döntése, hogy belép az oroszlán barlangjába, mely szelíd jószágnak tűnik, kísértve ezzel sorsát, vagy elbújik előle bizakodva, hogy sosem talál rá.

Folyt.: Hotel. Clarissa szobája

Nagyot nyeltem, mikor mellé értem. Nem tudtam, még mindig nem tudtam, helyesen teszem-e, hogy itt maradok vele, ilyen labilis, köztes állapotban, mikor amúgy is csekély emberi mivoltát teljes egészében elnyomja a vámpír énje, ami csak vért akar és semmi mást. Nem tudtam, tényleg nem tudom, milyen érzés ilyen erősen összpontosítani egy dologra, de azt tudom, hogy megkímélte az életemet és ennyivel tartozok neki, még akkor is, ha esetlegesen újra rám támad.... Mi van?? Nem tartozok neki semmivel.. - vitatkoztam magamban újra, majd a hangja kiszakított a skizofrén hajlamaimból.
- Tudom... - leheltem halkan. Nem akartam felkelteni az úgy tűnik újra lappangó, alvó vérszomjas vámpírt. - Nem bátor vagyok, csak meglepett. Meglepett, mert ekkora önuralmad van. Hiszen megölhettél volna... Többször is, rengetegszer nyílt rá alkalmad, és mikor a véremet megérezted... - kezdtem, de jobbnak láttam, ha ezt most itt abba is hagyom, mielőtt valami baromságot mondok, és tényleg kinyíratom magam.
Nem tudtam, mennyire hihetek neki, mennyire tart naivnak, de meggyógyított... Mégiscsak tartozok neki annyival, hogy megkímélem a lelki őrlődéstől, amit valószínűleg minden egyes áldozata után érez. Egyébként is, azért a vérért jobb esetben senki sem halt meg...
- Öhm.. - gondoltam meg a választ még egyszer. - Rendben... Remélem igazat mondasz és nem bánom meg, hogy megbízok benned... - ráncoltam a homlokomat, hiszen ezzel most hátat fordítottam annak az életnek amit eddig éltem, a vámpírgyűlöletnek. Nem mind gonosz, hiszen életben hagyott.. Egyenlőre... - Azért remélem, nem én leszek a vészkészlet.. - morogtam az orrom alatt, miközben továbbra is mellette toporogtam. Nem tehetek róla, hogy a pesszimizmusom mindig utat tör magának..
- Oké, befogtam... Csak mond, hogy merre kell menni... - nyújtottam a kezemet barátságosan. Persze volt vele némi hátsó szándékom is. Kíváncsi voltam, vajon megint fogom-e érezni......

Gyomrom összeszűkült, arcom eltorzult. Végtagjaim pedig feladhatatlanul is folyton-folyvást remegtek. Szinte egész testemet mardosta ez az érzés. Kegyetlen.
- Bolond vagy... és őrült. - tettem hozzá, mikor nem hátrált. Némán állt mellettem. Meglepett a maradása, hiszen pillanatokkal ezelőtt csupán néhány hajszál, talán még annyi sem választott el attól, hogy kiszipolyozzam. Képtelen voltam ránézni, féltem a látványtól, a lesajnáló tekintettől... Az igazságtól. Bárcsak elmenne... bárcsak senki sem látna ilyen helyzetben. Igen, ilyen az, ha valaki IGAZÁN nem érdemli meg az erejét, az életét. S ő itt van, még mindig itt. Velem.
- Ugye tudod, hogy ezzel az életedet kockáztatod? Bátor. - azzá nőtt a szememben. Én pedig... gyenge vagyok. Ez - körbenéztem- ez tesz engem gyengévé. Mindaddig míg megerősít, ugyanabban egy másik oldalról megközelítve pedig meggyengít, és felemészt. Hiába a sóvárgás, ez ellen nem tudok tenni. Nem is akarok, csak ezt a kritikán aluli helyzetet ússzam meg, csak ezt. Még mindig esetlenül kuporodtam a földön. Lassan győzedelmeskedek magamon..érzem. De ez csak mindaddig, míg nem kell az emberek szemébe néznem, onnan már nincs visszaút...
- Egy esetben élheted túl, na meg a többi ember. Segíts visszajutni a hotelba. Van egy kis vérkészletem, amolyan csak vészhelyzet esetére fenntartott készlet...
- Nem csapda... de rajtad áll, hogy megbízol-e a fajtámban, vagy sem. Bármelyik utat választod, én megértem, Megan.

Ijedtemben két lépést hátráltam, de semmi haszna nem volt, hiszen a következő pillanatban már a földön feküdtem, ő pedig fölém tornyosulva pillantott le rám. Láttam, hogy elszánta magát arra, hogy táplálkozzon, ha kell, még öljön is.
Nem hülyeség az, mikor azt mondják, hogy a halálközeli pillanatban lepereg előttem életem filmje.. Újra magam előtt láttam az első biciklimet, amit a születésnapomra kaptam annó, újra éltem az első csókomat, az első szerelmemet, életem legjobb pillanatait. A rosszat mintha száműzték volna. A tudatalattim így akarna védekezni, hogy legalább ha meghalok, jó emlékekkel, békében távozzak? Lehetséges... Mégis bevillant anyám halálának képe, élettelen, kihűlő teste, amit görcsösen szorítok magamhoz, pedig már tudom, hogy nem tehetek semmit.
Az ereimben megfagyott a vér, mikor megláttam kivillanó fogaimat. Sorra vettem volna gondolatban a személyeket, akiktől el kell búcsúznom, akiktől el akarok, de hiába, nincs senkim...
- Ne csináld.... - találtam meg a hangom és halkan suttogtam, de nem használt. Egyre jobban kétségbeestem, hogy nem tudok csinálni semmit, hiszen igaza van. Nem tudok védekezni. Nem tudom megvédeni magamat. Az én kis világomban élek, és ha törődök is a külvilággal, a nem olyan mértékű, hogy bármit elvárhassak tőle, vagy megtegyen értem. Végem van? Tényleg ennyi lett volna?!
- Ez nem te vagy... Ez csak a vámpír, ami irányítani akar... Kérlek.. - leheltem kétségbeesetten.
Nekem nem jár egy második esély, hogy összekaparjam magam? Nem érdemlek annyit? Igen, lehet, hogy nem érdemlem meg.. Túl sokáig vártam, túl sokáig hitegettem magamat azzal, hogy ez így jó lesz, hogy így kell lennie.
Aztán hirtelen megváltozott a felállás, már nem vicsorgott rám, nem akart megtámadni. Vagyis akart volna ő, de ösztöneit tudatbéli paranccsal bírálta felül, és eltávolodott. A szívem még mindig veszett ütemben dobogott, mintha ki akarna szakadni a helyéről, mintha csak azt visítaná neki, mekkora lehetőséget hagyott most ki. Én viszont lélekben megkönnyebbültem. Ő erős. Tényleg erős. Valami történt. Valami megváltoztatta, valami módosította az elhatározását. Aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy körülöttem nagy zörgés megy végbe, nem néztem fel mi az, nem érdekelt különösebben, amíg nem én vagyok a célpont. Számomra valami érthetetlen oknál fogva begyógyította a sebemet, méghozzá a saját vérével?! Ezt sem láttam még. Olyan veszettül keveset tudok a világról, hogy az már nevetséges és mégis menekülök az ismeretlen elől. Nem vagyok egyéb, csak egy hasznavehetetlen roncs, de tudom, hogy ennél többre lennék képes. De nem egyedül... egyedül nem megy..
Lassan feltápászkodtam a földről, azt latolgattam, mekkora annak az esélye, hogy ez csak egy csúnya tréfa... Vagy csak kegyes napja van? - tért vissza a gondolataimba a cinizmus.
Mire újra rávettem sokktól elgémberedett végtagjaimat a mozgásra, ő már a falnak vetett roskadt össze. Ennyire nehéz? Ennyire kiszámíthatatlan? Ő megtette. Megkímélte az életemet, pedig épp elég lehetősége lett volna arra, hogy megöljön. Mégsem tette. És vámpír... De szörnyeteg.. - vitatkoztam magamban. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik a helyes út. Most elmenni és gyengének maradni talán örökre, vagy itt maradni, vállalni a kockázatot, hogy újra rám támad, de kapni helyette egy piciny esélyt arra, hogy megváltozik az életem?!
A francba már... Eleget gyáváskodtam, eleget menekültem, szenvedtem, kínlódtam. Most ő is azt teszi, miattam.... - próbáltam döntésre jutni, de úgy látszik, amíg én magamban viaskodtam, a testem életre kelt. Lassan, de biztosan elindultam felé.

- Ez jó, jó, ha kiadod magadból, az segít. - mosolyodtam el, mikor befejezte mondandóját. Néhol összetűzésbe, vagy éppenséggel ellentétbe került saját magával. De kezdésnek jó. Volt,mikor támadott szavaival, de nem vettem magamra, miért is kellett volna?! Persze voltak igaznak tűnő pillanatai, melyek mintha gyomorszájon rúgtak volna... Az igazság fáj, nem hiába mondják. Főleg, ha az embert először szembesítik vele, persze tudott róla eddig is, de még soha senki nem mondta így ki a szemébe. A dühömből fakadó ütés következtében kisebb seb éktelenkedett arcán, melyből pillanatok alatt hatalmas cseppek hullottak.
- Vérzel... - felcsillanó szemem vámpírságom lételeme látványának hatását tükrözte. Az éhség... a szüntelenül életünket végigkísérő éhségérzet. Borzasztóan nehéz ezzel az érzéssel megküzdeni, ellenállni, ezt egy fiatal vámpírnál senki sem értheti meg jobban. Napok óta nem adódott lehetőségem enni, az utazás kimerítő volt, én pedig most fáradt és ideges. Szörnyű párosítás egy éhes vámpírhoz. Megragadtam, és vámpírsebességemmel a kukák mögé vonszoltam. Emberi szem csak annyit foghatott fel az egészből, hogy bizony egyik pillanatban még ott, a következőben, mintha kámforrá váltunk volna. Ő a földön hevert, én pedig letérdeltem, könyörgő szemei ellenére csak azokat az átkozottul lüktető erecskékre tudtam koncentrálni. Fogaim elővillantak, szemeimből a belső vívódásom, küzdésem egy-egy könnycseppet csalogatott arcomra. Próbáltam mélyeket lélegezni, és akkor... Akkor megláttam szemeiben saját arcom tükörképét. Amikor felém ugrott a létrehozóm. Ugyanaz az ártatlanság, ugyanaz a félelem... Minden ugyanaz, kivéve egy valamit... A felállás, az, ami megváltozott. Most én játszom a gonoszat, s bár hatalmas kínokat éltem meg, de visszakoztam. Azt kellett tennem. Hatalmas ütést mértem a lány mellett álló kukába. A fenébe! Beletúrtam hajamba, és az ujjamba haraptam, majd végigsimítottam szája vonalán. A seb begyógyult. A falnak döntöttem fejemet, és a kukák mellé roskadtam.
- Most pedig fuss, és ne lássalak többé! - kiáltottam rá.

- Már ne is haragudj... Kértelek, hogy ne szólj bele. Nem látsz tisztán. Azt hiszed, ha a te életed sablonját az enyémre igazítod, máris képben vagy? Hiába hasonlítgatsz minket, hát nem érted, hogy ég és föld közöttünk a különbség? Én nem akartam kitörni, nekem 18 éven keresztül semmi bajom nem volt az átlagos életemmel. Nem akartam menekülni, nem akartam semmit, mindenem megvolt, amire ingerem támadt. A múltunk, nagyban más, ezért a jövőnkkel sem érdemes babrálni... - ráztam meg a fejem, hiszen akárhogy is nézem más körülmények között nőttünk fel, más elvárásokkal, más szokásokkal. Nálunk például nem volt szokás emelt hangnemben beszélni a másikkal, sem pedig ilyen átkozott módon elítélni. Minden embernek megvannak a maga hibái, amiket el kell hogy kövessen annak érdekében, hogy kerek egész élete legyen... Talán nekem ez a hiba, ami most lesodort a mélybe, de igaza van, fel fogok állni.. Idővel.. Majd.. Valamikor.. És ebbe neki nincs beleszólása.
- Mert az vagyok.. Magamra maradtam és árva lettem.. - húztam gúnyos mosolyra a számat. - Csakhogy én, a többi sorstársammal ellentétben, nem nyúltam tudatmódosítókhoz, vagy egyéb illegális anyaghoz, nem vonzott a kábítószer, de még csak k*rva sem lett belőlem. Képes vagyok arra, hogy önálló életet éljek, de arra nem, hogy megváljak a katasztrofális emlékeimtől, és ez így van rendjén. Emlékeznem kell a borzalmakra ahhoz, hogy fel tudjak állni, de annak az ideje még nem jött el.
- Ne felejtsd el, hogy én nem vagyok te... - mutattam először magamra, majd rá és most már ténylegesen is képes lettem volna arra, hogy a képébe másszak. Ez egy gyönyörű barátság kezdete.. Vagy ő nyír ki engem, vagy fordítva, bár többé nem igazán füllik a fogam a gyilkossághoz... Nem, azt nem bírná a gyomrom..
- Lehetőségem mindig is lesz, ÉN tudok majd tiszta lappal kezdeni, tudok élni és tudok meghalni.. De te? A túlzott megfelelési kényszeredet rajtam vezeted le. Te nem élhetsz már teljes életet a vámpír éned miatt, és most rám szállsz? Hát köszönöm szépen ebből nem kérek.. - szakadt félbe a mondatom, mikor ütést mért az arcomra. Néhány másodpercig csak pislogni tudtam a meglepettségtől, és hápogtam akár egy kacsa... A testem kifordult az ütés lendületétől, így félig kicsavarodva kaptam kezemet az arcomhoz, majd onnan tovább a számhoz, ahol ajkamba éles fájdalom nyilallt. Ne... ne ... Ne!! Mond, hogy nem kezdtem el vérezni, ugye nem?!