Meglepődtem... nem csak saját magamon, amit tettem... de azon talán még inkább, amikor Ő visszacsókolt... majd... egy pillanatra elválván, Ő csókolt meg engem... Valami megmagyarázhatatlan érzés cikázott akkor végig a gerincem mentén, és fogalmam sincs hol kezdődött vagy végződött, csak azt tudtam, hogy a következő pillanatban amikor feleszméltem, már el is húzódott tőlem, s szabadkozni kezdett... Én egy pillanatig még teljes kábulatban álltam ott, miközben kezem ajkaimhoz emelve érintettem meg őket... mintha nem is hinném el, amit tettünk az imént... De aztán a hangja lassan visszatérített az ésszerűség pillanatába, és felnézve az arcára, a fejemet kezdtem el rázni.
- Nem, Te ne haragudj, az én hibám volt... - kezdtem el aztán én szabadkozni, mint aki rosszat tett... - I... igazad van, menjünk... innen nem messze van még két másik boszorkány is... oda kéne mennünk.. - mutattam egy irányba a téren túl, amerre egy utca kezdődött lakóházakkal.

Kibontakozott. Én azt mondtam volna menjünk, mégsem engedtek szabadon az ölelő kezek. A szemeimbe nézett. Mélyen, és én éreztem valami furcsát a szemeiben. Valami újat és meglepőt, és ahogy közeldett… már én is elvesztettem a józan eszem. Meglepett, ahogy az ajkát éreztem az ajkamon. Megint. Mint akkor ott, reggel. Mégis, egy pillanat alatt húzódtam el, csak hogy a szemeibe nézzek, a szemei között futkosva a tekintetem, majd valami láthatatlan erő lökdösött megint közelebb, és most én voltam az aki újra megkóstolta a mézet. Persze aztán észbe kaptam. Az egész nem tartott tovább, mint néhány percig, deee…

- Ne haragudj… - köszörültem meg a torkomat, de még mindig éreztem a karját a kezemben – én nem tudom mi ütött belém, én nem… - hallgattam el egy következő nyeléssel. – Talán jobb lesz, ha megyünk. – engedtem el a kezeit enyhén előre lépve de az az íz még mindig ottragadt, végig az ajkamon. Kiűzhetetlen volt. Egy emlék. Egy zavaros, és megfejthetetlen pillanat…

Továbbra sem tudtam volna megmondani mi is ütött belém, de az ölelésben kifejezetten jól éreztem magam. Jó volt, kellemes, barátságos, szerető, meleg, kedves... jó volt... Ez egy végtelenül jó és szép pillanat volt. Akkor különösen, amikor megéreztem Niah simuló kezét a hátamon.. Picit elhúzódott fejem Tőle, csak hogy a szemeibe nézzek, de ahogy ez megtörtént, valahogy úgy éreztem ez rossz ötlet volt, mert volt ott egy pillanat... amikor valami olyan érzés pislákolt fel a bensőmben, ami már... nagyon-nagyon-nagyon régen nem... sőt, igazán talán még soha... Valami vágyféle... súgta, hogy arcom hajoljon közelebb az Övéhez... és az arcom hajolt is, miközben tekintetemet az Ő szemei ejtették rabul... egészen addig hajoltam egyre közelebb és közelebb, mígnem az ajkaim meg nem találták Niah ajkait... Felkészültem rá hogy a következő tizedmásodpercben el fog tolni, elfordítja a fejét és elutasít, de azt a tizedpillanatot... élvezni akartam... nagyon szerettem volna... még ha nem is tudtam honnét jött... ez az egész valami...

Már éppen rá akartam kérdezni, vagy inkább mondani, hogy örülök, de nem ez volt az ami a legfőképp érdekelt... most.. nem.. aztán mégis valahogy hirtelen kezdett bele. Teljesen magától és én örültem. Fogalmam sincs én hogyan kérdeztem volna rá. Zavarban voltam. Azt hiszem igen, bár fogalmam sincs miért. Egészen addig míg hirtelen pillantottam a szemeibe és megláttam ott valami szépet. Valami gyönyörűségeset, de a következő pillanatban már ott volt a nyakamban és én... talán pillanatnyi hezitálás után örömmel öleltem körbe.

- Örülök... - beszéltem csak a haja mellett és.. tényleg örültem. Hogy miért? Mert ő a barátom. És ha egy barátoddal jó dolog történik az megmelengeti a szívedet. Igen. Valami ilyesmi volt amit éreztem. Biztosan... - Igazán... örülök neked. - folytattam tovább, már cseppnyi önkéntelen mosoly is játszadozva az ajkamon és valahogy... nem tudtam mit kezdeni magammal, simogatni kezdtem. Csak finoman és csak a hátát. Ebből még nem lehet baj, vagy nem!? Hisz ő a barátom...

- Igen, sikerült. Minden rendben. Ő is jön a teliholdra - bólintottam, egy boldog mosollyal. Talán még az izgalom és idegesség, a ránk váró nehéz feladat izgalma sem tudja majd levakarni a mosolyom. Boldog voltam. Régóta nem voltam már ennyire az... de most igen, ez most boldoggá tett...
- Ez egy csoda... - nyögtem ki, bár nem is tudom hogy jutottam szóhoz. Örültem. Egyszerűen az egész világ nyakába tudtam volna ugorni, ami rám egyáltalán nem volt jellemző, de most... boldog voltam.
Talán emiatt lehetett, hogy nagy örömködésemben olyat tettem amire se én nem számítottam, se valószínűleg Niah sem, közelebb léptem hozzá, és gyakorlatilag a nyakába vetettem magam, úgy öleltem meg, erősen, felszabadultan... boldogan!

Meglepett a hang a hátam mögül, egy pillanatra talán meg is reszkettem. De talán csak a gondolataim voltak amik elragadtak, a múlt és a jelen.. és a legfőképp a jövő. Mind-mind... egyetlen percbe sűrítve, szélvészként száguldott át a fejemen.

- Szia... - fordultam meg óvatosan, miután néhány pillanat alatt feldolgoztam a hang forrását. - Sikerült? - kérdeztem enyhén összeszorított szájjal a siker reményében. - Minden? - tetem aztán hozzá mégis, mert úgy éreztem hozzá kell tennem. A lánya! Akit már nem látott... nagyon nagyon régen. nem is tudom én hogy kezelném ezt a helyzetet...

Molly és Niah

Egy darabig még beszélgettünk Molly-val. Beszélgettünk arról ami az elmúlt sok-sok évben volt. Vele, velem, velünk... és elmeséltem neki azt is, miért is jöttem voltaképp ide hozzá eredetileg Niah-val. Azt mondta segít, így már hárman voltunk, Ő, Bonnie, és én, boszorkányok. Így valahogy máris jobban éreztem magam. Három Bennett... ha csak ennyien lennénk, már ez is hatalmas erőtöbblet lenne a varázsunkhoz, hisz egy vér vagyunk, egy erő, egy ősközösség áll mögöttünk... ez elképzelhetetlen erőkoncentrátum... lehet, ha ügyesek vagyunk, és nem hibázunk.

Legszívesebben órákig ültem volna ott a padon Vele, de nem tehettem meg, hisz dolgunk volt, és nem volt olyan sok időnk, mint azt szerettem volna. Most nem. De később... a varázslat után, akkor majd igen, akkor menni fog... visszakapom a lányom... megismerhetem, és Ő is engem, és... lesz családom... Molly, Bonnie, és... talán Niah is... lehet a családunk tagja, valahogy... hisz sokat jelent nekem a barátsága, és hasonlítunk is.

Végül megbeszéltem Molly-val hogy telihold előtt a házamnál találkozunk. Ő is odajön majd. Együtt megyünk az erdőbe majd, és remélhetőleg véghezviszünk egy korszakalkotó varázslatot...
Miután elbúcsúztunk egymástól, megöleltük egymást, én pedig elindultam vissza Niah után, aki egészen eltávolodott idő közben.
- Szia - léptem elé mikor odaértem hozzá. - Mehetünk?

Hogy mit csináltam? Inkább csak úgy tengtem, lengtem. Igazából nem volt kifejezett célom, csupán hagyni akartam, hogy nyugodtan beszélgessenek. Hogy mik nem vannak… (?) – tért az egész csak most az eszemre. Igen, boszorkányok, mint nálunk a sámánok, de… ilyen, hogy a halálból visszajönni… a rég elfeledett gyerekeddel találkozni… egyszerűen látni a saját leszármazottaidat… És ekkor jutott csak eszembe az én törzsem képe. Sokan… ha csak megsejtenék a múltból, mi lett a népünk jövője, a kiközösítés, az elzárt rezervátumok, a földjeik elorzása… és még a géneké is… - próbáltam megrázni a fejemet, hogy kitöröljem a felzúgó gondolatokat. Nem veheti el semmi a figyelmemet. Nem tehetem meg, hogy elmélkedek ezen vagy azon, az olyan dolgokon, amik nem csak hogy gyengébbé tesznek, de egyszerűen megváltoztathatatlanok. Ami megváltoztatható, az itt áll előttem! Nem is olyan messze, egy sárgán virító szempár, szinte nincs is ott, de én érzem. Mélyen a zsigereimben. Ahogy elégedett. Velem. És az egész jelenséggel amire készülünk. Ő lesz az akit felszabadítunk. A népem! Már nem számítanak többé a bőrszínek, már csakis EGGYEK vagyunk! Leszünk… MINDANNYIAN! Egyetlen lélek! – fogalmazódtak meg fejemben a gondolatokés éreztem, hogy máris erősebb vagyok. Bátrabb… és eltökéltebb. És főként tudtam, hogy NINCS.. az ami megállíthat! Akármi is lesz, akárhogyan.. most MEGCSINÁLJUK!

-Mutatom, persze. -vigyorodtam el-Ha én itt vagyok nem fogsz eltévedni.-nevettem el magam. -Akkor induljunk!-vetettem rá egy pillantást mosolyogva és elindultam, persze megvártam, hogy utánam jöjjön..

[folyt.Grill]

Hallottam már az általa említett helyről, de még nem jártam ott, ezért természetesen rábólintottam az ajánlatra. Miért is ne, egyszer nekem is meg kell ismernem azt a helyet, ahová mindenki jár.
- Nekem tökéletes. De ugye mutatod az utat? Ugyan már voltam a városban nem egyszer, de félő, hogy még mindig képes lennék eltévedni. - Grimaszoltam egy kissé, majd rámosolyogtam. Közben pedig kezdtem megnyugodni, mert most már tényleg biztos voltam abban, hogy nem vámpír.

Egy percre elgondolkodtam, hová is mehetnénk, de aztán a jól megszokottnál döntöttem. -Mit szólnál a Grill-hez?-néztem rá kérdően.
-Az viszonylag jó hely.-vontam vállat és vártam mit felel. Utoljára akkor voltam ott amikor Rebekah-val becsíptünk azóta se tettem be oda a lábam, de jelen pillanatban más hely nem jutott az eszembe.

Ahogy elmosolyodott én is így tettem, mert hát mindig is szerettem, ha az emberek mosolyognak körülöttem. A vámpíroknál azt szerettem, ha ordítanak, de ez más tészta.
- Te sokkal régebb óta élsz itt, mondd meg te, hogy hová menjünk. Én még nem nagyon ismerem az ilyen helyeket. - Vontam vállat szintén somolyogva, de hát azt nem mondhattam, hogy az erdőn meg a temetőn kívül máshol még nemigen jártam.

-Akkor gondolom ezzel nem mondtam semmi újat.-mosolyodtam el ismét. Nem pont olyan lánynak nézett ki akiről feltételeztem volna, hogy ilyen határozottság sugárzik a hangjából és vállalja a következményeket is. Még mentalitásban is tiszta Elena.. -Nincs kedved beülni valahova?-kérdeztem egy féloldalas mosoly kíséretében. Őszintén szólva felkeltette az érdeklődésemet és kíváncsi voltam, hogy mit tud valójában, és ezt nem itt akartam megvitatni.

- Mondták már néhányan. - Mosolyodtam el, amikor kijelentette, hogy hasonlítok Elenára. Hát igen, a Gilbert nők valahogy mindig barna hajjal és barna őzikeszemekkel születnek, ki tudja, hogy miért. És igazából eléggé hasonlítunk is a másikra.
- Igen, tudom, hogy Mystic Falls nem a nyugodt életéről híres. És azt is tudom, hogy mit vállaltam azzal, hogy idejöttem. - Megkomolyodott a hangja és mintha egy kis sejtelmesség is költözött volna belé. Vajon ő is tud a természetfelettiről? Elvégre a város vezető családjának a ragja, ha valakiknek, akkor nekik illene tudniuk a vámpírokról és egyebekről.

-Nagyon hasonlítasz Elenára.-jegyeztem meg alaposabban végigmérve őt.
-Igen, az ő fia vagyok.-bólintottam már egy elhalványodó mosollyal az arcomon. -Szóval csak a rokonok miatt jöttél, és a friss levegő miatt? Mert tudod Mystic Falls nem a legjobb környék egy kis kiruccanásra.-magyaráztam komoly tekintettel. Fogalmam sem volt, hogy tud-e az itteni dolgokról ezért nem is akartam említeni ennél többet.

- Én is örülök. - Bólogattam mosolyogva. Furcsa, mert amikor legelőször láttam őt, akkor beképzeltnek és arrogánsnak tűnt, most viszont egyáltalán nem volt az. Mosolygott és a hangja kedvesen csengett. Lehet, hogy csak én vontam le rossz következtetéseket, elvégre nem is ismertem őt.
- Igen, Elena rokona vagyok. Unokatestvér egy másik városból, aki már jó ideje nem járt itt. Mostanában jöttem vissza, szükségem olt egy kis friss levegőre és persze rokonlátogatást is tettem. - Válaszoltam a kérdésére készségesen. - Te ugye a polgármester fia vagy? Legalábbis erre emlékszem. - Tettem hozzá.

-Akkor kvittek vagyunk.-mosolyogtam rá. -Hát..akkor örülök a véletlennek, hogy megismerhettelek Cass.-mondtam és halkabban elnevettem magamat. Vicces, hogy az ember néha véletlenek folytán tesz szert új ismerősökre. Következő mondatánál kicsit meglepődtem, mivel én még egyszer sem láttam a városban. Bár kitudja? Lehet, hogy csak nem figyeltem eléggé.
Később esett csak le, hogy Gilbert..ezen is csak elcsodálkoztam.-Gilbert?-kérdeztem rá felvont szemöldökkel.-Elena rokona vagy?-tettem még hozzá.

- Én sem figyeltem. - Ráztam meg a fejem és a fülem mögé tűrtem pár hajtincsemet. Valamiért sokkal kedvesebbnek tűnt, mint a vámpírok java része, bár... ki tudja, mikor csal meg a látszat. Elvégre én sem nézek ki egy karókkal szaladgáló vámpírvadásznak, mégis az vagyok. Na jó, most nincsenek nálam karók, de nem ez a lényeg.
A neve viszont már ismerősen csengett. Tyler Lockwood. Hát persze, a polgármester fia, aki osztálytársa volt Elenának! Már emlékszem, ott volt Elena szüleinek temetésén is. - Cassidy Gilbert, de szólíts csak Cass-nek. - Mosolyogtam rá kedvesen. Nem, ő tuti nem vámpír, ebben már biztos voltam. - Én már ismerlek téged, láttalak párszor, amikor a városban voltam. - Mondtam el neki csak úgy. Végül is miért ne tettem volna?

Pár perccel később nekem jött valaki, vagy én mentem neki... ez nézőpont kérdése. -Nem, az én hibám volt. Nem néztem merre megyek.-szabadkoztam- Ne haragudj!- mosolyogtam aztán rá mintha mi sem történt volna.
Máskor lehet, hogy le kéne pihennem mielőtt sétálni megyek és akkor talán nem lennék ennyire szétesve mint most.
-Egyébként Tyler Lockwood vagyok.-nyújtottam kezet..

Szerencsésen kipihentem a halálomat (hú, ez milyen morbidan hangzik), ezért sétálni indultam. Érdekes, hogy itt tényleg minden második járókelő vámpír. Eddig is vadászgathattam szép számmal, na de most...! Mióta itt vagyok csak azóta tucattal futottam össze, az egyik még meg is ölt. Ezért még megfizet az a kis csajszi, engem érdekel már hogy hány éves vagy hogy milyen erős. Megtalálom a módját, hogy szenvedjen.
Békésen sétálgattam és eközben oldalra fordultam, hogy kissé jobban szemügyre vegyek egy plakátot, ám ekkor sikeresen nekiütköztem valakinek. Most nem volt nálam vámpírölő cucc, ezért életemben először abban reménykedtem, hogy nem egy vérszívóba akadok bele.
- Bocsánat, nem figyeltem. - Kezdtem el szabadkozni, közben már felpillantva a fiúra. Olyan ismerős volt nekem, de hátlátásból elég sok mindenkit ismertem tekintve, hogy jártam már itt néhányszor.

(Forbes-ház)

Úgy terveztem, hogy haza megyek mivel eléggé nyúzott voltam, de nem volt nagyon kedvem lepihenni, inkább csak a friss levegőre volt szükségem.
Egy ideig csak sétálgattam és elgondolkoztam a mai nap történésein. Az a lány Stacey elég furcsa volt, de mindegy nem is izgatom magam ezen, valószínűleg nem nagyon fogom már látni a közeljövőben.
De annak ellenére, hogy milyen rosszul indult ez a nap Caroline sokat dobott rajta, főleg azért is mivel hónapok óta nem láttam.
Sétálás közben nem is nagyon néztem merre megyek csak próbáltam a gondolataimra összpontosítani.

Áhítattal hallgattam minden szavát, bár mondatonként nőtt egyre jobban és jobban bennem a bűntudat... hogy miért nem rejtőzködtünk vagy szöktünk inkább el, és... akkor vele lehettem volna, nevelhetem, taníthatom... szerethetem... Annyi minden olyan más lett volna..
- Ugye tudod, hogy... ha tehettem volna, bármit megadtam volna hogy veled lehessek? - kérdeztem csendesen, s ha a vágy elég lett volna rá, már bizonyosan visszautaztam volna az időben, hogy valahogy másként tehessek... - Úgy szerettelek volna látni felnőni... De... az is hatalmas öröm nekem, hogy látom, nélkülem is felnőttél, és... gyönyörű nő lett belőled - érintettem meg óvatosan az arcát, nem tudván, nem-e vagyok túl közvetlen... hisz pólyás kora óta nem láttuk egymást...

Ha más helyzetben lettünk volna, talán még mulattatott is volna a Niah-nak nevezett férfi gyors megfutamodása, de így csak egy bólintással vettem tudomásul a köszöntést és a bejelentést, hogy magunkra hagy minket. Anyámra néztem, aki leült mellém.
-Pár napja érkeztem csak, eddig össze-vissza a világban, minden merre éltem egy kicsit. Egy idős nő megsajnált és befogadott, de sajnos, amikor először jelentkezett az erőm, belehalt a rémületbe. Mellette nagyon jó volt, szeretett és én is őt. - még engem is meglepett, hogy mennyire tárgyilagosan tudtam ezt előadni. Hát igen, ha jól számoltam, 131 év telt el azóta, ami nem kis idő, ennyi év alatt volt időm belenyugodni a megváltoztathatatlanba.
-Egyedül tanultam meg, főleg könyvekből és ösztönös ráérzésekből. Néha sikerült találkoznom egy-egy boszorkánnyal, akiknek feltehettem a kérdéseimet, de többnyire egyedül tanultam meg mindent. - szépen sorjában felelgettem anyám minden kérdésére. Engem is annyi minden érdekelt volna, de valahogy nem tudtam, hogy pontosan mit kérdezzek. Elég sutának tűnhettem, ahogy ott ültem mellette és elnéztem a semmibe. Hogy lehetne az elmúlt éveket pár perc alatt bepótolni?

- Oké, kislány. Majd meglátjuk, meddig marad ekkora szád. - kacsintottam rá pimaszkásan Valerie-re, majd megragadtam a kezét.

/ Hotel - Jade lakása /

Ismét megforgattam a szemeimet.
-Ahová akarsz. -vontam meg a vállam.
-Követlek. -mondtam,bár talán inkább utasításnak hangzott,hogy induljon meg.
Időközben halvány mosoly húzódott ki a számra,
nem akartam megadónak de túl bunkónak sem hatni. Mindig is ügyesen tudtam hazudni...