Mélységes mély gondolataimból nem is hogy Molly hangja rázott volna ki, sokkal inkább az, mikor egyszercsak a kezét éreztem meg magamon. Odakaptam a figyelmem, s elbűvölve bámultam ujjait, ahogy a kezemre siklanak. Egy olyan sóhaj szakadt ki belőlem, mint mikor elérünk valamit, ami után hosszú-hosszú úton át kapaszkodtunk fel egy végtelen hegyvonulaton át... Jólesőn bizsergett a bőröm mikor az övével érintkezett... akár egy varázssimogatás...

Egy pillanatra Niah-ra néztem mikor a hangja a fülembe kúszott, és éreztem hogy eltávolodik tőlünk lassan. Bólintottam feléje egyet, egy hálás kis mosollyal, majd lassan leültem Molly mellé.
- Annyi mindent szeretnék kérdezni tőled... - néztem Őt, lassan ingatva a fejemet... Egyszerűen képtelen voltam betelni a látványával. - Mióta vagy itt...? Hol... éltél? Hol... ki nevelt fel...? Jól bántak veled? Nem bántott senki...? Kitől tanultál varázsolni...? - nem is tudtam melyik kérdés bukjon ki belőlem először, annyi volt, jöttek csak maguktól, szinte tolongtak az "ajtóban." Végtelen ideig tudtam volna kérdezgetni, a legkülönfélébb dolgokról...

Hogy "apám"??? Ez a szó ütötte meg a fülemet, mikor a lány a szemeimbe nézett, de nem mertem volna megesküdni mi az ami kiülhetett az arcomon. Tiltakozás? Ijedelem? Az, hogy azonnal hárítani kezdek? De Emily... vagy meglátta, hogy a levegőm bennakadt, vagy csak alapból magyarázkodni kezdett, így nem volt szükség az én közbeavatkozásomra. Apa... egy felnőtt nőnek... - járt oda meg vissza a fejemben, hisz... igen, régen még beszéltem anyámmal ezekről a dolgokról, hogy egyszer majd nekem is családom lesz, hogy szerelmes leszek, egy gyönyörű szép gyerek, és majd végeláthatatlan boldogságot érzek. Mégis... ez az idő még, nem jött el! Nagyon nem! Nekem... feladatom van! Célom! És... - pillantottam valahogy önkéntelenül Emilyre, de aztán el is téptem a szemeimet. Nem kéne itt lennem. Azt hiszem ez a pillanat túlságosan... családi. Újra. - nyeltem nagyot és megkíséreltem, hogy közelebb menjek.

- Helló! Niah vagyok... - bólintottam oda óvatosan a lánynak, de le mertem fogadni, hogy most akad jobb dolga is, mint hogy nekem köszöngessen. Vagyis Emilyhez fordultam.

- Azt hiszem... jobb lenne ha most magatokra hagynálak. - tartottam a szemeit kedvesen - Talán... van mit megbeszélnetek. - bólintottam újra a lányra nézve, aki erősen a könnyeivel küszködött. - Sétálok egyet... rendben? - kérdeztem újra nyelve. - Nem leszek messze... - pislogtam a távoli park felé, majd engedélykérőn vissza a szemeibe. Azt hiszem így lesz a legjobb mindenkinek...

Amikor anyám boszorkányságot emlegetett, elmosolyodtam. Igen, erre valahogy számítottam, én inkább a mikéntjére lettem volna kíváncsi. Amikor nevelőm meghalt, annyira vissza akartam hozni az életbe, de még csak ismerkedtem az erőmmel, esélyem sem volt, hogy bármit tehessek. Azóta ebbe belenyugodtam, de most, hogy megtudtam, lett volna lehetőség... Valahogy bántott a dolog.
-Értem, rendben... - sóhajtottam egy nagyot, szemeimet visszafüggesztve anyámra. Tehát apám halott, ez nem ért váratlanul, hiszen eddig mindkét szülőmet halottnak hittem. Ha tudtam volna, mik jártak Emily - még mindig olyan furcsa azt mondani, hogy az édesanyám - fejében, akkor legalább megnyugtathattam volna. Éltem abban a korban, még ha védettebben is, de mégis csak 1865-ben születtem, így volt időm tapasztalni.
Egyik kezemet remegve felemeltem és előre nyúlva a bőréhez érintettem. Tényleg itt állt előtte. Nem álom? Mereven néztem a kezeinket, de mivel hétköznapiak voltak, így biztosan tudtam, hogy ez a valóság. Megtaláltam az anyámat.

Mikor Molly hangja újra szólt, szemem visszafókuszált bele a tekintetébe. Látnom kellett... egyszerűen nem tudtam nem nézni... annyiszor álmodoztam róla, most meg... itt van...
- Boszorkányság... - mondtam elsőre csak ennyit, és nagyon nyeltem. - Először csak kósza árny voltam... majd szellem lettem... később... nem olyan régen, egy barátom segítségével szilárd szellemmé váltam, végül pedig... teljes... élő emberré... - magyaráztam azt a hosszú... nagyon hosszú folyamatot, melynek keretében újra élhetek, és itt lehetek... így ahogy vagyok.
- Ki...? - kerekedtek ki a szemeim, s Niah-ra kapva a tekintetem, majd vissza Molly-ra, hevesen kezdtem el rázni a fejemet, hogy még csoda volt az is, hogy a helyén maradt. - Nem, nem, nem, nem, nem, nem Ő csak... Ő... egy barát. Egy kedves barátom. Aki az apád volt, ööö... az az ember már halott. Ő csak egy... egy fehér ember volt... - akadozott a hangom. Ugyan hogy lehet azt a mai világban elmagyarázni, ami az 1800-as években ebben az országban a fekete nők sorsa volt...? Mit mondjak? Hogy az apja egy alkalom volt, és nem én kértem hogy ejtsen teherbe...? Nem... ezt sosem mondanám ki... Hisz életem legszebb ajándéka volt amikor megtudtam hogy babám lesz. Sosem kaptam szebb dolgot az élettől, mint Őt... Egyetlen pillanatig sem bántam hogy megfogant... Nem is mondhatok neki ilyesmit. Az apja... volt, és kész... élt, meghalt, így a legkönnyebb mindkettőnk számára...
S Niah előtt sem akartam... a múltnak efféle részleteiről beszélni. Hiába állt Ő már távolabb tőlünk, mégis végig magamon éreztem a szemeit, így visszatartottam magam a részletektől. Az maradjon csak az én titkom...

Hiába vettem sorra a mély levegőket, mintha az agyam felmondta volna a szolgálatot, mintha egy hatalmas HIBA felirat villogott volna bennem, ami megakadályozza, hogy valóban megemészthessem, amit hallottam.
-De akkor most hogyan...? - szavaim elfulladtak a kérdés felénél, de Emily, illetve hívjuk nevén, anyám talán megérti, mire voltam kíváncsi. Hogyan tért vissza? Erősen pislogtam, vétek lett volna sírni, ahhoz túl szép volt ez a nap. Tekintetem lassan vándorolt át az idegen férfira, aki csak a háttérben állt, meghúzódva, de úgy láttam, őt is sokkolták a hírek.
-Ha te vagy az... az édesanyám, akkor ő... az apám? - kérdeztem bizonytalanul, akadozva. Még mindig éreztem, hogy a könnyek fojtogatnak, de tudnom kellett. Ha már így alakult, illetve a szellemek így alakították, hát egyszer és mindenkorra tiszta vizet akartam abba a bizonyos pohárba.

- Meg is haltam - bólintottam, mintha csak már tisztázott tény is lenne, igen, én vagyok... az Ő anyja... pedig még mindig csak a mély megdöbbenésnél jártunk... - Az alapítók elfogtak, és... máglyára vetettek, mert boszorkány vagyok... 1865-ben... pár hónappal az után hogy megszültem egy csodálatosan szép kislányt... - váltak szemeim könnyessé a szavakra, ahogy az emlékeim előbuggyantak a régen zárt szelencéből, elmém legmélyén... Szükségtelen volt hogy felemelte a kezét, amúgy is elhallgattam volna kicsit, révén ez nekem is erős volt... Ő és Én... itt... és az emlékek együtt... mikor az a törékeny pici baba a karomban volt... majd mikor jöttek értem, és megkötözve vittek el az erdőbe... Szinte fizikai fájdalmat okozott, mikor ki kellett eresztenem a kezeimből azt a törékeny pici babát, nehogy Őt is bántsák miattam... Mennyit fohászkodtam, míg a máglyát rakták, hogy... valaki sajnálja meg Őt, és nevelje fel a gyermekem... és mennyire boldog voltam, amikor Bonnie-t látva érezhettem, igen, teljesült a vágyam, és valaki vigyázott a szemem fényére, mikor én épp nem voltam már életben... És most itt vagyok, és Ő... abból a picike babából egy felnőtt lány lett, aki nem is halt meg réges-régen, ahogy azt én hittem...

Nem mondanám, hogy bármit is értettem. SŐT! Egyáltalán nem értettem semmit! Azt éreztem, ahogy Emily valahogy fékevesztett mocorgásba kezd, szinte éreztem a belőle áradó feszültséget, de még mindig csak kapkodtam a fejemet, hogy... Most mi a fene történt?

Aztán valaki kimondta a varázsszót. Ekkor volt az, hogy tényleg földbe gyökerezett a lábam. Kezdtem érezni, hogy ez már... ez már nekem sok lesz, valahogy... olyan hirtelen, mellbevágó, mintha... az egész világ kifordult volna magából, a természet, olyan... hihetetlen ezért kiszáradt szájjal tettem egy lépést hátra. Azt hiszem én inkább maradok a háttérben. Mindenkinek jobb lesz úgy...

1865. április 17. 1865... Április 17... Egyre vadabbul ráztam a fejem, mint egy gyermek, akinek azt mondták, hogy idén elmarad a karácsony. Az nem lehet, lehetetlen...
-Az nem lehet, az én anyám meghalt. - nyögtem ki nagy nehezen. Elégették, amiért boszorkány volt, nevelőm mindig ezt mondogatta. Hirtelen úgy éreztem, hogy ez nem lehet igaz, azt éreztem, hogy a világ megfordul velem. Képtelenség. Csak egy rossz vicc lenne? Nem. Meg tudtam állapítani a tekintetéből és az arcvonásaiból, hogy nem hazudik és nincs is vicces kedvében.
Vettem egy mély levegőt, lehunytam a szemem és felemeltem a kezem, hogy várjon egy kicsit. szükségem volt legalább egy percre, hogy agyam felfoghassa a részleteket és a csökönyös tagadás legalább kicsit enyhüljön bennem.

- 147... - motyogtam továbbra is pont azzal a döbbenettel mint az imént. Hisz az lehetetlen... Az én lányom... hisz Ő akkor... de ez nem lehet, hisz... annyi év telt el azóta... lehetetlen hogy épp Ő, épp itt... - Az én... kislányom, 1865. április 17.-én született... itt, a városban... Ha Te... akkor és itt születtél, akkor Te vagy az én... lányom... - nyögtem ki a végén már kevesebb mint suttogó hangon. Hisz ez teljesen és tökéletesen lehetetlen volt... én azt hittem... bégig azt, hogy... a gyermekem azóta rég meghalt, mint ember... vagy akár mint boszorka... Eszembe sem jutott merni reménykedni, hogy... élhet...

A meglepetés kölcsönösnek tűnt, mintha egy pillanatig az előttem álló sem tudta volna, mihez kezdjen az információval. Lehet ezt egyáltalán tudni? Fel lehet készülni az ilyen helyzetekre? Hát én nem voltam felkészülve.*
-A kislányod...? - megráztam a fejem, ez képtelenség. Vagy mégsem? De ennyi éven át...*
-Másfél évszázad? Tehát ha most 147 éves vagyok, akkor... - elhallgattam és újra megráztam a fejem. Ez annyira hihetetlen. Mindig azt hittem, hogy az anyám egy tisztességes, középkorú asszony, de most itt állt előttem...

- Igen, Bennett - bólintottam, s épp meglepődtem volna amiért Ő meglepődik az én nevemen, de akkor Ő is kimondta a magáét, én pedig... földbegyökerezett lábakkal, bámultam le Rá, mint akit most csapott el a villamos... Kiszáradt a torkom, és szúrt a szemem, úgy éreztem a lábaim két kézzel rázzák alattam... Bámultam Rá, mint aki nem látott még élő embert...
- Molly... Sofia... Bennett...? - ismételtem utána, egy másodpercre sem vonva félre a pillantásomat. - Í... így hívták... a kislányomat is... - néztem Őt teljes zavarodottsággal, és hitetlenkedéssel. - Másfél évszázaddal ez előtt...

Még választ sem kaptam a kérdésemre, amikor egy férfi lépett oda hozzánk, korábban nevén szólítva az ismeretlen nőt. Emily... Nem hiszem, hogy hallottam volna már a nevét. Nem így állt a helyzet, amikor teljesen bemutatkozott. Szerencsém, hogy eddig ültem, különben a lábaim biztosan megadták volna magukat.
-Azt mondtad, Bennett? - kérdeztem teljesen megdöbbenve. És még boszorkány is, ez nem lehet véletlen. Túlzottan egybevág minden ahhoz, hogy puszta véletlenként könyveljem el.
-Az én nevem Molly. Molly Sofia Bennett.
Egyszerűen képtelen voltam elszakítani tekintetem a nőről. Ki lehet? Csak nem...? Miatta kerültem volna ide? Őt jelezték volna a szellemek?

(Molly és Joshua)

Bár hallottam Niah hangját, de nem jutott rá szavam hogy feleljek is. A lány valahogy sokkalta jobban kötötte a figyelmemet.
- Nem, még nem. Bocsáss meg hogy csak így ide jöttünk. Az én nevem Emily Bennett, Ő pedig egy barátom, Joshua Blackburn. Tudom mi vagy, én is boszorkány vagyok. A segítségedre lenne szükségünk egy varázslat kapcsán. Ha van a számomra néhány perced, akkor elmondom miről is lenne szó - mosolyogtam Rá barátságosan, rögtön a téma közepébe vágva.

;; Valerie ;;

Elszakadt tőlem, vetett egy pillantást valami nő felé, aztán arrébb húzott magától, és ott már ő csókolt meg engem. Tetszett ez a temperamentum! De még mennyire... talán az első boszorkány lesz, akiben tényleg igazi örömömet tudom lelni az 500 év alatt.
- Nem fogsz elmenni. Mert már te is akarod.. - kacsintottam rá. - Hová vihetlek? Valami csendes helyre. - suttogtam a fülébe.

Egy szót se szólt, de valamiért én se beszéltem. Aztán mikor elértük a Főteret, egy pillanatra megtorpant, majd mint akit valami puskából lőttek ki, indult előre, egyetlen irányt tűzve ki célul.

- Emily..!? Jól vagy? - ráncoltam össze a szemöldököm, de még mindig nem szólt, csak ment tovább előre, és én nem tehettem mást. Újra követtem. Bíztam benne, hogy tudja mit akar, és úgy is tűnt, ahogy egy padon ülő lány volt az egész hirtelenség vége.

Csak megálltam. Még mindig nem éreztem, hogy szólnom kellene, csak megbújtam a háttérben, és figyeltem. Hol Emily, hol a padon ülő lány szemeit. Valami furcsa volt. MINDEN!

Ahogy pihenek és élvezem a forró sugarakat, egyszerre, mintha léptek zaját hallottam volna. Csak ne ide, csak ne ide, fohászkodtam magamban, de minden remény hiábavaló, hiszen nem csak előttem állt meg valaki, de még nevemen is szólított. Szemeim azonnal kipattantak és kistányérnyira nyílva tapadtak a sosem látott alakra.*
-Igen, ismerjük egymást? - kérdeztem vissza gyanakvó arccal. Mintha a vonásaiban lett volna valami furcsán ismerős... Már megjelent volna egy látomásomban? Vagy csak egyszer elmentem mellette az utcán? Kész rejtély...

Megforgattam a szemeimet a mondatán. Utána már csak a két kezét éreztem magamon,ahogy magához ránt és megcsókol. Magamat nem,de talán őt meglepve viszonoztam a csókját,majd finoman eltoltam magamtól. Kérdőn néztem rá,majd körbe pillantottam,nem lát-e meg minket valaki. Egyszerre csak egy ismerős alak bukkant fel. Emily. Basszus. De valakivel el volt foglalva,szóval nem volt gond,de nem tenném zsebre ha meglátna egy vámpírral. Jade-t a kabátjánál fogva húztam arrébb.Majd most én csókoltam meg.
-Nem vagyok normális,simán elmehetnék. -suttogtam belemosolyogva a csókjába. Talán az is lesz,ki tudja?! Majd ahogy jön..

(Bonnie háza)

Ráérősen sétáltunk át Bonnie házától idáig. Kellemes idő volt, így nem volt kedvem sietni. Még mindig képes voltam rácsodálkozni a természet gyönyörére... Hát igen, "néhány" év halál után az ilyesmi könnyen megesik...
Gondolataim a természeten kalandoztak, míg rá nem eszméltem, hogy a lábaim nem csak úgy vittek valamerre, hanem egy bizonyos irányba tartok... egy pad felé, ahol egy lány ült. Egy fiatal lány. Sötét hajú, szép arcú... ismerős... Nem is tudtam nemet mondani a lábaimnak, csak mentem, míg oda nem értem és meg nem álltam közvetlen előtte.
- Molly? - szólítottam meg Őt kérdő mosollyal az arcomon.

Otthonról

Azok után, hogy az utóbbi időt főleg poros könyvtárak mélyén elbújva töltöttem, úgy éreztem, itt az ideje, hogy egy szabadnapot engedélyezzek magamnak. 147 évesen mégsem zárhatom el magam a világtól, túl fiatal vagyok még ehhez. A nap csodásan ragyogott, madarak daloltak és úgy általában is olyan érzésem volt, hogy pezseg az élet. Mintha minden csak arra várt volna, hogy engem is újra felpezsdítsen. Egy vékony, kék póló, egy rövidnadrág, saru és már készen is álltam az indulásra. Nem voltak konkrét terveim, csak sétálgatni akartam, bóklászni kicsit, hátha eközben látok bármi érdekeset, ami nyomra vezethet. Amióta a szellemek szavára ide jöttem, még semmi figyelemre méltó nem történt, én pedig kezdtem türelmetlenkedni.
Első utam a főtérre vezetett. Nem tudtam, hogy kötöttem ki pont itt, a lábaim szinte maguktól vittek előre. Talán még a szellemek is azt akarják, hogy ma szórakozzak kicsit? Kinéztem egy napsütött padot magamnak, arra ültem, kényelmesen hátradőlve, szememet lehunyva arcomat a fény felé fordítottam, hogy kicsit süttessem magamat a nappal.

- Volt már dolgom fiatalabb nővel is. Bocsánat, kislánnyal! - kacsintottam rá, levéve róla a kezeimet, majd már mit se törődtem azzal hogy mit fog tenni, magamhoz rántottam a két karjánál fogva és hevesen csókolni kezdtem ajkait. A fejemben már ott volt a ritmus, hogy 'Most már nem menekül! Nem ölöm meg, de cserébe végre adnia is kell valamit'.

-Semmiség. -mondtam,majd amikor egyre közelebb lépett szaporábban vettem a levegőt,nem tudtam mire készül,de készen álltam megtámadni. Amikor hozzám ért egyszerre csak megnyugodtam. Nem féltem tőle,nem arról van szó,csak a verbéna fogyóban a szervezetemből,ki tudja edzett vámpír-e.. Elgondolkoztam a kérésén. Csak jobb a halálnál előhozni a régi Valeriet,akit nem is utáltam annyira.
-Megrontana egy 18 éves "kislányt" egy több mint ötszáz éves vámpír? -húztam vigyorra az ajkaimat. Persze ez nem azt jelentette hogy még nem feküdtem le senkivel,hiszen ott volt az a régi korszakom,amikor mindenki meghalt a környezetemben és egyedül maradtam. Akkor persze minden hétvégén bulikban voltam és satöbbi..
-Inkább mint a halál. -rántottam egyet a vállamon,miközben mosolyogtam.

- Igen, így már értem. Bocs, értetlen tuskó vagyok mostanság. - fogtam fel a szavait végül nagy nehezen, de aztán feléfordultam, miután körülnéztem az utcán. Elgondolkodtam. Ideje lenne ledobni magamat. HA a vérét nem kaphatom meg, hát.. valami kell tőle. Ő maga kell! Ma estére.
- Még mindig nem gondoltad meg magadat? - simítottam végig nyakán mutatóujjammal kihívó pislogással.

Halkan felnevettem.
-Ezt arra értettem,hogy lehet hogy MÉG, nem rossz és bódító ízű a vérem,de valamikor,ha még most nem az,biztos hogy az lesz. Nem vagyok,és tudomásaim szerint nem is lehetek vámpír. -magyaráztam.
-Szóval remélem érted. -bólintottam halvány mosollyal a számon.

- Mire gondolsz ezzel? - kérdeztem tőle, az utolsó modnatának elhangzása után, felvont szemöldökkel. - Úgy értve, hogy... egyszer megöregszel, vagy egyelőre még nem vagy vámpír? - kíváncsiskodtam tovább. Vámpír és boszorkány nem lehet egyszerre valaki. Amint vámpírrá válunk, minden további erő elhagy minket. Legalábbis engem nem, de a boszorkákat. Kivéve a hibridek, de belőlük is csak az az arrogáns Klaus van.

Felemeltem a kezem,mint aki fel akarná tüntetni hogy nem bűnös semmiben,majd mosoly húzódott a számra. A Salvatore névre rögtön az esküvő ugrott be,amin Cassievel voltam,de a teljes név már nem jutott eszembe,hiszen az sem most volt.
-Értem. Ezt nem tudtam. -elcsodálkoztam azokon amiket mondott.
-Elvégre nem ittam még a saját véremből és nem is vagyok vámpír. -vontam egyet a vállamon majd ismét elmosolyodtam.
-Legalább is talán még nem. -pontosítottam,hiszen nem leszek mindig fiatal boszorkány.